Liz Volturi - 41. fejezet

41. fejezet

(Liz szemszöge)

Nagyon tetszett a séta, Esmével, csak az volt a furcsa, hogy nem nagyon beszélgettünk, inkább csak csendesen sétáltunk egymás mellett. Pedig én azt hittem, hogy anya majd mesélni kezd az életéről, vagy majd kérdez tőlem, de semmi. Mondjuk én is kezdeményezhetném a beszélgetést, hiszen ugyanannyi nekem belekezdeni, mint neki. Talán ő is ugyanolyan zavarban van, mint amilyenben én? Ez könnyen előfordulhat.

-          Esme, vagyis, anya, én… - kezdtem bele.

-          Úgy hívhatsz, ahogy jobban esik, kicsim. Szeretném, ha egyszer anyának szólítanál, de addig az Esme is tökéletesen megteszi, hiszen alig ismersz, de ez változni fog – magyarázta gyengéden.

-          Igen, tudom – haraptam az ajkamba. – Ne haragudj. Meg fogom szokni a dolgot, csak tudod olyan hirtelen történtek az események. Egyik nap még nem volt édesanyám. Vagyis haragudtam rá, amiért magamra hagyott. Aztán hirtelen kiderült, hogy te vagy az, ráadásul egyáltalán nem is tehetsz semmiről, és még csak nem is önszántadból hagytál el. Ez olyan sokkoló. Mármint persze örülök, hogy egymásra találtunk, csak éppen eszembe sem jutott, hogy te leszel az anyukám, mármint, egy vámpír, és az sem volt tervben természetesen, hogy vámpírok közé csöppenek, és beleszeretek az egyikbe. Aztán pedig kiderül, hogy az apám, akit tiszteltem, és szerettem egész életemben, tulajdonképpen egy brutális vadállat a gyengéd és szerető külső ellenére…

-          Hé, kicsim, nyugodj meg, és vegyél levegőt is – fogta meg a kezeimet, hogy ne hadonásszak tovább velük. – Ez mind olyan dolog, amit tökéletesen megértek, és emiatt is nem akarlak lerohanni. Csak azt szeretném, ha mi ketten szép lassan megismerkednénk egymással, és talán egy napon már nem lesz benned kérdés, hogy hogyan szólíts engem – simított végig az arcomon. – Csak nyugodj meg, és beszélgessünk, semmi mást nem szeretnék.

-          Köszönöm, hogy ilyen türelmes és megértő vagy – sóhajtottam fel. – Hidd el, hogy egyszer egyértelmű lesz számomra az anya megszólítás, már most érzem magamban, csak még egy kicsit különös.

-          Ebben nincs semmi hihetetlen, drágám – kuncogott fel. – Olykor az embereknek, és a vámpíroknak is időre van szükségük.

-          Akárcsak Rose-nak? – kérdeztem hirtelen. Szerettem volna megtudni, hogy mitől ilyen keserű szegény, annak ellenére, hogy csodálatos családja, és szerető férje van.

-          Rosalie esete nagyon szomorú, és tudom, hogy felkeresett téged, és én nagyon szeretném, hogyha tisztán látnád az ő álláspontját is a létünkkel kapcsolatban, de nem szeretném én elmondani neked, mert az mondta, hogy inkább majd ő beszél veled erről őszintén, és nem lesz olyan durva, mint legutóbb – mondta Esme határozottan.

-          Nem volt durva, csak nem értettem, hogy miért ellenzi ennyire a vámpír létet, amikor ő is vámpír – állapítottam meg.

-          Valóban ő is vámpír, de nem akart az lenni – sóhajtott fel Esme.

-          De hát, azt mondta Alec, hogy Carlisle változtatta át. Carlisle szerintem soha, vagy legalábbis én nem nézném ki belőle, hogy valakit akarata ellenére változtatna át, hacsak nem balesetből.

-          Carlisle-nak nem volt alkalma kikérni a véleményét, mert Rose-nak csak percei voltak hátra az emberi létéből, ráadásul nem volt magánál – mondta Esme komolyan.

-          Oh, szóval Rosalie haldoklott – bólintottam szomorúan. Szegény lány, talán már beletörődött a halálba, és akarata ellenére kiragadták onnan.

-          Igen, a férjemet pedig természetesen csakis a jó szándék vezérelte, amikor megharapta. Annyit elmondhatok, hogy Carlisle sajnálta volna Rose-t ott hagyni, és az is megfordult a fejében, hogy Edward talán magányos, és ha átváltoztatja neki Rosalie-t, akkor esetleg egymásban megtalálják a párt – mondta Esme mosolyogva. – Persze hamar kiderült, hogy Rose és Edward ég és föld, és soha ebben az örökkévalóságnyi életben nem fognak egymásra találni, annyira különbözőek.

-          Különös, hogy Rose-nak nem tetszett Edward. Pedig nem láttam rajta semmi kivetnivalót – gondolkodtam el.

-          Te talán elhagynád Alecet Edwardért? – vágott közbe anya.

-          Természetesen nem – vágtam rá azonnal.

-          Na, látod, ha nincs meg a szikra, akkor az ellen nem lehet mit tenni – mondta Esme komolyan. – Mindenesetre, amióta Rose rátalált Emmettre, azóta sokkal, de sokkal jobb a helyzet. Rosalie azóta sokszor boldog, és kevesebbszer jut eszébe, hogy mit veszített el, amikor átváltozott vámpírrá.

-          Na és te hogyan élted meg, hogy nem lehet több gyermeked? – kérdeztem kíváncsian.

-          Először nem is nagyon gondolkodtam, amikor megláttam Carlisle-t, a felébredésem pillanatában, annyira örültem, hogy újra láthatom. Sokan azt hiszik, hogy nincs szerelem első látásra, pedig ez a csoda igenis létezik, mert velünk is ez történt. Már akkor szerettem, amikor ellátta a lábamat a törés után. Csak később kezdtem el minden máson gondolkodni, amikor elmesélte nekem, hogy mivel jár a vámpírlét. Egy ideig nagyon fájt, hogy nem ajándékozhatok gyermeket Carlisle-nak, de aztán lassan rájöttem, hogy neki ez nem számít. Mármint a hosszú évek során beletörődött, hogy neki nem lehet, és ezért nem is vágyott már rá. Viszont azt is elmondta, hogy rám mindennél jobban vágyott, amióta találkoztunk, ezért is változtatott át engem – mosolyodott el boldogan.

-          Na és Emmett? Ő is haldoklott?

-          Igen, Carlisle egészséges emberek átváltoztatásával nem ért egyet. Emmett egy medvetámadás áldozata volt, és orvosilag már nem volt mit tenni, viszont, ahogy meglátta Rose-t és fordítva, tudtuk, hogy ők egymáshoz tartoznak, ezért is harapta meg Carlisle.

-          Carlisle? Miért nem Rosalie? – kérdeztem döbbenten.

-          Mert Rose nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy időben megálljon, és semmiképpen sem akarta bántani őt. Carlisle önuralma viszont páratlan. Ezért kérte meg őt.

-          Én azt kértem, hogy Alec legyen az, aki átváltoztat, ha itt az idő – haraptam az ajkamba.

-          Alec jó választás lesz a számodra – mosolyodott el Esme.

-          Ő nagyon ideges, mert én vagyok az énekese – sóhajtottam fel. – Pont azon gondolkodtam, hogy inkább megkérek mást, hogy ne hozzam őt ilyen helyzetbe.

-          Ne kérj meg mást, mert azzal csak megbántod – mondta komolyan. – Alec képes lesz megállni, ebben egészen biztos vagyok. A harapás után pedig végig fogni fogja a kezedet, amíg újra ki nem nyitod a szemed, ebben biztos lehetsz.

-          Csak legyen úgy – mondtam kissé idegesen. – Egy kicsit félek tőle.

-          Alectől? – nézett rám döbbenten anya.

-          Dehogy, magától az átváltozástól. Mindenki azt mondja, hogy nagyon fog fájni, én pedig gyűlölöm a fájdalmat – borzongtam meg már a gondolattól is.

-          Nos, nem fogok neked hazudni, kedvesem. Valóban nem egy sétagalopp, de hogyha nagyon fáj, akkor gondolj arra, hogy a fájdalom után csakis boldogság jön majd, hiszen olyan leszel, mint a férfi, aki szeret téged, és soha többé nem kell elválnotok egymástól. Biztos vagyok benne, hogy ez erőt fog adni neked, bármennyire is fáj.

-          Ez egy remek gondolat – mosolyodtam el. Csak szép emlékekre fogok gondolni közben, úgyhogy most az a feladat, hogy minél több boldog emléket gyűjtsek, amiket felidézhetek minden pillanatban.

-          Megérkeztünk – mutatott körbe Esme, nekem pedig még a lélegzetem is elállt, ahogy kiléptünk a fák közül. Még soha életemben nem láttam ilyen csodálatos helyet. Egy hatalmas tisztás volt, amit különféle vad virágok borítottak, az illatuk, és a színűk azonnal elvarázsolt, nem is beszélve a kedves, apró házikóról, ami a tisztás közepén állt. – Carlisle építette nekem ezt a kis házat, hogy amikor itt vagyunk, egy kis időt mindig el tudjunk tölteni kettesben. Amikor nem vagyunk itt, akkor nyugodtan kölcsönvehetitek, ha gondolod.

-          Elképesztő – mondta mosolyogva.

-          Még nem is láttad belülről, úgy még jobban fog tetszeni – mondta nevetve. – Ugyan én vagyok a családban a lakberendező, de Carlisle nagyon kitett magáért, amikor ezt a meglepetést készítette.

-          Efelől nem is lett volna kétségem – vágtam rá azonnal.

-          Gyere, körbevezetlek – fogta meg a kezem Esme izgatottan, majd maga után húzott, én pedig örömmel követtem a házba.

-          Konyha? – néztem rá döbbenten.

-          Tudod, szeretjük az olyan házakat, ahol minden van, ami kell. Olyan természetesebb így élni, egy kicsit emberibb. Ráadásul a konyhában az étkezőasztalnál a legjobb leülni és beszélgetni.

-          Volterrában nem nagyon láttam ilyesmit – állapítottam meg.

-          Ők másként élnek, de ettől még nekik is megvannak a maguk szokásai – legyintett Esme. – Majd megismered őket is. Mi szeretünk az emberekkel együtt élni, beleolvadni a világba, mintha nem lennénk mások. Így járhatunk dolgozni, Carlisle gyógyíthat, Edward iskolába jár, és tanul mindent, ami érdekli. Egyetlen hátránya az, hogy muszáj sűrűn költöztünk, mivel nem öregszünk. Az emberek nem jöhetnek rá, hogy mások vagyunk, hiszen ez az egyik legfőbb törvényünk. Ráadásul nem is biztos, hogy utána egyáltalán hajlandóak lennének szóba állni velünk. Hiszen azért egy embernek mégiscsak félelmetes lehet, hogyha vámpír van a közelében.

-          Számomra különös még ez a gondolat. Egész életemben úgy éltem, hogy a vámpírokat pusztán egy mesének hittem, amivel a fiatal lányokat és fiúkat próbálják a szülők kordában tartani. Erre most kiderült, hogy minden, amitől az ember azt hiszi, hogy nem kell félnie, valóságos. Őszintén szólva, ennek tudatában még egy kicsit örülök is, hogy én is egy leszek azok közül, akiktől félni kell.

-          Nem feltétlenül kell félni a vámpíroktól – forgatta meg a szemeit anya.

-          Nos, azért az itteni táplálkozási szokások figyelembe vételével, azt kell mondanom, hogy nem árt félni – állapítottam meg.

-          Tény, hogy jobb félni, mint megijedni – bólintott rá Esme. – Az elővigyázatosság nem árthat.

-          Hm… valami, amivel a szüleim mindketten egyetértenek – kuncogtam fel.

-          Nos, Charles a maga módján olykor tud bölcs is lenni. Mindenesetre azért hálás vagyok neki, hogy felnevelt téged, és vigyázott rád. Bárcsak tudtam volna az igazságot, akkor soha nem ugrottam volna le a szikláról – sóhajtott fel szomorúan.

-          Képes lettél volna vele maradni, miattam? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem hiszem, kicsim, de veled együtt szöktem volna el, hogy boldog életet biztosítsak neked – mondta teljes komolysággal.

-          Megtalált volna minket, és talán még rosszabb lett volna a helyzet azután számodra, mint előtte volt. Képes lett volna talán még börtönbe, vagy elmegyógyintézetbe is juttatni téged – húztam el a számat.

-          Nos, ennek igencsak nagy az esélye, de kitaláltunk volna valamit – mondta teljes meggyőződéssel. – Majdnem hozzáadott téged egy vadállathoz, hiszen te magad mondtad – húzta vissza az ajkát a szemfogairól anya. Ha így reagál a gondolatra, akkor biztos lehetek benne, hogy egy anyatigris lakozik benne, aki bárhol és bármikor megvéd engem. – Bocsánat, nem akarom, hogy félj tőlem – kapta a szája elé a kezét.

-          Én sosem félnék tőled, hidd el – bújtam hozzá, ezzel is bizonyítva, hogy egyáltalán nem félek tőle. Lehet, hogy értem bárkit elintézne, de azt érzem, hogy engem sohasem bántana.

-          Itt vagytok? – kopogtatott be Carlisle. – Bejöhetek?

-          Igen, szívem – válaszolt azonnal Esme.

-          Sziasztok – lépett be az ajtón. – Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, de szólni akartam, hogy néhány napra el kellene utaznom.

-          Valami baj van? – kérdezte anya aggódva.

-          Dehogy – vágta rá Carlisle. – Csak segítségre van szüksége az egyik környékbeli kórháznak. Elvállaltam néhány éjszakás műszakot. Önkénteseket kerestek.

-          Menj csak, drágám – bólintott rá Esme azonnal.

-          Köszönöm, akkor megyek is – ölelte magához Esmét, és gyengéden megcsókolta. Majd magához húzott engem is, és lágy puszit nyomott a homlokomra. Elmosolyodtam az érzéstől, és a kedves gesztustól. Apa nem igazán erőltette az effajta érzelmi megnyilvánulásokat az irányomba.

-          Szia – mondtam mosolyogva, amikor elindult.

-          Sziasztok – mosolygott még vissza, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Nagyon, öhm…

-          Nyugodtan mondd ki, hogy munkamániás, igen – kuncogott Esme. – Viszont, mivel nagyon sok jót tesz így a világgal, ezért sosem hánytorgatnám fel neki, hogy keveset van otthon. Sőt, büszke vagyok rá, hogy ilyen.

-          Nem is csodálom – válaszoltam komolyan. – Visszatérve a vámpírságra – haraptam az ajkamba. – Nagyon nehéz a vegetáriánus életmód?

-          Az elején igen, de ha megszoktad, akkor már egyáltalán nem lesz az, mármint, hogyha ezt a megoldást szeretnéd választani – nézett rám Esme kérdőn.

-          Még nem tudom – vallottam be őszintén. Nem akartam hazudni, de sokat gondolkodom ezen a dolgon. Hiszen, ha a Volturi tagja leszek, akkor ők nyilván megkövetelnék, hogy a hagyományos életmódot folytassam. Ha más nem is, akkor Caius biztosan. Na és Alec vajon mit szólna hozzá, ha nem akarnám az ő életmódját folytatni? Vajon úgy érezné, hogy ítélkezem felette?

-          Gondold át alaposan, kicsim, és úgy dönts, ahogy neked jó – mondta komolyan. – Mi szeretünk, bárhogyan is lesz – simogatta meg az arcomat.

-          Mi? – kérdeztem vissza kíváncsian. Hogy érti azt, hogy mi?

-          Tudod, Carlisle, Edward, Rose, Emmett, és természetesen én. Te is ugyanúgy a családunkhoz tartozol. Na és, Arótól tudom, hogy már a Volturi is családtagnak tekint téged.

-          Igen, tudom – haraptam az ajkamba. – Hirtelen két családom is lett – mosolyodtam el szégyenlősen. Mindig is nagy családról ábrándoztam, de álmomban sem hittem volna, hogy egyszer kettőt fogok kapni.

-          Ez pedig most már örökké így lesz – mondta komolyan.

-          Igen, tudom, ezért kell beszélnem a másik lányoddal arról, ami történt közöttünk – sóhajtottam fel. – Azt hiszem, hogy valamilyen szinten én is hibás voltam a dologban, és szeretném tisztázni vele a dolgot. Úgyhogy este felkeresem, ha visszamentünk a kastélyba, de addig is egy kicsit legyen még a miénk ez a nap.

-          Rose is hibásnak érzi magát valamilyen szinten. Nem akart ennyire letámadni – mondta Esme kicsit idegesen.

-          Meg fogjuk beszélni, emiatt ne aggódj – mosolyodtam el. – Viszont most szeretném látni a ház többi részét is – néztem rá izgatottan.

-          Akkor gyere – fogta meg a kezem, és boldogan maga után húzott…