La Push vámpírja - 75. fejezet

75. fejezet




(Johanna szemszöge)



Már több, mint egy hete vagyunk együtt Billyvel. Pontosan a Cullenek bálja óta, de nem sietünk el semmit. Tegnap engedtem meg először, hogy nálam aludjon az esti mozizás után, de bevallom, hogy nemcsak azért hagytam, hogy maradjon, mert jól esik a közelsége, hanem azért is, mert elég mélyen alszik ahhoz, hogy könnyedén csenhessek néhány cseppnyi vért a tudta nélkül. Tudom, hogy valamit nem mondanak el nekem, és vérből sokkal több dolog kimutatható, mint azt egy átlagember képzelné. Billy bőre mindig természetellenesen forró, míg a Cullen családé állandóan jéghideg. Ráadásul valamiért úgy érzem, hogy kifejezetten furcsán viselkednek néha napján. Kéthetente Carlisle is eltűnik két-három napra, de pontosan tudom, hogy nem kirándulni mennek. Kizárt, hogy ilyen szintű családi kiruccanásokat tartanának. Elmegy az ember néha vakációzni, de Carlisle nem az a típusú orvos. Valami más van a háttérben. Ráadásul Justin is eltűnt a bál óta. Egyáltalán nem érem el, bár azt sem tudom, hogy hol van pontosan. Amikor pedig aggodalmaskodtam, hogy keressük meg őket, mert biztosan történt valami vele és Tanyával, mindig azt kaptam válaszul, hogy amíg Justin és Tanya együtt vannak, akkor nincs okom aggodalomra. Eddig türelmesen vártam, hogy valaki elmondja, mi folyik itt, de most már késő. Én magam fogom kideríteni a miérteket, és a hogyanokat. Mindjárt beérek a kórházba, és kiderül minden. Már éppen átöltöztem, és elindultam a labor felé, amikor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Kivettem a zsebemből, és azonnal megláttam Billy nevét villogni a képernyőn.

- Szia – vettem fel a telefont.

- Szia – köszönt ő is lelkesen.

- Mit szeretnél? Ne haragudj, de nincs túl sok időm most beszélgetni, mert mindjárt kezdődik a műszakom – mondtam teljesen természetesen.

- Persze, nem akarlak munka közben zavarni. Csak meg szeretném kérdezni, hogy mit szólnál, ha ma este te jönnél át hozzám? Rendelnénk egy hatalmas pizzát csirkével és pepperonival, ahogy szereted, azután pedig nézhetnénk valami jó filmet, és felfalhatunk egy csoki tortát, vanília mázzal. Bella most hozott egy egészet – mesélte lelkesen.

Hallani lehetett a hangján, hogy nagyon reménykedik egy igenlő válaszban. Végül is, miért ne? Hogyha most nem találok semmit, akkor furcsa lenne, ha nemet mondanék, hogyha pedig találok valamit, akkor már ma este követelhetem a válaszokat, a kérdéseimre.

- Ez nagyszerűen hangzik – búgtam a telefonba. – Nagyon szívesen átmegyek hozzád ma éjjelre – tettem még hozzá.

- Egy csodálatos – mondta boldogan. Hallani lehetett a hangján, hogy szélesen mosolyog, amiért igent mondtam. – Mikor végzel? Hogyha szeretnéd, akkor szívesen érted megyek a kórházba – ajánlotta kedvesen.

- Hétkor végzek, és igen, örülnék neki, hogyha értem jönnél – mondtam lelkesen.

- Rendben, akkor hétkor ott leszek érted. Szia – mondta Billy boldogan.

- Oké, akkor várlak. Szia – köszöntem el én is, majd letettem a telefont.

Ezután pedig azonnal siettem tovább, hogy gyorsan megtudjam, hogy mit titkolnak előlem mindannyian. Miután beléptem a laborba, magamra zártam az egyik kisebb fülkét, és mindent előkészítettem a vizsgálathoz. Majd elővettem az apró kis fiolát a zsebemből, ami minden kérdésemre választ fog adni. Elvileg a mintának tökéletesnek kell lennie, mivel hajnaltájt csentem. Tehát éhgyomorra történt a levétel. Na nem, mintha egészségügyi vizsgálatot végeznék, de ilyenkor a legjobb a vér a vizsgálatokhoz. A vér egy kis részét behelyeztem a gépbe, hogy megtudjam mit tartalmaz, milyen hormonok, minták vannak benne, míg egy cseppjét a mikroszkóp alá helyeztem, hogy megtudjam van-e esetleg valami elváltozás. Amikor belenéztem a mikroszkópba megdöbbentő látvány fogadott. Minden normálisnak tűnt, leszámítva azt, hogy minden legalább százszor intenzívebben volt jelen, mint egy normál ember vérében. Mintha valami magasabb rendű lény vére lenne, de mégis emberi vér. Valami itt nem stimmel. Vagy genetikai az elváltozás, vagy valami még ennél is komolyabb. Már csak néhány pillanat és kiderül. A gép nem sokkal később ki is adta az eredményt, amire annyira vártam. Felemeltem a lapot, és nem hittem a szemeimnek. Ez egyszerűen lehetetlen. Hogyan mutathat ki ilyen géneket egy ember vére? Hiszen ez tökéletesen ki van zárva. Egy ember nem fogadhat be állati génállományt, vagy ha mégis, akkor is igen kockázatos, és beláthatatlan következményekkel jár. A vérfarkasokról szóló mítoszok pedig egyébként is csak mesék. Ez tudományosan nem alátámasztott tény, csak valami fantáziadús író agyszüleményei.

- Johanna? – hallottam meg Carlisle hangját. – Idebent vagy? Sürgős esetet hoznak.

- Azonnal jövök – nyeltem egy nagyot. Carlisle is benne van, különben ez már akkor kiderült volna, amikor Billy itt feküdt a kórházban. Egészen biztos, hogy vettek tőle vért.

- Rendben, még két perc – mondta mentorom. Majd legnagyobb megkönnyebbülésemre távozott a laborból. Legalábbis azt hittem, amíg ki nem nyitottam az ajtót. Ugyanis ott állt előttem. Hiszen nem is hallottam közelebb jönni. Hogy lehetséges ez?

- Jézusom – sikoltottam fel. Majd visszahátráltam az asztalig.

- Jól vagy, Johanna? – nézett rám kíváncsian. Látszott rajta, hogy egyfolytában engem figyel, még akkor is, hogyha nem felém néz.

- Persze, csak megijesztettél – fújtam ki a levegőt. Majd vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak.

- Sajnálom – mosolyodott el Carlisle. Majd a vállamra tette a kezeit, egészen közel a nyakamhoz.

- Semmi baj, menjünk – ráztam le gyorsan magamról a két kezet. Majd sietős léptekkel megindultam a folyosó felé, hogy legyenek még emberek a közelemben. Így biztosan nem történhet semmi.

- Furcsa vagy ma reggel – húzta fel a szemöldökét. – Fáradt vagy? Szeretnél egy szabadnapot? – fordított megint maga felé.

- Ami azt illeti, azt hiszem, hogy egy kicsit sokat dolgoztam az utóbbi időben, és keveset aludtam – mondtam csendesen.

- Tényleg nagyon fáradt lehetsz, hogyha még be is vallod. Erre még nem volt példa – kerekedtek el a szemei. – Menj csak haza. Holnap majd megbeszéljük, hogy hogyan könnyítsünk egy picit a beosztásodon. Szükséged van egy kis magánéletre.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Akkor mehetek? Biztosan? – kérdeztem szégyenlősen.

- Persze, és ne legyen bűntudatod amiatt, hogy szabadságra küldtelek.

- Rendben, majd igyekszem – bólintottam rá. Majd az átlagnál kicsit gyorsabban igyekeztem megközelíteni az öltözőt.

Minél többet ki kell derítenem, és ezt akkor tudom a legjobban megoldani, hogyha rajtaütök Billyn. Hazamegyek, átöltözöm, és átmegyek hozzá. La Push nincs olyan messze. Néhány perc múlva már el is hagytam a kórházat, és úgy tekertem a biciklimet, ahogy csak a lábaim bírták. Majd otthon átöltöztem, és hívtam egy taxit, hogy átmenjek Billy Blackhez. Ám mielőtt még elindultam volna, különös látvány akadályozott meg abban, hogy azonnal lemenjek a földszintre. Egy árnyat láttam meg az erdő felől közelíteni, méghozzá nekem szem magasságban, tehát egyértelműen a fákon ugrál keresztül. Kíváncsian kezdtem el figyelni, hogy mi is történik valójában. Amikor Tanya, és Justin ugrott be a fivérem szobájába. Beugrottak a szobába, miután fáról-fára ugrálva közelítették meg a házat. Tanya sem közönséges ember, hiszen a bátyám súlyával együtt könnyedén szökdécselt a fákon át. Justin pedig tudott róla. Mi a fene történik itt? Már semmit sem értettem, de nem is akartam. Kellett nekem kutakodnom? Szokták mondani, hogy „boldog tudatlanság”. Mekkora igazság. Hogyha nem lettem volna ennyire gyanakvó, és kíváncsi, akkor azok, akik fontosak lettek a számomra, még mindig ugyanazok lennének, akik a megdöbbentő tények előtt voltak. Éreztem, ahogy a talaj hirtelen kicsúszik a lábam alól, majd elsötétül előttem minden. Még hallottam, hogy Justin a nevemet nyögi, de aztán már semmit.



(Billy szemszöge)



Reggel miután hazaértem eszembe jutott, hogy mennyire is szeretném, hogyha végre Johanna is látná az én otthonom, és itt az ideje annak is, hogy megtudja rólam az igazságot. Felkészültem rá, hogy elmondjam neki, amit tudnia kell. Talán, hogyha megkérném, akkor nálam aludna ma este. Hiszen már egy kicsit tovább jutott a kapcsolatunk. Igen, fel is hívom és megkérdezem. Még van néhány percem mielőtt elkezdené a munkát a kórházban. Remélem, hogy még nem kapcsolta ki a telefonját. Azonnal tárcsáztam, és legnagyobb örömömre ki is csengett.

- Szia – vette fel a telefont.

- Szia – köszöntem boldogan. Már attól is teljesen felvidultam, hogy hallhattam a hangját.

- Mit szeretnél? Ne haragudj, de nincs túl sok időm most beszélgetni, mert mindjárt kezdődik a műszakom – mondta határozottan. Hát igen, a munka nagyon sokat jelent a számára. Majd gyors leszek, nem szeretném zavarni őt.

- Persze, nem akarlak munka közben zavarni. Csak meg szeretném kérdezni, hogy mit szólnál, ha ma este te jönnél át hozzám? Rendelnénk egy hatalmas pizzát csirkével és pepperonival, ahogy szereted, azután pedig nézhetnénk valami jó filmet, és felfalhatunk egy csoki tortát, vanília mázzal. Bella most hozott egy egészet – meséltem lelkesen. Reméltem, hogy el tudom csábítani őt. Feszülten vártam ki azt a pár pillanatot, amíg megérkezett a válasz.

- Ez nagyszerűen hangzik – búgta a telefonba. Igen, végre, most már minden tökéletes lesz. – Nagyon szívesen átmegyek hozzád ma éjjelre – tette még hozzá. Istenem, azt mondta, hogy „ma éjjelre”, nem pedig azt, hogy csak estére. Nálam fog aludni. Már csak amiatt kell aggódnom, hogy mit fog szólni a titkomhoz.

- Egy csodálatos – mondtam a lehető legnagyobb örömmel. – Mikor végzel? Hogyha szeretnéd, akkor szívesen érted megyek a kórházba – ajánlottam a lehetőséget. Ha erre az ajánlatra is igent mondd, akkor a föld fölött fogok lebegni órákon át.

- Hétkor végzek, és igen, örülnék neki, hogyha értem jönnél – mondta lelkesen.

- Rendben, akkor hétkor ott leszek érted. Szia – mondtam a telefonba, és éreztem, hogy szívemet megint elönti a forróság. Az univerzumom közepe végre teljesen megnyílik az irányomba.

- Oké, akkor várlak. Szia – köszönt el ő is, majd a vonal megszakadt.

Miután letettük a telefont azonnal elkezdtem készülődni az estére. Gyorsan összepakoltam a szobámban. Majd telepakoltam a hűtőt mindenféle üdítővel, de főleg szőlőlével, mert Johanna azt szereti a legjobban. Azután pedig elugrottam a boltba, hogy legyen itthon valami gyümölcs is, hátha azt kívánja meg. Elég kiszámíthatatlanok az étkezési szokásai. Már éppen az utolsó simításokon gondolkoztam, amikor megcsörrent a telefonom.

- Szia, Carlisle – vettem fel csodálkozva. – Baj van? – kérdeztem azonnal. Még soha nem hívott fel engem.

- Ami azt illeti, Johanna elég furcsa volt ma reggel, úgyhogy inkább hazaküldtem – válaszolta azonnal.

- Hogy érted, hogy furcsa? Beteg? Vagy rosszul van? Amikor nem régen beszéltem vele, még semmi baja nem volt – kezdtem el kétségbeesni.

- Azt hiszem, hogy csak fáradt, de valahogy különös is volt. Talán jobb lenne, hogyha megnéznéd, hogy mi van vele. Nem is tudom, hogy mi történt igazából. Csak valahogy olyan távolságtartó volt velem, pedig már nagyon régóta nem volt az.

- Értem, mindjárt átmegyek hozzá. Köszönöm, hogy szóltál – mondtam, de közben már el is indultam a kocsim felé.

- Nincs mit, vigyázz rá – mondta még Carlisle. Majd hallottam, ahogy valaki a nevét kiáltja. Ő pedig letette a telefont.

Én pedig eszeveszett tempóban értem ki a kocsimhoz, majd miután beszálltam, azonnal indítottam is. Nem tudom, hogy mi üthetett Johannába már megint, de még egyszer nem fogom hagyni, hogy ellökjön magától, azt pedig végképp nem, hogy bármi baja essen. Nem telt bele fél órába, és már le is parkoltam a házuk előtt. Amint kiszálltam az autómból meghallottam Justin kétségbeesett hangját.

- Johanna, semmi baj, megmagyarázom – mondta barátom kétségbeesetten.

Majd már csak egy koppanást hallottam. Jézusom, ne. Egy szempillantás alatt beugrottam szerelmem ablakán, és láttam, ahogy a földön fekszik ájultan. Justin és Tanya pedig fölötte áll kétségbeesett arccal.

- Mi a fenét műveltetek vele? – morogtam Tanya felé. A nőnek is azonnal morgás tört fel a torkából.

- Állj, hagyjátok ezt abba most azonnal. Nem tudtuk, hogy itthon van, elméletileg dolgoznia kellett volna. Ha tudtam volna, hogy megláthat minket, akkor soha…

- Mit láthat meg? Mit csináltatok? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Száguldottunk, és repkedtünk egy kicsit – rántotta meg a vállát Tanya. – Beugrottunk Justin ablakán.

- Mi lett volna, hogyha valaki meglát titeket? – sziszegtem.

- Csak olyan láthatott, aki bent volt a házban. Tudom, hogy hogyan kell őriznem a titkot – kukucskált ki Tanya Justin válla alatt.

- Johanna, éppen bent volt a házban – mordultam fel.

- Johannának már régen tudnia kellene, hogy ő az univerzumod közepe, és hogy egy génmutáns vagy – csattant fel a szőkeség.

- Ez nem olyan egyszerű, vérszopó – kezdtem el remegni.

- Álljatok le, mindketten – csattant fel Justin erélyesen. – Két lehetőségetek van. Egy: lehiggadtok, és akkor maradhattok. Kettő: Elhagyjátok a házat, és én mindent megmagyarázok a húgomnak, hogyha felébredt.

- Nem megyek innen sehová – dörrentünk rá egyszerre Justinra.

- Legalább valamiben egyetértetek – vigyorodott el barátom. Hogy képes mindenből viccet csinálni? – Akkor nem akarok meghallani még egyszer sem vérszopózást, sem kutyázást, vagy génmutánsozást. Ha nem tudnátok egymás nevét, akkor engedjétek meg, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Tanya ő itt Billy, Billy ő itt Tanya. Próbáljátok meg egymást tisztességesen megszólítani.

- Rendben – hajtottuk le a fejünket mindketten.

- Nagyszerű, akkor én most főzök egy jázminos zöld teát a húgomnak, hogy legyen, ami majd lehiggasztja. Billy te… - kezdett bele. Nekem viszont már a kezemben is volt Johanna, hogy az ágyába fektessen. – Igen, erre gondoltam. Tanya, legyél kedves és gyere velem – fogta kézen Justin. Majd eltűntek a szobából.

Miután az ágyra tettem szerelmemet. Finoman lehúztam róla a cipőit, majd betakargattam. Anthony és Jake már mondta, hogy ne hallogassam tovább a vallomást, de én ostoba azt hittem, hogy ráérek ma este elmondani neki az igazságot. Ki gondolta volna, hogy közben Justin és Tanya éppen ma fog előadni egy kis repülési bemutatót a ház környékén. A legjobb lesz, hogyha felébresztem, és mindent megmagyarázok.

- Kicsim, ébredj – simogattam meg az arcát. – Johanna, annyira sajnálom, hogy nem mondtam el előbb neked az igazságot. Csak remélni merem, hogy meghallgatsz majd még így is. Nem azért nem mondtam el, mert nem akartam őszinte lenni hozzád, hanem azért, mert féltem. Rettegtem tőle, hogy eltaszítasz magadtól, hogyha megtudod, hogy nem vagyok átlagos ember, hiszen még így is olyan nehezen engedtél közel magadhoz. Fel kell ébredned, hogy megbeszélhessünk mindent. Bármit elmondok neked, amit csak tudni akarsz. Akármit megteszek, hogy újra megbízz bennem.

- Hazudtál – motyogta halkan. – Tűnj el innen – fűzte még hozzá érzelemmentesen.

- Ne, kérlek, kicsim, ne tedd ezt velem – szorítottam magamhoz.

- Eressz el, Billy – mondta dühösen. Majd elhúzódott tőlem.

- Nem, még egyszer nem – gurultam én is dühbe. Jogos az indulata, és azt is megértem, hogyha újra meg kell szereznem a bizalmát, de nem fogom hagyni, hogy megint bezárkózzon a saját kis világába, ahol mindenki átveri, és senkiben sem bízhat meg. – Te sem voltál őszinte hozzám, legalábbis nem teljes mértékben.

- Hogy mondod? – kerekedtek el a szemei.

- Azt elég, ha én tudom. A lényeg, hogy te is elhallgattál előlem némi információt – mondtam feldúltan. – Elég sokat dolgoztál az egyetem mellett – villantak meg gonoszan a szemeim. Mire Johanna lekevert egy hatalmas pofont. Oké, ezt lehet, hogy megérdemeltem. – Látod, neked is van olyan titkod, amit nem szeretnél, hogyha bárki is megtudna, mert félsz, hogy mi történne, hogyha a szeretteid tudomására jutnának ezek az információk. Valamilyen szinten megértesz engem, csak nem akarod beismerni.

- Most meg akarsz zsarolni? – kerekedtek el a szemei. – Elmondod Justinnak?

- Dehogy is, eszembe sem jutna ilyesmi – emeltem fel a kezeim védekezően. – Csak szeretném, hogyha megpróbálnál megérteni, és meghallgatnál.

- Minek? Hogyha ismered a múltam sötét részét, akkor miért érdekelne a közös jövőnk? – kérdezte lehajtott fejjel.

- Azért, mert nincs okom haragudni rád azért, mert mindent megtennél a testvéredért. Egyébként pedig nem neveznék egy viszonylag ízléses fotósorozatot, amiért nyilvánvalóan én is sokat adtam volna, kifejezetten sötét résznek. Bevallom őszintén, hogy néhány évvel ezelőtt is gyönyörű voltál – mondtam egyértelműen. Nehéz időkön ment keresztül akkoriban. Egyébként sem lennék képes megvetni őt ezért. – Egyáltalán nem is akartam elmondani, hogy tudok róla. Csupán csak szeretném, ha meghallgatnál, és a jelek szerint nem volt más esélyem, hogy átgondold az eseményeket. Ez túlnyomórészt nyilván az én hibám, de ha esélyt sem adsz, akkor nem leszünk előrébb.

- Már mindent tudok rólad. Génelváltozásod van, méghozzá nem is akármilyen. Kimutattam a véredből, hogy likantrópiád van. Mikor harapott meg a farkas? Talán, hogyha sokáig kutatunk, és megpróbálunk ellenszereket előállítani, akkor segíthetek, de ehhez be kell feküdnöd egy házi laborba, és…

- Engem nem harapott meg semmi – néztem rá döbbenten. Azt hiszi, hogy…

- De hát… - kezdett bele.

- Nem, tévedsz, kedvesem. Hallgass meg, rendben? – kérleltem gyengéden. – Én nem vagyok olyan vérfarkas. Ők a Hold gyermekei, és nincs hozzájuk semmi közöm. Én már így születtem. A mi törzsünk nem vérfarkasokból áll, hanem egy gén segítségével alakváltásra képes néhányunk – magyarázkodtam.

- Nem igazán értelek – gondolkodott el. – Tehát, azt mondod, hogy ez teljesen természetes? Az lehetetlen.

- Édesem, nem tudom visszavezetni az eseményeket annyi időn át, amennyi ideje bennünk a gén, de azt tudom, hogy mi mások vagyunk, mint azok, akikre te gondolsz. Nem vagyunk veszélyesek, és farkas alakban is tisztában vagyunk vele, hogy kik vagyunk. Mi védjük az embereket az olyan lényektől, akik bántanák őket – magyaráztam a helyzetet.

- Oh, ez elég kínos… - hajtotta le a fejét.

- Miért? Egyébként pedig honnan szerezted meg a vérmintámat? A kórházban biztosan nem volt egy csepp sem.

- Mélyen alszol – harapta be az alsó ajkát.

- Te? Úristen, te tűkkel támadsz rám, amíg alszom? – döbbentem meg.

- Nem mondtad el az igazat, te sem, és a Cullen család sem, tudnom kellett, mert nyilvánvaló volt, hogy elhallgattok valamit, és… azt hiszem, hogy én is tartozom egy bocsánatkéréssel.

- Ugyan, előbb szólnom kellett volna – fogtam meg a kezét kissé félve. Viszont legnagyobb örömömre nem húzta el az apró tenyerét.

- Emiatt vagy ennyire forró mindig? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, ez az oka – bólintottam rá.

- Honnan tudtad meg, hogy én, néhány évvel ezelőtt… - hebegett össze-vissza.

- Edwardnak jók a kapcsolatai, és a bátyja Emmett, nos egy kicsit perverz, és hát emlékezett rád, de ne aggódj, kellő fenyegetés hatására hallgat, mint a sír. Egyébként erről rajtunk kívül senki sem tud, és a tekercs soha nem fog előkerülni, mert egy szomorú balesetben megégett az összes fotóval együtt.

- Hogyan? – kerekedtek ki a szemei.

- Mint mondtam, Edwardnak jók a kapcsolatai. Ne félj, ő nem fogja elmondani senkinek, ahogy én sem – ígértem meg.

- Valamiért hiszek neked – nézett végre a szemembe.

- Ennek csak örülök, és hálás is vagyok érte. Ha adsz még egy esélyt, akkor soha többé nem lesznek titkaim előtted – néztem rá kérlelőn. – Megpróbáljuk még egyszer, titkok nélkül? Tiszta lappal? – kérdeztem. Mire kedvesem csak bólintott.

Mosolyogva tártam szét a karjaim, Johanna pedig bár vonakodott néhány pillanatig, de odabújt a mellkasomhoz.

- Harapni mostantól teljes mértékben tilos – nézett fel rám néhány perccel később pajkosan mosolyogva.

- Oh, tényleg? Erre gondolsz? – döntöttem el az ágyon. Majd óvatosan harapdálni kezdtem a nyakát. Mire nevetni kezdett. Tudtam már, hogy mennyire érzékeny a nyaka, és hogyha egy bizonyos pontot érintek, akkor csiklandós is.

- Ne… Billy… állj, még nem végeztünk – zihálta.

- Mit szeretnél még tudni? – hagytam abba a harapdálást. Majd komolyan néztem a szemébe.

- A Cullen család nem farkas, mert hideg a bőrük, de akkor micsodák? – kérdezte kíváncsian.

- Azt hiszem, hogy erre én szolgálhatok némi magyarázattal, bár ez igen kockázatos a fajtánkra nézve. Ha kiderül, hogy egy ember tudja a titkot a vezetők idejönnek, és megölnek minket. Téged is – lépett be Tanya a szobába Justinnal a nyomában.

- Justin is tudja a titkodat? – kérdezte szerelmem kíváncsian.

- Igen, tudom – bólintott rá a bátyja.

- Akkor azt hiszem, hogy már úgyis mindegy. Ha Justin tudja, akkor miatta is idejöhetnek, hogy bántsanak minket. Tehát mondd el, hogy mi ez az egész – mondta Johanna határozottan.

- Legyen hát – biccentett Tanya. – Ahogy alakváltók léteznek, hogy megvédjenek titeket a veszélyektől, ugyanúgy léteznek vámpírok is, akiknek a többsége emberekkel táplálkozik, de a Cullen család és a Denali család kizárólag állatok vérét issza. Így nem vagyunk veszélyesek rátok nézve, de ettől még vámpírok maradunk. Amennyire tudom, Carlisle az első, aki szembeszegült a fajtánk szokásaival, és állati vérrel kezdett táplálkozni. Ő soha életében nem ivott emberi vért, és nem is fog. Hihetetlenül jó lelke van. Ráadásul lányaként szeret téged, úgyhogy lehetőség szerint őt se lökd el magadtól. A Cullenek imádnak téged mind.

- Vámpírok? – nyelt egy nagyot Johanna. – Ez a kandi kamera? Azt hiszem, hogy kezdek egy kicsit túl sok információhoz jutni. Egy vámpírba vagy szerelmes? – nézett most Justin felé. Mire bátyja mosolyogva bólintott. - A te párod egy vámpír, az enyém pedig egy alakváltó? – nézett végig mindhármunkon. – Azt hiszem, hogy megőrültem – merengett el egy pillanatra. Majd hirtelen lecsukódtak a szemei. Megint elájult.

- Azt hiszem, hogy kicsit besokallt szegény – állapította meg Tanya.

- Úgy gondolom, hogy ez nem annyira meglepő – néztem rá morcosan. – Justin, nem mennétek át a saját szobádba? Egy kis levegőhöz kéne jutnia. Vagy talán elmehetnétek a kórházba, hogy Carlisle adjon valami nyugtatót, amitől egy kicsit lehiggad majd.

- Rendben – bólintott rá Tanya. Majd kézen fogta Justint, és már el is tűntek. Én pedig csak néztem kedvesem egyelőre nyugodt arcát. Jobbnak láttam, hogyha nem ébresztem fel, talán addig is megnyugszik egy kicsit. Még egy óra sem telt el, amikor berontott az ajtón Carlisle.

- Mi a helyzet? – kérdezte azonnal.

- Azóta nem ébredt fel – válaszoltam készségesen.

- Billy? – pislogott ki éppen ekkor szerelmem a pillái alól.

- Johanna, hogy vagy? – kérdezte Carlisle szelíden. Mire kedvesem azonnal felé fordította a fejét.

- Azt álmodtam, hogy te vámpír vagy a családoddal együtt, én pedig egy alakváltóba vagyok szerelmes, merthogy Billy az, hogyha még nem tudnád – nézett ránk bambán, majd nevetni kezdett. Kétségbeesve néztem Carlisle felé, de ő teljesen higgadt maradt.

- Semmi gond csak sokkot kapott szegény. Mindjárt rendbe jön – mondta Carlisle nyugodtan. Ráadásul valami injekciót is befecskendezett Johanna karjába – Egy kis nyugtató, ettől majd alszik egyet, csak tíz perc, és hatni fog. Addig is, változz át előtte, és akkor nem fogja magát őrültnek hinni. Odakint várok – mondta még, majd kiment a szobából, de a saját tempójában. Johanna csak döbbenten nézett utána. – Azta, egy Ferrari hozzá képest bakfitty.

- Kicsim, figyelj rám egy pillanatra – fordítottam magam felé az arcát. Majd gyorsan lekapkodtam a ruháimat, és átváltoztam. Mire szerelmem először ijedten felsikoltott. Viszont azután az eddig elhomályosult szemei megint kitisztultak, és kíváncsian nézett rám.

- Mégsem vagyok őrült? – kérdezte megkönnyebbülten.

- Nem vagy az – válaszolt helyettem Carlisle, aki időközben visszatért a szobába.

- Azt hiszem, hogy ezt még meg kell emésztenem – nyögött fel idegesen. – Értesz engem? – nyújtotta felém a kezét kissé félve. Én pedig azonnal bólintottam. – Nem fogsz megharapni, hogyha közelebb megyek? – kérdezte bátortalanul. Én pedig azonnal megráztam a fejem, és kuncogni kezdtem. Mire Johanna közelebb kúszott hozzám az ágyon, és finoman megérintette a bundámat. – Milyen puha és selymes – markolászta meg egy kicsit. – Különös, de valahogy nem félek tőled, inkább vonzódom hozzád. A szemeid majdnem teljesen olyanok, mint emberként.

- Főleg a szemükről lehet őket megkülönböztetni, vagy a bundájuk színéről – mondta Carlisle halkan.

- Adsz nekem néhány nap betegszabadságot? – fordultam mentorom felé. – Ezt meg kell emésztenem.

- Persze, maradj itthon a héten – tette a vállamra a kezét. Mire megborzongtam.

- Bocsánat – kapta el azonnal.

- Semmi baj, én sajnálom, csak ez olyan, nem is tudom… én nem félek tőled, csak szoknom kell a gondolatot, hogy nem vagy ember. Azt hittem, hogy tudományos magyarázatot találok a másságotokra. Erre egyáltalán nem számítottam.

- Megértelek. Jövő héten találkozunk. Addig egyik Cullen sem fog zavarni téged, ha csak nem te hívsz bennünket – mosolyodott el Carlisle. Majd kisietett a szobából, hogy kettesben lehessünk Johannával.

- Öhm… visszaváltozol? – kérdezte miközben betakarózott, és lefeküdt az ágyában. – Így egy kicsit nehezebb beszélgetni veled. Megint csak bólintottam, majd elfordultam tőle, hogy ijedjen meg a meztelenségemtől. Azután pedig gyorsan visszaváltoztam, és felvettem a ruháimat. – Nem fáj, amikor átváltozol? – kérdezte hirtelen.

- Először nagyon. Az első alkalom nagyon nehéz, és hosszadalmas, de utána egyre könnyebb lesz. Mára már szinte természetes, hogy néha farkasként mászkálok.

- Miért lesztek ilyenek? – tette fel a következő kérdést.

- Csakis a vámpírok miatt. Hogyha vannak a közelben, akkor a gének működésbe lépnek azoknál, akikben megvan. Ez öröklődik.

- Úgy érted, hogyha gyermeked születik majd, akkor ő is? – nézett rám megszeppenve.

- Igen, benne is meglesz a lehetőség – válaszoltam őszintén.

- Ez nem normális dolog – csóválta meg a fejét. – Kockára teszed az életed olyanokért, akiket nem is ismersz. Ez… olyan… nem jellemző az emberi természetre.

- Nálunk ez teljesen természetes. A családom azért létezik, hogy védelmezze azokat, akik rászorulnak.

- Amit teszel, tesztek, az nagyon különleges lélekre vall…

- Köszönöm, de úgy érzem, hogy most jön a, de… - hajtottam le a fejem, és vártam, hogy elküldjön. Vagy minimálisan egy hisztérikus rohamot.

- Tulajdonképpen nincs semmi „de”. Ettől függetlenül még mindig akarlak téged, csak még szoknom kell a gondolatot, hogy ha úgy tartja kedved, akkor farkas alakban vagy. Hé, nézz már rám. Nem fogok megint elzárkózni előled, ahhoz most már késő. Azt hiszem, hogy beléd szerettem, pedig kellőképpen harcoltam ellene, hogy közel kerülj hozzám – emelte fel a fejemet az apró kis kezével. – Gyere, pihenjünk egy kicsit, aztán átmehetünk hozzátok. Kíváncsi vagyok, hogy milyen a házatok – húzott fel az ágyra. Majd beinvitált a takaró alá is. – Azt hiszem, hogy most el fogok aludni – motyogta, miközben a mellkasomhoz bújt.

- Nem tudom, hogy mit adott neked Carlisle, de szerinte is aludnod kell. Addig is vigyázok rád, amíg pihensz – suttogtam a fülébe.

- Oké – súgta halkan.

- Johanna?

- Hm?

- Azt mondtad, hogy szeretsz – mondtam hitetlenül. Nem hittem, hogy ezt valaha is hallom majd a szájából.

- Igen, ez így igaz – nyomott egy puszit a nyakamra. Majd elnyomta az álom. Én pedig a fellegekben járva simogattam kedvesem hátát.