La Push vámpírja II. Új nemzedék - 18. fejezet

18. fejezet

(Gabriella szemszöge)

Nem telt sok időbe, amíg odaértünk a Cullen házhoz. Bár ebben nem volt semmi meglepő, hiszen Billy látva Johanna arckifejezését a lehető leggyorsabban próbált olyan helyre elérni, ahol a kedvese lepihenhet egy kicsit, és gondolom abban is reménykedett, hogy Carlisle tud valami megoldást az állandó rosszullét ellen is. Amint az autó megállt Billy már Johanna oldalán is volt, és már karjaiba is kapta őt.

-         Menjetek csak – mosolyogtam rájuk, amikor Billy kérdőn nézett felém. – Én jól elleszek. Mindjárt jövök, csak bezárom az autót.

-         Miért ilyen beteg, Johanna? – nézett rám Tim kérdőn. – Nem értem – húzta el a száját.

-         Johannának kisbabája lesz, ezért érzi magát rosszul – magyaráztam a helyzetet.

-         Nem akarja a kisbabáját, és ezért rosszul lett? – kerekedtek ki Tim szemei.

-         Nem, kincsem. Amikor a baba még az anyukája pocakjában van, akkor vannak időszakok, amikor az anyuka furcsán érzi magát a kis jövevénytől.

-         Oh – formálta a kis szájával. – Tehát Johanna akarja a picit, csak annyi történik, hogy kicsit most furcsán érzi magát – bólogatott komolyan.

-         Pontosan így van – mosolyodtam el büszkén.

-         Akkor jó, már azt hittem, hogy valami baj van – rántotta meg a vállát.

-         Hé, na mihez van kedve ma az én erős, izmos keresztfiamnak? – kiáltott Emmett vigyorogva.

-         Keresztapu – rohant el mellőlem a kis tündér. – Menjünk és lovagoljuk meg a bikát, és együnk fagyit. Vagyis, majd eszek fagyit egyedül, és sajtburgert sült krumplival, és szeretnék bemenni a játszóházba is. Azután pedig, nem is tudom – gondolkodott el a kis pöttöm.

-         Hohó, akkor sűrű napunk lesz, úgy látom – kapta fel Emmett a keresztfiát nevette. Rose pedig csak meghatottan figyelte őket, ahogy már most játszottak. Emmett magasra dobálta a kisfiamat, aki kacagva röpködött mindig feljebb és feljebb, egészen addig, amíg meg nem unták a játékot.

-         Gaby gyere, Carlisle már vár téged – kiáltott ki Esme kedvesen. Én pedig engedelmesen indultam el a ház felé. Út közben pedig még adtam egy puszit az én rosszcsontomnak, akik ezután autóba is szálltak Emmettel és Rose-zal, hogy elmenjenek kalandozni egyet. Nahát, Johanna már végzett is? Hiszen még csak most ment be, vagy ennyire eltelt volna az idő, amíg Timet és Emmettet figyeltem?

-         Megyek – válaszoltam, miközben egyre gyorsabban igyekeztem felfelé a lépcsőn. Azután pedig már azon kaptam magam, hogy a vizsgálóasztalon fekszek. Carlisle pedig döbbent tekintettel fordult felém.

-         Ennyire sietős? – nézett rám kíváncsian. – Valami baj van?

-         Nem tudom, hogy hogyan, én… nem volt szándékos. Nem nagyon szoktam kihasználni a sebességemet – mondtam elképedve.

-         Nincs semmi baj, csak meglepődtem – legyintett Carlisle. – Általában emberi tempóban érkezel hozzám – mondta kuncogva. – Johanna pedig, ami azt illeti csigalassúsággal. Nem nagyon szereti, ha őt vizsgálják, inkább azt, hogyha ő vizsgál másokat.

-         Nos, ezen azt hiszem, nincs mit csodálkozni – mondtam mosolyogva. – Egyébként hogy érzi magát, Johanna? Ugye nem találtál semmi problémát nála?

-         Túl kevés a vitamin a szervezetében. Írtam fel neki terhességi vitamint, és egyéb tablettákat is, amiket ha rendszeresen szed, akkor nem lesz ennyit rosszul. Amíg pedig nem kezdenek el hatni, addig kényszerpihenőre küldtem őt a vendégszobába megfigyelésre. Ha tetszik neki, ha nem, néhány napot akkor is feküdni fog. Ha kell, akkor a lányok megkötözik, bár remélem, hogy erre nem kerül sor – mondta Carlisle kissé aggódva. – Nem jellemző rá, hogy sok mindenkire hallgatna, de talán Billy képes rá hatni. Remélem. Most viszont nézzünk téged – gurult mellém egy székkel. Én pedig nagyot nyelve, de engedelmesen nyújtottam felé a karomat. Már megint kezdődik a szurkálás. Utálom a vérvételt. – Csak egy perc az egész – nézett rám bocsánatkérően, amikor panaszosan felszisszentem. – Egyébként nem szoktál ilyen érzékeny lenni a vérvételre – fűzte hozzá döbbenten.

-         Csak a bőröm, lett mostanában egy kicsit más – rántottam meg a vállam.

-         Egy kicsit más? Hogy érted ezt? – nézett rám Carlisle kíváncsian.

-         Mintha még erőteljesebb lenne, és áthatolhatatlanabb, de érzékenyebb az érintésekre. Nem kezdtem el öregedni, ha ettől tartasz, sokkal inkább mintha kicsattannék az erőtől, de valahogy mégis érzékenyebb lennék. Szerinted van ennek értelme? – húztam fel a szemöldököm. Azt hiszem, hogy én sem értem pontosan, hogy mi is történik velem.

-         Ez egy elég összetett érzésnek hangzik – nézett rám Calrisle értetlenül. – Hányinger mostanában? Aluszékonyság, ájulás?

-         Arra célzol, hogy terhes vagyok-e? – kérdeztem rá nyíltan a tapogatózásra. – Ha engem kérdezel, akkor elvileg nem.

-         Menzesz? – húzta össze Carlisle a szemöldökét.

-         Rendszertelen, de ez már azóta úgy van, hogy megtámadtak. Erre mondtad, hogy csak nehezen eshetek teherbe.

-         Nehezen, de nem lehetetlen, mint tudjuk, hiszen Tim is megszületet – vette elő az ultrahang gépet Carlisle.

-         Nem hiszem, Carlisle – ráztam meg a fejem. – Mostanában nem túl sűrűn voltunk együtt Jacobbal. Eléggé sűrű az életünk, ahogy mindenkié.

-         Nem túl sűrűn, de voltatok együtt, ezek szerint. Te is pontosan tudod, hogy egy alkalom is elég, ha jókor sikerül. A furcsa érzések, pedig utalhatnak arra, hogy változás van a testedben. A bőrérzékenység lehet egy tünet.

-         Timnél nem volt ilyen tünet – ráztam meg a fejem.

-         Valóban nem, de minden terhesség más és más. Attól, hogy Timothy nem produkálta ezt veled attól egy újabb jövevény még megteheti – mosolyodott el Carlisle.

-         Mitől vagy ennyire biztos benne? – húztam fel a szemöldököm.

-         Mert veled ellentétben én hallom, hogy két szívhang van ebben a szobában, és mivel csak egynek kéne lennie, így elég nyilvánvaló a dolog, szerintem. Úgyhogy, ha megengedsz egy ultrahangot, akkor mindjárt ki is fog derülni a tökéletesen biztos eredmény – mondta határozottan.

-         Már hogyne engedném meg – mosolyogtam boldogan. Hogyha tényleg kisbabát várok, akkor az sok dolgot megmagyarázna. Akkor talán mégsem a fokozott stressz okozta nálam a rosszulléteket. Viszont, ha már akkor is kisbabát vártam, akkor remélem, hogy a sok idegeskedés nem tett kárt a kicsiben.

-         Na lássuk – nyomott egy kis gélt a hasamra Carlisle. Majd egy szempillantás alatt átrepült a szoba másik végébe, hatalmas csattanással vágódva a falhoz.

-         Jézusom – pattantam fel azonnal. Majd odarohantam Carlisle mellé. – Jól vagy?

-         Persze, nincs semmi bajom, csak azt nem tudom, hogy mi történt. Talán zárlatos lett a gépem?

-         Nem tudom, de akkor nem kellett volna szikráznia, vagy valami ilyesmi? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Elvileg kéne, de nem alapvető elvárás, ha valóban zárlatos lett. Még jó, hogy téged nem ütöttelek meg vele – mondta megkönnyebbülve. – Menj, pihenj le egy kicsit Johanna mellett. Addig én átnézem a gépet. Konyítok valamennyit az elektronikához – nézett Carlisle elszántan a gép felé.

-         Biztos? Nehogy megint megcsapjon az áram – mondtam aggódva.

-         Nekem nem árthat az áramütés, nektek viszont annál inkább, úgyhogy addig nem jöttök Johannával a gép közelébe, amíg meg nem győződöm a biztonságosságáról – mondta ellentmondást nem tűrve. – Addig lazíts. Johannának is mond meg, hogy sajnos addig nem tudunk ultrahangozni, amíg nem néztem át a gépet teljes mértékben.

-         Johannát még nem ultrahangoztad meg?

-         Nem, rosszul lett, mielőtt eljutottunk volna odáig, úgyhogy megbeszéltük, hogy majd visszajön néhány óra múlva, de addig őt sem hagyom idejönni, amíg nem vagyok biztos a gép hibátlan működésében.

-         Rendben, megmondom neki, de azért légy óvatos, Carlisle – néztem rá kérlelőn.

-         Nem kell aggódnod miattam – mondta lágyan. Majd minden figyelmét a gép felé fordította. Én pedig elindultam Johanna ideiglenes szobája felé. Amikor odaértem bekopogtattam az ajtón.

-         Szabad – hallottam meg Johanna lelkes hangját. – Mehetünk már? – kérdezte mosolyogva.

-         Sajnos nem – húztam el a számat. Szegénykém, hogy várta, hogy láthassa a kicsit, erre én rossz hírekkel jövök. – A gép zárlatos lett. Carlisle-t a falhoz is csapta, úgyhogy nem mehetünk a közelébe, amíg át nem kutatta teljesen az esetleges hibák miatt.

-         Oh – hanyatlott vissza Johanna a párnára.

-         Nem baj, kincsem. Az a fontos, hogy ne legyen semmi bajotok. Majd megnézzük a babát később. Addig aludj egyet – simított végig Billy az arcán. – Ti jutottatok valamire? – nézett rám kérdőn.

-         Nos, Carlisle szerint én is babát várok – mosolyodtam el.

-         Nahát, micsoda meglepetés – vidult fel Johanna és Billy arca is. – Nem is sejtetted? – kérdezték kíváncsian.

-         Ami azt illeti fogalmam sem volt róla, de egyáltalán nem bánnám a dolgot. Persze csak akkor lesz száz százalék, hogyha meg tudjuk nézni az ultrahangon, és ha Carlisle végzett a vérvizsgálattal is.

-         Ha most azt mondta, hogy úgy van, akkor biztosan úgy is lesz – legyintett Johanna. – Az ilyesmit Carlisle rögtön kiszúrja.

-         Reméljük, hogy igaz lesz – mondtam boldogan. – Most viszont pihenj egy kicsit, talán néhány óra alvás jót tenne neked. Nekem segített az első terhességnél – mondtam biztatóan.

-         Nem tudom, az az igazság, hogy ezek a vitaminok és tabletták elég jó hatással vannak rám, amiket kaptam – mosolyodott el. – Ami azt illeti, hosszú idő óta émelygés helyett nagyon éhes lettem.

-         Ez remek hír – pattant fel Billy azonnal. – Máris hozok neked ennivalót, és neked is, Gaby – rohant ki a szobából. Johanna pedig csak nevetve nézett utána.

-         Nagyon lelkes a leendő férjed – vigyorodtam el.

-         Ami azt illeti a házasságnál még nagyon nem tartunk – tiltakozott azonnal Johanna.

-         Na és, miért nem? – kérdeztem döbbenten.

-         Szerintem, nem kell elsietni a dolgokat. A házasság olyan végleges, olyan hivatalos – magyarázkodott.

-         Mert egy kisbaba nem végleges? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Mire Johanna szája azonnal lefelé görbült. – Jaj, ne, ne haragudj, én csak nem értem, hogy miért félsz még mindig elkötelezni magad mellette. Hiszen szereted, és ő is szeret téged. Kisbabátok lesz. Hogyha megkérné a kezed, akkor mit tennél?

-         Én, igent mondanék – pirult el. – Azt hiszem, hogy készen állok rá. Talán. Valószínűleg.

-         Johanna, vele akarod leélni az életed, vagy sem? Egy részed vámpír, egy részed pedig farkas lett érte. Te magad fejlesztettél ki szérumot, hogy örökké vele lehess. Mi ez, ha nem elkötelezettség?

-         Jól van, tudom, hogy igazad van, és hogyha így átgondolom, akkor egyértelmű, hogy számomra is ő az élet értelme, de amikor elkezdek kombinálni, akkor már sokkal, de sokkal bonyolultabbá válik minden – magyarázkodott.

-         Sebaj, nem is azért szeretünk, mert egyszerű a gondolkodásmódod – nevettem fel.

-         Na azt valahogy eddig is sejtettem – nevetett fel ő is.

-         Mi ez a nagy viháncolás, hölgyeim? – lépett be Billy és Esme egy-egy tálca étellel.

-         Semmi különös, csak jól érezzük magunkat – mondtuk még mindig kuncogva.

-         Az jó – válaszolták az érkezők elmosolyodva. Ez a nap csak egyre jobb és jobb lesz, legalábbis minden jel arra mutat, hogy egyszer végre mind boldogok leszünk. Még akkor is, hogyha sokszor árnyékolja be a felhőtlen boldogságunkat a veszély…

(Anthony szemszöge)

Idegesen álltam az erdei kis réten a lányaimmal, arra várva, hogy Brian és Angela is megérkezzen a mai napi gyakorláshoz. Anya is eljött velünk, ahogy apa is, ez egy kicsit megnyugtatott, és annak is örültem, hogy sikerült Nathalie-t meggyőznöm róla, hogy ma ne jöjjön el velünk. Nem akartam, hogy lássa az első alkalmat, amikor a gyerekek erejét próbálgatjuk, mert fogalmam sem volt róla, hogy mire számíthatunk. Mindenesetre, a biztonság kedvéért Jasper is jelen van. Alice pedig elment vásárolni, hogy meglepje a lányokat valami kedvességgel, ha mára végeztünk.

-         Mindjárt itt lesznek – szólalt meg hirtelen apa. Én pedig csak biccentettem, már én is hallottam a gondolataikat.

-         Sziasztok – léptek ki a fák közül.

-         Késtetek – mondtam kissé idegesen.

-         Sajnáljuk, egy kicsit elkalandoztak a gondolataink – vágta rá Brian. – Kezdhetjük?

-         Igen, azt hiszem – sóhajtottam fel. – Lányok, tegyétek azt, amit Brian mond nektek, rendben?

-         Mit kell csinálnunk itt? Miért nem mehettünk el mi is fagyizni Timmel, Rose-zal, és Emmett-tel? – kérdezte Marie morcosan. Hát igen, ő még mindig nagyon gyermek. Nem tudja, hogy miért kell neki itt lennie, amikor nem akarja ezt az egészet.

-         Gyakorolnod kell, édesem – simogattam meg az arcát.

-         Marie – szólította meg Brian. - Próbáld meg elbűvölni Angelát. Jöjjön ide hozzám, és nyomjon puszit az arcomra – mondta határozottan.

-         Szerinted ez hatékony feladat? – kérdeztem kissé értetlenül. – Ezt Angela akkor is megteszi neked, amikor te kéred.

-         Kezdetnek, úgymond bemelegítésnek megteszi – vágta rá Brian.

-         Nem használhatom rajtad a képességem. Másokat befolyásolni helytelen – mondta Marie komolyan. – Apu mondta, úgyhogy én nem fogom ezt tenni – fonta össze maga előtt a kis karjait.

-         Ez most más, édesem – guggoltam le elé. – Most én kérlek rá, hogy megtedd – mondtam neki lágyan.

-         Nem értelek én titeket felnőtteket. A múltkor még nem volt szabad, most meg ti kértek rá. Most akkor helyes, vagy helytelen? – nézett rám Marie értetlenül.

-         Ez bonyolult, kicsikém – simítottam végig az arcán. – Most csak tedd, amint mondunk, és este mindent elmagyarázok – ígértem meg neki. – Rendben, kincsem?

-         Hát jó – szusszantotta Marie. Majd koncentrálni kezdett. A következő pillanatban pedig Angela elindult Brian felé, és hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcára.

-         Ez az, nagyon ügyes vagy – biccentett Brian elismerően. – Most pedig te jössz Emily. Próbáld meg megakadályozni, amit Marie tesz.

-         Oké – mondta Emily elszántan.

-         Marie, próbáld meg újra – bíztattam halkan.

Mire megint koncentrálni kezdett. Angela pedig megint elindult Brian felé, de hirtelen megtorpant. Először egyet előre lépett, aztán megállt, és egyet hátra. Azután megint előre, majd megint hátra. Így váltakozott már kis híján egy órája, amikor Marie hirtelen felmorgott, Angela pedig rávetette magát Brianre, és puszikkal halmozta el. Emily pedig térdre rogyott a kimerültségtől.

-         Erősebb nálam – lihegte a kislányom az ikertestvérére nézve.

-         Nagyszerűen visszafogtad őt, már majdnem egy órája játszottátok ezt a macska-egér harcot. Első kísérletnek fantasztikus volt, és biztos vagyok benne, hogy gyorsan felfejleszted majd a képességed. Te még csak most kezded el kitapasztalni az erőd, Marie viszont már ezzel született. Azért nem egyelőek most még az erőviszonyok, de hamarosan menni fog, ebben biztos vagyok. Próbáljuk meg újra, rendben? – simogattam meg az arcát.

-         Jól van, azt hiszem, hogy tehetünk még egy próbát – bólintott rá Emily, de láttam a szemében, hogy fáradt.

-         Akkor, mehet újra? – kérdezte Brian. – Emily, az segít, hogyha arra, vagy azokra gondolsz, akiket a legjobban szeretsz. Mintha őket akarnád megvédeni az erőddel. Koncentrálj erre – mondta biztatóan.

-         Rendben – készült rá Emily a második próbálkozásra.

-         Marie, csináld megint azt, amit az előbb – mondtam neki gyengéden. – Emily te pedig próbáld úgy, ahogy Brian javasolta.

-         Oké – biccentett Marie, ahogy Emily is.

A következő pillanatban pedig Angela megint megindult Brian felé, azután pedig vissza. Újra kemény küzdelem alakult ki a két lányom között, és már azt hittük, hogy soha nem fog eldőlni a harc, amikor vége lett. Marie és Emily egyszerre rogyott le a földre, amikor Angela elérte Briant, és csókot nyomott az arcára.

-         Nem bírom tovább – nyögte Emily, majd elterült a földön és zihálni kezdett.

-         Én is feladom. Ez nagyon-nagyon fárasztó – kúszott a testvére mellé Marie. Majd édesen összeölelkeztek, és szinte abban a pillanatban már aludtak is.

-         Ez nem lesz egyszerű – mondta Jasper határozottan. – Mindketten nagyon elszántak, de túlságosan kiegyensúlyozottak is. A győztest az fogja eldönteni mindig, hogy kinek nagyobb az érzelmi kitörése, ami nem egyszerű, mert a vámpírok és a farkasok hasonló temperamentummal rendelkeznek.

-         Emily szerintem nagyon is fejlődőképes – vetette ellen anya. – Nézzétek csak meg. Már majdnem besötétedett, és Marie csak most volt képes legyőzni őt. Sokkal jobban ment neki, mint elsőre.

-         Ez tény – bólintott apa is. – Bár Marie gondolatai miatt kicsit aggódnék. Végig azt képzelte maga elé, hogy le kell győznie Maxet, mert bántani akarja az anyukáját. Ez adott neki akkora erőt, hogy bármeddig bírja. Lehet, hogy túlságosan éberen megmaradt benne az az éjszaka, amikor másodszor próbálták meg elrabolni. Nem biztos, hogy jó ötlet összeereszteni Maxszel. Még baj lehet belőle. Annyira nem gyerek, hogy ne tudja mi az a félelem.

-         Igen, én is láttam a gondolatait, de hogyha elmagyarázzuk neki a helyzetet, akkor nem hiszem, hogy baj lenne belőle. Marie és Emily is nagyon értelmes – mondtam határozottan.

-         Nincs kétségem az unokáim értelmi képességei felől, de Marie össze fog zavarodni mindenképpen. Max eddig ellenség volt, és így él benne, most meg neki kéne segítenie. Ez több, mint ellentmondásos érzés.

-         Biztosan meg tudjuk oldani valahogy – emeltem fel óvatosan az összeölelkező lányaimat. - Lefektetem a lányokat, hogy kényelmesen aludjanak. Majd utána elkezdhetünk aggódni. Egy óra múlva a nappaliban találkozunk – mondtam ellentmondást nem tűrve, és elindultam a lányokkal a ház felé.

-         Mi a helyzet? – szegődött mellém hirtelen Jake.

-         Nem túl rózsás a helyzet – fintorodtam el.

-         Ez nem hangzik túl jól – fintorodott el bátyám. – Gyertek, hazaviszlek titeket – feküdt le a földre. – Pattanj fel, majd lassan megyek, úgy nem fognak felébredni.

-         Miért is ne? – mosolyodtam el. Majd felszálltam a fivérem hátára, aki lassan felállt, majd nyugodt léptekkel elindult a ház felé.

-         Hé, nem akartalak megbántani, én bízom a lányokban, csak azt mondom, hogy veszélyes Marie-t szembesíteni Maxszel – ért utol minket apa.

-         Tudom, de ezt nem kéne ecsetelned a többiek előtt. Elég, ha négyszemközt aggódunk – mondtam kissé idegesen.

-         Rendben, többször nem fordul elő – bólintott rá azonnal.

-         Nem akarom, hogy Marie-t bárki is egy mozgó érzelembombának tartsa. Ha félnek tőle, akkor egyre kétségbeesettebben próbál majd megfelelni a családunknak, és akkor nem lesz képes kontrollálni magát.

-         Elég nyakatekert a logikád, de azt hiszem, hogy értem mire gondolsz – villantak meg apa szemei.

-         Jó látni, hogy már meg tudjátok beszélni a dolgokat – szegődött mellénk anya boldog mosollyal az arcán.

-         A dolgok változnak – rántottam meg a vállam. – Az az igazság, hogy most már tudom, hogy mennyire szeret minket, és ez a lényeg. Az, hogy összezörrenünk olykor az már más kérdés.

-         Én is szeretlek, fiam – mosolyodott el apa. – Na és persze, téged is – csípett bele anya hátsójába.

-         Ezt ne erőltessétek társaságban – húztam el a számat.

-         Egyetértek – gondolta Jake. - Amúgy tudtok valamit Gabyról?

-         Én nem, Carlisle még vizsgálta a lányokat, amikor eljöttünk – ráztam meg a fejem. – Anya, apa, ti tudtok valamit Gabrielláról? – kérdeztem meg őket is.

-         Carlisle hívott, hogy tönkrement az ultrahanggép, de vért vett már akkor mind a kettőjüktől – válaszolta apa. – Nem tudom, hogy most hogy állhat, azt mondta, hogy átnéz mindent a házi kórteremben, nehogy még egyszer veszélynek tegyen ki bárkit is.

-         Oké, köszi – vakkantott Jake halkan.

Ezután csendbe burkolózva mentünk tovább egészen a házig, ahonnan hirtelen hatalmas robajjal robbant ki a vizsgáló ablaka, és Carlisle repült ki rajta az ultrahanggéppel együtt.

-         Te jóságos ég, jól vagy? – rohant ki Esme a házból pánikba esve.

-         Minden rendben, viszont azt kétlem, hogy az ultrahang lett volna a hibás. Háromszor átvizsgáltam és a gépnek nincs semmi baja – állt fel a földről nagyapa. – Minden gép tökéletesen működik, alaposan átnéztem őket.

-         Talán a házban lett zárlat, eléggé régiek a vezetékek – ajánlott apa a lehetőséget.

-         Talán, vagy valami másról van szó – esett gondolkodóba Carlisle. – Mindenesetre, mielőtt bármit is mondanék, holnap átnézzük a vezetékeket, és hozunk egy új gépet – indult el a ház felé elszántan.

-         Még jó, hogy sérthetetlen – gondolta Jacob.

-         Hát igen, ez most határozottan megnyugtató – bólintottam én is. Majd lenéztem a lányaimra, akik még mindig békésen szunyókáltak a karjaimban a zajok ellenére is…

SZIASZTOK!

ELINDULTAM AZ "ŐSZ BLOGJA" VERSENYEN, AMINEK A LINKJE:  http://www.blogokversenye.blogspot.com/ AKINEK VAN KEDVE, HÁLÁS LENNÉK, HOGYHA BENÉZNE ERRE A BLOGRA, ÉS SZAVAZNA RÁM. AKINEK PEDIG LENNE IDEJE, ÉS MEGTENNÉ, AUGUSZTUS 10-IG LEHET VÉLEMÉNYT KÜLDENI A VERSENY SZERVEZŐJÉNEK EMAILEN, HOGY MIÉRT SZERETITEK A BLOGOMAT VAGY ENGEM. A VERSENYEN CSAK A LA PUSH BLOGOM INDULT. AZ EMAIL, AMIRE KÜLDHETITEK A VÉLEMÉNYETEKET A BLOGOMRÓL: kajner.kata@gmail.com ELŐRE IS KÖSZÖNÖM SZÉPEN MINDENKINEK, AKITŐL KAPOK NÉHÁNY SZÓT.

PUSZI, DRUSILLA