La Push vámpírja II. Új nemzedék - 21. fejezet

21. fejezet

SZIASZTOK! SZERENCSÉSEN HAZAÉRKEZTEM, ÉS MEG IS HOZTAM A FRISS FEJEZETET :D PUSZI, DRUSILLA

(Anthony szemszöge)

A lányok egész úton csak ficánkoltak az autóban a gyerekülésekben. Alig várták, hogy odaérjünk a vidámparkba. Egyszerűen még soha életemben nem láttam őket ennyire felpörögve. Egész úton csak kérdésekkel bombáztak engem és az édesanyjukat is. Hogy milyen az a hullámvasút, hogy milyen volt, amikor én először ültem fel rá. Amikor kipróbáltam a körhintát, és a mesefolyamot. Annyi mindent tudtak már a vidámparkról, de fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi mindent tartogat még számukra az a hely. Hiszen elképzelni és megtapasztalni egészen más. Még mindig emlékszem, amikor kiskoromban apa és anya elhoztak ide. Minden annyira színes volt, és nyüzsgő. Egyik élményem követte a másikat. Apa felvitt engem mindenre, amire csak rámutattam, míg anya fintorgott és morgolódott, hogy miért enged meg nekem mindent, hiszen még kicsi vagyok hozzá. Mintha csak ma történt volna, amikor apa meglátta a hullámvasútnál dolgozó lányt. Ahogy meglátta a bevésődését megszűnt körülötte a világ, és teljes egészében átadta magát a gyönyörű, fiatal lány látványának. Aznap szomorúan feküdtem le, mert anya azt mondta, hogy mikor felébredek már nem otthon leszünk, hanem elindulunk, és megkeressük az új otthonunkat, de reggel mégis a szobámban voltam, és halk beszélgetésfoszlányokat hallottam az ebédlőből. A látvány pedig, ami elém tárult majdnem a szokásos volt, csak egy kicsit még annál is jobb. Dawn apa ölében ült, míg anya rántottát, és palacsintát sütött, ahogy minden reggel, miközben békésen beszélgettek. Nem volt semmi jele annak, hogy anya és Dawn ne kedvelnék egymást, vagy hogy apa meg akarna szabadulni tőlünk, most, hogy már saját családja lehet. Csodálatos reggel volt, talán az egyik legszebb a létezésem során. Akkor értettem meg igazán, hogy mit jelent apához tartozni, hogy mit jelent La Push népéhez tartozni. Akit egyszer a szívükbe fogadtak, azt soha többé nem engedik el, történjék bármi.

-         Megjöttünk – szakított ki szerelmem hangja a gondolataimból.

-         Jaj, de jó – sikkantottak fel a lányok, majd hevesen kezdték el kicsatolni az öveiket. Olyan kis türelmetlenek voltak, de megértettem őket. Hiszen ki ne lenne izgatott, amikor játékot és kacagást ígér az egész nap.

-         Hékás, csak türelem – fordultam hátra hozzájuk. – Senkire sem moroghattok rá, még akkor sem, hogyha nagyon idegesít titeket. Nem hallgattok Emmett bácsi felbujtó mondataira, hanem végig mellettünk maradtok, és legfőképpen nem változunk át nyilvános helyen, történjék bármi. Ha veszélyt éreztek, akkor sem. Ha pedig elszakadnánk egymástól, akkor…

-         Akkor La Push erdejében találkozunk – fejezték be a lányok a megkezdett mondatomat.

-         Nagyon jó – simogattam meg az arcukat. – Akkor már indulhatunk is – szálltam ki a kocsiból. Majd az ölembe kaptam Marie-t, míg Emilyt Nathalie vette fel.

-         Mi az a karamellás alma? – kérdezte Emily kíváncsian. – Úgy láttam, hogy Gaby nagyon szereti, legalábbis felcsillant a szeme, amikor az mondta, hogy vattacukrot kér, és karamellás almát.

-         A karamellás alma egy meseszép alma, ami pontosan úgy néz ki, mint Hófehérke almája, csak még be van vonva egy fényes, és áttetsző cukorréteggel is. Szeretnéd megkóstolni? – kérdeztem kíváncsian.

-         Még szép – bólintott rá Emily azonnal.

-         Én vattacukrot szeretnék, állítólag émelyítően édes, és elolvad a szánkban. Ez tényleg így van, anya? – nézett kérdőn Marie az anyukájára.

-         Igen, kicsim, én magam is szívesen ennék egy igazi, finom vattacukrot – bólintott rá szerelmem.

-         Na mi van, fiatalok? – jelent meg mellettünk Emmett. – Ne lazsáljatok. Tim és én mindjárt elérjük a körhintát, és akkor lesz ám buli a javából – siettek el mellettünk.

-         Emmett, ha baja esik a keresztfiamnak, akkor nem teszed zsebre, amit tőlem kapsz – kiáltott utánuk Rose.

-         Gyere, Billy, szeretnék egy hatalmas, plüss pandamacit – sietett el Johanna is mellettünk.

-         Johanna, lassabban – szólt rá Carlisle, miközben Esme kezét fogva elsétáltak mellettünk. – Hihetetlenül rossz beteg ez a lány, még nálatok is rosszabb – csikizte meg a dédunokáit, majd továbbindultak Johanna és Billy után. A fivérem éppen sikerrel lőtte le a szerelme által áhított plüss mackót, így Johanna boldogan ölelte magához a puha játékot.

-         Apu, én is szeretnék egy plüsst – rángatta meg az ingemet Marie.

-         Igen, én is. Egy kutyust – kontrázott rá Emily is.

-         Én pedig azt a rózsaszín sárkányt – mutatott rá Marie is a választottjára.

-         Rendben, a tiétek lesz – nevettem fel. – Na és te? Mit szeretne az én gyönyörű feleségem hazavinni?

-         Téged – búgta a fülembe.

-         Ez igazán hízelgő, de én arra gondoltam, hogy milyen plüsst lőhetnék neked – pusziltam a nyakába.

-         Hát, nem pont ezt a választ vártam, de ha már nem kapok jobb ajánlatot, akkor azt a fehér macit szeretném.

-         Éppen, mint kiskorodban – hallottuk meg a már ismerős hangot a hátunk mögül.

-         Anya, apa – fordult meg Nathalie boldog mosollyal az arcán. – Oh, és még a kis Sam is. Hogy kerültök ide?

-         A férjed megsúgta, hogy ma merre jártok, és gondoltuk csatlakozunk hozzátok, ha nem zavarunk – ölelte meg Sam a lányát.

-         Még szép, hogy velünk tartotok – szorította magához kedvesem a családját.

-         Mit is jelképez a fehér maci? – kérdeztem meg hirtelen, miután elengedték egymást.

-         Amikor kislány voltam, és először voltunk vidámparkban apától a fehér macit kértem, és meg is kaptam. Nemrég ment tönkre a kis plüssállatka, amikor először átváltoztam. Nem tudtam kontrollálni magam, és a macit magamhoz szorítva próbáltam megnyugodni, így szegényt szétmarcangoltam, amikor a karmaim kinőttek – magyarázta kissé zavarban.

-         Értem, akkor mindenképpen megkapod azt a macit – nyomtam puszit a szájára. Majd beálltam a sorba. Először szerelmemnek lőttem le a maciját, majd Marie sárkányát, végül pedig Emily kutyusát. Életem mind a három értelme boldogan ölelgette magához a játékokat, én pedig a lelkesedésükön felbuzdulva még egy kis farkast is megszereztem Sam számára, aki azonnal lelkesen tömte a szájába az állatka fülét.

-         Hékás, az nem ennivaló, pöttöm – húztam ki a szájából a játékot.

-         Ugyan – legyintett Jules nevetve. – Tudod, ő egy átlagos alakváltó kisbaba, és a babák bizony rágcsálják a játékukat, vagy olykor csorgatják a nyálukat, ahogy a mellékelt ábra is mutatja – törölte meg kisfia száját mosolyogva anyósom.

-         Billyre és Jacobra emlékeztet – villantottam ki rá a fogaimat. Mire a kissrác azonnal apró morgó hangot hallatott. – Igen, teljesen olyan, mint amilyenek ők voltak – kuncogtam fel.

-         A hagyományos kis farkasok már csak ilyenek – emelte ki a kocsiból Jules a kisfiát. – Ugye, Sam? – nyomott puszit a pufók arcocskára, mire a kisbaba beletúrt a hajába, és kacarászni kezdett. Gyönyörű szép jelenet volt.

-         Ezért érdemes harcolni – gondoltam magamban.

-         Ahogy mondod, fiam – jelent meg apa mellettem. – Az ilyen pillanatok mindennél csodálatosabbak a létezésünk során.

-         Ezzel nem tudok vitatkozni – bólintottam rá azonnal. – Merre van anya?

-         Már a körhintán van a feleségeddel és a lányokkal együtt – mutatott apa a játék felé. Ahol a lányok boldogan kacagva lóbálták a lábukat, miközben egyre gyorsabban kőröztek a levegőben.

-         Boldognak tűnnek – mosolyodtam el.

-         Nem csak annak tűnnek, hanem azok is – mondta apa határozottan. – Bár ezt te pontosan ugyanolyan jól tudod, ahogy én.

-         Ma még boldogok, de holnap meg kell magyaráznom Marie-nak, hogy most segítenie kell Maxnek, amit attól félek, hogy nem nagyon fog megérteni. Nem azért, mert nem értelmes, hanem mert valóban nem logikusak a dolgok, amik körülötte történnek. Nézz csak rá – mutattam a kislányom felé. – Nézd, hogy hogyan kacarászik. Egy órával ezelőtt még kimerülten dőlt el a kanapén, most pedig felhőtlenül játszik. Nem érti ezt az egészet. Még gyermek a lelke.

-         Ne becsüld alá, Marie pontosan ugyanúgy érti a dolgokat, mint ahogy Emily, csak ő túllép rajtuk, mert úgy van vele, hogy a felnőttek majd megoldják, hiszen ő még csak egy gyerek, és élvezni akarja a gyermekkor szépségeit. Figyeld őket. Amikor Emily elkomorul, akkor Marie koncentrál, és nézd, a lányod megint mosolyog. Nem figyelted még meg őket?

-         Nem tudom, hogy mire gondolsz – ráncoltam össze a homlokomat. Bár elkezdtem figyelni a lányokat.

-         Figyelj, most megint – mutatott a lányok felé. Ezúttal Emily koncentrált és Marie nevetett fel. 

-         Te jó ég, szavak nélkül kommunikálnak, és én észre sem vettem – kerekedtek ki a szemeim. – Mióta? Úgy értem, hogy észrevetted ezt már máskor is?

-         Nem, ma először, de nem tudhatjuk, hogy mióta képesek erre a kommunikációra. Mindenesetre ügyesen titkolták a dolgot – vigyorodott el apa.

-         Az egyszer biztos, majd megkérdezem őket este, most inkább hagyom őket, hadd élvezzék a játékokat – mondtam határozottan. Ez a fajta kommunikáció még jócskán a hasznunkra válhat. Így Emily talán kimondatlan szavakkal is kordában tudja tartani a testvérét.  

-         Előbb tudjuk meg, hogy tényleg beszélgetnek-e, vagy csupán érzelmeket közvetítenek egymás felé. A lényeg, hogy ne ijeszd el őket.

-         Egyelőre nem igazán értem, hogy miért titkolóznak előttünk, hiszen mi mindent megbeszélünk – mondtam kissé csalódottan.

-         Ugyan már, a lányok még kicsik, ráadásul ikrek, kell, hogy meglegyenek a maguk kis titkai. Rengeteg dolog van, amit mi sem tudunk Rose-ról és Alice-ről. A nők már csak ilyenek, titkolóznak előttünk, de nem rosszindulatból, vagy azért, hogy megbántsanak bennünket, egyszerűen csak vannak titkaik, ahogy minden gyermeknek – legyintett apám.

-         Apu, gyere, üljünk fel a hullámvasútra is – szaladtak hozzám a lányok. Én pedig azonnal lehajoltam, és felkaptam őket. Majd puszit nyomtam a fejükre. – Tényleg olyan gyors, mint ahogy Emmett bácsi mondta? – kérdezték kíváncsian.

-         Mit mondott Emmett bácsi, milyen gyors? – kérdeztem vissza.

-         Azt mondta, hogyha kinyitjuk rajta a szánkat, és kidugjuk a nyelvünket, akkor akkora lesz, mint egy békáé, mert olyan gyorsan repeszt a kocsi – magyarázták hevesen. Miközben illusztrálták is, hogy hogyan is kell ülni Emmett szerint a hullámvasúton.

-         Nem, kicsikéim – nevettem fel. – Emmett bácsi csak viccelt – mondta komolyan. Majd rosszalló pillantást küldtem Emmett felé, aki csak nevetett és elsütötte a fényképezőgépet, amíg még a lányok nyelve ki volt dugva.

-         Ez tuti jó kép lett – hahotázott a nagy mackó. – Anthony, te is dugd ki a nyelved, és Nathalie, állj melléjük, ez nagyon jó családi kép lesz.

-         Idióta – forgattam meg a szemeit Edward.

-         Ne már, ezt poén, apu. Csináljunk vicces fotót – rángatta meg Emily az ingem. Uh, túl sok időt tölt Emmettel. Azt hiszem, hogy mérsékelnem kell a kettejük közötti csínytevő faktort, különben a lányom is olyan lesz, mint Emmett, és akkor leshetünk. – Légyszi, apa – nézett rám boci szemekkel.

-         Na jó, de csak egyszer – adtam be a derekam. Majd átadtam Marie-t Nath-nak, és magamhoz öleltem őket, míg Emily az én karomban maradt.

-         Szuper, akkor most mondjátok, hogy „Á”, mint a doktor bácsinál – adta ki az utasítást Emmett. Mi pedig engedelmesen mondtuk ki a betűt, bár Nathalie kicsit elnevette a dolgot, de ez csak emelni fogja a lökött családi fotó fényét. Legalábbis szerintem. – Ez szuper lett, abszolút díjesélyes a családi fotótárban – mutatta fel elégedetten a hüvelykujját. – Na, jössz velem hullámvasutazni, csajszi? – nyújtotta a karjait Emily felé.

-         Mehetünk – pattant le a karomból kislányom. Majd Emmetthez rohant, aki azonnal feldobta a levegőbe. Miután pedig elkapta elsiettek a játék felé.

-         Apu, gyere, ne maradjunk le, nézd már Tim is ott van Rose nénivel – mondta türelmetlenül.

-         Jól van, már megyünk – nyomtam puszit a fejére. – Te is jössz, kicsim?

-         Inkább nem, egyszer ültem rajta életemben, és nem volt kellemes az érkezés. Sőt, ha jól emlékszem még a hot-dog is kijött belőlem – húzta el a száját szerelmem.

-         Én is így emlékszem – helyeselt Sam is. – Mit szólnál, ha hullámvasút helyett ezúttal csak hot-dog lenne terítéken – fogta meg a lánya kezét.

-         Ami azt illeti, tudnék enni – csillant fel kedvesem szeme.

-         Helyes, mert én is, és azt hiszem, hogy az anyukád és az öcséd is osztja a véleményem – nézett a többiekre.

-         Tulajdonképpen el tudnék viselni egy szép, nagy csirkeburgert – vágta rá Jules.

-         Akkor gyertek, meghívlak titeket bármire, ami csak megtetszik – húzta magával a lányokat, és Samet.

-         Apu, Tim mindjárt felszáll, gyerünk már – ficánkolt Marie a karomban.

-         Jól van, már megyünk is – szaladtam oda Rose-hoz és Timhez.

-         Megyünk egy kocsival, Tim? – simogatta meg az arcát Marie.

-         Hát persze – szorította meg Marie kezét Timothy.

Annyira édes gesztusaik vannak. Érezhető a kötődés, de valahogy mégis benne van a gyermeki félénkség is. Tüneményes reakciók. Bár azt is imádom nézni, amikor Emily simogatja Johanna pocakját. Annyira édes, amikor suttog a babának, hogy mennyire várja már, hogy megismerhesse.

-         Hát nem édesek? – mosolyodott el Rosalie.

-         Dehogynem – helyezkedtem el Marie mellett.

-         Keresztanyu, ülhetek közéd és Marie közé? – kérdezte Tim Rose-tól.

-         Hát persze, kincsem – biccentett Rosalie azonnal, majd becsatolta Timothy övét, ahogy én Marie-ét.

-         Hahó, Emily – integetett neki Marie lelkesen.

-         Sziasztok – intett vissza Emily nevetve. Azután pedig a vasút elindult. Marie kíváncsian nézelődött, de amikor az első emelkedő tetejére értünk egy kicsit megszeppent.

-         Apu, ez nagyon magas, és nagyon meredek – kerekedtek ki a kis szemei.

-         Ne félj, jó lesz, próbáld meg behunyt szemmel – suttogtam a fülébe.

Mire azonnal behunyta a szemeit, azután pedig kacagva kezdett sikoltozni, ahogy megindult a kocsi alattunk. Az első megszeppenés helyét, egy nagyon boldog, és élvezettel teli utazás vette át. Én pedig mosolyogva kapkodtam a fejem a lányaim között, akik mind a ketten kacagva és sikongatva élvezték a játékot. Talán még soha életemben nem láttam Emilyt ennyire gyereknek. Csak amikor még kisbaba volt. Örülök, hogy elhoztam őket még ma a vidámparkba, mert nem tudom, hogy mikor lesz ilyesmire legközelebb lehetőségünk.

-         Ez szuper volt – nevetettek fel a gyerekek.

-         Ennek örülök, akkor most jöhet egy kiadós ebéd? Anya biztosan rendelt valamit nektek is – mutattam a teli asztal felé, aminél Nathék ültek.

-         Én éhes vagyok – mászott fel Emily Emmett nyakába. Majd el is szaladtak az asztal felé.

-         Nem megyünk még egy kört, apa? – kérdezte Marie a pilláit rebegtetve.

-         Na jó, de ma már csak egyet, annyi hullámvasút elég lesz mára – mondtam komolyan.

-         Oké – vigyorodott el kislányom. Majd hátradőltünk, és vártuk, hogy elinduljon a következő menet, ahogy Tim és Rose is…

(Gabriella szemszöge)

A változatosság kedvéért, ma már legalább huszadszor settenkedtem le a hűtőhöz, és nyitottam ki, hogy keressek magamnak valami finomságot. Valahogy több dolgot kívánok most, mint anno Timothyval. Habár a kislányom a jelek szerint a gyümölcsöt és sajtot többre értékeli az édességnél, mert általában szőlőt, almát, és mindenféle sajtokat kívánok. Ami nem rossz, mert kevésbé hízókúra, mint a Tim által megkövetelt sütihalmok. Habár abban is megvolt az élvezet, ez kétségtelen.

-         Szia – ölelt át hátulról szerelmem.

-         Szia – mosolyodtam el. Majd kikaptam egy fürt szőlőt a hűtőből.

-         Készítettem nektek egy fürdőt – puszilt a nyakamba.

-         Hm… serkentőt? – kérdeztem lelkesen.

-         Nem éppen – kuncogott fel Jake. – Lazítót, levendulásat, Rose ajánlotta, hogy próbáld ki.

-         Jól hangzik, de ha megint elalszom, akkor meghiúsulnak a tervek, amiket szőttem mára – simítottam végig a mellkasán kihívóan.

-         Roppant csábító az ajánlatod, de inkább erőt veszek magamon, és pihenésre ítéllek titeket – mondta kedvesem komolyan.

-         Hát jó – húztam el a számat.

-         Hé, te is tudod, hogy mekkora önuralom kell ahhoz, hogy ne vessem rád magam, de te is tudod, hogy most pihenned kell. Viszont, ha szundítottál egyet, akkor utána csak és kizárólag a tiéd vagyok.

-         Kezd elfogadhatóvá válni az ajánlat, de van egy feltételem – emeltem fel az ujjam jelentőségteljesen.

-         Halljuk – mosolyodott el.

-         Velem fürdesz – néztem rá komolyan.

-         Azt hiszem, hogy ez nagyon csábító ajánlat, úgyhogy boldogan veled tartok – kapott fel. Majd egy szempillantás alatt a fürdőben termett velem.

-         Hé, a szőlőm, még nem fejeztem be – néztem rá kissé morcosan. Szükségem van arra a szőlőfürtre.

-         Bocsánat, azonnal hozom, és majd a vízben megeszed.

-         Addig nyugodtan szállj be a kádba – sietett el Jacob. Én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Lekapkodtam magamról a ruháimat, és elmerültem a kellemes illatú vízben. Viszont Jake már percek óta nem tért vissza. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Biztosan csak azért késik, mert leszemezi a szőlőt, vagy ilyesmi. Azonban egy idő után türelmetlenné váltam.

-         Drágám, jól vagy? – kiabáltam le. Választ azonban nem kaptam. Így kiszálltam a kádból, és a köntösömet magamra kapva indultam el a földszint felé. – Jacob? – néztem körbe kissé idegesen. Mire egy szinte láthatatlan pajzs jelent meg körülöttem. – Jake – sikoltottam fel.

-         Itt vagyok – rohant be kedvesem az ajtón. – Bocsáss meg, nem hallottalak eddig – mondta bűnbánóan. Kedvesem után, pedig sorban jöttek a Denalik és Justin is. Viszont, mielőtt még hozzám érhetett volna visszapattant egészen a falig.

-         Ez aztán valami – csillant fel Eleazar szeme.

-         Kicsim, nem bántunk senkit a jelenlévők közül, és mindenekelőtt elnézést kérünk apától, amiért áthajítottuk a szobán – simogattam meg a hasamat. – Ne haragudj – sétáltam oda Jacobhoz. – Attól tartok a pici még nem mindig van tisztában vele, hogy mikor védekezzen, és mikor maradjon nyugton – húztam fel a földről. Majd apró csókot nyomtam a szájára.

-         Semmi gond, a kiabálást nem szereti, az már egyszer biztos – simogatta meg ő is a hasamat. – Legközelebb majd higgadtabb formában közelítek, csak azt hittem, hogy baj van.

-         Ahogy én is. Nem jöttél vissza már legalább tíz perce, pedig amikor együtt fürdünk, akkor soha nem szoktál eltűnni – böktem mellkason.

-         Oh, ezek szerint megzavartunk titeket, elnézést – nézett rám bocsánatkérően Carmen.

-         Nem történt semmi – legyintettem. – Azt hiszem, hogy leülök a nappaliban, és elmajszolom azt a szőlőt végre – sóhajtottam fel. Majd elvánszorogtam a nappaliig. A mai terveim egyáltalán nem így képzeltem el. De hát ez van, ezt kell szeretni. Bár azt egyáltalán nem bánom, hogy kaptunk egy kis erősítést a holnapi naphoz…