La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 54. fejezet

54. fejezet

(Esme szemszöge)

Tudtam, hogy megígértük Marcusnak, hogy meglátogatjuk. Pontosabban Carlisle ígérte meg, hogy ellátogat, én pedig természetesen vele akartam tartani, de most, hogy elindultunk, valahogy elment a kedvem. Az az igazság, hogy egyáltalán nem volt hangulatom itthagyni a legújabb dédunokámat, de tudtam, hogy jó kezekben lesz a kis Will.

-          Nincs kedved velem jönni – állapította meg szerelmem komolyan.

-          Drágám, ez butaság – vágtam rá azonnal.

-          Nem, nem az – sóhajtott fel Carlisle. – Visszaviszlek, még nem járunk messze – fűzte hozzá.

-          Eszedbe ne jusson – szóltam rá szigorúan. – Egyszerűen csak nehezen hagyom itt a gyerekeket, mint mindig.

-          Tehát nem arról van szó, hogy legszívesebben a pokolba küldenéd Marcust? – nézett rám kérdőn.

-          Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem komolyan. – Hiszen te azt mondtad, hogy a hármak közül Marcus volt az egyetlen, akit igazán a barátodnak tekintesz, így nincs kétségem afelől, hogy nem rossz a lelke, de akármennyire is szörnyű ezt kimondani, nem könnyű eltekintenem attól, hogy minek tette ki Bellát, és Edwardot is. Bella még csak most kezd újra a tűzhely közelébe menni, ez is nagyon nehezen sikerült neki. Akárhogy is nézzük az egyik lányunknak elképesztően nagy traumát okozott ez a Marcus, amit nem tudok jó szemmel nézni. Na és persze Edwardnak is bűntudata volt sokáig, amiért másik nőt csókolt, még akkor is, hogyha az a vámpírlány tökéletesen ért az álcázáshoz. Mindent összevetve, valóban nem kedvelem egyenlőre, de majd igyekszem betartani az illem szabályait, és közelebbről megismerni a barátodat, mivel lehet, hogy tévedek, de az első benyomásom róla egyenlőre negatív – mondtam el a határozott véleményemet.

-          Nos, megértem az indokaidat – biccentett szerelmem. – Viszont az is tény, hogy elvesztette a testvéreit, méghozzá Bella közreműködésével. A bátyjai nem voltak éppen kedvesek, de mégiscsak a testvérei voltak. Na és azért is hálásak lehetünk, hogy elengedte haza, hozzánk Edwardot és Bellát is. Ott tarthatta volna őket erre a száz évre – mondta gyengéden.

-          Oké, megpróbálok mindent, hogy kedves legyek, és ne legyenek előítéleteim – szusszantottam fel.

-          Úgy látom, hogy előtört belőled az anyatigris – simította egyik kezét a combomra.

-          Még szép, hogy előtör, amikor meg kell védenem a gyerekeinket – vágtam rá, de már mosolyogtam.

-          Igen, tudom, hogy neked a család az első. Ez az egyik dolog, amit a legjobban imádok benned a sok többi közül. Lazulj el egy kicsit, kérlek. Nem szeretném, hogyha végig rosszul éreznéd magad az utazásunk alatt – kezdte el finoman simogatni a combomat.

-          Carlisle, mit művelsz? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-          Emlékszel még, hogy mit csináltunk az első modern autónkban? – nézett rám vágyakozva.

-          Carlisle, akkor még nagyon fiatalak és vadak voltunk – kuncogtam fel.

-          Kicsim, te soha nem voltál vad – nevetett fel Carlisle hangosan.

-          Dehogynem, én még emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor nem tudtuk tűrtőztetni a vágyainkat. Legalábbis akkor nem, ha a gyerekek nem voltak a közelben – kuncogtam fel.

-          Igen, ez tényleg így volt – egyezett bele kedvesem végül. – Na és mi lenne, hogyha még egyszer felidéznénk a vadságot, ami egykor volt? – kérdezte, majd azonnal egy erdei útra rántotta a kormányt, és mélyen behajtott az erdő sűrűjébe.

-          Carlisle, mi van veled? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Talán csak túlságosan sok hév volt mostanában a házban. A gyerekek nem fogják vissza magunkat, mi pedig igen. Viszont most nincs rá okunk, hogy türtőztessük a vágyainkat. Én is csak férfi vagyok, még akkor is, hogyha általában nem lesznek úrrá rajtam az ösztönök – állította meg az autót, majd egy hirtelen mozdulattal az ölébe rántott.

-          Na, de Carlisle – sikkantottam fel a meglepetéstől. Bár rögtön sóhajba fulladt, amikor az ajkai a nyakamhoz értek. – Mikor is csináltunk ilyet utoljára? – kezdtem el kigombolni az ingjét.

-          Nem tudom már pontosan. Mikor is volt az, hogy ilyesmi történt? – gondolkodott el. – Nagyjából huszonöt éve, amikor elhagytuk egy hétre a családot, hogy kettesben lehessünk.

-          Igen, tényleg – bólintottam rá. – Szépen leamortizáltuk azt az erdei házat – oldottam ki az övét is.

-          Ugyan már, két nap kellett hozzá, hogy teljesen tönkremenjem – legyintetett. – Most az a tervem, hogy mindezt egy nap alatt fogjuk véghezvinni, de előtte még fel kéne avatnunk a kocsit is. Itt még sohasem szerelmeskedtünk.

-          Nos ez igaz – bólintottam rá. Majd leszedtem róla a nadrágot, és az alsót is.

-          Imádom, hogy majdnem mindig szoknyát viselsz – vigyorodott el.

Majd a szoknyámat egyszerűen felhúzta, a bugyimat pedig félrehúzta. Általában hagyunk időt egy kis előjátéknak, de most az is feltüzelt, hogy ilyen hevesen nekem esett. Mint egy igazi vad, aki becserkészi az áldozatát. Carlisle nagyon ritkán viselkedett így, de olyankor kiélveztem minden egyes pillanatot, ami megadatott nekünk. Szerettem, sőt imádtam a gyengéd, finom szeretkezést, amiben általában részem volt, de nem utasítottam vissza a fajtánkra jellemző vadságot sem.

-          Carlisle – sikkantottam fel, amikor eggyé vált a testünk. – Szeretlek – kezdtem el mozgatni a csípőmet.

-          Én is szeretlek – markolt finoman a fenekembe.

Azután pedig egy ritmusra kezdtünk el mozogni. A tempónk heves volt, és féktelen, mégis lágy, és csodálatos érzés. Egyre fokoztam a csípőm mozgását, ezzel is az őrületbe kergetve férjemet. Néhány perc után pedig egyszerre csapott le ránk a gyönyör. Mindketten elégedetten morogtunk fel. Majd egymásba kapaszkodva próbáltuk meg lecsillapítani a testünket.

-          Azt hiszem, hogy ez már ránk fért – kuncogott Carlisle alattam.

-          Igen, egyetértek – pihegtem a vállába.

-          Azt hiszem, hogy ezt a szoknyát, és blúzt többet nem nagyon tudod felvenni, a melltartó talán még menthető – simított végig a hátamon. Mikor tépte szét a blúzomat? Ezt észre sem vettem. Na és a szoknyámat? Azt hiszem, hogy nagyon is elterelődött a figyelmem, ettől a heves, és szenvedélyes szeretkezéstől.

-          Sebaj, van még ruhám bőven. Ráadásul Alice csak örülni fog annak, hogyha elvihet vásárolni. Tudod, hogy mindig nagyon lelkes, amikor valakinek új ruhatárra van szüksége – mondtam határozottan.

-          Nah, azért egy garnitúra még nem az egész ruhatárad – tiltakozott Carlisle.

-          Valóban nem, de mi lesz, ha mire hazamegyünk, addigra nem lesz elég ruhám? – kérdeztem pajkosan.

-          Hm… szóval ki szeretnéd cserélni a ruhatáradat? – kérdezte szerelmem felhúzott szemöldökkel.

-          Miért? Ha ezt szeretném, akkor állsz rendelkezésemre? – kacsintottam rá.

-          Még szép, óhajod számomra parancs – csippentette el a bugyim szegélyét is. – Hupsz, ez most nem volt szándékos.

-          Vagy talán mégis? – kuncogtam fel. Bár ez sóhajba is fulladt, mert kedvesem megmozdította a csípőjét. Én pedig éreztem, hogy a férfiassága megint készen áll arra, hogy egyesüljünk. – Carlisle – kerekedtek ki a szemeim.

-          Igen? – villantak rám a szemei. Majd a nyakamhoz hajolt, és finoman végigcsókolta az a részt, ahol az általa okozott harapásnyom volt.

-          Ne hagyd abba – kapaszkodtam meg a vállaiban.

-          Eszemben sincs – válaszolta mosolyogva. Majd gyengéd mozgásba kezdett. Ez most igazi, finom szeretkezés volt, nem olyan vad, és heves, mint az előző, de ez is éppolyan tökéletes volt, mint mindegyik eddig közös életünk során.

-          Ez csodálatos volt – nyomtam lágy csókot az ajkaira.

-          Igen, tényleg az volt, és még nincs vége – mondta szerelmem boldogan. – Öltözz át, és mutatok valamit – nyomott csókot a számra. Majd kicsusszant alólam, és a csomagtartóhoz sietve kinyitotta a bőröndömet, és kivett belőle egy kényelmes farmert, és felsőt. Ráadásul pedig még egy edzőcipőt is.

-          Talán vadászni megyünk? – kérdeztem döbbenten. Általában akkor viselek ilyen szerelést, hogyha vadászni megyek, vagy hogyha futni szeretnénk.

-          Nem, nem vadászni megyünk, hanem, mint mondtam, mutatok valamit – magyarázta lelkesen. Nagyon lelkesen. Biztosan valami meglepetésre készül.

-          Rendben, kíváncsian várom – kezdtem el gyorsan átöltözni. A szakadt ruháimat egyszerűen csak a hátsó ülésre dobtam. Majd felkaptam azt a garnitúrát, amit Carlisle hozott be nekem. – Indulhatunk – szálltam ki a kocsiból, amint átöltöztem. Közben pedig már Carlisle is felvette a farmerjét, és a pulóverét.

-          Rendben, akkor menjünk – fogta meg a kezem, és futni kezdett. Én pedig boldogan követtem őt. – Hunyd be a szemed – állt meg hirtelen szerelmem.

-          Miért? – néztem körbe meglepetten.

-          Hamarosan meglátod – kacsintott rám.

-          Rendben van – hunytam le a szemeimet engedelmesen. A következő pillanatban pedig eltűnt a talaj a lábam alól, és suhanni kezdtünk valamerre. – Úgy érzem magam, mint egy tizenéves csitri – nevettem fel.

-          Az nagyon jó, mert én is hirtelen fiatalodtam néhány száz évet. Legalábbis úgy érzem – válaszolta szerelmem.

-          Ha már öregedni nem tudunk – bújtam hozzá szorosabban.

-          Most kinyithatod a szemeidet – suttogta a fülembe, amikor megálltunk. Én pedig azonnal kinyitottam, és kíváncsian kémleltem körbe. Viszont arra, ami a szemem elé tárult nem voltam felkészülve. Egy csodálatos kis ház volt, rengeteg ablakkal, és egy kis virágoskerttel az elején.

-          Ez káprázatos – mondtam meghatottan.

-          A gyerekek ajándéka – mosolyodott el Carlisle. – Kaptunk tőlük egy helyet, ami közel van a Cullen házhoz, La Push határához, mégis kettesben lehetünk.

-          Miért kaptuk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mert évfordulónk van. A családunk évfordulója. Ez volt az a nap, amikor Bella bekerült a családunkba, és a Cullen klán teljes lett. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Edward hazahozta Bellát, és mi azonnal magunk közé fogadtuk. Valahogy meg szerették volna köszönni a sok szeretetet és törődést, támogatást, amit tőlünk kaptak az évek során – magyarázta kedvesem.

-          Ez egyszerűen csodálatos – képedtem el. – Nem is tudom, hogy mit mondhatnék.

-          Azt hiszem, hogy nem kell semmit sem mondanod – ölelte át a derekamat. – Mi lenne, hogyha inkább megnéznénk belülről is? Én is még csak kívülről láttam, és már nagyon kíváncsi vagyok a többi részére is, de Alice szigorúan meghagyta, hogy csak együtt nézhetjük meg.

-          Akkor mire várunk még? – kérdeztem boldogan. Majd elindultam a ház felé Carlisle oldalán.

-          Nézz be a zsebedbe. Alice azt mondta, hogy ott a kulcs. Ő csempészte bele – nézett rám szerelmem várakozóan.

-          Oké – biccentettem. Majd a zsebembe nyúlva azonnal meg is találtam a kulcsot. Fél pillanattal később pedig már kattant is a zár, és hirtelen megint Carlisle karjaiban találtam magam. Aki boldogan vitt át engem a küszöbön. – Jézusom – kaptam a szám elé a kezemet. – Hiszen ez a ház pontosan olyan, mint…

-          Igen, tökéletes mása a szigeteden lévő háznak, csak egy kisebb kiadásban – mondta ki szerelmem helyettem.

-          Nézzük meg a többi helyiséget is – lelkesedtem fel. Majd lehuppantam az öléből, és magam után húztam. Tényleg minden olyan volt, mint a szigetemen, csak kisebb kiadásban. – Ez egyszerűen káprázatos lett.

-          Igen, az egyszer biztos, hogy Alice és a többiek nagyon is szép munkát végeztek. Sőt, szinte már egy álom, amit itt létrehoztak – vágta rá kedvesem boldogan.

-          Ha visszajöttünk Volterrából, akkor talán eltölthetnénk itt néhány napot – ajánlottam a lehetőséget.

-          Mindenképpen eltöltünk itt egy kis időt, ígérem. Vagy akár több időt is – mondta határozottan. – Viszont most mennünk kell, mert a gép már vár ránk.

-          Igen, tudom – sóhajtottam fel.

-          Hé, ne csüggedj, visszajövünk még, nem is egyszer – ölelt magához Carlisle kedvesen.

-          Tudom, és Olaszországban pedig lesz alkalmam vásárolgatni, mert Alice szerint három napot felhős lesz az ég – mondtam mosolyogva. – Már meg is mondta Alice, hogy melyik boltban van a számára tökéletes ajándék.

-          Na és az egész boltot kell megvásorolnod neki, vagy csak egy-két fontosabb ruhadarabot? – kérdezte nevetve.

-          Na, de drágám, hogy kérdezhetsz ilyet? A lányunk egész butikot sosem venne, mert akkor nem lenne meg a vásárlás izgalma. Nem szereti, hogyha túlságosan sok ruha kerül egyszerre a birtokába. Legfeljebb annyi, amennyit egy hónap alatt elhordhat, mert imád vásárolni. Hiszen ezt te is tudod – mondtam szigorúan.

-          Bocsánat, nem mondtam semmit – rázta meg a fejét. – Csak el tudom képzelni, amint vennem kell még négy bőröndöd, hogy haza tudjuk szállítani a ruharendelést, amit Rose, és Alice leadott.

-          Nos, talán még egy bőrönd nem árt majd – kuncogtam halkan. – Négyre azért nem lesz szükség. – Bár az az egy, az nagy legyen – fűztem hozzá nevetve.

-          Egy bőrönd? Biztos, hogy Alice adta le rendelést, és nem Bella cenzúrázva? – csipkelődött még egy kicsit Carlisle.

-          Drágám, te is tudod, hogy Alice milyen kis lelkes, ne törd le a lelkesedését. Ő a ruhákban találja meg önmagát – szóltam rá finoman. – Na és te is tudod, hogy mindent lát, szóval ne bántsd meg.

-          Bocsánat – vágta rá azonnal. – Alice, kincsem, ha most éppen figyelsz minket, akkor hidd el, hogy csak vicceltem, és nincs semmi gondom a vásárlás imádatoddal – mondta, mire a telefonja rögtön csörögni is kezdett. Mi pedig szinte egyszerre szólaltunk meg.

-          Alice – nyögtünk fel mindketten. Carlisle pedig azonnal felkapta a telefont.

-          Megbocsátok, de csak akkor, ha kapok tőled egy igazit Gucci-t, Carlisle – hallottam meg Alice mosolygós hangját.

-          Oké, Esme biztosan tudja, hogy mi az – egyezett bele Carlisle. – Majd megkapod a bankkártyámat – nézett rám komolyan.

-          Oké, szeretlek titeket, és mindannyian örülünk, hogy tetszik az új házatok – mondta boldogan. Majd a vonal megszakadt.

-          Alice – nevettünk fel mindketten. Majd kedvesem is letette a telefonját. Hát igen, ilyen a mi mindig cserfes, és vidám kislányunk.

-          Indulnunk kell, kicsim, de hamarosan újra itt leszünk – mondta Carlisle gyengéden. Majd húzni kezdett engem kifelé a házból. Én pedig kissé fájó szívvel zártam be az ajtót, de mégis boldog voltam, hiszen nem most jártunk itt utoljára. Sőt, ez még csak a kezdet…