La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 106. fejezet

106. fejezet

(Nathalie szemszöge)

Az ismerős fájdalom hirtelen kerített a hatalmába. Sejtettem, hogy már csak napok vannak hátra, amikor kegyetlenül kezdett el fájni a derekam, és egyre nyugtalanabbul aludtam, de azért reméltem, hogy bent marad addig ez a kis vasgyúró, amíg haza nem értünk.

-          Ne aggódj – simított végig a karomon, Carlisle. – A család itt van kint, és senkit sem engednek be, csak Anthony-t.

-          Na és persze én is itt vagyok – mondta Phoebe elszántan az ajtó elől.

-          Nem lenne jobb, hogyha Phoebe inkább biztonságos helyen lenne? – kérdeztem aggódva.

-          Én emiatt nem idegeskednék, hiszen már az anyaméhből kiütött engem is – kuncogott fel Carlisle.

-          Azért már elnézést kértem – mondta Phoebe kissé sértetten.

-          Nem is haragszom, kincsem, csak érzékeltetem Nathalie számára, hogy téged kell közölünk talán a legkevésbé félteni – állapította meg Carlisle.

-          Hol van, Anthony? – nyögtem fel két fájás között.

-          A lányaid már elmentek érte – válaszolta nyugtató hangon.

-          Akkor jó – sóhajtottam fel.

-          Te most csak arra koncentrálj, hogy nyomj, a baba már nagyon szeretné látni a kinti világot – mondta komolyan. – Tudod, hogy mi a dolgod, hiszen már kétszer is megtetted.

-          Tulajdonképpen csak egyszer, csak rögtön rádupláztam a dologra – morogtam az orrom alatt.

-          A morcosság jó, erőből nyomd, méghozzá most azonnal – adta ki az utasítást, én pedig nyomtam, ahogy mondta.

-          Itt van, Anthony – ugrott félre az ajtóból, szerelmem pedig azonnal berontott az ajtón.

-          Mi a helyzet? – kérdezte azonnal, ahogy mellém szaladt.

-          Még nem sok minden történt – kaptam el a kezét, hogy legyen mit alaposan megszorongatnom a következő fájásnál.

-          Figyelj, Nathalie, mindjárt jön a következő – pillantott Carlisle a monitorra.

-          Nem jönnek túl gyorsan a fájások? Még csak most ment el a magzatvizem – néztem rá rémülten. A lányok egy kicsit lassabb tempót diktáltak. Vagyis sokkal lassabb tempót.

-          Nos, hogy is mondjam, a vegyes házasságokból születendő gyermekek teljes biológiáját még nem sikerült megfejtenem, hiszen még csak nem régóta tanulmányozom a dolgot. Viszont én nem aggódom. A gyermeketek tökéletesen jól van, ezt Anthony többször is megerősítette. Nincs miért aggódni – mondta határozottan.

-          Akkor jól van – nyugodtam meg. Semmiképpen sem szerettem volna, hogyha a legcsekélyebb esélye is fennállna annak, hogy a gyermekünknek baja esik.

-          Helyes, most pedig teljes erőből nyomj, már látom a fejét – biztatott Carlisle. – Bronz haja van – fűzte hozzá mosolyogva.

-          Au – szisszent fel Anthony.

-          Ez megint a te hibád, úgyhogy viseld a következményeit – lihegtem dühösen.

-          Öhm… kicsim, te is ott voltál, amikor történt – kuncogott fel. – Akkor úgy rémlik, hogy nem volt semmiféle ellenállás.

-          Nem is, de ha ti férfiak egyszer kipróbálnátok élesben, hogy mit élünk át ilyenkor, akkor te is jogosnak tartanád az indulatot – szuszogtam ellentmondást nem tűrve.

-          Ezt majd később megvitatjátok – kuncogott fel Carlisle halkan. Majd egy erős kis hang töltötte be a teret. A kisfiúnk határozott hangja, de mégis aranyos hangocskája. – Nos, nem fogtok meglepődni, azt hiszem, ha azt mondom, hogy kisfiatok született – mutatta felénk mosolyogva. – Gratulálok – bugyolálta be óvatosan egy takaróba a babát, majd gyengéden átnyújtotta a karomba.

-          Egyszerűen tökéletes – mosolyodtam el boldogan. – Szia, kincsem – simítottam meg a hajacskáját, ami ugyan még nem volt tiszta, de fürdetés után gyönyörű bronzszínű lesz. – Kinek voltak smaragdzöld szemei? – kérdeztem kíváncsian. – Nálunk minden családtagnak barna szemei vannak.

-          Edwardnak, neki pontosan ilyen árnyalatú volt az emberi szeme – válaszolta Carlisle mosolyogva. – A haja pedig még mindig ilyen színű, ezt ti is tudjátok. – Olyan, mint egy kicsi Edward.

-          Akkor legyen is az – vágtam rá mosolyogva. – Legyen, Edward – néztem szerelmemre határozottan.

-          Rendben, de ne szólítsuk Edwardnak, mert abból csak félreértések lesznek. Legyen beceneve – egyezett bele szerelmem is.

-          Lehet Ed, vagy Eddy, nekem mindkettő tetszik – ajánlottam a lehetőségeket.

-          Azt hiszem, hogy a nagypapa több szempontból is nagyon büszke lesz – állapította meg Carlisle meghatottan.

-          Bejöhetek? – dugta be a fejét Gabriella. – Hallottam a baba sírását – fűzte még hozzá. – Ha gondolod, Esme megfürdeti a kis Edet, én pedig addig Bellával megmosdatlak téged – nézett rám kedvesen.

-          Az nagyszerű lenne, köszönjük – bólintottam rá fáradtan.

-          Nagyon ügyes voltál, kincsem – ölelte magához egy pillanatra Gaby Phoebe apró testét. – Te áthatolhatatlan kis pajzs.

-          Nagyon igyekeztem – húzta ki magát büszkén az említett.

-          Te is nagyon szépet alkottál, drágám – nyomott gyengéd csókot a számra Anthony.

-          Nos, azt kell mondanom, hogy ketten csináltuk – válaszoltam mosolyogva. – Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy ismét megérte.

-          Hahó – kukucskált be Bella is. – Istenem, de gyönyörű – kerekedtek el a szemei, ahogy meglátta a kis Edet. – Egy igazi kicsi, Edward, mint Anthony volt, leszámítva a szemeit.

-          Igen, nagyon hasonlít az apjára és a nagyapjára – bólogattam lelkesen. Valódi kis Masen, az már biztos, meg persze Cullen is, és Black is, és Uley is. Még jó, hogy ilyen nagy a család.

-          Elvihetem az újabb dédunokámat? – lépett mellénk Esme boldogan.

-          Igen, kérlek – nyújtottam át neki a csöppséget. Aki azonnal morcos képet vágott, de amikor Esme megsimogatta az arcocskáját rögtön ránevetett. Majd elkapta a mutatóujját, és a szájába tuszkolta.

-          A dédire hiába harapsz rá, te rosszcsont, meg sem érzi jóformán – kuncogott fel Anthony.

-          Hogyan? – néztünk rá meglepetten.

-          Csak meg akarta tréfálni Esmét, de őt hiába próbálja megharapni, a fogai azért annyira nem erősek, hogy különösebben megérezze – magyarázta szerelmem.

-          Ed, nem szabad megharapni senkit – mondtam komolyan. Mire elhúzta a kis száját, majd gonosz kis mosolyt villantott, és a kis takaróból kibújva összekente Esme felsőjét.

-          Ed, rossz vagy – csóváltam meg a fejem rosszallóan. Esme azonban csak legyintett egyet.

-          Ugyan már, hiszen most gyerek, mikor legyen csintalan, ha nem ilyenkor. Egyébként meg úgyis volt már rajtam ez a felső háromszor, úgyhogy Alice le fogja selejtezni – mondta Edet gyengéden ringatva. – Gyere, elmegyünk fürdeni, és lefröcskölhetsz mindenkit, aki a közelünkbe jön – kacsintott rá Esme cinkosan.

-          Esme – szóltam rá mosolyogva. A fiam még alig született meg, de máris turpisságokon töri a kis fejét. – Ne bíztasd, úgy látom, hogy így is bőven lesz bajunk a fiatalemberrel.

-          Ennyi azért kell – állt a védelmébe Phoebe. – Egyébként tényleg helyes kiskrapek – mondta nevetve. – Vicces arcokat vág nekem – integetett a babánknak lelkesen.

-          Ha gondolod, akkor gyere velünk, édesem – ajánlotta Esme a lehetőséget.

-          Nem, azt hiszem, hogy én inkább itt maradok, és még védem a szobát az idegenektől, most már családtagokat beengedek, de mást nem – mondta határozottan. – Még eléggé érezni a vért, fel kell takarítani, Nathalie-t megmosdatni, és majd utána megyek, és ismerkedek a kis uncsitesómmal.

-          Na jól van, mindenki a dolgára, mert Nath-nak pihenésre van szüksége – mondta Bella határozottan. Én pedig nem tudtam vele vitatkozni. Minél előbb szerettem volna tiszta lenni, és aludni egy nagyot…

(Heather szemszöge)

Házasság, nászút… száz éven keresztül csak ízlelgettem a szót, és reménykedtem benne, hogy egyszer velem is megtörténik majd. Most pedig itt fekszem szerelmem karjaiban, a sokadik, édes együttlét után, és azt kell, hogy mondjam, érdemes volt várni az igazira. Annyira boldog voltam, amilyen boldog még soha életemben ezelőtt. Egyszerűen csodálatos volt azzal lenni, akit szeretek, és aki viszontszeret. Bár volt bennem némi félelem a nászéjszakával kapcsolatban, és társult hozzá egy enyhe fájdalom, de mégis tökéletes volt. Alec olyannyira gyengéd volt, hogy ezt el sem tudtam volna képzelni soha egy vámpírférfiról.

-          Min gondolkodsz ennyire, Heather? – kérdezte kedvesem a hátam cirógatva.

-          Csak a nászéjszakánk jutott eszembe – mosolyogtam rá.

-          Gyönyörű éjszaka volt – sóhajtott fel Alec. – Szinte megismételhetetlen.

-          Azért, azt hiszem, hogy nekünk már többször is sikerült megismételnünk azt a gyönyörű éjszakát – néztem rá mosolyogva.

-          Nem árultam el neked, de azért én is ideges voltam egy kicsit – vallotta be halkan.

-          Nocsak, a mindig magabiztos Volturi testőr egyszer bizonytalan volt? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem volt előtted senki az életemben, és ha közeledtem is volna valaki felé, akkor a húgom mesterien elüldözte mellőlem a lányt – kezdett bele a mesélésbe.

-          Ne haragudj meg érte, de én magam sem kedveltem a testvéredet – haraptam az ajkamba.

-          Nos, talán szörnyen hangzik, de amit néha művelt, attól nekem is felállt a hátamon a szőr, hogy úgy mondjam. Én mindig is megpróbáltam megérteni a testvéremet, és azt értem is, hogy miért gyűlölte úgy a világot és mindenki mást is a Mesteren kívül. Hiszen, amikor segítségre lett volna szükségünk, akkor mindenki tétlenül nézte a szenvedésünket, és még a szüleink sem akartak megmenteni minket. Igazából én is sokáig úgy voltam vele, hogy a halott ember a jó ember, aztán viszont láttam sok mindent a küldetéseim során. Családokat, ahol boldogság volt, és béke. Édesanyát, aki a gyermekét ellökve az útból saját magát áldozta fel egy balesetnél. Aztán valahogy elkezdtem változni. Már nem csak két lábon járó szörnyetegeket láttam, hanem voltak közöttünk gyengéd, és szerető családapák, családanyák, gyerekek. Egyszer láttam egy kislányt, aki önzetlenül segített egy társának, akinek csak fél karja volt. A többiek csúfolták, de ő bíztatta, hogy ha hisz benne, akkor bármire képes lesz az életben. Azt hiszem, hogy az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy van még remény az emberi faj számára.

-          Ez egy gyönyörű történet – mosolyogtam rá.

-          A vége viszont sajnos nem boldog – húzta el a száját szerelmem. – Szerettem volna meggyőzni a húgomat is arról, hogy van remény a világ számára, de ő csak gonosz és kegyetlen véredényeket látott bennük. Ezért is nem sikerült meggyőznöm arról, hogy hagyjuk el a Volturit, és Volterrát is, hogy új életet kezdjünk – mesélte el őszintén.

-          Lehet egy kérdésem?

-          Hát persze – vágta rá azonnal.

-          Te hol voltál akkor, amikor Jane segített kivégezni az édesanyámat? – nyeltem egy nagyot.

-          Fogalmam sincs, de nyilván valahol küldetést teljesítettem – vágta rá azonnal.

-          Kíváncsi vagyok, hogy vajon már akkor szerelembe estünk volna – mosolyodtam el.

-          Ez tökéletesen nyilvánvaló, azt hiszem – mondta elgondolkozva. – Hogyha első pillantásra beléd szerettem most, akkor ez régen is így történt volna.

-          Vajon segítettél volna nekünk? – tőrt fel belőle ma következő kérdés.

-          Nem tudom, Heather, már idők voltak, és más helyzet – mondta őszintén.

-          Ezért szeretlek – néztem rá boldogan.

-          Nem is próbáltad meg elhitetni velem azt, amit te sem tudhatsz biztosan – mondtam mosolyogva.

-          Miért tennék ilyet? – gördült fölém hirtelen.

-          Nem tudom, olykor a férfiak elhitetnek valótlan dolgokat a nőkkel, hogy megkaphassák őket – állapítottam meg.

-          Csakhogy, én nem olyan férfi vagyok – vágta rá komolyan. Majd egy gyengéd mozdulattal a csípőjére emelte a bal lábamat, és gyengéden belém hatolt, amit nem tudtam elégedett nyögés nélkül hagyni.

-          Alec, így megint nem fogunk eljutni sehova – haraptam az ajkamba, amikor mozogni kezdett.

-          Nem is kell eljutnunk sehova, a csúcson kívül, ugyanis a mézes hetek pontosan attól mézes hetek, hogy ez az egy cél lebegjen a szemünk előtt – kezdett egy kicsit gyorsabb mozgásba.

-          Érdekes hozzáállás, de én szemem előtt lebeg egy nagy adag reggeli is, mivel már vagy huszonnégy órája csak és kizárólag csak ágyban vagyunk – kuncogtam fel.

-          Nos, ha kielégítettük ezt a fajta éhségünket, akkor ágyba hozom neked a reggelit – ajánlotta két mozdulat között.

-          Meg is vagyok győzve – markoltam meg az ágytámlát. – Ne fogd vissza magad – fűztem még hozzá. Tetszik a gyengéd énje, de tegnap éjjel tetszett az az Alec is, aki határozottan elengedte magát, és a hevességétől kis híján a falnak préselődtem.

-          Csak nem tetszett a vadság? – villantak meg a szemei.

-          Miért, tegnap úgy tűnt? – mosolyogtam rá. – Hogyha nem tetszett volna, akkor most nem kérném, hogy megint engedd el magad.

-          Kérésed számomra parancs – harapott finoman a fülcimpámba. Majd erőteljesebb mozgásba kezdett, aminek minden egyes pillanatát ki akartam élvezni, így behunytam a szemem, és az ajkamba harapva tűrtem az édes kínt, ami elárasztott minden egyes mozdulatánál.

-          Ne fogd vissza a hangod – morgott fel Alec. – Imádom hallani, hogy neked is olyan jó, mint nekem. A kéjes sikolyaid, a halk nyögéseid, a sóhajtásaid, egyszerűen elképesztő veled minden pillanat – dorombolta a fülembe.

-          Nekem sincs okom panaszra – nyögtem fel elégedetten. Majd kérésének eleget téve már meg sem próbáltam visszafogni a hangomat…