La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 73. fejezet

73. fejezet

(Bella szemszöge)

-          Sziasztok – intett felénk mosolyogva, de én még mindig csak álltam, ahogy Edward is.

Szó szerint sokkolva álltunk ott mindketten, amikor Marcus végre volt kedves, és megtörte a csendet. Egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam.

-          Ne aggódjatok, a bátyátok nem örökké tervezi az ittlétét, természetesen, hiszen a felesége sem jött vele. Csupán én kértem meg rá, hogy segítsen ki bennünket a szakértelmével egy ügyben, amit el is vállalt a kedvetekért. Ugyanis megígértem, hogyha megoldjátok ezt az ügyet, akkor utána hazamehettek. Hiszen Volterra vára ismét megtelt megbízható emberekkel, akik jól érzik itt magukat, és én is biztonságban vagyok, ahogy a titkunk is jelenleg, ezért itt az ideje, hogy elengedjelek benneteket – mondta elégedetten. – Ezt az egyetlen ügyet kell még megoldanotok nekem.

-          Nyugodjatok meg, minden rendben van. Önként jöttem – szólalt meg Jasper is, miután mi még mindig csak ott álltunk.

-          Annyira furcsa téged Alice nélkül látni – találtam meg végre a hangomat. – Ne értsd félre, nagyon örülök neked, de akkor is olyan furcsa.

-          Ne is mond, Bella. Nem voltunk egymástól távol… tulajdonképpen még soha, amióta ismerjük egymást, de Alice készül valamire, amit nem akart az orromra kötni, így boldogan elengedett. Tudjátok, hogy milyen – mosolyodott el. – Bár bosszantó, hogy nem tudtam kideríteni, hogy mire készül – húzta el a száját.

-          Köszönjük, hogy itt vagy – mondta Edward halványan elmosolyodva. – Remélem, hogy hoztál hírt a többiekről – fűzte még hozzá reménykedve.

-          Természetesen. Hírt is, és néhány képet is, amit a lányok küldtek – mondta nevetve. – Csoda, hogy befértem egy kis bőröndbe, bár már így is rá kellett ültetnem Alice-t, hogy behúzzam a cipzárt. Mintha soha többé nem jönnétek haza – forgatta meg a szemeit.

-          Ide a képeket minél előbb – lelkesedett fel Bella.

-          Még egy perc, gyermekeim és már mehettek is – szólt közbe Marcus. – A küldetésről szólnék előtte néhány szót.

-          Igen? – fordultunk felé kíváncsian.

-          Azt első dolog, amit el kell mondanom, és amiért bocsánatot kell kérnem a következő – kezdte kissé idegesen. – Georgina, Bella, lányaim, én voltam az, aki tönkretetette a családi fotókat, ami miatt Bella rád támadt. Nem rosszindulatból tettem, hanem azért, mert tudtam, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogom tudni elérni, hogy összeismerkedjetek magatoktól, márpedig ehhez a küldetéshez mind a négyen kelletek. Vagyis, mind az öten, Jasperrel együtt. Jasper lesz a nyomkövető és a stratéga, Félix erős, Edward megtalálja a veszélyt, Bella meg tud védeni benneteket, Georgina pedig bármikor álcázni tud mindenkit. Tökéletesek vagytok a küldetésre így öten.

-          Már elnézést, Mester – kezdtem bele. Annyira feldühített ezzel a hírrel. Én feltétel nélkül megbíztam benne, erre most közli, hogy ő a felelős a háromnapos fogságomért, ezzel elcsúsztatva az utazást, és a hazamenetelt is. – Nem tart minket elég éretnek hozzá, hogy normális felnőttek módjára felfogjuk, hogy együtt kell elvégeznünk egy küldetést? A fenébe is, ezzel csak rabolta az időnket. Három napot veszítettem el, amit a gyermekeimmel és az unokáimmal tölthettem volna, mielőtt még el kell költöznünk Forksból. Ezt egyszerűen nem hiszem el – kezdtem el nagyon dühös lenni.

-          Kicsim, mély levegőt – ölelt át Edward. Majd megéreztem Jasper nyugtató hullámait is magam körül. – Már elmúlt, és nem tudunk rajta változtatni, úgyhogy nyugodj meg. Elvégezzük a küldetést, és még így is jóval előbb hazaérünk, mint ahogy eredetileg terveztük.

-          Te egy kicsit sem vagy dühös? – kérdeztem Edwardot idegesen.

-          Dehogynem, de nem vagyunk előrébb akkor sem, hogyha most kiakadsz és törni-zúzni kezdesz. Ráadásul a Volturi utolsó vezetőjét. A vámpírok jelenlegi királyát.

-          Bella, én őszintén az elnézéseteket kérem, de mindketten tudjuk, hogy soha az életben nem lettetek volna hajlandók beszélgetni, hogyha nem zárlak össze titeket néhány napra valamilyen indokkal – mondta Marcus őszintén.

-          Tisztázzuk, még most sem vagyunk jóban – mutattam az idegesítő perszóna felé. – Nem mellékesen pedig Heather is tudna minket álcázni.

-          Az ő számára ez még túl korai lenne – mondta Marcus gyengéden. – Soha nem volt még küldetésen. Ráadásul most éppen átéli a hogy is mondjam, nők legrosszabb napjait? Azt hiszem, hogy Alec így fogalmazott. A lényeg, hogy Heathert inkább most kímélni szeretném. Nézd, utasíthatnálak is, mivel tartozol nekem, és a Volturinak, de én inkább kérlek, hogy bocsáss meg, és végezd el a küldetést, amit kitűztem eléd. Megteszed?

-          Igen, megteszem – sóhajtottam már valamivel higgadtabban. Végül is igaza van valamilyen szinten. Talán nem lettem volna hajlandó tárgyalni ezzel a nyavalyás ribanccal magamtól.

-          Köszönöm, tehát a feladat a következő – kezdett bele Marcus. Max lányainak egy csoportja még együtt van, és szeretnék befejezni azt, amit elkezdtek, bosszúból azért, mert megöltük az apjukat. Pontosabban Alec. Többek között ezért is nem akarom Heathert küldeni. Hidd el, hogy nem lenne most jó, hogyha összetűzésbe kerülnének. Béketárgyalást szeretnék velük folytatni, nem pedig harcot.

-          Nos, ez jól hangzik – vágtam rá azonnal. Biztos vagyok benne, hogy se Prue, se pedig Heather nem akarná, hogy a nővéreiknek bármi baja essen. Sőt.

-          Sejtettem, hogy ti is a béke mellett lesztek – mondta Marcus elégedetten.

-          Már megbocsáss, Mester, de én ezzel nem értek egyet – szólt közbe Georgina is. – A legnagyobb tisztelettel, Mester, de a Volturi nem ad második esélyt.

-          A Volturi nem adott második esélyt, egészen addig, amíg nem lettem én az egyeduralkodó. Viszont most, hogy én mondom meg, hogy mi lesz, én azt mondom, hogy adunk egy második esélyt, és mindenkinek kötelessége ehhez tartani magát – mondta Marcus ellentmondást nem tűrve.

-          Igen, Mester – hajtott fejet Georgina, de egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Legalábbis engem nem győzött meg. Mindenesetre azt hiszem, hogy Marcust sem győzte meg, mivel Edwardra nézett, aki csak bólintott. Nyílván megkérte valamire gondolatban. Majd kikérdezem Edwardot, hogyha itt végeztünk.

-          Nos, most, hogy mindent megbeszéltünk, holnap indulhattok is. Addig, ha nem gond, akkor Jaspert a szomszédos szobában szállásoltuk el.

-          Ez remek – lelkesedtem fel. Amint elmehetünk azonnal kikérdezem őt mindenről, ami otthon történik.

-          Reméltem, hogy tetszetni fog nektek – biccentett Marcus. – Készülődjetek. Elmehettek.

-          Igenis – vágtuk rá azonnal, mind az öten. Azután pedig távoztunk a trónteremből. Georgina persze azonnal halkan puffogni kezdett Félixnek, és ecsetelte a véleményét. Míg Jasper csak mosolyogva fogadta, hogy bátyja szinte a nyakába ugrott. Majd én is megölelgettem.

-          Na gyertek, hoztam neked néhány felsőt Bella, mert idézem Alice-t, iszonyatos, hogy állandóan fekete pólót és farmert viselsz a nyavalyás köpeny alatt. Azt is üzeni, hogy tudja, hogy köpeny alatt nem látszik, de az ő szemét bizony bántja – idézte Jasper, valószínűleg szó szerint barátnőmet.

-          Hogyhogy nem jött veled? Biztosan nem tudsz semmit? – kérdeztem kíváncsian. Alice és Jasper mindig elválaszthatatlanok voltak.

-          Sajnos most nagyon titkolózott, és azt is mondta, hogy mindez a kíváncsi természeted miatt van, úgyhogy gyakorlatilag te vagy a hibás – kuncogott fel fogadott bátyám.

-          Na és miért van rajtad köpeny? – kérdezte Edward. – Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy beléptél miattunk.

-          Gyakorlatilag beléptem, de nem örökké. Inkább csak amolyan segéd vagyok most mellettetek. A lényeg, hogy így sokkal előbb tudtok hazajönni, mert én gyorsabban és könnyebben becserkészem azokat a lányokat.

-          Hol vannak a képek? – váltott Bella témát izgatottan.

-          Már adom is – kuncogott fel Jazz. Majd egy nagy köteg fotót elővett a táskájából. - Ezt Nath és Anthony küldte – húzott elő mosolyogva egy külön kis borítékot. – Ő itt a harmadik unokátok – fűzte még hozzá.

-          Milyen gyönyörű – lágyultam el rögtön a látványtól. Még az sem érdekelt, hogy Marcus tette tönkre a képeinket, annak ellenére is, hogy én bíztam benne. Igen, különös ezt mondani, de én tényleg, komolyan megbíztam benne.

-          Kicsim, ne emészd magad. Én is haragszom a képeink miatt, de hidd el, hogy volt logika abban, amit Marcus tett, még akkor is, hogyha meglehetősen kegyetlen megoldás volt veled szemben. Én magam is azonnal Georginára gondoltam, hogy ő tette. Viszont tényleg soha nem beszélgettetek volna Georginával, hogyha nem lettetek volna összezárva – ölelt magához Edward gyengéden.

-          Hogyan? – néztem rá meglepetten.

-          Észre sem vetted, hogy leeresztetted a pajzsodat? – lepődött meg szerelmem.

-          Tudod, hogy az érzelmi ingadozásaim néha hatással vannak rá – sóhajtottam fel.

-          Sebaj, legalább néha tudok segíteni neked, hogyha valami baj van – mondta szélesen vigyorogva.

-          Kicsim, ha valami érdekel, akkor csak kérdezned kell, hiszen tudod – forgattam meg a szemeimet. Ezt már nem egyszer megbeszéltük, de úgy tűnik még mindig jobban imponál neki, hogyha magától leshet meg dolgokat.

-          Khm… érdekelnek még a hírek, vagy inkább elvonultok a képekkel a szobátokba? – szólt közbe Jasper.

-          Oh, ne haragudj, kicsit elkalandoztunk, de őszintén nagyon örülünk neked – mondtam határozottan.

-          Ez így igaz – bólintott Edward is.

-          Akkor talán foglaljunk helyet, és elmesélek mindent, ami történt, amióta nem voltatok otthon – ajánlotta a lehetőséget fogadott bátyánk. Mi pedig mindhárman kényelmesen elnyúltunk az ágyon, és boldogan hallgattuk végig az otthon történt eseményeket…

(Anthony szemszöge)

Tim és Marie még csak néhány perce indultak el a sátorozásra, amire én magam, és Nath elengedtük őket, de már futkosott a hideg a hátamon. A lányom még olyan kicsi, és ártatlan. Most pedig együtt fog aludni két éjszakán át a leendő szerelmével. Mi lesz, hogyha valamit mégis elhamarkodnak? Tudom, hogy Marie lelkileg még nincs felkészülve a továbblépésre, de Tim meglehetősen érett gondolkodású, és már férfinek számít, hiába kevés a korkülönbség a lányom és közte. Azt hiszem, hogy őrjítő lesz ez a három nap. Tudom, hogy megígértem a lányomnak, hogy nem megyek utána, de ezt nehezebb lesz megállni, mint hittem.

-          Mi a baj, drágám? – jelent meg Nathalie, majd hátulról átkarolt. A pocakjától bár kicsit nehézkesen ment, de azért még sikerült.

-          Semmi – vágtam rá azonnal.

-          Aha, semmi – kuncogott fel Nathalie.

-          Min nevetsz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és szerelmem felé fordultam.

-          Azon, hogy most nagyon emlékeztetsz egy bizonyos Sam Uley nevű aggódó apára, aki mindig azt leste, amikor elment veled a lány valahová, hogy mikor fogok az ártatlanságom nélkül hazaérni – mondta mosolyogva.

-          Végül is beigazolódott a félelme – állapítottam meg.

-          Nos, a félelme valóban beigazolódott, de azt hiszem, hogy eléggé úriember módjára vártál rám. Vagyis, amíg be nem vésődtél nekem, addig tulajdonképpen tényleg csak barátok voltunk.

-          Hm… ez jogos – vágtam rá azonnal. – Bár azt mindkettőnknek el kell ismernie, hogy csodálatos éveink voltak már barátokként is.

-          Soha nem mondanám az ellenkezőjét – nyomott gyengéd csókot a számra.

-          Tehát túlaggódom a dolgot? – kérdeztem kíváncsian. Egy anya biztosan érzi, hogy a lánya mit érez, és mit gondol.

-          Igen, kedvesem, határozottan túlaggódod a dolgot – bólintott rá szerelmem. – Marie bár kinézetre már nem kislány, de belülről, a lelke még pontosan olyan fiatal, és gyermeki, amilyen a valódi kora. Esze ágában sincs még csak gondolni sem a szeretkezésre, legalábbis egyelőre. Úgyhogy megnyugodhat a kedves apuka – mondta szerelmem határozottan.

-          Ettől még nem nyugodtam meg teljes egészében, de határozottan meggyőző vagy, drágám.

-          Gyere fel a szobánkba és megnyugtatlak – ajánlotta csábítóan.

-          Drágám, csak nem tombolnak a hormonjaid? – villantak meg a szemeim.

-          Tudod, hogy a te kismamádnak két dologra van hatalmas étvágya ilyenkor – harapta be az ajkát.

-          Igen, tudom – kuncogtam fel. Majd előkaptam egy hatalmas zacskó mályvacukrot a szekrény egyik fiókjából, és az ölembe kaptam kedvesemet, hogy felvihessem a hálószobánkba.

-          Hm… te vagy a legjobb – mondta Nathalie az édességet majszolva. – Pontosan erre gondoltam.

-          Igen, sejtettem – mutattam a fejemre.

-          Na jó, neked nem volt nehéz kitalálni a vágyaimat, ezt nyugodtan bevallhatjuk, azt hiszem – mondta Nath még egy cukrot a szájába tömve. Néhány pillanattal később pedig meglehetősen pikáns képek jelentek meg a szemem előtt.

-          Na, de kicsim – néztem rá döbbenten.

-          Miért? Se Marie, sem pedig Emily nincs itthon, ráadásul ketten vagyunk a házban, és elvileg ma vendéget sem várunk – pillogott rám ártatlanul.

-          Nos, nem tagadom, hogy imponál neked a vadságod, de nem szeretném, hogyha kényelmetlenül feküdnél bárhol is.

-          Túlságosan is aggódsz miattam, pedig nem kéne, erős vagyok – vágta rá. – Persze, hogyha te nem akarod, akkor nem muszáj – rántotta meg a vállát szerelmem hanyagul. Majd még egy cukrot kezdett el majszolni.

-          Már hogyne akarnám – kaptam ki a cukrot a kezéből. Majd egy szempillantással később már a konyhaasztalra ültettem szerelmemet, és késlekedés nélkül kezdtem el letépni róla a ruháit. Amit ő hevesen viszonzott. Nem sokkal később pedig már egymásba gabalyodva feküdtünk az asztalon.

-          Huh, éppen erre gondoltam – harapott az ajkába szerelmem elégedetten.

-          Valóban fergeteges volt – bólintottam rá. Nem is tudom, hogy mikor voltunk utoljára ilyen vadak és szenvedélyesek. Bár tény, hogy határozottan tetszett a helyzet. Imádtam, amikor a feleségemből kitört a kis vadmacska. – Viszont, ha jól láttam a gondolataidban, még messze nem végeztünk.

-          Nem bizony – mosolyodott el. Én pedig felkaptam, és egy pillanattal később már a nappali kanapéján voltunk…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 72. fejezet

72. fejezet

(Bella szemszöge)

Egyszerűen imádtam a kis római kiruccanásunkat, és már alig vártam, hogy megérkezzünk Firenzébe, ami állítólag ugyanolyan fantasztikus hely, mint Róma. Amint megálltunk az autóval, én már ki is pattantam, és alig vártam, hogy elindulhassunk a városnéző túrára. Minél többet szeretnék látni a városból.

-          Hé, kicsim. Nyugalom, előbb vigyük be a házba a csomagokat, azután indulhatunk is városnézni – nevetett fel Edward. – Azt hiszem, hogy egy kicsit többet kellene utaznunk a jövőbe, hogyha te ezt ennyire élvezed.

-          Sosem jártam még sehol egy-két helyet leszámítva. Naná, hogy élvezem – kezdtem el kiszedni a kocsiból a csomagokat, és már siettem is be a házba, ami Marcus egyik újabb nyaralója volt. – Megőrülök – sikkantottam fel, amint beléptem a házba. Egyszerűen káprázatos volt az a hely. Ki gondolta volna, hogy Marcus ilyen fantasztikus és modern nyaralókat tart fenn az embereinek.

-          Mi az, drágám? – sietett be utánam Edward.

-          Ezt nézd meg – mutattam körbe a csodálatos nappalin. A hatalmas hálószobán. Egyszerűen káprázatos volt.

-          Úgy látom, hogy ez a ház is tetszik – állapította meg Edward.

-          Ami azt illeti, nagyon is imádom ezeket a nyaralókat – ismertem be.

Annyira jó volt, hogy kettesben utazgattunk. Emlékszem még, amikor emberkoromban tervezgettük, hogy bejárjuk a világot, és kiélvezzük az emberi perceimet mielőtt még átváltozok egyszer. Mindent látni akartam, és szerettem volna minél több kultúrát megismerni. Annyi mindent nem tudtam még a világról, és még most sem tudok igazán semmit, hiszen csak Forks és La Push töltötte ki az életemet egészen idáig.

-          Azt hiszem, hogy kellene még utazgatnunk egy kicsit az évek során. Lesz rá időnk és lehetőségünk is, és minden porcikám azt sugallja még úgy is, hogy nem hallom a gondolataidat, hogy te szeretsz utazgatni – állapította meg Edward mosolyogva.

-          Én nem szeretek utazni, hanem imádok – ugrottam Edward ölébe, aki automatikusan támasztotta meg a fenekemet, hogy ne huppanjak le a földre.

-          Tetszel így – vigyorodott el szerelmem. – Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor megbeszéltük, hogy egyszer eljövünk ide. Mikor is volt ez? Kicsit több, mint ötven éve, igaz?

-          Huh, ne is mond – sóhajtottam fel. – Az utazást is már ennyi ideje nélkülözöm, és valami mást is ilyen sokáig nélkülöztem – haraptam az ajkamba.

-          Hm… és én már azt hittem, hogy sikerült kárpótolnom téged – mondta Edward tettetett felháborodással.

-          Ötvenévnyi nélkülözést? Szerinted ilyen gyorsan tudtál kárpótolni engem ilyen hosszú idő után? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-          Akkor azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy folytassam a kárpótlásodat – indult el velem a hálószoba felé.

-          Roppant csábító a helyzet, de első körben azt hiszem, hogy egy tusolás lenne a legjobb. Egyébként is, egy közös zuhany mindig nagyon csábító tud lenni – haraptam meg a fülcimpáját.

-          Bella, azt hittem, hogy a nászutunknál már nem lehetsz pajkosabb, de úgy érzem, hogy tévedtem – kuncogott fel szerelmem.

-          Hát, ami azt illeti, ez szinte olyan, mint egy második nászút – mondtam boldogan.

-          Tulajdonképpen tényleg olyan – rúgta be mögöttünk a fürdőszoba ajtaját. Majd a lábamra állított, s néhány pillanat alatt leszedte rólam a ruháimat, és magáról is.

-          Hova ilyen sietősen? – kérdeztem nevetve.

-          Miért várakoznánk, hogyha egyszer mindketten tudjuk, hogy mire vágyunk? – kérdezte vigyorogva, miközben szemérmetlenül végigmérte a testem minden egyes porcikáját. – Gyönyörű vagy – mondta áhítattal.

-          Mintha még nem láttál volna – haraptam az ajkamba zavaromban.

-          Nos, láttalak már jó néhányszor, de nem tudok betelni veled – kapott ismét a karjaiba, majd belépett velem a fantasztikus, kétszemélyes zuhanyzóba. – Na és te miért vagy zavarban? Nem ez lesz az első alkalmunk.

-          Valóban nem, de nem emlékszel, hogy mennyire hasonlít ez most arra az alkalomra? – kérdeztem, és ha képes lettem volna, akkor belepirulok a helyzetbe, ez egészen biztos.

Micsoda éjszaka volt. Bár emberkoromban történt, mégis annyira élénken él bennem az emléke, mintha csak tegnap éjjel történt volna. Soha életemben nem volt még olyan romantikus, és olyan csodálatos éjszakám, mint amilyen az volt. Emberi létem legmeghatározóbb pillanata volt. Olyan, mint amilyennek mindig is elképzeltem.   

-          Számomra sem volt annál szebb éjszaka, soha létezésem során – ölelt magához gyengéden szerelmem.

-          Ezt örömmel hallom – mondtam boldog mosollyal az arcomon.

-          Olyan kis szégyenlős voltál – fűzte hozzá kuncogva.

-          Te pedig egy kicsit túlzásba vitted az aggodalmaskodást, ha jól emlékszem – koppintottam az orrára.

-          Én honnan tudhattam volna, hogy neked mikor túlzás az érintésem?

-          Én pedig honnan tudhattam volna, hogy neked tetszik-e a testem a tökéletes látásoddal együtt? Felfedezhettél a bőrömön, az az alkatomon olyan hibákat, amiket én észre se vettem a gyenge kis emberi szemeimmel.

-          Nekem bárhogy gyönyörű lettél volna – mondta határozottan.

-          Én pedig akkor sem állítottalak volna meg, hogyha egy picit fájt volna – vágtam rá én is.

-          Azt mindjárt gondoltam – forgatta meg a szemeit Edward.

-          Na jól van, azt hiszem, hogy ideje lenne visszatérnünk a tárgyhoz. Nem? – simítottam végig a hátán.

-          Nos, ami azt illeti, én is szívesen a tárgyra térek veled – emelt egy kicsit feljebb a fenekemnél fogva.

Majd belépett a zuhanyzóba velem együtt. A terveim szerint azonnal rá akartam vetni magam szerelmemre, de neki más tervei voltak. Gyengéden simogatott végig a tusfürdővel, majd kellemesen langyos vízzel mosta le rólam a habokat, ahogy aztán én is tettem. Minden jel szerint Edward fel akarta idézni az első együttlétünk csodálatos pillanatait, ami nekem egyáltalán nem volt ellenemre. Sőt, kifejezetten tetszettek a tervei. Soha nem gondoltam volna, hogy át lehet még egyszer élni azt, amit akkor éjjel éreztem, de szerencsére tévedtem. Ez az éjjel pontosan ugyanolyan volt, mint az, amikor először elvesztünk egymásban. Edward minden egyes mozdulatában, és simogatásában érezni lehetett a szerelmet, ahogy az enyémekben is. Hosszan, és elnyújtva szeretkeztünk, egy pillanatra sem gyorsítva fel a tempónkat. Hosszú percek, vagyis inkább órák után pedig egyszerre léptük át a gyönyör kapuját.

-          Ez egyszerűen elképesztő volt – motyogtam a mellkasába.

-          Én sem tudok mást mondani – mondta szerelmem szélesen mosolyogva.

-          Szerintem a ma éjjeli városnézést elhalaszthatjuk holnapra – néztem Edwardra vágyakozva. Jobb lenne néhány órát csak és kizárólag kettesben tölteni az ágyban.

-          Kicsim, boldogan itt maradok veled, hogyha ezt szeretnéd, de te is tudod, hogy holnap már vissza kell indulnunk Volterrába – sóhajtott fel Edward.

-          Oh, tényleg, nem maradhatunk itt még néhány napot – szontyolodtam el. Viszont akkor is itt akartam maradni. Ez most olyan gyönyörű pillanat. Nem szeretném, hogyha ilyen gyorsan vége szakadna a nosztalgiázásnak.

-          Bizony, hogy nem – szusszantott fel Edward. – Viszont, bármikor visszajöhetünk, hogy már vége van a szolgálatnak Marcus mellett.

-          Igaz – mosolyodtam el szélesen. – Ez esetben inkább itt maradnék – haraptam az ajkamba.

-          Ezt örömmel hallom – mondta boldogan, majd egy szempillantás alatt fölém gördült, és ott folytattuk, ahol nemrégen abbahagytuk. Sajnos azonban elég korán elért bennünket a másnap délután bármennyire is szerettük volna megállítani az időt.

-          Kicsim, indulnunk kell – simított végig Edward a karomon, miután még egyszer megnéztem mindent a kis házban.

-          Tudom – sóhajtottam fel kissé csalódottan.

-          Hé, megígértem, hogy elviszlek világot látni, és ide is visszajövünk még, megígérem – nyomott gyengéd csókot a számra.

-          Szavadon foglak – mondtam határozottan.

-          Csak nyugodtan – mondta Edward mosolyogva. – Szóval, készen állsz?

-          Igen, készen állok – bólintottam rá.

Hogyne állnék készen, ha egyszer itt az idő. Most még Marcus parancsait követve kell élnünk, tehát mindannyiunk számára az lenne a legjobb, hogyha elfogadnánk ezt, és úgy is cselekednénk, ahogy ő kért bennünket.

-          Ez esetben induljunk, mert itt az ideje, hogy visszatérjünk a szolgálatba.

-          Igen, tudom – vettem fel a kézitáskám.

Majd beszálltam a sötétített üvegű autóba, és Edward már indított is, hogy minél előbb visszatérjünk Volterra várába. Az eltartott néhány órán át, még Edward vámpír tempójú vezetésével is, de egyáltalán nem bántam. Szerettem nézni a gyönyörű tájat, ami jellemezte Olaszországot. Igazából tökéletes hely volt egy vámpír számára a sok látnivaló és izgalom miatt, ami itt várt, egyedül a sok napsütés jelentett némi hátrányt, hiszen így elég ritkán és nehézkesen lehetett csak élvezni a nappali várost, és sokkal inkább az éjszakaiban volt csak lehetőségünk élni egy kicsit.

-          Mondanám, hogy elképesztő, hogyha csak látogatóba jönnénk, de így, hogy tudom, hogy egy ideig még ez lesz a börtönünk kevésbé találom káprázatosnak a várost – mondtam elszontyolodva, amikor megláttam a háttérben a várat, ahová tartunk.

-          Nos, mondanám, hogy azért annyira nem rossz itt, mint lehetne, de úgysem tudnálak meggyőzni az ellenkezőjéről annak, amit gondolsz – mondta Edward komolyan.

-          Nos, van ami nem változik – rántottam meg a vállam.

-          Nem, a makacsságod talán még fejlődött is – biccentett szerelmem.

-          Hm… hát nem is tudom, „Mr. Önmarcangoló, Lelketlen Szörnyeteg”

-          Ezért megkapod a magadét éjjel, asszony – morgott rám finoman.

-          Asszony? Mióta hívsz te engem így? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel. – Valaki kicserélt a testeteket Emmettel? Mert ő szokta így hívni Rose-t, amíg nem kap egy fülest – kuncogtam fel.

-          Nem tudok róla, hogy nem én lennék a saját testemben – kacsintott rám Edward. Rám kacsintott?

-          Egyre biztosabb vagyok benne, hogy itt valami történt – néztem rá sandán.

-          Majd a lakosztályunkban megmutatom, hogy én vagyok az – simította egyik kezét a combomra. Amitől jóleső bizsergés futott végig az egész testemen.

-          Mindenképpen a szavadon foglak. Az egyáltalán nem zavar, hogyha a szexuális vágyad is hasonul Emmetthez. Bár néha már idegesítőek Rose-zal, de biztosan nagyon boldogok együtt, és ez a fontos.

-          Tehát nem megfelelő neked az én szexuális vágyam? – kérdezte komoran.

-          Jaj, Edward, tudod, hogy nem úgy értettem – sóhajtottam fel. Nem akartam megbántani a férfiúi érzéseit a világért sem. Hiszen én mindig is határozottan boldog voltam mellette, és tökéletesen ki is voltam elégítve, vagyis, vagyok is.

-          Nyugi, tudom, de néha én is műbalhézhatok, hogyha nőknek is szabad – kuncogott fel felszabadultan.

-          Pimasz fráter – csíptem bele a combjába.

-          Még hogy én? – húzta fel a szemöldökét. – Te sokkal, de sokkal gonoszabb is szoktál lenni.

-          Na jó, ez igaz – egyeztem bele. Végül is, néha rám jön a gonoszkodás. Ezt nem tudom tagadni. Bár tény, hogy olyankor jól esik egy kicsit kétségbeesésbe taszítani a férjemet, mert utána mindig vad és szenvedélyes szeretővé változik.

-          Legalább beismered, már az is valami – húzta ki magát elégedetten.

-          Szerinted ilyenkor hogyan szokás? Mármint leparkolunk, és bejelentkezünk Marcusnál, vagy bepakolunk a szobánkba és utána megyünk a trónterembe? – néztem szerelmemre. Hátha ő tudja Carlisle-tól, hogy itt hogyan szokás.

-          Igazából fogalmam sincs, de mivel Georgina és Félix is előbb lepakoltak a szobájukban, ezért gondolom nem jelenthet gondot, hogyha felvisszük a csomagjainkat – vetette fel az ötletet.

-          Hm… logikusan hangzik – bólintottam rá. – Akkor irány a szobánk.

-          Helyes – állította meg a motort a garázsban, majd a csomagokkal együtt azonnal a lifthez siettünk, ahol Félix jött velünk szembe.

-          A Mester már izgatottan vár benneteket – mondta széles vigyorral az arcán. – Azonnal látni kíván benneteket.

-          Valami gond van? – kérdeztem meglepetten.

-          Nem tudok róla, de azt mondta, hogy mindenképpen látogassátok meg – rántotta meg a vállát Félix. – Ha gondoljátok, akkor szívesen elviszem a csomagokat a lakosztályotok elé.

-          Az nagyon jó lenne, köszönjük – mondtam hálásan.

-          Akkor menjünk is – mondta Edward. – Bár a köpenyünk a szobánkban van.

-          Nem hiszem, hogy ez gondot jelent – legyintett Félix.

-          Miért ilyen titokzatos? – kérdeztem szerelmem, amikor hallótávolságon kívül kerültünk.

-          Nem gondolt semmi különösre, úgyhogy valószínűleg egyszerűen csak ennyit tud – nézett rám Edward nyugodtan.

-          Nem igazán szeretem itt a meglepetéseket – szusszantottam fel idegesen.

-          Ezt teljes mértékben megértem, édesem, én is így vagyok vele, de valóban fogalma sincs róla, hogy mi történt, ha egyáltalán történt valami, amiért ilyen sürgős a trónterembe mennünk – nézett rám tanácstalanul. – Ha nagy baj lenne, arról valószínűleg tudna, nem igaz? – nézett rám biztatóan.

-          Nos, azt hiszem, hogy igazad van – gondolkodtam el. – Majd rámosolyogtam Alecre, aki kinyitotta előttünk a nagyterem ajtaját. Amit azonban ott láttunk nagyon meglepett minket. Legalábbis engem biztosan, bár Edward arcán is láttam a döbbenetet, ugyanis nem akárki várt ránk a terem kellős közepén állva, méghozzá ugyanolyan Volturi köpenyt viselve, mint amilyen nekünk is volt a szobánkban…