Liz Volturi - 68. fejezet

68. fejezet

(Liz szemszöge)

Alec és én hiába indultunk már el a bőröndünkkel a kis sziget felé, mégis szinte tapintható volt a feszültség közöttünk még mindig. Talán túlságosan is szigorúan bántam vele nemrégen. Hiszen pontosan tudom azt, hogy csak jót akar nekem. Mégis makacskodtam, hogy kábítson el, hogy végre tudjunk szeretkezni. Jó, így végiggondolva nyilvánvaló, hogy én sem tenném meg ezt vele fordított helyzetben, még akkor sem, hogyha ő találta volna ki, szóval részben igaza van. Viszont szerintem nekem is igazam van, mert nyilvánvaló, hogy mitől van a köztünk levő feszültség. A gyakorlások, azért megtették a hatásukat mindkettőnkre nézve, és igaz, hogy technikailag ártatlanul mentem férjhez, de azért ahhoz képest elég sok dolgot megengedtünk magunknak, amíg ismerkedtünk a másik testével, és közelségével. Egyáltalán nem féltem a tényleges szeretkezéstől. Tudtam, hogy egy kicsit fájni fog, de azt is tudtam, hogy megéri majd. Már csak azt kéne megoldani valahogy, hogy végre sikerüljön. Hiszen mindketten pontosan ezt akarjuk. Viszont, ha mindig magamra haragítom a férjemet, akkor nehézkesen tudom majd meggyőzni róla, hogy próbáljuk meg.

-          Most, hogy kiértünk a várból már haladhatunk gyorsabban is – mondta Alec határozottan. – Az erdőn át senki nem fog látni minket, gyere – nézett rám mosolyogva, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Most komolyan itt hagyott? Nem akar kettesben lenni velem? Nem hiszem el, hogy képes voltam ennyire elszúrni a dolgokat. Már éppen indultam volna a várba, é a csalódottságtól a legszívesebben sírtam volna, amikor hirtelen megjelent előttem Alec. – Mi a baj, kicsim? Meggondoltad magad? – emelte fel a fejemet az államon keresztül.

-          Én nem gondoltam meg magam, te hagytál itt – válaszoltam csalódottan.

-          Azt hittem, hogy jössz utánam – ráncolta össze a szemöldökét.

-          Hogy mennék utánad, amikor te sokkal gyorsabb vagy nálam? – fakadtam ki dühösen. Jó vicc, még hogy én képes leszek vele lépést tartani.

-          Emlékeztetnélek, Liz, hogy most már te is vámpír vagy, és ugyanolyan gyorsan tudsz futni, mint bármelyikünk – kuncogott fel Alec. – Azt hiszem, hogy erről az apró dologról megfeledkeztél. Gyere, próbáljuk meg újra – nyomott gyors csókot a számra, majd megfogta a kezem. – Csak hagyd, hogy a lábaid azt tegyék, amit akarnak – mondta biztatóan. – Ne aggódj, tetszeni fog neked a sebesség.

-          Oké, megpróbálom – haraptam az ajkamba. – Nagyon szörnyű vagyok, igaz? – húztam el a számat.

-          Oh, drágám, nagyon messze vagy még attól, hogy szörnyű legyél. Az igazat megvallva én személy szerint sokkal rosszabbra számítottam. Te nem dühös vagy, és nem is irányíthatatlan, vagy meggyőzhetetlen, egyszerűen csak egy kicsit megszeppent, és bizonytalan. Néha talán kicsit ingerlékeny, de még ez is bőven belefér – tette le a bőröndöt Alec, majd gyengéden magához ölelt.

-          Igyekszem higgadt maradni – mondtam komolyan.

-          Tudom, Liz, de ne lepődj meg, hogy néha nem sikerül. Messze túlszárnyalod az elvárásaimat, folyamatosan. Azt hittem, hogy a következő egy évben szinte hozzád sem érhetek, ennek ellenére szívesen veszed a közelségemet egy bizonyos fokig. Nem is tudod, hogy ez számomra mekkora ajándék – puszilt bele a hajamba.

-          Tetszik, hogy újabban ilyen felhőtlenül ölelsz át, mert nem kell attól félned, hogy összetörsz – mosolyodtam el. Érzem minden egyes porcikáján, hogy sokkal ellazultabb lett velem, mint amikor még ember voltam.

-          Nos, most már nem kell amiatt aggódnom, hogy esetleg összetörlek egy-egy érintésemmel, így azért sokkal nyugodtabban tudok hozzád érni, ezt kár lenne tagadnom akár egy pillanatig is – bólintott rá. – Mehetünk? – húzódott el egy kicsit, hogy a szemeimbe nézzen.

-          Igen, most hogy már tudatosult bennem, hogy én is tudok olyan gyorsan futni, mint te – vigyorodtam el. – Kapj el, ha tudsz – indultam el az erdő felé, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindent látok, még a legapróbb dolgot is felfedeztem a megerősödött szemeimmel, és olyan gyorsan futottam, hogy még Alec számára is kihívást jelentett, hogy elkapjon. Egyszerűen fantasztikus volt. Leszámítva persze a vérszívást, amihez még szoknom kellett, de minden már nagyon tetszett benne.

-          Megvagy – terített le a lábamról szerelmem, majd nevetve borultunk el a puha füvön.

-          Micsoda viselkedés ez, uram? Fényes nappal leteper egy hölgyet az erdő közepén? – kérdeztem tetetett felháborodással.

-          Talán valami kifogása van ellene, hölgyem? – kérdezett vissza kihívóan, majd lecsapott a nyakamra. Amit mindig is nagyon szerettem. – Imádom a fognyomokat, amivel elindítottam az átváltozásod – dorombolta a fülembe. – Életem legjobb döntése volt, hogy nem ettelek meg, ahogy eredetileg terveztem.

-          Ebben tökéletesen egyetértünk – mosolyodtam el. Milyen furcsa dolog a sors, de biztos vagyok benne, hogy mindennek pontosan így kellett történnie. Az én helyem itt van, Alec oldalán. – Érzed ezt? – szimatoltam a levegőbe, mert nagyon is kellemes illat szállt felém.  – Már éreztem ezt az illatot – mondtam határozottan, majd morogni kezdtem.

-          Gyere, kicsim, elviszlek vadászni – pattant fel Alec vigyorogva, és természetesen engem is magával húzott.

-          Nem, én nem szeretnék…

-          Ne félj, Liz, nem ember, hanem medve – mosolygott rám megnyugtatóan. – Csak hallgass az ösztöneidre, és indulj, itt leszek mögötted, végig – paskolta meg a fenekemet. Én pedig úgy indultam meg, mintha ez lett volna a parancsszó. A lábaim maguktól mentek, és a tudatom valahová a háttérbe szorult. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy félnem kellene a medvétől, de mire ezt végiggondoltam már a medvére vetettem magam, és automatikus a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Aztán élveztem a megkönnyebbülést, mert a torkomban teljesen megszűnt a fájdalom néhány pillanat alatt. Elégedetten engedtem el áldozatom testét, és kényelmesen hátradőltem a puha füvön. – Nagyon ügyes voltál – súgta Alec a fülembe, a következő pillanatban pedig már fölöttem is volt. – Elképesztően szexi, ahogy vadászol – simított végig az ajkaimon a következő pillanatban pedig szó szerint rám vetette magát.

-          Tetszik ez a hév, de ne itt, ne egy medve teteme mellett – lihegtem, amikor sikerült szóhoz jutnom végre, meg levegőhöz is. Nem mintha szükségem lett volna rá, de azért még természetesnek hatott, hogy lélegzem.

-          Azt már eltakarítottam, amíg lazítottál – mondta, majd újra betapasztotta a számat. Hm… talán mégsem lesz olyan nehéz elcsábítani Alec-et, mint gondoltam. Bár úgy terveztem, hogy azért egy szobáig eljutunk, de végül is, megvan a romantika az erdő mélyén átélt légyottban is. Csupa elképesztő érzés rohamozott meg éppen, amikor Alec hirtelen eltűnt rólam, én pedig panaszosan nyögtem fel, de mire hangot adtam volna a nemtetszésemnek már egy pokrócon találtam magam, és Alec ismét felettem volt. – Nem akartam, hogy a földön – dorombolta a nyakamba, miközben egy határozott mozdulattal letépte rólam a ruhámat, amitől egy kicsit megszeppentem.

-          Alec? – fogtam a kezeim közé az arcát, mire azonnal leállt.

-          Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – higgadt le egy kicsit. – Csak tudod…

-          Tudom, és nincs semmi baj, én igazán örülök, hogy ennyire kívánsz, csak tudod én…

-          Tudom, kicsim, te sokkal, de sokkal többet érdemelsz – simított végig az arcomon. – Vigyázni fogok rád, de várhatunk is még, hogyha inkább azt szeretnéd – mondta komoly hangon, és finoman megcirógatta az arcomat. – Megértem, ha még mindig minden zavaros, és nem szeretnéd elsietni.

-          Nem ezt akartam mondani – haraptam az ajkamba.

-          Akkor mit? – nézett rám meglepetten.

-          Ideges vagyok – vallottam be. – Talán egy kicsit félek. Nem tőled, ne értsd félre.

-          Azt hiszem, hogy ez teljesen természetes – mosolygott rám gyengéden. – Egy kicsit én magam is ideges vagyok – mondta szégyenlős mosollyal, de a következő pillanatban megint rám vetette magát. – Bármikor csak egy szavadba kerül, hogy megálljak – fűzte hozzá komolyan két csók között.

-          Tudom – bólintottam rá. – Ne hagyd abba – mondtam mosolyogva, és visszahúztam magamhoz egy csókra. Közben pedig lecsúsztattam róla a zakót, és lassacskán, miután sikerült kigombolnom az inget is. Mire én végeztem ezzel a két ruhadarabbal az én összes ruhát már cafatokban hevet a földön. Így felbátorodva én is egy határozott rántással elintéztem szerelmem nadrágját. Erre azonnal rám kapta a tekintetét, és huncut mosoly jelent meg a szája szegletében.

-          Ki sem néztem volna belőled, te kis vadmacska – vonta fel a szemöldökét vidáman.

-          Kölcsönkenyér visszajár – állapítottam meg a szemeimet lesütve. Ha el tudnék még pirulni, akkor már teljesen vörös lenne az arcom. Ez egészen biztos. Az pedig biztos, hogy egy főtt rák is megirigyelt volna, amikor Alec óvatosan befurakodott a lábaim közé, és megéreztem a vágyát nekem feszülni.

-          Nagyon szeretlek – motyogta a számnak.

-          Én is szeretlek – nyomtam gyors csókot ajkaira. – Gyere, szeress – karoltam át a nyakát. A következő pillanatban pedig megéreztem a kissé kellemetlen feszítést magamban, de nem ijedtem meg, mert a dadám már elmondta, hogy milyen lesz először. – Au – nyögtem fel, amikor Alec nagyobbat mozdult, és így végre egybeforrhatott a testünk.

-          Jól vagy? – szorított magához erősen. – Csak egy szavadba kerül, és én máris…

-          Jól vagyok, ne aggódj – mosolyogtam rá biztatóan, amikor éreztem, hogy a fájdalom elmúlik szinte olyan gyorsan, ahogy jött. – Ez így tökéletes, itt és most – fűztem még hozzá, majd megmozdítottam a csípőmet, ezzel Alec testét is mozgásra késztetve. Ami pedig ezután következett, arra egyszerűen nem voltak szavak. A gyengéd mozgásunktól hihetetlen érzések törtek felszínre a testemben. Kezdtem megérteni, hogy miért szeretik sokan a házastársi együttlétet annyira. Úgy éreztem, hogy a testem egyszerre lángol és lebeg, aztán valami hihetetlen energia kerített a hatalmába, ami a következő pillanatban egyszerűen kirobbant a testemből, és semmivel sem törődve felsikoltottam, amikor Alec is felkiáltott, majd rám hanyatlott, és szorosan magához ölelt, ahogy én is őt. – Ez egyszerűen, huh…

-          Igen, én is hasonlóan érzek – kuncogott fel szerelmem. – Most már végérvényesen az asszonyom lettél – nézett rám boldogan.

-          Te pedig a férjem – vigyorodtam el. – Nem fogsz tőlem megszabadulni, abban biztos lehetsz – mondtam határozottan.

-          Te meg abban lehetsz biztos, hogy nem sokat fogsz látni a Volturi kis nyaralójából, mert ahogy odaérünk a vadászaton kívül ezer százalék, hogy az ágyhoz láncollak, de az is lehet, hogy el sem jutunk odáig, hanem itt maradunk két hétre – fűzte még hozzá, majd ismét megmozdította a csípőjét.

-          Megint? – néztem rá döbbenten. Úgy tudtam néhány hölgy történeteiből, hogy a férfiaknak kell egy kis erőgyűjtés a következő alkalom előtt. Vagyis két szeretkezés között.

-          Vámpír vagyok, ami azt jelenti, hogy elég fáradhatatlan – mondta miközben egyre hevesebben kezdett mozogni.

-          Fáradhatatlan? – kerekedtek ki a szemeim. – Akkor még egy ideig tényleg nem jutunk messzire innen – tekertem a lábaimat a dereka köré, mire elégedetten felnyögött.

-          Ez egy elég hatásos mozdulat – kulcsolta össze az ujjainkat, majd a kezeinket a fejem fölé emelte a pokrócon, amitől még jobb, és belsőségesebb lett az egész helyzet.

-          Egy barátom mesélte, hogy ez mindkettőnknek nagyon tetszeni fog – kacsintottam rá.

-          Mindig a sokat beszélő, nagy szád, még most sem tudsz csendben maradni. Talán be kéne tapasztanom ezt a szépen ívelt ajkat.

-          Végre magadtól is rájöttél, hogy mit kéne tenned – mondtam incselkedve. A következő pillanatban pedig már tényleg nem tudtam szóhoz jutni. Nem sokkal később ismét kimerülve, és elégedetten feküdtünk egymás karjaiban. Na jó, nem kimerülve, de mondjuk kellemesen zsibbadtan. Viszont egy dolgot egyáltalán nem értettem. – Fogalmam sincs, hogy most mitől vagyok ennyire nyugodt – pillantottam fel Alecre.

-          Erre a kérdésre egyszerű a válasz – vágta rá azonnal. – Most vadásztál, így ellazult vagy, és jóllakott, ezért is gondoltam, hogy megpróbálhatok közeledni, anélkül, hogy bármilyen érzékedet is visszafognám, amit természetesen sosem szeretnék megtenni, de már nem sokáig bírtam volna ki, hogy a feleségem vagy, és nem érhetek hozzád.

-          Aha, szóval azért akartad, hogy vadásszak, mert tudtad, hogy utána megdönthetsz, te csábító – böktem mellkason.

-          Mondjuk, hogy inkább csak reméltem – kapta el a kezemet. – Viszont ne panaszkodj, mert úgy látom, hogy neked sem volt ellenedre. Bár azt is tudom, hogy ennél sokkal többet érdemeltél volna, de megígérem, hogy bepótoljuk.

-          Mire gondolsz az alatt, hogy sokkal többet érdemeltem volna? – néztem rá kíváncsian.

-          Puha ágyat, virágszirmokat, romantikus fényt, lassú, türelmes szeretkezést – vágta rá azonnal.

-          Ez nagyon csábítóan hangzik, de nincsenek ilyen nagy igényeim. Én mindig csak annyit kívántam, hogy azzal a férfival történjen meg, akit szeretek. Ez bőven elég nekem. Egyébként is, hoztál nekünk egy kényelmes, puha pokrócot, az erdő illatai vettek körül, és nagyon is gyengéd voltál, úgyhogy minden stimmel – mondtam határozottan. – Tökéletes volt, hidd el – bújtam hozzá elégedetten, ő pedig gyengéden simogatni kezdett, mint mindig.

-          Örülök, hogy így érzel, mert számomra is minden tökéletes – húzott magára váratlanul. Így kényelmesen elnyúltam a mellkasán, a lábaimat pedig kényelmesen elhelyeztem a csípője két oldalán. – Lassan indulnunk kéne, ha nem akarunk még véletlenül sem összefutni Emmett-tel ilyen állapotban.

-          Már miért futnánk össze Emmett-tel? – emeltem fel a fejem, hogy rá nézhessek.

-          Tudod, ez itt az a vidék az erdőben, ahol a legtöbb medvét lehet elkapni, és mint tudjuk, Emmett igencsak medve párti, úgyhogy ha véletlenül vadászni indul, akkor megérez minket, és biztos kíváncsiskodni fog, hogy mit keresünk még itt – magyarázta szerelmem.

-          Jól van, ez jogos, akkor menjünk tovább, majd folytatjuk, ha megérkeztünk a vendégházba – nyomtam gyors csókot a szájára, majd felpattantam, és próbáltam felmérni, hogy bármi is épen maradt-e a ruháim közül, de nem igen láttam olyan darabot, ami még felhasználható lett volna. – Hol van a táskánk? – fordultam Alec felé, aki halkan felmorgott. – Ne nézz így, most beszéltük meg, hogy majd a házban folytatjuk a mézes heteket – fontam karba a kezeimet a mellem előtt. – Ruhát kérek, most – tettem hozzá szigorúan.

-          Ünneprontó – biggyesztette le az ajkát.

-          Kárpótollak, most pedig ruhát – mosolyodtam el. Mire Alec már adott is nekem egy fehérneműt garnitúrát, és egy kényelmes ruhadarabot, én pedig gyorsan felöltöztem, ahogy Alec is.

-          Mehetünk? – nyújtotta felém a szabad kezét mosolyogva.

-          Igen, mehetünk – bólintottam rá azonnal, és elfogadtam a felajánlott kezet…