Liz Volturi - 13. fejezet

13. fejezet

(Alec szemszöge)

Miután a családom eltűnt a látószögemből azonnal elengedtem Lizt, aki amint szembe került velem hatalmas pofont adott, amit nem tudtam hova tenni, hiszen csak próbáltam őt megvédeni, akkor meg miért haragszik rám.

-          Milyen jogon fogtál vissza? Komolyan mondom, hogy nem hiszem el. Mit képzel magáról minden férfi? – mondta teljesen kikelve önmagából. Mi van? Ha nem fogom le, akkor egy szempillantás alatt megölette volna magát. Nem értem a nőket, komolyan mondom. Néha már azt hiszem, hogy mégis, de nap, mint nap rá kell jönnöm, hogy nem.

-          Azért fogtalak vissza, mert ha nekiesel a Mesternek, akkor Félixnek meg kell akadályoznia, és ha Félix egy kicsit erősebben megszorít, akkor azonnal bele is halsz, hiszen én finoman akartam hozzád érni, mégis kis híján összetörtelek. Hogy mit képzelek magamról? A világon semmit, csak azt hiszem, hogy szeretlek, és ha kell, akkor még saját magadtól is meg foglak védeni, ha tetszik neked, ha nem. Nem érdekel, hogy mit gondolsz, vagy, hogy hogyan kiabálsz velem, én akkor is megvédelek az életem árán is – fakadtam ki most már én is. Elegem van már abból, hogy mindig én vagyok a rossz, bármit is teszek.

-          Szeretsz engem? – harapott az ajkába.

-          Komolyan az egész monológból csak ennyit értettél meg? – néztem rá döbbenten.

-          A nők ki tudják szűrni a lényeget – sütötte le a szemeit elpirulva.

-          Nem pont ez volt a lényeg – húztam el a számat. – Mármint, természetesen ez is nagyon fontos része volt a mondanivalómnak, de azért ennél sokkal több dolgot szerettem volna megértetni veled.

-          Nyugi, felfogtam. Ha bármelyik Mester ellen fenyegetően lépek fel, bár egyikben sem tudnék kárt tenni, akkor valaki lazán megöl – forgatta meg a szemeit. – Mintha akár csak egy hajszálát is bántani tudnám bárkinek is itt. Komolyan mondom, hogy ez elég beteges. Őszintén mondd meg, mi értelme lenne az egésznek? Hiszen én vagyok a legtörékenyebb a vidéken, valaki mégis tőlem akar megvédeni egy vámpírt?

-          Nézd, Liz, nem mondtam, hogy logikus a hierarchia, ami nálunk van, de ettől még létezik, és tiszteletben kell tartanunk. Még neked is, ha épségben szeretnél eltölteni itt az időt – mondtam teljes komolysággal.

-          Azért ne haragudj meg, de a családod több, mint furcsa – mondta nagyot sóhajtva. – Az én apám sem piskóta, de ti sem vagytok sokkal jobbak – állapította meg.

-          Igen, tisztában vagyok vele, hogy nálunk sem egyszerűek a dolgok, de ha betartasz néhány egyszerű szabályt, akkor nem lesz semmi gond, és könnyedén beilleszkedsz közénk. Viszont most ne foglalkozzunk a gondokkal. Sokkal jobb lenne, ha szórakozással töltenénk a kis szabadságunkat. Egy sor programot találtam ki erre a hétre, és jó lenne, ha időben elkezdenénk megvalósítani.

-          Na és engem is beavatsz? – kérdezte kíváncsian.

-          Maradjunk annyiban, hogy mint udvarlód, megpróbálom pótolni a hiányosságokat, amiket az elődöm magam mögött hagyott, és természetesen megpróbállak meghódítani, anélkül, hogy összegi ajánlatot tennék a kegyeidért az apádnak – ajánlottam a lehetőséget.

-          Kicsit agyafúrtan fogalmaztad meg, de határozottan tetszik az ötlet – vigyorodott el. – Mindig is vágytam rá, hogy udvaroljanak nekem, mint minden nő – pirult el zavarában.

-          Nos, akkor kezdjük az első kívánságoddal – kapott fel hirtelen. Majd egy szempillantás alatt egy hatalmas fa tetején találtam magam.

-          Ez káprázatos – ámult el, ahogy szétnézett. – Még életemben nem láttam ennyire zöld füvet, és ilyen csodálatos tájat. A város pedig. Erre talán nincsenek is szavak – forgolódott körbe izgatottan. – Egész Olaszország ilyen gyönyörű? – nézett rám kíváncsian. – Talán megnézhetnénk még egy-két várost a közeljövőben – sóhajtott fel vágyakozva. – Soha nem láttam még világot, de nagyon szeretnék.

-          Nos, azért Olaszországnak is vannak kevésbé szép részei, de szerintem fantasztikus hely úgy, ahogy van. Ha szeretnéd, akkor megnézhetünk még néhány várost, természetesen – bólintottam rá azonnal. Nem hiszen, hogy Arónak kifogása lenne az ellen, hogy kiránduljunk, hiszen most is könnyedén elengedett minket. Liznek pedig joga van világot látni, mielőtt végleg elkötelezi magát. Ebből én magam sem vagyok hajlandó engedni.

-          Komolyan mondod, hogy elintéznéd értem, hogy utazgathassunk egy kicsit? – csillantak fel a szemei.

-          Természetesen, hogyha ez az, amire vágysz – bólintottam rá komolyan. – Viszont lenne egy feltételem – néztem rá komolyan.

-          Na és mi lenne az? – kérdezte azonnal.

-          Kérlek, komolyan gondolkozz el rajta, hogy megengedd nekem az átváltoztatásodat. Szeretnék én lenni az, aki megteszi, de én csak akkor fogom megtenni, ha kellőképpen mérlegelted a dolgot, és tényleg velem szeretnél maradni – simított végig az arcomon.

-          Ellenkező esetben hagysz meghalni? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

-          Természetesen nem – vágtam rá azonnal.

-          Akkor? – kérdezte kíváncsian.

-          Hogyha úgy döntesz, hogy végképp nem vagy hajlandó átváltozni, és velem tölteni az örökkévalóságot, akkor megszöktetlek, és vigyázni fogom az emberi életed, amíg tart – mondtam határozottan.

-          Na, de a családod?

-          Te is lehetsz a családom – vágtam rá azonnal. – Lehetünk csak ketten is – rántottam meg a vállam.

-          Megtennéd értem? – kerekedtek ki a szemei.

-          Úgy érzem, hogy érted megtenném – bólintottam rá.

-          Még soha, senki nem mondott nekem ilyen szép, és romantikus vallomást – pirult el szemlesütve, majd egy apró könnycsepp folyt le az arcán.

-          Hé, ne sírj, hiszen ez jó dolog, nem igaz? – kérdeztem aggódva. Megint sikerült valami rosszat mondanom?

-          Nem azért sírok, mert ez nem jó dolog, hanem pont azért, mert nagyon jó – vágta rá szipogva. – Ezek örömkönnyek, mindenképpen.

-          Akkor jó – nyomtam gyors, és reményeim szerint kellőképpen gyengéd csókot a szájára. – Elfoglaljuk a szállást? Vagy még maradnál egy kicsit? – kérdeztem kíváncsian.

-          Azt hiszem, hogy ma itt maradhatnánk. Lassan úgy is nagyon éhes leszek – mondta a táska felé pillantva.

-          Jaj, ne haragudj, én ilyeneket mindig elfelejtek – szusszantottam fel idegesen. Szerencsétlen lány éhezik mellettem. Ez szörnyű.

-          Semmi gond, ne aggódj miattam, nagylány vagyok már, hogyha éhes leszek, akkor egyszerűen szólok. Mivel most lettem éhes, ezért csak most szóltam – mondta határozottan. – Azt hiszem, hogy kezdetnek egy szendvics, és egy kis málna megtenné.

-          Azonnal tálalom, te csak foglalj helyet – terítettem le gyorsan egy pokrócot, hogy kényelmesen üljön.

-          Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Majd elfogadta a kezemet, és óvatosan lehuppant a plédre.

-          Részemről az öröm – ültem le vele szemben, majd kivettem a táskából a szendvicseket, a gyümölcsöket, és az üveg bort, amit Renata csomagolt Liznek.

-          Öhm… én nem szoktam inni – nézett rám meglepetten.

-          Oh, Renata úgy gondolta, hogy talán pohár bor jólesne neked az étel után. Az étteremben az emberek mindig isznak egy pohár bort vacsora után. Legalábbis ott, ahonnan neked hozzuk az ételt – magyaráztam értetlenül.

-          Az apám azt mondta, hogy egy hölgy ne legyen iszákos, ezért még egy korty pezsgőt sem kóstolhattam meg soha – mondta kissé csalódottan. – Pedig állítólag nagyon finom, és a hölgyek kedvelik. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet.

-          Nos, most kipróbálhatod, ha szeretnéd – ajánlottam a lehetőséget. – Hogyha esetleg egy kicsit becsípsz, akkor a szavamat adom, hogy tökéletes úriember leszek – emeltem esküre a kezem.

-          Ebben nem is kételkednék, de én viszont kínosan érezném magam. Egy hölgynek nem illik becsípni, főleg nem akkor, hogyha kettesben tölt egy egész hetet egy férfival – harapott az ajkába.

-          Liz, én azt szeretném, hogyha önmagad lennél mellettem. Nem vagyok rá kíváncsi, hogy az apád milyen úrinőt próbált nevelni belőled. Lazíts egy kicsit, és gondolt át, hogy mi az, amit te szeretnél – mondtam ellenmondást nem tűrve. – Ne éld az életed valaki más árnyékában. Kövesd el a hibáidat, és majd együtt megoldjuk a gondokat. Ne próbálj meg tökéletes lenni, mert hiábavaló, és fáradságos elfoglaltság.

-          Ezt most pont te mondod? Te szeretnél mindenáron megfelelni a Mestereknek – nézett rám morcosan.

-          Úgy látom, hogy ez a téma nagyon is érzékenyen érint – sóhajtottam fel. – Egyébként a Mesterek pontosan tudják, hogy vannak hibáim, és én is tisztában vagyok ezzel a ténnyel – mondtam komolyan.

-          Neked, hibáid? – nézett rám döbbent, boci szemekkel. – Hiszen mi hibád lehetne? Nagy erejű képesség, mérhetetlen hűség…

-          A magabiztosság teljes hiánya – vágtam közbe hirtelen.

-          Az meg, hogyan lehetséges? Hiszen te mindig olyan határozottan lépsz fel, el sem hiszem, hogy neked egy szemernyi kétséged is lenne afelől, hogy mit teszel – mondta hevesen.

-          Én magam sem vagyok tökéletes, Liz – vágtam rá azonnal.

-          Na és mégis, milyen kétségeid vannak? Még soha nem láttalak akárcsak egy kicsit bizonytalannak – állapította meg.

-          Fogalmam sincs, hogy mikor fogsz egy-egy megállapításomra jól, vagy rosszul reagálni. Nem tudom megállapítani, hogy mikor sértelek meg egy múltaddal kapcsolatos kérdéssel, és mikor nem. Arra már rájöttem, hogy az édesanyádról ne kérdezzek, de azt hiszem, hogy általában nem szeretsz a családodról beszélni, márpedig így sosem foglak igazán megismerni – magyaráztam halkan.

-          Nem a családomat kell megismerned, hanem engem – mondta határozottan.

-          Amíg az apád árnyékában vagy csak hajlandó élni, addig én nehezen tudlak megismerni, mert az sosem te leszel – vágtam vissza finoman.

-          Tudod mit, mégis kérek egy pohár bort – mondta, majd beleharapott a szendvicsbe, amit közben kicsomagolt.

-          Oké – mosolyodtam el. Hátha végre elkezdi a saját életét, ami nekem kifejezetten tetszett. Annyira aranyos volt, ahogy majszolta az ételt, és közben másodpercenként törölte meg a száját. – Miért törölgeted a szádat, ha nem is vagy maszatos? – kérdeztem mosolyogva. Elég vicces szokás volt, hiszen miért nem a végén törli meg magát a szalvétával?

-          Azért, hogy ne is legyek maszatos, mert egy tökéletes feleség…

-          Nem kérdeztem semmit – vágtam gyorsan a szavába, mielőtt még megint elkezdi nekem ecsetelni az apja által tökéletesnek tartott viselkedést, amire igazán nem voltam kíváncsi.

-          Megpróbálok változni, de ne várd el, hogy egy pillanat alatt sikerülni fog – sóhajtott fel. – Habár – vigyorodott el, majd nagyon harapott egy almából, és hagyta, hogy a gyümölcs leve végigfusson az ajka szélén, majd le egészen az álláig. – Ez egészen vicces – mosolyodott el, miután lenyelte a falatot. – Vajon akkor is tetszeni fogok neked, hogyha úgy viselkedek, mint egy rossz kisgyerek?

-          Nekem mindenhogy tetszenél. Nem tud kiábrándítani – válaszoltam azonnal. Majd játékosan ledöntöttem a plédre.

-          Mit csinálsz? – nevetett fel hangosan. – Most venned kell nekem egy új ruhát – pillantott le a dekoltázsára, amit teljesen összekent az almával.

-          Bármennyi új ruhát kaphatsz tőlem, ha ilyen felszabadultan nevetsz – kuncogtam fel én is. Majd úgy gondoltam, hogy megpróbálom egy kicsit feszegetni a határokat, hogy meddig tudok elmenni, ha már megígértem. Úgyhogy nagyon lassan és finoman kezdtem magamhoz egyre közelebb húzni az apró testét, ő pedig még mindig mosolyogva tette le a gyümölcsöt a kezéből. – Megígérted – néztem a szemébe.

-          Ne aggódj, amint egy kicsit is kellemetlen, azonnal szólok – bólintott azonnal.

-          Rendben – fújtam ki a bent tartott levegőt, majd lassan elkezdtem szorosabbra venni az ölelésemet a derekán, pontosan figyelve minden reakcióját.

-          Állj – szólalt meg hirtelen. Én pedig azonnal kicsit lazábbra vettem az ölelésemet a derekán.

-          Így még jó? – néztem rá kérdőn.

-          Igen, de miért akarod megtudni, hogy mi a határom? Feszegetni szeretnéd? – villantak meg a szemei. Na, ezt most képzeltem, vagy nem?

-          Meg akarom jegyezni az erősséget, amivel még nem bántalak. Feszegetni pedig semmiképpen sem szeretném a határokat. Maradjunk meg inkább az óvatosságnál – mondtam határozottan. Mire csalódottan sütötte le a szemeit. Na, ezt a reakciót most megint nem értem. Azt hiszem meg kell kérnem Renatát, ha visszaértünk, hogy kémkedjen nekem egy kicsit. A múltkor is egész ügyesen megtudott mindent, amit szerettem volna.

-          Persze, mindent csak megfontoltan, és óvatosan – forgatta meg a szemeit.

-          Oké, megint nem értelek – vallottam be inkább, mert ismét nem volt meg az észjárás menete. A nőknek elég agyafúrt egy agyuk lehet.

-          Úgy látom, hogy a spontán megnyilvánulásokat csak tőlem várod el – állapította meg.

-          Igen, azért van így, mert te fiatal vagy, és most kell spontánnak lenned – vágtam rá határozottan.

-          Te sem vagy még olyan öreg – forgatta meg a szemeit. Imádom, amikor ezt csinálja. Sűrűbben kéne bosszantanom, akkor még többször lenne ez a reakció.

-          Azért én már nem vagyok fiatal, attól függetlenül, hogy nagyon fiatalnak nézek ki – állapítottam meg. – Rád verek néhány emberöltőt, úgyhogy szerintem fogadd meg a tanácsaimat, mert csak jót akarok neked.

-          Igenis, papi – nevetett fel hangosan. Majd hirtelen kicsusszant az ölelésemből, és rohanni kezdett a fák közé. – Kapj el, ha tudsz – kiáltotta felém.

-          Liz, ezt most te sem gondolod komolyan – nevettem fel én is. Mintha esélye lenne egyáltalán elmenekülni előlem. Ez eléggé vicces gondolat.

-          Dehogynem – hallottam meg a vidám hangját. – Ha elkapsz, akkor kapsz valami ajándékot.

-          Akkor készülj fel, mert mindjárt elkaplak – kuncogtam fel vidáman, majd Liz után eredtem…

Liz Volturi - 12. fejezet

12. fejezet

Kellemes hosszú hétvégét Mindenkinek! Na és persze jó olvasást. Remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla

(Liz szemszöge)

Már alig vártam, hogy odaérjünk a kis piknik színhelyére, de ettől függetlenül nagyon is élveztem az erdő szépségeit. Már olyan régen jutottam ki a falak közül, hogy szinte elfelejtettem milyen csodálatos is sütkérezni a napon. Bár lenne nálam egy napozáshoz alkalmasabb holmi. Bár így is élvezetes lesz ez a kirándulás, ez egészen biztos.

-          Liz, min gondolkozol ennyire? – térített vissza Alec a gondolataimból.

-          Oh, bocsánat, én csak élvezem a napfényt – mosolyogtam rá. – Már nagyon hiányzott egy kis friss levegő.

-          A Mester azt mondta, hogy kísérettel kijöhetsz, bármikor. Ha ennyire élvezed, akkor megbeszélem Renata-val a beosztásunkat, és így vagy én, vagy pedig ő mindig ki tud jönni veled, akárhányszor csak szeretnéd – ajánlotta kedvesen.

-          Ez nagyon figyelmes tőled, Alec – mosolyogtam rá hálásan.

-          Nem tesz semmit, hiszen ki törődjön veled, ha nem mi? – mosolygott rám kápráztatóan.

-          Ne csináld ezt – haraptam az ajkamba.

-          Mit tettem? – lepődött meg.

-          Amikor így mosolyogsz rám, akkor elgyengül a lábam – vallottam be kissé zavarban.

-          Oh, tényleg? – ismételte meg a mosolyt, én pedig úgy éreztem egy pillanatra, hogy menten összeesem. – A mindenit, még soha egy lányra sem voltam ilyen hatással – vigyorodott el. – Ez nagyon hízelgő.

-          Számodra valóban – húztam el a számat.

-          Hogy érted ezt? – kérdezte kíváncsian.

-          A legtöbb, amit én eddig az apámból, vagy a volt vőlegényemből kihoztam az az agresszivitás volt – motyogtam szégyenkezve. Ez egy cseppet sem hízelgő tulajdonság.

-          Liz, ez egyáltalán nem így van – simított végig a karomon. – Belőlem sem agresszivitást hoztál ki, hanem sokkal inkább védelmezési ösztönt. Még én sem éreztem soha ehhez hasonlót. Még soha nem vágytam rá, hogy bárkit is megvédelmezzek, legalábbis előtted.

-          Na és a húgodat? – kérdeztem meglepetten.

-          A húgom sosem volt az a fajta lány, aki segítségre szorult volna. Sőt, még meg is sértődik, hogyha esetleg valaki hölgyként szeretne bánni vele – vallotta be őszintén. – Tudod, azt hiszem, hogy ő is rendelkezik kellő mennyiségű fóbiával.

-          Ezt hogy érted? – néztem rá morcosan.

-          Tudod, nekünk is nehéz életünk volt, így nem kevés fóbia boldog tulajdonosai vagyunk – húzta el a száját.

-          Oh, tehát szeretnéd, hogyha jobb hangulatom lenne azért, mert nekem megvannak a magam kis problémái? – néztem rá kíváncsian.

-          Nos, gondoltam, ha te mesélsz, akkor én is mesélek – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ez nem is rossz ötlet – bólintottam rá.

-          Oké, akkor te is kérdezel egyet, aztán én is kérdezek egyet – mondta elégedetten. – Szóval, miért nem imádott egy ilyen gyönyörű lányt az édesapja? A tenyerén kellett volna hordoznia.

-          Nos, nem igazán szeretek erről beszélni – hajtottam le a fejem. – Sajnos, túlságosan egyszerű az indok. Állítólag nagyon, de nagyon hasonlítok az édesanyámra, és apám emiatt sosem tudott fájdalom nélkül rám nézni. Hiába próbáltam meg mindent, hogy a kedvében járjak, egyszerűen alig várta, hogy megszabaduljon tőlem. Ne érts félre, ő jó ember, de az is tény, hogy amint elég nagy lettem, bentlakásos iskolába küldött, azután pedig amint hazaértem, mint tanult, ifjú nő, már közölte is, hogy megvan a vőlegényem. A dadusom volt az egyetlen, akire valaha is támaszkodhattam. Barátaim pedig nem nagyon voltak soha, mert én vagyok a „szajha lánya”, ahogy a pletykákban mindig hallottam. Azt hiszem, hogy az édesanyám tehet arról, ami apámból lett, és arról is, hogy nem tettem szert barátokra.

-          Na és, akkor a jómódú és gazdag vőlegényed, hogyhogy téged akart? – kérdezte kíváncsian.

-          Na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, hogy azért, mert a szépségem fontosabb volt neki, mint a múltam – ajánlottam a lehetőséget. – Viszont ez már két kérdés volt, úgyhogy most én is kettőt kérdezhetek – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Rendben van, kérdezz kettőt – bólintott rá Alec engedelmesen.

-          Rendben, tehát első kérdés – gondolkodtam el. – Inkább családtagnak érzed itt magad, vagy inkább egy testőrnek, akinek végeznie kell a feladatát? – néztem rá kérdőn.

-          Úgy gondolom, hogy egyszerre lehetek itt családtag és testőr. Pontosan ez a jó benne. Azt hiszem, hogy a helyzetem mindkét része ajándék – mondta mosolyogva.

-          Na és nem bánod, hogy a fél életedet azzal töltöd, hogy egy trón mögött állsz, és vigyázol egy vámpírra, aki biztosan megoldaná a védelmét máshogy is?

-          Annak a vámpírnak köszönhetem, hogy még létezem egyáltalán, és a húgom is. Azt hiszem, hogy még megtiszteltetésnek is érzem, hogy vigyázhatok rá – vágta rá egyértelműen.

-          Hm… talán félreismerem ezt az Aro nevű vámpírt, de Caius biztosan nem lesz a szívem csücske – sóhajtottam fel. – Mi volt tőle ez a hatalmas dühkitörés? Tényleg ennyire zavaró tényező egy ember egy ekkora palotában? – gondolkodtam el.

-          Nos, ez egy nagyon jó kérdés, de annyi biztos, hogy Caius valamiért el akar távolítani téged a kastélyból. Legalábbis, amíg ember vagy, de a valós okot nem tudom – magyarázta őszintén. – Caius normál esetben nem érdeklődik egy ember iránt, legfeljebb, hogyha fel van tálalva, de te valamiért más vagy még a számára is, pedig hidd el, hogy ez nagyon nagy szó.

-          Nagyon jó? Azt akarja, hogy záros határidőn belül kurtizán, vagy vámpír legyek, de az sem izgatja, ha éppen halott leszek. Ez szerinted jó? – kérdeztem feldúltan.

-          Igen, mert ez azt jelenti, hogy felfigyelt rád – vágta rá egyértelműen. – Hidd el, még nem ismered őt, de nála ez határozottan jót jelent.

-          Én nem hiszem, de szerintem kár ezen vitatkozni. Hagyjuk ezt a dolgot, egyébként is végre megjöttünk – mosolyodtam el boldogan, amikor megláttam a gyönyörű tisztást, és rajta a szállásunkat. Most nem érdekelt semmilyen gond, csakis mi voltunk itt, és a béke, ami körbeölelte ezt az apró földi mennyországot.

-          Úgy látom, hogy tetszik – állapította meg Alec elégedetten.

-          Az nem kifejezés. Ez az első igazi, hogy is mondjam, közös kiruccanásom egy férfival – vigyorodott el.

-          Oh, tehát ez az első igazi randid? De hát a vőlegényed?

-          Ő soha nem hívott meg randevúzni. Nem szervezett cukrászdát, színházat, vagy bármilyen közös szórakozást. Egyszerűen csak elfogadta a tényt, hogy az övé vagyok, és ennyi. Úgy volt vele, hogy most már kár udvarolni, hiszen így is, úgy is a felesége leszek. Nem kell a körítés, ahogy ő fogalmazott – húztam el a számat.

-          Hát ez igazán kedves – forgatta meg a szemeit. – Még jó, hogy nem vágott fel valamelyik asztalra, azzal a felkiáltással, hogyha hozzámész, akkor úgyis mindegy, hogy mikor lesz a nászéjszakátok – morgott fel hangosan.

-          Oké, következő kérdés – váltottam témát. – Most én jövök, igaz? – kérdeztem mosolyogva.

-          Jöhetsz te, mert nagyon kíváncsi vagy – kuncogott fel.

-          Sok barátnőd volt már? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – Az az igazság, hogy eddig még sosem mutattam különösebb érdeklődést a hölgyek irányába.

-          Inni belőlük szeretsz jobban, nem igaz? – kérdeztem kíváncsian. – Aznap este is lányra vadásztál, amikor találkoztunk.

-          Nos, ami azt illeti, igen. Egy lánynak sokkal kecsesebb, és kívánatosabb a nyaka, és a teste, és szerintem az íze is sokkal jobb. Viszont most én jövök, te most kettőt is kérdezhettél – intett komolyan.

-          Jól van, cserébe te is kettőt kérdezhetsz – adtam meg magam.

-          Semmilyen emléked nincs az édesanyádról? – nézett rám komolyan. – Egy fénykép, vagy bármi?

-          Nincs, apa mindent elégetett, miután elhagyott minket, de miért fontos ez?

-          Nem találod furcsának, hogy egy anya elhagyja az apró kisbabáját? Ez nem jellemző túl sok emberre.

-          Miért kételkednék abban, amit apám mondott nekem? – néztem rá morcosan. Az apám jó ember a maga módján. Csak megkeseredett a csalódás miatt. Ebben egészen biztos vagyok.

-          Nem tudom, talán nem mondta el a teljes igazságot, amiért az édesanyád elhagyott titeket. Talán az övék is csak érdekházasság volt, ahogy a tiéd is egyértelműen az lett volna, és anyád nem bírta tovább. Sosem akartad kideríteni, hogy valójában ki volt az édesanyád?

-          Nem kerestem, mert nem akartam fájdalmat okozni sem az apámnak, sem pedig saját magamnak – vágtam rá azonnal. – Megkérhetlek, hogy váltsunk témát? – haraptam az ajkamba.

-          Rendben, ha ennyire nem akarsz róla beszélni – mondta kissé csalódottan. – Pedig talán sok mindent megtudnál az életedről, hogyha megtalálnánk őt.

-          Nem akarom megtalálni azt, aki elhagyott engem. A témát pedig lezártam – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Miért maradtál a Volturi tagja? Sosem akartál világot látni? – váltottam inkább témát. Nem igazán akartam foglalkozni a múltammal, hiszen már úgyis mindegy. Ami volt az elmúlt.

-          Tiszteletből és hálából, leginkább. Aro megmentett engem és a húgomat a csőcselék haragjától, így az volt a logikus döntés, hogy itt maradunk vele, és megtesszük érte, amit csak tudunk. Ráadásul itt senki sem fél tőlünk, és nem akarnak bántani minket. Ez tényleg egy család, csak a külső szemlélő nem érti ezt meg, aki nem lát a dolgok mélyére. Világot pedig látok bőven egy-egy küldetés alkalmával. Az én életem itt tökéletes és gondtalan – mondta átszellemülten.

-          Miért akartak benneteket megölni, mármint az emberek?

-          Mármint a szüleink, és a barátaik, meg az egész falu? – kérdezte ironikusan.

-          Igen – bólintottam rá kissé döbbenten. A szüleik voltak a legfőbb kiváltói annak, hogy bántani akarták őket?

-          Egyszerű, mások voltunk, mint az átlag, akit a világ befogad magába. Már emberként is megvolt a képességünk bizonyos formában, ezért féltek tőlünk – rántotta meg a vállát. – Bár azt hiszem, hogy ez most már teljesen mindegy. A lényeg, hogy most már boldog vagyok itt, és a húgom is elégedett az életével. Maradjunk annyiban, hogy itt jó nekünk, az igazi családunknál pedig nem volt az.

-          Tehát azt mondod, hogy a te családod boldogan befogad bárkit, aki csak szeretné?

-          Nos, amióta én itt vagyok, azóta mindenkit befogadott, aki hozzánk akart tartozni – vágta rá azonnal.

-          Tehát engem is boldogan befogadnak majd, hogyha átváltoztam? – néztem rá komolyan.

-          Mivel hozzám tartozol, így egészen biztos, hogy igen, be fognak fogadni – bólintott rá azonnal.

-          Tehát nem csak a képességem miatt, igaz? – kérdeztem idegesen. Nem akarom, hogy itt is csak egy tárgy legyek, ha majd eljön az ideje, hogy döntsek az átváltozásom kapcsán.

-          Ne ringasd magad tévhitbe, kedvesem, Aro csakis a képességed miatt érdeklődik irántad. A bátyámat csak a tehetségek érdeklik, egy egyszerű lány nem izgatta volna fel a fantáziáját – jelent meg hirtelen Caius. Mögötte pedig ott állt Félix és egy másik tag, akit nem ismertem.

-          Te voltál az alagútban – állapítottam meg. – Te vagy a veszély, amit éreztem.

-          Mester, mégis miért jött utánunk? – kérdezte Alec döbbenten. – Na és miért nem éreztem az illatot?

-          A szél mögül jöttünk, ez egyszerű – vágta rá Félix.

-          Mester, valami gond van? – kérdezte Alec, de közben már maga mögé húzott. – Miért jöttek utánunk?

-          A lány miatt, természetesen – vágta rá azonnal. – Értékesnek tűnik, és a fivérem a saját testőrei közé akarja, természetesen, de úgy gondolom, hogy ezt a lányt, most én szeretném magam mellé. Valóban van benne valami, ami engem is megfogott.

-          Mester, ezt megbeszélhetjük akkor is, ha letelt az idő – ajánlotta Alec higgadtan.

-          Gondolod, hogy a testvérem nem fogja kiszúrni, hogy mit akarok? Minden áron meg akarja majd tartani őt magának. Viszont, ha itt és most megharapom, vagy az egyik testőröm harapja meg, akkor eleve hozzám tartozik, ezt te is tudod – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na és én nem választhatok, ha eljön az idő? – kukucskáltam ki Alec mögül. – Választhatom Önt, Mester, ha akarja, csak ne bántsák Alecet – ajánlottam a lehetőséget.

-          Na és mi lesz a garancia? – kérdezte Caius kíváncsian.

-          A szavamat adom, és én mindig betartom a szavam – húztam ki magam büszkén, és megpróbáltam kilépni Alec háta mögül, de nem jártam sikerrel, mert szorosan tartott.

-          Nem fogja senki, semmire sem kényszeríteni őt, még az egyik Mester sem – mondta Alec félelmetes hangon. Én biztosan nem kezdenék ki vele.

-          Megmondtam, hogy a kötelék megszakíthatatlan közöttük már most – jelent meg Marcus is. – Eddig is nagyon erős volt, de most csak még erősebbé vált – mondta büszkén.

-          Látod, fivérem, én megmondtam, hogy kötődnek egymáshoz – jelent meg Aro is. – Ráadásul az ifjú hölgy tényleg érzi a veszélyt, ahogy mondtam, hiszen felfigyelt rád az alagútban, Alec szavai ellenére is.

-          Ha ez most valami idióta beavatási szertartás, akkor egyáltalán nem tartom szórakoztatónak – téptem ki magam Alec mögül. – Itt így szokás bánni a vendéggel? – kérdeztem dühösen.

-          Bocsáss meg, kedvesem, csak tisztázni akartam ezt a félreértést a testvéreimmel. Ugyanis Caius szerint te csak azért maradtál itt emberként, hogy legyen időd kitalálni, hogy hogyan szökhetsz meg. Nem hitte el, hogy már most kötődsz Alechez – nézett rám Aro mézes-mázosan.

-          Láttad a gondolataimat, és a várható jövőmet, csak el kellett volna mondanod neki – sétáltam elé dühösen, és már éppen lendítettem volna a kezem, hogy felpofozzam, amikor Alec hirtelen elkapott, és visszarántott maga mögé.

-          Nos, mi nem is zavarunk titeket tovább. Hagyjuk, hogy Liz megnyugodjon ezután a kis közjáték után. Oh, egy hét szabadságot kapsz Lizzel, Alec, már lefoglaltam nektek Volterra legjobb szállodájának, legnagyobb lakosztályát – mondta még Alec felé. Majd amilyen gyorsan csak jöttek, olyan gyorsan el is tűntek az erdő mélye felé…