Liz Volturi - 46. fejezet

46. fejezet

(Liz szemszöge)

A játék és a hülyéskedés a tónál egészen estig tartott. Pontosabban már csak jóval sötétedés után indultunk vissza a kastélyhoz, és én talán még soha életemben nem éreztem ilyen jól magam. Emmett egy igazi lökött alak volt, aki mindenből tudott viccet csinálni. Rosalie a maga szomorkás módján nagyon szórakoztató és érdekes is tudott lenni. Edward pedig nem csak látszólag nagyon intelligens, hanem én még ilyen olvasott, és tudományokban jártas lénnyel szerintem nem is találkoztam, talán csak Carlisle személyében. Esme pedig, a tökéletes édesanya. Olyan, amilyet bárki boldogan elfogadna ajándékba. Annyira gyengéd, figyelmes, odaadó és gondoskodó, hogy nem csodálom, hogy a gyerekek a világ minden táján rajonganak érte az árvaházakban, amelyekben kisegít, és ahová adakozik. Egyszerűen egyetlen rossz szót sem tudtam mondani egyikükről sem, bár természetesen nem is akartam

-          Megismételhetnénk, még itt vagytok, ha nektek is van kedvetek – ajánlottam a lehetőséget nagyot ásítva. Reméltem, hogy ők is legalább annyira élvezték ezt a napot, mint amennyire én.

-          Még szép, hogy megismételjük, kislány – vágta rá Emmett. – Ne aggódj, majd ha nem figyelnek, akkor viszlek egy kört a fáról – kacsintott rám cinkosan. Mire a többiektől bezsebelt egy-egy rosszalló pillantást. Én viszont lelkesen bólogattam. Biztosan mókás lehet olyan magasról belecsobbanni a vízbe, én pedig ki akartam próbálni ezt is. Jó volt gátlások nélkül szórakozni, enni és inni, nem figyelve oda mindenre, nehogy valaki megszóljon a modorom miatt, vagy hogy esetleg keletkezik rajtam két dekagrammnyi felesleg.

-          Nagyon helyes – kacsintottam rá nevetve.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két keresetlen szavam – szólt közbe Alec.

-          Jaj, most miért vagy ilyen ünneprontó, hiszen nem eshet semmi baja mellettem az asszonykádnak. Tudok vigyázni rá – mondta határozottan.

-          Nem kételkedem benne, Emmett, de én viszont nem akarok szívrohamot kapni ötpercenként – mondta Alec komolyan.

-          Te nem is tudsz olyat – forgattam meg a szemeimet. – Jó móka lesz, csak egy kicsit engedj szórakozni – simultam hozzá ártatlan arckifejezéssel.

-          Te egy nagyon gonosz kis boszorkány vagy – sóhajtott fel Alec, amikor szándékosan hozzásimultam egy bizonyos részéhez.

-          Tanulékony a lány, majd mi segítünk neki, igaz Esme? – vigyorodott el Rosalie.

-          Még szép, bár úgy látom, hogy már most is elég találékony – állapította meg anya.

-          Renata nagyszerű tanárnak bizonyul ezen a téren – mondtam vigyorogva.

-          Huh, hát akkor veled a sors rendesen kitolt barátom – nevetett fel Emmett.

-          Hát mit ne mondjak, elég veszélyesek a lányok ketten – bólogatott Alec hevesen. – Talán nekem is tanácsadás kéne, hogy mit tegyek az ilyen hölgyekkel.

-          Bármikor állok rendelkezésedre – biccentett Emmett. – A lényeg, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó.

-          Hogy mondod? – kérdezte Rose csípősen.

-          Szóval, az utolsó szó, vagyis szavak, amiket feltétlenül meg kell jegyezned a családi béke érdekében így hangzanak „Igen, drágám!” – mondta nagyon komolyan, és még szalutált is hozzá. – Jobb, ha elkezded próbálgatni már most, mert létezésed során sokszor lesz szükséged ezekre a kisegítő szavakra.

-          Nem is vagyok ilyen hárpia – mondta Rose felháborodva, és adott neki egy jó nagy taslit.

-          Igen, drágám, nem vagy hárpia – vágta rá Emmett pimaszul. – Látod, kezd el minden mondatba belepróbálni.

-          Most mondjátok meg, kihez mentem hozzá? – sóhajtott fel Rosalie színpadiasan.

-          Itt az ideje, hogy megneveljelek, asszony – kapta a karjaiba Emmett a feleségét, majd egy szempillantás alatt eltűntek.

-          Na, ma is hallgathatom őket – nyögött fel Edward. – Esme, nem vágysz egy kis társaságra? A te szobádba már nem hallatszik át – nézett könyörgőn fogadott anyjára.

-          Örülnék a társaságodnak, kicsim, Carlisle ma még biztosan nem jön vissza, de szerintem még holnap sem, így egy kicsit unatkozom is – mondta komolyan.

-          Nem hiszem, hogy unatkozol, anya, de hálás vagyok, amiért befogadsz – nyújtotta a karját Esme felé Edward, amit anya készségesen el is fogadott. Én pedig már nem tudtam elnyomni egy ásítást.

-          Elfáradtál? – emelt Alec óvatosan a karjaiba, majd elindult velem a szobánk felé.

-          Ami azt illeti, nem tagadom, hogy a víz egy kicsit elszívta az erőmet, de egyszerűen fantasztikus volt az egész nap. Imádok úszni, és nagyon kellemes volt a társaság is hozzá – hajtottam a fejem a mellkasára.

-          Azért még egy fürdőt szeretnél? Vagy most inkább egyszerűen lefekszel, és pihensz?

-          Fürdő, mindenképpen – vágtam rá azonnal. – Szerintem még a fürdőruhám alatt csupa sár vagyok – kuncogtam fel.

-          Ami azt illeti, ez a veszély nálam is fennáll – nevetett fel kedvesem. – Emmett nem játszik túlságosan tisztességesen.

-          Ezt azért mondod, mert jóformán a sárba dobált téged, akárhányszor csak meglepett? – vontam fel a szemöldököm.

-          Még mindig jobb, hogyha engem dobál, mintha téged, egyelőre – vágta rá határozottan.

-          Hogy érted, hogy egyelőre? – kérdeztem mosolyogva.

-          Ha vámpír leszel, akkor majd hagylak titeket hülyéskedni – válaszolta magától értetődően.

-          Értem már, tehát ha vámpír leszek, akkor már nem fogsz vigyázni rám? – kérdeztem incselkedve.

-          Ne bosszants fel, Liz, mert nemsokára csak kettesben leszünk egy bezárt szobában – mondta komolyan.

-          Tehát most már fenyegetsz is? – kuncogtam fel.

-          Majd meglátod, hogy mi jár azért, hogyha kötekedsz velem – villantak meg Alec szemei.

-          Már alig várom, hogy kiderüljön – súgtam halkan a fülébe. El is feledkeztem róla, hogy Esme és Edward nem sokkal előttünk sétál.

-          Hát jó – biccentett kedvesem. Azután pedig nekiiramodott velem, és néhány pillanattal később már a szobánkban találtam magam. – Maradj itt, amíg elkészül a fürdő – tett le a kanapéra, azután pedig eltűnt a fürdőszobában. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy utána megyek, és teszek még egy kis olajat a tűzre, de aztán úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihenek, mert tényleg nem sok energiám maradt azután, hogy ma ilyen aktív napom volt. Valószínűleg egy kicsit el is bóbiskolhattam, mert a következő kép, ami eljutott a tudatomig, hogy valami csiklandozza az orromat, azután a nyakamat, végigfut a dekoltázsom mentén a hasamra. Mikor került le rólam a ruhám? – Álomszuszék, kelj fel fürdeni, mert így tuti, hogy nem mászhatsz be az ágyunkba – nevetett fel Alec. Az én szemeim pedig kipattantak, és amint lenéztem magamra láttam, hogy egy hatalmas törölközőn fekszek anyaszült meztelenül. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mimet takarjam el a kezeimmel.

-          Alec – néztem rá rosszallóan. – Mióta nézel engem így? – kérdeztem idegesen.

-          Ezt most úgy mondtad, mintha nem láthattalak volna még így – vonta fel a szemöldökét.

-          Tudod, hogy még új nekem ez a helyzet – sóhajtottam fel.

-          Nekem sem éppen megszokott, de ha gondolod, akkor visszafejlődhetünk, én tudok várni – takart be hirtelen egy pokróccal.

-          Úgy emlékszem, hogy minden csak figyelemelterelés kérdése – haraptam az ajkamba.

-          Oh, vagy úgy – vigyorodott el. – Tehát, ha elterelem a figyelmed, akkor nyugodtan kémlelhetem a kívánatos kis tested? – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-          Alec – forgattam meg a szemeimet. Nem mehet Félix és Emmett társaságában sehová, raktároztam el magamnak az információt. Rossz hatással vannak az én komoly udvarlómra.

-          Először is, mint mondtam, kevés az önbizalmad, amit nem értek. Másodszor pedig tudom, hogy nagyon kis szégyenlős vagy, de ezt majd idővel leküzdjük – simított végig a combomon.

-          Mondjuk, kezdhetjük a leküzdést a kádban? – kérdeztem halkan.

-          Kérésed számomra parancs – kacsintott rám, és mire egyet pislantottam már a kádban ültem, háttal Alecnek, aki gyengéden magához húzott. – Nem túl meleg? – kérdezte, miközben végigsimított a karomon.

-          Pont jó – vágtam rá mosolyogva. Mivel Alec teste ilyen gyorsan még nem melegedett át, így a víz forrósága és az ő alacsonyabb hőmérséklete tökéletes kombináció volt. Néhány perc múlva, pedig, ahogy mindig most is kiegyenlítődik a víz és Alec közti hőmérséklet különbség.

-          Mit szeretnél holnap csinálni? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem is tudom – gondolkodtam el. – Valamennyi időt szeretnék megint eltölteni Esmével, és talán a többiekkel, hogyha ráérnek, de veled is szeretnék lenni természetesen.

-          Mi szólnál egy vacsorához a helyünkön? – kérdezte miközben még közelebb húzott magához, hogyha ez egyáltalán lehetséges.

-          Vacsora kettesben? Utána pedig egy séta az esti városban? – fordítottam hátra a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.

-          Nagyszerű lesz – vágta rá azonnal. Majd szenvedélyesen csókolni kezdett, amivel teljesen elvette az eszem, de egyben meg is lepett vele. Nem szokott ennyire felszabadultan nekem esni. Ráadásul a szorítása is egyre erősödött, ahogy a csókunk elmélyült. A következő pillanatban pedig elszakadt az ajkaimtól, és végignyalta a vénámat a nyakamon.

-          Alec? – kérdeztem két oktávval magasabb hangon. Az efféle viselkedés mindig gyanús volt tőle. Egy kicsit megijedtem, hogy elvesztette a kontrollt a véremtől.

-          Bocsánat – engedett azonnal a szorításon, és hátravetette a fejét a kádban, hogy távolabb kerüljön a nyakamtól. – Annyira sajnálom, Liz, nem volt szándékos – mondta komolyan. – Azt hiszem, hogy jobb, ha magadra hagylak.

-          Nem – kaptam el a kezét. – Nagyon jól kontrolláltad. Ez csak egy egészen apró baleset volt. Sőt, igazából nem is történt semmi – próbálkoztam.

-          Az egészen apró balesetekből származnak az azonosítatlan holttestek, amiket az emberek meg is találnak Volterra falain belül – vágta rá bűntudatosan.

-          Nos, akkor esetünkben ezt még csak apró balesetnek sem lehet nevezni, hiszen itt vagyok tökéletesen épen és sértetlenül – mondtam határozottan.

-          Túl könnyedén veszed a baleseteimet – vágta rá mérgesen.

-          Nos, ami azt illeti, ha a helyzet megkívánja, akkor a múltkor is megoldottam, hogy hogyan szereljelek le annyi időre, amíg elfutok – utaltam a legutóbbi kis férfiasságát ért támadásra.

-          Hát, hogy őszinte legyek az váratlanul ért – nyögött fel Alec.

-          Tudod mit? Gondolj erre, amikor eszedbe jut, hogy engedély nélkül harapj – ajánlottam a lehetőséget vigyorogva.

-          Te most tényleg elvicceled a majdnem halálodat? – vonta fel a szemöldökét kedvesem.

-          Inkább a majdnem átváltoztatásomat viccelem el. Nem öltél volna meg – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Annak azért örülök, hogy az egyikünk biztos ebben – sóhajtott fel Alec.

-          Én azt nem értem, hogy te miért nem vagy biztos magadban – állapítottam meg kissé dühösen. – Mennyi esélyed lett volna rá, hogy bánts engem? Hányszor támadhattál volna már rám? Még mielőtt elkezdtünk beszélgetni a sikátorban könnyedén megölhettél volna, hogy utána folytasd az életed úgy, ahogy addig volt. Ott abban a sikátorban meghoztad a mindkettőnk számára tökéletes jövőre vonatkozó döntésedet – mondtam határozottan.

-          Belőled akár még jól menő ügyvéd is lehetett volna ezzel a beszélőkével, Liz – kuncogott fel Alec. – Befejezte a védőbeszédét a vádlottal kapcsolatban, kisasszony?

-          Korántsem, de úgy látom, hogy érted a lényeget, mert elmosolyodtál – mondtam megenyhülve.

-          Már csak az a kérdés, hogy milyen büntetést kapok a majdnem kihágásomért – szorított magához ismét.

-          Hm… na látod, ez az, amin még nem gondolkodtam el – estem gondolkodóba. Vajon milyen büntetést is szabhatnék ki rá?

-          Na és legalább ötleteid vannak? – simított végig a hasamon egyre feljebb.

-          Mire készülsz? – kaptam el a kezeit kuncogva.

-          Kettőt találhatsz – csúsztatta még feljebb a kezeit a célja felé.

-          Szerintem elsőre is kitalálom – haraptam az ajkamba, amikor megérintette a kebleimet. – Szóval férfi módjára azt hiszed, hogy minden hibádat kijavíthatod ilyen aljas figyelemelterelő módszerekkel?

-          Talán nem hatásos? – kérdezte miközben egy kicsit határozottabban végigsimított rajtam.

-          Sajnos hatásosabb, mint amilyennek lennie kéne, mert így mindig el tudod terelni a gondolataimat arról, hogy éppen komolyan akartam beszélni veled a fóbiáidról.

-          Bagoly mondja – szusszantott Alec, és tudtam, hogy közben a szemeit is forgatja, mint mindig, amikor a kis fóbiáink terítékre kerülnek.

-          Én már egészen ügyesen kezdem leküzdeni a belém táplált dolgokat – mondtam határozottan.

-          Tényleg? – kérdezte döbbenten. – Ki akadt ki néhány napja, hogy csak tizenegykor kelt fel? Vagy pattant ki a kádból, amikor kérdeztem, hogy jól vagy-e, mert már egy órája eltűntél a fürdőben?

-          Azok az esetek nem számítanak, ugyanis tudom, hogy szándékosan szóltál rám, abból a célból, hogy tesztelj – védtem meg magam azonnal.

-          Talán te nem szoktál tesztelni engem? – nevetett fel. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy néha ébren is teljesen a mellkasomra húzod magad, hogy megnézd, mennyit bír az önuralmam.

-          Hogy buktam le? – fordultam hátra döbbenten. Azt hittem, hogy nagyszerűen játszom a mélyen alvó lányt.

-          Semmi különös igazából, a légzésed más lesz, miután felébredtél – rántotta meg a vállát.

-          Erre nem is gondoltam – húztam el a számat. – Jól van, elismerem, hogy én is bűnös vagyok valamilyen szinten. – Na és én hogyan engesztelhetnélek ki? – villantak meg a szemeim miközben megfordultam az ölelésben és a mellkasát kezdtem simogatni.

-          Ezt rád bízom, és csak hagyom magam – kacsintott rám. – Úgy hallottam, hogy a hölgyeknek több idő kell a gátlásaik leküzdésében, úgyhogy én ráérek – simította végig a valószínűleg vörösben játszó arcomat.

-          Én pedig értékelem, hogy semmit nem próbálsz sürgetni – mosolyogtam rá szégyenlősen.

-          Hiszen tengernyi időnk van – ölelt magához, majd hirtelen felállt velem, a következő pillanatban pedig már az ágyunkon találtam magam a hátamon fekve, Alec pedig természetesen felettem támaszkodott, de ez egy kicsit sem ijesztett meg, mert pontosan tudtam, hogy soha nem lépné át a határaimat…

Liz Volturi - 45. fejezet

45. fejezet

(Liz szemszöge)

Már alig vártam, hogy odaérjünk a tóhoz, de azért egy kicsit izgultam is amiatt, hogy ki hogyan fog reagálni rám. Főleg Rosalie aggasztott, mert nem tudtam, hogy hogyan fog alakulni a második találkozásunk, és beszélgetésünk.

-          Vigyelek, kiscsaj? – jelent meg mellettem hirtelen Emmett.

-          Hé, őt én viszem – kapott fel Alec hirtelen, majd amint kinyílt előttem az ajtó, máris száguldott velem, gondolom a tó felé.

-          Hát jól van, de Rose és én tuti, hogy előbb odaérünk, mint ti – jelent meg mellettünk a karjában a feleségével, és elsüvített. Rosalie pedig csak a szemeit forgatta, de azért látszott rajta, hogy tetszik neki a párja karjaiban, még akkor is, hogyha magától is pontosan ugyanolyan gyorsan odaért volna.

-          Emmett, hogy is mondjam, mindig ilyen vidám? – néztem kérdőn Alecre.

-          Ami azt illeti nem kell félteni, hogyha egy kis bolondozásról van szó. Őt soha nem zavarta egyetlen egy pillanatig sem, hogy vámpír lett belőle. Így együtt lehet Rosalie-val, és elégedett a létezésével.

-          Elég ellentmondásos páros – állapítottam meg.

-          Ami azt illeti, valóban, de talán pontosan ezért illenek össze ilyen jól – mondta Alec vidáman. – Mindjárt odaérünk.

-          Na és nem akarod megelőzni Emmettet és Rose-t? – néztem rá kérdőn.

-          Nem igazán – rázta meg a fejét. – Egyrészt, nincs rajtad sem pokróc, sem pedig kardigán, tehát megfázhatnál, ha túl gyorsan rohannék, másrészt így ki tudom élvezni, hogy a karjaimban vagy, amíg odaérünk, mert ott már biztos, hogy mindenki el akar majd csenni tőlem egy időre. Hiszen mind tudják, hogy Esme lánya vagy, és meg akarnak ismerni.

-          Azért akarnak megismerni, mert Esme lánya vagyok? – húztam el egy picit a szám. Ez azért nem túl hízelgő. Mi lenne, ha magamért akarnának megismerni? Az a lehetőség sokkal jobban tetszene.

-          Nem úgy értettem, kicsim. Vagyis, rosszul fogalmaztam. Mindenképpen kíváncsiak lennének rád, de így, hogy a fogadott anyukájuk igazi lánya vagy, hogy is mondjam. Már mindenki családtagként gondol rád – magyarázta elgondolkodva.

-          Oh, ez egy sokkal jobb indok – vigyorodtam el. Ez a lehetőség már határozottan tetszett.

-          Nézz előre, megjöttünk – lassított le velem Alec. Nekem pedig még a szám is tátva maradt attól a gyönyörű látványtól, ami elém tárult. Még soha nem láttam ilyen gyönyörű, tiszta tavat, és kellemes vízpartot. Annyira békés volt, mint maga a paradicsom.

-          Ez káprázatos – mondtam még mindig kábultan. – Sok ilyen hely van még erre? Mert akkor mindet meg kell mutatnod.

-          Szerencsére egyáltalán nincs okunk panaszra. A környéken csupa fantasztikus hely van, és a legtöbbhöz mi is kimehetünk, még nappal is. Ide például emberek nem nagyon tudnak feljutni, ezért is lehetünk nyugodtan a napfényen.

-          Hogy-hogy nem tudnak feljutni? – néztem rá döbbenten.

-          Nos, nyilván elkerülte a figyelmedet, mert beszélgettünk, de elég nehéz terepen jutottunk el idáig. Mármint egy ember számára nehéz terepen. Egy vámpírnak meg sem kottyan – magyarázta rögtön. – Egy embernek idejutni a városból beletelhet két napba is. Míg nekünk nagyjából tíz perc.

-          Akkor már értem, hogy miért lett ez a kedvenc helye sok mindenkinek a várból – bólintottam rá. Ha vágytak egy kis napsütésre, vagy nyugalomra, akkor ide bármikor kijöhettek. Olyasmi lehet ez itt nekik, mint nekem otthon a kis barlangom volt. Csak sokkal szebb kiadásban.

-          Gyere, kicsim – fogott kézen Esme. – Hoztam neked kényelmes pokrócot, és némi harapnivalót is. A fiúk úgyis mindjárt elkezdik a szokásos ki tud nagyobbat csobbanni versenyüket, és pontozni kell őket – mondta mosolyogva.

-          Ki tud nagyobbat csobbanni versenyt? – néztem rá felvont szemöldökkel.

-          Helló, kislány – kiáltott le nekem Emmett egy óriási fa tetejéről, ami a víz mellett állt. Majd elrugaszkodott, és hatalmas robajjal érkezett meg a vízbe.

-          Amatőr – kiabált le neki Edward a fáról, majd ő is levetette magát, ahogy Emmett az imént. Csak jóval elegánsabb stílusban.

-          Nem volt sokkal jobb az enyémnél – állapította meg Emmett, amikor ismét megindult a fára. Közben már Alec ugrott le a vízbe.

-          Mindig ezt csinálják – legyintett Esme. Én pedig kibújtam a ruhámból, majd a hasamra fekve a könyökömön támaszkodva néztem őket, ahogy tombolnak.

-          Milyen a víz? – kiáltottam Alec felé, de még mielőtt válaszolt volna egy hatalmas, vizes test takart be egy szempillantás alatt. Én pedig ijedtemben felsikkantottam. Bár a víz nem volt hideg egyáltalán, azért elég váratlanul ért.

-          Akarsz beszélni róla, cicám? Szólj nyugodtan, ha a srác nem nedvesít be kellőképpen – gördült le rólam Emmett, majd várakozóan nézett a szemembe. Én pedig hangosan felnevettem, amikor eljutott a tudatomig, hogy milyen kétértelmű is volt ez a megjegyzés. Bár éreztem azt is, hogy fülig vörösödtem közben.

-          Emmett – szólt rá Esme rosszallóan.

-          Ugyan már, csak játszom a hugival, jobb, ha idejében megszokja, hogy én már csak ilyen lökött alak vagyok – rántotta meg a vállát az említett. – Ugye nem haragszol rám? – nézett rám kíváncsian. Én pedig csak mosolyogva csóváltam a fejem. – Na ugye, mondtam, hogy legalább neki lesz humora, hiszen Esmének is van. A tietek úgyis már nagyon-nagyon régen elveszett, hátha Liz segít megtalálni nektek. Jó lenne már, ha Edward sem lenne olyan savanyú ábrázatú, mint általában.

-          Nem vagyok savanyú ábrázatú, komoly vagyok, az nagy különbség – morgott fel halkan Edward.

-          Komoly, a fenéket, nem tudom, hogy miért akarsz idősebbnek látszani a korodnál, nagypapi – forgatta meg a szemeit Emmett.

-          Talán mert nem vagyok már olyan fiatal – vágott vissza Edward.

-          Te sosem voltál fiatal öcsikém – sóhajtott fel Emmett. – Fogadjunk, hogy eleve egyenruhában jöttél a világra – tette még hozzá. Mire Edward csak megforgatta a szemeit, és inkább megint felpattant a fa tetejére, hogy újabb ugrást mutasson be.

-          Lehet, hogy egyenruhában jöttem a világra, de ugrálásban, birkózásban, és sebességben talán még pontosan ezért vagyok én a jobb – állapította meg vigyorogva.

-          Azt majd meglátjuk – pattant fel Emmett, majd néhány pillanattal később Edward már repült is egy fa felé, amit ki is döntött a lendületével.

-          Te jó ég – pattantam fel, majd feléjük akartam szaladni, hogy szétszedjem őket, de hirtelen elkapott valaki.

-          Drágám, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy berohansz két vámpír közé, amikor ilyesmit csinálnak? – fektetett vissza a pokrócra Alec. – Már attól meghalhatsz, hogy véletlenül eltalálnak – mondta idegesen.

-          Én csak, azt hiszem, hogy reflex volt – húztam el a számat. – Nem akarom, hogy megsérüljön valamelyikük.

-          Hidd el, kicsim, hogy nem akarnak kárt tenni egymásban, csak játszanak – legyintett Esme. – A két fiúnál ez mindennapos eset. Általában Emmett felhúzza valamivel Edwardot, hogy végre verekedjen vele – magyarázta anya.

-          Esme le sem tagadhatna téged – termett mellettünk Rose. Majd kicsit idegesen leült hozzánk. – Szeretnék elnézést kérni a legutóbbi, hogy is mondjam, kitörésemért – kezdett bele halkan. Én pedig láttam rajta, hogy nem igazán van hozzászokva ahhoz, hogy bármiért is elnézést kérjen, úgyhogy nagyon is értékeltem, amiért az én esetemben rászánta magát, bár én egyáltalán nem haragszom rá. Azt hiszem, hogy meg tudom érteni az ő szemszögét is ebben a kérdésben, hiszen neki nem adatott meg a választás, és ez bizony nem lehet könnyű, főleg, hogy mindig is gyermekre vágyott.

-          Nincs semmi gond, Rosalie. Hidd el, hogy engem nagyon is érdekel a te véleményed is, természetesen, de tudod az emberek nem egyformák, és természetesen a vámpírok sem. Neked más vágyaid voltak az én koromban, mint amilyenek most nekem vannak – fogtam meg a kezét óvatosan. Ő pedig halványan elmosolyodott.

-          Mondom, hogy Esme le sem tagadhatna – kuncogott fel.

-          Nem is akarnám letagadni sosem – mosolyodott el anya boldogan.

-          Na, elég az érzelmekből, hölgyek – huppant le Emmett Rosalie mögé, és magához húzta a feleségét. – Azt hittem, hogy szórakozni jöttünk.

-          De még mennyire – bólintottam rá azonnal. Majd felpattantam, és a víz felé vettem az irányt. Mindig is szerettem úszni, úgyhogy gondoltam gyorsan úszok egy kicsit, mielőtt a fiúk megint elkezdik az ugrálást. A biztonság kedvéért, amikor odaértem még csak óvatosan a lábamat dugtam bele a vízbe, hogy mennyire hideg, de legnagyobb örömömre egyáltalán nem volt az. Sőt, kellemesen langyos volt a víz, és behunyt szemmel élveztem ki a pillanatot. Már az idejét sem tudom, hogy mikor volt alkalmam úszni, persze a fürdőkádon kívül, ami azért nem nevezhető intenzív testmozgásnak.

-          Na mi lesz már, itt állsz egész nap? – kérdezte halkan Emmett. A következő pillanatban pedig már repültem, gondolom a tó közepe felé, és hatalmas csobbanással érkeztem meg a vízbe.

-          Emmett – hallottam meg a többiek rosszalló hangját, miután valaki egy szempillantás alatt felrántott a víz alól.

-          Jézusom, jól vagy, kicsim? – kérdezte Alec aggódva. Hát persze, ki más vethette volna utánam magát azonnal?

-          Alec, állítsd már le magad, csak vicceltem – mondta Emmett, és amikor odanéztem láttam, hogy tapogatózik, tehát nem lát.

-          Ne bántsd őt, szerintem vicces volt – nevettem el magam. – Még sosem hajítottak be a vízbe, egyszer ezt is ki kell próbálni – mondtam még mindig vidáman.

-          Olyan kétségbeesett arcot vágtál, de elkapni nem mertelek, nehogy még jobban megüsd magad – magyarázta idegesen.

-          Ugyan már, még élveztem is, hogy Emmett nem bánik velem úgy, mintha másodpercenként összetörhetnék – néztem a szemébe komolyan. – Hagyd békén és inkább gyere, ússz velem egyet.

-          Esme is halálra rémült egy pillanatra – morogta Alec az orra alatt.

-          Alec, hagyd békén, add vissza a látását – mondtam kicsit erélyesebben.

-          Jól van, na – sóhajtott fel. Mire Emmett abbahagyta a hadonászást, Rosalie arca visszaváltott nagyon dühösből normálisra. Edward csak a szemeit forgatta, Esme pedig halványan elmosolyodott, amikor vigyorogva integettem neki egyet.

-          Felviszel a fára, és leugrunk együtt? – kérdeztem felnézve oda, ahonnan a fiúk ugráltak nemrég.

-          Teljesen kizárt – rázta meg a fejét Alec azonnal.

-          Ugyan már, mókás játéknak tűnik – simítottam végig a karján.

-          Neked az még túl magasan van, majd hogyha már vámpír leszel, akkor ugrálhatsz akárhonnan, de most még nem – zárta le a vitát.

-          Értem, tehát ha vámpír leszek, akkor már nem is fogsz aggódni miattam – állapítottam meg csípősen. Gondoltam egy kicsit felhergelem, az általában szenvedélybe torkollik Alec esetében, ami nekem nagyon is tetszik. Egy kicsit előkészítjük az esti hangulatot.

-          Liz, mást sem csinálok, csak aggódom érted amióta találkoztunk. Ez akkor sem lesz másképp, ha vámpír leszel, csak akkor már a vízbe ugrálástól nem kell féltenem téged.

-          Alec, ez nagyon kedves tőled, de már néhányszor megkértelek, hogy ne vidd túlzásba az aggódást – simítottam végig az arcán, majd lágy puszit nyomtam az ajkaira.

-          Szobára gyerekek – kiáltotta Emmett azonnal.

-          Bagoly mondja – szóltam vissza rögtön, amikor láttam, hogy finoman megharapja Rose nyakát.

-          Bírom ezt a lányt – nevetett fel Emmett. – Nem visszük haza? Esme, őt még csak örökbe sem kell fogadnod, hiszen eleve a te lányod.

-          Szerintem ő jól érzi magát itt, de azért remélem, hogy néha majd meglátogat minket, ahogy mi is őt – mondta Esme lágyan. Annyira imádtam, hogy mindig megkeresi a mindenki számára legjobb megoldást. Pontosan tudta, hogy mit gondolok, mert én szinte szó szerint ugyanígy fogalmaztam volna meg a helyzetet.

-          Nagy kár, pedig biztos, hogy jókat buliznánk együtt. Van humora – kacsintott rám. Én pedig hangosan felkacagtam.

-          Itt is értékeljük a humorát – szorított magához Alec birtoklóan. Olyannyira, hogy amikor a lábaimat a dereka köré csavartam megéreztem a nekem feszülő vágyát, amitől önkéntelenül is beharaptam az alsó ajkam. Még szoknom kell, hogy ilyen nagy hatással vagyok rá. Na nem, mintha nem tetszene a helyzet.

-          Ahogy elnézlek titeket, nem csak a humorát értékeled – kezdte el húzkodni a szemöldökét Emmett.

-          Azt hiszem, hogy soha sehová nem kéne mennünk, ha Emmett mellett Félix is ott van, mert az katasztrofális lesz – súgtam Alec fülébe.

-          Ebben egészen biztos lehetsz – bólintott rá kedvesem azonnal. – Habár, ha eleget gyakorlunk mi ketten, akkor megesszük őket reggelire.

-          Hm… nem is rossz ötlet – vigyorodtam el. Milyen vicces lenne zavarba hozni a két mókamestert, vagy legalábbis megtréfálni.

-          Ebben a kérdésben rám is számíthattok, hogyha bele akartok vágni – mondta Edward azonnal.

-          Hé, miről folyik a szó? – kérdezte Emmett kíváncsian.

-          Majd egyszer talán megtudod – vágtam rá azonnal.

-          Esme, szólj rájuk, mindig a kisebbet bántják – nézett felé Emmett panaszosan. Nekem pedig muszáj volt elnevetnem magam. Egy hatalmas férfi, aki a hozzá képest apró fogadott anyukájától várja, hogy megvédje. Ez önmagában is nagyon szórakoztató lett volna, de amilyen arcot még vágott hozzá, hát az egyszerűen döbbenetes volt. Ilyen kisfiús sértődést még a legkisebb gyerekektől sem láttam soha.

-          Viselkedjetek, gyerekek. Szórakozni jöttünk – mondta anya tettetett szigorral a hangjában.

-          Hé, nekem ehhez az egészhez most semmi közöm, ők kezdték – bökött ránk Emmett komolyan.

-          Ha ők kezdték, akkor legyél bölcsebb, és te fejezd be – ajánlotta Edward és a szája sarka is megrándult, miközben próbálta elfojtani a nevetését.

-          Na jól, akkor én fejezem be – pattant fel vigyorogva Rose mögül. Majd nekifutásból beugrott a vízbe, minket pedig kisodort az ár, amit okozott a sárba, ráadásul Alec természetesen a testével akart megvédeni Emmett becsapódásától, még akkor is, hogyha vigyázott rá, hogy ne ránk ugorjon, így viszont én préselődtem bele a koszba. Bár Alec sem volt éppen sármentes.

-          Na ez most tényleg bosszúért kiált – néztem Emmett felé mérgesen. Majd megfogtam egy nagy marék sarat, és hozzávágtam a vigyorgó arcához.

-          Szép dobás volt, kicsim – kuncogott felettem Alec. A többiek pedig leplezetlenül kinevették a nagy mackót.

-          Ez felhívás keringőre, kislány – indult meg felénk Emmett. Mire Alec felkapott és beugrott velem a tó közepére, hogy Emmett ne tudjon még jobban összekoszolni minket. Bár azt hiszem, hogy ez teljesen mindegy volt, mert a játék elkezdődött, és ki tudja, hogy mikor lesz hajlandó valamelyikünk abbahagyni…