La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 65. fejezet

65. fejezet

Sziasztok! Csak szólni szeretnék, hogy a jövő hét hétfői frissítés kivételesen elmarad nyaralás miatt. Viszont jövő hét utáni héten természetesen jön a friss fejezet, ahogy mindig :D Puszi, Drusilla

 

(Bella szemszöge)

Volterra. Nos, mit is mondhatnék róla? A lakosztályunk csodálatos. A nappalaink mondjuk elég unalmasak, mert egyszer sem csináltunk mást, mióta itt vagyunk, csak állunk a trónok mögött, és miközben Edward hallgatózik, én a pajzsommal védem magunkat. Tudom, hogy hálásnak kell lennem, amiért Marcus ilyen kegyesen bánt velünk, hiszen joga lett volna, akár meg is ölni, de akkor is unatkozom.

-          Bella? – hallottam meg Marcus hangját.

-          Igen, Mester? – léptem elé azonnal.

-          Úgy látom rajtad, hogy szórakozott vagy, gyermekem – nézett rám kérdőn.

-          Bocsásson meg, Mester, de nem tehetek róla. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egész nap csak egy helyben állok, és a pajzsomat terjesztem ki. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit. Elnézést kérek a panaszkodásért, de még nem találom itt a helyem, viszont ígérem, hogy ez változni fog – magyarázkodtam.

-          Nincs miért bocsánatot kérned, azt hiszem, hogy értem mire célzol – mosolyodott el.

-          Elnézést, de ezt megmagyarázná, kérem – néztem rá érdeklődve.

-          Nos, nekem is voltak a létem során olyan pillanatok, amikor komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elég volt nekem az uralkodásból, de mégsem távozhattam csak úgy, mindent hátrahagyva, hiszen a két fivéremnek szüksége volt rám – mondta határozottan. – Bár tény, hogy nem ők voltak a valaha volt legjobb vezetők, és a kegyesség is igen messze állt tőlük, de voltak étékeik még akkor is, hogyha rossz döntést hoztak olykor. Így jobbnak láttam, hogyha velük maradok, még akkor is, ha nem mindig volt könnyű – magyarázta komolyan.

-          Értem, Mester – bólintottam. Tehát az a lényeg, hogy próbáljam meg megszokni, amit éppen teszek, mert olykor előfordul, hogy nem jó, amit csinálnom kell, de mégis meg kell tennem, mert a helyzet megkívánja.

-          Nos, efelől nincs kétségem, gyermekem. Egyébként ma van az utolsó napja az első érkezők fogadásának. Holnaptól kezdve egy hétig nem jön senki, hanem az újakat képezzük ki és figyeljük meg. Két napig lesztek még szolgálatban, azután pedig négy nap szabadidőt kaptok az újabb érkezők előtt. Megérdemlitek, mert türelmesen és jól szolgáltok – mondta Marcus határozottan.

-          Köszönjük – vágtam rá mosolyogva. Majd Edward is biccentett.

-          Van még valaki mára, Heather? – fordult most a másik oldalra.

-          Nem, Mester, mára már mindenki volt itt, de az elhelyezés körül még lenne teendőm, hogyha megengedi – mondta Heather alázatosan.

-          Természetesen, menj csak, leányom – engedte el azonnal. – Bella – szólt most hozzám ismét.

-          Igen? – néztem rá kérdőn.

-          Megtennéd, hogy segítesz a palotában Heathernek?

-          Oh, az nagyon jó lenne, Mester – biccentett Heather azonnal.

-          Örömmel vele tartanék – vágtam rá azonnal. Bárhová, csak ki a trónteremből. Még alig láttam valamit ebből a helyből.

-          Rendben van, akkor menjetek – intett az ajtó felé. Mi pedig lelkesen siettünk ki rajta.

-          Oh, már azt hittem, hogy soha nem jutok ki innen – súgtam oda Heathernek, amikor végre hallótávolságon kívül voltunk.

-          Tudom, hogy mire gondolsz – vágta rá ő is. – Ne értsd félre. Én nagyon élvezem, hogy itt lehetek, és van otthonom, és Alec is velem van, de néha olyan jó egy kis szabad tér. Mármint egy kis idő, Alec nélkül.

-          Talán valami baj van közöttetek? – lepődtem meg.

-          Nem, egyáltalán nem, csak még kicsit furcsa néhány dolog – harapott az ajkába.

-          Például? – kérdeztem kíváncsian.

-          Közös a fürdőnk, és a minap nem figyelt oda, így nem hallotta meg a vízcsobogást, és benyitott rám csak úgy – sóhajtott fel.

-          Ez nem túlságosan meglepő. Fiatal szerelmesek vagytok. Oh, fogalmam sincs, hogy Edward hányszor nyitotta már rám a fürdő ajtaját, mert kedve támadt egy kis összebújáshoz.

-          Ez biztosan csodálatos, hogyha már az övé vagy, de a mi jelenlegi állapotunkban még nem biztos, hogy ez a legjobb dolog. Mármint izgató volt, ahogy végigmért, és rajtam felejtette a szemét, de mégis kínos volt a szituáció, ha érted mire célzok – kezdte el piszkálni a felsője alját.

-          Ha jól érte, akkor ti még nem? – néztem rá gyengéden.

-          Nem, még nem – rázta meg a fejét.

-          Na és miért nem? – kérdeztem kíváncsian. Azért már egy jóideje együtt vannak.

-          Valahogy sosem volt olyan a szituáció – sóhajtott fel. – Most pedig még szokom a közelségét, azt hiszem – pirult el. – Tetszik, hogy egy ágyban alszunk. Mármint, hogy én alszom, ő pedig átölel, de valahogy mégis szokatlan még, ahogy mindig átölel. Érted mire célzok?

-          Azt hiszem, hogy igen – biccentettem. – Akármennyire is vágytam Edwardra már az első perctől kezdve, ahogy megláttam, mégis volt bennem némi kislányos félelem a testiség miatt. Ez azt hiszem, hogy nem túl megdöbbentő, hiszen a nők mindig is lassabban haladnak, mint a férfiak, ebben nincs semmi meglepő. Viszont egyszer eljön a ti időtök, ez egészen biztos. Alec pedig addig türelmes lesz, ebben is egészen biztos vagyok.

-          Alec csodálatos, de olyan régóta váratom már. Egyszer biztosan megunja majd a várakozást, és akkor rájön, hogy nem én kellek neki.

-          Ez butaság – hallottuk meg Alec hangját. – Csak és kizárólag te kellesz nekem. Mással el sem tudnám képzelni az életemet.

-          Jézusom, mindent hallottál? – kerekedtek ki Heather szemei.

-          Már vártam, hogy mikor nyílsz meg végre valakinek, és sejtettem, hogy Bella lesz az, hiszen őt ismered, és jóban is vagytok. Viszont ahogy sejtettem is, butaságokon gondolkodsz.

-          Miért lenne butaság? – kérdezte Heather elpirulva.

-          Azért kis csacskám, mert nekem egyáltalán nem az a fontos, hogy mikor, és hol történik majd meg közöttünk a beteljesülés. Nekem csak az a fontos, hogy boldog légy velem. Nos, boldog vagy? – nézett rá kérdőn. Majd várakozóan kitárta felé a karjait.

-          A lehető legboldogabb – bújt bele azonnal az erős karokba.

-          Nos, akkor mindent meg is beszéltünk, azt hiszem – törtem meg a csendet. – Vagyis, ti mindent megbeszéltetek, amit kellett. Most viszont még dolgunk van, Heather. Én nem tudom, hogy hogyan szállásoltad el az új embereket.

-          Persze, már mehetünk is – vágta rá azonnal. Majd gyors csókot nyomott Alec szájára, és vissza is jött mellém.

-          Köszönöm – suttogta Alec olyan halkan, hogy Heather ne tudja kiszúrni.

-          Nincs mit – mosolyogtam rá azonnal. Majd követtem kis barátnőmet, hogy ismertesse velem a rendszert.

-          Szóval a lényeg az, hogy minden érkezőt külön szárnyakban helyeztem el. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy mivel nem ismerjük őket, de ők talán egymást igen, és esetleg ellenségek, akkor ne találkozzanak felügyelet nélkül. A másik ok pedig az, hogy mégiscsak nomád vámpírok, akik esetlegesen kijátszhatták Edward képességét, ha valamilyen módon tudomást szeretek róla – magyarázta Heather. – Naponta kétszer, a szolgálat előtt, és a szolgálat után végigjárok a már kiadott szobákban, és megérdeklődöm, hogy szükségük van-e valamire. Így láthatom, hogy jól érzik-e magukat, és esetleg észrevehetem, hogyha sántikálnak valamiben.

-          Hm… meglehetősen jól átgondolt tervnek tűnik – biccentettem.

-          Nos, sokat dolgoztam rajta, hogy mindenképpen sikerüljön kiszűrnöm a problémákat – vágta rá elégedetten.

-          Helyes, akkor adj egy térképet, és majd én megnézek mindenkit, te pedig menj, és legyél Alec társaságában – javasoltam a lehetőséget.

-          Nem, dehogy is – rázta meg a fejét azonnal. – Ez az én feladatom, és jól fogom végezni, ezen a fél órán már semmi sem múlik – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Rendben van, legyen, ahogy kívánod – biccentettem. – Akkor mutasd az utat – kértem, mire azonnal elindultunk a keleti szárny felé…

(Nathalie szemszöge)

Már izgatottan vártam, hogy odaérjek a szüleim házához. Az öcsém, és Prue az utóbbi időben gyakorlatilag olyanok, mint akik összenőttek. Ami nem csoda, hiszen a bevésődésnél erősebb kötelékről még soha nem is hallottam. Viszont látom a férjemen, hogy hiányzik neki újdonsült húga, akit alig lát már több hete. Sőt, az egyáltalán nem lát talán helytállóbb kifejezés lenne. Így megkérem majd Prue-t, hogy látogasson el a határ menti házba, ahol jelenleg tartózkodunk, hogy legalább egy kicsit Anthonyval legyen. Szerelmem már így is kicsit ki van készülve, hogy az édesanyja és az édesapja most Volterrában van. Ráadásul Billy és Jacob is el van foglalva a kisbabáikkal, így a család szinte teljes mértékben olyan elfoglalt körülötte, hogy szinte alig találkoznak.

-          Szia, már messziről éreztük az illatodat – sietett elém Prue és Sam. Annyira édesek voltak együtt. Az öcsikém szemei csak úgy ragyogtak, ahogy Prue a karjában tartotta őt.

-          Sziasztok – nyomtam egy puszit Prue arcára. Majd az öcsémet is megpuszilgattam. – Ugye tudod, hogy mennyire hiányzol a férjemnek? – néztem kérdőn Prue-ra.

-          Jaj, ne is mond, ő is hiányzik nekem. Csak nem tudok elszakadni ettől a rosszcsonttól – csikizte meg öcsém talpát, aki erre azonnal gyöngyözően felkacagott. – De azt hiszem, hogy most már itt lesz az ideje annak, hogy hazalátogassak.

-          Az egyszer biztos, Anthony kezd féltékeny lenni erre a kis rosszasságra – csentem el az öcsémet egy kis időre.

-          Nem mondod komolyan, hogy féltékeny – kerekedtek ki Prue szemei. – De hát, ha valaki tudja, hogy mliyen bevésődésnek lenni, akkor az ő.

-          Nyugalom, csak viccelek – kuncogtam fel. Szegénykém még a végén tényleg azt hiszi, hogy komolyan mondtam.

-          Akkor jó – fújta ki a levegőt. – Nagyon nem szeretném, hogyha bármiért is megharagudna rám.

-          Ilyenekre ne is gondolj, szerintem mindig is ilyen hugira vágyott – mondtam teljes meggyőződéssel.

-          Na és, hogy van a picuri? – kérdezte kíváncsian, miközben a kezét a pocakomra simította.

-          Hát, tudsz titkot tartani? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát persze, hogy tudok, ez egyértelmű – vágtam rá határozottan.

-          Ma derült ki az ultrahang felvételről, hogy kisfiú lesz – mondtam halkan.

-          A mindenit, egy pici Anthony, már alig várom, hogy láthassam. Biztosan nagyon hasonlítani fog az apukájára – mondta lelkesen.

-          Hát ebben én is reménykedem, mert akkor veszélyesen jóképű, és okos kisfiam lesz a két gyönyörű kislány mellé. Egyáltalán nem lenne rossz dolog – bólintottam rá.

-          Az egyszer biztos – kuncogott Prue is. – Belláról hallottatok valamit? – komolyodott el.

-          Jól vannak, megkaptak egy szép lakosztályt, és egyetértenek Marcus módszereivel is. Úgyhogy azt hiszem, azt nem lehet ráfogni, hogy rosszul bánnak velük, de Anthony szerint Bella már alig várja, hogy hazajöhessen.

-          Efelől semmi kétségem, amikor velünk jött, akkor is nagyon nehezen indult el. Bár meg is értem. Egy ilyen fantasztikus családot nehéz lehet elhagyni. Én még nem régóta vagyok köztetek, de már most tudom, hogy soha nem lennék képes elmenni innen. Sőt, ha tehetném, akkor még ehelyett a néhány ház helyett is építenék egy hatalmasat, hogy a most még külön élő kis családok is velünk élhessenek egy hatalmas, boldog családi környezetben.

-          Drágám, azért mindenki nem élhet egy helyen – csóváltam meg a fejem. Bár tény, hogy szép gondolat.

-          Miért? Hogyha Marcus és az a rengeteg vámpír élhet Volterra kastélyában, akkor mi miért ne építhetnénk magunknak La Push területére egy hatalmas kastélyt? – kérdezte kíváncsian.

-          Azért mert az már túlságosan is feltűnő lenne, kedvesem – simítottam végig a karján. – Gondolj csak bele. Már így is megdöbben bárki, aki csak külön látja a Cullen házat, ami még kisebb, mint a határ menti ház. Tudnunk kell a határokat.

-          Tudom, de álmodozni azért lehet – sóhajtott fel.

-          Álmodozni lehet, régen én is sokat álmodoztam – bólintottam rá.

-          Miért? Most már nem álmodozol sokat? – kérdezte döbbenten.

-          Miért álmodozzon valaki, akinek mindene megvan, amire csak vágyhatott a világon? – kérdeztem vissza mosolyogva.

-          Ez is igaz – biccentett. – Az hiszem, hogy nekem is teljesült már minden vágyam, úgyhogy értem mire gondolsz – pirult el.

-          Még csak most kezdted az életed, ennél már csak sokkal jobb lesz, hidd el nekem. Mi vigyázunk rád, és nem engedünk el – mondtam komolyan. – Ezzel kapcsolatban is szeretnénk, hogyha átjönnél hozzánk vacsorára, mert fontos kérdést szeretnénk neked feltenni.

-          Fontos kérdést? – kérdeztem döbbenten.

-          Bizony, fontos kérdést – vágtam rá határozottan.

-          Mi az? – csillantak fel a szemei kíváncsian.

-          Azt nem mondhatom el, mert Anthony megígértette velem, hogy majd vacsora közben mondjuk el neked – mondtam határozottan.

-          Oh, szóval elhúztad a mézesmadzagot, hogy egészen biztosan hazamenjek végre – kuncogott fel.

-          Valami ilyesmi – nevettem fel.

-          Hm… te kis csaló – viszonozta a nevetésem.

-          Hát, volt kitől tanulnom. A felcsigázás nagyszerűen megy a férjemnek.

-          Az egyszer biztos. Mindig mindent úgy ad elő, mintha a világ leghatalmasabb titkának a birtokában lenne, azután pedig előáll valami egészen apró dologgal, mint egy szelet csokoládé, vagy ilyesmi – forgatta meg a szemeit Prue. – Ne értsd félre, nagyon is értékelem az apró kedvességeit, de egyszerűen elképesztő, ahogy elő tud adni dolgokat.

-          Az egyszer biztos – nevettem fel. – Emlékszem, egyszer egy apró mini muffint hozott nekem. Annyira édes volt. Hajtogatott köré egy kedves kis tulipánt krepp papírból. Egyszerűen gyönyörű volt. A papírvirág még megvan a mai napig is. A muffint persze felfaltam, mert csokis volt, és mennyei illata is volt, de a virágot mindig is megőriztem.

-          Milyen kedves ajándék – ámult el Prue. – Tudod, az öcsikéd is nagy gavallér – nyomott puszit Sam fejére. – Tegnap kaptam tőle néhány kézpacát ajándékba. A kedvencem az, amikor én is csináltam neki kézlenyomatot, ő pedig beleillesztette az apró kezét az enyémbe. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Ma be is vittük a keretezőhöz. Egyszerűen imádom.

-          Ez tényleg nagyon szép lehet, majd feltétlenül mutasd meg, kérlek.

-          Mindenképpen – vágta rá.

-          Kislányom – jelent meg hirtelen anyu. – Hát végre téged is látni. Apáddal pont ma akartunk titeket meglátogatni. Még a kedvenceidet is elkészítettük neked Prue-val és a kisöcséddel – sietett hozzám, majd szorosan megölelgetett. – Mit ácsorogtok itt? Gyerünk befelé, mindent el kell mesélned. Apád nagyon boldog lesz, hogy átjöttél – ragadott karon, majd húzni kezdett a ház felé. Én pedig boldogan követtem őt…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 64. fejezet

64. fejezet

(Anthony szemszöge)

Nagyon ideges voltam, amióta megtudtam, hogy Nathalie ismét terhes. Ez most nagyon rosszul hangzik így átgondolva, de az egyszer biztos, hogy féltem egy kicsit ettől a dologtól. Hiszen az első terhességénél is eltitkolta a gondokat, és nem szeretném, hogyha ez ismételten így történne. Nagyon boldog vagyok, hogy három rosszcsont fog szaladgálni hamarosan itthon, de az lenne al egjobb, hogyha Nath is tökéletesen jól lenne.

-          Jó reggelt – simított végig a karomon szerelmem. Hogyan nem vettem észre, hogy ébren van?

-          Tudod az ember hajnali hatkor még nem gondolkodik sok dolgon – állapította meg szerelmem.

-          Te mióta vagy gondolatolvasó? – néztem rá sandán.

-          Drágám, olyan elmélyülten a gondolataidba merültél, hogy akár még le is teperhettelek volna anélkül, hogy észrevennéd – állapította meg komolyan. – Mi a baj? Hiányzik édesanyád, és édesapád, igaz? Bella és te sosem váltatok el sok időre – szorította meg a kezem bátorítóan.

-          Kérdezhetek valamit? – kezdtem bele bizonytalanul.

-          Hát persze – vágta rá azonnal.

-          Nincsenek rosszulléteid? – kérdeztem kissé idegesen. – Mármint, teljesen jól érzed magad? – tettem a kezem a homlokára.

-          Ne aggódj miattam, kérlek – simította a kezét az enyémre. – Ha attól tartasz, hogy olyan rosszullétek törnek rám, mint amilyenek legutóbb, akkor megnyugtathatlak. A legnagyobb rosszulétet a reggeli koffeinmentes tejeskávé okozza. Így azt hiszem, hogy leszokom róla. Sokkal jobb lenne, hogyha inkább a kakaót részesíteném előnyben. Legalábbis remélem – fintorodott el.

-          Ajaj, pedig te imádod a kávét – mondtam szörnyülködve.

-          Nekem mondod – görbült le azonnal a szája, és már egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában.

-          Hé, ne csináld ezt – öleltem magamhoz azonnal.

-          Bocsánat, tombolnak a hormonjaim – szipogta halkan.

-          Igen, tudom, nincs semmi baj – nevettem fel halkan. – Várj csak, támadt egy ötletem – nyomtam gyors csókot a szájára.

Majd egy szempillantás alatt kirohantam a konyhába, és már elő is vettem a cikória kávét, amit a lányok úgy imádnak. Az íze tényleg olyan, mint a kávé, de gyerekek is nyugodtan fogyaszthatják, ráadásul, vámpírszaglással érezni lehet, hogy nem sok köze van a kávéhoz. Ha pedig az elméletem nem csal, akkor Nathalie-t az illat zavarja, de az íz hiányzik neki. Így gyorsan melegítettem egy kis tejet, és utána azonnal beletettem a port. Majd visszasiettem szerelmemhez, aki azonnal rémültem kapta a szája elé a kezét, amikor megérezte az illatot, de aztán lassan elengedte az orrát.

-          Várj, ez nem koffeinmentem kávé – szimatolt újra a levegőbe.

-          Nem bizony, ez a lányok kedvenc reggeli itala. Gondoltam kipróbálhatnád, mert az íze nagyon hasonlít a kávéra, de az illatától nem vagy rosszul a jelek szerint – nyújtottam át neki boldogan.

-          Köszönöm – vette ki a csészét mohón a kezemből. Majd jóízűen belekortyolt. – Hm… ez finom, és, hogy mennyire hiányzott már nekem ez az ízvilág – mondta sóhajtozva.

-          Kezdek féltékeny lenni erre a kávéporra – húztam fel a szemöldököm.

-          Ugyan már – simított végig a mellkasomon. – Ugye tudod, hogy a hormontúltengéses, állapotos feleségednek mi a legnagyobb gyógyír – kuncogott fel.

-          Nos, ami azt illeti, van egy tippem – húztam le róla a takarót. Majd diszkréten felkuncogtam, amikor megláttam a kék, macis hálóinget. Várjunk csak. Amikor Marie és Emily volt a pocakjában, akkor a rózsaszínt és a sárgát szerette.

-          Min nevetsz? – kérdezte Nath kíváncsian. – Te engem nevetsz ki? Talán nem tetszik a hálóingem? Tegnap találtam egy kis boltban.

-          Dehogynem tetszik – vágtam rá azonnal. – Mikor fogja Carlisle elvégezni az ultrahangos vizsgálatot? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ha minden igaz, akkor ma délelőtt. Elvileg majd kopogtat az ajtón, amikor elkészült mindennel – válaszolta szerelmem izgatottan.

-          Akkor nem mondok semmit, de van egy sejtésem – mondtam vigyorogva. Kék maci, ez határozottan árulkodó jele egy édes kisfiúnak. Nem, mintha egy kislány nem lenne csodás meglepetés, de örülnék, hogyha lenne egy kisfiúnk is.

-          Egy kék hálóing miatt? – kérdezte Nath megdöbbenten. Majd ismét belekortyolt az állkávéjába.

-          Még semmi sem biztos, de kívácsni leszek az eredményre – vágtam rá sejtelmesen. Elég, hogyha én gyártok elméleteket, majd a többit meglátjuk.

-          Hát jól van, ennyit még kibírok, azt hiszem – rántotta meg a vállát. – Egy feltétellel – fűztem még hozzá.

-          Na és mi lenne a feltétel? – kaptam az alkalmon azonnal.

-          Nagyon, de nagyon megkívántam a rántottát, és a pirítóst – néztem rám boci szemekkel.

-          Hát jól van, és mit szeretnél a rántottádba?

-          Nagyon szeretnék bele paprikát, és jól esne egy kis sajt is – mondta határozottan.

-          Szalonna? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem, most nem vágyom rá – rázta meg a fejét.

-          Sonka, hagyma?

-          Nem, köszönöm, csak paprikát és sajtot szeretnék – mondta magabiztosan.

-          Hát rendben, akkor hamarosan hozom is – vágtam rá.

Majd lesiettem a konyhába, és készítettem egy omlettet rengeteg paprikával, és még több sajttal. Mikor pedig elkészültem a pirítósokkal együtt tálcára tettem, és már vittem is kedvesemnek. Azonban amikor odaértem megdöbbenten tapasztaltam, hogy már megint alszik. Hihetetlen, hogy még néhány perc alatt is könnyedén el tud aludni, de sebaj. Azt hiszem, hogy az ő szervezete jobban tudja, hogy mit szeretne, így inkább hagyom pihenni. A rántottáját pedig majd én megeszem, és készítek neki egy frisset, mikor felébred. A kedvesem nem ehet hideg rántottát, azt teljes mértékben ki van zárva.

-          Anthony? – motyogta halkan, de mivel azt hittem, hogy alszik, helyet foglaltam a fotelban. – Hé, éhes vagyok, ne kínozz – szólított meg ismét.

-          Oh, hát ébren vagy, bocsánat – siettem azonnal hozzá a tálcával a kezemben.

-          Igen, de tényleg elszundítottam néhány percre, de ez a finom illat magamhoz térített – ült fel az ágyban lelkesen. Mikor pedig megkaparintotta a tálcát máris jóízűen falatozni kezdett.

-          Hozhatok még egy macikávét? – fogtam meg az üres bögréjét.

-          Megtennéd? – mosolygott rám.

-          Hát persze – indultam el azonnal a konyha felé. Viszont Carlisle hirtelen megjelenése azonnal megállított.

-          Ébren van már a kismamánk? – mosolygott rám.

-          Örülök, hogy itthon vagytok – öleltem magamhoz egy pillanatra. Amit ő azonnal boldogan viszonzott. Tudom, hogy tegnap értek haza, de én még azóta nem találkoztam velük, hiszen bevették magukat az új házukba.

-          Mi is örülünk, hogy újra veletek lehetünk, fiam – válaszolta mosolyogva. – Oh, úgy látom, hogy éppen rosszkor jövök.

-          Egyáltalán nem, már éppen végeztem is – mutattam fel az üres tányért szerelmem.

-          Hogyan, hiszen ez hat tojás volt, és nem telt el öt perc – hökkentem meg.

-          Egy éhes kismamát komolyan kell venni – vágta rá. – Máris megyek, Carlisle.

-          Helyes, akkor azonnal megyek, és jöhetsz, amint elkészültél – bólintott rá nagyapa.

-          Csak felfrissítem magam, és már ott is vagyok – pattant fel az ágyból Nath. Viszont azonnal meg is szédült, és visszazuhant az ágyra.

-          Jól vagy? – termettünk mellette mindketten.

-          Persze, csak nem lenne szabad ilyen szeleburdinak lennem – harapott az ajkába. – A hirtelen mozdulatoktól néha megszédülök – fűzte még hozzá.

-          Akkor talán ne tégy hirtelen mozdulatokat – dorgáltam meg finoman.

-          Sajnálom, csak furcsa, hogy megint nem változhatok át, és mivel nemrég volt nagytakarítás azzal sem tudom elfoglalni magam. Egyszerűen csak furcsa – tárta szét a karjait kedvesem.

-          Mi lenne, ha meglátogatnád a családod? Tudod, hogy Prue is eltűnt már vagy három hete, mert egyfolytában Sam mellett van. A dögös, és otthonos szobája lassan beporosodik, és nekem sem volt időm mostanában meglátogatni. Legalább hoznál a hugicámról valami hírt – ajánlottam a lehetőséget. – Na és persze a családodról is. Ez egy merőben fontos feladat lenne, és nagyon hálás lennél érte, ha megtennéd.

-          Hm… ez nem is rossz ötlet – mosolyodott el Nath.

-          Helyes, de előbb a vizsgálat – szólt ránk Carlisle. – Menj és frissítsd fel magad, én pedig a vizsgálóban várlak.

-          Rendben, igyekszem – bólintottam. Majd megint fel akartam pattanni, de négy kéz azonnal elkapott.

-          Lassan, és megfontoltan. Örülök, hogy ezúttal nincsenek igazán komoly rosszulléteid, de a szédülés teljesen normális ilyenkor, hiszen a tested megint változik – mondta Carlisle gyengéden. – A hirtelen mozdulatok nem tesznek jót neked.

-          Rendben, szép lassan, és megfontoltan, értettem – adta meg magát. „Tudom, hogy nem kéne csaponganom, de annyira boldog vagyok. Mindig elfelejtkezem róla, hogy ne pattogjak, de mostantól figyelni fogok” – hallottam meg kedvesem gondolatait. Amin muszáj volt mosolyognom. Tényleg olyan, mint egy kis örökmozgó, legalábbis mostanában.  Amióta újra a gyermekünket várja. – Öhm… ha nem engedtek el, akkor soha nem lesz alkalmam letusolni – állapította meg kissé zavartan.

-          Bocsánat – vágtuk rá szinte egyszerre nagyapával. Majd elengedtük feleségem vállait.

-          Nincs semmi gond – kuncogott fel. Azután pedig szépen, nyugodt tempóban kelt fel, és sétált át a fürdőbe, ahol néhány pillanattal később fel is hangzott a víz csobogása.

-          Nagyapa, ugye nem találtál a vérképben semmi aggasztót? – kérdeztem rá azonnal.

-          Egy nagyon kicsit magas a vércukorszintje, ami valószínűleg a napi három-négy szelet süteménynek köszönhető, de semmilyen más gond nincs.

-          Visszafogjam a süteményfogyasztását? – kérdeztem azonnal.

-          Annyira még nem vészes a helyzet, habár, ha megáll két szeletnél naponta az nem baj – válaszolta azonnal nyugtatóan.

-          Csoda, hogy még nem lett kis bálna – csóváltam meg a fejem. Ennyi süteményt megenni, ez azért már művészet.

-          Az anyagcseréje rettentően gyors, ahogy az összes többi farkasnak is, akkor is, hogyha éppen nem változik át. Ez valószínűleg közös vonás minden alakváltóban, és félvérben is. Nem lesznek egészségügyi gondjai, de ehetne több gyümölcsöt, és akkor talán kevesebb lenne az édesség – ajánlotta nagyapa a lehetőséget.

-          Rendben van, akkor ma bevásárolok neki mindenféle finomságból – bólintottam rá azonnal.

-          Készen vagyok – sétált ki szerelmem egy helyes kismama szoknyában, és egy szűk felsőben. Tetszett, hogy nem is próbálja meg eltakarni a pocakját, hanem büszkén viseli mindenhol.

-          Akkor menjünk is, és nézzük meg a kis lurkót – indult el Carlisle.

-          Ti kibeszéltetek a hátam mögött? – kérdezte tőlem Nath azonnal.

-          Miből gondolod? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Abból, hogy Carlisle már azóta megy előkészíteni a gépet, hogy bementem zuhanyozni – mondta komolyan.

-          Csak érdeklődtem az útjukról, és az új házukról – vágtam rá.

-          Te még mindig nem tudsz hazudni nekem – kuncogott fel Nathalie. – Na mindegy is. Majd úgyis kiderül minden. Én mindig, mindent megtudok, amit csak akarok.

-          Efelől semmi kétség, kicsim – nyomtam gyors csókot a szájára. Majd egyet a pocakjára is. Ezután pedig szép nyugodtan átsétáltunk a vizsgálószobába, ahol Carlisle már felkészülten várt minket. Nathalie azonnal felfeküdt a vizsgálóasztalra, és felhúzta a felsőt a pocakjáról. Carlisle pedig rátette a gélt, és már kereste is a kisbabánkat a géppel.

-          Meg is van a kis rosszcsont – mondta néhány pillanattal később. – Na lássuk csak, hogy megmutatja-e magát a kedvünkért – kezdte el keresni a baba nemét. – Meg is vagy – mosolyodott el néhány pillanat után.

-          Mit látsz? – kérdeztük mindketten izgatottan.

-          Nos, a harmadik rosszcsont minden jel szerint kisfiú – vágta rá azonnal. – Tisztán látszik, hogy ez a helyzet.

-          Kisfiú? – mosolyodott el Nathalie, és én együtt örültem vele. Persze egy kislánynak is nagyon örültünk volna mindketten, de azért szerintem egyikünk sem bánta, hogy Marie és Emily öcsit kap.

-          Igen, kisfiatok lesz – vágta rá határozottan. – Egészen biztos vagyok benne.

-          Na mit szólsz? Egy kis trónörökös – mosolygott rám szerelmem.

-          Ez csodálatos – vágtam rá azonnal. – Persze egy kislánynak is örültem volna, de a kisfiúnak is nagyon örülök – mondta gyorsan, nehogy azt higgye, hogy mindenáron fiút akartam. Nekem csak az a fontos, hogy egészséges legyen.

-          Nekem is tetszik, hogy a kislányainknak öcsije lesz – vágta rá Nathalie azonnal. – Oh, várj csak, megvan – kuncogott fel szerelmem. – A kék hálóingből tudtad, igaz? Abból a macisból, amin felnevettél.

-          Igen, így van – vágtam rá azonnal.

-          A többieknek elmondjátok, vagy legyen meglepetés? – kérdezte Carlisle.

-          Még nem tudom – vágta rá Nathalie. – Egy kicsit legyen a mi titkunk, de szerintem majd elmondjuk.

-          Egyetértek – vágtam rá azonnal.

-          Akkor én is hallgatok – biccentett Carlisle. Majd megölelt mindkettőnket, és kiment a szobából. Mi pedig boldogan gyönyörködtünk a képben, amit a gép most nyomtatott ki…