Liz Volturi - 1. fejezet

1. fejezet

Sziasztok, Kedves Olvasóim! Természetesen, hogyha van itt még valaki, bár remélem, hogy még vagytok néhányan. Ezt a kellemes Valentin napi estét választottam a visszatérésre, és ugyan még nem tudom, hogy mi lesz a címe a kis történetnek, amibe belekezdtem, azért meghoztam az első fejezetet. Az alapötlet megint csak Ivett kis buksijából pattant ki. Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet, bár még nem sokat árul el a történetről, de hamarosan kibontakoznak a szálak. Ezúttal a friss péntekenként várható, de ki fogom írni a szokott helyre is. Puszi, Drusilla

(Alec szemszöge)

Már megint egy szokványos küldetés, egy szokványos napon, és semmi olyasmi, amitől egy kicsit izgalmas lenne az életem. Túlságosan is egyszerűek számomra ezek a feladatok. Úgysem tud senki sem ellenállni a képességemnek, és így nem tart sokáig, hogy beteljesítsem a Mester kéréseit. Ráadásul már a vadászatban sem lelem örömömet, mint régen, hiszen elég unalmas, amikor a préda nem tud menekülni előlem. Ha viszont nem használom a képességem, akkor még jobban sikoltozik az aktuális áldozat, és még a végén valaki meglát, vagy meghall engem. Mindenesetre most még ez sem izgat különösebben, mert szomjas vagyok, méghozzá nagyon. Ráadásul mennyei illatot hoz felém a szél. Ez egy fiatal lány, a sikátorban. A legjobb helyen, ott talán még a képességemet sem kell használnom. Lassan, és csendesen haladtam a sikátor felé, de akármennyire is használtam ki a tökéletesen hangtalan járásomat, még így is felgyorsult a lány légzése, valószínűleg valahogy mégis meghallhatta, hogy közeledem.

-          Ki van ott? – kérdezte elfúló hangon. Ahogy a szél meglibbentette tökéletes fürtjeit azonnal tudtam, hogy az ő illata más, mint a többieké. Az ő illata elbódít engem. Ő lenne számomra a legtökéletesebb korty, amit valaha is ittam.

-          Nem fontos, hogy ki vagyok, csak az fontos, hogy megkapjam, amit akarok – mosolyodtam el. Ritkán beszélgetek a prédával, de most valahogy olyan szórakoztató volt. Egy kis üdítő változatosság. Mondhatni műsoros vacsora.

-          Oh, nagy szellemek, ha találkoznak – forgatta meg a szemeit a lány.

-          Tessék? – lepődtem meg. Nem igazán tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

-          Az esetek jelentős százalékában az apámnak is az a fontos csak és kizárólag, hogy megkapja, amit akar. Ismerem a fajtád. Mit akarsz? Pénzt, ékszert, az ártatlanságom? Vigyél mindent, ha akarsz, engem nem érdekel, de azt kérlek, ígérd meg, hogyha végeztél, akkor megölsz – rántotta meg a vállát. Ez most valami trükk? A préda nem szokta önként felajánlani a testét, az életét, és a vérét. Ez a lány biztosan megőrült.

-          Már megbocsáss, de miért is vagy ilyen készséges áldozat? – néztem rá kérdőn.

-          Azért, mert úgyis az volt a terv, hogy vagy eltűnök, vagy meghalok, lényegében teljesen mindegy. Habár, hogyha meghalok, akkor biztosan nem fognak megtalálni, és az apám nem fog egy vadállathoz kényszeríteni, aki pofonvágott azért, mert véletlenül az egyik esküvői felkészítő táncórán ráléptem a lábára – teltek meg könnyekkel a szemei.

-          Miért nem mondtad el az apádnak, hogy mi történt? – huppantam le a földre, úgy érzem, hogy ez egy hosszabb beszélgetés lesz. Csak azt tudnám, hogy miért nem iszom ki a vérét egyszerűen ennek a lánynak. Az ártatlanságára úgysem pályázom, hiszen soha egyetlen egy hölgyre sem emeltem rá a kezem ilyen szinten. Ez különböztet meg egyelőre az állatoktól, és ha rajtam múlik, akkor ennyit meg is fogok tartani az emberségemből.

-          Elmondtam az apámnak, aki erre csak annyit mondott, hogy legközelebb figyeljek oda jobban, és akkor a leendő férjem is megtartja az úriemberi mivoltát. Szerinte így legalább megtanulom, hogy mindig tegyek kedvére a férjemnek. Bár miért is mondott volna mást? Az apám gyűlöl engem, mert anyámat látja bennem – sóhajtott fel.

-          Na és mi van az anyukáddal? Ha már itt tartunk – kérdeztem kíváncsian.

-          Te most gyilkos vagy, vagy lelki segélyszolgálat? – vonta össze a kecsesen ívelt kis szemöldökeit.

-          Az esetében még nem döntöttem el, kisasszony – kuncogtam fel.

-          Szerintem maradjunk az eredeti felállásnál. Nekem most gyilkosra van szükségem. Ön szerint miért álldogálok egy sikátorban? – nézett rám kérdőn.

-          Fiatal még a halálhoz, azt hiszem – állapítottam meg. Ráadásul pokolian vonzó, jegyeztem meg magamnak. Most, hogy jobban szemügyre vettem a hölgyet. A gyönyörű, hosszú barna haja, a csodálatosan igéző kék szemei. A szemet gyönyörködtető keblek, amelyeket a mély dekoltázsa csak még jobban kiemel. Egyszerűen mesés ez a lány. Ugyan nem látom a ruhájától, de lefogadom, hogy hosszú, sima combjai vannak, hogy még jobban őrületbe kergessen velük egy férfit.

-          Nem hiszem el, hogy pont egy éppen jó útra térő gyilkossal kell nekem is találkoznom – szusszantott fel dühösen.

-          Nem hiszem, hogy komolyan gondolja a halált – ráztam meg a fejem.

-          Oh, dehogyisnem – vágta rá a lány azonnal.

-          Akkor lássuk – ugrottam rá egy szempillantás alatt. Az általam vártaknak ellenére azonban nem sikoltott fel. Egy pillanatra összerezdült, de ez valószínűleg a hirtelen mozdulatom miatt volt, nem pedig félelemből. Bátor ez a lány, bátrabb, mint bármelyik, akivel eddigi életem során találkoztam, de talán, ha ráijesztek még egy kicsit, akkor meggondolja ezt a sületlenséget, hogy meggyilkoltassa magát egy ilyen koszos sikátorban. Csak azt tudnám, hogy miért akarom életben hagyni, amikor eddig minden vágyam az volt, hogy kiigyam az utolsó csepp vérét is. Mindenesetre egy hirtelen mozdulattal felrántottam a szoknyáját, de a világon semmi. – Ön tényleg nem fél semmitől.

-          Ez legalább az én döntésem, és nem szerez belőle az apám egy rakás pénzt, ahogy azt tervezte. Tudja, nem hívhatjuk prostitúciónak, hiszen csak egyetlen férfinak adott el, de az a város leggazdagabb fajtájából való. Ennyit érek neki, ahogy az anyámnak is annyit értem, hogy meglépjen miután megszült. Elmenekült egy vadállattól, és engem itt hagyott. A dadám mesélte, ő volt az egyetlen, akinek valaha is számítottam valamit, de mióta meghalt, azóta senki nem törődik velem. Úgyhogy mint mondtam, csak az a lényeg, hogy megöljön, miután végzett – hunyta be a szemeit, és a lábait önkéntelenül is összeszorította.

-          Érdekes nő maga, öhm… még a nevét sem tudom – néztem rá érdeklődve.

-          Miért volna érdekes, hogy hogyan hívnak. Én vagyok a következő strigula a trófeafalán – rántotta meg a vállát.

-          Azért ne vegye zokon, kisasszony, hogyha engem érdekel – állapítottam meg.

-          A nevem, Elizabeth, a barátaimnak csak Liz lennék, ha lennének barátaim, de nincsenek – jelent meg szomorú mosoly az arcán. – Szabad tudnom az Ön nevét is, ha már így összefutottunk? Csak, hogy tudjam kinek legyek majd hálás miközben a föld felé tekintgetek odafentről.

-          A nevem, Alec, kisasszony – mosolyodtam el én is.

-          Nos, most, hogy túlvagyunk a kötelező formalitásokon sokáig kíván váratni még a földre teperve, vagy hajlandó végre megtenni azt, amiért jött? – kérdezte nagyon sóhajtva.

-          Az a probléma, kedves Elizabeth, hogy már nem is vagyok biztos benne, hogy szeretném Önt megölni – mosolyodtam el halványan. – Sokkal szívesebben szöktetném meg magammal. Látta már Olaszországot? – villantottam a lányra a legelragadóbb mosolyomat, vagy valami olyasmit, mert én még nem próbáltam ilyet ezelőtt.

-          Nem láttam én még semmit, ezen kívül a városon kívül, és nem is fogok – vágta rá ellentmondást nem tűrve. – Köszönöm a felajánlást, de nem fogok egyik börtönből menni a másikba.

-          Nem lenne börtönben mellettem, kisasszony. Sőt, megmutatnék egy másik világot, amiben Ön egy erős, és határozott nő lehet. Egy olyan világot, ahol a férfiaknak eszébe sem jut bántani Önt. Adhatnék Önnek egy otthont, és olyan családot, amely a végletekig összetart.

-          Miért hinnék, Önnek? – kérdezte keserűen.

-          Miért ne hinne nekem? – tettem fel a kérdést. – Na és, ha csak elcsalom? Mi veszíteni valója van, ha úgyis csak azért van itt, hogy valaki megölje? Adhatna nekem egy lehetőséget, és saját magának is. Fontolja meg gyorsan, mert most már nagyon szomjas vagyok.

-          Szomjas? Elég elfuserált kísérlet ez arra, hogy meghívjon egy italra – kuncogott fel a lány.

-          Nocsak, milyen helyes kicsike – jelent meg egy részeg alak a sikátorban. – Nincs kedved osztozni rajta, barátom? – röhögött fel, majd közelebb sétált hozzánk.

-          Megbocsátana egy percre, hölgyem? – néztem Lizre, majd egy szempillantás alatt a fickó előtt termettem, és a falhoz vágtam, hogy minél jobban fájjon neki. Néhányszor megismételtem ezt a műveletet, majd kiszívtam az összes vérét, az utolsó cseppig, miközben Elizabeth hangosan sikoltozni kezdett. Elhajítottam az élettelen testet, majd a menekülő Liz után vetettem magam. – Úgy látom, hogy mégsem akar annyira meghalni, kisasszony – állapítottam meg, amikor már fogva tartottam a száját az egyik kezemmel. – Ha megígéri, hogy nem sikoltozik, akkor elengedem a száját – ajánlottam, mire bólintott.

-          Mi a fene, maga? – kérdezte rémülten.

-          Nos, általában vámpírnak szoktak hívni – adtam meg a választ. Bár úgy gondolom, hogy miután látta, hogy mit teszek, ez elég egyértelmű volt a számára. – Viszont, mint már mondtam, a jelek szerint mégsem akar egyértelműen meghalni. Vagy esetleg kívánja még, hogy végezzek Önnel? – tűrtem el göndör fürtjeit a nyakából.

-          A kérdés inkább az, hogy meg akarja-e tenni egyáltalán? – állapította meg pimaszul. Istenem, micsoda temperamentum. Milyen hihetetlenül erőteljes nő, ráadásul egy szimpla ijedség után már nem is fél tőlem, annak ellenére, hogy mi vagyok.

-          Szívesebben vinném magammal, ez tény, pedig nagyon szerettem volna kiszívni a csábítóan illatos, bódító vért, ami lüktet Önben, de szórakoztatóbb lesz, hogyha magam mellett tartom, ameddig csak lehet.

-          Hogy érti ezt?

-          Miután megtudta, hogy mi vagyok, sajnálatos módon nem engedhetem el, a törvényeink tiltják, hogy bármelyik emberi lény tudjon a létezésünkről. Tehát vagy megölöm, vagy magammal viszem. Ami pedig engem illett, inkább magammal viszem, mert nagyon izgalmas személyiség.

-          Mi lesz, ha ellenállok? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem fog – csókoltam meg lágyan az ütőeret a nyakán, amitől borzongás futott át a testén. Viszont az illata nem árasztott félelmet, hanem csak izgalmat. Izgalmat? – Csak nem tetszem, kedves Elizabeth?

-          Ne álmodozzon – próbálta meg kirántani magát a karjaim közül, de tisztán láttam, ahogy elpirult.

-          Nos, azt hiszem, hogy indulhatunk is, hacsak nem ragaszkodna a poggyászához otthonról – állapítottam meg.

-          Semmit nem kívánok magammal vinni abból a házból, ahol eddig éltem – vágta rá azonnal.

-          Még egy kis pénzt sem? Miből fog boldogulni a jövőben?

-          Gondoltam dolgozni fogok. Azt hiszem, hogy jelen helyzetben ez lenne a logikus. Bár, azt hiszem, hogy úgysem fogom megérni, hogy dolgozzam, hiszen, hogyha legközelebb megéhezik, akkor nyilvánvalóan én leszek a fő fogás – nyelt egy nagyot.

-          Őszinte leszek, hölgyem, nem szeretném, hogyha Ön lenne a fő fogás – állapítottam meg. Valahogy annyira más ez a lány, mint az összes többi, akivel eddig találkoztam. – Viszont egy előkelő hölgy nem is dolgozhat – tettem még hozzá.

-          Akkor fagyjak meg egy kapualjban, vagy haljak éhen? Részemről egyik megoldás sem túl kecsegtető, akkor maradjunk inkább abban, hogy megvacsorázik belőlem, és végül is, így én is elérem, amit akarok.

-          Dehogy fog utcára kerülni, vagy éhezni, majd én gondoskodom Önről – vágtam rá azonnal.

-          Én nem leszek kitartott nő – vágta rá azonnal.

-          Nem is lenne az. Mondjuk, hogy a társaságával fizetne – ajánlottam a lehetőséget.

-          Arról még csak ne is álmodjon – háborodott fel.

-          Attól tartok, hogy félreért, kisasszony – kuncogtam fel.

-          Nem nagyon hiszem, hogy egy ilyen ajánlatot félre lehetne érteni – vágta rá azonnal.

-          Kisasszony, nincsenek hátsó szándékaim. Nem a testét, vagy a lelkét kívánom, hanem csupán a társaságát – válaszoltam némiképpen felháborodva. Miért kívánnám én a testét? Ez elég abszurd lenne, hiszen egy mozdulattal megölhetném.

-          Már megbocsásson, de nem én értettem félre néhány egyszerű mondatot, és egy tisztességes ajánlatot – vágtam rá azonnal.

-          A férfiak ajánlata általában nem hátsó szándék nélküli – állapította meg. – Legalábbis nem hiszem.

-          Azt hiszem, hogy sem az apja, sem pedig az udvarlói nem voltak úriemberek – állapítottam meg. – Adjon nekem egy esélyt, és bebizonyítom, hogy van úriember még a világon. Sőt, nagyon régimódi úriemberek is.

-          Mennyire régimódi? – harapott az ajkába. Milyen érzéki volt ez az egy apró mozdulat.

-          Elég régimódi ahhoz, hogy most elvigye Önt egy szállodába, ahol megtisztálkodhat, és pihenhet, miközben én hozatok a kisasszonynak vacsorát, és egy kényelmesebb ruhát az útra, mert velem fog jönni – mondtam határozottan. Most már akkor is magammal viszem, hogyha nem akarja. Nem csak az énekesem, de egy elképesztő személyiség is. Bevezethet engem ebbe az évszázadba.

-          Igazából a korára lennék kíváncsi. Mármint, a mesék szerint a vámpírok…

-          Igen, valóban halhatatlanok – bólintottam rá azonnal. Már úgyis felfedtem magam, úgyhogy most már gyakorlatilag mindegy. Bár Aro nagyon dühös lesz, de nem fogom hagyni neki, hogy bántsa ezt a lányt. Meg fogom rá kérni, hogy átváltoztathassam, hogyha ő is felkészült rá, addig pedig lakhat velem a lakosztályomban. Végszükség esetén a képességem is igen meggyőző módszer lehet amellett, hogy ne bántsák őt a többiek, először mindenesetre kérni fogok, nem pedig követelni. Hiszen hálával tartozom a Mesteremnek, amiért átváltoztatott engem és Jane-t. – A valódi koromat egyelőre nem szívesen árulnám el, ezért maradjunk annyiban, hogy bőségesen van már élettapasztalatom.

-          Nem vagyok biztos benne, hogy magával akarok menni – gondolkodott el. – Azt mondta, hogy családja van, nem fognak örülni nekem, ez biztos.  

-          Kisasszony, a törvényeink értelmében vagy magammal viszem, vagy meg kell ölnöm, mert nem árulhatja el senkinek azt, amit itt látott – mondtam teljes komolysággal. – A családomat pedig tudom kezelni.

-          Nem vagyok biztos benne, hogy melyik a jobb eshetőség – nyelt egy nagyot. – Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy meg akarna ölni, uram – mondta pimaszul.

-          Nem akarom megölni, hölgyem, de ha nem jön velem, megteszem – vágtam rá azonnal.

-          Tényleg tisztességesek a szándékai? – kérdezte idegesen.

-          Igen, emiatt ne aggódj. Becsületszavamat adom arra, hogy semmi bántódás, vagy inzultus nem éri, hogyha velem tart – mondtam teljes komolysággal.

-          Rendben – bólintott rá végre a lány.

-          Azért jön velem, mert mégis fél a haláltól, vagy mert kíváncsi? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egy kicsit mind a kettő, azt hiszem – mosolyodott el. – Persze, csak akkor, hogyha még áll a vacsorameghívása.

-          Ez már csak természetes, hölgyem – kuncogtam fel, amikor meghallottam korogni a gyomrát. – Megengedi? – nyújtottam felé a karomat.

-          Köszönöm – fogadta el a felajánlott kart azonnal. – Ön tényleg úriember, Alec.

-          Igyekszem, Liz – biccentettem, majd elindultam a lánnyal a város legjobb szállodája felé.

-          Várjon, nem maradhatok itt, az apám már biztosan kerestet, vagy a vőlegényem – kezdett bele rémülten.

-          Akkor most kell eltűnnie – kaptam hirtelen a karjaimba, mire felsikkantott. – Kapaszkodjon – adtam ki az utasítást, és a következő pillanatban már fel is ugrottam a tetőre, és onnan szökelltem egyik tetőről a másikra…

B. Ú. É. K

Szeretnék nagyon-nagyon Boldog Új Évet Kívánni Mindenkinek! Legyen számotokra az év eredményekben és sikerekben gazdag :)

Kötelékek - 14. fejezet

14. fejezet

SZIASZTOK, KEDVES OLVASÓIM! MEGHOZTAM A KÖTELÉKEK UTOLSÓ FEJEZETÉT. NAGYON REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG :D MOST A TÖRTÉNET VÉGEZTÉVEL KIVESZEK NÉHÁNY HÉT "SZABADSÁGOT", MERT AZ ELKÖVETKEZENDŐ ÖT-HAT HÉTBEN NAGYON SŰRŰ LESZ AZ ÉLETEM, DE UTÁNA VISSZATÉREK, EZT MEGÍGÉRHETEM. :D VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, ÉS SOK-SOK PUSZI MINDENKINEK. DRUSILLA

(Jasper szemszöge)

Tudtam, hogy a családom képes lesz megbocsátani Jenna kis merényletét, ahogy én is, de abban már nem voltam annyira biztos, hogy mindez azonnal sikerülni fog nekik. Tudom, hogy a kedvemért vissza fogják őt fogadni, de nem akartam, hogy Jenna egy pillanatig is fogolynak érezze magát a saját otthonunkban, márpedig Edward nyilvánvalóan meg fogja őt figyelni még egy ideig a biztonság kedvéért, és igaz, ami igaz, nem vitathatom a bizalmatlanságát. Bár Jenna érzéseiből most már tökéletesen le tudom mérni, hogy ő tényleg nem tehetett semmiről sem. Maria amióta csak vámpírrá tette gyakorlatilag ellenünk képezte ki, vagyis csakis Alice ellen, hogyha egészen pontosak akarunk lenni a kérdésben, és nem vitathatom a tényt, hogy Jenna jól is oldotta meg a feladatát, csupán néhány másodperc választotta el a küldetése sikerétől, és ez megrémít. Túlságosan is jó kiképzést kapott. Olyat, amilyenben én egy ilyen ártatlan lányt soha nem részesítettem volna, hiszen még gyermek. Legalábbis a lelke még az. Látszik rajta. Annyira vágyik szeretetre, és megértésre, mint ahogy Nessie is. Na és a magabiztossága is eléggé a béke feneke alatt van, legalábbis nagyon úgy tűnik.

-          Hogyha kellőképpen kielemezted az érzelmi viharomat, akkor figyelhetnél rám is egy kicsit – bökött vállba hirtelen húgom morcosan.

-          Tessék? – néztem rá meglepetten.

-          Öt perce beszélek hozzád, de te csak bambán mész előre – kezdett bele. – Ne akarj átvágni, tutira engem elemzel, mert mindketten tudjuk, hogy most mennyire zavaros a fejemben, és a szívemben is minden, úgyhogy akár hangosan is diagnosztizálhatsz.

-          Elnézést, nem volt szándékos a dolog, mondhatjuk úgy is, hogy ez a képességemmel járó ártalom, mint Edwardnál az automatikus kutakodás mások fejében.

-          Értem én, hogy menő képességeitek vannak, amilyen nekem nincs, de ettől még igenis idegesítő tud lenni, hogy elemezgetsz engem, és velem nem is osztod meg a diagnózist, mint pácienseddel – állapította meg komolyan. – Tehát, hallgatom, dr. Jasper.

-          Mit mondhatnék, amit még nem tudsz? – kérdeztem mosolyogva.

-          Kicsit konkrétabb diagnózisra számítottam – állapította meg.

-          Jól van, elmondom a véleményem, de nem biztos, hogy tetszeni fog – sóhajtottam fel.

-          Sebaj, ígérem, hogy nem sértődök meg – vágtam rá.

-          Hát jól van – bólintottam rá. Úgysem fog addig békén hagyni, amíg nem mondom el neki a véleményemet. – Azt hiszem, hogy nem kaptál mostanában elég őszinte szeretetet és ettől némiképpen frusztrált vagy, legalábbis így gondolom, de vitathatod a dolgot.

-          Te most zavarban vagy? – vigyorodott el pimaszul.

-          Ami azt illeti, igen – vallottam be. – Vagyis azt hiszem, hogy nem is zavarban vagyok, hanem sokkal inkább nem akarlak megbántani, és nagyon szeretném, ha boldog lennél mellettem, és ennek azt hiszem, hogy nem az a módja, hogy folyamatosan elemezlek.

-          Nahát, magadtól rájöttél a megoldásra. Valóban akkor leszek boldog, hogyha nem viszed túlzásba az elemzést, vagy egyszerűen csak beszélgetsz velem. Tudod, elkezdhetnénk ismerkedni – ajánlotta a lehetőséget. – Mármint, persze, sok dolgot tudok rólad abból, amit anyáék meséltek, és abból, amit Maria mesélt, de jó lenne a te saját szádból hallani, hogy milyen is vagy valójában.

-          Akkor, kérdezz, és utána én is kérdezek, mit szólsz ehhez a lehetőséghez? – kérdeztem kíváncsian.

-          Akkor első kérdés – gondolkodott el egy pillanatig. – Mikor szerettél bele Alice-be? Oh, és nem hiszem el, hogy amint megláttad, mert az egyáltalán nem vallana rád – fűzte még hozzá.

-          Nos, ha hiszed, ha nem, már amikor megláttam őt megvolt a bizsergés kettőnk között, de valóban a szerelem folyamatosan tört rám, de nem tartott sokáig, amíg eljutottam odáig, hogy halálosan imádjam őt.

-          Miért? Mi volt benne olyan különleges? Vagyis mi benne olyan különleges? – kérdezte kíváncsian.

-          Az egész lénye, ahogy van. Sohasem gondolt csak magára amióta csak ismerem. Ő volt a család és az én lelkem. Majdnem annyira, mint Esme. Egyszerűen hihetetlen, hogy mekkora szíve van, ha tehetné, akkor az egész világot magához ölelné. Egyszerűen csodálatos. Ráadásul soha nem kételkedett bennem, még akkor sem, amikor kis híján bántottam Bellát. Nem haragudott rám, és megértett még akkor is, amikor még én sem értettem saját magam.

-          Akkor tényleg különleges lány ez az Alice, örülök, hogy nem sikerült bántanom – mosolyodott el Jenna. – Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy megismerjem.

-          Igen, szerintem is itt lenne az ideje – bólintottam rá. - Sőt, mindenkit meg kell ismerned, mert mostantól ők mind a te családod is lesznek.

-          Azt szerintem ki kellene érdemelni – állapította meg Rosalie, amint kiért a többiekkel a ház teraszára.

-          Baby, legyél egy kicsit megértő – csitította rögtön Emmett. – A csajszit átverték, de most már észhez tért, úgyhogy hagyd békén a hugit, és inkább segíts neki beilleszkedni.

-          Ennyi? Szerintetek el is van felejtve, hogy veszélybe sodorta a családot? – nyögött fel Rosalie.

-          Szerintem adjunk neki esélyt – vágta rá Edward.

-          Félrevezették, Rose, ez nem az ő hibája – mondta Esme határozottan. – Én azt javaslom, hogy kapjon legalább próbaidőt.

-          Én támogatom Esme javaslatát – bólintott rá Carlisle is.

-          Szerintem is maradjon – mondta Nessie. – Hogyha éppen nem tervez a család ellen merényletet, akkor egész kedves.

-          Köszönöm, azt hiszem – húzódott mosolyra húgom szája. Na, úgy látom, hogy Nessie és Jenna jóban lesznek egymással.

-          Adjunk neki esélyt – mondta Bella is, amiért nagyon is hálás voltam neki. Bár ha Nessie és Edward már beleegyezett, akkor az ő válasza azt hiszem, hogy egyértelmű volt.

-          Én tudom, hogy nem a személyem ellen szólt a merénylet, vagyis hazugságok miatt támadtál rám, úgyhogy részemről szent a béke, ha nem próbálsz meg még egyszer elintézni – libbent elénk kecsesen Alice. Majd egy szempillantás alatt magához rántotta Jennát, aki először egy kicsit ugyan megszeppent, de utána boldogan ölelte magához gyönyörű feleségemet. – Gyere, már előkészítettük a szobádat – ragadta kézen Alice, majd maga után húzta, én pedig boldogan követtem őket. – Láttam, hogy nagyon tetszeni fog, de azért élőben is jó lenne látni az arcodat, amikor először megpillantod – kezdett el csacsogni gyönyörű kedvesem. – Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte izgatottan, amikor kinyitotta az ajtót.

-          Ez egyszerűen káprázatos – ámult el húgom. – Rajongok a filmekért, és ti csináltatok nekem egy igazi mozis szobát, tele plakátokkal és házimozival. Köszönöm – vetette ezúttal Jenna magát feleségem nyakába. – Honnan tudtátok? – kérdezte boldogan.

-          Amikor Nessie kiengedett a celládból, megtalálta a tárcádat, ami telis-tele volt filmes képekkel, és filmcímekkel. Ebből már nem volt nehéz kitalálni, hogy minek örülnél igazán – magyarázta Alice.

-          Én, egyszerűen nem is tudom, hogy mit mondhatnék – harapott az ajkába. – Annyira sajnálom azt, ami történt. Ha tudtam volna, hogy Jasper ilyen boldog veled, akkor soha nem jutott volna eszembe megtámadni téged. Kérlek, bocsáss meg – kérte húgom őszintén.

-          Spongyát rá – legyintett Alice mosolyogva. Az én szívem pedig egy pillanatra talán újra megdobbant, legalábbis képletesen. Most már két értelme van az életemnek, természetesen a családomon kívül, és ha rajtam múlik, akkor soha többé nem fogom egyiküket sem boldogtalannak látni.

(Jenna szemszöge)

Hm… eltelt tíz év. Nagyon különös ezt mondani, de tíz nagyon is boldog év áll mögöttem. Különös arra gondolni, hogy mennyi minden történt az életemben ennyi idő alatt. Először megtámadtam a bátyám feleségét, mert Maria átvert engem, utána pedig hihetetlen módon ő lett a legjobb barátnőm, a nővérem, a legkedvesebb az életemben a bátyám után. Ezt soha életemben nem gondoltam volna. Na de térjünk vissza egy kicsit a közelmúltba. Micsoda kezdett volt. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére sokkal gyorsabban ráéreztem a vega életmódra, mint ahogy azt a többiek bármikor hitték volna, pedig nem is volt olyan nehéz, mint mindenki magyarázta. Három hónappal azután, hogy Jasper hazavitt a Cullen házba már képes voltam tökéletesen uralkodni magamon, így elkezdhettem az iskolát, ami a többieknek már nem tartogatott újdonságot, de nekem sokkal több izgalmat jelentett. Hiszen én csupán írni, olvasni, és alapszinten számolni tudtam. Amikor én voltam gyermek, akkor még a biológiának, a környezetnek, a fizikának és a kémiának nem volt ilyen jelentős szerepe. Főleg nem egy leánygyermek számára, hiszen nekem az volt a feladatom, hogy szép legyek, és olvassak, vagy hímezzek szabadidőmben. Így nagyon megváltozott számomra a világ, amikor megismerkedhettem az élet nagy csodáival. Olyannyira megváltoztatta az életem az iskola felfedezése, hogy azóta, abba se hagytam. Elvégeztem a középiskolát, együtt a többiekkel, aztán többé-kevésbé a saját lábamra állva elvégeztem az egyetemet, méghozzá pszichológiát. Nagyon remélem, hogy lesz majd alkalmam segíteni, lehetőleg minél több páciensemen. Nem volt nehéz megszeretni ezt a szakot, hiszen át tudtam érezni a hátterét a csalódásnak, a fájdalomnak, és a kétségbeesésnek is. Carlisle pedig már helyet is talált nekem a kórházon belül, a bántalmazott páciensek mellett fogok segíteni, hogy újra tudják kezdeni az életüket, ahogy anno nekem is segítettek újrakezdeni. Ráadásul azt hiszem, hogy titkos segítségem is lesz ebben, ugyanis a bátyám és Edward is beígérte, hogy szükség esetén segédkeznek az elemzésben, hogyha valaki nem képes megnyílni nekem. Tudom, hogy ez egy kicsit csalás, de a lényeg, hogy az embereken segíteni tudjak.

-          Mi van, csajszi, merre jár a csinos kis fejecskéd? – huppant le mellém Emmett a kanapéra. – Izgatott vagy az első melós nap miatt? Kár, hogy én megint a középiskolában fogok unatkozni – csapott a combomra váratlanul. – Az a sok bige, aki mind csak rólam álmodozik. Ezekről az izmokról, erről a testről… oh, én szegény hátrányos helyzetű vámpír. Járhatnék majd hozzád kezelésre?

-          Ne is figyelj rá – huppant le Rose Emmett ölébe. – Majd én kikezelem a fickót, hogyha egyáltalán csak ránéz valamelyik kis perszónára – vigyorgott rám. Oh, igen, Rosalie és az én kapcsolatom is révbe ért. Az eleinte igencsak ellenséges hangulat után végre elkezdtünk beszélgetni, és kiöntöttük egymásnak a lelkünket. Akkor határoztam el végérvényesen, hogy pszichológus leszek, mert nagyon is láttam Rosalie-n a pozitív változásokat, miután kiadta magából a kétségeit, és a múltja fájdalmas pillanatait.

-          Még mit nem, fogadj szót, asszony, és maradj szépen csendben. Attól, hogy szeretem, ha csodálnak, még nem adom oda magam akárkinek – mondta Emmett határozottan.

-          Adok én neked odaadást – vágta rá Rose, és fejbe kólintotta a férjét, ahogy mindig szokta, amikor kötekedni kezdenek egymással.

-          Most nézd meg, ez családon belüli erőszak, most azonnal sürgősségi kezelést kérek – nézett rám Emmett tettetett felháborodással.

-          Gyerekek, a családon belüli erőszakkal nem tudok mit kezdeni itthon. Hiszen megmondtátok, hogy titeket csak nagyon indokolt esetben kezelhetlek – emeltem fel a kezeimet.

-          Szép kis orvos vagy te – húzta el a száját Emmett. – Szemet hunysz egy igen komoly probléma felett, méghozzá szemrebbenés nélkül.

-          Na jól van, elég a gyereknapból, gyere, elviszlek – jelent meg Jasper mosolyogva a nappaliban.

-          Sok sikert, drágám – lépett ki Esme a konyhából mosolyogva. – Tessék, készítettem egy kis csokis kekszet a pácienseknek, hogy könnyebben megtörjön a jég – nyújtott felém egy süteményes dobozt.

-          Köszönöm – öleltem magamhoz hálásan. Majd kivettem a kezéből a kis dobozt.

-          Számomra még mindig hihetetlen, hogy te vagy az egyetlen a családból, akinek még mindig nincs jogsija – szólt utánam Emmett.

-          Nekem nem jogsim van, hanem sofőröm. Elegáns hölgy vagyok – fordultam vissza, és rákacsintottam.

-          Egyébként miért nem akarsz jogsit? – kérdezte Jasper kíváncsian, amikor már a kocsiban ültünk.

-          Akarok majd, de a kocsimat a saját fizumból szeretném megvenni – mondtam komolyan.

-          Kicsim, te is tudod, hogy én boldogan vennék neked már egy autót, hogyha hagynád végre. Vagy járhatnál az enyémmel is, hogyha szükséged lenne rá – mondta bátyám a fejét csóválva.

-          Tudom – sóhajtottam fel. – Ez most csak egy vágyam, hogy legyen valami, amit a saját fizetésemből, a munkámmal érek el.

-          Oké, nem szólok bele, de akkor legalább azt engedd meg, hogy a fizetésed Alice befektethesse – vigyorodott el bátyám.

-          Jasper…

-          Jenna… - forgatta meg a szemeit. – Két lehetőséged van, vagy hagyod Alice-nek, hogy befektesse a fizetésed, vagy hagyod, hogy én vegyek neked egy autót.

-          Jól van, akkor a kisebbik csalást választom, Alice befektetheti a fizetésem – adtam be a derekam. Úgysem tudok mit tenni a komplett család ellen, mert mindenkinek lételeme, hogy meglepjen egy autóval. Na nem, mintha panaszkodnék, de egy kicsit túlzásnak érzem mindazt, amit kaptam hosszú éveken keresztül, méghozzá ingyen.

-          Helyes, akkor ezt meg is beszéltük, végre – vidult fel bátyám azonnal. Egyetlen egy rossz szavam sem lehet róla, hiszen eszményi báty, amióta csak egymásra találtunk, de néha úgy érzem, hogy túlságosan el akar kényeztetni. – Mikor végzel? Ha gondolod, akkor szívesen érted jövök – nézett rám kérdőn.

-          Köszönöm, de Esme már felajánlotta, hogy értem jön, mert úgyis meg akarja látogatni Carlisle-t – válaszoltam azonnal.

-          Rendben, akkor este találkozunk – egyezett bele Jasper. – Áll a vadászat?

-          Hát persze – vágtam rá. Már rám fog férni egy vadászat. Majdnem két hete voltam utoljára.

-          Helyes, ügyes legyél – nyomott puszit az arcomra. Majd utamra engedett. Én pedig boldogan indultam el a kórház recepciója felé, hogy megtudjam merre is lesz a szobám. Természetesen az első, akit megláttam a recepció mellett várakozni az Carlisle volt, és ahogy meglátott szélesen elmosolyodott, ahogy én is.

-          Dr. Quinn, engedje meg, hogy bemutassam a fogadott lányomat, dr. Hale-t – mutatott be Carlisle a leendő főnökömnek.

-          Nagyon örülök – nyújtottam felé a kezemet azonnal.  

-          Részemről a szerencse – rázta meg a kezem Dr. Quinn azonnal. – Mindig öröm új munkatársat üdvözölni ebben a kis kórházban. Jöjjön velem, megmutatom a szobáját, hogy be tudjon rendezkedni.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá a doktornőre hálásan.

-          Később meglátogatlak, kicsim, most még van egy kis dolgom – ölelt meg Carlisle egy pillanatra. – Nagyon büszke vagyok rád – súgta még a fülembe. Majd elengedett.

-          Rendben, viszlát – mondtam meghatódva. Sosem gondoltam volna, hogy Carlisle valaha ilyen büszke lesz rám, és az egész család is.

-          Kérem, jöjjön velem, dr. Hale – karolt belém kedves főnöknőm, és vezetni kezdett a szobám felé, ahol végre megkezdhetem a praktizálásomat, amire oly régóta várok. Az életem gyökeresen megváltozott az utóbbi tíz évben, de azt kell mondanom, hogy jobb nem is lehetne, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni, de egy kicsit hálás voltam Maria kegyetlenségéért, hiszen így visszakaphattam a bátyámat, és ajándékba kaptam egy új családot is, akiket imádok. Mit kívánhatnék még ezen kívül? Azt hiszem, hogy az életem tökéletes, és ha rajtam múlik, akkor ez így is marad, méghozzá örökre.