Liz Volturi - 33. fejezet

33. fejezet

(Liz szemszöge)

Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez tényleg velem és az apámmal történik. Azt sem voltam hajlandó elfogadni, hogy Alec képes így lefogni engem, amikor le akarok menni, és megakadályozni Félixet abban, amit csinál.

-          Liz, higgadj már le. Tele leszel lila foltokkal, ha ezt így folytatod tovább – tett le az ágyra Alec, majd azonnal fölém is lendült, és a csuklóimat a fejem fölött fogta le a kezeivel. – Nem akarok kárt tenni benned, egyetlen egy ujjal sem, de ehhez nyugton kell maradnod – nézett rám könyörgőn.

-          Nem fogok, érted? Azonnal eressz el – néztem dühösen a szemeibe.

-          Nem foglak elereszteni, mert akkor hülyeséget csinálnál – sziszegte az arcomba ingerülten.

-          Oh, csak akkor vagyok jó barátnő, amikor bólogatok, és hagyom, hogy azt tedd, amit csak akarsz? – próbáltam meg meglendíteni a lábamat, de Alec erősen tartotta.

-          Csak nem gondoltad, hogy még egyszer elkövetem ugyanazt a hibát? Legutóbb már megkaptam a magamét, ezúttal nem fogom hagyni, hogy könnyűszerrel elintézz – morgott fel halkan. Ez viszont nem dühös morgás volt, hanem valami dorombolásszerű hang.

-          Na nem, eszedbe se jusson semmi ilyesmi – morogtam rá ezúttal én. – Ez nem az a pillanat, amikor a hevességed izgatná a fantáziámat.

-          Valóban nem? – hajolt a nyakamra, hogy finoman harapdálni kezdje.

-          Alec, azonnal hagyd abba – rivalltam rá.

-          Csak szeretném elterelni a figyelmedet a problémákról – súgta a fülembe ártatlanul.

-          Én viszont most nem akarom, hogy eltereld a figyelmemet, úgyhogy állj le most azonnal – löktem meg a vállait, mire végre hajlandó volt legördülni rólam.

-          Makacs egy nőszemély vagy – forgatta meg a szemeit.

-          Te pedig nem igazán vagy tekintettel a jelenlegi érzelmi állapotomra. Nem mindenre nyújt megoldást az, amivel mindent meg akarsz oldani – mondtam határozottan.

-          Renata szerint a legjobb dolog, amit csak egy pár tehet. Amikor jóban vannak egymással, amikor összevesztek, amikor kibékülnek, amikor veszekednek. A szex minden helyzetre nyújt megoldást – kacsintott rám.

-          Neked sem kéne ennyit beszélgetned a barátnőnkkel. Attól tartok, hogy Renata egyszerűen csak nagyon, de nagyon szereti élvezni az életet, mindegy, hogy mi a kiváltó oka – sóhajtottam dühösen, és még folytatni akartam a felháborodásomat, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.

-          Szabad – vágtam rá azonnal, mielőtt Alec még bármit is tehetett volna.

-          Most már lejöhettek – jelent meg Esme arca a nyitott ajtóban. – Ne aggódj, Liz, nem hagytam, hogy Félix túl messzire menjen – mondta gyengéden.

-          Egyáltalán nem kellett volna hagyni, hogy ez megtörténjen – sétáltam el mellette dühösen. Tudom, hogy számára ez valamilyen szinten elégtétel lehetett, ahogy Carlisle számára is, de akkor sem tetszett, hogy Esme, aki mindig gyengéd és lágy még csak nem is tiltakozott velem együtt.

-          Liz – kapta el a karomat Alec. – Nem gondolod, hogy ez kissé durva volt? – kérdezte idegesen. – Esme ennél jóval több rosszat kapott ettől az embertől, most mégis a védelmére kelt, hogy Félix ne okozzon benne tartósabb károkat.

-          Mindenki szerint ő az ártatlanság megteremtője, most mégsem akadályozta meg valaki fájdalmát. Nem lehet, hogy félreismeritek? – sziszegtem vissza.

-          Ezt a stílust most betudom az apád közelségének, és idióta nevelési elveinek, mert ez nem te vagy. Az a lány, akit én megismertem nem ostoba, vagy kegyetlen – vágott vissza, majd elsétált mellettem.

-          Ugyanezt én is elmondhatnám rólad – vágtam vissza azonnal, és én is elindultam a földszint felé. A lépcsőn Carlisle sétált felfelé velem szemben, de a megszokottól eltérően most nem mosolygott rám, sőt, kerülte a pillantásom, amennyire csak lehetett. – Elláttad? – kérdeztem utána, hogy egy kicsit megtörjem a házban beállt nyomasztó csendet.

-          Az apádat el – biccentett majd tovább ment. – A feleségemet pedig most fogom – fűzte még hozzá, majd tovább sétált. Oh, a fenébe is, talán tényleg túl szigorú voltam Esméhez figyelembe véve a múltban történt eseményeket.

-          Én… - kezdtem volna bele, de már becsukódott Carlisle mögött az ajtó. - Mindegy, majd később beszélek vele – motyogtam magam elé, majd tovább indultam a földszint felé. Amikor leértem azonnal megláttam apát, akinek a bal karja fel volt kötözve, és a csuklója begipszelve. A jelek szerint Félix tényleg kíméletes volt, ha ezt lehet annak nevezni. Mindenesetre nem tett apában tartós károkat, és ezért egy kicsit hálás voltam neki.

-          Elisabeth – nyújtotta felém apa az ép karját. Én pedig gondolkodás nélkül odasiettem, és hozzábújtam meleg testéhez.

-          Jól vagy? – néztem rá fel néhány pillanattal később.

-          A körülményekhez képest jól – nézett dühösen Félix felé. – Beszéljük meg a jövődet, kicsim. Szeretném, hogyha velem maradnál, majd keresünk neked másik vőlegényt, csak ne menj el ezekkel a lényekkel. Még a végén bántanak téged is.

-          Elmondod, amit szeretnénk tudni? – kérdeztem tőle bizonytalanul.

-          Hidd el, ez olyasmi, amit nem feltétlenül kell tudnod. A lényeg, hogy te a kislányom vagy, és erre a szavamat adom – simított végig az arcomon.

-          Te ezt most komolyan beveszed? – forgatta meg a szemeit Renata.

-          Miért hazudna nekem egy ilyen kérdésben? – néztem kérdőn barátnőm felé.

-          Manipulálni próbál téged, hát nem látod? – mutatott apámra dühösen. – Ha tudnád, hogy hányszor csináltam ezt már én is férfiak kedvéért, akik azt akarták hinni, hogy szerelmes fruska vagyok. Ez csak a színjáték része.

-          Renata, kérlek, hagyd, hogy megbeszéljem ezt a dolgot az apámmal – néztem rá kérlelőn.

-          Ahogy gondolod, de nyugodtan elhiheted nekem, hogy ez a helyzet – rántotta meg a vállát, majd kisétált a helyiségből.

-          Apa, el kell mondanod nekem. Ígérem, hogy figyelmesen végighallgatlak, de tudnom kell, hogy ki az anyám, és miért nincs tisztességes születési anyakönyvi kivonatom – néztem a szemébe komolyan. – Főzök egy teát, ahogy régen, és leülünk beszélgetni, mit szólsz?

-          Jól hangzik, kicsim – mosolygott rám. Mire én elindultam a konyhai eszközök felé, apa pedig kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. Minden olyan volt, mint régen, azzal a különbséggel, hogy Alec árnyékként követett minket, ami jelen pillanatban eléggé zavart.

-          Szóval, hogyan botlottál ebbe a különös csoportba, akikkel hazajöttél? – kérdezte apa kíváncsian.

-          Puszta véletlen volt – vágtam rá azonnal. – El akartam menekülni a vőlegényem elől, és új életet kezdeni, amikor belebotlottam Alecbe.

-          Nem teljesen így történt – vágott közbe Alec.

-          Alec – néztem rá mérgesen, de egyáltalán nem érdekelte a figyelmeztető tekintetem.

-          A lánya, ha éppenséggel tudni szeretné, akkor meg akarta öletni magát egy sikátorban. Inkább, minthogy férjhez menjen a maga által választott szörnyeteghez, vagy egy perccel is tovább olyan házban maradjon, ahonnan csak el akarják árverezni – mondta olyan nyugodtan, mintha csak az időjárásról kezdett volna el csevegni.

-          Kicsim, ugye ez nem igaz? – nézett rám apa döbbenten.

-          Hirtelen döntöttem, nem gondoltam át – próbáltam menteni a menthetőt.

-          Órák óta a sikátorban vártad a veszted – mondta Alec kissé dühösen.

-          Magunkra hagynál, kérlek? – néztem rá komolyan.

-          Az nem megoldás, ha mindketten elhallgatjátok egymás elől az igazságot – vágta rá, de azért kisétált a szobából.

-          Gyere, kicsim, most megszökhetünk előlük, gyorsan – termett mellettem apa, és már húzott is az ablak felé.

-          Eszem ágában sincs megszökni, nem fognak bántani, téged sem, mert nem hagyom nekik – ráztam meg a fejem.

-          Kicsim, az előbb se volt különösebb beleszólásod a dolgokba – bökött apa a karja felé a fejével.

-          Az egyedi esett volt, még egyszer nem fog megtörténni – mondtam határozottan.

-          Azt mondtam, hogy most elmegyünk innen, hogy biztonságban tudjalak téged is, és magamat is – ragadta meg a karomat. – Indíts – fűzte még hozzá.

-          Nem megyek, amíg nem tisztáztunk mindent, amit szeretnék – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Nem fogsz irányítani. Kezdem azt hinni, hogy Renata igazat mondott a manipulációdról. Tehát ülj le, mindjárt kész a tea, és hallgatom a történetet a születésemről – mondtam ellentmondást nem tűrve. A következő pillanatban pedig akkora pofon landolt az arcomon, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Előttem pedig teljesen elsötétül a világ...

-          Liz – hallottam meg Carlisle halk hangját. – Hallasz engem?

-          Igen – nyitottam ki a szememet. – Fáj a fejem – kaptam a karomat a fájó részre, ami be volt kötözve.

-          Nem csodálom, kaptál egy jó kis agyrázkódást a kedves apukádtól. Szerencséje, hogy még él. Nem volt könnyű Alecet visszafogni, de szerencsére Esmét sosem bántaná, úgyhogy az apád egy lábtöréssel megúszta – mondta ingerülten. – Egyébként Esme aggódik érted, de nem akart bejönni, mert tudja, hogy haragszol rá – fűzte még hozzá, és tudtam, hogy a haragja most némiképpen felém is irányul, ami tökéletesen jogos volt, sajnos.

-          Sajnálom, ahogy reagáltam, és Esmétől is elnézést fogok kérni – sóhajtottam fel.

-          Nem haragszunk rád, Liz. Csak annyit kérünk, hogy egy kicsit kevésbé bízz meg az édesapádban, mert nem olyan, amilyennek mutatja magát. Azt hiszem, hogy ez nyilvánvalóvá vált azután a hatalmas ütés után, amit kaptál. Legalább még egy hétig látszani fog a keze nyoma az arcodon.

-          Csak azért nem értem, hogy Alec hogy-hogy nem ért oda időben, hogy megakadályozza – sóhajtottam fel. – Vagy talán nem is akarta.

-          Alec eltörte apád egyik lábát, amikor meglátta, hogy mit tett. Ez azt hiszem, hogy sokat elárul valakiről, aki fizikailag még sosem bántalmazott másokat. Ő általában csak használja a képességét, és kivárja, amíg Félix végez. Egyébként pedig Edward, a fiam odaért volna, mert gondolatolvasó, és tudta volna, hogy apád mire készül, de Alec nem az. Ő bízott abban, amiben te, hogy téged sosem bántana az apád, a jelek szerint azonban mindketten tévedtetek.

-          Igen, sajnos úgy tűnik, hogy ez így van – bólintottam rá. – Felkelhetek, hogy folytassuk a kikérdezést?

-          Felkelhetsz, a többiek már csak ránk várnak – bólintott Carlisle.

-          Majd én viszem – jelent meg hirtelen Alec. Majd egy szempillantás alap felkapott, és gyengéden magához ölelt. Nekem pedig azonnal sírhatnékom támadt, de visszaszorítottam a könnyeimet. – Sírd csak ki magad nyugodtan – nyomott puszit a homlokomra, amikor meglátta a remegő ajkamat.

-          Nem, majd utána – ráztam meg a fejem. – Tudjuk meg azt, amiért jöttünk, és menjünk haza – mondtam határozottan.

-          Rendben – biccentett Alec. A következő pillanatban pedig már le is tett a nappali kanapéjára, az apámmal szembe.

-          Sajnálom, kicsim, csak a te érdekedben akartalak elvinni innen bármi áron – mondta apa bűnbánóan, de ezúttal nem akartam neki bedőlni. Elégszer ért már csalódás vele kapcsolatban ezalatt a rövid idő alatt.

-          Hagyjuk ezt, csak azt akarom hallani tőled, amiért jöttünk. Ki az anyám? – kérdeztem keményen. Mire apa meglepetten nézett rám. – Mást nem akarok tudni.

-          Hogy értetted azt, Charles, hogy nekem fiam volt, neked pedig lányod van? – kérdezte Esme meglepően kemény hangon, de apám csak dacosan felszegte az állát.

-          Alec? – nézett rá Félix határozottan. Mire elvesztettem a látásom a következő pillanatban, és azt hiszem, hogy a hallásom is.

-          Mit csinálsz? – kezdtem el hadonászni a karjaimmal, hogy valami támaszt találjak.

-          Semmi baj, csak nem akartuk, hogy halld, vagy lásd, hogy mi történik – simított végig a karomon, majd az érzékeim visszatértek.

-          Na még egyszer – kezdett bele Félix. – Esme kérdezett tőled valamit, amire jó lenne, ha válaszolnál – mondta határozottan.

-          Hosszú történet lenne – vágta rá apám azonnal.

-          Nekünk viszont szerencsére sok időnk van, és neked is van sok csontod, ami még nem teljesen ép – válaszolta Alec. – Viszont, ha válaszolsz a kérdésre, akkor megúszod további sérülések nélkül, és mi is elmegyünk hamarosan.

-          Válaszolj nekünk, apa. Már rájöhettél, hogy nem viccelnek – mondtam komolyan.

-          Jól van, már úgyis mindegy – sóhajtott fel apa. – Az anyád és én sosem jöttünk ki kellőképpen. Ő nem volt, hogy is mondjam, nem mutatott túlzott érdeklődést a vadság iránt, és ez engem nagyon frusztrált. Sosem voltam az a fajta ember, aki nagy szavakkal és romantikával akarta elcsábítani a hölgyeket.

-          Ezt csak megerősíteni tudom, de a lényegre, ha lehetne – vágott közbe Esme.

-          Az már mindenki tudja, hogy Esme a feleségem…

-          Csak volt – vágott közbe Carlisle.

-          Részletkérdés – forgatta meg a szemeit apa. – Szóval, amikor végre teherbe esett tőlem, nagyon megörültem, hiszen mindig is csak azért akartam megnősülni, hogy a vagyonom, majd egy napon a fiamra szálljon. Ezért is omlottam össze annyira, amikor a kisfiúnk meghalt néhány nappal a születése után, viszont, amit Esme nem tudott az az, hogy született egy gyönyörű kislányunk is.

-          Nem ikreink voltak, végig magamnál voltam a szülésnél, és csak egy kisbabánk született, hazudsz – vágott közbe Esme azonnal.

-          Az igazat, ha lehetne – szorította meg apa nyakát Félix.

-          Apa, a szavadat adtad rá, hogy a te lányod vagyok – néztem rá komolyan.

-          Ez így is van – bólintott rá apa azonnal.

-          Akkor áruld el végre, hogy ki az édesanyám, ha ezek szerint nem Esme – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem Esme az édesanyád. Elég csak egymás mellett látni titeket, és mindenki rájön erre, úgyhogy félek, felesleges lenne ezt tagadnom – vallotta be apa végre, amit már mindannyian sejtettünk. A következő pillanatban pedig már Esme karjaiban találtam magam, én pedig boldogan öleltem őt vissza, hiszen jobb anyukát az ember keresve sem találhatna, ebben biztos voltam.

-          Kicsikém – simított végig gyengéden a hajamon. Én pedig próbáltam minél jobban belebújni az ölelésébe.

-          Várjunk egy percet – jutott eszembe hirtelen. – Ha én vagyok a ti lányotok, akkor ki volt a kisbaba, akiről Esme azt hitte, hogy a fiatok – néztem apámra kérdőn, és tudtam, hogy nem csak én, hanem a többiek is feszülten figyelnek, hogy fény derüljön az újabb titokra, amit az apám rejteget már több, mint tizenhét éve…

Liz Volturi - 32. fejezet

32. fejezet

(Liz szemszöge)

Nagyon különös érzés volt megint itt lenni. Nem mentem el régen, de mégis, furcsa volt újra látni az otthonomat, ami egyébként sokat választott ezalatt a rövid idő alatt. A kedvenc kanapém eltűnt, amin mindig varrogattam, és olvastam. A balerinás kép sem volt már a falon, amit annyira szerettem. Ahogy a cipőim is eltűntek. Mintha apa ki akart volna űzni a gondolataiból és az emlékeiből is.

-          A ház olyan, mintha nem is léteztem volna – nyeltem egy nagyot.

-          Tessék, kicsim? – nézett rám meglepetten Alec.

-          Egyik dolgom sincs itt lent, semmi, ami az enyém volt – pillantottam körbe a nappalin. – Olyan, mintha az apám ki akarta volna törölni a létezésem. Elég gyorsan feladta az utánam való kutatást, nem igaz? – néztem szomorúan kedvesemre.

-          Nem biztos, hogy ez történt, Liz – vetette ellen azonnal. – Talán csak a hiányod jobban fájt neki, amíg látta a sok holmidat.

-          Aranyos, hogy vigasztalni próbálsz – mosolyogtam rá.

-          Kik maguk? – jelent meg hirtelen apa egy puskával a kezében. Alec pedig azonnal maga mögé rántott, hogy megvédjen az esetleges támadástól.

-          Én vagyok az, apa – kukucskáltam ki a morgó Alec mögül.

-          Kislányom, te élsz? – engedte le a fegyvert azonnal. Majd le is tette maga mellé, és a karját kitárta felém. – Hol voltál eddig? Már mindenhol kerestettelek a városban.

-          Elszöktem – válaszoltam halkan, és ki akartam lépni Alec mögül, hogy odamenjek apámhoz, de nem hagyta nekem.

-          Nem bízom benne – mondta idegesen.

-          Miért szöktél el? – engedte le a karjait apám, amikor látta, hogy nem fogok eljutni a karjaiba.

-          A vőlegényem nem bizonyult jó választásnak, és te nem akartad megváltoztatni a döntésedet.

-          Eljött hozzám, és elmondta, hogy mi történt, és hogy elvesztette a fejét, még egy hatalmas csokrot is hozott neked, és édességet, hogy a bocsánatodért könyörögjön, de téged már nem talált itt – válaszolta apám.

-          Na és, ha bocsánatot kért volna, akkor rendben van? Miután összeházasodtam volna vele, akkor minden verés után hozott volna lábadozó virágot és csokoládét? – kérdeztem kissé dühösen.

-          Az arisztokrácia nő tagja van, neked nem kell döntéseket hoznod, hanem a férjedért kell élned – keményedett meg apám hangja.

-          Ennyi idő után is a régi lemezt fújod, Charles? – lépett elő Esme az árnyékból, ahová eddig elbújt.

-          Te meghaltál, ez lehetetlen – hőkölt hátra apa azonnal. – Leugrottál a szikláról, hiszen láttam a testedet, amikor behozták a kórházba – jelentette ki elhűlve.

-          Nem a kórházba vitték, hanem egyenesen a halottasházba – javította ki Carlisle.

-          Természetesen, hiszen halott volt – bólintott rá apám azonnal.

-          Nem, még nem voltam halott – mondta Esme komolyan.

-          Igen, azt én is látom – biccentett apa. – Hogyan lehetséges ez? Hiszen az orvos azt mondta, hogy nincs remény.

-          Az most teljesen mindegy, nem emiatt jöttünk el hozzád – mondta Esme határozottan.

-          Látom, te is még mindig szeretsz ellenkezni – húzódott félelmetes vigyorra apám ajka. Én pedig megijedtem a tekintetétől. Egészen biztos vagyok benne, hogy még soha nem láttam ekkora kegyetlenséget fellángolni a szemében. Vajon miért nem szerette soha Esmét, hiszen olyan kedves, és odaadó teremtmény. – Mennyire lettél bátor ezalatt az idő alatt? – lépett egyet Esme felé apám, mire Carlisle azonnal maga mögé húzta a feleségét. Nem mintha kárt tudott volna tenni benne az apám, de Esme ettől függetlenül remegni kezdett, ahogy közelített felé.

-          Egy lépést ne merészeljen közelebb lépni a feleségemhez – morgott rá Carlisle, a tekintete pedig nem sok jót ígért.

-          Tudtommal ő még az én feleségem – vágta rá apa. – Hiszen nem váltunk el.

-          Az eskü úgy szólt, hogy „amíg a halál el nem választ”, úgyhogy már nem a felesége – mondta Carlisle kissé higgadtabban.

-          Ne szórakozzon velem, hiszen ott áll maga mögött. Láthatóan nem halott – mondta apa határozottan.

-          Klinikailag halott – vetette ellen Alec, aki eddig meg sem szólalt.

-          Ki ez a ficsúr? – nézett rám apám dühösen. – Miatta mentél el? Na és mit akar az jelenteni, hogy klinikailag halott?

-          Nem, én miattad és az általad választott vőlegény miatt mentem el – vágtam rá, majd kiléptem Alec mögül, ami kedvesemnek határozottan nem tetszett, mert azonnal visszahúzott a háta mögé. – Nyugalom, engem nem fog bántani – simítottam végig Alec hátán gyengéden.

-          Én ebben nem lennék biztos a helyedben – mormolta nekem halkan. – Nem tetszik, ahogy rád néz.

-          Tulajdonképpen mit keresnek itt? – kérdezte apa kíváncsian.

-          Szeretnénk megtudni néhány dolgot a múltból, amire csakis maga tudhatja a választ – tornyosult apám fölé Félix. A puskát pedig egy gyors mozdulattal kettétörte egy kézzel, így apám fegyver nélkül maradt.

-          Nem hiszem, hogy idegeneknek köze lenne bármihez is a családommal, vagy velem kapcsolatban – vágta rá apa.

-          Mivel ez a két nő most már hozzánk tartozik, ezért nagyon is közünk van hozzá – vágta rá Renata azonnal.

-          Ez a két nő sokkal inkább tartozik még hozzám. Hiszen a lányom és a feleségem – vágta rá dacosan.

-          Ez így nem fog menni, Alec – nézett Félix kedvesemre. Mire Alec felemelte a kezét, és valami köd kezdett szállni apám felé, aki a falig hátrált, de ott elkapta őt a képesség, amivel szerelmem bírt.

-          Nem látok, mit művelt velem? – kezdett el kétségbeesetten hadonászni apa. Én pedig elszaladtam Alec mellett, hogy segítsek rajta, de Félix elkapott mielőtt még odaérhettem volna.

-          Hagyd abba – kiabáltam Alecnek. – Félix, eressz el – tapostam rá a lábára teljes erőmből, bár ez sajnos meg sem kottyant neki.

-          Próbáljuk meg újra – mondta Alec rólam tudomást sem véve. – Békés szándékkal jöttünk beszélgetni, de ha nem működik együtt, akkor lehet máshogy is. Lenne szíves együttműködni, hogy mielőbb távozhassunk, és békén hagyhassuk egymást?

-          Ez a dolog nem tartozik másra csak rám, Esmére, és Elisabeth-re.

-          Jobban szereti, ha Liznek szólítják – morgott fel Alec. – Ha ismerné a lányát, akkor tudná, hogy mire van szüksége.

-          Ne oktass ki kölyök, a lányom jól nevelt, de a lázadó vér sajnos belőle is kiütközik, de ő még nevelhető szerencsére – mondta apa határozottan.

-          Ki az a lázadó nő, akit az anyámnak nevezhetek? – kérdeztem kíváncsian.

-          Már megmondtam, hogy egy senki volt, aki elhagyott téged és engem is – vágta rá azonnal.

-          Tudtommal nem volt másik feleséged, legalábbis akkoriban, amikor én a feleséged voltam – mondta Esme Carlisle mögül kilesve.

-          Hivatalosan ugyan nem, de már akkor is szerettem szórakozni a hölgyekkel teli házakban, ha érted mire gondolok kedvesem. Sajnos te nem voltál éppen kielégítő – fűzte még hozzá. Mire Carlisle arca megkeményedett, és olyan morgás tört fel belőle, hogy reflexből bújtam Alechez még jobban.

-          Ne törődj vele, Carlisle – simított végig a karján Esme gyengéden.

-          Még, hogy ne törődjek vele? Hiszen sérteget téged – mondta dühösen.

-          Na mi van, csak nem szereztél valakit, aki szereti a húzódozó nőcskéket? – vigyorodott el apám.

-          Ki vagy te? – kérdeztem elhűlve. Ezt az ember szeretem a világon a legjobban már tizenhét éve? Azt az embert, aki minden kétséget kizáróan tényleg kegyetlenül bánt a feleségével?

-          Az apád vagyok, és azt mondom, hogy hozzámész a York fiúhoz, mert ez szolgálja a biztos jövőt – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          A tiédet, vagy az enyémet? – kérdeztem dühösen.

-          Liz, tudod, hogy szeretlek, soha nem akarnék neked rosszat – folytatta lágyabb hangon.

-          Hagyja már abba, és válaszoljon a kérdésekre. A magyarázkodásra és ármánykodásra nem vagyunk kíváncsiak – mondta Alec határozottan.

-          Adja vissza a látásomat, aztán leülhetünk a nappaliban és megbeszélhetjük a dolgokat – ajánlotta a lehetőséget.

-          Már épp itt volt az ideje – állapította meg Alec, majd visszahúzta magához a bénító ködét. Én pedig elindultam a nappali kanapéja felé, hogy leüljek a többiek pedig követtek apámmal együtt. Apa mellém akart ülni, de egy morgással, és a fogai kivillantásával Alec elintézte, hogy ne tudjon hozzám túl közel helyet foglalni. – Nem bízom benne – suttogta halkan a fülembe, majd birtoklóan magához húzott.

-          Engedje el a lányomat – mondta apa ingerülten. – Csak remélni merem, hogy egy ujjal sem mert hozzányúlni, mert úgy már senkinek sem fog kelleni.

-          Most piaci áruként rólam beszélsz? – vontam fel a szemöldököm. Miért nem tett közszemlére, hogy az vehessen meg, aki a legtöbbet ad neki értem? Tényleg ilyen ember az apám?

-          Természetesen nem, de mindketten tudjuk, hogy itt gyorsan híre megy, ha elveszíted az ártatlanságodat idő előtt – nézett most rám. Nem értem, egyszer lágy és kedves, aztán pedig nyers és kegyetlen. Amíg csak mi ketten voltunk, meg a dadus, addig tudtam, hogy mire számítsak apával kapcsolatban, de most már fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.

-          A lánya még mindig ártatlan, természetesen. Nem vagyok vadember, alig ismer még – mondta Alec. – Azért jöttünk, hogy megtudjuk, hogy ki Liz valódi édesanyja, úgyhogy ne is húzzuk egymás idejét, ha megkapjuk a válaszokat a kérdéseinkre, akkor már itt sem vagyunk.

-          Nem fogják elvinni a lányomat – csattant fel apa.

-          A lánya hozzánk tartozik, és haza fogjuk vinni magunkkal – mondta Renata kemény hangon. – Mielőtt pedig azt mondaná, hogy ez emberrablás, akkor elárulom, hogy a lánya önként csatlakozott hozzánk, hogy megmeneküljön innen – fűzte még hozzá.

-          A lányom csak pillanatnyi bizonytalanságban szenved, de tudja, hogy jó akarok neki, és ha kell, akkor erőszakkal fogom megvédeni a maguk fajtától – mondta az apám dühösen.

-          Térjünk vissza a tárgyhoz – állapította meg Alec komolyan. – Azért jöttünk, mert Liz születésének körülményei igencsak érdekesek. Pontosabban olyan, mintha Liz nem is létezne. Nincs tisztes születési anyakönyvi kivonat, vagy kórházi feljegyzés róla. Semmi, ami bizonyítaná az apa, és az anya kilétét. Szeretnénk, ha ezt megmagyarázná. Nem csak én, hanem Liz is tudni szeretné.

-          Honnan fértek hozzá azokhoz az iratokhoz? – kezdett el üvölteni az apám. – Semmiféle joguk nincs hozzá, hogy turkáljanak más életében.

-          Van hozzá jogunk, hogyha a helyzet megkívánja – vágta rá Félix.

-          Apa, én szeretném tudni, hogy mi ez az egész – néztem rá kérdőn. A fiúk morgolódásával sajnos félek, nem jutunk előrébb.

-          Ez olyasmi, amiről nem kell tudnod. Legyen elég annyi, hogy a szavamat adom arra, hogy az apád vagyok – nézett rám komolyan.

-          Akkor miért nincs normális születési anyakönyvi kivonatom? – tettem fel a következő kérdést.

-          Az csak egy darab papír – legyintett apa.

-          Vagy el akart titkolni valamit, és lefizette a kórházi dolgozókat. Legalábbis néhányat közülük – állapította meg Carlisle. – Mivel viszont elismeri, hogy Liz a lánya minden gondolkodás nélkül, akkor csakis az anya kilétét akarhatta eltitkolni ezzel az egésszel.

-          Hálás lennék, ha nem próbálna meg elemezgetni – forgatta meg a szemeit apa.

-          Charles, Liz az én lányom? – szólalt meg hirtelen Esme.

-          Neked fiad volt, aki meghalt, de ezt te is tudod – vágta rá azonnal. Talán túl gyorsan is.

-          Nem, fogalmam sincs, csak azt tudom, amit te mondtál nekem, de így visszagondolva, akár hazudhattál is – gondolkodott el Esme. – Ráadásul tudtommal nekünk volt fiúnk, nem pedig csak nekem.

-          Neked fiad volt, nekem lányom van, így igazságos – bökte oda apa.

-          Ezt hogyan kellene értenem? – kérdezett vissza Esme döbbenten.

-          Teljesen mindegy, a lényeg, hogy te úgy döntöttél, hogy inkább a halált választod, mint engem, úgyhogy semmi közöd hozzá, még akkor sem, ha valahogy túlélted – mondta apa, miközben a szemei szikrákat szórtak.

-          Te magad mondtad, hogy milyen haszontalan vagyok, hogy még a gyermekünket sem tudtam életben tartani. Azt mondtad, hogy az én hibám, pedig én mindig mindent megtettem azért, hogy elégedett legyél, és soha nem bántottam volna a kisbabánkat, a kisbabámat – csattant fel Esme. – Miért is akartam volna tovább élni, vagy veled maradni? Egyáltalán hozzád sem akartam menni.

-          Úgy érzem, hogy Mr. Evenson igencsak terelni próbálja az eredeti témát – állapította meg Renata.

-          Igen, szerintem is – bólintott rá Félix. – Nem jöhetnének az agresszívabb módszerek, hogy megtudjuk, amit szeretnénk?

-          Nem – kiáltottam fel. – Nem fogjátok bántani előttem az apámat. El fogja mondani, amit tudni akarunk – néztem rá könyörgőn. Tényleg más volt, mint amilyennek egész életemben hittem, de azért nem akartam, hogy bántsák őt, hiszen mégiscsak az apám.

-          Nem igen van más mondanivalóm azon kívül, amit elmondtam. Az urak távozhatnak, és a hölgy is. Esme, te maradsz, mert még mindig a feleségem vagy, te pedig a lányom vagy, Elisabeth, tehát egyértelmű, hogy itt a helyed. Legalább a család újra teljes lesz.

-          Alec, nincs értelme a normális társalgásnak, csináljuk úgy, ahogy én szoktam – forgatta meg a szemeit Félix. – Ha finomkodunk, akkor ebben az életben nem húzunk ki belőle semmi információt, és tudunk az éj leple alatt távozni, legfeljebb csak vele együtt.

-          Tekintettel kell lennünk Lizre is – mondta kedvesem, mire kissé megnyugodva kifújtam az addig bent tartott levegőt.

-          Alec, tudod, hogy mi a protokoll ilyen esetekben, még Liz kedvéért sem tehetünk kivételt, mert te is látod, hogy nem fogunk haladni, ha a beszélgetés így folytatódik.

-          Carlisle, képes leszel ellátni? – nézett rá kíváncsian szerelmem.

-          Még vele kapcsolatban is tart az orvosi esküm – biccentett azonnal.

-          Mi? – néztem Carlisle felé döbbenten. – Nem hagyhatod, hogy bármit…

-          Nem fog beszélni, Liz, mi pedig tudni akarjuk az információkat, még akkor is, ha nem vagyok ennek a híve – vágott a szavamba bűnbánó arccal.

-          Jobb lesz, ha te nem leszel itt – kapott fel hirtelen Alec, majd az emelet felé indult velem.

-          Ne, nem bánthatjátok. Alec, azt mondtad, hogy Aro megparancsolta neked, hogy bármelyik kérésemet teljesítened kell a küldetés alatt – próbáltam meg bedobni az aduászt velük szemben.

-          Kicsim, az nem vonatkozik a kihallgatási módszereinkre, és Félix nem fog tartós károkat okozni az apádban. Éppen csak annyit, hogy megeredjen a nyelve – mondta határozottan. A következő pillanatban pedig már hallottam is, ahogy apám felkiált fájdalmában, én pedig összerezzentem, és most legszívesebben megfojtottam volna az új családom tagjait.

-          Még nem tudom, hogy hogyan, de ezt még megkeserülitek – kezdtem el rúgni és kapálózni Alec karjaiban, hátha ki tudok szabadulni, hogy visszamehessek segíteni az apámnak. Akármilyen megtévedt lélek is, azért ezt biztosan nem érdemli meg…