Liz Volturi - 40. fejezet

40. fejezet

KELLEMES HÉTVÉGÉT, ÉS SOK MIKULÁST MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA
 

(Liz szemszöge)

Fantasztikus volt a közös fürdő, és én nagyon büszke voltam Alecre, mert határozottan nagy fejlődésen ment át az önuralma velem kapcsolatban. Egyetlen rossz szavam sem lehet rá, hiszen tényleg tökéletesen megállta a helyét. Bár az még mindig furcsa egy kicsit, hogy szinte meztelenül fekszünk egymás mellett a takaróba bugyolálva. Még akkor is, hogyha így aludtam el az éjjel.

-          Liz, ha így folytatod, akkor inkább hozok neked egy hálóinget – sóhajtott fel Alec.

-          Mit csináltam? – néztem fel rá kérdőn.

-          Olyan feszélyezettnek érezlek, és ez nem tetszik – válaszolta azonnal.

-          Nem, én csak még nem szoktam hozzá, hogy így láthat bárki, de meg akarom szokni veled – simítottam végig az arcán.

-          Na, végre – vigyorodott el.

-          Mi az? – kérdeztem mosolyogva.

-          Eddig azon gondolkoztam, hogy hogyan bűvöljem le a kezed, ami görcsösen takarta a látványt, amire vágytam – kacsintott rám.

-          Te kis alattomos – nevettem fel hangosan, amikor lenéztem a fedetlen kebleimre.

-          Nem is vagyok alattomos, csak férfi vagyok, ennyi, semmi több – fordított hirtelen a hátamra, és rögtön fölém is gördült. Én pedig hangosan felnevettem.

-          Tetszik az új éned – állapítottam meg vigyorogva.

-          Miféle új énem? – nézett rám értetlenül.

-          Amelyik kevésbé karót nyelt, mint akit megismertem – mondtam pimaszul.

-          Bagoly mondja, Ms. Evenson – forgatta meg a szemeit.

-          Ms. Evenson? Akkor mostantól szólítsalak Mr. Volturinak? – kérdeztem kíváncsian.

-          Dehogy, az Alec jobban hangzik, amikor sóhajtozol – nyomott gyors csókot a számra.

-          Én is jobban szeretem a Lizt, ha már itt tartunk – vágtam vissza finoman.

-          Rendben, megegyezhetünk benne, hogy megmaradunk a keresztneveknél – biccentett, majd a keze kalandozni kezdett a testemen, ami nekem megint csak nagyon tetszett.

-          Ezt meg tudnám szokni – tekertem a lábaimat a dereka köré, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Tetszett ez a lassú nyugodt tempó, ahogy felfedeztük egymást. Nem akartam elsietni semmit.

-          Nekem sincs okom panaszra – lehelte a nyakamra, majd finoman beleharapott, de vigyázott rá, hogy ne sértse fel a bőrömet.

-          Gerlicék, Esme szeretne találkozni a lányával, valami fontos dolog miatt, és gondoltam inkább szólok nektek, mert a néha kiszűrődő hangokból ítélve el vagytok foglalva, végre – hallottuk meg Félix vigyorgós hangját. Lehet, hogy nem láttam őt most, de ismertem már az arckifejezését. Pontosan tudtam, hogy majd szétreped az arca, úgy vigyorog.

-          Félix, tűnj innen, és ne hallgatózz a szobánknál, mert egy hétre megfosztalak a hallásodtól – kiabált ki Alec kissé ingerülten.

-          Ugyan már, akinek nincs kivel jól érezni magát, az próbál hallgatózni, hogy másoktól megkapja a szükséges pluszt – kiabáltam ki Félixnek.

-          Hoppá, a kislánynak nagy lett a szája, akkor már eljutottatok valameddig, éppen ideje volt – vágott vissza Félix azonnal. – Na és mondd csak, kislány. Alecben megvan a szükséges plusz? Vagy, Alecnek megvan a szükséges plusz? Vagy idáig még azért nem mentetek el? Bár azt valószínűleg hallotta volna az egész kastély – incselkedett tovább. A fenébe, azt hiszem, hogy ezt a csatát most ő nyerte, mert éreztem, hogy egyre vörösebb lesz az arcom. – Na, hol a nagy hangod, Liz?

-          Nagy fába vájtam a fejszém, igaz? – haraptam az ajkamba.

-          Dehogy – súgta vigyorogva. – Fáj a tény, hogy én hangosabb nyögéseket tudok kicsikarni a kedvesemből, mint te Renatából, igaz? – kérdezte Alec és a szemében furcsa fény csillant.

-          Vicces vagy, Alec, de erre még gyakorolnotok kell a kiscicáddal – vágott vissza Félix. – Legközelebb még jobban fogok igyekezni, hogy ti is hallhassátok milyen egy vérbeli profi.

-          El ne szállj magadtól, nagyfiú – csatlakozott Renata hangja a beszélgetéshez. – Mindenesetre próbálkozni mindig lehet – fűzte még hozzá pajkosan. – Mondjuk, ma éjjel megint megpróbálhatsz hangos sikolyokat kicsalni belőlem. Meglátjuk, hogy mire mész.

-          Hm… szeretem a kihívásokat – vágta rá Félix. Jesszus, két nimfomániás. Mondjuk Renata esetében ez eddig sem volt kérdés.

-          Akkor ezt vedd annak, de most már lassan bemennék Lizhez, hoztam neki egy kényelmes ruhát, hogy Esmével tudjanak sétálni egy kicsit az erdőben. Legalábbis Esme ezt tervezte, ha nincs ellenedre. Már a piknikkosár is készen áll a számodra – mondta barátnőm lelkesen.

-          Jól hangzik, egy perc, és jöhetsz – mondtam mosolyogva. Majd átkaroltam Alec nyakát, és megpróbáltam egy minél szenvedélyesebb csókban részesíteni, már ami tőlem telik, legalábbis. – Innen folytatjuk – suttogtam a fülébe a csók után pihegve.

-          Szavadon foglak – villantak meg a szemei. Majd egy szempillantás alatt eltűnt rólam, a következő másodpercben pedig már tartotta is nekem a köntösöm, hogy belebújhassak.

-          Köszönöm – pattantam fel, majd hagytam, hogy rám adja a ruhadarabot, nagyjából egy másodperccel később pedig Renata már bent is volt a szobában egy gyönyörű, hímzett ruhával, ami tényleg kényelmes szabásúnak tűnt.

-          Sziasztok – vigyorodott barátnőm. – Sajnálom, hogy meg kellett zavarnunk az idillt, de végül is, erre még lesz egy örökkévalóságotok, de Esme már csak néhány hétig van itt.

-          Semmi gond, Renata – válaszolta Alec. – Tudom, hogy nem sajátíthatom ki örökre Lizt – fűzte még hozzá. – Még akkor sem, hogyha legszívesebben elrabolnám, és többé el sem engedném.

-          Eszedbe ne jusson lelépni vele, a legjobb barátnőm – mondta barátnőm felháborodva.

-          Az érzés kölcsönös – vágtam rá boldogan.

-          Magukra hagyom a hölgyeket, és elmegyek, megkeresem a húgomat – mondta immár teljesen felöltözve. Hogy vett magára minden ruhát néhány pillanat alatt? Mondjuk vámpír, úgyhogy végső soron nem csoda, hogy ilyen gyorsan felkapkodta magára a ruháit. Na, ezt a készülődési idő rövidülést értékelni fogom, ha átváltoztam, ez biztos.

-          Üdvözlöm, Jane-t – mondtam mosolyogva. – Mondd meg neki, légy szíves, hogy nagyon köszönjük a szabad heted – fűztem még hozzá.

-          Mindenképpen átadom – nyomott gyors puszit a számra. Majd kisüvített a szobánkból.

-          Na  gyere, segítek felöltözni – terítette le a ruhát az ágyra Renata. Majd a szekrényhez lépett, hogy kivegyen nekem egy garnitúra fehérneműt.

-          Öhm… Félix, megtennéd, hogy kimész, és becsukod magad mögött az ajtót? – vontam fel a szemöldököm.

-          Milyen kár, pedig próbáltam észrevétlen maradni – forgatta meg a szemeit. – Hát persze, hogy kimegyek, te lökött nőszemély – nevetett fel, majd ő is távozott a szobából.

-          Oké, most már készülődhetünk – bontottam ki magamon a köntöst.

-          Nocsak, nincs rajtad hálóing – vigyorodott el barátnőm.

-          Semmi olyasmi nem történt, amire gondolsz – vágtam rá azonnal.

-          Én nem gondoltam semmire – kuncogott fel. – Ezek szerint te viszont igen – mondta konokul.

-          Talán – haraptam az ajkamba.

-          Na végre, kezdesz ellazulni, ezt értékelem. Jobban áll neked, mint a görcsösség – bújtatott bele a ruhába, miután felvettem a fehérneműt.

-          Oh, ez kényelmes – állapítottam meg meglepetten. A ruháim általában csípőig szűkek voltak, de ez a mell alatt bővülő fazon kifejezetten tetszett. Kaptam benne levegőt rendesen. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha meztelen lennék, de jó értelemben.

-          Ez az új divat mostanában – mondta lelkesen. – Magamnak is vettem néhány holmit. Majd elmehetünk együtt vásárolni, ha lesz kedved.

-          Oh, örömmel. Mindig is szerettem a boltokat – csillantak fel a szemeim.

-          Helyes, mert én is – mondta széles mosollyal az arcán. – Csak soha nem volt senki innen, aki szívesen velem tartott volna vásárolni.

-          Liz, bejöhetek? – hallottuk meg Esme hangját.

-          Hát persze – vágtam rá azonnal. Az anyukám bármikor bejöhet hozzám, kivéve persze, ha Alec és én nem vagyunk éppen szalonképesek.

-          Sziasztok – lépett be mosolyogva. – Hogy vagy, Liz? Carlisle azt mondta, hogy ad még neked fájdalomcsillapítót, hogyha szükségét érzed.

-          Nem, köszönöm, most már jól vagyok – vágtam rá azonnal. Nem akarok több gyógyszert. Sosem kedveltem őket.

-          Ez nagyon jó hír – mosolyodott el Esme boldogan.

-          Én, azt hiszem, hogy most magatokra hagylak benneteket – mondta Renata, majd gyorsan kislisszolt, mielőtt még tiltakozhattunk volna.

-          Gondoltam, sétálhatnánk egyet az erdőben, olyan szép az idő – ajánlotta a lehetőséget anya.

-          Remek ötlet, anya – indultam el az ajtó felé, ő pedig követett engem. – Várjunk csak – álltam meg hirtelen.

-          Mi a baj? – kérdezte meglepetten.

-          Nekem nem szabad elhagynom a kastélyt felügyelet nélkül – mondtam szemlesütve.

-          Aro tud róla, úgyhogy emiatt ne aggódj – vágta rá Esme azonnal. – Ismerem már a Volturi vezetők szabályait, úgyhogy elkértelek tőle a délutánra.

-          Oh, ez nagyon jó hír. Szeretek kint lenni a szabadban – mondtam boldogan. – Jó lenne, ha többször lenne lehetőségem sétákat tenni az erdőben.

-          Na és miért ne lenne rá lehetőséged? – kérdezte anya kíváncsian.

-          Nem mehetek ki egyedül – húztam el a számat. – Azt hiszem, hogy mivel még nem változtam át, így attól tartanak, hogy megpróbálnék megszökni.

-          Ne beszélj butaságokat, drágám. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az oka – legyintett Esme. – Akkor már inkább azért aggódnak, hogy nehogy bajod essen. Sok új tagja van a Volturi családnak mostanában, és ők még nem mind tudnak uralkodni magukon. Nem lenne túl jó, hogyha összefutnál velük, mert nagyon jó illatod van.

-          Ne használjak parfümöt? – kuncogtam fel.

-          Te is tudod, hogy hogyan értettem – kuncogott fel Esme is.

-          Sziasztok – jelent meg egy bronz hajú fiú. Hogy is hívják? Oh, Edward. – Elkészült a piknikkosár, amit Liznek kértél – adott át anya kezébe egy kisebb méretű kosarat.

-          Köszönöm, drágám – mondta Esme hálásan, és reflexszerűen simított végig a fiú arcán. Milyen figyelmes, és kedves mozdulat. Vajon Esme mindig ilyen?

-          Igen, ő mindig ilyen – mosolygott rám Edward. – Örülök, hogy újra látlak, Liz – fűzte még hozzá. – Vagyis, Ms. Evenson.

-          A Liz tökéletes lesz – vágtam rá azonnal.

-          Rendben, én Edward vagyok - nyújtotta felém a kezét. Amikor pedig a tenyerébe csúsztattam a kezemet nem finoman megrázta, hanem kezet csókolt nekem.

-          Micsoda úriember – állapítottam meg. – Hány éves is vagy? – kérdeztem kíváncsian.

-          Annyira még nem vészes a valós korom se – vigyorodott el.

-          Vagyis? – kérdeztem rá még egyszer.

-          Még nem vagyok negyven – kuncogott fel.

-          Idősebbnek hittelek – gondolkodtam el. – Egyébként nem csak a lányok nem szeretik, hogyha a korukról kérdezik őket?

-          Nem akartalak zavarba hozni a ténnyel, hogy akár az apád is lehetnék – állapította meg.

-          Hidd el, hogy nem zavar. Tudom, hogy Alec és Jane mikor született, tehát egyáltalán nincs veled kapcsolatban egy cseppnyi zavarom sem a korodat illetően – mondtam határozottan.

-          Jogos – nevetett fel Edward. – Most magatokra hagylak titeket, mert megígértem Arónak, hogy segítek neki egy-két ügyben. Sokan jönnek ma a Volturihoz, és én egyszerűbben ki tudom szűrni, hogyha valaki hazudik.

-          Menj csak – bólintott rá Esme. – Viszont nagyon vigyázz magadra. Tudom, hogy gyors vagy, de maradj a háttérben. Emlékszel, hogy legutóbb is megtámadták a vezetőket.

-          Tudok vigyázni magamra, emiatt ne aggódj. Ráadásul Jane is szolgálatban van most, úgyhogy nem lesz semmi gond – nyomott puszit anya arcára. Azután pedig, olyan gyorsan eltűnt, hogy követni se volt ideje a szememnek a sebességét.

-          Edward aztán gyors – állapítottam meg halkan.

-          Ő közöttünk a leggyorsabb – válaszolta Esme büszkén. – Tudod, miután azt hittem, hogy elvesztettem a kisbabámat, vagyis meghalt a kisfiú, és meg akartam ölni magam, azután pedig vámpírrá váltam Edward mindig nagyon odafigyelt rám. Megengedte nekem, hogy a fiamként tekintsek rá, és ezzel nagyon sokat enyhített a fájdalmon, amit éreztem. Természetesen Carlisle is nagyon sokat segített nekem a gyógyulásban. Ők ketten visszaadták az életkedvem. Újra lett értelme a létezésemnek. Bár Carlisle már emberkoromban is megdobogtatta a szívemet.

-          Ti ismertétek egymást? Akkor miért nem hozzá?

-          Nem mehettem férjhez hozzá, mert csak egyetlen egyszer találkoztunk, amikor ellátta a lábtörésem, de mire visszamentem, hogy levegyék rólam a gipszet már el is tűnt. Nem voltunk együtt tovább egy óránál, mégis olyan érzéseket keltett bennem már akkor, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam – merengett el mosolyogva.

-          Sajnálom, hogy nem tudtál eleve hozzá feleségül menni – húztam el a számat. Lehet, hogy akkor én nem léteznék, de végül is, ha nem vagy, akkor nem is tudnál hiányozni senkinek.

-          Kicsim, mindig is örömmel fog eltölteni egész létezésemben, hogy van egy gyönyörű, okos lányom – simogatta meg a hajamat.

-          Na és az sem zavar téged, hogy vámpírt szeretek, és soha nem lesznek unokáid? – kérdeztem kissé bizonytalanul.

-          Igen, hallottam, hogy Rosalie járt nálad. Hidd el nekem, hogy nem akart rosszat. Ő csak másképpen látja a dolgokat, mint én, vagy te. Végső soron pedig, én magam is egy vámpírba szerettem bele életemben először, és vele vagyok boldog. Nekem teljesen mindegy, hogy ki, vagy mi a választottad, csak vigyázzon rád, bánjon veled rendesen, és akkor én boldog leszek. Alec pedig eddig úgy néz ki, hogy tökéletes választás a számodra. Már az is ajándék nekem, hogy visszakaphattalak téged – ölelt magához gyengéden.

-          Szeretlek, anya – csúszott ki a számon hirtelen. Mindig is erre vágytam, hogy ilyen megértő, és tökéletes anyukám legyen.

-          Én is szeretlek, kincsem. Mindig is szerettelek, még akkor is, hogyha nem tudtam, hogy létezel – válaszolta meghatottan. - Gyere, menjünk sétálni, mielőtt még sötét lesz, nem akarom, hogy megfázz odakint.

-          Hozok egy kardigánt – vettem fel a szék karfájáról a ruhadarabot. – Mehetünk.

-          Akkor induljunk – fogta meg a kezem Esme, és maga után húzott. – Megmutatom az itteni kedvenc helyemet, szerintem neked is tetszeni fog – mondta boldogan. Én pedig már alig vártam, hogy láthassam azt a helyet…

Liz Volturi - 39. fejezet

39. fejezet

(Liz szemszöge)

Elég furcsán éreztem magam most egyedül a lakosztályunkban. Amíg Alec elment beszélni a vezetőkkel, én nem nagyon tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de mivel, megígértem, hogy pihenek, így nem akartam Alecet megbántani azzal, hogy fogom magam, és megcsinálom a fürdőm. Nyilván ő szeretne kedveskedni nekem, én pedig nem szeretném, ha csalódnia kellene. Viszont egyedül sem éreztem magam igazán jól most. Olyan sok dolog kavargott bennem. Leginkább az apám körül forogtak a gondolataim. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő az én hatalmas védelmezőm, az őrangyalom, aki jobban szeretett engem, mint a tulajdon édesanyám. Erre most kiderült, hogy az anyám gondolkodás nélkül meghalt értem, pontosabban azért a gyermekért, akit a sajátjának hitt, de nyilván értem is megtette volna. Az apám pedig meg akart szabadulni tőlem, mert nem fiúnak születtem, és nem örökölhettem volna egyenes ágon a vagyont. Így viszont most semmilyen örököse nincs. Azt hiszem, hogy ezt valamilyen szinten megérdemli. Bár ki tudja, a családi hátterével valószínűleg akármelyik nőt megkaphatja a városban, aki egyedülálló, és lehet másik gyermeke. Még nem idős egyáltalán. Csak abban reménykedtem, hogy a következő asszony önszántából megy hozzá, nem pedig hozzákényszerítik, mint anyámat.

-          Bejöhetek? – szakított ki egy hang a gondolataimból.

-          Persze – vágtam rá azonnal, bár nem ismertem fel a hang tulajdonosát, csak azt, hogy nő.

-          Szia – lépett be mosolyogva az egyik Cullen, hogy is hívják, Rosalie.

-          Szia – mosolyogtam rá, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért jött el hozzám.

-          Esme és Carlisle elmondta, hogy te vagy Esme vérszerinti lánya, és gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit, hogy jobban megismerjük egymást – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ez nagyon kedves tőled, gyere, ülj le – paskoltam meg magam mellett az ágyat.

-          Köszönöm – huppant le mellém. – Szóval, akarsz beszélni róla? – nézett rám kérdőn.

-          Miről is? – kérdeztem kissé zavarban.

-          A hazugságról, az apádról, Esméről, azt érzéseidről? Az emberi létedről, és lehetőségeidről – sorolta fel gyorsan.

-          A lehetőségeimről? Nem igen vannak lehetőségeim. Még nagyjából tizenegy hónapig ember leszek, aztán csatlakozom a Volturi családhoz, és vámpírrá változtatnak – állapítottam meg.

-          Hacsak nem kéred meg Esmét és Carlisle-t, hogy járjon közben az érdekedben és ember maradhass – mondta komolyan.

-          Na és miért akarnék ember maradni? – néztem rá kérdőn.

-          Hogy családod lehessen, és normális életed – vágta rá gondolkodás nélkül.

-          Családom vámpírként is lesz, normális életre pedig nem vágyom, ha az a normális, amit eddig megtapasztaltam – vetettem ellent.

-          Nem lesz gyermeked, utódod, aki tovább viszi a neved, és Esmének sem lesz unokája – mondta határozottan. – Eldobnád mindezt magadtól?

-          Ha gyermekem nem is lesz, a nevem fennmarad, hiszen én élni fogok, és Esme már így sem számíthatott unokára, hiszen azt hitte, hogy meghalt a gyermeke.

-          Ostoba vagy, Liz – mondta ingerülten.

-          Bocsáss meg, Rosalie, de nem értem, hogy miért erőlteted ezt a témát, de ha csak azért jöttél, hogy kioktass, akkor kérlek, hagyj magamra, mert ennek így nincs semmi értelme – mondta már én is idegesen.

-          Nem akartalak kioktatni, csak megpróbáltalak rávezetni, hogy van alternatív lehetőséged – mondta kissé higgadtabban.

-          Nem, te megpróbáltam megmondani nekem, hogy mit csinálok helytelenül, legalábbis szerinted – válaszoltam nyugodtan.

-          Csak szeretnélek tájékoztatni, hogy bármennyire is vonzónak tűnik a vámpírlét, nagyon sok hátránya is van – fogta meg a kezem.

-          Most fordított pszichológiával próbálkozol? Ha az agresszív meggyőzés nem válik be, akkor jön a barátnő, aki csak jót akar nekem? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem értelek – nézett rám kérdőn.

-          Te szeretnél beszélni róla, hogy miért nem szereted az életedet? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ne elemezgess engem – pattant fel hirtelen, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.

-          Oké, ez fura volt – suttogtam magam elé, majd kényelmesen eldőltem az ágyon arra várva, hogy Alec visszaérjen. Már majdnem elaludtam, amikor hirtelen megint kopogásra lettem figyelmes az ajtó felől. – Ki az? – forgattam meg a szemeimet.

-          Renata vagyok, valami baj van?

-          Dehogy, gyere csak be - sóhajtottam fel. Barátnőm sosem akarta megmondani, hogy mit csináljak, és ezt igencsak imádtam benne. Ő inkább a meghallgatlak, és tanácsot adok típusba tartozott, amire nekem szükségem volt jelenleg. – Oké, ne akarj átverni – mutatott rám komolyan. – Mi a baj?

-          Nem tudom. Nemrég járt nálam, Rosalie, és nagyon furán viselkedett – mondtam elgondolkodva. – Jól sejtem, hogy nem igazán akart vámpírrá változni? Őt is a Volturi ítélte vámpírságra?

-          Oh, nem, őt Carlisle változtatta át, de én nem szívesen adom ki mások élettörténetét, úgyhogy, ha kíváncsi vagy rá, akkor őket kérdezd. Annyit azonban elárulok, hogy Rose nem rajong a vámpírlétért, ezt határozottan jól érzékelted – mondta barátnőm komolyan. – Bár amióta Emmett mellette van, azóta nagyon sokat javult a helyzet. Ennél sokkal rosszabb volt előtte.

-          Értem, akkor majd beszélek Rose-zal és megpróbálom kideríteni, hogy mik a valódi érzései. Addig is, hadd kérdezzem meg, miért jöttél?

-          Elsősorban érdeklődnék a hogyléted felől – simított végig a karomon.

-          Jól vagyok, köszönöm, már nem szédülök, és nincsenek fájdalmaim – válaszoltam azonnal.

-          Nem fizikailag gondoltam – kuncogott fel. – Ha nem akarsz még beszélni róla, akkor természetesen az is rendben van – fűzte még hozzá.

-          Ez esetben még egy kicsit kerülném a témát, amíg megemésztem – néztem rá hálásan.

-          Rendben – bólintott rá azonnal. – Második kérdésem, hogy mit ennél szívesen, mert megyek, és megszerzek neked bármit, amit csak kérsz – ajánlotta a lehetőséget.

-          Oh, tényleg? Mi lenne, hogyha hoznál nekem egy nagy adag négysajtos tésztát? – kérdeztem lelkesen.

-          Oké, és mi legyen a desszert?

-          Szerintem desszert most nem kéne, mert már így is híztam egy-két kilót mióta nálatok vagyok – húztam el a számat.

-          Őszintén? Egy kis plusz súly nem is árt neked – legyintett Renata. – Mekkora a súlyod? Nem vagy több, mint negyvenöt kiló – állapította meg.

-          Ha így folytatom, akkor lassan ötven – vágtam rá.

-          Őszintén? Még tíz kilóval többel sem lennél éppen vaskosnak sem mondható – forgatta meg a szemeit barátnőm.

-          Egy hölgy legyen nagyon-nagyon karcsú – vágtam rá azonnal.

-          Ez a te véleményed, vagy az apádé? – kérdezte kíváncsian.

-          Történetesen ebben egyetértünk az apámmal. Nagyjából – mondtam határozottan.

-          Liz, hoztam neked négy sajtos tésztát, és gyümölcsöt – jelent meg Alec az ajtóban.

-          Úgy látom, hogy valaki már nagyon jól ismer téged – kuncogott fel Renata.

-          Miért is? – kérdezte Alec azonnal.

-          Pont most kérdeztem meg Lizt, hogy mit szeretne enni, és négysajtos tésztát kért – vágta rá barátnőm azonnal.

-          Ezt a tésztát mindig szívesen eszi, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni – rántotta meg a vállát szerelmem.

-          Akkor magatokra is hagylak benneteket – pattant fel mellőlem barátnőm, és egy szempillantás alatt el is tűnt a szobából.

-          Jobban vagy? – foglalta el a helyét Alec, majd a kezembe adta a villát, és a tésztát.

-          Igen, már nem fáj semmim – bólintottam rá. Talán csak egy egész kicsit éreztem még az ütés nyomát, de ezt nem akartam az orrára kötni, mert akkor ágynyugalomra ítél.

-          Remek, akkor vacsorázz meg nyugodtan, én addig előkészítem a fürdődet – nyomott gyors puszit a homlokomra, majd eltűnt a fürdőszobában.

-          Miért változtatta át Carlisle Rosalie-t az akarata ellenére? – kiáltottam utána, hátha hirtelen rávágja a választ, és megtudom, amit akarok.

-          Ezt nem tőlem kell megtudnod, mivel nem az én történetem, így nem adhatom ki neked Rose személyes dolgait – állt meg az ajtóban, hogy láthassam. – Egyébként honnan tudod, hogy Rose nem akart vámpír lenni?

-          Onnan, hogy nálam járt, és értésemre adta a véleményét – válaszolta azonnal.

-          Oh, hogy az a… - kezdett bele, és már indult is a bejárati ajtónk felé, de odarohantam, és ráfordítottam a kulcsot, majd becsúsztattam a dekoltázsomba. Alec udvarias férfi, és sosem tenne illetlen dolgot egy hölggyel szemben.

-          Nehogy kimenj és összevessz velük – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nehogy azt hidd, hogy az a nő megmondhatja neked, hogy mit tegyél, és mit ne? Végre eldöntötted, hogy hozzám akarsz tartozni, nem fogom hagyni, hogy valaki eltántorítson ettől a hittől a személyes véleménye miatt – fujtatott ingerülten.

-          Alec, higgadj le, most azonnal – szóltam rá erélyesebben. – Mindenkinek megvan a joga a saját véleményre. Rosalie álláspontjában is van igazság, csak nem értem, hogy miért boldogtalan, amikor családja van, szerető férje. Mást nem is kívánhat egy nő.

-          Rose kisbabát szeretne – válaszolta Alec halkan.

-          Igen, említette, hogy a vámpíroknak nem lehet – bólintottam rá. A dühöm pedig szinte azonnal elpárolgott. Végül is megértettem Rosalie-t, hiszen ha nagy családról, saját gyermekről álmodozott, akkor nem csoda, hogy nem érzi magát most tökéletesen boldognak. Én viszont nem nagyon gondolkodtam még gyerekeken, hiszen magam is gyerek vagyok még szinte, legalábbis lelkileg, és igazából már akkor elfogadtam, hogy nekem és Alecnek nem lesz gyermekünk, amikor megtudtam, hogy a vámpíroknak nem lehet. – Higgadj le, kérlek, és ne haragudj rá, mert én biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat. Ettől még az érzéseim és a döntésem nem változtak.

-          Jól van, inkább visszamegyek és folytatom a fürdő előkészítését – sóhajtott fel, amikor végigsimítottam az arcán és a nyakán keresztül, egészen a mellkasáig. – Szeretnéd, hogy segítsek kivenni a kulcsot a ruhádból? – kérdezte még pajkos tekintettel.

-          Köszönöm, azt hiszem, hogy meg tudom oldani – kuncogtam fel.

-          Nagy kár, pedig örömmel segítettem volna – kacsintott rám vigyorogva.

-          Segíthetsz – vágtam rá azonnal. – Megmoshatod a hátam, ha elkészült a fürdőm – ajánlottam a lehetőséget.

-          Liz, te a forró fürdőt szereted igazán, úgyhogy ez nem jó ötlet – nyelt egy nagyot. – Ezzel inkább még nem kísérleteznék – mondta idegesen.

-          A forrásnál sem volt semmi baj – vetettem ellen.

-          Valóban nem, de ott szabad ég alatt nem koncentrálódott úgy az illatod, mint most, amikor egy zárt térben leszel. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék elviselni az illatodat így.

-          Akkor ne legyen olyan forró az a fürdő, és akkor kevesebb a gőz – ajánlottam a lehetőséget.

-          Liz, ez nagyon kockázatos – ellenkezett még mindig.

-          Nagyon rosszul érzem magam lelkileg, és egy kis gyengédségre van szükségem tőled – rebegtettem meg a pilláimat.

-          Ne csináld ezt velem, az érzelmi zsarolást nagyon ellenzem – nyögött fel.

-          Hát jól van, ha nem tudlak meggyőzni, akkor ne fürödj velem, de akkor ma éjjel ne is aludj itt, menj nyugodtan őrködni a Mester mellett – rántottam meg a vállam.

-          Az életeddel játszol, Liz – intett szigorúan.

-          Nem fogsz bántani – vágtam rá azonnal. – Én biztos vagyok benne, ha pedig mégis, akkor tudom, hogy hogyan szereljelek le, mint legutóbb is. Bár ennek a lehetőségnek nem nagyon örülnék.

-          Nekem sem tetszene túlzottan – húzta el a száját.

-          Akkor, ha az önuralmad határán táncolsz, gondolj arra, hogy megvédem magam, ha nem viselkedsz rendesen – álltam lábujjhegyre, és lágy csókot leheltem a nyakára, majd egy picit bele is haraptam.

-          Liz, hol van a félénkebbik éned? – nézett rám döbbenten.

-          A hazafelé úton eltűnt valahol, de az is lehet, hogy már az odafelé úton elhagytam, nem is tudom – tártam szét a karjaimat. – Egyébként is, ebben nincs semmi különös, hiszen fürödtünk már együtt.

-          Igen, de legutóbb egy kicsit tovább is mentünk – jelent meg igazi férfivigyor az arcán.

-          Talán nem is bánnám, ha szinten tartanánk ezt a haladást – mondtam határozottnak szánt hangon, de azt is éreztem, hogy azonnal elvörösödöm.

-          Ne légy zavarban – húzott gyengéden magához. – Komolyan mondtam, amikor azt mondtam, hogy gyönyörű vagy – nyomott puszit a homlokomra. – Akkor megyek, és intézem a vizet, te addig nyugodtan pihengess, és szólok, ha készen van a fürdőnk.

-          Rendben – bólintottam rá. – Várj, meglazítanád a ruhám hátát? – fordítottam gyorsan hátat.

-          Persze – vágta rá azonnal, majd immáron egész ügyes mozdulatokkal kezdte el kibontani a zsinórt a hátamon. Én pedig feltűnés nélkül közelebb araszoltam hozzá, és a hátamat a mellkasának nyomtam, ahogy a fenekemet is egy igencsak érzékeny testrészének. A következő pillanatban pedig hallottam a reccsenést, ami a ruhám hátának végét jelentette. – Boszorkány – dorombolta a fülembe Alec.

-          Igyekszem – kuncogtam fel. – Most viszont menj, és készíts fürdőt, addig én megvacsorázom – fordultam meg az ölelésében, és finoman végigsimítottam a mellkasán.

-          Liz, nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen szinten próbára tenni az önuralmam – mondta nagyot nyelve, amikor elindultam az ágy felé úgy, hogy minél csábosabban próbáltam riszálni a csípőmet.

-          Pedig én pont azt szeretném – kuncogtam fel. – Ki akarom deríteni, hogy meddig mehetek el, mielőtt teljesen elveszíted a kontrollt magad feled.

-          Mondjuk úgy, hogy a kontrollom már nagyon határozottan próbára lett téve erre a napra – mondta komolyan.

-          Akkor majd megpróbálom magam egy kicsit visszafogni – nevettem fel. Ő pedig a fejét csóválva menekült be a fürdőszobába…