La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 43. fejezet

43. fejezet

(Alice szemszöge)

Kora reggel volt még csak, amikor hirtelen látomásom támadt. Angela, Brian, Heather, és Alec ide tart. Délutánra ideérnek. El kell vinnem a lányokat vásárolni. A fiúknak pedig készítetni kell szmokingot. Azonnal fel kell készülnünk az érkezésükre, kezdtem el mocorogni Jasper simogató kezei között.

-         Na mesélj, mit láttál? – nevetett fel halkan.

-         Honnan tudod? – néztem rá döbbenten.

-         Néhány pillanatig révetegen feküdtél a karjaimban, utána pedig izgatottan mocorogni kezdtél. Ez egyértelmű jele annak, hogy látomásod volt, ami valószínűleg összefügg egy csajos délutánnal – mondta szerelmem határozottan.

-         Te túlságosan is jól ismersz engem – nevettem fel.

-         Volt időm kiismerni téged, kicsim – vágta rá Jasper. – Na, gyere, pakoljunk össze, és már mehetünk is – ajánlotta kedvesen. – Gondolom, tervezel még valami előkészületet az események előtt.

-         Nos, ami azt illeti, Heather éhes lesz, úgyhogy be kellene vásárolnunk – néztem rá boci szemekkel.

-         Uh, emberi ételek – forgatta meg kedvesem a szemeit. – Na jó, most az egyszer a kedvedért – sóhajtott fel.

-         Köszönöm – ugrottam a nyakába.

Elvihettem volna Prue-t is, illetve el is fogom vinni, hogy válogasson magának finomságokat, de szeretnék egy kicsit több időt együtt tölteni Jasperrel. Mostanában egy kicsit elhanyagoltuk egymást. Mostantól viszont sokkal, de sokkal több időt szeretnék együtt tölteni a férjemmel. Végre béke van a házunk táján, és nem fogom hagyni, hogy ez egy pillanatra is megváltozzon.

-         Nincs mit – kapott fel egy pillanat alatt. – Gyerünk, menjünk – kezdett el velem futni.

-         Várj, mi lesz a holmikkal? – kérdeztem kíváncsian.

-         Majd később visszajövök értük – vágta rá azonnal.

-         Rendben – egyeztem bele azonnal. Ez egy nagyon jó ötlet, így mindenre lesz időnk, amire csak kell.

-         Egyébként kik jönnek? – kérdezte szerelmem kíváncsian.

-         Angela, Brian, Heather és Alec érkezik hozzánk – csicseregtem el lelkesen.

-         Várj, a Volturi is idejön? – torpant meg Jasper azonnal.

-         Alec már nem Volturi – vágtam rá. – Most szokik át a mi életmódunkra, eddig egész ügyes – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Lehet, hogy elég ügyes, de egy emberekkel és túrázókkal teli városkába hozzák, ez még korai. Hiszen mióta tiszta? Néhány hónapja? – kérdezte feldúltan.

-         Nem lesz vele baj, ígérem – mondtam komolyan. – Figyelni fogom minden egyes percben, és garantálom, hogy nem kell aggódnod egyetlen egy ember élete miatt sem.

-         Azért rajta tartom majd a szemem – mondta határozottan.

-         Rendben van, tudtam, hogy úgyis ezt fogod mondani – bólintottam rá mosolyogva.

-         Valahonnan már ismersz – kacsintott rám. – Jó, rendben van, benned megbízom, úgyhogy menjünk – indult el újra.

-         Akkor most kíváncsian hallgatom az előző mondatod, „de” részét – néztem rá komolyan néhány pillanattal később.

-         Aro embere volt, mi a biztosíték, hogy ez az egész nem csak egy színjáték? Mi van, ha csak kihasználja Heathert és bosszút forral? – kérdezte bizonytalanul.

-         Ezt nem nagyon hiszem – ráztam meg a fejem. – Hogyha ez lenne a terve, akkor nem merne idejönni, mert tudja, hogy Edward gondolatolvasó. Ne láss bele többet, mint amennyi az egész ügy valójában. Nem is szólva arról, hogy te azonnal érezni fogod az érzéseit. Tisztában leszel vele, hogyha nem is szerelmes Heatherbe, nem igaz?

-         Rendben van, elismerem, hogy mondasz valamit – mondta végre lehiggadva.

-         Helyes, akkor ne rágódjunk ezen többet. Te tudod a legjobban, édesem, hogy egy vámpír is képes a változásra. Talán pont te lehetsz az, aki a lehető legjobban segíteni tudnál neki. Te talán tudod, hogy mit érezhet most.

-         Talán, meglátjuk, hogy mi lesz. Mindenesetre Anthonyt fel kéne készíteni a jövevényekre, mert nem mondhatnám, hogy kedveli Heathert, vagy akár Alecet.

-         Uh, erre valóban nem is gondoltam. Anthony nem túlságosan hívő lélek, amióta Bellát bántották, de észérvekkel meg lehet győzni ebben biztos vagyok – mondtam magabiztosan.

-         Legyen igazad – sóhajtott fel Jasper. – Csak annyit mondok, hogy Marie az erejét az apjától örökölte, és láttad, hogy milyen volt Marie, amikor haragudott Max-re. Hárman is alig tudtuk lehiggasztani, pedig elég nagy már az erőm.

-         A lényeg, hogy tőlünk tudja meg az érkezésüket, akkor lesz még ideje lenyugodni – rántottam meg a vállam. Eddig is mindent megoldottunk, és ezután is meg fogunk.

-         Imádom az optimizmusodat – nyomott csókot a számra.

Majd egy szempillantás alatt tovább futott velem a ház felé. Néhány perc múlva pedig már a háznál is voltunk. Amikor beléptünk életem egyik legszebb látványa tárult elém. Tim és Marie Rose ölében aludt összebújva, míg Emily Emmett karjaiban volt kényelmesen elterülve. Idilli látványt nyújtottak. Pontosan tudtam, hogyha Rose-nak, és Emmettnek valaha is lenne rá esélye, hogy gyermekük szülessen, akkor az az apróság lenne a legboldogabb kis lény a világon.

-         Css… még alszanak – mosolygott ránk Rose. – Bár szerintem már nem sokáig, mert lassan éhesek lesznek. Reggel nyolckor már mindig sorban állnak a reggeliért.

-         Akkor talán készítethetnék nekik egy kis palacsintát. Esme megtanította, hogy hogyan kell – suhant le a lépcsőn Prue.

-         Csak nem éhes vagy te is? – kérdeztem mosolyogva.

-         Ami azt illeti, éhes is vagyok, de lassan vadásznom is kellene majd egyszer. Úgy érzem, fogy az erőm. Így nem tudom használni a képességemet. Legalábbis egyre kevésbé vagyok rá képes, hogy előhívjam a képességem.

-         Na és hiányzik? – kérdeztem kíváncsian.

-         Igazából nem, de nagyon furcsa, hogy nem használom, azt szeretném, hogy legalább maradjon meg, hátha egyszer még szükség lesz rá – magyarázta halkan.

-         Rendben van, akkor holnap elmegyek veled vadászni, jó lesz úgy? – kérdeztem lelkesen.

-         Igen, az nagyszerű lenne – mondtam vidáman. – Akkor én most megyek is a konyhába. Holnap pedig mehetünk vadászni.

-         Sziasztok – jött le Anthony és Nathalie is. – Milyen volt az este? – kérdezték kíváncsian.

-         Csodálatos volt, de most sietnünk kell, mert vendégeink jönnek – mondtam boldogan.

-         Nocsak, és kik? – kérdezte Nath azonnal.

-         Brian, Angela, Heather, és Alec hazajön – vágtam rá azonnal.

-         Ide nem teszi be a lábát egy Volturi – morogta Anthony.

-         Anthony, ő már nem Volturi – válaszoltam higgadtan.

-         Vagy csak úgy tesz, mint aki már nem az – nézett rám dühösen. – Ha ők jönnek, akkor mi megyünk – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Talán ez túlzás, Anthony, nem gondolod? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

-         Túlzás az volt, amikor megkínozták az anyámat, nem is akárhogyan. Úgy tudtam, hogy ő a legjobb barátnőd – fűzte még hozzá.

-         Ez így is van – mondtam komolyan.

-         Azt is tudod, hogy nem mer még egy gyufát se meggyújtani, mert a legkisebb lángocskától is sokkot kap? – kérdezte szemrehányóan. – Tudtad, hogy nem nézett tükörbe, amióta eljöttek Marcustól, mert olykor az összeégett mivoltát látja maga helyett? Tisztában vagy vele, hogy vámpírként soha nem fog benne elhalványulni ez a kínzó emlék? Talán az idő múlásával jobb lesz, és legyőzi a fájdalmat, amit okoztak neki, de valószínűleg soha nem lesz a régi önmaga – mondta dühösen.

-         Nem, ezt nem tudtam – jöttem zavarba. Fogalmam sem volt, hogy Bellában is súlyos sérülések maradtak. Ha tudtam volna, akkor már régen beszélgettem volna vele ezekről a dolgokról.

-         Nem tudhatta senki, mert engem sem szándékosan avatott be. A lényeg azonban az, hogy nem vagyok hajlandó egy fedél alatt lenni azzal, aki az ő családjához tartozik, vagy tartozott.

-         Nem ítélhetsz meg valakit az alapján, hogy hol élt eddig, akkor engem is meg kellene ítélned – válaszolta Prue.

-         A te helyzetet és Alec helyzete nem ugyanaz – vágta rá Anthony.

-         Mi a baj? – pislogott fel Emily nyűgösen. – Miért veszekedtek?

-         Na ezt jól megcsináltátok – forgatta meg a szemeit Emmett. – Emily végre tökéletesen boldog volt, muszáj volt ezt itt csinálni? – nézett ránk dühösen.

-         De hát mi történt? – ásította Emily.

-         Semmi, kincsem, csak az apád bal lábbal kelt fel ma reggel, Alice néni pedig megint jótékonyabb akar lenni, mint amennyire kellene – vette fel Emmett. Majd elindult vele a konyhába Prue után.

-         A francba, ha Emmettnek igaza van, az már nagyon-nagyon durva helyzet – dobbantottam egyet a lábammal.

-         Talán volt igazság abban, amit mondott – szusszantott fel Anthony is.

-         Adj egy esélyt Alecnek, hogyha a legapróbb jelét is mutatja annak, hogy készül valamire azt észreveszem – állt mellém Jasper. Én pedig hálásan néztem rá.

-         Rendben, de a ti felelősségetek lesz – mondta Anthony. Majd ő is kiment a konyhába Emmett és Emily után.

-         Ne haragudjatok rá, csak nagyon ideges mostanában – nézett ránk Nathalie bocsánatkérően. – Értsétek meg őt is. Ti még nem régóta vagytok a családja, de Bella és La Push mindig is hozzá tartoztak. Majd megnyugszik.

-         Tudom, nem haragszunk rá. Azért viszont hálás lennék, hogyha távol tartanád őt a bajtól. Nem szeretnénk, hogyha belekötne a vendégekbe.

-         Ne aggódjatok, olyat nem tenne – legyintett Nathalie. – Sokkal valószínűbb, hogy beveszi magát inkább La Pushba, vagy elmegy vadászni, hogy lenyugodjon egy kicsit…

(Esme szemszöge)

Még csak most indultunk el jóformán a mi kis utazásunkra, de máris hiányoztak a gyerekeink, és a család többi része is. Furcsa érzés volt elhagyni őket, még akkor is, hogyha csak rövid időre, hiszen mi mindig is együtt voltunk, amióta csak vámpírrá váltam. Persze akkor még nem volt ekkora a létszámunk, de akkor is család voltunk, és soha nem hagytuk el egymást.

-         Meggondoltad magad, kicsim? – nézett rám Carlisle aggódva. – Itt maradhatsz a gyerekekkel, elmehetek egyedül is.

-         Nem, arról szó sem lehet, veled megyek – mondtam határozottan. – Csupán furcsa, hogy egy ideig külön leszünk. Neked talán nem az? – kérdeztem, miközben megszorítottam a sebváltón nyugvó kezét.

-         Ami azt illeti, én is furcsán érzem magam. Már régóta nem váltam el a családtól. Vagyis gyakorlatilag soha nem is váltam el tőletek, hiszen mióta van családom, azóta nem bolyongok egyedül a világban – mondta elrévedve. – Nekem is különös érzés elhagyni az otthonunkat, de az nagyon is tetszik, hogy van hová hazajönnünk. Ez mindennél többet ér.

-         Igen, ebben tökéletesen egyet értünk – bólintottam rá azonnal. – A gyerekek még nem is tudják, hogy meg akarjuk lepni őket.

-         Hát, nagyot néznek majd, amikor beállítunk az esküvőre. Természetesen kivéve Alice-t, hiszen őt nem tudjuk becsapni.

-         Sebaj, a többieknek lesz meglepetés – mondtam boldogan.

-         Az már biztos – nevetett fel szerelmem. – Na és mit szeretnél először megnézni Angliában?

-         Nem tudom, mit lenne érdemes? – kérdeztem kíváncsian.

-         Talán akkor Londont javasolhatnám. Bár az biztos, hogy én magam sem fogok ráismerni – mondta mosolyogva.

-         Azért még csak emlékszel valamire, hiszen olyan sokat meséltél már a régi otthonodról, a múltadról – bíztattam szerelmemet. Kizárt dolog, hogy ne emlékezzen semmire.

-         Jól van, azért még vannak emlékképem a tájról, a kedvenc helyeimről. Nem felejtettem el mindent. A boldog emlékeket sikerült megőriznem – mondta boldogan.

-         Na látod, tudtam én, hogy emlékszel még arra, ami fontos – vágtam rá azonnal. – El kell vinned engem azokra a helyekre. Már alig várom, hogy lássam.

-         Látni fogod, szerelmem. Mindent látni fogsz, abból, ami egykor az otthonom volt. Bár attól tartok, hogy a régi faházakat, és földutakat már nem fogod látni, de azért biztosan maradt még valami a régi angliai vidékből.

-         Van, ami nem változik – biccentett Carlisle.

-         Marcus mikorra vár minket? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nem is beszéltünk.

-         Nos, úgy beszéltem meg vele, hogy nagyjából két hónap múlva érkezünk meg. Természetesen megértette, hogy szeretnénk részt venni a gyerekek esküvőjén.

-         Ez remek hír – mondtam boldogan. – Egyébként mivel foglalkozik most Marcus? Mármint amennyire Prue elmesélte, Volterra romokban áll, biztosan van mit tenni.

-         Igen, Marcus azt mondta, hogy találtak néhány túlélőt a sajátjaik között, de a várat valóban szinte újjá kell építeni belülről, ami sokáig fog tartani. A tagoknak pedig legalább kétharmada odaveszett. Újjá kell építenie a hatalmat is, mielőtt még önkényes vámpírok megpróbálnának uralomra törni. Elég sok a tennivalója, Max és a lányai pusztítása után.

-         Mi lett a lányokkal? Mármint mi csak Prue és Heather hogyléte felöl tudunk – néztem Carlisle-re idegesen. Sejtettem a választ, de nem igazán akartam tudni róla.

-         A lányok nagy része meghalt az ütközet során. A túlélők számára Marcus menedéket akart ajánlani, de egy szempillantás alatt eltűntek – válaszolta szerelmem.

-         Mi lett a holttestekkel? Megkapták a méltó végtisztességet?

-         Igen, a barátom nem vadember, vagyis vámpír. A lányokat eltemették, és virágokkal borították be. Marcus tisztában van a ténnyel, hogy ezt a helyzetet csakis Aro kapzsisága generálta. Hogyha nem bántották volna Max családját, akkor soha nem történt volna meg ez az egész.

-         Igen, ez valóban így van – bólintottam rá.

Szegény, megtévedt lélek. Bár lett volna a számára is boldogság még ezek után. Bár talált volna valakit, aki boldoggá tehette volna. A bosszú nagyon rossz tanácsadó. Bár ki tudja. Nem tudom, hogy én mit tennék, hogyha valaki elvenné tőlem Carlisle-t. Talán én magam is megtébolyodnék. Lehetséges. Hiszen abból, amit Brian elmondott az apja valaha tisztességes, és jó vámpír volt.

-          Édesem, tudom, hogy mire gondolsz most, de hidd el nekem, nem lehet mindenkit megmenteni. A világ sajnos kegyetlen hely, de van, amiért érdemes küzdeni – mondta szerelmem gyengéden.

-         Az már biztos. Küzdeni a családért, és a szerelemért soha nem lehet rossz harc – bólintottam rá komolyan. – Bár nem tudom, hogy Marcus mit fog szólni a tervedhez. Mármint, amit te és a fiók kitaláltatok. Nemes, és támogatom a gondolatot, de hogyha a harc hosszú távú lesz bármikor is a közeljövőben, akkor elég sokáig távol lesztek mindannyian a párotoktól, és szerintem a lányoknak sem fog tetszeni. Habár ki tudja.

-         Kicsim, valakinek a gyerekekkel kell majd maradnia – mondta kedvesem határozottan.

-         Igen, tudom, hogy igazad van, majd megértik – bólintottam rá. – Mindenesetre nagyon nemes gesztus tőletek, hogy ti is elkíséritek minden küldetésére Edwardot és Bellát. Na és az igazat megvallva, én is nyugodtabb leszek, sokkal nyugodtabb, hogyha ti is velük lesztek. Akkor biztos, hogy mindannyian visszatértek – mondtam boldogan.

A családunk együtt nagyon erős. Főleg, hogyha Emmett is velük van a rengeteg nyers erejével, és persze Jasper is, a zseniális stratégiai megoldásaival. Ennél nagyobb biztonságban sehol sem lehetnének.

-         Igen, csak az a kérdés, hogy Marcus elfogadja-e az ajánlatot – sóhajtott fel Carlisle.

-         Drágám, gondold át logikusan. Miért utasítana vissza néhány remek katonát, akik mind önként mennek vele csatába? – kérdeztem értetlenül.

-         Marcus hajlamos betartani a megállapodásokat. Csak Edwardot és Bellát hívhatja maga mellé, és ahogy ismerem, könnyen lehet, hogy úgy érezné, hogy kihasznál minket.

-         Szerintem ez badarság – legyintettem. – Ha Marcus valóban ennyire nemes, akkor az csakis az előnyére válik, ha megismerkedünk, de mivel most ő lett a vámpírok vezetője, így logikus, hogy elfogadja a segítséget – vágtam rá határozottan. – Marcus okos vámpír, és érteni fogja, hogy neki az kifejezetten jó, hogyha többen segítik őt.

-         Ez mondjuk tény – egyezett bele szerelmem egy kis gondolkodás után.

-         Na látod – fontam össze a karjaimat elégedetten. – Most viszont koncentráljunk a mi kis utazásunkra. Kíváncsi vagyok a szülőhazádra.

-         Rendben, az esküvő utánig egy szót se a volterrai kiruccanásunkról – bólintott rá engedelmesen.

-         Helyes – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Na, de édesem, vezetés közben ilyeneket teszel velem? – kérdezte játékosan.

-         Néha még mi is lehetünk tinédzserek, ha már köztük élünk – tártam szét a karjaimat.

-         Már meg is vagyok győzve – nevetett fel. Majd egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolt az autóval, hogy minél előbb elérjük a célunkat…