La Push vámpírja II. Új Nemzedék - Epilógus

Epilógus

SZIASZTOK! KÖZKÍVÁNATRA MEGHOZTAM A PROLÓGUST :D REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. AZ ÚJ TÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETÉT PEDIG JÖVŐ HÉT HÉTFŐN HOZOM. :D PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)

Ötven év, pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy elhagytuk Forks városát. Ahogy akkor, most is különös érzés kerített a hatalmába. Már egy hete csak pörgök, hiszen végre hazajövünk. A családunk már kitakarította a házat, és alig várják az érkezésünket, ahogy mi is alig várjunk, hogy újabb öt évet tölthessünk el a legkedvesebb házunkban.

-          Nyugalom, hiszen sokat láttuk egymást ezalatt a hosszú idő alatt – simította Edward a kezét a combomra, miközben az autót a kis földútra irányította.

-          Igen, tudom, hogy sokszor találkoztunk, de ez mégis annyira izgalmas – sóhajtottam fel boldogan. A világon csodálatos helyek vannak, hiszen Edward mindent elkövetett, hogy alkalmam legyen látni a legszebb helyeket, de ez az egy hely mégis sokkal különlegesebb, mint bármelyik másik. – Szerinted mit szólnak majd hozzánk? Mármint, ahhoz, hogy hoztunk magunkkal egy új családtagot is?

-          Szerintem semmi kifogásuk nem lesz az új családtag ellen. Igaz, hogy még csak egy hete találkoztunk vele, de szerintem nagyon is szimpatikus.

-          Igen, ebben abszolút egyetértünk, és az is biztos, hogy Rafael sosem bántana senkit – vágtam rá határozottan.

-          Egyébként pedig úgyis olyan ritka, hogy vegetáriánus vámpírral találkozunk, aki ráadásul egyedül él – mondta Edward komolyan.

-          Azért én még aggódom egy kicsit. Jasper úgy néz arra a szerencsétlen fiúra, mintha bármikor rávetné magát, és letépné a fejét.

-          Jasper csak védi a kedvenc húgát – legyintett szerelmem. – Jenny a számára legkedvesebb lény a földön Alice után. Úgyhogy hagyjuk megnyugodni, eljön az idő, amikor nagyon jó barátok lesznek.

-          Gondolod? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egészen biztos lehetsz benne – bólintott rá Edward azonnal.

-          Akkor rendben – szorítottam meg a combomon nyugvó kezét. – Már látom a házunkat – sikkantottam fel önkéntelenül is.

-          Igen, és már itt vannak mindannyian – fűzte hozzá Edward. – Hallom a gondolataikat – vigyorodott el.

-          Nagyon készültek, igaz? Annak ellenére, hogy megmondtuk, hogy nem szükséges – néztem rá kérdőn.

-          Természetesen, de hiszen ezt sejtettük, nem? – kuncogott fel szerelmem.

-          Oké, mind tudtuk, hogy Gabriella úgysem fog bírni magával, de akkor is – forgattam meg a szemeimet.

-          Kíváncsi vagyok már a dédunokáinkra – váltott témát hirtelen.

-          A legtöbbjüket ismered – állapítottam meg.

-          Igen, de Emily első kisbabája csak tegnap született meg – vetette ellent. – Már alig várom, hogy őt is megismerhessem, a kis Sandy babát.

-          Igen, már mind nagyon kíváncsiak vagyunk rá, az egyszer biztos – egyeztem bele. Nincs is izgalmasabb, mint egy új jövevény a családban. Bár azt nem tudom, hogy miért várt ilyen sokáig Will és Emily, de a lényeg, hogy a saját ütemükben jutottak el odáig, ahol most tartanak. Bár összességében Marie és Tim sem siették el a gyermekvállalást, bár így legalább bőven volt idejük kiélni magukat kettesben.

-          Ne aggódj, Will és Emily nagyon boldogok. Egyszerűen csak megfontoltak – vágta rá szerelmem.

-          Egyre többször hagyom nyitva előtted az elmémet, ha jól gondolom – forgattam meg a szemeimet. Néha észre sem veszem, és átadom magam Edwardnak teljes mértékben.

-          Nem, szerelmem, csupán csak ismerlek. Ennek semmi köze nincs ahhoz most már, hogy hallom, vagy nem hallom a gondolataidat. Egyszerűen volt időm végre teljesen kiismerni téged.

-          Ahogy nekem is, téged – kacsintottam rá.

-          Talán még van a tarsolyomban egy-két meglepetés a számodra – állapította meg.

-          Nocsak, erre már most nagyon kíváncsi vagyok – vontam fel a szemöldököm.

-          Lesz alkalmad rá, hogy meglásd, mi mindent tartogatok még kettőnk számára – ígérte Edward azonnal.

-          Reméltem, hogy ezt fogod mondani – bólintottam rá. Tényleg mindig meg tud lepni, ha szeretne. Bár ezt már megtanultam nagyon is élvezni az évek során.

-          Mi mást mondhatnék az én gyönyörű asszonyomnak? – kérdezte mosolyogva. – Na, de most meg is érkeztünk – parkolt le a ház előtt Edward. Majd mellénk azonnal beállt Carlisle és Esme, Rosalie és Emmett, Alice és Jasper, a hátsó ülésükön pedig ott volt Rafael és Jenny. Most már tízen voltunk. Nem régóta ugyan, de eljött az idő, hogy minden családtagnak párja legyen.

-          Itt vagyunk – pattant ki Alice a kocsiból hatalmas elánnal.

-          Halljuk – rontott ki az ajtón Anthony, majd az ajtóm kivágódott, és már fiam karjaiban is voltam. – Hiányoztál, anya.

-          Te is nekem, fiam, ha tudnád, hogy mennyire – szorítottam magamhoz gyermekemet. Majd a másik fiamat is. Mindhárman ugyanolyanok voltak, amilyennek utoljára láttam őket néhány hete, de mégis nem győztem memorizálni a vonásaikat. – Billy, te egyre izmosabb leszel, talán ennyit változott, és Jacob, te pedig sugárzol a boldogságtól. Anthony pedig már az unokáiért is aggódhat. Akik mind egytől-egyik gyönyörűek.

-          Hol van az én gyönyörű keresztfiam, és keresztlányaim? – kiáltotta el magát Emmett. A következő pillanatban pedig rávetette magát Tim, Phoebe, és az ifjabb Gabriella.

-          Nahát és velem mi lesz? – kérdezte Rose kissé morcosan.

-          Hogy vagytok? – kérdezte Carlisle mosolyogva Samtől és Julie-tól.

-          Öregesen, de még mindig olyan boldogan, mintha húsz évesek lennénk – mosolyogtak Nathalie szülei boldogan.

-          Éltek még legalább száz évig – jelent meg Nath mögöttük két puha, meleg takaróval. – Jó lenne, hogy nem hagynátok el mindenhol ezeket a pokrócokat, még a végén megfáztok.

-          Drágám, nincs semmi baj, de azért nem vagyunk cukorkából, úgyhogy nem kell mindenhová velünk hoznod ezt a két takarót – mondta Sam gyengéden.

-          Tudom, én csak szeretnék…

-          Nagyon jól gondoskodsz rólunk, kedvesem – simogatta meg az arcát Julie.

-          Na és persze mi is itt vagyunk – vágta rá azonnal Sam, és Prue, mellettük pedig ott volt a már nem is olyan kicsi Prudence. A kislányuk már elmúlt húsz éves, de az én szememben még mindig csak az a kislány volt, akit Esme szigetén nem tudtunk kicsábítani a vízből.

-          Mi a helyzet? – jelent meg mellettünk Johanna.

-          Ezt pont én akartam kérdezni – vágtam rá. – Hogy van a fiad és az unokád? Na és az én unokám? – kérdeztem hamiskás mosollyal.

-          Emily még ágynyugalomra lesz ítélve néhány napig, elég nehéz szülése volt, a baba farfekvéses volt, de szerencsére minden rendben, de még kimerült. Will természetesen el sem hajlandó mozdulni mellőle.

-          Ez nyilvánvaló – bólintottam rá. – Na és, meg szabad őket látogatni, vagy esetleg alszanak? – kérdeztem reménykedve.

-          Nyugodtan meglátogathatjátok őket. A legnagyobb szobában vannak, hogy mindannyian beférjünk hozzá. Mivel sejtettem, hogy szeretnétek találkozni velük – állapította meg. – Carlisle – nézett Johanna fogadott apánkra. – Utólagos engedelmeddel modernizáltam az orvosi szobát. Természetesen megtartottam a hagyományos eszközöket is, de gondoltam nem bánod, hogyha egy kicsit átalakítom. Örömmel meg is mutatom, hogyha gondolod.

-          Miután láttam Emily kisbabáját örömmel veszem a körbevezetést – bólintott rá Carlisle azonnal.

-          Akkor ne is várassuk tovább az újdonsült anyukát, mert kis híján le kellett kötöznünk, hogy maradjon nyugton, amíg felmentek hozzá – forgatta meg a szemeit Johanna.

-          Miért, nem lehet izgatott, amiatt, hogy újra együtt lesz a család? – csapott a fenekére Billy. – Jó is, hogy Carlisle visszatért, mert szükséged lesz segítségre – simított végig a pocakján.

-          Csak nem? – néztem rájuk döbbenten.

-          Úgy gondoltuk, hogy most már itt az ideje – biccentett fiam boldogan.

-          Gratulálok – öleltem magamhoz mindkettejüket.

-          Köszönjük – kuncogott fel Johanna. – Viszont most nem én vagyok a sztár, hanem Sandy és Emily, úgyhogy gyertek, és nézzétek meg az unokánkat.

-          Már megyünk is – bólintottunk rá boldogan. Majd felsiettünk mindannyian, és bementünk a szobába, ahol egy sugárzó kis család várt ránk. Will éppen a kis Sandyt tartotta a karjaiban, Emily pedig mosolyogva figyelte őket.

-          Na végre, már azt hittem, hogy soha nem jöttök fel – lelkesedett fel Emily. – Tudjátok, hogy milyen őrjítő egy egész napon keresztül ágyban lenni? Nektek fogalmatok sincs.

-          Hé, azért annyira nem volt szörnyű a kényeztető masszázs, a kedvenc filmek megnézése, és az ágyban evés – vetette ellen Will.

-          Jól van, annyira nem volt szörnyű, de már kilenc hónapja nincs száguldás kint az erdőben. Nem fúj az arcomba a friss levegő. Viszont, nem is tudom, hogy miért panaszkodom, hiszen ezért a kis farkaslányért megérte minden, ez egészen biztos.

-          Jól nézel ki, drágám – öleltem magamhoz gyengéden. Majd Edward is követett, ahogy a többiek is mindannyian.

-          Köszönöm – pirult el azonnal. Hihetetlen, hogy még mindig zavarba jön attól, hogyha bókolnak neki. – Hol van az ikrem, még nem érkeztek meg? – kérdezte kíváncsian.

-          Itt vagyunk, csak bevártuk lent a többieket – jelent meg mosolyogva Marie, mögötte pedig ott állt Tim a karjaiban a kis ikrekkel, Viktóriával és Alexandrával.

-          Öröm ennyi hölgyet látni a köreinkben – vigyorodott el Edward.

-          Hát még, hogyha meglátjátok ezt a hölgyet – jelent meg Eddy és Molly, méghozzá a gyönyörű Cassandrával. – Helló, nagypapa – termett azonnal Edward előtt Ed, és szorosan magához ölelte.

-          Jól nézel ki, fiam – válaszolta Edward boldogan. – A családod pedig csodálatos.

-          A mi családunk csodálatos – javította ki unokánk azonnal. Én pedig meghatottam néztem körbe a hatalmassá nőtt családunkon. Egyszerűen nem tudtam betelni velük. Hiszen ahhoz képest, hogy olyan sokáig csak Jacob, Dawn, Anthony, Billy és Jake voltunk, most már szinte követhetetlen lett a családunk nagysága.

-          Ezt nem lehet cáfolni – vágta rá azonnal Esme. A karjaiban pedig már ott volt a kis Sandy, aki mindenkire boldogan mosolygott, és integetett. Egyáltalán nem bánt velünk úgy, mintha idegenek lennénk, pedig most látott minket életében először. Azt hittem, hogy különös lesz visszatérni, de most már tudom, hogy pontosan ugyanolyan érzés itt lenni, mint mindig. Minden pontosan olyan, mintha el sem mentünk volna. A félelem, ami ötven évvel ezelőtt szorította a torkomat egy csapásra elmúlt, és rá kellett jönnöm, hogy az otthon nem feltétlenül ott van, ahol mindig is éltél, hanem ott van, ahol a szíved van. Az én szívem pedig képes annyira kitárulkozni, hogy egyszerre több helyen is legyen. Egy része mindig is itt volt La Push mentén, egy része pedig mindig is a Cullen családdal volt, van és lesz. Sokáig tartott, amíg rájöttem, de ha a szívünk képes rá, hogy átszeljen bármekkora távolságot, és egyre több szeretetet adjon és kapjon, akkor nincs lehetetlen ezen a világon, és tudom, hogy számomra soha nem is lesz lehetetlen, mert a családomért mindig bármit megtennék, és a családom is bármit megtenne értem.

-          Min gondolkodtál el ennyire, anya? – szakított ki Anthony a gondolataimból.

-          Csak azon, hogy mennyire boldog vagyok – bújtam fiam mellkasához. – Gyönyörű az unokád, fiam – néztem fel rá büszkén. – Na és persze a gyermekeid is – fűztem hozzá gyorsan.

-          Köszönöm – mosolyodott el Anthony. – Remélem, hogy lesznek még közös babáink Nathalie-val.

-          Miért ne lennének? – kérdeztem meglepetten.

-          Nathalie szerintem most boldog. Van három gyermekünk. Hogyha neki ennyi elég, akkor természetesen nekem is – magyarázta fiam. – Ráadásul most minden időnket igyekszünk a szüleinek szentelni, ami teljesen érthető, így az idő nem alkalmas most egy újabb kisbabára.

-          Eljön majd az idő, ne aggódj – simítottam végig fiam arcán.

-          Igen, tudom, és sosem sürgetném. Ráérünk, hiszen időnk van bőven – állapította meg Anthony.

-          Látod, ez így igaz – vágtam rá azonnal. – Azért emiatt egy kicsit irigykedem a feleségedre.

-          Miért is?

-          Azért, mert bármikor megajándékozhat téged egy kisbabával, én pedig csak egyetlen egyszer ajándékozhattam meg Edwardot, és akkor sem volt itt, hogy kiélvezze a várandósságomat.

-          Anya, az nem volt egy leányálom, és ezt mindketten tudjuk – állapítottam meg.

-          Igen, ez is igaz, de ettől még jó lett volna, hogyha ő is simogatja a gömbölyödő pocakom, mint Jacob, meg ilyesmi, sok szép pillanatot szalasztott el.

-          Csakis az én hibámból, de végül is nem bántam meg semmit, mert így három fiam is lett egyszerre – mondta Edward boldogan. – Na és annyi unokám és dédunokám, amivel bárki nagyon is elégedett lenne. Egyébként pedig ezek boldog idők, ne rontsuk el. Végre újra itthon vagyunk.

-          Igen, itthon vagytok, és csakis ez számít – vágta rá Anthony. Majd ő és Edward közrefogtak engem egy nagy és gyengéd ölelés erejéig.

-          Hé, minket se hagyjatok ki – lépett oda hozzánk Billy és Jacob is. Majd szép lassan mindenki csatlakozott hozzánk. Hosszú idő után végre, újra itthon voltunk, és ennél nem kell nekünk több…