Liz Volturi - 65. fejezet

65. fejezet

(Liz szemszöge)

Miután mindenkitől fogadtuk a gratulációkat Alec az asztalunkhoz vezetett, ahol már várt rám a vacsorám, és a kis tortám is. Egy kicsit zavarba ejtő volt, hogy én vagyok az egyetlen, aki eszik, és iszik ezen a kis ünnepségen, de próbáltam nem foglalkozni ezzel a ténnyel.

-          Ne legyél zavarban, Liz, ez a te napod – huppant le mellém Edward.

-          Köszi, de szerintem te is így éreznéd magad. Legszívesebben elbújnék az Alec-kel közös szobánkban, és ott vacsoráznék meg.

-          Ha szeretnéd, akkor örömmel megszöktetlek egy kis időre, de nem vagyok benne biztos, hogy a násznép, aki összegyűlt a tiszteletetekre örülne, ha eltűnne a menyasszony – mondta Edward összeesküvőként. – Bár, ha jobban belegondolok, akkor persze semmi akadálya a dolognak. Végül is, el szabad rabolni ilyenkor a menyasszonyt, hogyha a férje nem vigyáz rá.

-          Nem hiszem, hogy örülnének, ha csak úgy eltűnnék – állapítottam meg. – Mondjuk az is igaz, hogy biztosan vicces lenne, hogyha keresniük kellene.

-          Még lehetek a cinkostársad – kezdte el húzkodni a szemöldökét, mire én felnevettem.

-          Ez nagyon kedves, lehet, hogy az este vége felé még szavadon foglak – nyeltem egy nagyot.

-          Tudom, hogy félsz egy kicsit, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök neki, hogy vámpír leszel, jó talán egy kicsit örülünk neki, mert így Esme sem, és mi sem veszítünk el téged soha, most, hogy megtaláltunk, pontosabban Alec megtalált, de mi nem nézzük jó szemmel, hogyha egészséges embert harap meg valaki – magyarázta halkan.

-          Na és, ha egyszer olyan helyzetbe kerülnél, mint Alec? Hogyha a lány, akit majd szeretsz, ember? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

-          Abban az esetben majd akkor fogok aggódni, nem pedig most – mosolygott rám. – Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy tiszteletben tartjuk a döntésedet, és örülünk, ha boldog vagy, de az nem tetszik, hogy Caius ilyen szinten megsürgette az esküvőt, és az átváltozást. Carlisle kis híján nekitámadt, és őszintén szólva én, meg Emmett is csak hajszálon függtünk.

-          Tudom, hogy Caius egy kissé furcsán mutatja ki az érzéseit, de valamiért úgy érzem, hogy engem kedvel – haraptam az ajkamba. Aztán most lehet, hogy Edward alaposan rácáfol erre az elméletemre, de sebaj, akkor majd megkedvel, ha most még nem is szeret különösebben. Lesz rá elég időm.

-          Nem fogok neked hazudni, Liz – sóhajtott fel Edward. – Azt a tényt, hogy Caius kedvel téged, bármilyen hihetetlen is, csakis megerősíteni tudom.

-          Elrabolhatom a feleségem, ha már megvacsorázott? – jelent meg mellettünk hirtelen Alec. Én pedig lenéztem a tányéromra. Nahát, miközben Edwarddal beszélgettem mindent megettem.

-          Ügyes trükk – vigyorogtam rá, majd puszit nyomtam arcára.

-          Szívesen – kacsintott rám. Majd elindult Heidi irányába. Gondolom, hogy felkérje egy táncra.

-          Mi történt? – nézett rám Alec értetlenül.

-          Csak egy kicsit zavarban voltam, hogy senki más nem eszik, és Edward idejött elterelni a figyelmem – válaszoltam, miközben hagytam, hogy a férjem felsegítsen, és bevezessen a táncparkett közepére.

-          Emiatt nem kellene zavarban lenned, Liz – csóválta meg a fejét Alec. – Hiszen eddig is csak te ettél emberi ételt a kastélyban.

-          Valóban, de még soha nem nyilvánosan. Vagy étterembe vittél, vagy hoztál nekem a szobánkba enni – vetettem ellen.

-          Ez is igaz – bólintott rá Alec mosolyogva, majd gyengéden magához húzott, és keringeni kezdett velem a teremben, ahol rengeteg pár táncolt rajtunk kívül is. Nagyon élveztem az estét. Tökéletes volt minden. Persze nem úgy, ahogy kislánykorában álmodozik róla az ember, de mégis tökéletes volt. Ez pedig több, mint elég volt a számomra. A lényeg, hogy boldog voltam. Ennél többet egy menyasszony sem kívánhatna, azt hiszem.

-          Szabad lekérnem a gyönyörű hölgyet? – jelent meg mellettünk Caius a szám végén.

-          Mester – biccentett Alec. A következő pillanatban pedig már Caius karjaiban találtam magam.

-          Szeretném megköszönni, Liz, hogy teljesítetted a kérésemet, és megadtad nekem a bizalmadat ebben a kérdésben – mondta Caius komolyan.

-          Én pedig köszönöm ezt a tökéletes esküvőt – mosolyogtam rá. – Ennyi idő alatt ilyen tökéletesen megszervezni biztosan nem volt könnyű.

-          Igazából egyáltalán nem volt nehéz, hiszen nem voltak hatalmas igényeid. Sőt, túlságosan is szerény voltál, ezért még készülök egy kis meglepetéssel a számotokra a későbbiekben.

-          Igazán? – kérdeztem meglepetten.

-          Igen, remélem, hogy tetszeni fog – bólintott rá.

-          Remélem, hogy anya és Carlisle nem vívták ki magukra a haragodat – néztem rá kissé félve.

-          Tudtam, hogy hogyan fognak reagálni. Igazából azon lepődtem volna meg, hogyha nem így reagálnának a hírre, hogy mindjárt esküvő lesz – kuncogott fel Caius. – Azért ügyes vagyok, hogy sikerült Carlisle-t ilyen szinten kihozni a sodrából. Ilyet nem tud akárki.

-          Az már biztos – kuncogtam fel én is. Azért örültem, hogy Carlisle számára is ennyire fontos vagyok, és az egész Cullen klán számára, ami nagyon is megható volt a számomra.

-          Szabad lesz a hölgyet? – jelent meg Carlisle mellettünk a szám végén.

-          Természetesen – bólintott rá Caius, majd átadott Carlisle-nak.

-          Boldog vagy, kicsim? – nézett rám komolyan.

-          Még sosem voltam ennyire boldog – mosolyogtam fel rá őszintén.

-          Akkor mi is boldogok vagyunk – mosolygott vissza azonnal.

-          Sajnálom ezt a félreértést. Nem akartam senkit sem feldúlni – mondtam halkan.

-          Csak az dúlt fel bennünket, hogy azt hittük, hogy Caius miatt van ez az egész. Bár ha jobban belegondolok, akkor pontosan tudom, hogy miatta van, de mivel látom, hogy végső soron te is így döntöttél, ezért felesleges lett volna komolyabb vitába bonyolódni.

-          Hálás vagyok érte, hogy mindannyian mellettem álltok – mondtam boldogan.

-          Ez a legkevesebb, Liz – simított végig az arcomon. – Ha tudtuk volna, hogy létezel, akkor már kiskorodban elhoztunk volna magunkhoz, hogy szerethessünk. Mi több, az édesanyádnak esze ágában sem lett volna elhagyni téged soha.

-          Igen, tudom, de azt hiszem, hogy jobb ez így. Veled sokkal boldogabb, mint az apámmal valaha is lett volna, és végül is csak sikerült összetalálkoznunk – állapítottam meg a nyilvánvaló tényeket. Én nem bántam meg semmit az életemben, és ez a lényeg.  – Azt hiszem, hogy egy percet sem változtatnék az életemen, elégedett vagyok, és ez így van jól. Már az elkövetkezendőktől sem félek. Felkészültem testileg, és lelkileg is – mondtam határozottan. Most jött el számomra a tökéletes pillanat, ebben teljesen biztos voltam. Végre úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és ha rajtam múlik, akkor ez így is fog maradni, méghozzá örökre.

Carlisle után felkért Edward is, azután Emmett, Aro, még Marcus is. Sorban az összes fiú, és néhány órával később már úgy éreztem, hogy egyszerűen nem vagyok képes még csak tovább állni sem, így kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, és falatozni kezdtem a mini esküvői tortámat. Úgy lett volna az igazi, hogyha Alec és én együtt eszegetjük, de nyilvánvaló volt, hogy férjem nem nagyon kívánja az efféle táplálékot. Már végeztem a sütemény felével, amikor Alec megjelent mellettem és elém tett egy teli pohár pezsgőt, majd mellé az üveget is.

-          Egy kis meglepetés – mosolygott rám. – Szeretném, hogyha kiélveznéd az utolsó emberi estédet minden formában, ahogyan csak lehetséges.

-          Emiatt ne aggódj. Tökéletes ez az este, és az éjszaka is tökéletes lesz – nyomtam gyengéd csókot az ajkaira.

-          Örülök, hogy így érzel, mert szeretném, ha mindig emlékeznél erre az éjszakára – húzott finoman az ölébe.

-          Szobára fiatalok – kacsintott ránk Emmett.

-          Az még egy kicsit korai lenne – vágott vissza szerelmem finoman.

-          Ahhoz sosem lehet elég korán, majd megtanuljátok – mondta nevetve, de Rose hirtelen elkapta, és magával rántotta a parkettre.

-          Szerinted Emmett azt hiszi, hogy mi ma éjjel…

-          Nem hinném, hiszen pontosan tudja, hogy most foglak megharapni – simított végig a hátamon. – Be kell vallanom, hogy félek – sóhajtott fel Alec.

-          Mitől? – kérdeztem döbbenten.

-          Attól, hogy nem fogok időben megállni, hogy nem leszek képes ellenállni neked – vallotta be őszintén.

-          Én viszont tudom, hogy nem lesz semmi baj – fogtam két kezem közé az arcát. – Nézz a szemembe – simogattam meg egy kicsit. – Tudom, hogy sosem bántanál – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Ebben neked is annyira hinned kell, mint nekem. Ez mindkettőnk érdeke.

-          Igen, tudom – bólintott rá nagyot sóhajtva. – Szóval, készen állsz még egy utolsó táncra, mielőtt visszavonulunk – nyelt egy nagyot.

-          Igen, készen állok a táncra is, és arra is, hogy visszavonuljunk a szobánkba – vágtam rá határozottan. Nem fogja az idegesség és a félelem elrontani ezt a tökéletes éjszakát.

-          Akkor gyere, kedvesem – segített fel Alec. Majd szenvedélyesen magához húzott, és olyan csókban részesített, amitől a lábaim remegni kezdtek, mint a kocsonya.

-          Alec, tarts erősen, mert ha így folytatod, akkor el fogok ájulni – suttogtam az ajkainak.

-          Ez nagyon csiklandozza a férfiúi egómat – mosolyodott el, majd pörögni kezdett velem a táncparkett közepén, mire mindenki hangos tapsviharban tört ki. A szám végén pedig Alec felkapott a karjaiba és elindult velem a szobánk felé…

Mosolyogva integettem új családjaimnak, de azért hirtelen ideges is lettem. Nemcsak a harapás miatt, amin hamarosan túl leszek, hanem amiatt is, hogy vajon milyen érzés lesz Alec számára, amikor három nap múlva felébredek, és nem leszek az a lány, akibe beleszeretett. Mi lesz, ha kiábrándul belőlem, amíg visszatalálok magamhoz?

-          Jól vagy? – kérdezte gyengéden, miután lefektetett az ágyunkra a szobánkban.

-          Igen, azt hiszem – nyeltem egy nagyot.

-          Egészen biztos vagy benne, hogy most akarod? – simított végig az arcomon.

-          Igen, kérlek, tedd meg – bólintottam rá.

-          Előbb még egy kicsit érezzük jól magunkat – feküdt le mellém, majd bontogatni kezdte a fűzőmet, én pedig egyáltalán nem tiltakoztam. Biztos vagyok benne, hogy néhány órán már nem múlik semmi. Egyébként is csak egyszer van nászéjszakám az életem során, na jó, tudom, hogy ez most nem kifejezetten az lesz, de akkor sem baj, ha különlegessé tesszük egy kicsit. Alec szinte egy szempillantás alatt megszabadított a gyönyörű ruhámtól, és minden mástól is, ami eltakarta előle a testemet, és én is ugyanígy tettem az ő ruháival. Boldogan és szerelmesen feküdtünk a takaró alatt egymást kényeztetve már nem is tudom, hogy mióta, amikor hirtelen kellemetlen szúrást éreztem a jobb karomban, de Alec egy csókkal megakadályozta, hogy lenézzek, hogy mi történt velem, nem sokkal később pedig nagyon furcsán kezdtem érezni magam.

-          Alec, valami baj van – nyögtem fel halkan. – Alig kapok levegőt, kába a fejem, forog velem a szoba.

-          Nincs semmi baj, édesem – nézett mélyen a szemembe, majd megint szenvedélyes csókcsatába kezdett az ajkaimmal, de én már nem sokat észleltem a külvilágból.

-          Alec - kezdtem el kapkodni az éltető levegőt, de egyre kevésbé voltam ura a testemnek, és a gondolataimnak.

-          Ne félj, lélegezz mélyeket, rendben leszel – suttogta a fülembe megnyugtatóan. Én pedig próbáltam engedelmeskedni, de a helyzet csak egyre rosszabb lett. Tudtam, hogy most fogok meghalni, hogy ez itt a vége. Mintha még érzékeltem volna, hogy érzek valami szúrást a nyakam tájékán, de ezt már szinte nem is voltam képes felfogni, mert a sötétség teljesen magába szippantott…

(Alec szemszöge)

Miután Liznél túladagoltam a morfiumot, és éppen a halála előtt megharaptam a nyakát és a csuklóit is gyorsan felöltöztettem kedvesemet, és én is felöltöztem. Csak remélni mertem, hogy mindent jól csináltam, és nem okoztam Liznél tartós károsodást semmilyen szinten. Bár az adagot Carlisle számolta ki, hogy pontos legyen, úgyhogy biztosan nem lesz semmi gond, és az is biztos, hogy nagyjából még magánál volt, amikor megharaptam. Viszont azt még mindig nem értem, hogy miért ennyire mozdulatlan. Vajon meddig lesz rá hatással a morfium? A szíve dobog, majd átszakítja a mellkasát, ezt tökéletesen hallom, és látom, ahogy a teste is változik, hogy minél csábítóbb szirén váljon belőle, de mi van, ha mégiscsak okoztam valami károsodást, esetleg túl sokáig késlekedtem a harapással? Mi lesz, ha miattam valami baj lesz vele? Carlisle ötlete nagyszerűnek tűnt, amikor beszéltünk róla, de most már nem érzem annyira jó tervnek a dolgot. Mondjuk már késő, mert megtörtént, ami megtörtént.

-          Mi a helyzet, bejöhetek? – kopogott be az ajtón Carlisle.

-          Persze, gyere – vágtam rá azonnal. Az ajtó pedig azonnal kinyílt, és Carlisle mögött természetesen Esme is megjelent.

-          Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – néztem bizonytalanul az érkezőkre. – Annyira mozdulatlan, mintha itt sem lenne már.

-          Pontosan követted az utasításaimat? – kérdezte Carlisle.

-          Mindent úgy tettem, ahogy mondtad – bólintottam rá azonnal.

-          Alec, nincs miért aggódnod. Az egész kastélyban hallani, hogy hogyan dübörög a szíve a mellkasában. Egyértelműen jó állapotban van. Az átváltozása pedig tökéletesen zajlik, látszik is már rajta egy kicsit. Én inkább attól félek, hogy nem fog kitartani a morfium három napig. Túlságosan is gyorsan bontja a szervezete, látszik rajta. Mindenesetre az is valami, hogy megrövidíthettük valamennyire a dolog fájdalmas részét – tette a kezét a vállamra. – Nyugodj meg, minden rendben lesz Lizzel.

-          Köszönöm – sóhajtottam fel. Igazság szerint már kezdtem megőrülni, hogy én rontottam el valamit esetleg.

-          Igazán nincs mit, egy próbát igazán megér, hogy minimalizáljuk a fájdalmát – vágta rá azonnal. – Ha nem zavarunk, akkor olykor benézünk majd hozzátok – nézett rám kérdőn.

-          Örülnék neki – bólintottam rá azonnal.

-          Gyere, kicsim, még sok idő van hátra, amíg felébred – karolta át Esme vállát Carlisle, és kivezette őt a szobából. A nap folyamán még bejött Renata, Heidi, Emmett, Rose, Edward, Félix, Jane, mindenki, aki csak el tudott jönni hozzá. Még a Mesterek is meglátogattak minket. Nagyon hálás voltam nekik, mert így legalább nagyjából elterelték egy időre a gondolataimat az én gyönyörű szerelmemről, aki hamarosan sikoltozni fog a fájdalomtól. Bár lehet, hogy még a sikolyokat is jobban viselném, mint ezt a csendet és mozdulatlanságot felőle. A percek egyszerűen csigalassúsággal teltek. Még csak két nap telt el azóta, hogy megharaptam Lizt, de azt hiszem, hogy az életem, ha lehetséges lenne, akkor már húsz évvel is megrövidült volna. Bár Carlisle továbbra is határozottan állította, hogy nem lesz semmi baj, én mégis csak a harmadik napon nyugodtam meg egy pillanatra, amikor Liz hirtelen megrándult, majd felsikoltott a fájdalomtól. Nem, mintha örültem volna a fájdalmainak, de ebből egyértelműen kiderült, hogy tud magáról, és nem késtem el. Néhány órával később azonban rá kellett jönnöm, hogy jobb volt, amikor magamat gyötörtem azzal, hogy talán elkéstem, mint hallgatni azokat a keserves sikolyokat, amelyek folyamatosan elhagyták Liz ajkait, amióta elmúlt a morfium okozta kábulat. Egyszerűen szörnyű volt már csak a tudat is, hogy én okoztam neki ekkora fájdalmat.

-          Alec, menj ki egy kicsit, majd én itt maradok vele – jött be Edward hirtelen. – Nem bírom tovább a gondolataidat, így csak megőrülsz.

-          Nem hagyom itt, hamarosan vége – mondtam komolyan, miközben Liz kezét szorongattam, ahogy tettem azt azóta, hogy először elhagyta a száját egy keserves sikoly. – Mellette akarok maradni végig.

-          Akkor próbálj meg arra gondolni, hogy nemsokára vége lesz, ne pedig arra, hogy te tehetsz mindenről. Liz is akarta, ha nem így lenne, akkor nem hagytuk volna neked ilyen könnyen, hogy megharapd – mondta biztatóan.

-          Esme, hogy van? – kérdeztem aggódva.

-          Nagyjából úgy, mint te – húzta el a száját. – Carlisle próbálja elterelni a figyelmét, de nem nagyon megy neki, mivel Esme is mindent hall, ami ebben a szobában történik, így Liz fájdalmát is természetesen. Én viszont ugyanazt mondom neked, amit neki is, hamarosan vége lesz, és legalább csak egy napig érezte az átváltozás borzalmait – veregette meg a vállam. – Biztos nem akarod kicsit kiszellőztetni a fejed?

-          Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Vele maradok – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, csak szólj, ha valamire szükséged lenne. Egy gondolat is elég, figyelek rád – sétált ki a szobából.

-          Nagyon köszönöm – szóltam utána, mire csak egy biccentést kaptam válaszul, és már el is tűnt.

A következő órák megint csendben teltek, leszámítva persze szerelmem sikolyait. Ismét benézett hozzánk mindenki, és mindannyian megkérdezték, hogy tehetnek-e értünk valamit. Értékeltem a gesztust, de azt hiszem, hogy mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy most senki nem tehet semmit az érdekünkben. A harmadik nap vége felé Esme jött be ismét, és Carlisle. Gondolom ők is hallották, amit én, hogy Liz szíve már a végét járja, mert elképesztő sebességgel dübörgött, majd egy utolsó fájdalmas sikoltás után szerelmem szíve örökké megállt. Én pedig azonnal megszorítottam a kezét, hogy minél előbb kinyissa a szemét a végre.

-          Liz, kicsim – hajoltam közelebb hozzá, hogy megsimogassam az arcát.

-          Alec, még ne menj túl közel. Nincs magánál még teljesen – mondta Carlisle azonnal.

-          Tudom, hogy engem nem fog bántani – mondtam határozottan. – Drágám, nyisd ki a szemed – bíztattam megint.

-          Már vége? – kérdezte halkan. Milyen csodálatos lett a hangja.

-          Igen, Liz, most már te is vámpír vagy – mosolyodtam el. Majd szerelmem végre rám emelte gyönyörű, vörös szemeit.

-          Azt hittem, hogy nem fogom túlélni – sóhajtott fel, majd a kezét azonnal a torkához kapta. – Nagyon fáj – suttogta halkan.

-          Szomjas vagy, kicsim, mindjárt csillapítjuk – nyomtam puszit a homlokára. Amitől elégedetten felsóhajtott. Úgy tűnik, hogy nem lesz túlságosan vad újszülött, legnagyobb örömömre. Vagy még a sokk hatása alatt áll, ez hamarosan kiderül.

-          Hozom a vért, amit előkészítettünk a számára – mondta Carlisle, majd már el is indult kifelé.

-          Emberi? – kérdeztem halkan.

-          Nem – vágta rá Carlisle azonnal. – Emmett és Edward többször is vadászott neki. Medve és hegyi oroszlán. Elsőre úgy gondoltam, hogy jó lesz így, ha pedig már nem kapar annyira a torka, akkor el tudja dönteni, hogy mit szeretne. Természetesen azt sem ítéljük el, hogyha az emberi vér mellett dönt végül.

-          Rendben, köszönöm – bólintottam rá. Azt hiszem, hogy ez így tökéletesen diplomatikus, és korrekt megoldás.

-          Hogy vagy, drágám? – kérdezte Esme szerelmemet.

-          Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá az anyukájára. – Egy kicsit furcsán érzem magam, és minden nagyon újnak hat, ahogy mondtad is, de még mindig szeretlek. Ez az érzés egyáltalán nem múlt el – nézett rám mosolyogva.

-          Én is nagyon szeretlek téged – mondtam boldogan, majd szorosan magamhoz öleltem a feleségem. Az én Liz Volturim…