La Push vámpírja II. Új nemzedék - 24. fejezet

24. fejezet

(Bella szemszöge)

Idegesen ültem a nappaliban, miközben a játékot figyeltem, amiben éppen Emily vezetett Emmett előtt. Nem tudom, hogy direkt hagyták-e a többiek, hogy így jöjjön ki a lépés, vagy Emmett tényleg ennyire ügyes volt, de helyesek voltak, ahogy keményen harcoltak egymás ellen. Emily mondjuk általában megnyerte a társasjátékokat, tehát nem sok esélyt láttam arra, hogy Emmett legyen győztes kettejük csatájában, de ki tudja. Majd meglátjuk.

-         Mi a baj, kicsim? – ült le mellém Edward. Én viszont nem akartam, hogy a többiek is meghallják a kétségeimet, ezért gondolatban válaszoltam neki.

-         Azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet, hogy idehívtam Maxet, hiszen Marie teljesen kikészült. Azt hittem, hogy érteni fogja, de tévedtem. Viszont talán van más megoldás is arra, hogy megszabaduljunk Maxtől és a családjától.

-         Ezt ne itt beszéljük meg – suttogta a fülembe. Majd kifelé kezdett húzni a házból. Én pedig gondolkodás nélkül követtem őt. Majd futásnak eredtem utána, amikor nekiiramodott. Nem sokkal később a határ mentén álló háznál voltunk. – Gyere, itt most nincs senki, itt nyugodtan beszélhetünk.

-         Rendben – bólintottam rá. Majd mindketten bementünk a házba, és leültünk a kanapéra.

-         Hallgatlak, Bella, mi a terved? – nézett rám kíváncsian.

-         Nos, Max problémája alapvetően az, hogy a Volturik képességei miatt nem tudnak behatolni – kezdtem bele. – A lányai bűvereje azonban elegendő lenne ahhoz, hogy véghezvigye a tervét, ha Jane és Alec képessége ki lenne iktatva. Igazam van?

-         Elméletben lehetséges, igen, azt hiszem, hogy így van. Bár Max saját bevallása szerint Marie-nál erősebb képességű lányt még soha nem látott. Na és persze te is láttad az unokánkat délelőtt. Hárman nem tudták lenyugtatni. Még annál is erősebb, mint amilyennek eredetileg hittük. Viszont még nem értem, hogy mi a terved.

-         Ha az elméletem helyes, és te is úgy látod, hogy logikusan gondolkodom, akkor én egyedül is elég vagyok ahhoz, hogy bejussanak és véghezvigyék a tervüket. Ha blokkolom a Volturi veszélyes katonáit a többit már elintézi Max és a családja – magyaráztam az elméletemet.

-         Nos, maga az elmélet nem rossz, de ha bármi balul sül el, akkor nem térsz vissza Voltrerrából, és mindketten tudjuk, hogy Aro sokkal inkább megtartana téged rabszolgájának, semmint kegyesen kivégezne – tiltakozott Edward.

-         Nem tehetjük ki ennyi stressznek az unokáinkat. Marie idegei nem bírnak sokat, ezt te is láthattad. Nem hagyhatjuk, hogy a képessége függősségébe essen, mert akkor elveszíti önmagát. Inkább leszek rabszolga, de nem hagyom az unokáimat, és a családomat veszni – néztem rá ellentmondást nem tűrve.

-         Akkor veled megyek – húzott szorosan magához. – Még egyszer nem veszíthetlek el, és inkább leszek rabszolga veled egy örökléten át, semmint, hogy elveszítsem még egyszer a lelkem.

-         Tehát már elhiszed nekem, hogy van lelked? – kérdeztem mosolyogva.

-         Lehetnének még kétségeim, amikor ilyen fiúgyermekkel ajándékoztál meg engem? – nyomott gyors csókot a számra.

-         Nem, valóban nem lehetnek már kétségeid – bólintottam rá nevetve. – Viszont nem akarom, hogy az én sorsomra juss, hogyha valami balul sül el.

-         Vagy velem együtt mész, vagy nem mész – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Edward, én…

-         Ebből nem engedek, és ne is álmodj róla, hogy elmehetsz nélkülem Volterrába. Soha nem foglak szem elől téveszteni többé, amíg csak élek – mondta mélyen a szemembe nézve. – Akárhol is töltjük a hátralévő időt. Nem érdekel, hogy szabadon, vagy tömlöcben, de együtt.

-         Rendben van – mosolyodtam el halványan. Szinte éreztem, hogy ezt fogja mondani. Bár nem, mintha nem esne jól ez a nagyfokú törődés, de nem akartam magammal rántani őt is. - Helyes, akkor beszéljünk Maxszel? – kérdeztem bizonytalanul. – A többieknek talán jobb lenne, ha nem szólnánk, csak egyszerűen eltűnnénk. Nem akarom, hogy ők is velünk akarjanak jönni – mondtam komolyan.

-         Ebben egyetértünk – bólintott rá szerelmem.

-         Akkor, azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha indulunk is – haraptam az ajkamba.

-         Ne, várj – kapta el a karomat szerelmem. – Adjunk magunknak még egy éjszakát, mielőtt elmegyünk innen. Még hajnal előtt visszaérünk, mielőtt a lányok felébrednének. Most viszont még más terveim vannak veled – kapott fel gyengéden. Majd egy szempillantás alatt a szobánkban volt, és letett az ágyra. – Szeretnélek végre újra érezni téged. Már olyan rég volt alkalmunk szeretni egymást.

-         A számból vetted ki a szót – karoltam át a nyakát, majd magamra rántottam. Ezután nem beszéltünk. A kezdeti gyengédségünk helyét lassanként átvette a vadság, és a szenvedély, és végül azon kaptam magam, hogy már teljesen meztelenül fekszem szerelmem alatt a feldúlt ágyban. – Miért áltál meg? – ziháltam halkan, amikor Edward már egy ideje nem mozdult.

-         Annyira gyönyörű vagy – simított végig a testemen.

Majd újra birtokba vette az ajkaimat, és egy határozott mozdulattal a magáévá tett. Mindketten felnyögtünk az érzéstől, és heves mozgásba kezdtünk. Minden szerelmemet bele akartam sűríteni ebbe az éjszakába, hiszen ki tudja, hogy mikor lehetünk újra tökéletesen kettesben. Ha elmegyünk Maxszel és a családjával, akkor egy ideig biztosan nem lesz alkalmunk nyugodtan szerelmeskedni.

-         Hiányozni fog ez a hely, még akkor is, hogyha csak kis időre megyünk el – sóhajtottam a mellkasán fekve.

-         Igen, tudom, kicsim – nyomott puszit a fejem búbjára. – Nekem is hiányozni fog, ebben biztos lehetsz – cirógatta meg a hátamat.

-         Azt hiszem, hogy ideje lenne lassan visszamennünk – néztem fel rá.

-         Igen, azt hiszem, hogy igazad van – egyezett bele kedvesem. Majd mindketten ki akartunk kelni az ágyból, hogy felöltözzünk, amikor kivágódott az ajtó.

-         Alice, mi a fenét képzelsz? – kérdezte Edward kissé idegesen.

-         Bocsánat, de amíg ti itt olyan dolgokat határoztatok el, amiket szerintem nem kéne, addig az unokátok teljesen kifordult magából – vágta hozzánk Alice.

-         Mit csinált? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Jelenleg eltűnt, Timmel együtt – vált Alice még hisztérikusabbá. – Azt hiszem, hogy elkábított mindenkit, még Maxéket is. Azután pedig angolosan távozott a farkasával együtt. A többiek már elindultak, hátha a nyomukra akadnak, de félek, hogyha Marie nem akarja, hogy megtaláljuk, akkor nem is fogjuk.

-         Dehogynem, a gondolatai merre viszik? Nem döntötte el, hogy hová mennek Timmel? – kapta fel Edward a nadrágját egy szempillantás alatt.

-         Nagyokos, ha tudnám, hogy hova akarnak menni, akkor nem ide jöttem volna hozzátok, hogy segítsetek őket megkeresni – forgatta meg a szemeit a kis kobold. – Ha nem rémlik, akkor szólok, hogy a farkasok képesek elhomályosítani a látásomat, és Tim is az, még akkor is, hogyha még nem gyakorolja a képességét.

-         Emily?

-         Emily békésen aludt, amikor ez az egész történt, nem hiszem, hogy ő most bármit is tehetne. Ezt a döntést nyilván egyedül hozta meg Marie. Emily őszintén megdöbbent, amikor a húgát nem találtuk az ágyban, ahogy Timet sem.

-         Fésüljük át az erdőt, és a hegyeket – mondtam immár teljesen felöltözve, majd kiviharzottam a házból. A többiek pedig azonnal a nyomomba eredtek. Miután átvizsgáltuk a hegyeket és az erdőt is, kétségbeesetten mentünk vissza a Cullen házhoz hátha valaki más megtalálta őket, de mindenki csak csüggedten gubbasztott a nappaliban. Amiből arra következtettem, hogy ők sem jártak sikerrel.

-         Találtatok valami nyomot? – pattant fel Nathalie azonnal.

-         Nem, semmi jelük – hajtottam le a fejem Edwarddal együtt.

-         Ez a te hibád – morgott rám Nathalie. – Ha nyugton maradtál volna a szigeten, akkor a lányom még mindig velünk lenne. Miért kellett elmenned Maxhez? Mi értelme volt ennek az egésznek? – remegett meg. Majd hirtelen átváltozott, és nekem akart támadni, de Anthony egy gyors mozdulattal lefogta a még mindig küszködő feleségét.

-         Anya, menj most el innen. Nem fog lehiggadni, amíg itt vagy – kiabált rám fiam.

-         Várj, majd segítek – kapta el Emmett Nath hátsó lábait.

-         Hagyjátok ezt abba, most azonnal – csattant fel Jasper, majd éreztem, ahogy hatalmas nyugalomhullám árad szét az egész testemben. Ahogy Nathalie is lassan elhalkult, majd összeesett. – Nem az a megoldás, hogy széttépitek egymást. Bella hirtelen döntött, de most már ez van. Marie nyilván megijedt és elmenekült, ilyet is láttunk már a családban – nézett jelentőségteljesen Edwardra. – Emily képes lenne kapcsolatba lépni a húgával, ha akarna, de nem teszi, mert makacs, és nem akarja visszacibálni a testvérét az akarata ellenére. Makacsságból is van bőven a családban, nem egyedi eset. A kérdés az, hogy mi a megoldás, és hol lehet Marie, és Tim.

-         A sziget – villant fel fiam szeme hirtelen. – Marie a szigeten biztonságban érezte magát, és boldog volt. Mi van, ha éppen oda akar visszajutni?

-         Elképzelhető – biccentett Emily. – Bár talán nem kéne visszahozni, csak utánamenni – fűzte hozzá halkan. – Rossz érzésem van, amikor ő feszült. Valahogy én is az leszek.

-         Nem lesz többé feszült, teszünk róla – kapta fel Anthony Emilyt. – Mi ketten megyünk érte. Jasper, higgadtan tudod tartani Nathalie-t, amíg visszajövünk?

-         Igen, könnyedén menni fog – bólintott rá Jasper.

-         Ha minden kötél szakad, akkor én is le tudom nyugtatni – ajánlotta Carlisle.

-         Gyógyszerekkel csak végszükség esetén – kérte fiam komolyan.

-         Természetesen, nem fogom nyugtatózni csak akkor, hogyha nincs más megoldás – bólintott rá Carlisle azonnal.

-         Rendben, akkor Emily, mehetünk? – kapta fel lányát a hátára.

-         Igen, indulhatunk – bólintott rá unokám. Majd egy határozottan belecsimpaszkodott az apukájába, aki azonnal futásnak eredt az erdő mélye felé…

(Emily szemszöge)

Szorosan csimpaszkodtam apu nyakába, miközben az erdőn száguldottunk végig, és hirtelen furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mintha apró mancsnyomokat hallanék. Kíváncsian kaptam arra a fejemet, de csak egy villanást láttam. Mintha egy apró farkast láttam volna szaladni, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg láttam-e. Rozsdabarna volt, azt hiszem. Bár nem hiszem, hogy túl nagy jelentőséget kéne tulajdonítanom az esetnek, hiszen egy efféle farkas egyáltalán nem meglepő itt, hiszen erdőben vagyunk. Apa azonban hirtelen megállt.

-         Merre láttad azt a kis farkast, Emily? – kérdezte hirtelen.

-         Ott arra láttam, legalábbis azt hiszem, hogy az volt, de sok farkas jár az erdőben, hiszen ezt te is tudod.

-         Valóban, de általában itt szürke farkasok vannak. Nem pedig rozsdabarnák. Eddig csak apa és Jake kapott tökéletesen rozsdabarna bundát, de Tim lehetséges, hogy hasonló színt kap majd, mint az édesapja. Mi van, ha őt pillantottad meg?

-         De hát Tim még sohasem változott át – mondtam meglepetten. Miért éppen most változott volna át?

-         Valóban nem, de a bevésődése fél, és neki meg kell őt védenie, így elég valószínű, hogy most tette meg ezt a lépést, hogy Marie-t védelmezze bármi áron.

-         Végül is lehetséges, de szerintem jó volt a szigetről szóló elméleted apa – motyogtam halkan.

-         Ez csupán egy rövid kitérő – válaszolta azonnal. – Viszont lehetséges, hogy még itt találhatjuk őket, ha helyes az elméletem.

-         Akkor próbáljuk meg, ha így gondolod – egyeztem bele végül. Apa az esetek többségében nagyon jó megérzésekkel rendelkezik.

-         Helyes – biccentett apa. Majd egy szempillantás alatt kezdett el rohanni a farkas után, amit látni véltem. Néhány perc futás után azonban még mindig semmit nem találtunk.

-         Talán csak képzeltem, ne haragudj, apu – húztam el a számat, amikor tényleg nem találtunk semmit.

-         Én nem hiszem, hogy csak képzelted, mert érzek valami furcsát errefelé – lépdelt tovább apa. – Olyan mintha lenne itt valaki, csak nem látom. Ez egyértelmű jele lehet annak, hogy Marie van a közelben.  Talán csak elbújtak itt a közelben, és nem is akarnak igazán elszökni, hanem csak arra várnak, hogy Max és a családja távozzon innen.

-         Akkor miért nem hallom a gondolatait, hogyha itt van valahol? – kérdeztem kíváncsian.

-         Talán megvan benne az a képesség, amit én is anyától örököltem. Valószínűsíthetően el tudja zárni a gondolatait, hogyha akarja – mondta apa határozottan.

-         Marie, itt vagy? – kérdeztem halkan. – Adj valami jelet, kérlek – kérleltem csendesen. – Anya nagyon aggódik érted, és mi is.

-         Marie, tudom, hogy itt vagy valahol, kicsim – szólalt meg apa is. – Érzem, hogy csak elrejtőzöl, de te nem akarsz nélkülünk élni, ahogy mi sem nélküled. Te is tudod, hogy haza kell jönnöd. Ostobán cselekedtünk, amikor azt hittük, hogy képes leszel segíteni Maxnek, hogy megszabaduljunk tőle. Nagyon sajnáljuk. Most már tudjuk, hogy mennyire félsz tőle, és nem fogjuk hagyni, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjen. Kicsim, kérlek, gyere haza – gördült le egy könnycsepp apa szeméből. Még soha életemben nem láttam őt sírni. Aztán a következő pillanatban lassan tisztulni kezdett a kép, és egy apró rozsdabarna farkas jelent meg előttünk, Marie pedig a hátán ült, és a bundáját simogatta.

-         Sajnálom, apa, ne haragudj – pityeredett húgom. Apa viszont rögtön letérdelt elé, és a karját nyújtotta húgomnak. Aki egy határozott ugrással bele is vetette magát apa ölelő karjaiba. – Gyáva vagyok, igaz? – sírta Marie kétségbeesetten. – Én nem vagyok farkas, mint Emily, ő sokkal erősebb nálam.

-         Nincs mit szégyellned, édesem – nyomott puszit apa a feje búbjára. – Te nem vagy gyáva, csak megijedtél. Mindenki így reagált volna, azt hiszem.

-         Emily nem, ő bátor volt, és erős, de én elfutottam – ostorozta magát még mindig.

-         Ne vedd át a nagyapád stílusát, kérlek. Most már minden rendben lesz. Hazamegyünk, és kitalálunk valami mást. Nem kell Max közelében maradnod. Ígérem – simított végig a hátán apu.

-         Hiányoztál – bújtam én is oda Marie-hoz.

-         Te is nekem. Furcsa egyedül lenni – mutatott a fejére.

-         Igen, nekem is – bólintottam rá. Majd a kis farkas panaszosan vonyítani kezdett. Mire apa mosolyogva kinyújtotta felé a kezét. Tim pedig azonnal beleugrott az ölébe. Azután pedig a fejét Marie ölébe hajtotta.

-         Menjünk haza – állt fel apa mindhármunkkal a karjában.

-         Apu, én majd futok Timmel – lelkesedtem fel. – Lehet? – kérdeztem reménykedve.

-         Hát persze, kicsim – bólintott rá azonnal. Én pedig azonnal átváltoztam, és Tim mellé álltam.

-         Szia – gondoltam vigyorogva.

-         Helló, neked is furcsa érzés volt először? – kérdezte izgatottan. – Olyan volt, mint egy robbanás… pf… – mondta határozottan. Majd felborult, és a hátára feküdt, hogy érzékeltesse vizuálisan is az élményt.

-         Igen, nekem is ilyen volt – nevettem fel.

-         Akkor tudod, miről beszélek – vakkantott lelkesen. – Ez egyszerűen csúcs.

-         Igen, én is nagyon szeretek farkas lenni – vakkantottam én is válaszként.

-         Menjünk haza – eredt apa futásnak Marie-val a karjaiban.

Mi pedig azonnal követtük őt. Nem voltunk messze az otthonunktól, csupán néhány pernyi futásra. Úgy tűnik, hogy Marie nem akart túlságosan eltávolodni tőlünk, egyszerűen csak láthatatlanná akart válni, hogy ne találjanak rá Maxék. Még jó, hogy meggondolta magát, mert soha nem találtunk volna rá, hogyha ő nem engedi meg nekünk, hogy lássuk őt…

Amikor a ház előtti tisztásra értünk megdöbbentő látvány fogadott minket. A sátrak eltűntek. Nem csak egy-vagy kettő, hanem az összes sátor eltűnt. Maxnek és családjának nem volt semmi nyoma.

-         Hát itt meg mi történt? – állt meg apa is döbbenten. – Talán Nathalie elküldte őket. Nem csodálkoznék a dolgon – gondolkodott el. Majd mind a négyen besétáltunk a házba. Ahol a látvány még inkább ijesztő volt. Mindenki megkövülten ült hol a kanapén, hol a földön, de senki sem tudott magáról. Egyszerűen le voltak fagyva. – Marie, kicsim, ez ugye nem te voltál? – kérdezte apa döbbenten.

-         Nem, én most nem csinálok semmit – rázta meg a fejét azonnal. – Mindenki itt van? – kérdezte aztán ijedten. Majd leugrott apa öléből.

-         Jó kérdés, mindjárt kiderítjük – indult meg apa is a többiek felé. – Marie, Emily meg tudjátok oldani, hogy magukhoz térjenek? – kérdezte idegesen.

-         Hát persze – bólintottunk rá a húgommal. Majd koncentrálni kezdtünk, nem sokkal később pedig a családunk elkezdett magához térni a kábulatból.

-         Én ezt nem értem, ilyet nem tehettek meg velük, csak akkor, hogyha anya… - gondolkodott apa hangosan. – Álljunk csak meg, hol van, anya? – nézett körbe apu idegesen.

-         Nagyi? – kérdezte Marie is. – Nagymama, hol vagy? – kiáltotta el magát.

-         Hogy, mi történt? – rázta meg magát nagyapa. - Bella? – kérdezte Edward bizonytalanul. – Bella – üvöltötte el magát, de a nagyi még mindig nem adott magáról jelet. Jobbnak láttam, hogyha gyorsan visszaváltozom és felöltözöm, ezért felszaladtam az emeletre. Amikor pedig megint emberi alakot öltöttem felkaptam egy nyári ruhát, és már siettem is visszafelé.

-         Mi a fene történt? – kérdezte Jasper idegesen. – Az egyik pillanatban még beszélgettünk, a másikban meg már se kép, se hang. Hol van Bella? Miért nem védett le minket?

-         Nyugalom. Isabella soha nem hagyna cserben minket, úgyhogy biztosan történt valami – mondta Esme dédi komolyan.

-         Ezt találtam a konyhában – lépett be Carmen a nappaliba. Egy cetli volt a kezében, vagy inkább egy levélpapír? Nem voltam benne teljesen biztos, hogy melyik.

„Kedves családom,

Ha ezt a levelet olvassátok, akkor sikerült a tervem, és én éppen úton vagyok Volterra felé Maxszel és a családjával. Higgyétek el, hogy nehéz döntés volt, amit meg kellett hoznom, de összességében el kell ismernetek, hogy igazam van. Nathalie-nak igaza van. Én hoztam a fejünkre a bajt, holott nyugton is maradhattam volna, amikor a szigetre menekültünk, de nem voltam képes rá. Így azt hiszem, hogy úgy fair, ha én is hozom rendbe a dolgot. Ha nem térnék vissza, akkor ne keressetek, semmiképpen se gyertek utánam, és azt is akadályozzátok meg, hogy Edward butaságot csináljon.

Edward, tudom, hogy azt ígértem, hogy együtt fogunk elmenni Volterrába, és megoldani a gondokat, de nem akartalak magammal rántani. Kérlek, ne aggódj értem, ha nem is azonnal, vagy nem is a közeljövőben, de egyszer visszatérek hozzád, megígérem, hogy így lesz. Együtt leszünk, mint férj és feleség. Higgy nekem, visszatérek hozzád, hogy örökké együtt lehessünk, ahogy mindig is akartuk.

Fiaim, tudom, hogy nagyon nagy veszélybe sodortalak titeket és a családjaitokat az elhamarkodott döntésemmel, de jóváteszem. Anthony, kérlek, mondd meg Nathalie-nak, és az unokáimnak, hogy sajnálom. 

Szeretlek Titeket,

Bella”

-         Te jó ég – kapta a szája elé a kezét Esme dédi. Ezt nem hagyhatjuk ennyiben – mondta határozottan.

-         Várjunk csak, Angela és Brian? – forgott közbe Jasper. – Őket se látta senki?

-         Hm… érdekes – állapította meg Rose néni. – Még mindig csak én gondolom úgy, hogy Brian nem csak úgy puszta véletlenségből jelent meg nálunk éppen Bella és Edward lagziján?     

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 23. fejezet

23. fejezet

(Nathalie szemszöge)

Nagyon szerettem volna jól aludni, de nem igazán sikerült a tervem. Jobban aggódtam a lányokért még annál is, mint ahogy eddig hittem. Nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni, hogy a lányok Max közelében lesznek. Egyszerűen nem akarom, hogy akár csak egy ujjal is a lányaimhoz érjen.

-         Kicsim, ne aggódj, ígérem, hogy minden rendben lesz. Figyelni fogok Max minden egyes gondolatára – nyomott puszit az ajkamra. Én pedig kinyitottam a szemeimet. – Reggeli – mosolygott rám kedvesen. Én pedig gyorsan felültem, hogy az ölembe helyezhesse a tálcát.

-         Köszönöm, fantasztikusan néz ki – álltam neki a reggelimnek. Bár nem sokkal később kiderült, hogy nem nagyon van étvágyam.

-         Nathalie, nem lesz semmi baj. Ígérem, hogy megvédjük a lányokat, de ha nem eszel, akkor nem lesz erőd hozzá, hogy te is védelmezd a legdrágább kincseinket – simított végig az arcomon.

-         Tudom, hogy igazad van – sóhajtottam fel.

-         Helyes, akkor ess neki a reggelinek, én addig megnézem a lányokat, hogy befejezték-e már – nyomott puszit a homlokomra.

Majd kisietett a szobából. Én pedig, ha nehezen is, de legyűrtem a reggelimet. Azután pedig felvettem egy lenge nyári ruhát csak magában, mivel hamarosan úgyis át fogok változni, úgyhogy kár lenne fehérneművel, és hasonlókkal bajlódni. Mikor elkészültem, én is átmentem a lányok szobájába. Emily szintén csak egy lenge nyári ruhát viselt. Ezek szerint hasonló gondolkozással rendelkezik, mint én. A biztonság kedvéért átváltozáshoz tökéletes öltözékkel készült. Marie pedig egy rózsaszín farmerben és egy fekete pulóverben volt. Tőle ez volt a teljesen megszokott hétköznapi viselet.

-         Szia, anyu – szaladt a karjaimba Emily, majd Marie is követte.

-         Sziasztok, kicsikéim – nyomtam puszit az arcukra.

-         Mennünk kell – vette át tőlem Marie-t Anthony.

Én pedig Emilyt vittem a karjaimban a Cullen ház felé. Éppen, hogy odaértünk ütötte el az óra a tízet. A következő pillanatban pedig feltűnt Max, és mögötte az összes lánya, akik voltak legalább harmincan. Max jobb oldalán Heather sétált, míg a balján Prue foglalt helyet. Ahogy Heather meglátta Briant szélesen elmosolyodott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg akar indulni az ikertestvére felé, de Max hirtelen elkapta a karját. Ő pedig bár nagyot sóhajtott, de engedelmesen az apja mellett maradt.

-         Anyu, ő mit keres itt? – bújt el a hátam mögött Marie. – Nem akarom, hogy itt legyen. El akar vinni?

-         Nem fog elvinni kicsikém – vettem fel a karomba. – Segítséget szeretne kérni tőled – magyaráztam halkan. – Tudod, megbeszéltük, hogy segítened kell neki.

-         Én már nem akarok neki segíteni, mami. Menjen el innen – bújt el a hajam alatt. – Nem érdekel, Emily a bátorság. Te bátor vagy, de én békében akarok élni, még csak gyerekek vagyunk, akkor is, hogyha te már érettnek érzed magad bármire – morogta a nyakamba. – Ch… persze, majd betartja az alkut, hogyha még nagyobb hatalomra tehet szert. Nem vagyok hülye. Ez egy hataloméhes, bosszúvágyó, szörnyeteg – csattant fel Marie.

-         Úgy látom, hogy a megállapodásunk mégsem jön létre – állapította meg Max.

-         Ha nem akartad volna többször is elrabolni, amikor kisbaba volt, akkor most nem félne tőled – morogtam rá.

-         Részletkérdés, talán mégsem annyira volt jó ötlet ez az alku, mint hittük – sóhajtotta Max.

-         Adjon már egy percet a húgomnak a fenébe is – kiabált rá Emily, mielőtt még bármit is mondhatunk volna. – Gyere Marie, ketten legyőzünk bárkit, hiszen tudod – simogatta meg a húga lábát Emily. – Meg tudjuk csinálni – bíztatta tovább. – Csak gyakorolnunk kell vele egy kis ideig, azután egyetlen egyszer segítünk neki, és soha többé nem lesz vele gondunk. Csak pár hét lesz az egész, és utána megint gyerekek lehetünk.

-         Nem is tudom – pillantott le rá Marie. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz?

-         Igen, a szavamat adom – mosolygott rá Emily.

-         Anyu, apu? – nézett ránk is bizonytalanul.

-         Bízz a nővéredben, és bennünk, kicsikém – nyomtam puszit az arcára.

-         Jól van, mit akar? – fordult Max felé némi gyűlölettel a szemeiben.

-         Csupán egy kis segítséget, de előbb lássuk, hogy mit tudsz – villantak meg a szemei. – Próbáld meg elbűvölni a lányomat – mutatott Heatherre. Marie pedig azonnal koncentrálni kezdett. Heather pedig átölelte az apja nyakát, majd puszit nyomott az arcára. – Hm… ügyes trükk – tolta el a lányát magától. – Bár én valami hatásosabbra gondoltam. Prue, kérlek, érzékeltess egy tisztességes gyakorlatot – mondta a lánynak maga mellett.

-         Uram – biccentett a lány. Majd erőteljesen rám koncentrált, és mintha éreztem volna egy halvány bizsergést, de nem volt rám hatással, bármire is akart kényszeríteni.

-         Mi a pokol? – kérdezte Max dühösen.

-         Csak nem gondoltad, hogy védtelenül ideengedünk? – morgott rá szerelmem. – Te pedig verd ki a fejedből, hogy a feleségem valaha is megüti a lányunkat, vagy kitépem a szívedet, és ez most nem üres fenyegetés – fordult Prue felé dühösen. – Még soha nem ütöttem meg nőt, de te leszel az első, ha még egyszer ilyesmivel kísérletezel.

-         Mégis mit gondoltatok, hogyan fogjuk edzeni a lányotokat? Nem puszikra és ölelésekre kell kényszeríteni a Volturit, hanem megadásra. Komolyan azt hittétek, hogy ennyi elég lesz ellenük? A saját lányomat sikerült rábírnia, hogy megpusziljon, ez azért még nem csúcsteljesítmény. Többet is tudna, ha célzottak lennének az edzések.

-         Az a célzott edzés, hogy bántsanak valakit? – csattant fel szerelmem, én pedig remegni kezdtem. Még hogy megütöm a lányomat? Mi a fenét képzel magáról ez a nő?

-         Nathalie, nyugalom – lépett mögém, és átkarolta a derekamat. Így általában meg tudott nyugtatni, de most valahogy nem akart sikerülni a dolog. Azután hirtelen elterelődött a figyelmem a bosszúmról, mert Prue váratlanul Max felé fordult, és hatalmas pofont küldött le a fogadott apjának, de nem állt meg egy pofonnál. Egyfolytában ütötte, ahol csak érte. – Marie? Kicsikém, hagyd ezt abba – guggoltam le hozzá, de ő le sem vette a szemét Pue-ról. – Marie, nyugodj meg – simogattam meg az arcát, de ő rám se hederített. – Jasper? – néztem rá kétségbeesetten.

-         Próbálom – szűrte a fogai között. – Nagyon erős az akarata.

-         Emily? – néztem másik lányomra. Szegénykém viszont annyira próbálta leállítani a húgát, hogy már egészen belevörösödött az egész arcocskája.

-         Brian? – próbáltam meg őt is, de az ő képessége is hatástalannal bizonyult.

-         Engedjetek be az elméjébe, majd én segítek neki, a bátyámmal együtt le tudjuk nyugtatni – lépett egy lépést közelebb Heather. – A szavamat adom, hogy semmi olyasmit nem fogok tenni, amit ne akarnátok – fűzte még hozzá.

-         Bízhattok benne – biccentett Brian.

-         Rendben, engedjük be – bólintott kedvesem, és Bellára nézett, aki szintén biccentett.

Néhány pillanattal később pedig a kapcsolat megszakadhatott, mert Prue abbahagyta Max péppé verését, Marie pedig kissé megnyugodva ugyan, de zihálva állt előttük. Magamhoz akartam ölelni, de egy szempillantás alatt tűnt el a karjaim elől. A következő pillanatban pedig már ő ült Max mellkasán, és mindkét kis öklével püfölte az alatta fekvőt. Max azonban nem tett semmit ellene. Csak bámult előre, mintha itt sem lenne.

-         Marie, elég legyen – szóltam rá erélyesebben. – Te nem vagy vadállat, kincsem. Kérlek, ne csinálj butaságot.

-         Hé, nyugalom, kicsi lány – sétált oda hozzá kedvesem. Majd felvette a még mindig kapálózó lányát.

-         Eressz el, soha többé nem fog megpróbálni elrabolni engem – sikította Marie magából kikelve.

-         Css… nyugodj meg, Marie – ölelte magához Anthony szorosan. Marie pedig belecsimpaszkodott az ingébe, és keservesen sírni kezdett. – Jól van, nincs semmi baj. Engedd el Max, és a lányok elméjét, te nem vagy ilyen.

-         Széttéphetnétek őket. Amíg én tartom az elméjüket, gyorsan, és fájdalommentesen kivégezhetnétek az egész bandát, és akkor vége lenne ennek az egésznek – szipogta Marie.

-         Én támogatom az ötletet – állapítottam meg higgadtan.

-         Én viszont nem – rázta meg a fejét Anthony. – Mi nem vagyunk gyilkosok, akkor sem, hogyha most nekem is nagyon jól esne letépni ennek az idióta vámpírnak a fejét.

-         Nem vagyunk gyilkosok, de vannak kivételek, akik erősítik a szabályt – vettem ki a lányomat a kezéből. – Gondold át, hogy ki a családod – fűztem még hozzá, majd Emilyt is felkapva bevonultam a házba. Mi a fenét képzel? Hogyha a lányainknak valami rossz, akkor nem az a megoldás, hogy várunk, hogy hátha egyszer majd jobb lesz.

-         Nathalie, mi a fenét művelsz? – jött utánam férjem azonnal.

-         Megvédem a gyerekeinket, mert amit te csinálsz, az eddig nem túl hatékony – morogtam rá.

-         Jobb lenne, ha lehiggadnál mielőtt még elhamarkodott dolgokat vágunk egymás fejéhez – nézett rám kissé dühösen.

-         Itt nincs semmi elhamarkodva, azt mondtad, hogy megvéded a lányainkat, de eddig nem megy valami parádésan.

-         Meghallgatnál végre, az Istenit neki – emelte fel most már ő is a hangját.

-         Már számtalanszor meghallgattalak, amikor elmagyaráztad, hogy nem vagyunk gyilkosok, de egyszer sem voltak elég nyomósak az érveid, és mint ahogy most tisztán láthattuk Marie nem bírja elviselni ezt az alakot a környezetében, úgyhogy itt az ideje egy „B-terv” kidolgozásának.

-         Szerinted azért akarom ezt az alkut, mert olyan jó szenvedni látni a lányomat? – kiabált rám feldúltan. – Gondolkozz már egy picit. Hogyha Max elintézi, amit akar, és megkapja a bosszúját, akkor a Volturi soha többé nem keres minket, és biztonságban leszünk. Kölcsönösen előnyös az üzletünk, csak Max nem éppen normális, ez tény, de mindenkinek jobb lenne, ha egészen biztosan biztonságban élhetnénk – magyarázta kissé agresszíven. Azt hiszem, hogy így átgondolva már egészen máshogy hangzik az egész dolog, de akkor sem tetszik nekem ez az egész. Főleg így nem, hiszen a lányunk teljesen kiborult. – Bízz bennem még egy kicsit. Holnap újra megpróbáljuk – mondta Anthony komolyan. – Ma még van időnk felkészíteni Marie-t, hogy mire számítson pontosan, és akkor nem lesz semmi gond.

-         Nem tudom, Anthony – sóhajtottam fel. – Marie, te mit gondolsz, édesem? Képes vagy rá, hogy még egy próbát tegyél? – fordítottam magam felé az arcát, de nem volt eszméleténél. – Uramisten, Marie, kicsikém – rázogattam meg egy kicsit.

-         Ne aggódj, Nathalie, ez most én voltam – mosolygott rám Jasper az ajtóból.

-         Oh, köszönöm – biccentettem hálásan.

-         Nincs mit – mosolyodott el. – Szerintem vigyétek fel Tim mellé, ott majd megnyugszik. Ilyenkor jót tesz a társ közelsége.

-         Rendben, ez jó ötlet – szaladtam fel a szobába, ahol Timothy még békésen szuszogott, és óvatosan mellé fektettem a lányomat. Akinek az arca szinte azonnal kisimult, ahogy a szeretett férfi felé fordult. Tim pedig ösztönösen ölelte magához a lányomat.

-         Anyu, játszol velem? – rángatta meg Emily a ruhám alját. – Vagy futunk egyet az erdőben?

-         Mit szeretnél játszani? – kaptam fel mosolyogva.

-         Nem tudom – rántotta meg a vállát.

-         Öhm… Marie-t jobban szereted, mint engem? – kérdezte szemlesütve, és fülig vörösödve. Mintha szégyellné egyáltalán a kérdést is.

-         Drágám, hogy gondolhatod, hogy nem egyformán szeretem mind a kettőtöket? – emeltem meg a kis állánál fogva a fejét, hogy a szemembe nézzen.

-         Nem tudom, mostanában mindenki Marie-t imádja – kezdte el tördelni a kis ujjait. – Marie milyen ügyes, Marie milyen okos. Marie képes lesz rá, meg tudja csinálni, vajon Marie mit érez… Csupa-csupa ilyen kérdést hallok mindenkitől.

-         Ne haragudj, édesem – öleltem magamhoz. – Nem akartam, hogy úgy érezd, hogy te egy kicsivel is kevésbé vagy fontos a számunkra, mint Marie. Mindkettőtöket ugyanannyira szeretlek. Még az életemnél is jobban – mondtam határozottan.

-         Biztos? – harapta be a kis ajkát.

-         Igen, tökéletesen biztos. Te pontosan ugyanolyan fontos vagy a számomra, mint a húgod – emeltem esküre a kezemet.

-         Szeretlek, anyu – bújt hozzám boldogan.

-         Én is szeretlek téged, Emily – simítottam végig a hátán. – Gyere, játszunk egy parti élet játékát, még az is lehet, hogy apa is jön velünk játszani.

-         Gondolod? – kérdezte lelkesen.

-         Még szép – jelent meg mellettünk Anthony.

-         Ebből a buliból engem sem hagyhattok ki – rohant hozzánk Emmett a játékkal a kezében. – Légyszí, én majd színész leszek – húzta ki magát büszkén.

-         Te a játék nélkül is remek színész vagy, Emmett bácsi – nevetett fel kislányom.

-         Az már biztos, de most elagyabugyállak benneteket, de alaposan – villantak meg a szemei...

(Emily szemszöge)

-         Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – vigyorodtam el. Majd egy óvatlan pillanatában kicsentem a játékot a kezéből, és elszaladtam vele. Már a házból szaladtam kifelé, hogy alaposan megdolgoztassam Emmett bácsit, amikor megláttam, hogy Maxék éppen sátrakat vernek fel a Cullen ház körül. – Mi folyik itt? – nyeltem egy nagyot.

-         Így egyszerűbb a dolgunk, mintha állandóan oda-vissza kéne utazgatnunk – nézett rám a Heather nevű lány kedvesen. – Ne aggódj, eszünk ágában sincs betolakodni a házatokba. Mi csak itt kint leszünk. Nocsak, élet játéka? Régen én is sokat játszottam ezt a családommal – mondta mosolyogva. Én viszont gyorsan eldugtam a játékot a hátam mögött, és hátrálni kezdtem előle. – Jól van, megértem, hogy nem bízol bennem – biccentett, majd bement a sátrába.

-         Jól vagy, csajszi? – kapott fel Emmett hirtelen.

-         Persze, jól vagyok, csak elgondolkodtam – néztem a bezárt sátorlap felé.

-         Heather? Jó fej csajnak tűnik, csak hát az apja, na ő nem egy egyszerű jelenség – nyomott puszit a homlokomra Emmett. – Na gyere, játszunk, már csak ránk várnak. Biztosan jó kis buli lesz – indult el velem a házba. Majd mikor beértünk a nappaliba mindenki a játék köré gyűlt, én pedig kiosztottam a kártyákat, és elkezdődött a hosszú, és szinte véget nem érő csata…

(Gabriella szemszöge)

Még csak reggel nyolc óra van, és mi már messze járunk a hegyekben. Nem is akárhol. Rose és Emmett kölcsönadta nekünk egy hétre a saját kis szerelmi fészküket. Sőt, barátnőm volt olyan kedves, és feltöltötte a kedvemért a hűtőszekrényt is. Tele van gyümölcsökkel, és tápláló finomságokkal. Csak én és Jake, kettesben. Olyan béke, és boldogság lett úrrá rajtam, ami már régóta nem. Nem szívesen hagytam ott Timothyt, de a többieknek igaza van. Le kell higgadnom, és meg kell tanulnom kordában tartani a kislányomat, aki igencsak instabil érzelmi helyzetben van.

-         Kérlek, ne haragudj rám – haraptam az ajkamba, amikor Jake rám nézett.

-         Miért haragudnék, édesem? – mosolygott rám halványan, de nem volt igazán őszinte ez a mosoly.

-         Amiért olyanokat mondtam Anthonynak – sütöttem le a szemeimet, és éreztem, hogy elvörösödöm. – Nem gondoltam komolyan, hogy nem kívánsz engem – folytattam a magyarázkodást.

-         Kicsim, tudom, hogy reggel tényleg úgy gondoltad, amit mondtál, ahogy mondtad, nem kell emiatt rosszul érezned magad. Tény, hogy mostanában nem voltam sokat veled, de ez nem azért van, mert nem kívánlak.

-         Akkor azért, mert félsz tőlem? Vagy tőlünk? – tettem fel a következő kérdést.

-         Dehogyis – kerekedtek el Jacob szemei. – Te most hülyéskedsz? – kérdezte döbbenten. – Már miért félnék tőled?

-         Azért, mert egy héten belül háromszor is sikerült falhoz vágnom, vagy átrepítenem a szobán az embereket. Még jó, hogy nem vagytok sérülékenyek, különben mindenkit megölnék a családomból – mondta fintorogva.

-         Édesem, ilyenekre még csak ne is gondolj – szorította meg a kezem Jake. – Eszem ágában sincs félni tőletek. Csupán feszültek vagytok, de ezt orvosolni fogjuk, méghozzá hamarosan.

-         Szeretlek – mosolyodtam el.

-         Én is téged, vagyis titeket – nyomott puszit a kézfejemre. – Már itt is vagyunk – tárult elénk egy hatalmas, gyönyörű faház.

-         Nem azt mondták, hogy csak egy kis vityillócska? – kérdeztem döbbenten.

-         Nos, azt hiszem, hogy ez nézőpont kérdése. A Cullen házhoz képest valóban az, de egy hagyományos faházhoz képest hatalmas – nevetett fel kedvesem.

-         Igen, szerintem is, jó nagyra nőtt, de hát elvileg Emmett és Rose él benne néha, tehát nem csoda, hogy ekkora – kuncogtam fel.

-         Hogy érted ezt, kedvesem? – húzta fel a szemöldökét.

-         Hely kell a romboláshoz, amikor egymásra találnak – villantak meg a szemeim.

-         Hajaj, valaki nagyon-nagyon rossz kislány szeretne lenni ma, úgy érzem – nézett rám kedvesem lélegzetvisszafojtva. – Azt hiszem, hogy most azonnal fel kell vinnem téged a hálóba.

-         Na végre – csimpaszkodtam a nyakába, miután egy szempillantás alatt kinyitotta az én oldalamon az ajtót.

-         Hm… milyen kis heves vagy – kuncogott fel.

-         Ezt próbálom az értésedre adni, már nem kevés ideje – haraptam a nyakába.

-         Hé – szisszent fel.

-         Oh, sajnálom – eresztettem el azonnal a bőrét. Észre sem vettem, hogy ekkorát haraptam.

-         Semmi baj, csak ne ilyen hevesen – nyomott csókot a számra.

-         Oké, visszafogom magam – kezdtem finomabb kényeztetésbe.

-         Nem kéne enned valamit? Ma még csak egy kis reggelit ettél – nézett rám aggódva.

-         Ó, fogd már be – rántottam magammal a padlószőnyegre.

-         Oké, abbahagytam a túlzott aggódást – bólintott rá nevetve.

-         Hát nem ezt magyarázom már legalább egy hete? – vigyorodtam elégedetten. Majd egy szempillantás alatt fölé gördültem, és határozott mozdulatokkal tépkedtem le róla az összes ruhát, ami csak eltakarta a tökéletesen testét.

-         Hm… nyertem magamnak egy vadmacskát? – kezdte el lehámozni rólam a ruháimat.

Én pedig lelkesen segédkeztem neki a műveletben. Majd hangos sikollyal jutalmaztam, amikor végre megint eggyé vált a testünk olyan hosszú idő után. A csípőm egyszerűen önálló életre kelt, és onnantól kezdve már nem volt megállás. Hangos zihálásunk töltötte be az egész házat, és néhány pillanat múlva egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Én pedig fáradtan hanyatlottam szerelmemre.

-         Huh – nyögtem boldogan.

-         Meg ne halljam még egyszer, hogy nem kívánlak, mert akkor ellátom a bajodat – mozdította meg a csípőjét.

-         Oh, megint? – fordítottam felé a fejem döbbenten.

-         Így hidd azt, hogy nem akarlak téged állandóan – gördült fölém, majd lassú, gyengéd mozgásba kezdett.

-         Elismerem, hogy hatalmasat tévedtem – sóhajtottam halkan.

-         Helyes – vigyorodott el. – Szeretlek.

-         Én is téged – húztam magamhoz egy csókra.

A nap nagy részét a padlón töltöttük, majd amikor a gyomrom áruló módjára korogni kezdett. Jake felvitt a hálóba, és szigorúan parancsba adta, hogy maradjak az ágyban, és pihenjek, amíg ő elkészíti nekem a vacsorát. Nem volt hajlandó elárulni, hogy mit főz nekem, így csak türelmesen vártam, hogy visszajöjjön hozzám. Amikor pedig beért a szobába a nyál is összefutott a számban, mert az egyik kedvenc ételem hozta magával. Brokkoli krémleves.

-         Remélem, hogy éhes vagy – sétált elém a tányérral.

-         Az nem kifejezés – nyaltam meg a szám szélét. – Ide vele – ültem fel, hogy kényelmesen elhelyezkedjek a késői ebédhez, vagy korai vacsorához. Ez nézőpont kérdése. Mikor elhelyezkedtem, Jake azonnal az ölembe tette a tálcát, én pedig nekiestem a finomságnak. – Ez mennyei volt – dőltem hátra miután elpusztítottam az egészet.

-         Örülök, hogy ízlett, kicsim – vette el a tálcámat.

-         Te nem is ettél? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bekaptam egy szendvicset, amíg főtt a levesed, úgyhogy nem vagyok éhes – legyintett. – Mindjárt jövök, csak ezt leviszem.

-         Elfér azon az asztalkán is – mutattam rá az apró asztalra. Majd megütögettem magam mellett az ágyat, és elengedtem egy ásítást is az ajkaimról.

-         Hm… összebújás? – tette le a tálcát, és bebújt mellém a takaró alá. Azután pedig szorosan magához ölelt.

-         Ez már úgy hiányzott – sóhajtottam a mellkasán fekve.

-         Igen, nekem is – nyomott puszit a fejem búbjára. – Aludj, édesem – suttogta kedvesem a fülembe. Majd elnyomott az álom…  

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 22. fejezet

22. fejezet

(Anthony szemszöge)

Amikor mindenki, aki képes rá, kellőképpen elfáradt a vidámparkban, még megvettem a vattacukrot és a karamellás almát Gabriellának, és némi édességet Jake-nek is, hogy ne maradjon ki a jóból, elindultunk a kocsi felé. A lányok egyszerűen tündériek voltak. A hazafelé utat végigaludták az üléseikben, miközben a plüssállataikat szorították magukhoz.

-         Hát nem édesek? – fordult hátra kedvesem mosolyogva. – Ma annyira mások voltak. Annyira gyerekek voltak, mind a ketten. Egyszerűen el sem hiszem, hogy végre láthattam őket így. Semmi komolyság, semmiféle nagy gondolkodás, csak gyerekek voltak egy napra.

-         A vidámpark általában ezt hozza ki a gyermeki lelkületből. Nálam is bevált régen, ezért gondoltam rá, hogy talán nekik is jót fog tenni – simítottam a jobb kezem a combjára. Annyira puha és selymes volt a bőre, imádtam minél többször hozzáérni. Ráadásul mostanában elég sokat járőröztünk is, így a bőréhez kevesebbszer jutottam hozzá, mint a bundájához. Hiszen az utóbbi időben gyakran csak átváltozva láthattam. – Hiányzott ez – sóhajtottam fel. Amikor a kis tenyerét az enyémre simította.

-         Igen, nekem is – vágta rá azonnal kedvesem. – A mancsommal ezt igencsak nehezen tudom megtenni – fűzte össze az ujjainkat.

-         Ez már biztos – bólintottam rá nevetve. – Bár a talpad párnácskáinak is megvan a maga varázsa – fűztem még hozzá.

-         Haha, nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Nath.

-         Hé, ez nem vicc, tetszik a mancsod – vágtam rá komolyan. Kinek ne tetszene egy csinos kis mancs, főleg, hogyha a feleségéjé.

-         Oh, az más. Igazság szerint szerintem is mókásak a kis párnácskák a talpamon, amikor farkas alakot öltök. Na és milyen puhán lehet futni rajtuk – gondolkozott el.

-         Na látod, megvan az előnye a farkas mivoltodnak is – emeltem a számhoz a kezét, és gyors puszit nyomtam rá.

-         Már hogyne lenne előnye, egyre jobban szeretem ezt a létformát – mondta boldogan.

-         Pedig, hogy nem akartad az elején elfogadni – sóhajtottam fel. – Aggódtam érted, csak nem mehettem a közeledbe – vallottam be. – Billy és Jake eltiltottak tőled.

-         Igen, tudom, nem voltam beszámítható – bólintott rá kedvesem. – Emily mennyivel szerencsésebb, ő rögtön tudta uralni a képességeit. Most is mindig akkor változik át, amikor ő szeretne. Ez annyira csodálatos.

-         A génjei mások, tudod, a vámpír gének teszik. Kevésbé forrófejű, mint az anyukája – pimaszkodtam szerelmemmel.

-         Oh, szóval így állunk? – húzta fel a szemöldökét.

-         Hogyan? – kérdeztem nevetve.

-         Úgy, hogy kötözködsz a feleségeddel – fonta karba a kis kezeit.

-         Régen is kötözködtem veled, nem is egyszer – simítottam végig az arcán.

-         Tudom, de akkor még nem osztottuk meg az ágyat. Ennek súlyos következményei lesznek – mondta határozottan. A nyomatékosítás kedvéért pedig még bólintott is.

-         Oh, szóval még jobban megvonod magad tőlem? – húztam el a számat. Amióta visszajöttünk jóformán nem is volt időnk együtt lenni. Annyi minden történt, hogy a házaséletünk egy kicsit háttérbe szorult.

-         Vagy talán ellátom a bajodat, hogyha hazaértünk – villantak meg a szemei.

-         Akkor azt hiszem, hogy bosszantalak még egy kicsit, hátha ennél is jobban felbosszantalak – nyeltem egy nagyot. Már éppen itt lenne az ideje, hogy egy kicsit egymásba feledkezzünk. Régen, amikor még egyedül voltam sosem hiányzott valaki közelsége igazán, de most, amióta Nathalie és én egy pár vagyunk, már egészen más a helyzet. Kihozza belőlem az ösztöneimet, a szenvedélyt. Olyasmiket, amiket őelőtte nem is ismertem.

-         Te is hiányzol, csak mostanában túlságosan is ideges vagyok, nem akarom elveszteni a lányainkat.

-         Én sem, kicsim, de nem is fogjuk őket. Anya terve jó, nem lesz semmi baj. Ha pedig mégsem úgy sikerülne, ahogy terveztük, akkor is erősebbek vagyunk, mint Max és a csapata. Anya és én képesek vagyunk rá, hogy levédjük az egész családot.

-         Én nem vagyok biztos benne, hogy sikerülhet megmutatnunk Max lányainak, hogy van másmilyen élet is, mint amilyen az övék.

-         Az élőlények nagy része rendelkezik a bosszúvágy érzésével, de ha a lányok rájönnek, hogy ez nem az ő bosszújuk, akkor talán átértékelik az életüket, és elhagyják őt – mondtam határozottan. – Vagy, még jobb lenne, hogyha Max is rájönne, hogy most már hiábavaló a szenvedése, és el kell engednie a feleségét, hogy békében nyugodhasson. Ráadásul lenne, aki megpróbálná boldoggá tenni. Van egy lány, aki mindennél jobban szeretné őt meggyőzni arról, hogy még lehetséges számára egy boldog élet.

-         Prue? – kérdezte szerelmem halkan.

-         Honnan tudod? – néztem rá döbbenten.

-         Az a szegény lány olyan vágyakozó pillantásokkal figyelte Maxet, hogy én majdnem zavarba jöttem tőle. Sajnálom, hogy így szenved, pedig kedves lánynak tűnik. Olyan finoman és gyengéden ért hozzá Maxhez, és ő észre sem vette, pedig egy apró kézfogásban is annyi érzelem lehet – sóhajtott fel szerelmem.

-         Egyre jobb a megfigyelőképességed – dicsértem meg mosolyogva.

-         Látod, ilyet is tudok már – húzta ki magát büszkén.

-         Nagyon ügyes vagy, kicsim – biccentettem.

-         Tim? – szólalt meg kislányunk hirtelen. Azonnal hátrapillantottam, de Marie mélyen aludt, és mosolygott álmában.

-         Biztosan vele álmodik – mosolyodott el szerelmem.

-         Igen – bólintottam rá. – Nagyon szépet álmodik – fűztem még hozzá.

-         Mit csinálnak? – kérdezte Nathalie kíváncsian.

-         A tengerben játszanak, és Gaby vidáman úszkál velük. Biztosan visszaemlékszik arra, amikor a szigeten voltak. Marie-nak nagyon tetszett az a hely. Nem szívesen jött el onnan.

-         Igen, tudom, imádja a tengert, tőlem is sokat kérdezi, hogy visszamegyünk-e még oda – mondta kedvesem lelkesen. – Egyszer nyaralhatnánk ott – fűzte még hozzá.

-         Örömmel, amint lesz egy kis nyugalmunk már indulunk is – ígértem meg. Majd megállítottam az autót a határ menti háznál, és kinyitottam az ajtót szerelmemnek.

-         Ne ébresszük fel őket, olyan édesen alszanak – mondta halkan.

-         Rendben van, én viszem Emilyt – fogtam meg a kislányomat. Míg szerelmem Marie-t emelte a karjaiba. Ezután felvittük őket a szobájukba, és a cipőjük levétele után betakartuk őket.

-         Szerinted végigalusszák az éjszakát? – kérdezte kedvesem halkan. Miközben végigsimított a lányok arcán.

-         Egészen biztosan. Alaposan kimerültek ma a vidámparkban – vágtam rá azonnal.

-         Mi lenne, hogyha elmenekülnénk? Vigyük őket vissza a szigetre. Senkinek sem kell megtudnia a dolgot. Elmegyünk, és majd visszajövünk, hogyha a lányok már elég nagyok lesznek ehhez.

-         Nathalie, te is tudod, hogy nem hagyhatjuk itt a családunkat – sétáltam oda hozzá.

-         Miért nem? Ők képesek megoldani a helyzetet. El tudják intézni Maxet, utána a lányai pedig úgyis elmenekülnek. Boldogan élhetnénk és biztonságban.

-         Nem élnénk úgy. Ha megöljük Maxet, akkor a lányai ellenünk fognak bosszút forralni, és még nem ismerjük a képességeiket. Veszélyes a terved – magyaráztam neki halkan.

-         A lányainkra pedig az veszélyes, hogyha itt maradnak – vágott a szavamba. – Én elviszem innen őket, akár nélküled is – rohant át a mi szobánkba. Majd előkapta a bőröndöket.

-         Kicsim, állj meg – fogtam le a kezeit. Majd magam felé fordítottam.

-         Eressz el, Anthony, nem fogom hagyni, hogy a lányaimból vadállatot csináljon egy félőrült vámpír, aki ráadásul emberek vérén él. Ez ellentmond minden szabálynak, ami La Pusht jellemzi – vált hisztérikussá. – Nem fogom hagyni, hogy a lányok a befolyása alá kerüljenek.

-         Nathalie, itt vagyunk egymásnak, senki nem fogja a befolyása alá vonni őket. Sokkal okosabbak ennél – próbáltam megnyugtatni.

-         Még csak kislányok a fenébe is – kezdte el püfölni a mellkasomat.

-         Nath, édesem, nyugodj meg. Nem szabad kiborulnod a lányok előtt – szorítottam magamhoz.

-         Már miért ne? Egy anyának igenis joga van kiborulni, hogyha a lányai veszélyben vannak – sírta el magát kétségbeesetten.

-         A lányok nincsenek veszélyben, ezt te is tudod. Sosem hagynánk, hogy bántsák őket – nyomtam puszit a feje búbjára.

-         Miért ne győzhetnénk le Maxet és a családját? Erősebbek vagyunk, többen vagyunk. Vége lehet még ma ennek az egésznek.

-         Ezt te sem gondolod komolyan. Mi nem gyilkolunk ok nélkül, azok a lányok egyszerűen csak eltévedtek. Letértek a helyes útról. Te tényleg képes lennél csak úgy végezni velük? Nem tettek semmi rosszat – érveltem tovább.

Tudtam, hogy Nathalie igazából nem ilyen, hanem most csak az anyai aggodalom beszél belőle, ami teljesen jogos. Én is majd megőrülök ettől a helyzettől, de nem borulhatunk ki mindketten. Sőt az lenne a legjobb, hogyha Nathalie is megnyugodna. El kell terelnem a figyelmét valahogy. Ezért a karjaimba emeltem, és letettem az ágyunkra. Majd magamhoz öleltem. Előbb vagy utóbb meg fog nyugodni a karjaimban.

-         Ne haragudj – szipogta nagyjából egy órával később. – Nem tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartam neked támadni, tudom, hogy ez neked is nehéz – motyogta a vállamba.

-         Nem haragszom, drágám. Tudom, hogy mit érzel, de meg kell nyugodnod. A lányok is ki fognak készülni, hogyha azt látják rajtunk, hogy rettegünk.

-         Tudom – bólintott megtörten. – Fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Nem jellemző rám, hogy hisztérikus rohamokban török ki.

-         Édesem, te most már anya vagy. Régen az én anyukám, még akkor is hisztériázott, amikor apa felvitt engem a zuhanó csónakba, pedig az teljesen biztonságos, főleg egy félvérnek, akit nem is könnyű megsebezni. Hogy ne félnél, amikor ez a helyzet valóban félelmetes, és a lányaink a főszereplői. Én is félek – vallottam be. – Minden nap rettegek, amikor megvan rá az esély, hogy nem tudlak megvédeni benneteket mindentől.

-         Szeretlek – kúszott fel az ajkaimhoz. Majd szenvedélyesen megcsókolt, és ugyanabban a pillanatban már a csípőmre is helyezkedett. A ruháim pedig hangos reccsenéssel adták meg magukat szerelmem erős kezeinek.

-         Én is szeretlek, kicsim – mondtam halkan. Majd elkaptam szerelmem igencsak elkalandozott csuklóit.

-         Anthony, ne állíts meg – rántotta ki magát a kezeim közül

-         Nem akarlak megállítani, csak egy kicsit lassítani, utólag megbánnád, ha most így esnénk egymásnak. Nem illik hozzád az ilyen mértékű vadság – fordítottam magam alá. Majd egy mozdulattal lekapcsoltam a lámpát, hogy meghittebb legyen a hangulat. – Engedd el magad – pusziltam végig az arcát, majd az álla vonalát.

-         Anthony, én…

-         Css… csak engedd el magad, és ne mozdulj – vettem birtokba a nyakát. Amire csak egy jóleső sóhajtás volt a válasz. - Bízol bennem? – néztem fel rá kérdőn.

-         Már, hogyne bíznék benned? – nyögte elfúlóan, amikor a kulcscsontjához értem az ajkaimmal.

-         Akkor hidd el nekem, hogy nem lesz semmi baj – simítottam egyik kezemet formás keblére. – Elhiszed nekem? – gomboltam ki lassan a felsőjét.

-         Igen, elhiszem – harapta be az ajkát.

-         Biztos? – csúsztattam le a válláról a melltartója pántjait, és a számba vettem a gyönyörű, rózsaszín kis gombocskát a keble középpontjában.

-         Ez most egy nyugtató akció – húzta el a fejemet a keblétől.

-         Az is benne van a pakliban, de sokkal inkább egy reakció arra, hogy mennyire hiányzott már a feleségem ilyesfajta közelsége – suttogtam a vágytól fátyolos hangon.

-         Ez esetben, ne hagyd abba – nyomott csókot a számra. Majd gyengéd erőszakkal visszatolta a fejemet a mellkasához. Én pedig ott folytattam a kényeztetését, ahol abbahagytam nem is olyan régen. Nem sokkal később pedig már fájdalmas gondolatok nélkül vonaglott alattam, és csak én és a várt gyönyör töltötte ki az elméjét. Így boldogan folytattam tovább azt, amit elkezdtem. Már éppen elértem kedvesem köldökéhez, amikor egy hirtelen mozdulattal maga alá fordított, és rám helyezkedett. – Nem bírom tovább – mondta elpirulva. Annyira édes volt, az első közös éjszakánk óta nem láttam ilyen helyzetben elpirulni.

-         Akkor, itt az ideje, hogy újra egymásra találjunk – szabadítottam meg a bugyijától egy határozott mozdulattal. Egy pillanattal később pedig mindketten elégedetten nyögtünk fel az egyesülés mámorában. – Nath, várj, lassíts egy kicsit – próbáltam meg lefogni az elszabadult csípőjét, de kedvesem az ágyhoz szorította csuklóimat. – Kicsim, ha nem állsz meg egy kicsit, akkor… - kezdtem bele. A kielégülés mámora azonban gyorsabb volt nálam. – A fenébe – káromkodtam el magam. Nathalie viszont csak boldogan elnevette magát. – Nem tesz jót az egómnak, ha a feleségem kinevet egy olyan baleset után, amilyen még soha nem történt meg velem idáig – húztam el a számat.

-         Nem nevetlek ki, te lökött – bújt hozzám Nathalie, majd a nyakamat kezdte harapdálni. – Tudod, hogy ma volt először olyan, hogy végre én adtam neked előbb gyönyört, és nem te nekem? Olyan boldog vagyok – nézett mélyen a szemeimbe. Majd gyengéden megcsókolt. Azután pedig megpróbált legördülni rólam.

-         Hé, mégis mit képzelsz, hová mész? – ragadtam meg a fenekét. – Még nem végeztem veled – fordítottam magam alá szerelmemet. – Csak nem hitted azt, hogy máris elfáradtam? – kérdeztem, miközben megmozdítottam a csípőmet.

-         Nem tudom, hogy hogy is hihettem ilyet – nyögött fel szerelmem mosolyogva. – Várj, ne olyan hevesen, mert… - sikoltott fel. Én pedig elégedetten elvigyorodtam. – Ez nem volt szép – pihegte halkan.

-         Dehogynem, gyönyörű voltál – nyomtam csókot a szájára. – Az a remek tervem, hogy egész éjszaka ezt fogjuk tenni – fűztem még hozzá.

-         Ez valóban remek terv, de nem lehetünk holnap kimerültek, tízre jön Max és a piócái, és nekünk is ott kell lennünk a lányokkal. Bármennyire is nem szeretném ezt az egészet.

-         Rendben, akkor még egy utolsó szeretkezés, és azután aludhatunk. Persze, csak akkor, hogyha bírod még, drágám – néztem rá pimaszul.

-         Majd adok én neked – gördült fölém azonnal. Majd egy szempillantás alatt ringatni kezdte a csípőjét, ami elképesztő élményt nyújtott mind a kettőnk számára, nem sokkal később pedig egyszerre értük a beteljesedést, Nathalie pedig fáradtan hanyatlott rám. 

-         Gyakrabban kéne felbosszantanom téged – motyogtam a nyakába, miután mindketten lecsendesedtünk.

-         Igen, szerintem is gyakrabban kéne – kuncogott fel. Majd nagyot ásított, pedig nagyon próbálta visszatartani, hogy ne vegyem észre a dolgot.

-         Fáradt vagy? – kérdeztem mosolyogva.

-         Nem – ásított megint.

-         Dehogynem – nevettem fel.

-         Nem akarok elaludni, mert amikor felébredek, akkor vége lesz ennek a békének és nyugalomnak, ami most körülvesz minket – magyarázta halkan.

-         Édesem, mi még reggel is ugyanazok leszünk, és ígérem, hogy Max nem fogja befolyásolni a lányokat. Vigyázok minden egyes gondolatukra, ha kell éjjel-nappal őrködöm felettük, hogy esélye se legyen megkörnyékezni őket. Nem lesz semmi baj. Ha pedig a lányok elfáradnak, akkor aznapra vége a gyakorlásnak. Ezt is garantálom neked – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Nem fogom hagyni, hogy túl legyenek hajszolva.

-         Rendben, ez jól hangzik – nyomott puszit az arcomra szerelmem. – Viszont előre leszögezem, ha az az alak csak egy ujjal is hozzáér a lányaimhoz, akkor széttépem, és ez nem fenyegetés, hanem ígéret – mondta komolyan.

-         Még segítek is neked, hogyha oda jutunk, de most aludj, szükség lesz holnap az erődre – kezdtem el cirógatni a hátát.

-         Jól van, jó éjszakát – bújt hozzám még szorosabban. Majd lassan elszenderedett. Azután pedig én is elaludtam…

Reggel korán ébredtem. Még nem volt hat óra, így elhatároztam, hogy meglepem a lányokat egy kis finomsággal reggelire. Óvatosan csúsztam ki Nathalie mellől, majd a konyhába siettem, és összedobtam egy nagy adag palacsintát Marie kedvéért, azután pedig egy nagy adag szalonnás rántottát Emily kedvéért. Nathalie pedig mindkettőt imádja. Azután facsartam egy óriási kancsó narancslevet is, és már éppen a kávét főztem le, amikor egy elég morcos Gabriella jött lefelé a lépcsőn. Ajaj, itt valami nem stimmel.

-         Jó reggelt – mosolyogtam rá.

-         Szia – sétált a konyhaszekrényhez, majd levett egy bögrét.

-         Nem szívesen vájkálok mások magánéletében, de akarsz beszélni róla? – kérdeztem kedvesen.

-         Mintha nem tudnád, hogy mi bajom – mutatott a fejére.

-         Nem olvasok bele mások gondolataiba, ha nem muszáj. Szeretem meghagyni az emberek magánszféráját.

-         Oh, ez kedves gondolat – lepődött meg Gaby.

-         Tehát, akarsz beszélni róla? – kérdeztem ismét. Majd töltöttem neki egy adag narancslevet. – Mit kérsz reggelire? – érdeklődtem.

-         Azt hiszem, hogy egy kis rántottát, azután pedig gyümölcsöt fogok enni – válaszolta halkan.

-         Oké – tettem elé egy adag rántottát, majd várakozóan foglaltam helyet vele szemben a kávémmal. – Tehát, hallgatlak – mosolyogtam rá bátorítóan.

-         A bátyád nem kíván engem – morogta az orra alá. Bár ezt olyan halkan tette, hogy alig hallottam meg. Bár lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem hallom, mert a kávé a torkomon akadt.

-         Tessék? – köhintettem egyet, hogy ne fulladjak bele a kávémba.

-         A bátyád nem kíván engem. Amúgy tudtam, hogy nem vagy kíváncsi a témára. Erről ennyit – kapta fel a tányérját. Majd elindult vissza a szobájuk felé.

-         Hé, várj, miből gondolod ezt a butaságot? – állítottam meg. – Egyébként pedig hol van, Jake?

-         Fontos járőrözésen vesz részt, ahol minden farkas ott van Nathalie-t kivéve, úgyhogy biztosan borzasztó fontos, hogyha mégsem kell mindenkinek ott lennie – morogta az orra alá.

-         Az bánt jobban, hogy nem akart tegnap még jobban fárasztani, mint amilyen fáradt már egyébként is voltál, vagy az, hogy nem vitt magával úgy, ahogy régen? – kérdeztem elnéző mosollyal az arcomon.

-         Hé, azt mondtad, hogy nem turkálsz mások fejében, hogy meglegyen a magánéletük – emelte fel az egyik ujját morcosan.

-         Általában nem, de te mostanában kicsit nehéz eset vagy érzelmileg – sétáltam oda hozzá. Majd elvettem a rántottát a kezéből, és az asztalra helyeztem. Azután pedig egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam egy ölelésre.

-         Ezt most miért? – kérdezte döbbenten. Viszont még jobban hozzám bújt.

-         Csak azért érzed magad így, mert több gyengédségre vágynál jelen állapotodban, de ha nem mondod el Jacobnak, hogy mi bánt, akkor ő nem fogja érteni a dolgot. Utazzatok el pár napra, mi elleszünk addig – simogattam meg a hátát.

-         Hé, el a kezekkel a menyasszonyomtól – hallottam meg a kissé panaszos hangot. Amin muszáj volt elmosolyodnom.

-         Nyugi, nem állt szándékomban elcsábítani őt – mondtam nevetve.

-         Sose lehet tudni, egy ilyen gyönyörű nőt, ki ne akarna elcsábítani – húzta magához Jake Gabriellát. – Hogy aludtál, kicsim?

-         Rosszul – jött a morcos válasz. – Hideg volt az ágy, és félreérthetetlen hangok szűrődtek ki egy bizonyos másik szobából.

-         Azt hiszem, hogy ez a mi hibánk – emeltem fel a kezeim védekezően. – Bocsánat, nem tudtuk, hogy zavarunk valakit.

-         Nem zavartatok, csak irigy vagyok – szusszantotta Gaby.

-         Öhm… Jake, menjetek el pár napra Gabriellával, hogy egy kicsit kettesben legyetek, majd én beszélek Billyvel – mondtam határozottan.

-         De hiszen most jönnek…

-         Megoldjuk nélkületek is, ha pedig baj van, akkor azonnal hívunk, de Gabriellának most nyugalomra van szüksége – böktem a fejemmel a morcos menyasszonya felé. Ez a terhessége össze sem hasonlítható a másikkal. Most valahogy kicsit érzékenyebb, mint amilyen Timmel volt.

-         Jól van, ha biztos vagy benne, akkor szólok Billynek is. Csomagolj össze kicsim, elmegyünk egy kis kikapcsolódásra – nyomott puszit Jake Gaby arcára. Az lenne a legjobb, ha Timet is vinnénk, hátha akkor Gabriella megnyugszik egy kicsit. Gondolta Jacob.

-         Timre majd mi vigyázunk – vágtam közbe, mielőtt kimondta volna. Azt hiszem, hogy Gabynak most az tetszene jobban, ha kettesben lennének.

-         Tényleg elviszel pár napra, hogy kettesben legyünk? – nézett Gabriella kérdőn Jake-re.

-         Igen, ahogy kész vagy, már indulunk is – bólintott rá bátyám.

-         Akkor már csomagolok is, azután elköszönünk Timtől, és irány a pihenés – lelkesedett fel Gabriella. Majd gyors csókot nyomott Jake szájára, és már el is tűnt az emelet felé.

-         Huh, kösz – nézett rám hálásan Jacob. – Tegnap már veszekedtünk is, de semmi pénzért nem árulta el, hogy mi a baj.

-         Ugyan, nincs mit – legyintettem. – Úgy tűnik a lányotok kicsit másként hat Gaby közérzetére, mint ahogy Tim tette anno.

-         Hát igen, nagyon másként, még ki kell ismernem ezeket az új dolgokat – bólintott rá ő is. – Bár ez nem is olyan nagy baj, legalább életében egyszer Gaby a saját érdekeit is figyelembe veszi, csak még furcsa ez az új viselkedés.

-         Oh, majd hozzászoksz, csak legyetek kettesben pár napot, és újult erővel fogtok visszajönni mindketten – mondtam határozottan. – Most viszont megyek, mert ágyba-reggelit tervezek életem legfontosabb három hölgyének – kaptam fel a tálcákat, majd elsiettem az emelet felé, hogy elkényeztessem a lányokat, és Nathalie-t…