La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 107. fejezet

107. fejezet

(Bella szemszöge)

A legújabb unokám is gyönyörű lett, ahogy az összes többi is. Sőt, remélhetőleg egyszer még többen is lesznek. Két hét telt el a kis Ed megszületése óta, és Anthony már másfél hete elvitte a családját innen, érthető okokból, de végre mi is utánuk utazunk. Most, hogy Heather és Alec is visszatért, és Georginával is tökéletesen rendeződött a kapcsolatunk azt hiszem, hogy nincs miért aggódnunk, és teljesen nyugodtan hazamehetünk Forksba. Már csak Jenny az, akire várunk. Marcustól már elbúcsúztunk, ahogy a többi itteni barátunktól is.

-          Hol van, Jenny, talán meggondolta magát? – fordultam kíváncsian Edward felé.

-          Nem, már úton van ide, hallom a gondolatait – válaszolta mosolyogva. – Nagyon izgatott, hogy milyen lehet Forks, és az új otthona. Reméli, hogy nem egy ilyen „ódivatú kastély”, hogy szó szerint idézzem.

-          Nos, ezt nem lehet mondani rá, azt hiszem – mondtam kuncogva. Emlékszem, hogy én is anno mit vártam. Hát egyáltalán nem egy napfényes és modern házat, az egyszer biztos.

-          Nem, szerintem sem – válaszolta szerelmem. – Beszéltél Anthonyval, hogy jövünk? – kérdezte Edward.

-          Igen, a biztonság kedvéért Nathalie és kicsi Ed nem jönnek egy ideig a közelünkbe, de mi természetesen átmehetünk hozzájuk. A farkasok pedig készenlétben állnak minden eshetőségre, de ha Jenny támadni is akarna, akkor sem bántják komolyan, csak megállítják. A fiúk elmagyarázták a helyzetet.

-          Na és milyenek voltak a reakciók? – kérdezte Carlisle. – Ez azért meglehetősen kényes szituáció lesz.

-          Nem lesz semmi gond, Jenny nagyon erős, és határozott, képes lesz rá, hogy megálljon. Csak egy kis időre van még szüksége a teljes átálláshoz – vágott közbe Jasper.

-          Tudom, hogy a húgodnak tekinted őt, ahogy mi is, de azért jobb az elővigyázatosság – állapította meg Emmett komolyan. Bár ritka, de ilyet is tud.

-          Ne szaladjunk ennyire előre, első körben Carlisle és én felvisszük őt a hegyekbe, ahol biztonságosabb. Két-három hétig ott leszünk, és majd utána próbáljuk ki az önuralmát, de még messze az emberektől, hogy éppen csak érezze őket – mondta Esme anyai féltéssel a hangjában. – Még mindig nagyon új neki ez az egész, de majd beleszokik.

-          Itt vagyok, nagyon sokat kellett rám várnotok? Csak elbúcsúztam a többiektől – jelent meg Jenny a hatalmas bőröndjével.

-          Dehogy, még csak most értünk ide mi is – vágta rá Esme azonnal.

-          Ez kedves hazugság volt, Esme, de nem hallottam más lépteket, úgyhogy attól tartok rám vártatok – harapott az ajkába.

-          Ha tudod, akkor miért kérdezted? – vigyorodott el Alice.

-          Öhm… udvariasságból. Ez így szokás, nem? – mosolygott rá Alice-re.

-          Amint képes leszel emberek közé menni, át kell alakítanunk a ruhatáradat, Jenny – nézett végig Alice a legújabb húgán.

-          Miért, mi a gond a viseletemmel? – nézett végig magán Jenny is.

-          Kék farmer, sárga tornacipő, és fekete póló, piros blézerrel? Kicsit sok a szín, nem gondolod?

-          Ez nézőpont kérdése – rántotta meg a vállát Jenny. – Nekem tetszik.

-          Szoknyát nem szoktál hordani?

-          Na nem, én nem kedvelem a túl divatos viseleteket. A tanulás fontosabb, mint az, hogy mi van rajtam – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na tessék, újabb stréber van a családban – nevetett fel Emmett. – Ez valami új járvány?

-          Ezt majd később megbeszéljük, most inkább induljunk, mert a magángépünk, már vár – mondta Carlisle kedvesen. – Nem, mintha elszállna nélkülünk, de a felszállópályát csak bizonyos ideig biztosítják.

-          Persze, menjünk – bólintottunk rá mindannyian. Én személy szerint már alig vártam, hogy otthon legyünk. Az út nem volt túlságosan hosszú, amíg a reptérre értünk, és a gép is azonnal felszállhatott. Természetesen ember nem vezethette, így nagyon jó hír volt, hogy Jasper jártas volt a repülés terén. Mindig meg tudott lepni azzal, hogy mennyire sok dolgot tud nem csak a világ dolgairól, és a vámpírokról, meg a hadviselésről, hanem általában majdnem mindenről. Amikor pedig rákérdezek, hogy honnan, mindig csak annyi rá a válasz, hogy sokat olvas.

-          Várod már, hogy hazaérjünk? – simított végig Edward a karomon, amikor már az autónkban ültünk, és ő már La Push felé száguldott, hogy minél előbb meglátogassuk a fiúnkat és a családját.

-          Nem is hiszed, hogy mennyire – vágtam rá azonnal.

-          Azért talán egy kicsit sejtem – mondta izgatottan.

-          Mitől vagy ilyen izgatott? – kérdeztem meglepetten.

-          A kis Ed olyan, mintha egy kis darabot visszakaptam volna a szüleimből. Nagyon hasonlít rájuk.

-          Azt hittem, hogy rád hasonlít nagyon – vetettem ellen.

-          Nos, mivel én a szüleimre hasonlítok, így természetesen rám is hasonlít – vágta rá lelkesen. – Na és persze a többi unokánkat is szeretném már látni. Kíváncsi vagyok, hogy Marie és Tim bejutott-e abba a két iskolába, amire úgy áhítoztak. Már hetek óta keményen készültek a felvételire.

-          Egészen biztos vagyok benne, hogy minden gond nélkül sikerült mindkettőjüknek – vágtam rá azonnal.

-          Furcsa, hogy milyen hamar kirepülnek – sóhajtott fel Edward. – Anthony is ilyen gyorsan kirepült anno a családi fészekből? – kérdezte hirtelen.

-          Anthony sosem hagyta el La Pusht. A rezervátumi iskolába járt, aztán megtanulta, hogy milyen alfának lenni, ahogy a testvérei.

-          Akkor honnan tett szert ilyen mértékű orvosi ismeretekre? – kérdezte kíváncsian.

-          Imádott olvasni, és mindig is érdekelte az orvostudomány, és a biológia, így rengeteg könyvet vettem neki, amiből tanulhatott. Viszont most nagyon örül neki, hogy Marie tanulni vágyik. Emily inkább a falkát fogja választani, legalábbis most Anthony így érzi.

-          Döntésekről jut eszembe, ti már választottatok valamit a jövőre nézve? – nézett rám Edward kérdőn.

-          Mire is gondolsz pontosan? – húztam össze a szemöldököm.

-          Helyre, hogy hová költözzünk – vágta rá egyértelműen.

-          Beszéltem erről Esmével, és szerinte bármelyik házatok mellé két nap alatt felépítünk egy másikat, és be is rendezzük, így nem annyira kötött, hogy hová menjünk – mondtam mosolyogva.

-          Ez egy remek ötlet, én nem is gondoltam rá, de Esme persze igen – lepődött meg Edward.

-          Végül is ő ért a házakhoz, nem? – nevettem fel.

-          Dehogynem, természetesen ő ért hozzájuk – egyezett bele Edward azonnal. Majd leparkolt a Black ház előtt.

-          Már vártunk – jelent meg Anthony azonnal.

-          Na és mi a helyzet? Mesélj el mindent. Marie bejutott az iskolába? Eddy hogy van? – néztem rá csillogó szemekkel. – Na és Timothy, ugye ő is bejutott?

-          Tim még nem kapott választ, a jövő héten jön az értesítő, de úgy érzi, hogy meglesz. Marie ma kapta meg a levelét, őt felvették. Ed pedig nagyon jól van. Próbálgatja a forgolódást, de nem még azért nem mindig sikerül neki – válaszolta meg fiam minden kérdésemet. – Egyébként pedig, igen, ti is hiányoztatok nekünk – fűzte még hozzá. Majd szorosan magához vont. Én pedig boldogan bújtam bele az ölelésébe. – Apa – nyújtotta a kezét Edward felé, amikor engem elengedett.

-          Szia, fiam – biccentett kedvesem mosolyogva. Majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta Anthony, és csak amolyan férfiasan megveregette a vállát.

-          Gyertek, menjünk be – invitált be minket az otthonukba, pontosabban az otthonunkba, hiszen nem is olyan régen ez a ház még az én otthonom is volt. Sőt, nagyon sokáig az volt. Furcsa volt visszajönni ide, már elég régen nem jártam itt, de minden pontosan ugyanolyan volt, mint eddig.

-          Nosztalgia? – ölelt magához Edward.

-          Ami azt illeti, nagyon is – bólintottam rá. – Mégiscsak ötven évet töltöttem el itt, és az otthonom volt.

-          Hosszú idő – biccentett Edward. – Hosszabb, mint amennyit még egyszer képes lennék elviselni nélküled.

-          Soha többé nem kell elviselnünk egymás nélkül ilyen hosszú időt – vágtam rá azonnal.

-          Sziasztok – jelent meg Nathalie Eddel a kezében, aki azonnal lelkesen kacarászni kezdett, amikor meglátott minket.

-          Szia Nathalie, szia Pöttöm – nyújtottam felé a kezeimet. Ő pedig azonnal a tenyerembe csúsztatta apró kis kezecskéit. – Megengeded? – pillantottam Nathalie-ra.

-          Természetesen, de lehet, hogy veszélyben van a felsőd, mert… - kezdett bele Nath, de nem kellett befejeznie, mert Ed már le is büfizett. – Elnézést – nézett rám bocsánatkérően.

-          Ugyan már, ne is törődj vele – legyintettem azonnal. – Most kimegyünk a fürdőbe, és rendbe hozzuk ezt a kis balesetet – indultam meg Eddel a fürdőszoba felé.

-          Helló – jelent meg az ajtóban Prue, és Sam, mögöttük pedig az Uley család. – Meglátogathatjuk a kis rosszcsontot?

-          Gyertek be, hát persze – vágta Anthony. – Úgyis olyan ritkán jártok erre mostanában – fűzte még hozzá.

-          Sam mostanában egy kicsit gyorsabban fejlődik, és próbálunk lépést tartani velem mindenben – mondta Prue büszkén. – Szeretném, hogyha nagyon okos kis felnőtt válna belőle.

-          Ehhez kétség sem férhet – vágta rá Anthony azonnal. Majd beszélgetésbe elegyedett a fogadott húgával, én pedig addig kimentem Ed társaságában, hogy megtisztítsam a felsőm…

(Jasper szemszöge)

Természetesen én is szerettem volna Jenny-vel tartani Carlisle és Esme társaságában, de semmiképpen sem szerettem volna, hogyha zavarban érzi magát miattam, ezért csak visszafogtam magam, és itthon maradtam. Nem tudom, hogy miért érzi magát Jenny ennyire feszélyezve, hogyha én is ott vagyok, amikor vadászik. Mindenesetre ki kell derítenem. Remélem, hogy nem vont le téves következtetéseket a törődésem miatt.

-          Hahó, min gondolkozol ennyire? – lengette meg a kezét előttem Alice.

-          Semmin – vágtam rá azonnal. Nem szerettem volna, hogyha még csak esélye is van annak, hogy félreérti a helyzetet. Mármint Jenny-vel kapcsolatban.

-          Dehogynem, látom, hogy törted a fejed – mondta szerelmem morcosan. Hát igen, túlságosan is jól ismer. Bár volt időnk kiismerni egymást, azt egyszer biztos.

-          Na jó, Jenny néha furcsa érzéseket táplál, amikor vadászni megy, és én is ott vagyok – mondtam elgondolkodva.

-          Hogy érted, hogy furcsa érzéseket? – huppant le mellém Alice.

-          Zavarban érzi magát, és én nem tudom, hogy mit mondtam, vagy tettem, ami feszélyezi őt a vadászatban, hogyha jelen vagyok – magyaráztam a helyzetet.

-          Oh, ti férfiak – forgatta meg a szemeit szerelmem. – Bármibe lefogadom, hogy attól félsz, hogy beléd szeretett – kuncogott Alice.

-          Na és te ezt ilyen félvállról veszed? – húztam össze a szemöldököm.

-          Egyáltalán nem veszem félvállról, és amit az előbb mondtam, az csak a te elméleted – csóválta meg a fejét kedvesem. – Arra nem is gondoltál, hogy esetleg szegényke azért van zavarban, mert te indítottad el ezen az úton, és szeretne neked tökéletesen megfelelni. Szerintem egyfajta példakép, vagy legjobb bátyus lettél, és ennek semmi köze a szerelemhez, vagy bármi máshoz. Segítettél rajta, amikor el volt veszve, és azzal szeretné viszonozni a szívességet, hogy minden tekintetben tökéletesen helytállt az új életében, aminek te is a része lettél.

-          Hm… ez egy nagyon jó kis elméletnek tűnik – gondolkodtam el. Végül is, ez a verzió is tökéletesen megmagyarázza Jenny furcsa érzéseit, és sokkal jobban tetszik nekem is ez az alternatíva, mint a saját magam által gyártott elméletem.

-          Igazán köszönöm, bár a családban én a látnok vagyok, nem pedig az érzelmekre figyelő személy, de megtiszteltetés, hogy egyszer jobban elemeztem ki a helyzetet nálad – mondta pimasz mosollyal az arcán.

-          Ön most kötözködik velem, Mrs. Whitlock Hale? – néztem rá széles mosollyal az arcomon.

-          Talán csak egy egészen kicsit – rántotta meg a vállát, mintha misem lenne természetesebb.

-          Nem félsz a következményektől? – villantottam rá a szemeimet. – Ugyanis csak ketten vagyunk a házban jelenleg, és megmondom őszintén, hogy ez a felső nem tökéletes, talán segítenünk kéne rajta, emlékszem, hogy egyszer már láttam rajtad – fogtam meg a top alsó szegélyét.

-          Na nem, arról szó sem lehet. Ez a kedvenc toppom, úgyhogy ezt háromszor is fel fogom venni, mielőtt kiselejtezem, úgyhogy nincs tépkelődés – csapott rá finoman a kezemre.

-          Nocsak, Alice-nek ennyire tetszik egy felső? – döbbentem meg. Az esetek nagyjából száz százalékában leselejtezi azt, ami rajta volt már egyszer, de ezt háromszor is fel szeretné venni. Különös.

-          Van rá okom, hogy szeressem – simított végig a könnyű anyagon.

-          Várjunk csak, ezt tőlem kaptad – jutott eszembe hirtelen. Egyszer, amikor elrángattak a lányok vásárolni magukkal, akkor láttam meg egy kirakatban, és rögtön Alice jutott róla az eszembe, ezért megvettem neki, pedig elképesztően drága volt, ahhoz képest, hogy mennyi anyagot tartalmaz.

-          Igen, ezt tőled kaptam – bólintott rá. – Ezért is imádom annyira. Egyébként nagyon jó ízlésed van, sűrűbben is megmutathatnád a tehetséged ruhavásárlási fronton.

-          Ezt inkább meghagyom neked, Alice. Végül is, te vagy a divatguru a családban, én csak annyit tudok a divatról, amennyi óhatatlanul rám ragad, amikor nagy ritkán veletek megyünk – mondtam határozottan. – Bár neked máskor is szívesen vásárolok, ha tetszik.

-          Nagyon, de nagyon tetszik – csillantak fel Alice szemei. – Ez a felső értékesebb bármelyik másik ruhadarabomnál.

-          Szeretlek, te boltkóros – nyomtam gyengéd csókot a szájára.

-          Én is szeretlek – bújt az ölelésembe. Én pedig boldogan kaptam fel, és száguldottam vele a szobánkig. Végül is, miért ne használnánk ki, hogy a miénk a ház…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 106. fejezet

106. fejezet

(Nathalie szemszöge)

Az ismerős fájdalom hirtelen kerített a hatalmába. Sejtettem, hogy már csak napok vannak hátra, amikor kegyetlenül kezdett el fájni a derekam, és egyre nyugtalanabbul aludtam, de azért reméltem, hogy bent marad addig ez a kis vasgyúró, amíg haza nem értünk.

-          Ne aggódj – simított végig a karomon, Carlisle. – A család itt van kint, és senkit sem engednek be, csak Anthony-t.

-          Na és persze én is itt vagyok – mondta Phoebe elszántan az ajtó elől.

-          Nem lenne jobb, hogyha Phoebe inkább biztonságos helyen lenne? – kérdeztem aggódva.

-          Én emiatt nem idegeskednék, hiszen már az anyaméhből kiütött engem is – kuncogott fel Carlisle.

-          Azért már elnézést kértem – mondta Phoebe kissé sértetten.

-          Nem is haragszom, kincsem, csak érzékeltetem Nathalie számára, hogy téged kell közölünk talán a legkevésbé félteni – állapította meg Carlisle.

-          Hol van, Anthony? – nyögtem fel két fájás között.

-          A lányaid már elmentek érte – válaszolta nyugtató hangon.

-          Akkor jó – sóhajtottam fel.

-          Te most csak arra koncentrálj, hogy nyomj, a baba már nagyon szeretné látni a kinti világot – mondta komolyan. – Tudod, hogy mi a dolgod, hiszen már kétszer is megtetted.

-          Tulajdonképpen csak egyszer, csak rögtön rádupláztam a dologra – morogtam az orrom alatt.

-          A morcosság jó, erőből nyomd, méghozzá most azonnal – adta ki az utasítást, én pedig nyomtam, ahogy mondta.

-          Itt van, Anthony – ugrott félre az ajtóból, szerelmem pedig azonnal berontott az ajtón.

-          Mi a helyzet? – kérdezte azonnal, ahogy mellém szaladt.

-          Még nem sok minden történt – kaptam el a kezét, hogy legyen mit alaposan megszorongatnom a következő fájásnál.

-          Figyelj, Nathalie, mindjárt jön a következő – pillantott Carlisle a monitorra.

-          Nem jönnek túl gyorsan a fájások? Még csak most ment el a magzatvizem – néztem rá rémülten. A lányok egy kicsit lassabb tempót diktáltak. Vagyis sokkal lassabb tempót.

-          Nos, hogy is mondjam, a vegyes házasságokból születendő gyermekek teljes biológiáját még nem sikerült megfejtenem, hiszen még csak nem régóta tanulmányozom a dolgot. Viszont én nem aggódom. A gyermeketek tökéletesen jól van, ezt Anthony többször is megerősítette. Nincs miért aggódni – mondta határozottan.

-          Akkor jól van – nyugodtam meg. Semmiképpen sem szerettem volna, hogyha a legcsekélyebb esélye is fennállna annak, hogy a gyermekünknek baja esik.

-          Helyes, most pedig teljes erőből nyomj, már látom a fejét – biztatott Carlisle. – Bronz haja van – fűzte hozzá mosolyogva.

-          Au – szisszent fel Anthony.

-          Ez megint a te hibád, úgyhogy viseld a következményeit – lihegtem dühösen.

-          Öhm… kicsim, te is ott voltál, amikor történt – kuncogott fel. – Akkor úgy rémlik, hogy nem volt semmiféle ellenállás.

-          Nem is, de ha ti férfiak egyszer kipróbálnátok élesben, hogy mit élünk át ilyenkor, akkor te is jogosnak tartanád az indulatot – szuszogtam ellentmondást nem tűrve.

-          Ezt majd később megvitatjátok – kuncogott fel Carlisle halkan. Majd egy erős kis hang töltötte be a teret. A kisfiúnk határozott hangja, de mégis aranyos hangocskája. – Nos, nem fogtok meglepődni, azt hiszem, ha azt mondom, hogy kisfiatok született – mutatta felénk mosolyogva. – Gratulálok – bugyolálta be óvatosan egy takaróba a babát, majd gyengéden átnyújtotta a karomba.

-          Egyszerűen tökéletes – mosolyodtam el boldogan. – Szia, kincsem – simítottam meg a hajacskáját, ami ugyan még nem volt tiszta, de fürdetés után gyönyörű bronzszínű lesz. – Kinek voltak smaragdzöld szemei? – kérdeztem kíváncsian. – Nálunk minden családtagnak barna szemei vannak.

-          Edwardnak, neki pontosan ilyen árnyalatú volt az emberi szeme – válaszolta Carlisle mosolyogva. – A haja pedig még mindig ilyen színű, ezt ti is tudjátok. – Olyan, mint egy kicsi Edward.

-          Akkor legyen is az – vágtam rá mosolyogva. – Legyen, Edward – néztem szerelmemre határozottan.

-          Rendben, de ne szólítsuk Edwardnak, mert abból csak félreértések lesznek. Legyen beceneve – egyezett bele szerelmem is.

-          Lehet Ed, vagy Eddy, nekem mindkettő tetszik – ajánlottam a lehetőségeket.

-          Azt hiszem, hogy a nagypapa több szempontból is nagyon büszke lesz – állapította meg Carlisle meghatottan.

-          Bejöhetek? – dugta be a fejét Gabriella. – Hallottam a baba sírását – fűzte még hozzá. – Ha gondolod, Esme megfürdeti a kis Edet, én pedig addig Bellával megmosdatlak téged – nézett rám kedvesen.

-          Az nagyszerű lenne, köszönjük – bólintottam rá fáradtan.

-          Nagyon ügyes voltál, kincsem – ölelte magához egy pillanatra Gaby Phoebe apró testét. – Te áthatolhatatlan kis pajzs.

-          Nagyon igyekeztem – húzta ki magát büszkén az említett.

-          Te is nagyon szépet alkottál, drágám – nyomott gyengéd csókot a számra Anthony.

-          Nos, azt kell mondanom, hogy ketten csináltuk – válaszoltam mosolyogva. – Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy ismét megérte.

-          Hahó – kukucskált be Bella is. – Istenem, de gyönyörű – kerekedtek el a szemei, ahogy meglátta a kis Edet. – Egy igazi kicsi, Edward, mint Anthony volt, leszámítva a szemeit.

-          Igen, nagyon hasonlít az apjára és a nagyapjára – bólogattam lelkesen. Valódi kis Masen, az már biztos, meg persze Cullen is, és Black is, és Uley is. Még jó, hogy ilyen nagy a család.

-          Elvihetem az újabb dédunokámat? – lépett mellénk Esme boldogan.

-          Igen, kérlek – nyújtottam át neki a csöppséget. Aki azonnal morcos képet vágott, de amikor Esme megsimogatta az arcocskáját rögtön ránevetett. Majd elkapta a mutatóujját, és a szájába tuszkolta.

-          A dédire hiába harapsz rá, te rosszcsont, meg sem érzi jóformán – kuncogott fel Anthony.

-          Hogyan? – néztünk rá meglepetten.

-          Csak meg akarta tréfálni Esmét, de őt hiába próbálja megharapni, a fogai azért annyira nem erősek, hogy különösebben megérezze – magyarázta szerelmem.

-          Ed, nem szabad megharapni senkit – mondtam komolyan. Mire elhúzta a kis száját, majd gonosz kis mosolyt villantott, és a kis takaróból kibújva összekente Esme felsőjét.

-          Ed, rossz vagy – csóváltam meg a fejem rosszallóan. Esme azonban csak legyintett egyet.

-          Ugyan már, hiszen most gyerek, mikor legyen csintalan, ha nem ilyenkor. Egyébként meg úgyis volt már rajtam ez a felső háromszor, úgyhogy Alice le fogja selejtezni – mondta Edet gyengéden ringatva. – Gyere, elmegyünk fürdeni, és lefröcskölhetsz mindenkit, aki a közelünkbe jön – kacsintott rá Esme cinkosan.

-          Esme – szóltam rá mosolyogva. A fiam még alig született meg, de máris turpisságokon töri a kis fejét. – Ne bíztasd, úgy látom, hogy így is bőven lesz bajunk a fiatalemberrel.

-          Ennyi azért kell – állt a védelmébe Phoebe. – Egyébként tényleg helyes kiskrapek – mondta nevetve. – Vicces arcokat vág nekem – integetett a babánknak lelkesen.

-          Ha gondolod, akkor gyere velünk, édesem – ajánlotta Esme a lehetőséget.

-          Nem, azt hiszem, hogy én inkább itt maradok, és még védem a szobát az idegenektől, most már családtagokat beengedek, de mást nem – mondta határozottan. – Még eléggé érezni a vért, fel kell takarítani, Nathalie-t megmosdatni, és majd utána megyek, és ismerkedek a kis uncsitesómmal.

-          Na jól van, mindenki a dolgára, mert Nath-nak pihenésre van szüksége – mondta Bella határozottan. Én pedig nem tudtam vele vitatkozni. Minél előbb szerettem volna tiszta lenni, és aludni egy nagyot…

(Heather szemszöge)

Házasság, nászút… száz éven keresztül csak ízlelgettem a szót, és reménykedtem benne, hogy egyszer velem is megtörténik majd. Most pedig itt fekszem szerelmem karjaiban, a sokadik, édes együttlét után, és azt kell, hogy mondjam, érdemes volt várni az igazira. Annyira boldog voltam, amilyen boldog még soha életemben ezelőtt. Egyszerűen csodálatos volt azzal lenni, akit szeretek, és aki viszontszeret. Bár volt bennem némi félelem a nászéjszakával kapcsolatban, és társult hozzá egy enyhe fájdalom, de mégis tökéletes volt. Alec olyannyira gyengéd volt, hogy ezt el sem tudtam volna képzelni soha egy vámpírférfiról.

-          Min gondolkodsz ennyire, Heather? – kérdezte kedvesem a hátam cirógatva.

-          Csak a nászéjszakánk jutott eszembe – mosolyogtam rá.

-          Gyönyörű éjszaka volt – sóhajtott fel Alec. – Szinte megismételhetetlen.

-          Azért, azt hiszem, hogy nekünk már többször is sikerült megismételnünk azt a gyönyörű éjszakát – néztem rá mosolyogva.

-          Nem árultam el neked, de azért én is ideges voltam egy kicsit – vallotta be halkan.

-          Nocsak, a mindig magabiztos Volturi testőr egyszer bizonytalan volt? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem volt előtted senki az életemben, és ha közeledtem is volna valaki felé, akkor a húgom mesterien elüldözte mellőlem a lányt – kezdett bele a mesélésbe.

-          Ne haragudj meg érte, de én magam sem kedveltem a testvéredet – haraptam az ajkamba.

-          Nos, talán szörnyen hangzik, de amit néha művelt, attól nekem is felállt a hátamon a szőr, hogy úgy mondjam. Én mindig is megpróbáltam megérteni a testvéremet, és azt értem is, hogy miért gyűlölte úgy a világot és mindenki mást is a Mesteren kívül. Hiszen, amikor segítségre lett volna szükségünk, akkor mindenki tétlenül nézte a szenvedésünket, és még a szüleink sem akartak megmenteni minket. Igazából én is sokáig úgy voltam vele, hogy a halott ember a jó ember, aztán viszont láttam sok mindent a küldetéseim során. Családokat, ahol boldogság volt, és béke. Édesanyát, aki a gyermekét ellökve az útból saját magát áldozta fel egy balesetnél. Aztán valahogy elkezdtem változni. Már nem csak két lábon járó szörnyetegeket láttam, hanem voltak közöttünk gyengéd, és szerető családapák, családanyák, gyerekek. Egyszer láttam egy kislányt, aki önzetlenül segített egy társának, akinek csak fél karja volt. A többiek csúfolták, de ő bíztatta, hogy ha hisz benne, akkor bármire képes lesz az életben. Azt hiszem, hogy az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy van még remény az emberi faj számára.

-          Ez egy gyönyörű történet – mosolyogtam rá.

-          A vége viszont sajnos nem boldog – húzta el a száját szerelmem. – Szerettem volna meggyőzni a húgomat is arról, hogy van remény a világ számára, de ő csak gonosz és kegyetlen véredényeket látott bennük. Ezért is nem sikerült meggyőznöm arról, hogy hagyjuk el a Volturit, és Volterrát is, hogy új életet kezdjünk – mesélte el őszintén.

-          Lehet egy kérdésem?

-          Hát persze – vágta rá azonnal.

-          Te hol voltál akkor, amikor Jane segített kivégezni az édesanyámat? – nyeltem egy nagyot.

-          Fogalmam sincs, de nyilván valahol küldetést teljesítettem – vágta rá azonnal.

-          Kíváncsi vagyok, hogy vajon már akkor szerelembe estünk volna – mosolyodtam el.

-          Ez tökéletesen nyilvánvaló, azt hiszem – mondta elgondolkozva. – Hogyha első pillantásra beléd szerettem most, akkor ez régen is így történt volna.

-          Vajon segítettél volna nekünk? – tőrt fel belőle ma következő kérdés.

-          Nem tudom, Heather, már idők voltak, és más helyzet – mondta őszintén.

-          Ezért szeretlek – néztem rá boldogan.

-          Nem is próbáltad meg elhitetni velem azt, amit te sem tudhatsz biztosan – mondtam mosolyogva.

-          Miért tennék ilyet? – gördült fölém hirtelen.

-          Nem tudom, olykor a férfiak elhitetnek valótlan dolgokat a nőkkel, hogy megkaphassák őket – állapítottam meg.

-          Csakhogy, én nem olyan férfi vagyok – vágta rá komolyan. Majd egy gyengéd mozdulattal a csípőjére emelte a bal lábamat, és gyengéden belém hatolt, amit nem tudtam elégedett nyögés nélkül hagyni.

-          Alec, így megint nem fogunk eljutni sehova – haraptam az ajkamba, amikor mozogni kezdett.

-          Nem is kell eljutnunk sehova, a csúcson kívül, ugyanis a mézes hetek pontosan attól mézes hetek, hogy ez az egy cél lebegjen a szemünk előtt – kezdett egy kicsit gyorsabb mozgásba.

-          Érdekes hozzáállás, de én szemem előtt lebeg egy nagy adag reggeli is, mivel már vagy huszonnégy órája csak és kizárólag csak ágyban vagyunk – kuncogtam fel.

-          Nos, ha kielégítettük ezt a fajta éhségünket, akkor ágyba hozom neked a reggelit – ajánlotta két mozdulat között.

-          Meg is vagyok győzve – markoltam meg az ágytámlát. – Ne fogd vissza magad – fűztem még hozzá. Tetszik a gyengéd énje, de tegnap éjjel tetszett az az Alec is, aki határozottan elengedte magát, és a hevességétől kis híján a falnak préselődtem.

-          Csak nem tetszett a vadság? – villantak meg a szemei.

-          Miért, tegnap úgy tűnt? – mosolyogtam rá. – Hogyha nem tetszett volna, akkor most nem kérném, hogy megint engedd el magad.

-          Kérésed számomra parancs – harapott finoman a fülcimpámba. Majd erőteljesebb mozgásba kezdett, aminek minden egyes pillanatát ki akartam élvezni, így behunytam a szemem, és az ajkamba harapva tűrtem az édes kínt, ami elárasztott minden egyes mozdulatánál.

-          Ne fogd vissza a hangod – morgott fel Alec. – Imádom hallani, hogy neked is olyan jó, mint nekem. A kéjes sikolyaid, a halk nyögéseid, a sóhajtásaid, egyszerűen elképesztő veled minden pillanat – dorombolta a fülembe.

-          Nekem sincs okom panaszra – nyögtem fel elégedetten. Majd kérésének eleget téve már meg sem próbáltam visszafogni a hangomat…