Liz Volturi - 15. fejezet

15. fejezet

(Alec szemszöge)

Olyan gyorsan rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, egészen a város széléig, ott természetesen lelassítottam, és emberi tempóban mentem tovább. Liz már félúton elaludt, és úgy láttam, hogy nem is nagyon szeretne mostanában felébredni, úgyhogy remélem, gyorsan meglesz a lakosztály, amit a Mester foglalt a számunkra. Értettem, hogy miért tették azt, amit tettek, de ez elég durva volt, legalábbis Liz nagyon rosszul reagált a kis próbájukra. Bár most már tudjuk, hogy Liz elkötelezett személyiség, és tényleg nagyon jól érzékeli a veszély helyzetet, ez most kiderült. Száguldás közben is észrevette az árnyat, ami elsuhant, én pedig figyelmet sem fordítottam rá. Habár, ha belegondolok, akkor számomra ismerős vámpír suhant el, így nem is gondoltam, hogy baj lehet.

-          Miért álltunk meg? – kérdezte egy halk, nyűgös hang. – Már megérkeztünk? Akkor szeretnék fürdeni – motyogta halkan.

-          Még nem értünk oda, aludj tovább – nyomtam puszit a homlokára.

-          Akkor miért álltunk meg? – kérdezte laposakat pislogva.

-          Azért álltunk meg, mert egy kicsit elgondolkodtam, de már megyünk is tovább – kezdtem el tovább sétálni.

-          Oké – hunyta be újra a szemeit, majd néhány pillanattal később megint egyenletesen vette a levegőt. Nem kellett neki sok idő, hogy visszaaludjon. Aranyos volt, ahogy szuszogott. Amint odaértünk azonnal a recepcióhoz siettem, és megkerestem a recepciósunkat, aki beavatott ember, így nem lepődött meg, amikor meglátta a vörös szemeimet.

-          A legjobb lakosztálya a szállodánknak – adta át a kulcsot alázatosan.

-          Köszönöm – villantottam felé egy mosolyt, amitől ő rögtön elpirult. Egész csinos lány, talán majd megemlítem Félix barátomnak. Már olyan régóta keres egy szép lányt maga mellé, hátha megtetszenek egymásnak. Várjunk csak, most kerítőt próbálok játszani? Én sosem próbáltam senkit összeboronálni senkivel. Ez nem lehet normális dolog.

-          Hahó, megint leblokkoltál – ásított egy nagyot Liz.

-          Te csak olyankor ébredsz fel, hogyha valamiért megállok egy kicsit? – vigyorodtam el. Talán Liz tehet erről az egészről? Kezdek tényleg érzelmes lenni, ahogy a húgom mondta? Ellágyultam? Hol van az az Alec, akit senki, és semmi nem érdekel? Na, de várjunk csak, zavar engem egyáltalán, hogy változom? Évtizedekig egyfolytában arra koncentráltam, hogy soha ne engedjek közel magamhoz senkit, most pedig egy szempillantás alatt kedvelem meg az embereket, vámpírokat, teljesen mindegy. Ráadásul Liz olyan érzéseket ébreszt fel bennem, amilyeneket még tényleg soha életemben nem tapasztaltam. Ez most rossz, vagy jó? Várjunk csak, nem is ittam, amióta visszajöttem. Már nagyon szomjasnak kellene lennem, mégsem vagyok az. Érzem, hogy szükségem lenne a vadászatra, de olyan, mintha most már ez sem lenne annyira fontos, mint eddig.

-          Hahó, melyik a szobánk? – nézett rám kérdőn. – Egyébként, nagyon furcsán viselkedsz. Mi a baj? – kérdezte aggódva.

-          Nincs semmi baj, csak sok dolog kavarog a fejemben, és még ki kell bogoznom őket – válaszoltam azonnal. Ezek tények, de nem akarom elmondani az egész bennem dúló monológot Liznek, mert még hajlamos lenne azt gondolni, hogy ő a hibás mindenért, mint mindig.

-          Esetleg segíthetek kibogozni? – kérdezte kíváncsian. Na persze a kis kíváncsi rögtön felébredt.

-          Inkább menj el fürdeni, ez itt a mi szobánk – nyitottam be.

-          Szóval nem akarsz beszélni róla – állapította meg morcosan.

-          Majd beszélgetünk, hogyha felfrissültél egy kicsit – vetettem ellent azonnal. Addig ki tudom találni, hogy mit mondjak, min gondolkodtam ennyire. Oh, és ha elaludt, akkor el kéne mennem vadászni, mert zárt térben azért már érzem az emberek közelségét, az erdőben és út közben nem volt ilyen intenzív. Majd megvárom, amíg elalszik, és visszaérek, mielőtt felébred.

-          Jól van, tudom, hogy úgysem tudlak meggyőzni – forgatta meg a szemeit.

-          Nem igazán – rántottam meg a vállam.

-          Oké, akkor segíts levenni a ruhám – fordított nekem hátat, én pedig gyorsan kioldottam a hátát. – Köszönöm – mosolygott rám, majd besietett a fürdőszobába, hogy készítsen magának fürdőt, én pedig levettem a cipőimet, és ledőltem az ágyra, hogy átgondolhassam, hogy akkor most hányadán állok saját magammal. Eddig bele sem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt mennyit változtam Liz kedvéért. Jane szerint ezt elpuhulásnak hívják, de én nem vagyok biztos benne, hogy attól gyenge lennék, hogy van valaki, aki fontos nekem. Már természetesen rajta kívül, hiszen nála ki lehetne fontosabb. – Mindjárt készen vagyok – szakított ki a gondolataimból Liz hangja.

-          Rendben – válaszoltam automatikusan, majd lehunytam a szemem, és próbáltam kiüríteni a fejem. Vajon most mit mondjak Liznek? Min gondolkodtam ennyi ideig. A fenébe is, Carlisle sokkal jobban ért az ilyesmihez. Oh, tényleg, Carlisle. Ki kell derítenünk, hogy van-e rokoni szál Esme és Liz között, ahogy megbeszéltük. Ő is, és én is nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy miért hasonlítanak ennyire egymásra. Talán távoli rokonok, hiszen Esme kisfiút veszített el, utána pedig nyilván nem esett többször teherbe, hiszen vámpír lett belőle, de ettől még lehet közöttük kapcsolat. Az ilyen erőteljes hasonlóság nem lehet pusztán a véletlen műve. Ezért is akarom kideríteni Liz családjának körülményeit, és az édesanyja kilétét, de nem igazán hajlik rá, hogy együttműködjön velem. Csak azt kéne már tudnom, hogy mivel próbálkozzak, hogy megnyíljon egy kicsit ebben a kérdésben. Talán, ha arra tévednénk, ahol van egy portré a kastélyban, amin Carlisle, Esme, Edward, Emmett és Rosalie van. Lehet, hogyha ő is látná a hasonlóságot, akkor kíváncsi lenne az igazságra.

-          Oké, most már tényleg nagyon furcsa vagy – süppedt be mellettem az ágy, ahogy Liz felpattant rá. – Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt hinném, hogy illuminált állapotban vagy – állapította meg morcosan.

-          Miért, te nem szoktál elgondolkodni soha, semmin? – pislantottam felé.

-          Dehogynem, csak te sokkal rosszabb vagy nálam – vigyorodott el.

-          Ezt azért nem mondanám, te csodálkozol rá szinte mindenre a világban – vetettem ellent.

-          Mert nekem eddig nem volt alkalmam túl sokat látni belőle – vágta rá azonnal. – Viszont most talán lehetőségem lesz rá, hogy megtegyem. Tényleg, nem járhatnék veled küldetésekre, ha lesznek?

-          Mármint emberként? – néztem rá döbbenten.

-          Hát persze, nem is dromedárként – vonta fel a szemöldökét.

-          Tudod, ha én küldetésre megyek, akkor vámpírok miatt küldenek ki – állapítottam meg.

-          Ezt sejtettem – nézett rám még mindig értetlenül.

-          Liz, ne felejtsd el, hogy a vámpírok többsége emberekkel táplálkozik – próbáltam meg rávezetni a teljesen nyilvánvaló veszélyekre.

-          Ez annyira nem meglepő, de ha veled vagyok, akkor úgysem mernek bántani – vágta rá teljes meggyőződéssel.

-          Azért hidd el, hogy megpróbálnák, én pedig nem tudok száz százalékosan rád figyelni, ha harcolnom kell velük. Ha vámpír leszel te is, akkor majd járhatunk együtt küldetésekre – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Oké, azért nem kell bekapni egészben – húzta el a száját. Majd dühösen elfordult tőlem, és lefeküdt az ágy teljesen másik oldalára.

-          Liz, bocsáss meg, kérlek, nem akartam ennyire durva lenni – sóhajtottam fel, majd megpróbáltam magamhoz ölelni, de hagyta magát.

-          Hagyd békén ezt a buta kis embert – morgott rám.

-          Liz, én soha nem mondtam, hogy buta kis ember vagy – morogtam fel én is. – Én csak annyit mondtam, hogy amíg ember vagy, addig sajnos van némi korlát közöttünk. Mármint, amíg egy kicsit gyengébb vagy, mint a mi fajtánk, addig jobban örülnék, hogyha biztonságban tudhatnálak, és szeretném, hogyha te is így akarnád. Én csak rosszul fogalmaztam – próbáltam meg menteni a menthetőt. Nem értek a nőkhöz még mindig. Pedig nagyon próbálkozom kiismerni őket, a feladat azonban sokkal nehezebb, mint gondoltam volna.

-          Tényleg csak erről van szó? – fordult felém kíváncsian, és az alsó ajkába harapott.

-          Természetesen – vágtam rá azonnal. – Nem akartalak megbántani, vagy azt sugallni, hogy gyenge, és buta ember vagy, csak féltelek, ennyit tudok felhozni a mentségemre – simítottam végig karján. – Várj csak, milyen hálóing van rajtad? – néztem végig a testén lenyűgözötten. Micsoda dekoltázs, micsoda combok. Mióta hord egy ilyen lány ledér fehérneműt?

-          Öhm… Renata hozta nekem – sütötte le a szemeit elpirulva. – Én nem akartam felvenni először, de azt mondta, hogy ez nagyon vadító szerelés, és hogy nagyon tetszeni fog neked.

-          Most el akarsz csábítani, vagy nem? Az erdőben még sokkal szemérmesebb voltál – néztem rá értetlenül.

-          Csak próbálgatom egy kicsit a határokat. Attól még, hogy szeretném, hogy szexis, fiatal nőnek láss, még nem akarok elmenni a végsőkig, ahogy te fogalmaztál – vigyorgott rám incselkedve.

-          Azt hiszem, hogy nem szabad ilyen sokáig kettesben hagyni téged és az újdonsült barátnődet – kuncogtam fel.

-          Tehát nem tetszik a látvány? Akkor megyek és átveszem a hagyományos hálóingem – kelt fel az ágyról, de én azonnal visszarántottam.

-          Azt nem mondtam, hogy nem tetszik, de ez a darab bizony a férfiak kínzására lett kitalálva, ez vitathatatlan, úgyhogy tiltakozhatom egy kicsit – mondtam miközben alaposan végigpásztáztam a tökéletes testét.

-          Nos, ha egy kicsit beavatsz a gondolataidba, akkor én is beavatlak az enyémekbe – ajánlotta a lehetőséget. – Így elterelnénk a figyelmedet is rólam.

-          Halljam, mit szeretnél tudni? – néztem rá kíváncsian. Talán így végre elindul az ügyünk valamerre.

-          A húgod szerinted soha nem lesz hajlandó nem vacsoraként tekinteni rám? – kérdezte kicsi szomorúan. – Minden barátkozási kísérletem teljes kudarcba fulladt.

-          Ne vedd magadra, a húgom komolyan veszi a világ gyűlöletét – válaszoltam őszintén. – Jane az év hatvan százalékában még engem is gyűlöl – fűztem hozzá komolyan.

-          Remek – sóhajtott fel.

-          Kielégítő volt a válasz? – kérdeztem kíváncsian.

-          Természetesen, nem tetszett, de megtudtam, amit akartam – bólintott rá. – Úgyhogy igen, még mielőtt rákérdeznél, igen, most te jössz, kérdezz, amit akarsz – mondta határozottan.

-          Akár még a családodról is? – néztem rá óvatosan. Tudom, hogy ez érzékeny téma, de szeretném megtudni az igazat.

-          Igen, sejtettem, hogy róluk szeretnél kérdezni, úgyhogy fel voltam készülve erre – csóválta meg a fejét.

-          Oké, akkor a kérdés. Van valami köze a családodnak a Platt családhoz? – kérdeztem kíváncsian. Hátha most kiderül, amire olyan kíváncsi vagyok.

-          Platt? Nem ismerem őket – esett gondolkodóba. – A dadusom mesélt egy csodálatos lányról, akit Esme Anne Platt-nek hívtak, de ezen túl semmit sem tudok róluk. Kisbabakoromban állítólag ott éltünk, ahol ők. A dadus szerint szegény öngyilkos lett, amikor a kisbabája meghalt. Levetette megát egy szikláról – magyarázta szomorúan. – Mindig is arra vágytam, hogy bárcsak az én anyukám is így szeretett volna. Még az életénél is jobban.

-          Esme, Carlisle felesége – mosolyodtam el.

-          Ez most komoly? – kérdezte döbbenten. – Mindig is nagyon szerettem volna megismerni. Szerettem volna tudni, hogy milyen egy olyan emberrel találkozni, akiben ilyen határtalan szeretet van.

-          Ha tényleg szeretnéd, akkor lesz alkalmad rá, hogy megismerd – ígértem meg. Esme, és Carlisle bármikor szívesen eljön látogatóba a család többi részével együtt. Ez mindig is így volt.

-          Oh, nagyon is – bólogatott hevesen.

-          Na látod, nem is olyan rossz ez a kérdezz, felelek játék. Máris megtudtál te is valamit, ami érdekelt, és én is – vigyorogtam elégedetten. Bár kicsit sajnálom, hogy nem lehet rokoni szál közte és Esme között, de biztos vagyok benne, hogy így is nagyon jóban lesznek. Csak jólesett volna Esmének is visszaadni egy darabot az emberi létéből. Őt még annak ellenére is mindig kedveltem, hogy próbáltam a legtöbb lényt távol tartani magamtól.

-          Miért érdekel téged ennyire a családom? – kérdezte komolyan.

-          Nem az egész családod érdekel őszintén szólva. Csak szeretném kideríteni, hogy mi történt az édesanyáddal – mondtam teljesen őszintén.

-          Alec, hányszor mondjam még, hogy az anyám lelépett? – szusszantott dühösen. – Nincs ezen min gondolkozni, sajnos nem minden ember alkalmas rá, hogy családot alapítson.

-          Ezek a te szavaid, vagy az apád szavai? – húztam fel a szemöldököm.

-          Ezt nem hiszem el – kiáltott fel. – Most komolyan visszakanyarodunk az apámhoz, akit nem is ismersz, mert eldöntötted, hogy ő tehet mindenről?

-          Hé, nyugi, én nem akarlak ilyenkor megbántani, de nekem gyanús ez az egész helyzet, és csak próbálom összerakni a kirakós darabkáit – emeltem fel a kezeimet védekezően.

-          Én is próbálom összerakni a te kirakósod darabkáit, de te sem vagy túlságosan közlékeny, ha a múltadról van szó – vágott vissza. Oké, ez talán jogos.

-          Szerintem ne rontsuk el az estét – termettem előtte egy szempillantás alatt, és szorosan magamhoz öleltem. – Maradjunk annyiban, hogy ilyen lehet az, amikor két nehéz eset egymásra talál – kezdtem el nyugtatóan simogatni a hátát. – Hm… mi ez, selyem? Mennyei a tapintása.

-          Viselni is nagyon kellemes – nézett fel rám mosolyogva. – Ennyire finom holmim még sohasem volt. Pedig nem volt rossz a ruhatáram.

-          Azt hiszem, hogy az ilyen hálóingekből még vennünk kell neked néhányat. Mondjuk smaragdzöldet. Bár ez a fekete is vadító – csúsztattam le a kezem óvatosan a hátsójára.

-          Alec – kapta el a kezem gyorsan az érzékeny területről.

-          Bocsi, csak tudod a kísértés néha nagyobb, mint az önuralmam – néztem rá bocsánatkérően.

-          Semmi baj, talán egy kicsit én is tehetek róla, hiszen felvettem ezt a hálóinget – pirult el ismét. Imádtam az ártatlanságát, és ha lehet, akkor meg is tartom, ameddig csak lehetséges…

Liz Volturi - 14. fejezet

14. fejezet

(Liz szemszöge)

Olyan halkan settenkedtem az erdőben, amilyen halkan csak képes voltam rá, és már vagy egy perce bujkáltam elégedetten, amikor hirtelen Alec elkapott hátulról, és diadalittasan felnevetett.

-          Megvagy – suttogta a fülembe. – Tehát, milyen jutalmat is kapok a teljesítményemért?

-          Nos, azt még nem találtam ki, de valahogy csak kedvet kellett csinálnom neked egy kis játékhoz. Vagy talán magadtól is utánam jöttél volna? – fordultam felé.

-          Valószínűleg magamtól is utánad eredtem volna, de tény, hogy így sokkal szórakoztatóbb volt – kacsintott rám.

-          Nocsak, szóval korod ellenére szeretsz játszani – vigyorodtam el.

-          Hé, nálam nem számít, hogy hány éves vagyok, mert úgysem változom – vágta rá kissé sértetten.

-          Oh, tehát, ha én most bohókás lány vagyok, akkor mindig is az maradok, miután átváltozom? – néztem rá kíváncsian.

-          Erre minden esély megvan, bár azért valamilyen szinten tudunk változni – mondta elégedetten. – Nézz csak Renata barátnődre, amióta itt vagy rá sem lehet ismerni. Sosem barátkozott igazán még senkivel, de te valahogy mégis elvarázsoltad.

-          Nem igazán tudom, hogy mit tettem, nekem legalábbis nem tűnt fel, hogy valami miatt meg kellett volna kedvelnie – tártam szét a karjaimat.

-          Szerintem tetszik neki a megzabolázatlan lényed. Annak ellenére, hogy mindent elkövettek, hogy szófogadó kishölgyet neveljenek belőled, mégis megszöktél otthonról.

-          Csak azért, mert egy szörnyeteghez akartak hozzáadni. Hogyha normális férfi lett volna, akkor valószínűleg szó nélkül tettem volna a kötelességemet – vágtam rá.

-          Ez esetben talán mégis hálásnak kell lennem az apádnak, hogy hozzá akart kényszeríteni ahhoz az alakhoz, különben nem találkoztunk volna – mondta komolyan.

-          Nos, én személy szerint mindig is hittem a sors erejében – mosolyodtam el. – Ennek így kellett történnie – mondtam határozottan.

-          Na és, ha én akaratod ellenére is meg foglak harapni, hogyha eljön az idő? Akkor annak is úgy kell történnie? – kérdezte kíváncsian. Majd elsimította a hajamat a nyakamtól.

-          Annak nem örülnék, de azt hiszem, hogy kénytelen lennék elfogadni – válaszoltam halkan.

-          Na és, ha most harapnálak meg? – hajolt a nyakamra. – Hogyha úgy történne meg, hogy te is akarod, nem pedig a kapott idő végeztével? – nyomott gyengéd csókot az ütőeremre.

-          Alec, ne – toltam el magamtól egy kicsit a fejét, amikor a szemfogával karcolgatni kezdte a bőröm.

-          Miért utasítasz vissza engem? – kérdezte csalódottan. – Szeretném, ha az enyém lennél, de csak akkor, hogyha te is akarod, természetesen. Az akaratod ellenére nem szeretném megtenni.

-          Nem szeretnéd, de megtennéd, ha szükséges lenne? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hogyha az kell ahhoz, hogy élj, akkor igen, meg fogom tenni – mondta határozottan. – Utána viszont természetesen távol tartom magam tőled, hogyha ezt szeretnéd.

-          Miért tennéd meg ezt értem? – kérdeztem értetlenül. – Mármint, képes lennél rá, hogy távol tartsd magad tőlem azért, mert akaratom ellenére tettél valamit?

-          Természetesen – vágta rá egyértelműen. – Sosem tennék ezen az egy dolgon kívül semmit sem az akaratod ellenére. Ezt is csak azért, hogy ne veszítselek el.

-          Ha távol tartod magad tőlem, akkor ugyanúgy elvesztettél – állapítottam meg.

-          Nem, mert akkor egy örökkévalóság áll majd a rendelkezésemre, hogy valahogy megbékítsem a szívedet az irányomba. Így még lehet reményem, de ha elvesztelek végleg, akkor nem lesz mit tenni – sóhajtott fel.

-          Még, hogy nem vagy romantikus, és odaadó – forgattam meg a szemeimet.

-          Sosem mondtam, hogy nem vagyok az, csak azt mondtam, hogy nem jellemző rám a dolog – állapította meg komolyan.

-          Szerintem pedig jellemzőbb rád, mint gondolnád – haraptam az ajkamba.

-          Szerintem inkább tárgyaljunk arról, hogy mi a jutalmam, amiért gyorsan elkaptalak – villantak meg a szemei.

-          Nagyon hajtasz erre a jutalomra – kuncogtam fel. Na nem, mintha nem imponálna nekem a dolog.

-          A jutalom mindig jó dolog, úgyhogy szeretném megkapni, és egyébként is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az a jutalom – mondta határozottan.

-          Honnan tudhatnám, hiszen hirtelen ötlet volt téged így a nyomomba csábítani – vigyorodtam el gonoszan.

-          Oh, tehát semmi meglepetés – húzta el a száját. – Akkor mit szólnál egy vacsorához kettesben? Vagy egy színházhoz?

-          Sajnos, attól félek, hogy nincs rá keretem, hogy meghívjalak – haraptam az ajkamba. – Pedig jó ötlet lenne. Mármint a színház. A te esetedben a vacsorát is nehézkesen oldanám meg – néztem rá furcsállva. Vagy talán arra gondolt, hogy vacsora, mármint belőlem? Inkább rákérdezek. – Vagy úgy értetted, hogy belőlem? – nyeltem egy nagyot.

-          Csábító ajánlat – nevetett fel. – Viszont úgy gondoltam, hogy mivel nem kaptalak el időben, vagyis egy percen belül, így én hívnálak meg téged, a jutalmam pedig az üdítő társaságod lenne – mondta csillogó szemekkel.

-          Oh, hát mégsem halt még ki a lovagiasság – mondtam meghatottan, és éreztem, ahogy fülig pirulok.

-          Te tényleg azt hitted, hogy a véredet akarom, amikor a vacsora ajánlatomat tettem? – kuncogott fel.

-          Miért? Mi mást gondolhattam volna? – kérdeztem kissé zavarban. – Azt hittem, hogy nekem kell jutalmat adnom neked.

-          Számomra már önmagában az is jutalom, hogy jól érzed magad velem, és eljössz velem vacsorázni, és színházba is – mondta őszintén.

-          Hidd el, hogy számomra is legalább akkora megtiszteltetés – vágtam rá azonnal. Micsoda férfi. Kár, hogy ma már nem így nevelik az emberek a fiaikat. Imádom ezt az udvarias, és gyengéd hozzáállást a női nemhez.

-          Ezt mindig öröm hallani a szádból, Liz – emelte meg a fejem az államnál fogva, majd finoman magához húzott, és minden eddiginél szenvedélyesebben kezdett csókolni, ami meglepő módon semmilyen zavart, vagy félelmet nem váltott ki belőlem, csakis színtiszta vágyat. Az ölelés most egy kicsit sem volt fájdalmas. Tökéletes volt. Gyengéd, de mégis határozott. A csókja pedig olyan intenzív, hogyha nem tartott volna erősen, akkor biztosan összecsuklanak alattam a lábaim. Egyszerűen nem találtam rá szavakat. Hirtelen valami keményet éreztem a hátamnál, amitől felsikkantottam. Hogy került mögém valami, vagy valaki? - Fájdalmat okoztam? – szakadt el tőlem Alec egy pillanatra, és aggódta enyhített az ölelésén.

-          Nem, csak nem vettem észre, hogy elindultunk, és meglepett, hogy valami van mögöttem – pillantottam hátra a vállam fölött. Egy fához voltam préselődve.

-          Ezek szerint, ha másra koncentrálsz, akkor nem is zavar annyira a sebességem – vigyorodott el. Majd megragadta a bal lábam és a csípőjére rántotta, és újra csókolni kezdett. Igazán tetszett a közelsége, és elképesztő érzéseket váltott ki belőlem, de amikor megéreztem a vágyát odalent, azért csak elkapott a kislányos félelem, és egyébként sem hiszem, hogy ilyen gyorsan kellene haladnia a kapcsolatunknak.

-          Alec, mit művelsz? – szakadtam el tőle, amikor a ruhám hátuljánál kezdett babrálni az egyik kezével.

-          Mégis, minek látszik? – mosolygott rám.

-          Ezt én még nem szeretném – motyogtam halkan. Most biztosan nagyon dühös lesz, és olyasmiket fog a fejemhez vágni, hogy akkor miért nem állítottam le már régen, és micsoda egy hülye liba vagyok, de még akkor sem vagyok készen erre a lépésre. Egyébként sem akarom magam odaadni senkinek az esküvő előtt. Egy hölgy ártatlanul áll az oltár elé.

-          Hé, nem is akartam elmenni a végsőkig – emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Én csak, gondoltam, gyakorolhatnánk – húzta kisfiús mosolyra a száját. - Mármint, természetesen ésszerű határokon belül. Te azt hitted, hogy itt fogok neked esni egy erdő kellős közepén? – kérdezte döbbenten.

-          Bevallom, hogy minden jel erre utalt – vágtam rá, és éreztem, hogy úgy elpirulok, mint egy főtt rák.

-          Attól, hogy egy kicsit hevesebb voltam, még nem foglak leteperni a földre – kuncogott fel.

-          Férfi vagy – rántottam meg a vállam.

-          Oh, meddig fog tartani nekem, míg végre meggyőzlek, hogy nem minden férfi olyan, mint a volt vőlegényed, és az apád – forgatta meg a szemeit. – Talán el kéne egy kicsit beszélgetnünk velük, hogy megtanulják a jó modort.

-          Isten ments, nem akarom látni azt az alakot soha többé. Az apám pedig jól meglesz nélkülem is – néztem a szemeibe riadtan.

-          Nyugalom, Liz, én csak vicceltem – simított végig az arcomon.

-          Akkor jó – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. – Szóval van humorod – kuncogtam fel, de a nevetés közbeni mozgástól fel is sóhajtottam, mert Alec kemény testrésze épp a legjobb helyen nyomódott hozzám a mozdulattól. Alec pedig halkan felmorgott, majd lefogta a csípőm, hogy egy helyben maradjon.

-          Nos, humorom biztosan van, valamilyen szinten. Viszont most mindkettőnk érdekében hátrébb lépek egy lépést – fejtette le finoman a lábamat a csípőjéről. Majd egy leheletnyit hátrébb húzódott tőlem.

-          Azért túl messzire ne menj – kaptam el a karját. – Szeretem a közelséged – vallottam be, majd éreztem, ahogy elpirulok.

-          Ez az érzés mindenképpen kölcsönös – vigyorodott el. – Azt hiszem, hogy ennek ékes bizonyítékától még egy kis ideig szenvedhetek – nyelt egy nagyot.

-          Sajnálom – bukott ki belőlem.

-          Nehogy emiatt bocsánatot kérj – csóválta meg a fejét. – Ezek az érzések még azt hiszem, hogy mind a kettőnknek elég újak, és különösek, de ugyanakkor nagyon jók is.

-          Igen, én is ezt hiszem – haraptam az ajkamba. Be kellett vallanom magamnak, hogy még én magam is érzem a bizsergést a testem központjában.

-          Mi lenne, ha felkeresnénk a szállásunkat, hogy kényelmesen pihenj – ajánlotta a lehetőséget.

-          Azt hittem, hogy vacsorázni, és színházba megyünk – kérdeztem meglepetten.

-          Elmehetünk holnap is, látom rajtad, hogy fáradt vagy – mondta gyengéd hangon.

-          Te mindent észreveszel? – néztem rá morcosan. Talán egy kicsit fáradt vagyok, de azért elmentem volna vele randevúra, nagyon is szívesen. Úgysem volt még igazi randevúm, sajnálom, hogy elszalasztjuk az elsőt, amiatt, mert fáradékony kis ember vagyok.

-          Hé, ne csüggedj, holnap elmegyünk vacsorázni, és színházba – simított végig az arcomon. – Megígérem, ha te is megígéred, hogy nem leszel csalódott a nap hátralevő részében, és kiélvezed a kirándulásunkat.

-          Rendben, megegyeztünk – mosolyogtam rá.

-          Helyes, pontosan ezt akartam hallani – mondta elégedetten. – Akkor gyere, menjünk, hogy kényelmesen tudj pihenni – vette fel a hátizsákot, majd a karjaiba kapott.

-          Mi lesz a kis táborunkkal? – néztem vissza. Mindent itt fogunk hagyni? Na és, ha valaki ellopja, vagy egy állat tönkreteszi?

-          Ne aggódj miatta – rántotta meg a vállát Alec. – Emberek erre nem járnak. Az állatok számára pedig nem túl csábító az illatunk, mert pontosan tudják, hogy veszélyesek vagyunk.

-          Tudják? – lepődtem meg.

-          Tudod, ők megérzik a veszélyt már nagyon messziről, és annak ellenére tartanak tőlünk, hogy mi nem is állati vérrel táplálkozunk – magyarázta a helyzetet.

-          Végül is van olyan, aki tényleg veszélyt jelent rájuk – rántottam meg a vállam.

-          Tudod, inkább az a lényeg, hogy mi vámpírok csúcsragadozók vagyunk – húzta ki magát büszkén.

-          Csúcsragadozók, és kicsit egoisták – forgattam meg a szemeimet nevetve.

-          A tények, azok tények. Jelenleg mi vagyunk a csúcsragadozók a földön, hacsak te nem tudsz nálunk erősebb lényekről – nézett rám kérdőn.

-          Én rólatok is azt hittem, hogy csak mese vagytok, amivel a fiatal lányokat ijesztgetik, hogy ne menjenek ki sötétedés után – mondtam komolyan.

-          Na és sosem álmodoztál örök fiatalságról, és elképesztő erőről? – kérdezte reménykedve. – Te magad is egy mese részévé válhatnál.

-          Ügyes próbálkozás, de még egy kicsit inkább ember maradok. Kihasználom az időt, amit kaptam még az emberi mivoltra – mondtam határozottan.

-          Na és, ha lejárt az idő? – kérdezte aggódva.

-          Azt hiszem, hogy lejárt az idő, akkor bár egy kicsit félve, de belevágok az ismeretlenbe, egy feltétellel – néztem rá komolyan.

-          Bármit kérhetsz – mosolyodott el szélesen.

-          Senki már nem változtathat át engem, csakis te – mondtam komolyan. – Nem akarom, hogy egy számomra idegen, vagy esetleg Aro. Téged szeretnélek.

-          Boldogan megteszem, de ehhez ismerned kell a kockázatokat is – nézett mélyen a szemembe.

-          Miféle kockázatokat? – kérdeztem döbbenten. Mitől lenne nagyobb kockázat, hogyha ő változtat át, mintha más.

-          Tudod, hogy te vagy az énekesem – mondta határozottan.

-          Igen, mondtad már, de még mindig nem értem – néztem rá értetlenül.

-          A véred mindennél csábítóbb a számomra, és ezért a kockázat. Lehet, hogy megízlelem, és nem leszek képes megállni, pedig csak egy apró harapást kellene ejtenem rajtad.

-          Én emiatt egyáltalán nem izgulok – legyintettem. Na jó, talán egy kicsit, de nem nagyon.

-          Pedig ez veszélyes, nekem elhiheted – sóhajtott fel.

-          Nézd, ha bántani akartál volna, akkor már megtetted volna, de még mindig itt vagyok, nem igaz? – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Én őszintén hiszem, hogy nem lesz semmi baj. Most viszont vigyél a szállásunkra, vagy itt helyben elalszom – ásítottam egy nagyot.

-          Rendben, már megyünk is – mosolygott rám, majd futásnak eredt a szálloda felé…