Liz Volturi - 53. fejezet

53. fejezet

 (Liz szemszöge)

Hát, mit is mondhatnék, vagy gondolhatnék most? Egyáltalán nem így terveztem az esténket. Minden olyan csodálatosan indult, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű véget fog érni. Amikor kopogtattak az ajtón azt hittem, hogy Alec jött vissza ilyen gyorsan. Meg sem fordult a fejemben, hogy a volt vőlegényem lehet a szoba ajtaja előtt. Ha tudtam volna, akkor soha nem nyitottam volna ajtót. Pláne nem ebben a gyönyörű hálóingben és a hozzá illő köntösben, már ami megmaradt belőle, miután az a vadállat megtámadott azzal a felkiáltással, hogy ha más is megkaphatott, akkor ő miért lenne türelmes, és várná meg az esküvőt. Az az igazság, hogy végtelenül hálás voltam Alecnek, amiért azonnal jött a segítségemre, miután érte sikoltottam, és természetesen azért, mert megvédett engem, de látni azt, hogy minden gond nélkül lelök valakit a tetőről, és még mosolyra is húzza a száját, amikor a földbe csapódik és meghal, egyszerűen sokkoló volt. Sosem akartam a halálát a volt vőlegényemnek, de próbálom megérteni vámpír szemmel is a dolgot, hiszen neki csak egy ember volt, akit el akart tenni az útból. Ő nem tudhatta, hogy az édesanyja annak a férfinak egy végtelenül kedves, és csodálatos asszony. A fia csakis az apja miatt lett olyan, amilyen.

-          Huh, kezd lilulni az arcod, nagyon fáj? – kérdezte Demetri óvatosan.

-          Nem olyan rossz, mint amilyennek ezek szerint látszik – simítottam rá a tenyerem a kicsit bizsergő részre. Na jó, igazából tényleg fájt, de ezt nem kell tudnia senkinek rajtam kívül.

-          Miért haragszol ennyire Alecre? Nem hiszem, hogy nem csak azért tette, hogy téged védjen – állapította meg.

-          Tudom, hogy csak vigyázni akar rám, de látni, ahogy megöl valakit, ráadásul mindezt elégedetten, elég rémisztő volt a számomra – sóhajtottam fel.

-          Viszont az áldozat elég csendesen zuhant, nem igaz? – nézett rám úgy, mintha valami nagyon nyilvánvaló dolgot nem vettem volna észre.

-          Már amennyire valaki csendesen zuhanhat – vontam fel a szemöldököm. Nem értettem, hogy miről beszélünk.

-          Nem hallottál egy kiáltást, vagy fájdalmas nyögést sem, csak a becsapódás hangját, nem igaz? Tudom, hogy így van, mert mi is csak ennyit hallottunk.

-          Nem értem, hogy mit akarsz ebből kihozni? – ráztam meg a fejem.

-          Az a férfi fel sem fogta, hogy lezuhant a tetőről, és nem érzett fájdalmat a halálakor – vágta rá egyértelműen.

-          Már hogyne érzett volna fájdalmat, amikor több emelet magasról a földbe csapódott? – húztam el a számat.

-          Ismered Alec képességét. Ha azt akarja, akkor az áldozata észre sem veszi, hogy fájdalmai vannak vagy, hogy bármi is történik vele. Alec elvette az érzékeit, hogy ne szenvedjen, és ezt csakis miattad tette – mondta komolyan. – Láttam már ilyet tőle azelőtt is. Ha megsajnál valakit, akit nem tud megmenteni, akkor az áldozat nem fog érezni belőle semmit. Egyfajta kegyelmet gyakorol. Hidd el, hogy ez a kegyelem a vőlegényed iránt most csak neked szólt, és semmiképpen nem annak a férfinak. Őt valószínűleg legszívesebben apró cafatokra tépte volna.

-          Na és most jobban kellene éreznem magam, mert aki meghalt miattam, az legalább nem érzett fájdalmat? – forgattam meg a szemeimet.

-          Hát innen fúj a szél – sóhajtott fel Demetri. – Bűntudatod van, mert az hiszed, hogy miattad halt meg – bólintott rá határozottan.

-          Már hogyne lenne bűntudatom? Hiszen tényleg miattam halt meg – vágtam rá azonnal.

-          Ti emberek túlságosan is egyszerűen akarjátok látni a dolgokat – csóválta meg a fejét. – Először is, nem te kérted, hogy jöjjön utánad. Egy normális férfi ért a szóból, hogyha a menyasszony hirtelen eltűnik. Másodszor, nem igen hiszem, hogy te az ilyesfajta az érintkezést szeretnéd egy férfival, tehát nem te kérted, hogy vesse rád magát, és próbáljon meg az uralma alá hajtani. Harmadszor pedig, ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogy miért sajnálod valaki halálát, aki valószínűleg talált volna magának másik nőt, akit kínozhat. Így ha belegondolsz, megmentettél egy másik hajadont az egész életen át tartó megaláztatástól – sorolta fel az érveit, amelyek igencsak logikusnak tűntek, és nagyon csábítóan hatott rám a gondolat, hogy elintézzem ennyivel a bűntudatomat, de mégsem voltam rá képes.

-          Értem, amit mondasz, és tudom, hogy logikus gondolatok, de azért nem olyan könnyű elfogadnom a tényt, hogy valaki akkor is miattam halt meg, de tény, hogy Alec csak nekem akart jót, és azt is tudom, hogy nem szabad haragudnom rá, vagyis nem lenne szabad – adtam meg magam.

-          Nos, én annyi keresetlen tanácsot adnék neked, hogy ne lökd el magadtól, ha nem vagy biztos benne, ugyanis Alec és Jane nem az a típus, aki könnyen beenged valakit az életébe, pláne nem kétszer – nézett rám komolyan. – Nagyjából ismered a múltjukat, és tudod, hogy nem volt nekik könnyű az emberi lét, így érthető, hogy miért szeretnek vámpírok lenni, és miért nem tartják túlságosan sokra az emberi létet.

-          Te is szeretsz vámpír lenni, vagy csak elfogadod, hogy azzá váltál? – kérdeztem kíváncsian.

-          Miért ne szeretném? Amíg betartom a törvényeket, addig nincs mitől félnem, és szeretem a nyomkövetés ajándékát, amit kaptam – vágta rá azonnal.

-          Nem bántad meg, hogy nem maradtál egyszerű halandó egy emberöltőnyi élettel?  

-          Nem mondhatnám, hiszen az emberi életem éppen véget ért volna, amikor Aro megharapott – rántotta meg a vállát.

-          Haldokoltál? – kérdeztem vissza döbbenten. – Nagyon sajnálom.

-          Én nem – csóválta meg a fejét. – Mindig is elég heves volt a vérmérsékletem, és ez így volt jó. Nem csoda, hogy fiatalon utolért volna a végzet, de azt sem bántam volta. A mának éltem, és ezt a mai napig helyesnek tartom, neked is ezt kellene tenned, Liz – mondta komolyan. Én pedig észrevettem, hogy most érünk be a Volterra alatt húzódó alagútrendszerbe. Nem sokkal később pedig már Carlisle és Esme szobájában voltam az ágyon.

-          Jézusom, ki tette ezt veled? – kérdezte Esme feldúltan, majd halkan fel is morgott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

-          A volt vőlegénye talált rá az apja kérésére, ha egészen pontosak akarunk lenni – válaszolt helyettem Demetri azonnal.

-          Csak az arcod sérült meg? – nézett rám Carlisle bizonytalanul, amikor elkezdett kicsomagolni a takaróból, és meglátta az eléggé zilált hálóinget a kardigán alatt, amit felvettem, amikor követtem Alec-et a tetőre.

-          Lehet, hogy lesz még egy-két zúzódás a csuklóimon, a bal eléggé kellemetlenül lüktet, de más nem történt – mondtam nyomatékosan, még mielőtt azt hinné bárki, hogy komolyabb dolgok is történtek abban a szobában.

-          Akkor jó – simított végig óvatosan a karomon, miközben továbbra is az arcom fürkészte. Gondolom a reakcióimat figyelte. – Először ellátom az arcod, mert ez nagyon csúnya, utána pedig jöhetnek a csuklóid. Esme, hoznál egy kis jeget? – fordult a még mindig ijedten néző anya felé.

-          Hát persze, már megyek is – bólintott rá. – Demetri, te pedig kérlek, hozd el a gyógyfüveket, amiket Edward begyűjtött nekem nemrég. Szerintem még a szobájában vannak.

-          Megyek – bólintott rá azonnal, majd elviharzott.

-          Miért küldted el őket olyan dolgok miatt, amikre azonnal nem lesz szükséged? – néztem rá kérdőn.

-          Jó megfigyelő vagy – mosolyodott el egy pillanatra. – Azért, mert szeretnélek alaposan megvizsgálni, és nem hiszem, hogy közönség előtt szeretnéd levenni a ruhát, ami rajtad van, még akkor sem, hogyha az egyik illető az édesanyád – mondta gyengéden. – Viszont, ha viszolyogsz a dologtól, akkor megkérhetem Rose-t, vagy Renata-t, hogy nézze meg a tested a sérülések miatt. Nem szükséges, hogy én legyek az.

-          Megbízom benned – mondtam komolyan. Majd bátran levettem magamról a kardigánt, de a hálóingnél megtorpantam, és éreztem, ahogy elvörösödöm.

-          Megtisztelő a bizalmad, Liz, de úgy látom, hogy ez így nem fog menni egyelőre – emelte fel a fejem, amit eddig kitartóan lehorgasztottam, hogy ne lássa milyen vörös az arcom. – Szólok valakinek, akinek szeretnéd – ajánlotta kedvesen.

-          Nem, én tudom, hogy nagyszerű orvos vagy, és csak szakmai szemmel néznél rám, de egy kicsit zavarba ejtő, hogy tulajdonképpen fiatal, és nagyon jóképű vagy, én meg nagyon szégyenlős – kuncogtam el magam a helyzeten, de a kissé felrepedt szám ezt nem igazán értékelte, úgyhogy fel is szisszentem a fájdalomtól.

-          Te is gyönyörű nő vagy, akárcsak Esme, de hidd el, hogy a vizsgálatban nem lesz semmiféle, hogy is mondjam, oda nem illő felhang – mosolyodott el nyugtatóan. – Ne érezd magad emiatt rosszul. A hölgyek néha zavarba jönnek, és elárulom, hogy olykor még én is – súgta oda összeesküvőként.

-          Oké, essünk túl a dolgon – vettem egy mély levegőt, majd leengedtem magam elől a hálóingem felső részét.

-          Úgy látom, hogy csak egy véraláfutás, megkockáztatom, hogy ez harapásnyom – simított végig a bal mellem felső részén.

-          Igen, de rosszabbnak néz ki, mint amennyire fájdalmas – válaszoltam azonnal. Az arcom sokkal jobban fájt, mint az a kis folt.

-          Rendben visszaveheted a hálóinget és a kardigánt. Még a combod tedd kicsit szabadabbá – mondta kedvesen. Én pedig engedelmeskedtem neki, és kicsit feljebb húztam magamon a hálóing alját. – Jól van, néhány ujjlenyomat, semmi komoly – biccentett. – Máshol nem sérültél meg? – nézett még egyszer mélyen a szemembe.

-          Nem, hidd el, hogy jól vagyok. Alec még idejében odaért, hogy megmentsen – mondtam állva a fürkésző tekintetét.

-          Adok neked fájdalomcsillapítót, és egy enyhe nyugtatót, hogy tudj aludni. Általában a stressz ilyenkor később jön ki a hölgyeken. A sokkhatás után nagyobb dolognak fogod érezni, ami történt, mint most – mondta felvéve a valódi orvosi énjét. – Alec hol van? Gondolom, jobb lenne neked, ha ő is itt lenne.

-          Elment vadászni, Jane vele van – válaszoltam tömören. Most nem akartam komolyabban belemenni a helyzetbe.

-          Rendben, nem kell beszélnünk róla, ha nem akarsz – biccentett.

-          Itt aludhatok ma éjjel? Tarthatnál megfigyelés alatt, vagy ilyesmi – csúszott ki a számon hirtelen.

-          Gondolom, Alec végzett a támadóddal – nézett rám mindentudóan.

-          Igen – bólintottam rá.  – Kicsit összevesztünk – vallottam be. – Ne értsd félre, nagyon hálás vagyok neki, és tudom, hogy a volt vőlegényem soha nem hagyott volna békén, miután megtalált. Újra megkeresett volna, és ez lett volna a vége, de az, hogy láttam, ahogy lelökte őt a tetőről, hogy balesetnek álcázza a dolgot, annyira váratlan volt a számomra, és félelmetes. Meg akarom beszélni vele, de nem ma este. Fáradt vagyok és feldúlt, most nem jutnánk egyről a kettőre, hiszen jelenleg ő sem éppen nyugodt – magyarázkodtam.

-          Jól van, ha így érzed, akkor nyugodtan aludj itt – mondta kedvesen.

-          Semmi hozzáfűzni való, vagy rosszallás, hogy nem akarok ma már találkozni a szerelmemmel? – vontam fel a szemöldököm.

-          Ez a ti kettőtök dolga, Liz – csóválta meg a fejét Carlisle. – Nos, ami azt illeti, adtam volna tanácsot, ha nagyon szigorú akarnál lenni Alechez, de mivel akarsz vele beszélni holnap, ha már lehiggadtál ezért nem gondolom, hogy bele kéne szólnom az ügyetekbe. Esme és én hiszünk abban a módszerben, hogy két társ bármit meg tud oldani, ha megbeszélik.

-          Azért, mert ez tökéletesen így is van – lépett be anya egy tál jéggel és néhány ruhával. – Mi a helyzet? – kérdezte aggódva.

-          Szerencsére nincs komoly sérülés. Néhány nap alatt rendbe fog jönni – mondta nyugtatóan. – A száját sem kell varrni szerencsére, úgyhogy mehet rá a jeges borogatás.

-          Itt vannak a gyógyfüvek – lépett be Edward és Demetri is a szobába. Még jó, hogy már felöltöztem. Itt senki nem hallott még róla, hogy kopogni szokás egy ajtón, mielőtt bejönnek? Na, és ha még vizsgálna Carlisle?

-          Láttuk, hogy már fel vagy öltözve, mivel Esme nyitva is hagyta az ajtót, hogy bejöhessünk, ráadásul üzent gondolatban – vágta rá Edward.

-          Oh, az más – bólintottam rá. – Mindenesetre azt már kértem, hogy ne válaszolj a gondolataimra – fűztem még hozzá.

-          Bocsánat, mint mondtam igyekszem, de ez nálam már reflex – rántotta meg a vállát. – Egyébként Alec és Jane megérkezett, és a szobátokban vannak – fűzte még hozzá. – Ha esetleg szeretnéd, hogy idehívjam…

-          Liz nemsokára elalszik, mert kapott egy kis altatót és nyugtatót, ma éjjel még szeretném megfigyelés alatt tartani a biztonság kedvéért – mentette meg a helyzetet Carlisle.

-          Megmondanád Alecnek, hogy reggel találkozunk? – kérdeztem gyorsan Edwardtól. Nem akartam, hogy Alec egész éjjel kettőnk miatt aggodalmaskodjon.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal. – Akkor jó éjszakát, Liz – bólintott rá, majd eltűnt a szobából.

-          Mindent tud, igaz? – sandítottam Carlisle felé.

-          Minden bizonnyal – vágta rá azonnal. – Ha mástól nem is, Alectől biztosan hallott mindent.

-          Gondolod, hogy Alec küldte át? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem lennék meglepve – mosolyodott el. – Látod, tiszteletben tartja a kívánságodat, de közben aggódik is érted – mondta határozottan. Majd felkapta a fejét. – Azonnal megyek – válaszolta valakinek. – A könyvtárban leszek a vezetőkkel – mondta, miközben óvatosan rátette a borogatást az arcomra. – Szerintem ma már nem jövök vissza. Gondolom, eltöltenétek egy kis időt kettesben? – nézett kérdőn rám és anyára.

-          Az jó lesz – vágtam rá azonnal.

-          Te sosem zavarsz, drágám, ezt tudnod kell – lépett Carlisle-hoz Esme, hogy gyengéd csókot váltsanak, mielőtt Carlisle eltűnt a szobából.

-          Hogy érzed magad, kicsim? – ült le mellém az ágyra anya.

-          Rosszabbnak látszik, mint amilyen – vágtam rá habozás nélkül.

-          Hát persze – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Jobban hasonlítasz rám, mint valaha is hittem volna – sóhajtott fel.

-          Ezt nem értem – néztem rá kérdőn.

-          Én is mindig azt mondtam az anyukámnak, amikor meglátta a zúzódásaimat, hogy rosszabbnak látszik, mint amilyen. Nem állítom, hogy pontosan tudom, hogy mit érzel, hiszen minden ember más, de azt viszont tudom, hogy egy ilyen zúzódás pontosan olyan rossz, mint amilyennek látszik – szorította meg a kezem finoman. Bennem pedig most tőrt el a gát, amit eddig gondosan felépítettem magamban, és ömleni kezdtek belőlem a szavak, ha valakiben megbízhatom, akkor az az édesanyám, úgyhogy ki másnak mondhatnám el minden gondom-bajom?  

Liz Volturi - 52. fejezet

52. fejezet

KEDVES OLVASÓIM! ELŐRE IS ELNÉZÉST, DE JÖVŐ HÉTEN SAJNOS NEM LESZ FRISS, MERT A HÉT NAGY RÉSZÉBEN NEM LESZEK ITTHON. JÖVŐ HÉT UTÁNI HÉTEN VISZONT TERMÉSZETESEN MEGY TOVÁBB A TÖRTÉNET A SZOKOTT ÜTEMBEN. ADDIG IS MINDENKINEK KELLEMES OLVASÁST, ÉS JÓ HÉTVÉGÉT :D PUSZI, DRUSILLA

 (Alec szemszöge)

Már nagyon kíváncsi voltam Liz legújabb gyönyörű szettjére, és magamban már az este hátralévő részéről ábrándoztam, amikor a sors elém tárta a tökéletes vacsorámat. Egy férfi állt a sikátorban, a kezében késsel, és több, mint valószínű, hogy áldozatra várt, akit kirabolhat, vagy megölhet. Látszik rajta, hogy nem fog hiányozni senkinek, úgyhogy nyugodtan eltűntethetem feltűnés nélkül. Így nem kell amiatt sem aggódnom, hogy különösebben nyomozna utána valaki. Mert azért annyira nem vagyunk messze Volterra határától, és nem szeretném a családom kellemetlen helyzetbe hozni. Egyszerűen csak besétálok a sikátorba, hagyom magam elkapni, eszem, és már megyek is vissza Lizhez. Remek terv. Talán még beszerzek valahol egy kis gyümölcsöt, hátha kedvesem még megkívánja az éjszaka, vagy este folyamán. Mindenekelőtt besétálok ebbe a „csapdába”, hogy megvacsorázzak.

-          Állj, pénzt, és ékszereket a földre – ugrott elém rögtön a férfi. Pontosan úgy, ahogy számítottam is rá. Ezt már szeretem. Nem kellett sokáig várnom, hogy összeszedje a bátorságát, és elém ugorjon.

-          Na és ugyan miért adnám át az értékeimet? – vontam fel a szemöldököm. Kíváncsi voltam, hogy mégis mennyire lehet bátor.

-          Azért mert, ha nem adod át őket, akkor többé nem mész haza – vágta rá határozottan. Tehát már nem kezdő. Egy pillanatra sem remegett meg a keze a késsel, és nem is bizonytalanodott el.

-          Sajnálatos módon, itt csak egyetlen ember van, aki nem megy többé haza, az pedig te leszel – csavartam ki a kést a kezéből egy hirtelen mozdulattal, majd azonnal a nyakára vetettem magam, és mohón inni kezdtem. Nem telt bele sok időbe, és már végeztem is az áldozatommal, aki élettelenül hullott a földre. Nem sokat bajlódtam a testével, egyszerűen betettem az egyik közeli sikátorba, hogy ne ott találják meg, ahol az eset történt, és indultam is tovább, hátha találok még egy kis desszertet, hogy biztosra menjek. Még véletlenül sem akartam megkockáztatni, hogy ne igyak eleget, és a végén Liznek essen baja.

-          Alec – hallottam meg hirtelen a nevemet. Halk volt, de kétségbeesett. Mintha Liz lett volna. Á, biztosan csak képzelődöm, hiszen ott hagytam a biztonságos hotelszobában. – ALEC – ütötte meg újra a fülemet a hangja, de ezúttal már sikoly volt, nem pedig kétségbeesett suttogás. Azonnal felugrottam a tetőre, és egyikről a másikra ugorva rohantam a szálloda felé. Mi a fene történhetett, és miért nem tesz a szálloda személyzete semmit, ha egy hölgy bajban van? Ugyanis nem hiszem, hogy Liz sikoltott volna, ha minden rendben lenne. Még jó, hogy a vámpíroknak nagyon jó a hallása. Nem törődtem az illemmel, és semmivel, csak rohantam fel az emeletre, ahol a szobánk volt, és azonnal kivágtam az ajtót. Liz az ágyra szorítva feküdt, rajta egy ismeretlen férfi volt, és a hálóinge félig már le volt szakítva a testéről. Azonnal bevágtam az ajtót magam mögött, és ráfordítottam a kulcsot, hogy ne legyenek szemtanuk, majd letéptem azt a szemetet Liz testéről, és a torkánál fogva a falhoz szorítottam.

-          Jól vagy? – fordultam Liz felé aggódva.

-          Igen, most már jól – bólintott rá könnyes szemekkel.

-          Ki a fene maga, és hogy jutott be? – fordultam vissza a férfi felé, és egy kicsit engedtem a szorításon, hogy tudjon beszélni.

-          Elisabeth vőlegénye vagyok, és hazaviszem a menyasszonyomat, hogy feleségül vegyem az apjával kötött egyezség értelmében – válaszolta a ficsúr azonnal. Oh, szóval ő az a bizonyos, aki miatt Liz a sikátorba menekült. Na, de hogyan talált meg minket?

-          Ha egy kicsit ismerné a hölgyet, akkor tudná, hogy nem szereti, ha a teljes nevén szólítják. A neve, Liz – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Egyébként pedig maga nem viszi őt innen sehová, ugyanis most már az én társam, és egyszer az én feleségem lesz.

-          A neve Elisabeth Evenson, tehát így illik szólítani, egyébként pedig semmi köze hozzá, mert ha tetszik magának, ha nem, hazajön velem, és kimondja az igent az oltárnál – mondta határozottan. Elég bátor ahhoz képest, hogy én szorítom a torkát, és nem fordítva. – Nem érdekel, ha maga már megkapta, nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kis csitri faképnél hagyjon, amikor már mindenhol bejelentettük az esküvőt. Magammal viszem, és az asszonyommá teszem. Nem fog hülyét csinálni belőlem egy ilyen kis szajha, aki nekem ártatlannak próbálja kiadni magát, de magával hentereg ebben a hotelben.

-          Nem tudom, hogy hol tanulta ezt a modort, de abban biztos lehet, hogy több hölgy életét nem fogja megkeseríteni – morogtam rá. – Egyébként pedig, ha tudni akarja, akkor Liz még természetesen ártatlan – szorítottam rá egy kicsit jobban a torkára. Eljátszunk egy kicsit, mielőtt kiszívom az összes vérét, lassan, hogy minél tovább fájjon neki.  

-          Akkor legalább magában volt eddig tisztesség, ha a lányban egy szemernyi tartás sincs. Úgy van, ahogy az apja mondta. A lánya az anyjára ütött a nevelése ellenére is – villantak a szemei Liz felé. Na jó, most untam meg ezt a fickót. Még van képe ilyeneket mondani a világ két legtisztább hölgyéről? Még arra sem méltó, hogy táplálkozzam belőle. Inkább csak összetöröm itt-ott, és ledobom a tetőről, hogy öngyilkosságnak tűnjön.

-          Egyedül jött? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – Nem kell a közönség ahhoz, amit Elisabeth kapni fog tőlem. Jogom van megnevelni a menyasszonyomat, hogy időben engedelmességet tanuljon.

-          Nos, azt magam is láttam – morogtam fel. Bár azt nem értem, hogy miért nem próbálta meg előbb elhurcolni, és azután megerőszakolni. Egyáltalán miért vetette rá magát, hogyha feleségül akarja venni? Akkor úgyis megkapta volna. Valószínűleg csak olyan alak, aki azt hiszi, hogy övé a világ, és ez feljogosítja mindenre. Még hogy megnevelni?

-          Már megbocsásson, de én úgy tudom, hogy az ember a menyasszonyát szeretni szokta, félteni és óvni, nem pedig bántalmazni – mondtam dühösen.

-          A társadalmi pozícióm javításáért van szükségem erre a csinos pofira és a jó családjára, semmi több – rántotta meg a vállát, már amennyire képes volt rá a szorult helyzetében.

-          Alec, nem lehetne, hogy csak kidobd a szobánkból? – kérdezte Liz halkan. – Én erre nem vagyok kíváncsi – motyogta halkan. Oh, szegény, Liz. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy mennyire megijedhetett.

-          Azt hiszem, hogy elnézést kellene kérnie a hölgytől azért, ami az előbb történt – fordítottam Liz felé a férfit.

-          Én ezt máshogy gondolom – vágta rá azonnal. Én pedig egy laza mozdulattal eltörtem a bal karját. Nem kiáltott fel, csak összeszorította a száját, és fájdalmasan felnyögött. Hm… legalább a férfiúi méltóságára próbál vigyázni.

-          Erre semmi szükség – nézett rám Liz könyörgőn.

-          Próbáljuk újra – ajánlottam a lehetőséget. – Kérjen elnézést a hölgytől – fogtam meg a másik karját.

-          Alec, erre semmi szükség – mondta Liz rémülten. – Mi értelme lenne, ha teljesen összetörnéd a csontjait? Engedd el az útjára, és vigyél haza, ahol nem talál meg – mondta komolyan.

-          Nem gondolod, hogy el fogom engedni? – villantak meg a szemeim.

-          Dehogynem – bólintott rá azonnal.

-          Keresni fog téged – vetettem ellent.

-          Megtalálni viszont nem fog – vágta rá. – Engedd el, kérlek – próbálta meg gyengédebb hangnemben. – Gazdag családból származik, keresni fogják, hogyha eltűnik.

-          Jól van, kiviszem, és elengedem – dobtam a férfit a vállamra. – Itt várj – adtam ki az utasítást, majd a hátsó lépcsőn keresztül felvittem a tetőre.

-          Sejtettem, hogy nem fog szó szerint elengedni – bólintott a férfi.

-          Nos, úgy tűnik, hogy okosabb, mint amilyennek hittem – állapítottam meg. – Kár, hogy hölgyeket bántalmaz, ha nem tenné, akkor akár még kedvelhetnénk is egymást.

-          Nem hiszem, hogy valaha is kedvelnénk egymást, mindenesetre már vártam, hogy mikor maradunk valahol kettesben. Így nyugodtan megtehetem ezt – vett elő egy pisztolyt a kabátja zsebéből.

-          Azzal nem sokra fog menni ellenem – villantak meg a szemeim. Ő viszont csak elmosolyodott, és meghúzta a ravaszt. A golyó azonban visszapattant rólam, amivel igencsak sikerült meglepnem az ellenfelemet.

-          Hogy lehetséges ez? – nézett az átlőtt kabátomra, majd a pisztolyára. – Vaktöltényt adtak?

-          Nem, csak rajtam nem fog a golyó – mosolyodtam el. Majd egy kisebb taszítással letessékeltem a szálloda tetejéről.

-          Uramisten – sikoltott fel mögöttem Liz.

-          Megmondtam, hogy maradj, ahol vagy – kaptam a karomba, majd visszasiettem vele a szobánkba.

-          Tegyél le. Most azonnal eressz el – sikoltotta, amikor beértünk a szobába. Én pedig engedelmesen letettem az ágyra, majd leültem a távolabb lévő asztalhoz. Mit ne mondjak, nem pont így terveztem az estét. – Meggyilkoltad, szemrebbenés nélkül – suttogta maga elé.

-          Megsérültél? – engedtem el a fülem mellett a megállapítást.

-          Nem – vágta rá azonnal. – Meggyilkoltad – mondta megint.

-          Vámpír vagyok, Liz – forgattam meg a szemeimet. – Az életem velejárója, hogy olykor egy-egy ember eltűnik, aki az utamba kerül.

-          Őt nem táplálkozási céllal ölted meg – nyelt egy nagyot. – Most mit fogunk csinálni? Keresni fogják.

-          Meg is találják. Sajnos szörnyű balesetet szenvedett, előfordul néha az ilyesmi – rántottam meg a vállam. Vajon miért van így kiakadva azért, mert megöltem azt, aki meg akarta erőszakolni, és tönkre akarta tenni az életét? – Egyébként pedig, ha nem vetted volna észre, nem volt éppen józan. Egyszerűen azt fogják hinni, hogy részegen leesett a tetőről.

-          Neked ennyi egy ember élete? – kérdezte megrökönyödve.

-          Úgy rémlik, hogy legutóbb nem voltál így kiakadva, amikor a sikátorban elintéztem azt a férfit – vontam fel a szemöldököm. – Talán mégis volt némi érdeklődésed a vőlegényed iránt? – kérdeztem vádlón.

-          A sikátorbeli férfi bűnöző volt, és nem ismertem a családját. Az ő édesanyja össze fog omlani, ha megtudja, hogy mi történt a fiával. Nagyon kedves asszony, őt mindig is szerettem, még akkor is, ha a fiát nem – mondta határozottan.

-          Ez a vita tökéletesen parttalan – nyögtem fel. Azt hittem, hogy hálás lesz nekem, amiért megmentettem ettől az alaktól. Ki érti a nőket?

-          Én is úgy látom – bólintott rá Liz.

-          Alec, sajnálom – hallottam meg húgom hangját, majd kecsesen belibbent az ablakon Demetrivel a nyomában.

-          Remek, még közönségünk is van – forgattam meg a szemeimet. – Hogy kerülsz ide?

-          Még a küldetés része – vágta rá húgom azonnal.

-          Hogy érted? – fordultam felé értetlenül.

-          Három férfi indult el, három irányba, de mind ide jöttek, hogy kutassanak Liz után. Az apja bérelte fel őket, aki még mindig kórházban fekszik. Kettőt már elintéztünk, de úgy tűnik, hogy a harmadikkal kellett volna kezdenünk. Ha Demetri és én tudtuk volna, akkor soha…

-          Nem a ti hibátok – dörzsöltem meg a halántékomat. – Egyszerre nem tud két vámpír három embert lekövetni és elintézni.

-          Több háttérmunkát kellett volna végeznem, és akkor nem jutott volna el idáig – legyintett húgom dühösen.

-          Hagyjuk ezt, Jane – szusszantottam idegesen. – Most már mindegy. Ami megtörtént, az megtörtént.

-          Az apám él? – kérdezte Liz azonnal a húgomtól.

-          Életben van, mert a Mester úgy rendelkezett, hogy próbáljuk meg megoldani az ügyet anélkül, hogy bántanánk, még akkor is, ha esetleg köze van hozzá – válaszolta Jane azonnal. – Megjegyzem, hogy ezt leginkább Alecnek köszönheted és Esmének. Én nem sokat gondolkodtam volna a megoldáson, és csírájában elfojtottam volna a pletykákat.

-          Hála az égnek – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-          Demetri, hazavinnéd Lizt? – fordultam felé kérdőn.

-          Miért? – kérdezte döbbenten.

-          Liz most nem nagyon kedvel engem, mert megöltem egy embert, nem táplálkozási célból, úgyhogy jobb lenne, ha elvinnéd. Nekem még vadásznom kell. Nem volt időm rá rendesen – adtam magyarázatot a kérdésre. – Ha végeztem utánatok megyek, vagy megyünk. Jane, velem tartasz? – néztem rá kérdőn.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal, de közben furcsán méregetett. Na remek, nem fogom megúszni a beszélgetést, pedig benne bíztam igazán. Ő sosem beszél túl sokat.

-          Jól van, ha így gondoljátok – kezdte el kapkodni a pillantását köztem és Liz között. – Öhm… elbúcsúztok, mielőtt indulunk? – kérdezte bizonytalanul. Vártam, hogy Liz tegyen felém egy lépést, egy apró jelet, hogy hozzám akar érni, de habozott.

-          Csak vidd, és kérd meg Carlisle-t, hogy vizsgálja meg. Majdnem elkéstem. Szerintem szerzett néhány zúzódást – bocsátottam el őket. Nem mintha parancsolhatnék Demetrinek, de hálás voltan neki, hogy most nem kezdett vitába szállni velem.

-          Oké – vonta fel a szemöldökét Demetri, de azért a karjaiba kapta Lizt a takaróval együtt, majd gyorsan körbenézett, és miután biztonságosnak ítélte a helyzetet kiugrott az ablakon, át a másik tetőre.

-          Alec, ez most talán egy kicsit durva volt – állapította meg Jane halkan.

-          Micsoda? Az, hogy nem hagytam, hogy megerőszakolják, vagy az, hogy megöltem a támadóját? – néztem húgomra dühösen.

-          Az, hogy nem hagytál neki időt, hogy lehiggadjon, hanem eldobtad, mint egy darab rongyot – vágta rá húgom.

-          Miről beszélsz? – néztem rá hitetlenkedve.

-          Az eszedbe sem jutott, hogy minket kérj meg a távozásra, és te maradj itt vele, hogy megbeszéljétek? – kérdezte kíváncsian.

-          Megbeszélem vele később, de most nem jutottunk volna előbbre – mondtam határozottan.

-          Jól van, te tudod – emelte fel a kezeit Jane. – Csak azt mondtam, hogy most még utána mehetünk – fűzte még hozzá.

-          Utána megyünk, ha lehiggadtam, és nem akarok mindent széttépni, ami az utamba kerül – morogtam fel. – Egyébként mióta értesz egyet jobban Lizzel, mint velem?

-          Bár nem sűrűn mutatom ki, de én is nő vagyok, és valaha én is éreztem így, ha emlékszel még rá – csattant fel dühösen. – Én sem akartam elfogadni a végsőkig, hogy a szüleink olyanok amilyenek. Aztán túljutottam rajta, és rájöttem, hogy csak hinni akartam, hogy szeretnek minket. Liz is rá fog jönni, hogy ki az, akinek igazán fontos – lépett elém komolyan. – Most pedig olyat fogok tenni, amitől mindketten ódzkodni fogunk, de én biztos, hogy jobban, mint te – harapott az ajkába, majd egy bizonytalan mozdulattal a derekamra fonta a karjait, és magához ölelt. Először nagyon váratlan volt a gesztus, de néhány pillanat alatt rájöttem, hogy milyen jól esik, és szorosan magamhoz öleltem én is őt. Még nagyjából egy perce sem álltunk így, de Jane máris mocorogni kezdett.

-          Adj még egy percet, kérlek, ez megnyugtat – motyogtam a hajába.

-          Oké – bújt vissza hozzám engedelmesen. Hm… pedig azt hittem, hogy minden idegszálával tiltakozni fog egy kis repeta ellen. – Tudod mit?

-          Mit? – kérdeztem immár mosolyogva.

-          Ez egészen kellemes – szippantott mélyet az illatomból. – Viszont, ha bárkinek is elmondod, letagadom – fűzte hozzá szigorúan.

-          Ne aggódj, tőlem senki sem fogja továbbra sem megtudni, hogy néha vannak érzéseid – ígértem meg azonnal.

-          Helyes, mert igazából nincsenek is, mint tudjuk – kuncogott fel. - Akkor menjünk vadászni? – húzódott el tőlem lassan.

-          Nem, igazából nem vagyok már szomjas, csak a dühömet akartam lecsillapítani veled, de sikeresen lenyugtattál, azt hiszem. Viszont, hogyha te szeretnél inni, akkor veled megyek.

-          Holnap jön a szállítmány, addig ráérek – mondta határozottan. – Inkább menjünk haza, és beszéljétek meg mielőtt nagyobb gondok lesznek a dologból. Szerintem az előbbi helyzet félreérthető volt. Demetri sem tudta követni a dolgot.

-          Jó ötlet – vágtam rá azonnal. Igazából nem akartam így viselkedni Lizzel, de néha annyira nem értem az észjárását, hogy az valami hihetetlen. – Menjünk – nyújtottam a karomat húgom felé, aki azonnal belém karolt, és teljes nyugalommal elhagytuk a szállodád, mintha soha nem jártunk volna ott, miközben odakint már kint volt a rendőrség, és az orvos is Liz volt vőlegényének teste mellett…