Liz Volturi - 5. fejezet

5. fejezet

(Alec szemszöge)

Feszülten vártam a pillanatot, hogy mikor engedi már el Elizabeth kezét Aro, és mikor mondja már ki a végső ítéletét erre a csodálatos lányra. Volt okom félni, mert Aro nem kedvelte az embereket, legalábbis legfeljebb táplálkozási célból szerette őket, így Liz számára nem volt sok esély.

-          Hm… nagyon érdekes, és értékes hölgy – engedte el Aro a kezét. – Méltó rá, hogy közülünk való legyen, és érzek benne valami erőt, még nem bontakozott kis, de az érintése, nagyon különös. Annyira, nem is tudom…

-          Kapok esélyt? – kérdezte Liz, mire Jane felszisszent.

-          Nos, ezt még meg kell fontolnom, tanácskozom a fivéreimmel. Alec, addig, ha nem gond, akkor kérlek, szállásold el a hölgyet a lakosztályodban, és rendelj neki valami ételt, mert ha jól láttam a gondolataiban, akkor éhes – nézett rám komolyan. – A küldetésed teljesítetted?

-          Természetesen, Mester – hajoltam meg előtte mélyen. Próbáltam minden hálámat is belevinni ebbe a meghajlásba, hiszen adott esélyt Liznek, adott esélyt nekünk, ami szinte már maga felér egy csodával.

-          Persze, persze – legyintett. – Most viszont menjetek, mert még a végén összeesik szegény – mondta határozottan. – Jane, kérlek, hozass te ételt a vendégnek.

-          Mester, a legmélyebb tisztelettel, nem szeretném végrehajtani ezt a feladatot – hajolt meg mélyen Jane.

-          Nem ártana, hogy összebarátkozz egy kicsit a lehetséges, leendő sógornőddel – állapította meg Aro.

-          Ez még egy kicsit korai, Mester – mosolyodtam el.

-          Ez nem korai, ez soha nem fog megtörténni – vicsorgott rá Jane Lizre, majd előrelendült. Félix alig tudta megállítani, hogy ne tudjon támadni. – Akkor legyen fájdalmasabb – vigyorodott el gonoszul, de én Liz elé vetettem magam, és elnyeltem húgom újabb dührohamát. A fájdalom azonnal mélyen belém hasított, és én szinte azonnal összeestem a súlyától.

-          Mit képzelsz, ki vagy te? – hallottam meg Elizabeth hisztérikus hangját. Aztán egy nagy csattanást, és a fájdalmam hirtelen elszállt. – Oh, a fenébe, a fenébe, nagyon kemény az arca – torzult el Liz hangja a fájdalomtól.

-          Mit tettél vele? – pattantam fel, és szegeztem a kérdést a húgomnak azonnal.

-          Most miért engem támadsz? Nem én pofoztam fel őt, hanem fordítva – vágta rá Jane dühösen.

-          Hogy mi? Megőrültél? – néztem Liz felé hitetlenül.

-          Bántott téged, méghozzá ok nélkül – rántotta meg a vállát a lány.

-          Aro, tényleg szükség van erre a komédiára? Végezzünk vele, hisz tudja a titkunkat, és ennyi. Szerintem nem kell túlzásba vinni a dolgot. Ez csak egy ember – sóhajtott fel Caius unottan, mire reflexszerűen rámorogtam, de persze csak mérsékelten.

-          Nem, fivérem, mert úgy érzem, hogy a hölgyből értékes vámpír lesz – vágta rá Aro.

-          Akkor miért nem változtatjuk át gyorsan, utána pedig minden megy a maga útján – állapította meg Caius.

-          A hölgy tett felém egy néma kérést, miközben a gondolataiban olvastam, és én ezt tiszteletben tartom – biccentett felé Aro.

-          Köszönöm – pukedlizett Liz hálásan.

-          Nem tesz semmit, kisasszony – bólintott rá a Mester. – Addig az egy évig, amíg Elizabeth emberként él a kastélyban mindenki tartsa tiszteletben, és szeretetben, mert egy év múlva a családunk tagjává válik. Senki sem vethet szemet rá semmilyen formában, hogyha ő nem szeretné – mondta határozottan. – Mindenki megértette?

-          Igen, Mester – jött mindenkitől az egyértelmű válasz. Kivéve persze egy valakit.

-          Jane? – fordult felé Aro kíváncsian.

-          Történhet vele baleset is. A emberek szerencsétlenek, hogyha leesik a lépcsőn, akkor nem fogok felelősséget vállalni a haláláért, csak azért, mert így történik – morogta maga elé.

-          Nos, amennyi vámpír van a kastélyban, ha meg is botlik, még akkor is lesz ott valaki, hogy elkapja, ezt mindannyian tudjuk – vált Aro arca is keménnyé. – Ahogy te is megtennéd ezt a lányért.

-          Igen, Mester – motyogta az orra alá.

-          Nagyszerű, most, hogy ezt megbeszéltük, Alec, kérlek, vidd a hölgyet, és mutasd meg neki a lakosztályod. Azt hiszem, hogy nálad lesz a legnagyobb biztonságban jelenleg – ajánlotta Aro.

-          Köszönöm – mondtam neki és hálásan, és hogy nyomatékosítsam is a szavaimat, mélyen meghajoltam előtt. Igazán nem is gondoltam volna, hogy ennyire megértő lesz velünk. Bár ebben az is benne lehet, hogy érez valami különlegeset Lizben, bár azt még talán ő maga sem tudja, hogy mit, és ettől lett ennyire izgalmas a számára. Az az egy biztos, hogy sokkal különlegesebb lány, mint ahogy azt magáról gondolja.

-          Nincs mit, Alec – bólintott Aro.  – Most viszont menjetek. Jane, majd visz fel ételt a hölgynek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd ránézett.

-          Igen, Mester – válaszolta Jane kelletlenül. – Gondolom, tészta, vagy pizza megfelel a hölgynek, amíg köztünk éli a kis világát – nézett Lizre gonosz arckifejezéssel.

-          Jane, viselkedj, légy szíves – morogtam rá a testvéremre.

-          Te nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak, ugyanis megtagadtalak testvérként. A fivérem nem lehet egy ember háziállata.

-          Na ide figyelj, te… - kezdett bele Elizabeth, de gyorsan befogtam a száját, és magamhoz húztam. Azt hiszem, hogy mára már kellőképpen felhúztuk Jane-t, úgyhogy nem kéne tovább fokozni.

-          Tartsátok egymást pórázon, különben még nagy bajok lehetnek – mondta testvérem határozottan.

-          Szerintem csak menjünk – forgattam meg a szemeimet. Majd felkaptam az ölembe Lizt, aki megint csak vissza akart volna szólni, de inkább gyorsan visszarohantam vele a lakosztályomhoz, gyengéden letettem a lábaira, majd kinyitottam az ajtót, és betessékeltem rajta.

-          Hű, ez hatalmas – mondta elámulva. – Az én szobám se volt kicsi, de ehhez képest csak egy kis gardróbnak számított, ez egészen biztos.

-          Nos, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet – mosolyodtam el. – Természetesen az ágy a tiéd lesz. Én elleszek a kanapén, vagy valahol a szobában, mivel úgysem alszom.

-          Ez a te lakosztályod, nem szeretnék alkalmatlankodni – rázta meg a fejét. – A kanapé is hatalmas, ott is nyugodtan elférek.

-          Azt mondtam, hogy nem, az ágy tiéd lesz, hidd el, nekem nem fog hiányozni, mivel jóformán nem is használom – mondtam határozottan. – Egyébként is teljesen felesleges az ellenkezés, mert úgysem tudsz meggyőzni, semmi esetre sem. Szóval egyszerűbb lenne, ha elfoglalnád a szoba neked felajánlott részeit.

-          Rendben van, köszönöm szépen – adta meg magát végre.

-          Nagyon szívesen, Liz – mosolyodtam el. – Végre hajlandó hallgatni a jó szóra – mondtam elégedetten.

-          Nos, azt hiszem, hogy legalább egyikünknek le kell adni a makacsságából, mert máshogy nem fog menni a dolog – pattantam fel az ágyra. – Hm… nagyon kényelmes fekhely. Jó ízlésre vall – dicsérte meg az egyéként valóban nagyon jó minőségű ágyamat. Egyszerűen rajongtam ezért a bútoromért, pedig nem is igazán szoktam használni, de annyira mutatós, és mégiscsak ez a szobám ékessége. Vagyis nem csak az én szobámé, hanem minden szobáé.

-          Nagyon köszönöm. Talán még az is mellettem szól, hogy még soha nem hoztam ide másik lányt – mondtam büszkén. Mindig is az igazira vártam.

-          Tényleg nem? – kerekedtek ki Liz szemei.

-          Esküszöm, hogy soha nem volt itt előtted másik nő, kivéve persze a húgomat, de ő a testvérem.

-          Most el akarsz csábítani, Alec? – mosolyodott el pimaszul.

-          Csak próbálom érzékeltetni, hogy milyen értékes hölgy is vagy a szememben, de ha úgy tetszik, akkor igen, el akarlak csábítani. Legalábbis próbálkozom, persze, csak akkor, hogyha nincs ellenedre – próbáltam meg csábítóan közeledni felé. – Elárulod, hogy hogyan győzted meg Arót arról, hogy adjon még neked egy kis időt? – kérdeztem kíváncsian.

-          Attól függ, hogy mi ajánlasz cserébe – mondta konokul.

-          Talán segíthetnél egy kicsit, hogy egyáltalán milyen ajánlat érdekelne – javasoltam, miközben lehuppantam mellé az ágyra.

-          Itt a kaja az emberednek – rontott be Jane az ajtón, majd ledobta az asztalra a dobozt.

-          Igazán elegánsan van tálalva, köszönöm – forgatta meg a szemeit Liz.

-          Te tényleg meg akarsz halni? – morogtam rá.

-          Nem tudom, hogy miért töröd magad, Alec, hiszen így is, úgy is meg fog halni. A kérdés csak az, hogy visszajön-e, vagy sem. Bár én az előbbire szavaznék – kontrázott rá húgom.

-          Felmerült bennem a kérdés, hogy ti most csak szórakoztok egymással, vagy tényleg ennyire nem vagytok szimpatikusak egymásnak – sóhajtottam fel.

-          Nos, nekem nem lenne bajom a húgoddal, hogyha nem lenne ilyen makacs a féltékenykedésével – állapította meg Liz.

-          Nem vagyok rád féltékeny. Mi okom lenne rá? – kérdezte Jane dühösen.

-          Nos, talán az, hogy eddig csak és kizárólag te voltál a nő a bátyád életében, most viszont vetélytársad akadt a személyemben, és ez neked nagyon nem tetszik – magyarázta teljes határozottsággal.

-          Te nem vagy vetélytárs, te csak egy szerencsétlen ember vagy, akire a bátyám véletlenül ráakadt, neked meg tetszik a helyzet, hogy egy vámpír, akinek a létezéséről eddig nem is tudtál érdeklődést mutat irántad – vágott vissza húgom azonnal.

-          Oké, maradjunk egyenlőre annyiban, hogy köszönjük az ételt, Jane – állítottam meg őket.

-          Már, ha nem mérgezett – szúrt oda Liz megint.

-          Pf… hárpia – indult el Jane az ajtó felé.

-          Kis pukkancs – kiáltott utána Elizabeth.

-          Fejezd már be, Liz, tényleg bántani fog, hogyha nem hagyod békén – tettem a kezem a szájára. – Egyébként is, milyen sértés az, hogy „kis pukkancs”?

-          Hát a húgod ne haragudj, de alacsony, és a végletekig idegesítő, ezért hívtam úgy, ahogy – szegte fel a fejét bátran.

-          Értem – forgattam meg a szemeimet. – Jobb lesz, ha vigyázok, hogy ti kettesben soha ne találkozzatok – állapítottam meg.

-          Miért, gondolod, hogy merhetem elhagyni ezt a szobát? – vonta fel a szemöldökét.

-          Aro sértetlenséget ígért neked, úgyhogy senki sem fog kárt tenni benned – vágtam rá azonnal.

-          Na és mi van a húgoddal? – kérdezte kíváncsian.

-          A húgom sem fog bántani, mert ha valakit tisztel és becsül, akkor az Aro, hiszen ő volt az, aki megmentett minket. Ő olyan a számunkra, mintha az édesapánk lenne. Mindig szeretett minket.

-          Na és miért szeret titeket? Azért mert különlegesebbek vagytok a többinél? – érdeklődött ártatlanul.

-          Értékeli a másságunkat, amit rajta kívül mindig mindenki hibának fogott fel, így mi nagyon hálásak vagyunk neki, amiért a képességeink ellenére is minket akart maga mellé – mondtam büszkén, és elégedetten.

-          Hm… érdekes nézőpont – húzta el a száját.

-          Hogy érted? – kérdeztem összezavarodva.

-          Nos, ha én szeretek, akkor nem azért szeretek valakit, mert mondjuk, van egy jó képessége, vagy mert a családom tagja, vagy mert valaki azt mondta, hogy szeretnem kell, hanem egyszerűen azért, mert jó ember, mert nekem kedves, semmi más nem számít – magyarázta a helyzetet.

-          Értem, hogy mit mondasz, a szeretetnek önzetlennek kellene lennie, de hidd el, biztos forrásból tudom, hogy a szeretet soha nem létezik csak úgy magától.

-          Na és, ha én képes vagyok bebizonyítani neked? – pillogott rám ártatlanul.

-          Csak nem úgy érted, hogy szeretsz engem? – vigyorodtam el.

-          Még nem, de jó úton haladsz, ha ez a célod – kacsintott rám.

-          Te mindig ilyen pimasz nőszemély voltál, vagy csak a halál közeli élmények hozzák ki belőled ezt a nagyon is ínyemre való vadságot? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem tudom, hogy mi hozta ki belőlem ezt az érzést, és ezt a vadságot, ahogy te nevezed, de lehet, hogy van némi köze a sikátorban levő élményekhez. Bár ezt semmiképpen se vedd úgy, hogy a te hibád, sokkal inkább a te érdemed – simított végig az arcomon.

-          Ez nézőpont kérdése. Félek, hogy túlságosan is kiöltem belőled az egészséges félelmet – húztam el a számat. – Viszont, volt egy kérdésem, amire még nem kaptam választ. Szóval, elárulod végre, hogy hogyan győzted meg Arót arról, hogy életben hagyjon egy egész évig?

-          Nem tudom, hogy el akarom-e kotyogni neked idő előtt – rázta meg a fejét mosolyogva.

-          Kérlek – próbáltam meg igéző tekintettel nézni rá.

-          Hé, ne csináld a vámpír bűbájodat rajtam – kapta el rólam a tekintetét. Ez az, tehát beválik a módszer. Akkor ezzel még kísérletezhetek. – Oh, micsoda illatok – szippantott egy mélyet a levegőből. Gondolom még csak most érezte meg a pizza illatát.

-          Éhes vagy? – kérdeztem lágyan.

-          Ami azt illeti, nagyon, de kicsit tényleg félek, hogy a húgod megmérgezte azt az ételt. Talán egy kicsit erős volt a belépőm – harapott az ajkába.

-          Elárulom, hogyha esetleg mérgezett lenne az étel, akkor azt érezném az illatán, és ezt a húgom is pontosan tudja, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod – súgtam a fülébe.

-          Ez egészen biztos? – pillantott rám csillogó szemekkel.

-          Igen – bólintottam azonnal. – Vagy talán nem hiszel nekem?

-          Ilyet még csak ne is feltételezz rólam. Ha valakiben megbíztam életem során, az pontosan te voltál. Pontosabban te vagy – jelentette ki magabiztosan.

-          Egy cseppnyi kétség sem volt a hangodban – kerekedtek ki a szemeim.

-          Miért, talán lenne rá okom? – pattant fel az ágyról, és mohón szabadította ki a pizzáját a csomagolásból.

-          Remélem, hogy nem, de nem vagyok hozzászokva az ekkora mértékű bizalomhoz, így nagyjából egy nappal később.

-          Márpedig én jelenleg mindenkinél jobban bízom benned – mondta komolyan, majd jóízűen beleharapott az ételbe. Attól tartok, hogy lassan teljesen beleesek ebbe a nőbe, és nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy ő is megőrüljön értem, de talán majd Félix és Demetri segít nekem, hogy meghódítsam a szívét…

Lliz Volturi - 4. fejezet

4. fejezet

KEDVES OLVASÓIM! ELNÉZÉST, HOGY CSAK ILYEN KÉSŐN, DE AZÉRT CSAK SIKERÜLT HOZNOM A FEJEZETET MÉG MA :D BOCSÁNAT A KÉSLEKEDÉSÉRT, DE NAGYON ZŰRÖS HETEM VOLT. :( JÓ OLVASÁST MINDENKINEK :D REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. PUSZI, DRUSILLA

(Liz szemszöge)

Egy dologban tökéletesen biztos voltam, az pedig az volt, hogy egyszerűen gyűlölök vámpíron utazni. Nagyon hepehupás, és túlságosan is gyors az út, legalábbis számomra. Nagyon utáltam, hogy hányingerem lesz az efféle utazástól, és így visszagondolva, tényleg talán butaság volt egy sikátorban várni a halált. Talán jobb lett volna, hogyha lopok egy kis pénzt apám fiókjából, bepakolok néhány ruhát, és eltűnök, méghozzá minél előbb és minél messzebbre. Most már úgy érzem, hogy mégsem akartam annyira meghalni, mint akkor. Azt hiszem, hogy mégsem volt ez jó ötlet.

-          Valami baj van? – állt meg hirtelen Alec. – Megint rosszul lett, Liz? Vagy talán fázik? Annyira megremegett hirtelen.

-          Jól vagyok – vágtam rá gyorsan.

-          Bocsánat, de nem úgy néz ki, Elizabeth – nézett rám elgondolkodva.

-          Minden rendben van, én csak…

-          Csak fél – fejezte be helyettem a mondatot. – Nincs miért aggódnia, ahogy ígértem, a családomat meg fogom győzni róla, hogy kapjon egy kis időt, és átgondolhassa az átváltozását.

-          Azt hiszem, hogy nekem ez így túl sok lesz egyszerre – haraptam az ajkamba. – Nem merem megtenni. Mármint, én ember vagyok, és nincs bajom a vámpírokkal, illetve azzal, akit ismerek és vámpír, de nem hiszem, hogy jó lenne, ha átváltoznék.

-          Biztosan? – kezdett el közelíteni felém. Furcsa fény csillogott a szemében. – Szerintem nagyon is jó lenne, ha átváltozna. Csodálatos lehet, hogyha hagyja, hogy vezessem az úton.

-          Mire készül? – léptem hátrébb idegesen.

-          Próbálom meggyőzni, hogy maradjon velem – szorított neki egy fának.

-          Nem hiszem, hogy ennek ez a módja – nyeltem egy nagyot.

-          Nos, azt hallottam, hogy a hölgyek jobban hajlanak a kompromisszumokra, hogyha nyomós okaik vannak a beleegyezés mellett. Gondoltam adok okot az öröklétre – suttogta a számba. Te jó ég. Most vajon meg akar csókolni? Hiszen engem még soha nem csókolt meg senki. Legfeljebb csak a kezemet.

-          Nem helyénvaló, amire készül – sütöttem le a pillantásom. – Engem úgy neveltek, hogy ilyesmire egyáltalán csak az eljegyzés után gondoljak – mondtam határozottan.

-          Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, akkor már túl van az eljegyzésen – állapította meg.

-          Azzal az emberrel nem is akartam volna soha komoly kapcsolatot létesíteni – vágtam vissza határozottan, és felszegtem a fejem, hogy nyomatékosítsam is a szavaimat. Folytatni azonban nem tudtam a megkezdett mondatot, mert egy szempillantás alatt kerültek gyengéd ajkak az én ajkaimra. Az agyam tudta, hogy ez nem helyes, és még nagyon korai, a szívem bizonytalan volt, mert tetszett neki Alec, ezt nem tagadhattam le, a neveltetésem sikítva tiltakozott, és követelte, hogy pofozzam fel ezt a férfit, a testem viszont azonnal reagált a gyengéd mozdulatokra, és nem akarta, hogy tiltakozzak a csók ellen. Alec, amint megérezte, hogy megszűnt az ellenállásom, és már élvezem is a csókját a számba mosolygott, és magához szorított. A szenvedély, ami addig éledt bennem azonnal elmúlt, és csak a váratlan fájdalomra tudtam koncentrálni. – Állj – húztam hátra a fejem, ezzel még nagyobb fájdalomhoz juttatva magam.

-          Mi a baj? Ennyire nem lehetett szörnyű – nézett rám döbbenten.

-          Kérem, engedjen el, nagyon fáj, ahogy szorít – tettem a kezeimet a mellkasára.

-          Oh, te jó ég, nagyon sajnálom – kapta el a kezeit rólam azonnal. – Azonnal kerítek egy orvost, addig talán óvatosan üljön le – terítette le a kabátját, és nagyon óvatosan leültetett rá. – Mit tehetnék még? – kérdezte aggódva. – Mit hozzak, Önnek? Fájdalomcsillapítót? Vagy esetleg egy puha takarót, amíg fekszik?

-          Ne aggódjon értem ennyire – legyintettem. – Már nem is fáj annyira – mondtam nyugtatóan. – Eltekinthetünk az orvostól is.

-          Nem nagyon hiszem, hogy már nem fáj, mert az arca minden apró mozdulatnál megrándul – vetette ellen.

-          Csak az ereje miatt történt – mondtam nyugtatóan. – Tisztában vagyok vele, hogy nem akart bántani – állapítottam meg ellentmondást nem tűrő hangon. – Ami pedig előtte történt, az… az csodálatos volt. Még soha nem éreztem ilyesmit ezelőtt – néztem a szemébe, de közben éreztem, hogy elpirulok.

-          Tényleg? – nézett rám döbbenten, és elégedett vigyor jelent meg az arcán.

-          Igen, nagyon kellemes volt – haraptam az ajkamba. – Tudja, én nem vagyok igazán gyakorlott, vagyis, én még tulajdonképpen…

-          Sejtettem, kisasszony – bólintott rá. Én pedig nagyon örültem, hogy nem kellett folytatnom a kis monológomat az üggyel kapcsolatban. – Egyébként, ha elárulhatok én is egy titkot. Én sem vagyok túl tapasztalt, de biztosan jól van?

-          Már jól vagyok - álltam fel óvatosan. Azért még éreztem a szorítást, de tudtam, hogy nem volt szándékos. Hiszen én csak egy törékeny ember vagyok, ő pedig erős vámpír.

-          Azért csak lassan, nem szeretném, ha tartós sérüléseket szenvedne. Vagyis azt szeretném, ha soha nem esne baja mellettem – mondta teljes komolysággal. – Biztosan nem tudom meggyőzni a vámpírság előnyeiről, és az örök élet szépségéről, amit akár együtt is eltölthetnénk?

-          Nem nagyon szeretném erőltetni a dolgot, mert félek, hogyha ölnék, akkor elveszíteném önmagamat – hajtottam le a fejem. Nem akarok egy vadállatra hasonlítani.

-          Én sem veszítettem el önmagamat attól, hogy vámpír lettem – állapította meg komolyan.

-          Milyen volt azelőtt? Emlékszik rá egyáltalán? – kérdeztem kíváncsian.

-          Természetesen emlékszem – bólintottam rá azonnal. – Mondjuk nem mindenre, de érzésekre, és eseményekre igen, és higgye el nekem, kisasszony. Az ember sokkal inkább vadállat tud lenni, mint egy vámpír. Nálunk a másság, a különleges képesség egy csodálatos dolog, míg az emberek a különbözőségeket sokszor negatív dologként fogják fel. Holott attól, hogy valaki más, még nem feltétlenül lesz jobb, vagy rosszabb bárkinél. Belegondolt már valaha, hogy miért van háború, miért bántják azt, aki nem illik bele az emberek tökéletes kis világképébe?

-          Őszintén szólva még nem nagyon – gondolkodtam el.

-          Vegyük például az édesapját, vagy a vőlegényét. Ők sem mondhatóak éppen jó embernek – állapította meg.

-          A vőlegényem tényleg nem jó ember, de az apám nem volt mindig ilyen. Úgy tudom, hogy csak azután vált ilyenné, hogy az anyám elhagyott minket a születésem után – magyaráztam halkan.

-          Attól, hogy az édesanyja elhagyta, még nem kellene az apjának így viselkednie – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Szerintem csak induljunk el – sóhajtottam fel.

-          Az ölembe vehetem? – kérdezte idegesen. – Ígérem, hogy nagyon óvatos leszek – fűzte még hozzá.

-          Ebben egyáltalán nem is kételkedem – vágtam rá egyértelműen. Mire finoman felsegített, és a lehető legóvatosabb módon vett az ölébe. – Azért cukorkából sem vagyok, és tudtommal porcelánból sem – kuncogtam fel.

-          Azért én attól tartok, hogy ez a kis mozdulatom, amit én egyáltalán nem is érzékeltem erősnek, nyomott fog hagyni ezen a csodálatos bőrön – mondta bűnbánóan.  

-          Nos, először is köszönöm a bókot – mosolyogtam rá. – Másodszor pedig, mindig is nagyon gyorsan gyógyultam.

-          Akkor a lelke is biztosan nagyon gyorsan gyógyulna az átváltozás után – mondta határozottan.

-          Miért akarja ennyire, hogy vámpír legyek? – kérdeztem a szemeimet forgatva.

-          Nos, azt hittem, hogy az imént egyértelművé tettem, vagy legalábbis próbáltam, de hogyha úgy érzi, hogy ez nem így van, akkor majd megpróbálhatjuk újra, legközelebb tudni fogom, hogy hol a határ – kacsintott rám. – Mindjárt megérkezünk, egyébként – fűzte még hozzá. – Az ott az én gyönyörű városom, Volterra – mondta boldogan. Látszott rajta, hogy tényleg hazaérkezett. Én soha nem éreztem még ezt, amióta csak élek.

-          Káprázatos – mondtam elámulva, amikor már a városka egyik eldugott utcáján lépkedtünk.

-          Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el. – Lehetne a mi otthonunk is – állapította meg hirtelen. Most tegezett le szemtől-szemben elöszőr. Elvileg fel kellene háborodnom rajta, de nekem tulajdonképpen nagyon is tetszik a helyzet.

-          Nagyon kedves az ajánlat, de…

-          De, nem tetszem? – kérdezte csalódottan.

-          Dehogynem, nem erről van szó – vágtam rá azonnal.

-          Akkor, miről van szó?

-          Arról, hogy nagyon hirtelen történik minden – magyaráztam a helyzetet. – Ezen felül semmiféle kifogásom nincs ellened – tegeztem vissza félénken.

-          Tetszik, hogy elkezdtél tegezni – mosolyodtam el.

-          Igen, nekem is tetszik, hogy tegeződünk – vigyorodtam el.

-          Bátyám, hoztál magaddal egy helyes kis vacsorát is? Ügyes vagy, hogy számoltad ki, hogy pontosan, hogy Heidi mikor ér ide az aktuális szállítmánnyal? Pont lekéstél róla – jelent meg egy gonosz tekintetű lány. – Játszunk vele egy kicsit mielőtt megeszed? – kérdezte izgatottan.

-          Semmiképpen sem – vágtam rá. – Ez a lány, ha minden jól megy, akkor velünk fog maradni – mondta határozottan.

-          Miért? Valami különleges darab a kicsike? – nézett rám izgatottan.

-          Nem, legalábbis nem tudok róla – rázta meg a fejét Alec.

-          Már bocsánat, de nem vagyok árucikk – szólaltam fel dühösen. – Hálás lennék, ha nem a szemem előtt beszélnének ki.

-          Bocsánat – kért elnézés Alec azonnal.

-          Megszelídített téged? – háborodott el a lány.

-          Jane, te is tudod, hogy mindenem a család és a Mester, de előfordul, hogy más szempontot is figyelembe kell venni – magyarázta Alec.

-          Szerencsére ezt még a Mester fogja eldönteni, nem pedig te – morgott fel a lány.

-          Ez a nő tényleg a testvéred? – kérdeztem ijedten.

-          Igen, ő a testvérem, de messze nem olyan rossz, mint amilyennek mindenki hiszi. Egyszerűen csak nehezen fogadja el a változásokat, és az új személyeket maga körül – magyarázta Alec lágy hangon.

-          Te jóságos ég, te beleszerettél egy emberbe? – kérdezte a lány felháborodva. – Emlékszel még, hogy az emberek mit tettek velünk, mert mások voltunk?

-          Miért gyűlölitek az embereket? – kérdeztem teljesen összezavarodva.

-          Téged nem kérdezett senki – nézett rám dühösen. A következő pillanatban pedig iszonyatos kín lett úrrá rajtam. Próbáltam visszafogni a hangom, de egyszerűen nem tudtam nem felsikoltani.

-          Hagyd őt békén – vicsorgott rá Alec a testvérére. – Ha nem hagyod, akkor hetekre megfosztalak minden érzékedtől, vagy akár még hónapokra is, majd meglátjuk.

-          Hagytad magad idomítani. Többé nem vagy a testvérem – szegte fel az állát a lány, de abban a pillanatban a fájdalmam is elmúlt.

-          Mi volt ez? – kérdeztem fáradtan.

-          Ez a húgom volt. Kilencvenkilenc százalék harag, és egy százalék egyéb érzelem – húzta el a száját Alec. – Jól érzed magad?

-          Igen, én jól vagyok – bólintottam rá. – Viszont te nem leszel jól, hogyha nem békülsz ki a testvéreddel.

-          Te még képes vagy őt védeni? – kérdezte morcosan.

-          Hidd el nekem, hogy hiányozni fogsz neki, méghozzá hamarosan – néztem mélyen a szemébe. - Nézd, nekem ilyen szinten általában igazam van, és most is az lesz.

-          Alec – jelent meg egy hatalmas férfi és egy valamivel kisebb, de a szemei mindkettőnek halált ígértek. Méghozzá az én halálomat.

-          Demetri, Félix – biccentett Alec azonnal.

-          Hm… Jane nem tévedett, nem semmi illata van a kicsikének – állapította meg a kisebb. A Demetri nevű.

-          Ne merészelj közelíteni hozzá – kezdett el morogni Alec.

-          Ebből elég, haladjunk az elé a Mester elé, mert azt hiszem, hogy mára már bőségesen elegendő férfias túltengéshez volt szerencsém – mondtam a szemeimet forgatva.

-          Nos, tulajdonképpen tényleg ezért jöttünk, mert a Mester vár titeket – bólintott a nagydarab fickó. – Egyébként tényleg helyes a kicsike, nem csoda, hogy elbűvölt téged.

-          Inkább csak menjünk. Úgyis majd a Mester dönt arról, hogy mi legyen – indult el velem kikerülve a két másik férfit.

-          Öhm… legalább összetartó a családod – állapítottam meg.

-          Igen, tényleg nagy öröm, hogy egyöntetűen meg akarnak enni téged – mondta a szemeit forgatva. – Ez itt a nagyterem. A vezetőink ülnek a székben. Közében Aro, mellette pedig Caius és Marcus. Aro meg akar majd érinteni mindkettőnket, hogy megtudja a dolgokat. Ő gondolatokat olvas, méghozzá érintés által. Úgyhogy fogadd el a kezét, és hagyd, hogy lásson téged. Akkor nem lesz semmi baj – magyaráztam a helyzetet.

-          Attól még, hogy megismeri a gondolataimat nem biztos, hogy hajlandó lesz meghagyni az életem – húztam el a számat.

-          Valóban nem biztos, de az én gondolataimtól talán majd jobb belátásra bír – mondta elszántan.

-          Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam – néztem rá félve.

-          Amiatt, ne aggódj – nyomott apró csókot a számra. – Hogy sikerrel járjunk – mosolyodott el a kérdő arcomat látva.

-          Most már biztos, hogy nem lesz semmi baj – szorítottam magamhoz.

-          Nos, ez egy nagyon kedves jelenet, de most már kinyitom az ajtót, ha nem gond – mondta Félix vigyorogva. – Csak egy ilyen kiscsajt találtál a küldetés alatt? Nekem is jól jönne egy – kacsintott rám. Hm… egész humoros. Talán még kedvelni fogom ezt a vámpírt.

-          Végre – villantak meg a középső széken ülő férfi szemei, amint meglátott minket belépni az ajtón. – Már nagyon kíváncsi voltam, hogy ki rabolta el Alec szívét. Főleg Jane jelentése után. Megengeded, kedvesem? – suhant elénk egy pillanat alatt.

-          Alec, kérlek, tegyél le – néztem rá komolyan. Majd miután letett minden figyelmemet Aro felé irányítottam, és a kezemet belecsúsztattam a tenyerébe, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy lássa a szándékaimat, mert akkor talán kapok egy kis gondolkodási időt, mielőtt én leszek a következő vacsorája valamelyik jelen levő vámpírnak…