Liz Volturi - 25. fejezet

25. fejezet

Kedves Olvasóim! Jövő héten nem tudok friss fejezetet hozni, mert nem leszek itthon, de a következő héten jön a friss fejezet :) Puszi, Drusilla

(Liz szemszöge)

Fogalmam sem volt, hogy milyen indokokkal fogom megmenteni az apám életét, de abban biztos voltam, hogy meg fogom menteni valahogyan. Aro nem dönthet helyettem, ahogy Esme életéről sem döntött ezelőtt. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az legyen az egyetlen megoldás, hogy majd a Volturi feje azt tesz a családommal, amit csak akar. Egyébként is, mi a fenét képzelt magáról Jane? Már éppen kezdtem reménykedni, hogy közöttünk gyűlölet helyett még lehet valami normális kapcsolat is, erre elárulja a testvérét, és engem is, ahogy lehetősége nyílik rá. Egyszerűen nem hiszen el, hogy már kezdtem bizakodni vele kapcsolatban. Vagy lehet, hogy ez csak egy trükk volt?

-          Kicsim, minden rendben? – kérdezte Alec aggódva, amikor letett a földre.

-          Nem mondhatnám – válaszoltam feszülten. – Valahogy egyáltalán nem így képzeltem el a közös hetünket.

-          Nos, ami azt illeti, nekem sem ez volt a kifejezetten tervem, de most már így alakult. Majd bepótoljuk a kellemes kikapcsolódásunkat, ha beszéltünk a Mesterrel – mondta gyengéden. Na persze, engem eltávolítanak gyorsan az útból, az apámat pedig néhány testőr megöli, ahogy Aro parancsolja. Úgysem tudom meg soha, hiszen nem hagyhatom el Volterra várát, vagy megölnek engem is. – Liz, úgy érzem, hogy most nem bízol bennem – nézett rám kérdőn.

-          Benned megbízom, de a Mesteredben nem, ne haragudj, de ez az igazság – mondtam határozottan. – Még alig ismerem, és egyáltalán nem örülök neki, hogy a mi ügyünkbe, vagyis az én ügyembe bele akarja ártani magát egy rakás vámpír. Nincs jogotok ítélkezni az apám felett, ehhez csakis nekem lehet jogom – mondtam dühösen.

-          Szerintem, hogyha elmondod ezt a Mesternek, akkor ő is be fogja látni – mondta Renata gyengéden, de most valahogy nem voltam biztos benne, hogy komolyan is gondolja. Aro nekem eddig is elég önfejűnek tűnt, és nem hiszem, hogy most változtatja meg a nézeteit egy törékeny kis ember kedvéért.

-          Ne találgassunk, inkább menjünk be – ajánlotta Alec a lehetőséget.

-          Nos, az kétségkívül célravezetőbb lenne – bólintottam rá én magam is.

-          Mester – hajolt meg Renata és Alec egyszerre, ahogy beértünk.

-          Nem teheted ezt – mondtam határozottan, még mielőtt bárki is megállíthatott volna a véleményem kinyilatkoztatásában.

-          Már megbocsáss, de mi vagyunk a Volturi, azt teszünk, amit csak akarunk – vágta rá durván Caius. Nahát, vajon miért nem lep meg, hogy megint ő köt belém?

-          Liz – szólt rám Alec halkan.

-          Nem, Alec, nem fogok hallgatni. Az apám ellen készültök – morogtam rá. Hogy a fenébe képzelik, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak.

-          Pont ez a probléma, kedvesem – lépett elém Aro békülékenyen. – Könnyen lehet, hogy nem is az apád, csak azt hazudta neked – mondta komolyan.

-          Lehetséges, hogy nem a vérszerinti apám, amire megjegyzem, egyelőre nincs bizonyíték, de akkor is ő nevelt fel, és mindig mindent megadott nekem, amire szükségem volt – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Jane? – pillantott Caius Alec testvérére, aztán pedig rám.

-          Mester, kérem… - kezdett bele Jane félve. Te jó ég, talán azon gondolkodik, hogy ellentmondjon Caius parancsára?

-          Jane – csattant fel Caius.

-          Fivérem, szerintem nincs szükség az erőszakra – mondta Aro békülékenyen.

-          Az egyik testőr ellentmondott nekem. Itt az ideje megnevelni őket. Vigyétek le az alagsorba, az egyik cellába – mutatott Jane-re dühösen.

-          Ne – szaladtam a lány elé, aki megvédett engem. Ha minden jól megy, akkor egyszer rokonok leszünk, és én nem akartam, hogy miattam bajba kerüljön. Talán nem is direkt árult el minket. – Kérlek, Jane, inkább tedd meg. Nem haragszom rád meg érte – fogtam meg a kezét óvatosan. Ő pedig döbbenten pillantott rám.

-          Te most komolyan meg akarsz óvni engem egy büntetéstől? – nézett rám teljesen elhűlve. – Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez – harapott az ajkába.

-          Akkor kezdj el hozzászokni – szorítottam meg a kezét egy pillanatra.

-          Nocsak, hölgyeim – csillantak fel Aro szemei. – Micsoda kellemes meglepetés. Ezek szerint mindenkinek használt a kis kirándulás – mondta elégedetten. – Gyermekem, ne aggódj, senki sem fogja bántani sem Jane-t, sem pedig téged, erre én magam adom a szavam – ígérte komolyan. – Viszont cserébe egyezzünk meg a kivizsgálás kapcsán.

-          Miféle kivizsgálás? – néztem rá értetlenül.

-          Szeretnénk megtudni, hogy mi a közöd Charles Evensonhoz. Nem csak kíváncsiságból. Mindenki látja, hogy mennyire hasonlítasz Esme Cullenhez – mondta Aro teljesen komolyan.

-          Ez biztosan véletlen, hiszen én sosem ismertem Mrs. Cullent – motyogtam halkan. – Hallottam róla történeteket, de fogalmam sem volt, hogy volt némi köze az apámhoz. Ami azt illeti, ez a tény engem is sokkolt.

-          Tehát, te magad is szeretnéd kideríteni az igazságot – szögezte le Aro.

-          Ezt a tényt eddig sem tagadtam – bólintottam rá.

-          Akkor mi lenne, ha együtt kitalálnánk a tervet, hogy mi legyen. Akár te is részt vehetsz benne, hogyha ennyire bízol abban az emberben – ajánlotta a lehetőséget.

-          Aro, ezt most nem fogom hagyni. Annyira nem fontos nekünk ez az ember – szólt közbe Caius azonnal.

-          Fontosabb, mint néhány nappal ezelőtt – szólt bele a beszélgetésbe Marcus is. – Alec és a leány már szorosan összekötötték az életüket. Már nem tudod szétválasztani őket.

-          Oh, dehogynem, hiszen a lány még ember – forgatta meg a szemeit Caius.

-          Nem hagyhatjuk, hogy Alec elveszítse a leendő társát – mondta Aro határozottan. – Liz is része lesz a klánnak, így van beleszólása abba, hogy mi történjen, főleg mert az ő emberi családjáról van szó.

-          Azt hittem, hogy elvileg lehetséges, hogy nem is az ő családja – állapította meg Caius.

-          Ez egyrészt még nem bizonyított tény, másrészt pedig a család nem csak vérszerinti lehet. Úgy tudom, hogy ti is egy család vagytok, mégsem rokona mindenki mindenkinek, nem igaz? – néztem komolyan Caiusra.

-          Nos, legalább valami, amiben végre egyetértünk – mosolygott. Ami azt illeti ez a kedves gesztus annyira félelmetes volt, hogy még tovább vitatkozni is elfelejtettem. – Még a végén kezdek hinni benne, hogy hű tagja lehetsz a klánnak.

-          Talán, ha adnál egy esélyt, akkor bebizonyíthatnám, hogy az lehetek – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nos, lássuk csak – gondolkodott el Caius. – A küldetésre szerintem menjen Alec, ha már ő kezdett bele, Renata, és mondjuk Félix – nézett Aróra határozottan. – Na meg persze a leendő tagunk, hogy kideríthesse a múltját.

-          Mester az út veszélyes lehet, Liz pedig még ember – tiltakozott Alec azonnal.

-          Vállalom – vágtam rá azonnal. Talán ezzel közelebb kerülhetek egy kicsit a család legmogorvábbnak tűnő tagjához, és még ki is deríthetem, hogy mi történt velem a múltban. Hol a helyem valójában.

-          Nem, nem vállalod – csattant rám Jane is.

-          Ezt nem ti fogjátok eldönteni – sziszegtem a fogam között.

-          Ez nagyon veszélyes, ha vadásznunk kell, vagy ha megtámadnak minket, akkor gondot okozhat, hogy ember – próbált Alec észérvekkel meggyőzni mindenkit, de engem inkább csak bosszantott, hogy nem tart engem méltónak egy küldetéshez. Attól, hogy ember vagyok, még lehetek gyors, intelligens, és okos. Vagyok olyan ügyes, hogy ne kapjon el senki.

-          Sajnálom, hogy neked gondot okoz, hogy ember vagyok – álltam elé, majd akkora pofont kevertem le neki meggondolatlanul, hogy már csak a reccsenést hallottam, aztán pedig a fájdalmat éreztem, ami végigsugárzott rajtam.

-          Liz, hát sosem tanulod meg, hogy ne pofozkodj a Volturi klán tagjaival, mert akkor mindig vihetlek magammal a vizsgálószobába? – kuncogott fel Carlisle. Mögötte pedig ott álltak még négyen. – Ő itt a feleségem, Esme – vonta magához kedvesét. – Az első fiúnk Edward. A lányunk Rosalie, és a párja Emmett – mutatott be mindenkit. Az én szememet azonban csakis az az arc kötötte le, amely minden reggel visszanéz rám a tükörből. Esme és én tényleg nagyon hasonlítunk. – Gondolom nem azért hívtál minket Aro, mert tudtad, hogy ebben a szent pillanatban fogja Liz felpofozni a párját – állapította meg Carlisle.

-          Valóban nem ez volt az oka, barátom – bólintott rá Aro. – Viszont, ha már itt vagy, és megkérhetünk, akkor lásd el Liz kezét, és utána folytatjuk ezt a beszélgetést – ajánlotta kedvesen.

-          Szerintem pedig nincs mit megbeszélnünk a továbbiakban – vágtam rá azonnal. Majd elindultam Carlisle felé. – Én is megyek a csapattal, ahogy azt a Mester megmondta – néztem jelentőségteljesen Caius szemeibe, aki erre elmosolyodott. Na, még a végén képes leszek egy hullámhosszra kerülni ezzel a vámpírral is.

-          Ez még nem lefutott ügy, Liz – szólt utánam Alec, majd visszafordult a többiekhez. Na, remek, ennyit a romantikus idillről és a gyakorlásról, amit már átbeszéltünk, de akkor sem fogom hagyni, hogy bárki is irányítson. Ebben a kérdésben most csakis nekem lehet jogom dönteni. Ez nem képezheti vita tárgyát.

-          Jól érzed magad? – szakított ki egy lágy hang a gondolkodásból. Észre sem vettem, hogy már a vizsgálóasztalon ülök. Mikor jutottunk el idáig? Mintha kiesett volna az elmúlt néhány perc.

-          Jelenleg sajnos még én sem tudom megmondani, hogy pontosan hogy érzem magam, de te leszel az első, aki megtudja, hogyha én már tudom – sóhajtottam fel.

-          Hűha, ez aztán nyakatekert mondat – kuncogott Carlisle.

-          Szegényke alaposan össze lehet zavarodva – mosolygott rám Esme. Milyen gyönyörű, és kedves felesége van Carlisle-nak. Úgy tűnik a pletykák egyáltalán nem hazudtak.

-          Na és te nem vagy? – csúszott ki a számon hirtelen.

-          Miért lennék? – kérdezett vissza értetlenül. – Hiszen Aro azt mondta, hogy a te múltadról van szó, amikor felhívott minket. A te múltad kiderítésében kéri a segítségünket.

-          Tehát nem mondta el, hogy ki az apám – sóhajtottam fel.

-          Miért lenne az érdekes, gyermekem? – simította meg a karomat. Micsoda gyengéd érintés. Olyan ereje van, amivel egy mozdulattal kettétörhetné bármelyik csontomat, mégis ösztönösen úgy ér hozzám, mintha pillangók sétálnának a karomon.

-          Akkor azt hiszem, hogy hosszú beszélgetés elé nézünk, miután Carlisle ellátta a karomat – motyogtam halkan.

-          Ellátom a karodat, de nem lesz kellemes, mert vissza kell tennem a helyére a csuklódat. Nem is akarom tudni, hogy mit követett el Alec, hogy ekkorát odasóztál neki. Még jó, hogy el nem törted, mert akkor sokkal nehezebb lenne a gyógyulási folyamat, és jóval fájdalmasabb is.

-          Megérdemelte, hidd el – morogtam magam elé.

-          Nem kétlem, hogy nagyon megbántott, de azt nem hiszem, hogy szándékosan követte volna el ellened a vétket – rótt meg Carlisle finoman. – Drágám, megfognád Lizt, hogy ne tudjon ugrálni, amikor a helyére teszem a csuklóját?

-          Hát persze, de nem kéne neki adni egy kis fájdalomcsillapítót? – kérdezte Esme aggódva.

-          Jobban jár, ha nem adok neki – mondta Carlisle. – Szükségem lesz rá, hogy érezze, hogy a helyén van-e. Ha nem érez semmit, akkor nem tud pontos válaszokat adni.

-          Azért remélem, hogy nem lesz nagyon vészes – sóhajtott fel Esme aggódva. Micsoda anya lehetett volna belőle. Annyira sajnálom, hogy szegény elvesztette a kisfiát. Vajon tényleg az apám felesége volt? Le kell majd ülnöm vele beszélgetni. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Tudnom kell, hogy mi van a múltamban pontosan, és azt is, hogy Esmének mi köze volt valójában az apámhoz, vagy esetleg mit tud róla, amit én nem.

-          Vigyázni fogok rá – nyomott gyors csókot Esme szájára Carlise, majd visszatért a kezemhez. Micsoda szerelem. Istenem, bár nekem is ilyen lenne néhány év múlva a kapcsolat Alec és köztem. – Kérlek, fogd meg a vállát, hogy ne tudjon elmozdulni közben.

-          Rendben – szorított le Esme finoman.

-          Akkor, háromra – nézett rám Carlisle kedvesen.

-          Háromra – bólintottam.

-          Egy, kettő… - aztán a három lemaradt, mert már csak a reccsenést hallottam, ahogy minden a helyére kerül, és a fájdalmat, ami belehasított a csuklómba.

-          Hová lett a három? – nyögtem fel könnyes szemmel.

-          Így nem készültél a fájdalomra, és gyorsabban túlestél rajta – mosolygott rám bocsánatkérően. – Gyorsan sínbe teszem, és bekötöm. Azután már mehetünk is vissza – mondta nyugtatóan. Majd gyengéden megfogta a csuklómat, és nekikezdet a bekötözésének. Esme pedig finoman simogatta a hajamat, ahogy kislánykoromban a dadusom. Ettől a sok figyelemtől, és kedvességtől pedig olyan zokogó roham tört rám, amit nem tudtam visszafojtani magamban. – Fáj még valahol, Liz? – állt meg Carlisle keze azonnal.

-          Nem – ráztam meg a fejem még mindig sírva.

-          Nyugalom, kicsikém, majd minden megoldódik. Most ne törődj a gondokkal, csak szépen sorban. Egyik dolog a másik után – ölelt magához Esme. Én pedig boldogan bújtam a hűvös testéhez. Lehet, hogy a vámpírok teste hideg, de engem mégis melegség járt át Esme egész lényétől. Annyira ösztönösen vigyázott rám. Őszintén sajnáltam érte, hogy el kellett veszítenie a kisbabáját. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos anya lett volna belőle, hogyha lehetősége nyílt volna rá az élete során.

-          Mi a helyzet? – dugta be a fejét Alec váratlanul az ajtón, de nem akartam, hogy így lásson, úgyhogy inkább elbújtam Esme haja alatt. – Liz – hallottam meg Alec hangját már sokkal közelebbről.

-          Menj most ki, kérlek. Nem akarom, hogy így láss – szipogtam halkan.

-          Kicsim, beszéljük meg. Tudom, hogy ez az egész az én hibám volt. Jane még meg is kínzott nem sokkal azután, hogy eljöttetek, mert ekkora tuskó voltam veled – mondta kissé hitetlenül.

-          Hogy mi? – néztem fel Esme haja mögül. Jane, miattam kínozta meg? Megvédett engem?

-          A húgom valamiért kezd megkedvelni téged – fűzte hozzá vigyorogva. – Már előre félek, hogy mi mindenben fogtok ti dönteni helyettem, de tetszik a helyzet – kuncogott fel. – Kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy hibáztam, de megígérem, hogy többé nem fordul elő. Mindig meg fogom hallgatni a véleményed, és együtt döntünk – ígérte komolyan.

-          Kész is vagyunk – mosolygott ránk Carlisle. – Magatokra is hagyunk egy kicsit benneteket – fogta meg Esme kezét, majd kisétáltak az ajtón.

-          Szóval megbocsátasz? – kérdezte Alec kissé feszülten.

-          Megbocsátok, ha többé nem oktatsz ki engem nyilvánosan – morogtam halkan.

-          Rendben, türtőztetem magam – ígérte meg komolyan. – Te viszont egy kicsit próbálj meg kevésbé tűzről pattant lenni, ha a Mesterekkel beszélünk – kérte lágyan.

-          Jól van, megígérem – bólintottam rá.

-          Akkor szent a béke? – simított ki egy tincset az arcomból.

-          Igen, szent a béke – bólintottam rá, majd bizonyítva a szavaimat lágyan meg is csókoltam…

Liz Volturi - 24. fejezet

24. fejezet

(Liz szemszöge)

A zuhanyozás kifejezetten jól esett, egy kicsit megnyugtatta a jelenleg nem túl jó állapotban levő idegeimet. Amikor megtörölköztem, nagyot sóhajtottam a lehetséges hálóingeim között állva. Amiket Renata vett nekem egytől-egyig fantasztikus darabok voltak, de jelenlegi állapotomban nem gondoltam, hogy jól lennének, az én hagyományos hálóingeim viszont talán nem elég szexisek, hogy Alec előtt viseljem őket. Habár, ha belegondolok eddig mindenben tetszettem neki, és egyébként is megbeszéltük, hogy fogunk egy kicsit gyakorolni, bár ezt biztosan nem ma estére terveztem be. Majd néhány nap múlva, amikor már nyugodtan tudok venni egy forró fürdőt, és ellazíthatom kellőképpen az izmaimat.

-          Liz, jól vagy? – kérdezte Alec az ajtó mögül.

-          Persze, mi baj lenne? – kérdeztem vissza.

-          Idegesen járkálsz fel-alá, és a légzéseden is hallom, hogy valami nincs rendben – válaszolta azonnal. – Engem nem nagyon lehet átverni.

-          Csak nem tudom, hogy mit vegyek fel – szusszantottam olyan halkan, hogy remélhetőleg a végét meg se hallja.

-          Mondjuk hálóinget? – kérdezte Alec értetlenül.

-          Oh, férfiak – forgattam meg a szemeimet. Ezek szerint mégiscsak meghallotta.

-          Most meg mi rosszat mondtam? Alváshoz ez elég logikus viselet, vagy nem? – kérdezte, és el tudtam képzelni, hogy közben olyan értetlen arcot vág, mint amikor elhatározza magában, hogy nem érti a női nemet.

-          Igen, de tudod hálóingből is igen nagy a választék – vágtam vissza.

-          Nekem az a múltkori Renata által választott darab nagyon is tetszett – mondta nagyot nyelve.

-          Te kéjenc – nevettem fel.

-          Azt ígértem, hogy jófiú leszek, és fokozatosan haladunk, de azt nem mondtam, hogy a szememet is csukva tartom. Nézni szabad – állapította meg kissé felháborodva. Az én szemem pedig megakadt egy gyönyörű sötét-bordó, mélyen dekoltált darabon. Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy ilyeneket fogok hordani, de ha egyszer annyira tetszik Alecnek, akkor miért tagadnám meg tőle a látványt? – Öhm… segítsek választani? – kérdezett csintalan éllel a hangjában.

-          Nem, azt hiszem, hogy már megvan a tökéletes – válaszoltam azonnal. Majd ledobtam a köntösömet, belebújtam a fehérneműbe, és a hálóingbe is, majd visszavettem magamra a köntöst, hogy mégse egy szál hálóingben rontsak rá azonnal Alecre. Bár lehet, hogy imponálna neki a látvány. Talán mégiscsak köntös nélkül kéne kisétálnom innen? Végül is, feszegetni akarjuk Alec határait. Várjunk csak? Mióta lettem én ilyen könnyűvérű liba, aki alig várja, hogy végre komolyabbra forduljanak a dolgok? Nem tehetek ilyeneket, nem hazudtolhatom meg a neveltetésemet, nem lehetek kurtizán, hiszen egy vallásos lány ártatlan, szerény, és semmiképpen sem próbálja elcsábítani a férfiakat az egészséges határon túl. – Mi a fenét művelek? – vettem vissza magamra a köntöst. Jézusom, a múltkor is úgy néztem ki, mint egy kurtizán? Miért is vettem fel azt a hálóinget?

-          Liz, mi a baj? – kezdett el Alec aggódni.

-          Semmi – válaszoltam nagyot nyelve. Majd jó alaposan összehúztam magamon a köntöst, és kisétáltam a fürdőből.

-          Dehogyis nincs baj, ne néz bolondnak – vonta fel a szemöldökét. – Oké, mi jutott eszedbe a múltadból? Bár, valószínűleg most éppen ledér nőszemélynek képzeled magad, mert úgy összehúztad a nyakadig a köntöst, hogy egy apáca is megirigyelhetné – forgatta meg a szemeit. – Attól, hogy tetszeni akarsz a párodnak, még nem leszel erkölcstelen lány – fűzte még hozzá. – Sőt, én pontosan tudom, hogy csak és kizárólag én láthatlak így, és egy férfi, vagy nő sem látott téged így azelőtt. Igazam van?

-          Hát persze, hogy nem látott így még senki. Még csak az kéne – vágtam rá felháborodva.

-          Akkor? – nézett rám kérdőn.

-          Mi van, akkor? – kérdeztem vissza.

-          Én csak szeretném, ha túllépnénk az újabb fóbiádon – huppant le az ágyra. – Megjegyzem legutóbb, abban a gyönyörű darabban nem voltál ilyen feszélyezett. Zavarban voltál egy kicsit, de ennyire nem akadtál ki rajta, hogy így látlak téged.

-          Talán túl sokat beszéltünk ma az apámról, és megint úrrá lett rajtam a pánik – tártam szét a karjaimat.

-          Na látod, ezt el tudom képzelni én is – bólintott rá. Majd felpattant és előttem termett. – Megengeded? – mutatott köntös öve felé.

-          Igen – haraptam az ajkamba. Ő pedig óvatosan kioldotta a masnit, de nem tett semmi mást. Nem nyitotta szét a köntösömet, hogy lássa, mi van alatta, csak felemelte az állam, és finom csókot nyomott a számra, aztán egy szempillantás alatt visszahuppant az ágyra.

-          Kővé dermedtél, kedves? – kérdezte vigyorogva.

-          Azt hittem, hogy…

-          Nem, te fogod megtenni, majd, ha készen állsz rá, én csak segítettem neked a helyes döntés meghozatalában. Nem akarlak irányítani, Liz, én csak próbállak támogatni a döntéseidben. Szerintem azzal, sokkal többre megyünk, mint azzal, ha irányítani akarlak, ahogy azt eddig tették veled. Önálló személyiség vagy. Egy csodálatos ember, akinek meg találni önmagát, a saját hangját, méghozzá minél előbb – mondta határozottan.

-          Nahát, sosem gondoltam volna, hogy ilyet fogok hallani valaha is egy férfitól – kerekedtek el a szemeim. Ennyire fontos lennék Alecnek? Annyira, hogy egyenrangú társának szeretne, nem pedig csak a feleségének, aki csinosan mutat a kirakatban?

-          Akkor sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem sok helyesen gondolkodó férfival találkoztál eddig életed során – állapította meg. – Na, nem akarsz lepihenni? Nem ártana, ha kipihennéd magad holnapra, méghozzá minél jobban. Tudod, holnap akkor jönni fog Vince, hogy egyeztessünk, de Jane is azt ígérte, hogy meglátogat minket, hogyha ideje engedi, és akkor egy kicsit talán össze tudtok barátkozni – mondta lelkesen.

-          Nem tudom, hogy tudnék-e most aludni – vettem le a köntösöm, majd kényelmesen elhelyezkedtem mellette az ágyon. Válasz helyett azonban csak egy elégedett morgást kaptam válaszul. Olyan doromboló hangot, amibe rögtön belepirultam, majd Alec a hátamhoz simult, és gyengéden magához szorított.

-          Azért egy kicsit mégiscsak kéne aludnod – suttogta a fülembe. – Neked még fel kell töltődnöd, ellentétben velem – súgta lágyan a fülembe. – Gyere, fordulj a hasadra – mondta gyengéden. – Megkapod a masszázst, amit ígértem, és akkor el fogod felejteni a gondjaidat, és kiszáll belőled a feszültség.

-          Alec, ez igazán nem szükséges, hiszen egész nap kényeztettél és lested minden kívánságomat. Igazán nem várhatom el tőled, hogy továbbra is engem kényeztess – tiltakoztam erőtlenül. Tudtam, hogy jól esne a masszázs, de nem szerettem volna, hogyha azt hiszi, hogy mindig, mindenben a kedvemre kell tennie. Az egyoldalú dolgokat nem igazán szeretem, úgyhogy nekem is viszonoznom kell majd ezt a sok gyengédséget, és kedvességet, amit kapok.

-          Tudom, hogy nem szükséges, de mint már mondtam, nagyon is élvezem, ha megérinthetlek, úgyhogy szerintem hagyd magad, és előbb szabadulsz – kacsintott rám. – Egyébként ez a hálóing, megint csak elképesztő – fűzte még hozzá nagyot nyelve.

-          Köszönöm – haraptam az ajkamba. Talán mégiscsak hagynom kellene, hogy Renata elvigyen vásárolni, mert úgy látom, hogy Alecnek nagyon is imponálnak az ilyen finom, de mégis merész holmik.

-          Liz, neked tényleg nem nagyon bókoltak eddigi életed során – sóhajtott fel Alec. – Nem is értem, hogy hogy lehet az, hogy a férfiak nem csúsztak előtted térden állva a kegyeidért. Nem volt senki, aki udvarolt volna neked az apád által választott vőlegényeden kívül?

-          Az apám minden lehetséges udvarlóm tudtára adta, hogy ő már elrendezte a hátralévő életemet – válaszoltam halkan.

-          Neked sem tetszett senki, aki udvarolni akart neked? – kérdezte kíváncsian.

-          Alec, a téma kezd egy kicsit kínossá válni – nyögtem fel.

-          Tehát volt – mondta határozottan. – Úgy tudtam – állapította meg elégedetten.

-          Semmi komoly – ráztam meg a fejem gyorsan.

-          Halljuk, milyen volt a srác? – kérdezte kíváncsian.

-          Alec, hiszen alig ismertem, mindössze kétszer táncoltam vele, és alig beszélgettünk – mondtam ellenmondást nem tűrve.

-          Azt viszont szögezzük le, hogy te inkább őt választottad volna társadul – állapította meg tárgyilagosan.

-          Nos, nem tagadom, hogy imponált az udvariassága, és a gyengédsége. Olyan gyengéden ért hozzám, amikor táncoltunk, és nem morgolódott, ha elrontottam a lépést, hanem csak kuncogott egyet és már vezetett is tovább a parketten.

-          Oké, mindjárt leolvadsz az ágyról – morgolódott Alec.

-          Hé, te kérdezted, hogy miért volt más – védekeztem azonnal.

-          Talán meg kéne keresned őt – sóhajtott fel.

-          Hogy mi? – fordultam felé hirtelen, amivel csak annyit értem el, hogy megint kellemetlen helyzetbe hoztam magunkat, mert az előbb még a hátamat masszírozó kezei a mellemen folytatták a mozdulatsort.

-          Jesszus, Liz, nem tudsz nyugton maradni? – kérdezte Alec kissé idegesen.

-          Te pedig miért folytatod a masszázst – sóhajtottam fel. Bár tulajdonképpen ezt folytathatná még, akármeddig, hogy ez micsoda érzés.

-          Bocsánat – kapta el a kezeit.

-          Semmi gond, nagyon jó volt – csúszott ki a számon. Szégyenemben pedig legszívesebben elsüllyedtem volna. Ezt most tényleg kimondtam hangosan is? A francba.

-          Oh, ezt bóknak veszem – vigyorodott el.

-          Ne mondj nekem többé olyat, hogy meg akarsz szabadulni tőlem – tereltem el a témát.

-          Nem mondtam, hogy meg akarok szabadulni tőled. Csak a legjobbat szeretném neked, és örülnék, ha én lennék a legjobb, de persze megértem, hogyha mást választasz. Az én képességeimet kevesen nem tartják nagyon félelmetesnek, megértem, ha te is így érzel – hajtotta le a fejét.

-          A te képességeid, vagyis képességed nem félelmetes – mondtam határozottan. – Na jó, talán egy kicsit mégis az, de egyáltalán nem vészes. Én például egyáltalán nem félek tőle – mondtam határozottan.

-          Mintha nem így vélekedtél volna, amikor az erdőben sikoltoztál, hogy nem látsz – állapította meg, miközben elhúzta a száját.

-          Bocsánat, hogy nem készültem fel rá, hogy szinte azonnal megvakulok – forgattam meg a szemeimet. – Egyébként pedig, azóta szerintem nagyon is jól viselem az ehhez hasonló helyzeteket. Vagy talán nem így van? Amióta tudom, hogy mi a képességed, azóta már nem rémülök meg, amikor esetleg használni próbálod rajtam.

-          Nem szoktam használni rajtad… - kezdett bele, de leintettem. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor a kezét az ajkaimra tapasztotta.

-          Oké, elismerem, hogy néha szoktam, de csak nagyon-nagyon ritkán – adta meg magát inkább. 

-          Na ugye – kuncogtam fel, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, újra a hasamra, hogy folytathassa, amit elkezdett. – Még nem untam ám meg a masszázst – néztem rá jelentőségteljesen, amikor nem mozdult.

-          Te kis telhetetlen – kuncogott fel.

-          Nem is igaz, alig néhány percet kaptam még csak belőle, és az igazán nem sok – mondtam határozottan.

-          Jól van, ebben igazad van – bólintott rá. – Végül is azt ígértem, hogy alapos masszázst fogsz kapni.

-          Helyes, szeretem, ha betartják az emberek az ígéreteiket – vigyorodtam el elégedetten. Majd tényleg teljesen ellazultam a finom mozdulatok hatására. – Talán mégsem kéne túlzásba vinni azt, amit csinálsz – ásítottam el magam.

-          Ugyan miért ne kéne? – kérdezett vissza kíváncsian.

-          Azért, mert így vészesen gyorsan el fogok aludni – motyogtam magam elé.

-          Sziasztok, gerlicék – huppant be Renata az ablakon át. – Upsz, bocsánat, nem gondoltam, hogy zavarok – kért elnézést azonnal, amint meglátta, hogy milyen helyzetben vagyunk. – Nem akartam rárontani a romantikára, de Jane összefutott este Vince-szel, és furcsállta, hogy itt vagy, és azután kikérdezte őt, úgyhogy Aro tudomást szerzett a kis kutatásodról.

-          Remek, mennyire dühös? – kérdezte Alec idegesen.

-          Rád nem dühös, de Charles Evenson elég nagy bajba keveredett. Már egyszer felajánlotta Esmének, hogy a Volturi elintézi azt az embert, hiszen tudod, hogy mennyire szereti a Mester Carlisle-t, és a családját, de akkor Esme nemet mondott, mint tudjuk, de ez már a második eset, hogy bele keveredik valamibe, az az ember, amibe nem kéne.

-          Mikor indulnak a testőrök? – kérdezte Alec idegesen.

-          Holnap este, a Mester még előtte szeretett volna értesíteni benneteket, és beszélni is akar veletek, ezért küldött ide engem – magyarázta Renata.

-          Máris megyek, és felöltözöm – kezdtem el feltápászkodni az ágyról, bár nem voltam a legjobb formámban, mert már tényleg nagyon álmos voltam.

-          Ne, maradj csak, a Mester holnap reggelre vár benneteket, addig semmi sem fog történni – mondta Renata határozottan.

-          Nem, nem tudnék aludni annak tudatában, hogy mi készül. Csak adjatok tíz percet, és már indulhatunk is – keltem fel végre. Egy kicsit lassan akartak a végtagjaim engedelmeskedni nekem miután ilyen remekül ellazultam a kényeztetéstől.

-          Oh, pontosan eltaláltam a méreted – lelkesedett Renata, amikor végigmért. Na persze, neki ha valami igazán fontos, akkor az a fehérnemű, és a hálóing. Imád intim holmikat vásárolni. Bár, be kell vallanom, hogy nekem is kezd tetszeni a dolog, hiszen Alec mindig olyan lelkes, amikor felveszek egy igazán csodálatos darabot.

-          Ezért én magam is csak hálás lehetek – mondta Alec elismerően. Majd megint azt a doromboló hangot hallatta, amit akkor, amikor meglátott. Ezt még ki kell tárgyalnom majd a barátnőmmel, ha lesz rá időm, de most sokkal fontosabb, hogy beszéljünk Aróval, így berohantam a fürdőszobába, és amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, és már vissza is mentem a többiekhez.

-          Indulhatunk – mondtam határozottan. Mire Alec megadóan a karjába kapott, a következő pillanatban pedig már a tetőkön röpködtünk úton a kastély felé…