Liz Volturi - 61. fejezet

61. fejezet

(Alec szemszöge)

Az este végül is sikeresen zárult. Liz megnyugodott és elfogadta az indokaimat, amiért én is menni szeretnék a küldetésre, és azt hiszem, hogy most egy ideig nem kell majd semmit sem veszekednünk, legalábbis nagyon remélem. Legfeljebb azon, hogy már megint mi akar átrendezni a szobánkon. Bár ezzel még együtt tudok élni. A lényeg, hogy mellettem legyen, és a karomban tarthassam éjszakánként, amíg alszik. Bár már nem sokáig fog aludni, ez is biztos. Minél előbb szeretné az esküvőt, ami ellen nekem sincs kifogásom természetesen, hiszen én is nagyon szeretném a magaménak tudni ezt a csodálatos nőt. Remélem, hogy hosszú békeidő jön, hogy kiélvezhessünk minden pillanatot, és elvihessem Lizt mindenhová, ahová csak szeretné.

-          Alec, hamarosan indulunk, gondoltam szólok – dugta be Jane a fejét az ajtón. – Hű, Liz ennyire dühös volt? – nézett körbe a ruhahalmokon, amelyek a szoba különböző pontjain hevertek.

-          Ami azt illeti nem volt boldog, de lehiggadt – vigyorodtam el.

-          Nos, vigyázz vele, mert vámpírként, akár majd a bútorokat is hozzád tudja vágni, hogyha akarja – állapította meg Jane. – Nem mintha attól mondjuk, bajod esne, de az szórakoztatóbb ez biztos.

-          Te mégis kinek az oldalán állsz? – vontam fel a szemöldököm.

-          Mindig azén, akién akarok – kacsintott rám. Majd eltűnt a szobából. Na ez a játékos és humoros lány vajon tényleg Jane volt, vagy sikeresen beférkőzött közénk valaki, aki kiköpött mása a húgomnak.

-          Ez egyértelműen, Jane – jelent meg Edward az ajtóban a nyomában Esmével. – Bármennyire is hihetetlen, boldognak tűnik mostanában.

-          Igen, én is úgy látom – egyeztem bele azonnal. – Őszinte leszek, eleinte a húgom ilyen téren való változása megrémített egy kicsit, de most már nagyon is tetszik, amit látok – mondtam elégedetten.

-          Nekem is tetszik, amit látok – mondta Esme gyengéd mosollyal az arcán, és a lányát nézte, ahogy még közelebb bújik hozzám még álmában is.

-          A legdrágább kincsem lesz – ígértem meg az anyukájának. Mindig is tiszteltem, és kedveltem Esmét, sosem tennék olyat, ami árthat neki vagy a lányának.

-          Tudom, Alec, és büszke leszek rá, hogy fiammá fogadhatlak téged is – mondta lágyan. Hát igen, Carlisle csupaszív felesége már csak ilyen volt. Mindenkit tudott szeretni. – Most viszont magatokra hagyunk, hogy nyugodtan búcsúzzatok el egymástól.

-          Köszönöm – mondtam hálásan, de már csak hallották, mert egy szempillantás alatt eltűntek.

-          Már menned is kell? – motyogta a mellkasomba Liz álmosan.

-          Nemsokára, de ahogy ígértem, gyorsan elintézzük, és néhány nap múlva újra itthon leszek veled. Addig lesz időd átrendezni a szobánkat – mondtam neki mosolyogva. – Készítettem neked egy borítékot a felső fiókba, használd nyugodtan, ha vennél valamit.

-          Alec, ezt már megbeszéltük – csattant fel halkan. – Nem fogom állandóan a pénzedet költeni.

-          A pénzünket, és dehogynem fogod. Én úgysem költöm, úgyhogy neked kell – mondtam határozottan. – Már egyébként is ráfér a szobánkra egy kis frissítés. Elég régimódi.

-          Én viszont sok dolgot így szeretek benne, úgyhogy a nagy részét nem szeretném megváltoztatni – mondta komolyan.

-          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök ennek – kuncogtam fel. Ha túl nőies szobára érnék haza, annak azért nem örülnék túlságosan.

-          Mondjuk, egy-két apró változtatást azért elintézek, mire hazaérsz – fűzte még hozzá. – Nagyon zavarna itt egy komód? – kérdezte kíváncsian.

-          Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. – Lepj meg, kicsim – mondtam neki vidáman. – Bármit is csinálsz biztosan tetszeni fog.

-          Rendben van, de magadra vess, hogyha mégsem tetszik majd – kuncogott fel.

-          Csak annyit kérek, hogy ne fess mindent rózsaszínre, az azért zavarna – húztam el a számat tettetett félelemmel.

-          Ne aggódj, a rózsaszín nekem sem a kedvencem, akkor inkább vérvörös, vagy bordó – villantak meg a szemei.

-          Az akár még jó is lehet. Tudod a bordó árnyalat jó hatással van rám, akárcsak a bordó ruháid, vagy vérvörös hálóingjeid – húztam magamra kedvesemet.

-          Akkor mire hazaérsz biztos, hogy minden bordó lesz és vérvörös – vetette át a lábát a csípőmön.

-          Szavadon foglak – húztam végig lassan a nyelvem az ütőerén. Tudtam, hogy ettől mindig megőrül. Csak az volt a baj, hogy nem sok időm volt már a karjaimban tartani az én szépséges arámat.

-          Ha tényleg menned kell, akkor ezt most hagyd abba – kuncogott fel.

-          Különben mi lesz? – vontam fel a szemöldököm.

-          Különben ideláncollak az ágyhoz, és akkor várhatnak rád – mondta komolyan.

-          Ez egy remek ajánlat – vigyorodtam el. – Viszont tényleg mennem kell – néztem mélyen a szemébe.

-          Igen, tudom – bólintott rá. – Kérlek, siess vissza hozzám – simított végig az arcomon.

-          Hozzád mindig – nyomtam még egy búcsúcsókot a szájára, majd felkeltem, és felvettem a ruháimat, és a köpenyemet is.

-          Szeretlek – szólt még utánam Liz mosolyogva, de kissé aggódó tekintettel.

-          Én is szeretlek, és ne aggódj, minden rendben lesz – ígértem komolyan. – Néhány nap múlva találkozunk.

-          Úgy legyen – csillantak fel a szemei. Majd visszadőlt az ágyra, de közben tudtam, hogy még mindig figyel engem, ahogy távolodom a szobánktól…

Nem tulajdonítottam ennek a küldetésnek különös jelentőséget, de hazudtam volna saját magamnak is, hogyha az állítottam volna, hogy egy cseppnyi félelem sem maradt bennem azután, hogy megsérültem. Nem is igazán magam miatt aggódtam, hanem amiatt, hogyha hibázok, akkor egy másik, vagy akár több családtag is megsérülhet miattam. Nehéz ezzel a tudattal élni, főleg most, hogy mindenki láthatja a hegeimet, hogy mégsem vagyok annyira legyőzhetetlen, mint ahogy mindenki hitte. Bármennyire is fáj bevallanom magamnak, és másoknak is, de tény, hogy csorba esett a hírnevemen ezzel a hibával, és ezt mindenki tudja a kastélyban.

-          Hogy is volt az a szöveg, hogy ez nem a bizonyításról szól? – lépett mellém Edward kíváncsi tekintettel.

-          Ne hallgatózz, hogyha nem tetszik, amit hallasz – csattantam rá. – Egyébként pedig sokkal jobban érdekel Liz biztonsága, ha tudni akarod, de azért igen, egy kicsit ideges vagyok a történtek miatt.

-          Szerintem túl sokat vársz el magadtól és másoktól is. Teljesen felesleges ennyire kiakadnod egy ilyen kis baleset miatt, ami történt. Néha én is hibázok a képességemmel, de tudod, csak az hibázhat, aki tesz is valamit – mondta kedvesen.

-          Ez rendben is van, de azt szokták mondani, hogy az első mindig nehezebb. Bár nekem egészen biztosan nem lesz második eset – néztem rá határozottan.

-          Ebben én is biztos vagyok – biccentett Edward.

-          Na végre, már azt hittem, hogy vissza kell mennem érted – forgatta meg a szemeit húgom, amikor kiértünk a járatokhoz.

-          Ne aggódj, Jane, Alec pontos, mint mindig – vágta rá Aro azonnal. – Akkor tehát indulhatunk – fűzte még hozzá.

-          Mindenki készen áll, Mester – hajtotta meg magát Jane.

-          Ti is jöttök? – kérdeztem döbbenten végignézve az egész Cullen családon.

-          Természetesen – vágta rá Carlisle. – Liz hozzánk is tartozik, így segítünk mindenben, hogy nyugodt élete lehessen.

-          Köszönöm – mondtam hálásan.

-          Inkább mi köszönjük, hogy ha véletlen is, de megtaláltad őt – mosolygott rám Esme.

-          Mester, kérlek, vigyázz rá – fordultam Caius felé. Nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni erre a megnyilvánulásomra, de muszáj volt kimondanom, amit éreztem.

-          Garantálom a biztonságát és a jólétét a távollétedben, emiatt nem kell aggódnod – válaszolta hihetetlen komolysággal. – Te pedig ígérd meg cserébe, hogy épségben visszahozod a családtagokat.

-          Úgy lesz – bólintottam rá, és tudtam, hogy bármi áron így is lesz.

-          Remek, akkor induljunk – vágott közbe Aro. Majd elindult az alagútba, mi pedig követtük. Remélem, hogy minél előbb túl leszünk ezen a dolgon, és hamarosan már újra Liz közelében lehetek majd…

(Liz szemszöge)

Nem örültem annak, hogy Alec ilyen gyorsan vállalt egy küldetést azután, hogy megsérült, de megértettem őt. Bizonyítani akart magának, és mindenki másnak is, azok után, hogy miattam megsérült. Tudtam, hogy nem hibáztat engem, de azzal is tisztában voltam, hogyha nem lettem volna ott, és nem akart volna vigyázni rám is, akkor soha nem történt volna mindez. Vagy, hogyha lett volna annyi eszem, hogy nem rohanok úgy el tőle, mint egy őrült, mert valljuk, egyáltalán nem arra szaladtam, amerre kellett volna. A sikátor belseje felé menekültem, mint egy ostoba csitri, ahelyett, hogy kirohantam volna a forgalmas főútra, ahová nem követtek volna a vámpírok, vagy legalábbis nem fitogtatták volna az erejüket. Viszont ezzel már nem tudok mit tenni, ami történt, megtörtént.

-          Elisabeth – kopogtatott be az ajtón Caius. Vajon mit keres errefelé? Nem mondhatnám, hogy sűrűn meglátogat bárkit is. Leginkább elvan a testvéreivel, vagy egyedül.

-          Igen – szóltam ki azonnal.

-          Bejöhetek? – nyitotta ki az ajtót, majd kíváncsian nézett rám.

-          Természetesen – egyeztem bele azonnal.

-          Köszönöm – suhant be azonnal. Majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen bútor jelenleg, ami nem volt tele szétdobált ruhákkal. – Látom, átrendezed a szobát – kémlelt körbe kissé rosszallóan. Gondolom, nála minden az élére van állítva, és katonás rendet tart.

-          Igen, gondoltam végzek vele, amíg Alec vissza nem ér, mert eléggé rendmániás, és nem rajong érte, ha szétdobálom a dolgokat – válaszoltam, de közben azért leültem az ágy azon csücskébe, ahol jelenleg nem volt semmi. – Bár van egy olyan érzésem, hogy nem amiatt jöttél, hogy átrendezem a szobát – fűztem még hozzá, hogy végre megtudjam mi szél fújta erre.

-          Nocsak, úgy tűnik, hogy a megérzéseid nemcsak a veszélyre terjednek – vigyorodott el Caius. Elég furcsa volt őt így látni.

-          Akkor miben lehetek a segítségedre? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyrészt szerettem volna tudatni veled, hogyha bármire szükséged lenne, akkor a lakosztályom a folyosó végén jobbra található, másrészt pedig már olyan régóta motoszkál bennem egy kérdés, amire nagyon szeretnék választ kapni.

-          Na és mi lenne a kérdés? – kérdeztem meglepetten. Általában Caius nem igazán beszédes. Főleg nem kíváncsi. 

-          Már egy ideje foglalkoztat, hogy miért Alec? Mármint, ne értsd félre, Alec fantasztikus vámpír, és kiemelkedő katona, de mit láttál benne, ami miatt még a halandó életedet is boldogan feladnád – nézett rám kérdőn.

-          Nos, mint tudod, éppen arra vártam egy sikátorban, amikor találkoztunk, hogy valaki más hozza meg a döntés az életemről, vagy halálomról helyettem – kezdtem bele, mire biccentett. – Nem is tudom, azt hittem, hogy semmi pillanat alatt jön valaki, aki megöl az ékszerekért, amik rajtam vannak, vagy elrabol, és akkor apám talán rájön, hogy mennyire szeret, amikor váltságdíjat követelnek értem.

-          Mit ne mondjak, nem nagyon jöttek be a számításaid – állapította meg Caius.

-          Valóban nem – kuncogtam fel. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki olyan hévvel rám veti majd magát, mint Alec. Azt hittem, hogy ott a vég, aztán hirtelen a fekete szemei lággyá változtak, pontosan tudtam, hogy melyik volt az a pillanat, amikor meggondolta magát. A tekintete a lelkem mélyéig hatolt, és tudtam, hogy őt akarom. Azt az akkor még ismeretlen férfit, aki úgy néz rám, mintha a világ legdrágább kincse lennék. Tudtam, hogy bármit megtennék érte. Azt hiszem, hogy az volt a sorsfordító pillanat mind a kettőnk számára – magyaráztam el az érzéseimet.

-          Nos, Alec is nagyon hasonlóan nyilatkozott, amikor megkérdeztem erről – mondta Caius tárgyilagosan. – Ezek szerint Marcus igazat szólt rólatok, mint mindig. Így nincs jogom szétválasztani benneteket, pedig ez lett volna az alapvető tervem.

-          Azt hiszem, hogy ezért mindketten hálásak vagyunk neked – bólintottam rá azonnal. Eszem ágában sincs elveszíteni Alecet semmi miatt.

-          Csakhogy még mindig van egy probléma, amit mindenképpen meg kell oldanotok – folytatta Caius.

-          Na és mi lenne az? – kérdeztem meglepetten.

-          A faji különbség – vágta rá egyértelműen.

-          A nászutunkon fogja megtenni. Megígérte, hogy megharap – mondtam gondolkodás nélkül.

-          Ez esetben minél előbb létre kellene jönnie annak a nászútnak, nemde? – mondta határozottan.

-          Na és mégis mit vársz tőlem? – kérdeztem kíváncsian. – Egy esküvőt megszervezni nem három perc.

-          Nos, egy emberi esküvőt megszervezni valóban nem három perc, de arra való tekintettel, hogy téged csakis vámpírok vesznek körül, és az édesanyád is egy közülünk nem lesz nehéz megoldani a dolgot. Amint visszaérnek a küldetésből megtarthatjátok az esküvőt – mondta határozottan.

-          Hiszen még ruhám sincs, és menü, és torta, meghívók…

-          A meghívottak a várban lesznek. A menü legfeljebb néhány ember, de nem hiszem, hogy erre vágynál. Neked nem nehéz vacsorát hozatni, a torta pedig szintén egy nap alatt megvan, hacsak nem keresed a kifogásokat, hogy ember maradhass – vonta fel a szemöldökét.

-          Ez most kihívás? – kérdeztem ingerülten.

-          Nem, ez egy javaslat. Egy olyan javaslat, ami ésszerű, és átgondolt – válaszolta azonnal. – Ha mindenképpen hozzámész Alechez, és mindenképpen átalakulsz, akkor miért húzzuk az időt? A világot vámpírként is megnézheted nyugodtan. Sőt, úgy még jobb is lesz. Ha pedig már te is vámpír leszel, akkor nem kell amiatt aggódnunk, hogy Alec nem koncentrál harc közben, hiszen ugyanolyan erős leszel, sőt egy ideig erősebb. Nem akarod, hogy baja essen, ugye?

-          Természetesen nem – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Akkor megteszed ezt a leendő férjedért és a boldogságodért?  

-          Megteszem, de ez esetben el kell kezdenem ruhát keresni – válaszoltam dühösen.

-          Nem kell keresni, csak megálmodni kedvesem. Gondoltam, hogy igent mondasz a kérésemre, ezért idehozattam a legszebb vörös kelméket, és Heidi csodálatos varrónő, úgyhogy neki is eshettek a dolognak.

-          Vörös? – vontam fel a szemöldököm.

-          Igen, nálunk ez a szín a házasulandók árnyalata – bólintott rá, majd amilyen hirtelen jött, úgy is el is tűnt…

Liz Volturi - 60. fejezet

60. fejezet

(Alec szemszöge)

Végtelenül boldog voltam a tudattól, hogy Liz nem neheztelt rám amiatt, hogy megöltem az édesapját. Igazán nem akartam, hogy elszabaduljon bennem az indulat, hiszen amikor megkértem, akkor ezt még meg is ígértem neki, de annyira felidegesítettek a szavai. Hiszen, hogyan is képzelhette, hogy valaha is bántani fogja ezt a csodálatos lényt, aki a saját gyermeke, és aki egész életében feltétel nélkül szerette őt. Egyáltalán hogyan lehet képes bárki is így bánni a gyermekével, vagy bárki mással, aki normális? Mármint, persze, emlékszem arra, ahogyan velem és Jane-nel bántak az emberek, de mi messze nem voltunk hagyományosak már emberként sem. Mindenesetre nagyon örülök, hogy Liz nem élte át azokat a bántalmazásokat, amelyeken mi keresztülmentünk.

-          Alec – szólított meg Jane halkan.

-          Igen? – kaptam fel a fejem azonnal. Nem értettem hirtelen, hogy miért suttog, de én is ugyanúgy suttogva válaszoltam.

-          Liz most úgyis alszik, velem kellene jönnöd a nagyterembe, majd segítek – lépett az ágy mellé, majd óvatosan a karom alá furakodott és felsegített úgy, hogy Lizt ne zavarja meg a pihenésben. – Nagyon fáj? – kérdezte halkan, amikor elindultunk.

-          Egyáltalán nem vészes, szerintem holnapra kutya bajom sem lesz – mondtam mosolyogva. – Végül is, még sosem volt ezelőtt harci sérülésem. Azt hiszem, hogy itt volt az ideje.

-          Ezzel ne viccelj, a frászt hoztad rám, amikor megláttalak abban az állapotban – mordult rám húgom. – Még soha nem láttam rajtad ilyen széttépázott, és éget ruhát, és a sok heg, ami borította a tested, és az égési sérülés a lábadon. Azt hittem, hogy ott helyben megőrülök – fakadt ki húgom. Teljesen megértettem, én is így éreznék, hogyha hasonló állapotban találtam volna rá valahol.  

-          Ne haragudj, hidd el, hogy én sem örülök neki, hogy életemben először rögtön ilyen szépen elintéztek. Bár mentségemre szóljon, hogy sokan voltak – mondtam komolyan.

-          Alec, kérlek, tízszer ennyi vámpírt is elintézel a képességeddel, ha koncentrálsz. Nem voltál elővigyázatos – korholt le húgom, és én tisztában voltam vele, hogy igaza van. – Jobban kell koncentrálnod, főleg, hogyha Liz a közeledben van. Ne arra gondolj, hogy őt kell megvédened, hanem arra, hogy együtt kell épségben kijutnotok onnan.

-          Jól van, megint megígérem, hogy soha többé nem lesz ilyen, rendben? – néztem rá mérgesen. Tudtam, hogy csak aggódik, de egy kicsit túl sok volt már a törődés az irányomba. Nem akartam, hogy túlzásokba essen.

-          Rendben, és ha nem tartod be a szavad, akkor legközelebb még én is elintézlek – mondta fenyegetően.

-          Könyörtelen vagy – nyögtem fel, ahogy az egyik mérges harapás az oldalamon Jane-hez nyomódott.

-          Ezt már megszokhattad volna – forgatta meg a szemeit. – A harapások még jó ideig fájni fognak, Carlisle szerint. Bár ártani már nem árthatnak neked a mérgezett fogak, azért fájdalmat még tudnak okozni.

-          Ezt észrevettem – válaszoltam összeszorított foggal. Talán jobb lenne úgy menni, hogy Jane messzebb van, és nem ér hozzá a fájó bőrömhöz, de olyan kedves és segítőkész, nem akarom elrontani a közös pillanatainkat, inkább fájjon csak.

-          Ne menjek veletek én is? – hallottuk meg Liz halk hangját.

-          Nem szükséges. Te csak pihenj – fordultam vissza mosolyogva.

-          Rád is rád férne még a pihenés – állapította meg morcosan.

-          Nemsokára visszajövök hozzád, és akkor majd én is pihenek. Megígérem – mondtam őszintén.

-          Mi lenne, ha addig visszaköltöznék a szobánkba? – kérdezte lelkesen. – Ott egy kicsit otthonosabb. Itt is jó, de az mégiscsak a mi szobánk.

-          Ez remek ötlet, kicsim – bólintottam rá azonnal. – Persze csak akkor, hogyha jól érzed magad.

-          Minden rendben – vágta rá azonnal. – Nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek kinézek – fűzte még hozzá kicsit mérgesen.

-          Liz, a világon senki nem mondta, hogy törékeny vagy, de úgy gondolom, hogy nekem van hozzá jogom, hogy egy kicsit aggódjak érted – mosolyogtam rá lágyan. Nem akartam megsérteni az érzéseit, de igenis törékeny volt, még.

-          Jól van, neked és anyának lehet – egyezett bele békülékenyen.

-          Helyes, akkor a szobánkban találkozunk nemsokára – biccentettem, majd elindultam a nagyterem felé, ami Jane segítségével átlagon aluli sebességgel ment, de annyira aranyos volt, ahogy próbált törődni velem, hogy nem volt szívem azt mondani neki, hogy inkább megyek egyedül.

-          Mesterek – hajtotta meg magát Jane kecsesen, ahogy beértünk a terembe. Így én is próbáltam egy meghajlást összehozni, és egészen jól sikerült is, még a húgommal a hónom alatt is.

-          Alec, ha gondolod, akkor ülj le nyugodtan. Carlisle hozott neked donorvért, ami bár messze nem olyan jó, mint a friss, természetesen, de ezúttal talán megteszi – mutatott Aro egy kisebb táskára a szék mellett.

-          Nagyon köszönöm – biccentettem Aro és Carlisle felé. Majd helyet foglaltam, és csendben figyeltem ivás közben, mert fogalmam sem volt, hogy miről lehet még szó azon kívül, hogy túl vagyunk a Charles Evenson problémán végre.

-          Nos, mint tudjuk, hála Alec hősies küzdelmének Liz édesapjának problémája megoldódott, de akadt egy váratlan gond ezzel a helyzettel – kezdett bele Aro. Váratlan gond? Ez általában valami gigantikus problémát jelent inkább. Főleg, hogy mindenki itt van, tehát nagy a baj, ha nem csak a legfőbb testőröket hívták össze. – Demetri a nyomkövetése során rábukkant a román klán két tagjára, akik valószínűleg Liz apjának javaslatára sereget gyártanak ellenünk, és ezt mielőbb orvosolnunk kell. Még azelőtt, hogy esélyük lenne csapást mérni a szép városunkra, és ránk is. Ezért haladéktalanul el kell indulnunk, hogy elintézzük az ügyet.

-          Mikor indulunk, Mester? – kérdeztem, miután végeztem az utolsó zacskó vérrel. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan, és kellemesen ment végbe a gyógyulás a testemen néhány zacskó életed adó vér után. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fog menni a dolog.

-          Holnap éjjel, de úgy gondoltuk, hogy te maradsz Liz társaságában, ahogy Caius és Marcus is itt marad. Elintézem a gárda tagjaival a problémát – mondta határozottan.

-          Az egyik fő testőröd vagyok, Mester, ahogy Jane is. Melletted a helyünk – mondtam határozottan. Tény, hogy jobban örülnék, ha Lizt magam mellett tudnám, de lesz még erre egy egész örökkévalóságom. Ezt az ügyet előbb még el kell intéznünk.

-          Elég jól vagy hozzá, hogy tartsd a tempót, és koncentrálj, ha eljön az ideje? – kérdezte Aro. Életemben először kételkedett a képességeimben és ez talán jobban fájt, mintha itt helyben cafatokra szaggattak volna.

-          Nem fogsz csalódni bennem – mondtam ellentmondást nem tűrve. Nem abból a fából faragtak, hogy egy kis sérülés kizökkentsen a dolgomból. Többé nem fog előfordulni, hogy nem megfelelően koncentrálok, teszek róla, az biztos.

-          Remek, ez esetben te is velünk jössz – biccentett Aro.

-          Liz miatt ne aggódj, majd a gondját viselem, és személyesen garantálom a biztonságát – nézett rám Caius határozottan. Hűha, ez egyáltalán nem szokványos dolog tőle. Tényleg megkedvelhette Lizt.

-          Megtisztelsz – néztem rá döbbenten.

-          Nem tesz semmit – vágta rá azonnal. – Javaslom, hogy most mindenki menjen, és készüljön el az indulásra – fűzte még hozzá.

-          Remek ötlet, fivérem – vágta rá Aro azonnal. Így mindenki elindult a dolgára. Én történetesen vissza a szobánkba kedvesemhez.

-          Jól vagy, Alec? – sietett mellém Jane.

-          A vértől rendbejött a lábam, a harapások pedig már csak egy kicsit bizseregnek, semmi bajom – válaszoltam keményen. Nem vagyok anyámasszony katonája, a fenébe is.

-          Ne haragudj, én nem így értettem – fogta meg a karom Jane. – Életemben először meg akartam kínozni a Mestert, mert ilyen hangon ütött meg veled szemben, ráadásul nyilvánosan.

-          Emiatt ne aggódj, be fogom bizonyítani neki, hogy méltó vagyok a családban betöltött szerepre – mosolyogtam húgomra kicsit higgadtabban.

-          Akkor jó – biccentett Jane. – Megyek, gyorsan összekapom magam, és átöltözöm. Induláskor találkozunk – mondta elszántan, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig halkan benyitottam a Lizzel közös szobánkba, hátha visszaaludt közben egy kicsit, de a látvány, ami fogadott egészen döbbenetes volt…

(Liz szemszöge)

Egyszerűen nem tudtam tovább aludni, mert motoszkált bennem valami rossz érzés. Nem hinném, hogy még veszélyben vagyok, vagy vagyunk, de akkor is valami balsejtelem volt bennem. Bár ezt igazából a történteknek tudom be. Talán, amíg Alecre és a többiekre várok, egy kicsit átrendezhetném a szobát, hogy eltereljem a figyelmemet. Igen, ez határozottan jó ötlet. Eddig is mindig segített, ha lekötöttem magam valamivel. Ezért úgy döntöttem, hogy a szekrénnyel kezdek, hiszen a ruháim még mindig három kinti fogason vannak a szobán belül, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy megkapjam a fél szekrény, és talán az asztal egy részét is, végül is, most már tényleg ez lesz az otthonom örökké. Alec biztosan nem bánja, ha egy kicsit alakítok a szobánkon. Nagyon belemélyedtem a pakolásba. Olyan szinten, hogy legközelebb szerelmem döbbent hangjára reagáltam csak.

-          Te jó ég – nyögött fel. – Valami leszámolás zajlott a szekrényben, amíg nem voltam itt? – kérdezte döbbenten, miközben az ágyra hajigált ruhakupacokat nézte.

-          Gondoltam beköltözöm – rántottam meg a vállam.

-          Hozassak még egy szekrényt az én ruháimnak, vagy mostantól az ágyat használjuk erre a célra? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nyugi, észre sem veszed és már vissza is pakoltam – legyintettem nevetve. – Egyébként pedig addig hozhatnál nekem valami ennivalót. Jól jönne egy pizza, és mondjuk egy kis tiramisu.

-          Rendben, de miközben eszel meg kéne beszélnünk egy-két dolgot – mondta, majd gyors csókot nyomott a számra, és már el is tűnt a szobánkból. Én pedig visszafordultam a szekrény felé.

-          Nem kell egy kis segítség? – termett mellettem hirtelen Renata. – Nagyszerűen hajtogatok – fűzte még hozzá.

-          Hát, ami azt illeti, ha van kedved, akkor megköszönöm – egyeztem bele. Már amúgy is hiányzott barátnőm társasága.

-          Na és milyen volt London? Leszámítva persze a támadást – kérdezte, miközben olyan sebességgel kezdett hajtogatni, hogy csak ámultam. Úgy két perc múlva minden ruhakupac csinos kis oszlopokban állt, csodálatosan élére hajtva.

-          Egyszerűen csodálatos. Imádtam a várost, a stílust, mindent. Oh, és a legfontosabb, menyasszony is lettem, de gondolom, ezt már biztosan tudod – mutattam fel büszkén a csodálatos gyűrűmet.

-          Nos, talán hallottam erről valamit – vigyorodott el, majd elkapta a kezem, és alaposan szemügyre vette kincsemet.

-          Csodálatos darab – mondta boldogan, majd finoman magához szorított. - Keresnünk kell neked majd egy csodálatos ruhát, amiben hozzámehetsz ehhez a mázlistához. Viszont most gyorsan pakoljunk össze, hogy minél több időtök legyen egymásra, mielőtt holnap elmegyünk a küldetésre.

-          Miféle küldetésre? – néztem rá döbbenten. – Hiszen most jöttünk meg, és Alec megsérült. Hogy lehet az, hogy máris küldetésre megy? – kérdezte dühösen. - Ezt nem tehetik. Láttam, hogy már alig van rajta nyoma a sérüléseknek, nyilván kapott vért, de nem gondolják komolyan, hogy már holnap visszadobják a mély vízbe? Most azonnal beszélni fogok a vezetőkkel - indultam meg a szoba ajtaja felé, de Alec az utamat állta.

-          Te nem mész sehová, főleg nem ilyen idegi állapotban – fordított vissza a szoba belseje felé. – Te pedig megtennéd, hogy magunkra hagysz, ha megkérlek? – fordult Renata felé komolyan.

-          Bocsánatot kérek, én azt hittem, hogy te már elmondtad – nézett Alecre bűnbánó arccal.

-          Semmi baj, éppen most akartam neki elmondani, csak egy kicsivel előztél meg – mondta Alec békülékenyen.

-          Akkor én megyek is – süvített ki barátnőm a szobából.

-          Hova is kell menned, amikor most érkeztünk vissza? – néztem rá azonnal kérdőn.

-          Még le kell zárnunk végleg az apád ügyét – vágta rá azonnal. – Kevert egy kis bajt vámpírként, amit nekünk kell megoldanunk.

-          Na és nincs elég vámpír Volterra falain belül, akik alkalmasak a feladatra?

-          Liz, nem fogok vitatkozni ezen. Elmegyek holnap, és sietek vissza, utána pedig minél több időt szeretnék veled tölteni. Nem akarok ma veszekedni, lesz még erre egy egész örökkévalóságunk.

-          Jól van, akkor harapj meg, és vigyetek magatokkal, hogy veled lehessek – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Liz, te is tudod, hogy egy éjszaka kevés ahhoz, hogy átalakulj, és én végig veled szeretnék majd lenni akkor, amikor megtörténik – mondta gyengéden.

-          Már megint csak a kifogások – sóhajtottam fel. – Mindig mindentől meg akarsz óvni, de én nem akarok törékeny kis virágszál lenni a vitrinben – böktem mellkason.

-          Úgy érzem, hogy ez a vita megint parttalan lesz – morgott fel Alec.

-          Abban biztos lehetsz – bólintottam rá. – Legalább van valami, amiben egyetértünk – fűzte hozzám epésen.

-          Na jó, ehhez nekem most nincs türelmem – dobta le az ételt az asztalra. A következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy repülök az ágy felé, és halk puffanással landolok a frissen összehajtogatott ruhakupacokon, de nem igazán volt időm ezzel foglalkozni, mert Alec már fölöttem is volt, és a combjaival szétfeszítette az enyémeket, hogy kényelmesen elhelyezkedjen rajtam.

-          Éppen veszekszünk, ha nem vetted volna észre – kezdtem bele a mondandómba, de befejezni már esélyem sem volt, mert a következő pillanatban már a szája az enyémen volt, a kezei pedig határozott mozdulatokkal tépték le a rajtam levő ruhákat. – Megfigyelted, hogy mindig letepersz, amikor igazán elkezdenénk veszekedni? – kuncogtam fel a mellkasán miután lecsillapodtunk. Természetesen továbbra sem mentünk tovább, mint eddig, de már egyáltalán nem zavart a meztelenségem Alec előtt, így csak egy szál pokrócba burkolva kuncogtam a mellkasán.

-          Remek módja ez annak, hogy elhallgattassalak néha, és azt hiszem, hogy mindkettőnk számára kellőképpen élvezetes is – simított végig a hátamon. – Mindenesetre el kell mennem holnap. Ezt még meg kell tennem, de utána ígérem, hogy minden rendben lesz, és végre annyi időnk lesz egymásra, amennyit csak akarunk.

-          Nem kell bebizonyítanod, hogy még mindig nagyszerű testőr vagy attól függetlenül, hogy megsérültél. Szerintem tudják – néztem mélyen a szemeibe.

-          Magamnak kell bebizonyítanom, hogy a képességeim töretlenek, nem pedig másnak – válaszolta azonnal.

-          Ez esetben, kérlek, vigyázz magadra – nyomtam gyors csókot a szájára.

-          Úgy lesz, megígérem – mosolyodott el szerelmem. – Gyere, már biztosan kihűlt az ételed, és ezt a kupit is fel kéne számolnunk – nézett körbe a pusztításon vigyorogva. – Egész jó kis rumli.

-          Te dúltad fel az összehajtogatott ruhákat, úgyhogy te fogod újrahajtogatni őket – mondtam bosszúsan.

-          Vállalom, de előbb mit szólnál hozzá, ha ennél, és utána talán meg is fürödhetnénk – ajánlotta a lehetőséget, én pedig boldogan egyeztem bele a terveibe…