La Push vámpírja - 2. fejezet

2. fejezet




(Bella szemszöge)



Egész éjszaka úgy feküdtem, ahogy a fiaim otthagytak. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, sem felkelni, pedig kellett volna reggelit készítenem Billynek, hiszen nemsokára járőrözni megy, nem lehetek rossz anya. Úgyhogy csak felkeltem, és csendben gépies mozdulatokkal elkészítettem egy nagy tányérnyit a kedvenc szendvicséből, majd írtam rá egy cetlit, hogy szeretem, bekészítettem egy adag kávét, és visszafeküdtem az ágyamba. Azt hiszem, hogy depressziós lettem, már megint. Akkor is ez történt, amikor ők itt hagytak. Csak akkor itt volt Jake, és kihúzott a csávából, de most már nincs itt. Ő is elhagyott engem. Nincs miért lennem. A fiaim nagyok, már nincs szükségük rám. Egyedül is remekül boldogulnak. Még csak öngyilkos sem lehetek, hiszen elég nehéz lenne saját magam széttépni és elégetni. Egyébként is megígértem Jacobnak a halála előtt, hogy vigyázni fogok a gyerekekre és örökké velük leszek. Be kell tartanom a szavam, hiszen ez volt a kívánsága. Miért tetted ezt Jacob? Miért? Talán megmenthettem volna, de nem tagadhattam meg a kívánságát. Annyira ostoba voltam, meg kellett volna mentenem. Az én hibám. Gondolataimból halk nesz szakított ki, majd az ajtó is csendben kinyílt. Billy volt az. Ezek szerint ideje volt járőrözni.

- Anya, bejöhetek? – suttogta az ajtóból, én pedig csak bólintottam. – Tudom, hogy nagyon rosszul érzed most magad, de hidd el, hogy talpra állunk megint – ült le az ágyam szélére és megszorította a kezem. – Nem vagy egyedül, ezt soha ne felejtsd el. Hiszen mindig is a második anyánknak tekintettünk. Szükségünk van rád, úgyhogy ne gondolkodj semmi ostobaságon. Rendben? Már csak te maradtál nekünk – mondta gyengéden és lefeküdt mellém az ágyra. Billy sosem volt jó alvó, úgyhogy kiskorában is gyakran átlopózott hozzám, hogy beszélgessünk. Hányszor aludt el a hideg testemhez bújva miközben a haját simogattam. Mindig is komoly gyerek volt. Fontosnak tartotta, hogy minden rendben legyen a családja körében, és mindent észrevett.

- Megígérem, hogy semmi ostobaságot nem fogok tenni, ami árthat nekem – mondtam komolyan.

- De vadászni nem fogsz elmenni mostanában – jelentette ki Billy. A francba, túl jól ismer. Tudja, hogyha rosszul érzem magam, akkor böjtölök. Nem válaszoltam, úgyhogy csak bosszúsan megcsóválta a fejét. – Lassan mennem kell járőrözni. Ha végeztem hozok neked egy szarvast. Rendben? – kérdezte mosolyogva. Tudta, hogy ha idehozza, akkor nem tudok majd ellenállni az illatnak.

- Ha azt mondom, hogy ne, akkor is hozol. Igaz? – nevettem fel keserűen.

- Mondasz valamit. De ha inkább mást ennél, akkor most döntsd el – húzkodta a szemöldökét, mint egy kisfiú.

- Nem, azt felejtsd el. Nincs szülinapom, és nem hiszem, hogy a többiek értékelnék – kuncogtam fel, mert eszembe jutott egy emlék, amikor ajándékot akartak nekem adni a fiúk, úgyhogy fogtak nekem hárman egy grizzlyt és bevonszolták La Push-ba, egészen a házunkig. Még masnit is kötöttek rá. Micsoda felfordulás volt, de Jacob csak nevetett. Persze csak azután, hogy biztonságba helyezte Dawnt.

- Rendben, akkor szarvast hozok, de azt verd ki a fejedből, hogy éheztetni fogod magad – mondta szigorúan és mélyen a szemembe nézett. – Mennem kell. Oh, és köszönöm a reggelit. Nagyon finom volt – mondta, majd csókot lehelt az arcomra.

- Nincs mit, tudod, hogy szívesen készítek nektek ételt – mondtam őszintén.

- Szeretlek, anya – tette még hozzá és engem megint rázni kezdett a zokogás.

- Én is szeretlek – motyogtam, mire ő csak elmosolyodott. – Vigyázz magadra – szóltam még utána, amikor az ajtóhoz ért.

- Mindig vigyázok. Ne aggódj – vigyorgott még rám, majd halkan becsukta az ajtót maga mögött.

A nap hátralévő részében még egyszer kikászálódtam a konyhába és készítettem reggelit Anthony és Jake számára is, majd visszafeküdtem az ágyamba és elmerültem a saját kis depressziómban.



(Billy szemszöge)



Miután otthagytam anyát rossz érzésem támadt. Túl sok fájdalom érte mostanában és mind tudtuk, hogy hajlamos összeroskadni. Hiába volt vámpír, mégis tele volt érzelmekkel. Tényleg mindig úgy bánt velünk, mintha a saját fiai lennénk mi is, és ezt az igazi anyánk Dawn sem bánta. Sőt, még örült is annak, hogy van egy pótanyánk, aki örökké velünk maradhat, akkor is, hogyha ő már nem lesz. A halálos ágyán még azt is elárulta, hogy akkor sem haragudna, hogyha miután távozott apa esetleg gyengéd érzelmeket táplálna második anyánk iránt, de apu inkább úgy döntött, hogy követi szerelmét. Ezt most még nem értettem igazán, bár tisztában voltam vele, hogy milyen komoly dolog is a kötődés és mivel állítólag a bevésődés még sokkal intenzívebb, ezért meg tudtam érteni az indítékot, amiért nem hagyta, hogy megmentsük őt. Ez volt az utolsó kívánsága. Anyával akart nyugodni békében és most már ott van, és boldog. De Bella nem az. Bella, különös így gondolni rá. Úgy három éves korom óta mindig is anya kettőnek hívtuk, most pedig már egyértelműen csak anya lett. Ki kell rángatni ebből az elkeseredett állapotból, mert gyűlölöm nézni, hogy a szeretteim szenvednek. Ráadásul ő még mindent jobban a szívére vesz, mint bárki, akit ismerek. Gondolataimból ismeretlen illat szakított ki. Az biztos volt, hogy vámpír, de még nem éreztem az illatát errefelé. Bár nyilván ellenség, mert baráti szándékkal érkező vámpírral még nem találkoztam. Az illatot követtem, és már értesítettem gondolatban a többieket is, amikor megláttam a vámpírt. Eléggé normálisan nézett ki, mármint a többi nomád vámpírhoz képest. Tiszta volt, és nem lógtak cafatokban a ruhái, de akkor is csak egy vámpír volt. Azonnal rávetettem magam, és megdöbbenésében még csak nem is volt ideje reagálni.

- Nyugalom. Békés szándékkal vagyok itt a családommal. A nevem, Carlisle Cullen – mondta higgadtan felemelt kezekkel. A következő pillanatban pedig egy kedves arcú nő sikoltott fel nem messze tőlünk. – Semmi baj, Esme – nyugtatta meg gyorsan az alattam fekvő vámpír a nőt.

- Hát persze a híres Cullenek. Már csak ezek hiányoztak. Nem elég depressziós anya már így is, most még ezek a gyáva férgek is itt ólálkodnak, hogy még jobban tönkre tegyék – gondoltam dühösen, de a régi szerződésünk miatt lemásztam a vámpírról.

- Ismered a szerződést? – kérdezte tőlem miután felállt, mire én csak bólintottam, majd intettem, hogy várjon egy percet és bevetettem magam a fák közé, hogy visszaváltozhassak. A többieknek még szóltam gondolatban, hogy nem kell jönniük mielőtt újra ember lettem, majd gyorsan felkaptam a nadrágom és emberi formában tértem vissza eléjük. – Üdvözöllek. Szeretnénk visszaköltözni ide – kezdett bele a férfi. – Továbbra sem sértjük meg a területeteket, és nem vadászunk emberekre – mondta határozottan. – Életben maradhat a megállapodásunk?

- Talán – válaszoltam tömören.

- Talán? – csattant fel egy hang mögöttük és egy bronz hajú fiatal férfi lépett ki a fák közül.

- Igen, talán. Majd este határozunk felőletek, Edward Cullen – köptem a szavakat fagyosan. Még van képük idejönni azok után, ami történt.

- Miről beszélsz? – nézett rám kérdőn Edward.

- Arról, hogy majd eldől, hogy a szerződés megmaradhat-e – mondtam egyszerűen. Mégis mit képzelnek? Cserbenhagyják a szeretteiket, aztán majd tárt karokkal fogadják őket? Nevetséges.

- Egyre kevésbé értelek – értetlenkedett tovább. Na, persze, most jön az, hogy ők nem is tudták, hogy mi történt miután leléptek.

- Tényleg nem tudom, hogy miről elmélkedsz – fűzte hozzá.

- Nézz utána – morogtam rá. – Ha már más fejében turkálsz, akkor viseld a következményeit. Dr. Cullen majd átnézi az az évi boncjelentéseket, amiket akkor írtak, amikor fogtátok magatokat és eltűntetek – köptem a szavakat az arcába, majd hátat fordítottam. – Holnap reggel a határnál leszek és megmondom, hogy hogyan döntött a törzs.

- Ki vagy te? – kérdezett utánam a Carlisle nevű vérszopó.

- Billy Black, az Alfa – fordultam vissza egy pillanatra, mire mindhárman döbbenten néztek rám.

Nem foglalkoztam velük tovább, hanem átváltoztam nem törődve a nadrágom szétszakadásával, és elrohantam. Tényleg már csak ők hiányoztak hozzá, hogy anya végérvényesen összeroppanjon. Akár szét is téphetik és rágyújthatják a házunkat, még lehet, hogy az is jobb lenne most neki, mint az, hogy éppen most jöttek vissza. Átkozottak!



(Edward szemszöge)



Mi a fenéről hadovált ez az őrült farkas? Semmit sem értek. Mi nem tettünk semmit. Mindenkinek úgy volt a legjobb, hogy mi eltűnünk. Jacob megkaphatta Bellát, akire annyira áhítozott, a lányt, akit szeretek még mindig, de ő már biztosan nem szeretett eléggé. Hiszen terhes volt, valószínűleg Jacobtól, hiszen előlem eltitkolta a dolgokat. Azt viszont végképp nem tudom, hogy a boncolási jelentések, hogy jönnek ide. Miféle boncjelentések? Vajon mi történt?

- Edward, azt hiszem, hogy körül kellene néznünk a kórházban – szakított ki apám a gondolataimból.

- Igen, szerintem is – bólintottam és miután anya kicsit megnyugodott az előbbi sokkból már indultunk is a kórház felé. Carlisle ismét itt fog dolgozni a kórházban. Mi pedig a változatosság kedvéért újrakezdjük a középiskolát, már ki tudja, hogy hányadszor. Hamar odaértünk a kórházhoz és azonnal bevetettük magunkat az irattárba.

- Tulajdonképpen van fogalmad róla, hogy miről is beszélt? – kérdezte apám két papír tanulmányozása között.

- Nem igazán – válaszoltam tömören. Elég kuszák voltak a gondolatai, de akkor is nagyon furcsán viselkedett. – Valaki jön – mondtam hirtelen. Mi pedig gyorsan elbújtunk, mivel Carlisle még nem jelentkezett be és semmi keresnivalónk nem volt itt.

Egy takarítónő volt az. Hosszasan pakolászott, majd törölgetett, felmosta a követ. Már azt hittem, hogy sohasem fogja elhagyni a szobát, amikor végre valahára elment. Elképesztően bosszantó volt, hogy éppen most kellett neki idejönni. Ráadásul ilyen lassú embert én még nem láttam. Bár ez valószínűleg azért volt így, mert órabért kapott, így bár alaposan takarított, de a lehető leglassabban. Na, mindegy, a lényeg az, hogy végre eltűnt innen, és mi előbújhatunk, hogy folytassuk a kutatást.

- Előjöhetünk már? – hallottam meg apám hangját.

- Igen, most már tiszta a levegő – válaszoltam, mire mindketten előbújtunk.

- Derítsük ki, hogy a farkasok miért ennyire dühösek ránk, vagy legalábbis a Black fiú – gondolkozott el apám. Gondolod, hogy Jacob és Bella…?

- Nem tudom, de nem lennék meglepve – mondtam szomorúan.

Mi van, ha a srác tényleg Bella fia volt? Most már úgy is mindegy, hiszen a szerelmem vagy idős néni, vagy már nem is él. Most már nem hagyná, hogy átváltoztassam és szeressem az idők végezetéig. Pedig én bármit megtennék érte, hogy megtehessem. Annyira ostoba voltam. Alice-nek volt igaza. Miért kellett elhagynom anélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, hogy mi az igazság? Lehet, hogy nem is csalt meg, csak félreértettem valamit, bár nem hiszem. Egyébként is, hogyha az én babámat várta volna, akkor biztosan Carlisle segítségét kéri, hogy vizsgálja meg, nem pedig Dr. Jacksonhoz ment volna. A francba, ha aznap nem jöttem volna be segíteni a kórházba, akkor nem cselekszem hirtelen felindulásból. Hiszen csak úgy itt hagytuk, búcsú és minden nélkül. Lehet, hogy azt sem tudta, hogy mi történt. Illetve, ha a gondolatmenetem helyes volt, akkor sejtette, de mi van, ha mégsem volt helyes? Ezt már soha nem fogom megtudni. Ostoba voltam. Szörnyű nap volt. Ahogy Dr. Jackson elsétált mellettem és éppen arra gondolt, hogy Isabella Swan még milyen fiatal egy gyermek kihordásához, mégis mennyire boldog volt, hogy terhes. Akkor elpattant bennem valami és csak sodródtam az eseményekkel. Összepakoltunk és eltűntünk Forskból. Alice próbálkozott, hogy menjek és beszéljek vele, de én nem voltam hajlandó. Azt mondtam neki, hogy tudom, hogy mit hallottam, és ekkor Alice is teljesen összetört. Nem akarta elhinni, hogy Bella képes lett volna ilyesmire. Gondolataimból Carlisle kétségbeesett hangja szakított ki. Még soha nem hallottam őt ilyen feldúltnak.

- Te jóságos ég! – mondta és elejtette a papírokat, amiket egy pillanattal előbb olvasott.

- Carlisle, mi a baj? – néztem rá idegesen, de az agya teljesen kiürült. Azt hiszem, hogy sokkot kapott vámpír létére. Lehajoltam és felvettem a papírokat, majd olvasni kezdtem.

- Uramisten! – kiáltottam fel én is, és azt hiszem, hogy hasonló sokkot kaptam, mint Carlisle.