La Push vámpírja - 4. fejezet

4. fejezet




(Edward szemszöge)



Életem leghosszabb éjszakája volt. Már alig vártam, hogy megtudhassam az igazságot arról, hogy mi történt ötven éve, hiszen a farkasok mindent megosztottak egymással, így Billy Black tisztában kell, hogy legyen az apja emlékeivel. Még csak hajnali egy óra volt, amikor meghallottam Alice kétségbeesett gondolatait az ajtóm előtt.

- Gyere be, Alice – motyogtam magam elé, a húgom pedig már egy pillanattal később hozzám bújva feküdt a kanapén. – Hol van, Jasper? – kérdeztem kíváncsian. Azt hittem, hogy legalább őt megnyugtatja valaki, ha már én mindenkit száműztem magam mellől. Nem érdemlem meg, hogy vigasztaljanak. Rosalie-nak igaza van. Dühömben helytelenül cselekedtem és most viselnem kell a következményeket.

- Elküldtem vadászni – motyogta Alice. – Tudod, mindenki nagyon szomorú amiatt, ami Bella családjával történt, és Bellával is. Még Rosalie is nagyon sajnálja, hogy ezeken kellett keresztül mennie szegénynek. Már hogyha még életben van. Jobb, hogyha Jasper most egy kicsit távol van. Azt hiszem, hogy akármennyire messzire is menekültünk mindketten tudjuk, Edward, hogy ez a család már ötven éve nem teljes Bella nélkül – mondta Alice elkeseredetten, és én nem tudtam vitatkozni a szavaival. Ha nem vagyok akkora hülye akkor, és megbeszélem vele a dolgokat, akkor ez soha nem történt volna meg.

- Alice? – kezdtem bele, hogy még egyszer megerősítse, amit régen mondott nekem, és amire alapoztam a gyanúmat, miszerint Bella Jacobtól várt gyereket.

- Igen? – nézett húgom a szemeimbe.

- Ugye, hogy már két hete nem láttad Bella jövőjét, csak foszlányokban, vagy egyáltalán nem, amikor megtudtam, hogy terhes? – kérdeztem és reméltem, hogy Alice továbbra is annyira biztos az állításában, mint akkor volt. Bár próbálta eltitkolni előlem a dolgot, de véletlenül erre gondolt, amikor elmondtam, hogy mit hallottam a kórházban. Soha nem árulta volna el a barátnőjét, de hát a képességem őszinteségre kényszerítette. Bár úgyis elmondta volna, de ő előbb beszélt volna Bellával is a dologról, ahogy azt nekem kellett volna.

- Igen, egyszerűen, mintha eltűnt volna előlem, mint amikor Jacobbal találkozott néha La Push-ban – mondta Alice határozottan. Ezt már sokszor megkérdeztem tőle, és mindig ugyanezt mondta. Nem mintha nem bíztam volna benne, de akkor is jó volt hallani, így mindig meggyőztem magam egy kis időre arról, hogy nem tévedtem.

Az óra minthogyha csak vánszorgott volna, mire végre elérkezett az idő, hogy elinduljunk. Alice egész éjjel mellettem volt és próbáltuk egymást megvigasztalni nem túl sok sikerrel, mivel mindkettőnket körülvett a bűntudat, és ehhez még Jasper képességére sem volt szükség. Nyilvánvaló volt, hogy mit érzünk. Carlisle nyitott ránk hat órakor.

- Indulnunk kell. Ti is jöttök, ugye? – kérdezte apánk és láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan feszült, mint mindenki más a családban.

- Igen, persze – mondta Alice és már Carlisle mellé is szökkent. Én is felkeltem, és követtem őket a nappaliba, ahol már mindenki ránk várt. Jasper is hazaért időközben.

- Akkor induljunk – mondta Carlisle, és elindult az ajtó felé, mit pedig követtük őt a határhoz.



(Anthony szemszöge)



Békésen aludtam, amikor valaki ébresztgetett. Nem egészen értettem a dolgot, mert hogyha ma én lennék beosztva járőrözni valakivel, arról tudnék. Márpedig nem vagyok. Nem foglalkoztam a vállamat rázogató valakivel, hanem inkább átfordultam a másik oldalamra.

- Anthony, erre most nincs időnk. Ébresztő! Hallod? – keltegetett tovább valaki. – Azonnal kelj fel. Bocsi, tudom, hogy álomszuszék vagy, de velem kell jönnöd a határhoz – Miről beszél? A határhoz? A szemeim azonnal kipattantak, és most már felismertem a bátyámat, Billyt.

- Én nem megyek a határhoz. Szerinted mégis mit szólnának a vámpírok, hogyha meglátnának engem veletek? – kérdeztem idegesen. Mi a fenét képzel. Tegnap beszéltük meg, hogy nem kell tudniuk anyáról és rólam, most meg azt akarja, hogy menjek vele, és tálcán kínáljam fel nekik, hogy anya még életben van.

- Nem fognak meglátni. Jake-kel együtt az erdőben maradtok. Jake farkas alakban jön, és majd elnyomjuk az illatodat, de fontos, hogy kiterjeszt a pajzsod, hogy az apád… - magyarázta a helyzetet, de az „apád” kifejezésre hangos morgás tört elő a torkomból. – Rendben, sajnálom. Szóval fontos, hogy Edward Cullen, ne hallja a gondolatainkat, és nem szeretném anyát kérni, hogy jöjjön velünk. Ezért gondoltam inkább rád.

- Rendben, veletek megyek, de legyünk óvatosak – kértem Billyt, mire ő csak bólintott.

Néhány perc alatt összeszedtem magam. Majd beszaladtunk még anyához, aki a változatosság kedvéért olvasott, majd lementünk a konyhába, ahol már egy hadseregnek elég reggeli várt ránk.

- Köszi, anya – kiáltottunk fel, és a válasz már jött is.

- Nincs mit, drágáim. Jó étvágyat, és vigyázzatok magatokra – kiáltott le anya. Mi pedig jóízűen megettük a reggelinket, majd elindultunk a határ felé.

Nem telt sok időbe, hogy odaérjünk, főleg a mi sebességünkkel, hiszen a farkasok gyorsabbak a legtöbb vámpírnál, én pedig még a farkasoknál is sokkal gyorsabb voltam. Az erdő széle előtt úgy jó száz méterrel Billy parancsára megálltunk Jake-kel. Csak ilyenkor használtam az Edwardtól örökölt képességemet, a gondolatolvasást, amikor a srácok farkas alakban voltak, hiszen csak így tudtam megérteni őket. Ahogy a fiúk elérték az erdő szélét kivontam köréjük a pajzsomat. Volt időm tökéletesíteni ezt a képességet, de egy kicsit még mindig fárasztó. Bár az eddigi rekordom öt óra a kitartásában, és nem hiszem, hogy Billy olyan sokáig társalogna velük.

- Figyelj, Anthony! Most kezdődik – hallottam meg Billy gondolatait a fejemben, és azonnal koncentrálni kezdtem a beszélgetésre.

- Jó reggelt, Alfa – hallottam meg egy ismeretlen hangot, de az alakját láttam, ez Carlisle. Vagyis ahogy anya szokta mondani, nagyapa. Mellette Esme, a nagyi. Tőlük balra Edward, Alice és Jasper, jobbra pedig Emmett és Rosalie. Mindegyikük pontosan úgy nézett kis, ahogy anya leírta őket kiskoromban. A legpontosabb leírás természetesen Edwardról volt.

- Nektek is – mondta Billy az udvariasság kedvéért. – Úgy döntöttünk, hogy maradhattok, de nem léphetitek át a határt. Minden marad úgy, ahogy a szerződés megköttetett – mondta fivérem határozottan, a Cullenek pedig bólintottak.

- Köszönjük – mondta Carlisle hálásan. – Lehetne néhány kérdésünk?

- Attól függ, hogy mit akartok tudni – vágta rá Billy azonnal.

- Utánanéztünk annak, hogy mi történt a távozásunk után. Tudjuk, hogy a nagyapád és az apád is nagyon jóban volt a Swan családdal és nekünk is nagyon sokat jelentettek. Szeretnénk megtudni, hogy esetleg tudjátok-e, mi történt Bella Swannal? – próbálta Carlisle finoman kipuhatolni a dolgokat, én pedig éreztem, hogy a pajzsomat megtámadták, tehát Edward valóban próbálja kiolvasni a válaszokat Billy gondolataiból, csak arra nem jött még rá, hogy miért nem sikerül. Elég vicces arcot vág.

- Eltűnt – vágta rá Billy. – Nem is csoda miután az apját és az anyját is lemészárolták – mondta kicsit dühösebben.

- Nem tudjátok, hogy ki, vagy kik voltak azok? – kérdezte Carlisle reménykedve. Ezzel már egy kicsit elkéstek. Mondjuk több, mint ötven évet, de ki számolja?

- Tudjuk kik voltak, de már halottak, akik bántották őket – mondta Billy őszintén. Hát igen, Jacob és a falka nem finomkodtak. Ismerem a farkasok minden emlékét, és láttam, hogy a végén már anya maga kérte meg a falkát, hogy ne kínozzák tovább azokat, akik megölték a szüleit. – Egyébként Victoria és Laurent volt a két vérszopó, akit hátra hagytatok magatok után – mondta fivérem dühösen. A Cullenek torkából pedig morgás tört elő. – Úgy tudom, hogy volt hozzájuk szerencsétek, legalábbis apám ezt mesélte.

- Igen, volt – mondta Carlisle bűntudatosan, és Edwardra nézett, akit már látni sem lehetett, olyan gyorsan távozott a tisztásról. Néhány pillanattal később pedig már hallani lehetett a hangokat, ahogyan az erdő pusztult a kezei nyomán. – Emmett, Jasper, lennétek szívesek? – kérte őket Carlisle, mire a két férfi elviharzott a testvére után. – Köszönjük, hogy maradhatunk – fordult még Billy felé Carlisle, majd a nőkkel együtt elrohant a többiek után.

Na, ez viszonylag könnyen ment. Gyorsan feladták a kérdezősködést, úgyhogy már mehetünk is haza, és soha többé nem kell velük találkoznunk, csak akkor, hogyha megszegik a szabályokat, amit anya szerint sosem tennének.



(Edward szemszöge)



Victoria volt! Hogy csapna belém a villám. Ezt nem hiszem el. Itt hagytam, szabad prédának, pedig még mindig veszélyben volt. Tudhattam volna, hogy az a nő még nem adta fel. Ráadásul Laurent is a csatlósává vált, pedig azt hittük, hogy Denaliba ment az ottani klánhoz. Nem voltam képes tovább hallgatni Billy Blacket, a gondolataiba pedig úgysem látok bele valamiért, úgyhogy elfutottam, hogy levezethessem az indulataimat. Az lenne a legjobb, hogyha megszűnnék létezni, ahogy ezt eldöntöttem egy hatalmas pofon landolt az arcomon.

- Na, ide figyelj, Edward Anthony Masen Cullen! – üvöltötte Alice és még egy jókora pofon csattant az arcom másik felén is. – Ha azt hiszed, hogy azok után, hogy ötven évig éltél nélküle, most fogod magad és öngyilkos leszel, akkor nagyon tévedsz. Vagy kivered a fejedből ezeket az ötleteket most azonnal, vagy én verem ki belőled – kiabált tovább. Félve a szemébe néztem, és amit ott láttam az nagyon meglepett. Ott volt benne a bánat, elkeseredettség, gyász, hiány, félelem, düh. Egy ilyen pici testben, hogy kavaroghat ennyi minden? Ráadásul a mindig vidám kis Alice-ben, ennyi fájdalom.

- Nyugodj meg, Kicsim. Kérlek – szorította magához Jasper, húgom pedig belebújt az ölelésbe, majd néma zokogásba kezdett. Jasper még szorosabban magához vonta, majd felkapta, és hazaszaladt vele. Talán most van olyan Alice életében másodszor, hogy ő szorul vigaszra és nem ő próbál mindenkit jobb kedvre deríteni.

- Menjünk haza, fiam – nézett rám Carlisle szigorúan, és csalódottan.

Én pedig lehajtott fejjel engedelmeskedtem, magam mögött hagyva az elpusztított fákat. Az életem már ötven éve romokban hevert, de most még tetéznem is sikerült, pedig azt hittem, hogy ez már lehetetlen. Bellának minden oka megvolt gyűlölni engem, a farkasoknak is megvan minden joga, hogy ne viseljenek el, és most már a családomnak is sikerült csalódást okoznom. Mit jöhet még? Amikor otthon voltunk végre, azonnal felmentem a szobámba, mint egy rossz kisgyerek, és bezártam magam után az ajtót.

- Szánalmas vagy, Edward Cullen – motyogtam magam elé. Majd a cd-imhez léptem és betettem azt a lemezt, amit mindig hallgattunk a szerelmemmel, amikor itt voltunk. Folyamatos lejátszásra állítottam, hogy még csak fel se kelljen kelnem, majd lefeküdtem a kanapéra, és összekuporodtam. – Bárcsak sosem léteztem volna. Mennyi szörnyűséget követtem el, pedig egyik sem volt szándékos. Igaza volt Rosalie-nak, önző vagyok.

Három napig feküdtem mozdulatlanul, ugyanazt a csodálatos cd-t hallgatva, ami felidézte bennem újra és újra a Bellával boldog pillanatainkat, amikor az ajtóm hirtelen berobbant. Emmett jelent meg a küszöbön, de már el is tűnt, és csak anyám állt a szobám ajtajában.

- Köszönöm, Emmett – szólt fivérem után majd visszafordult felém. – Bejöhetek?

Kérdésére, csak biccentettem egy aprót, és kicsit beljebb csusszantam a kanapén, hogy Esme le tudjon ülni, hogyha akar. De nem ült a kanapé szélére, inkább elhelyezkedett a szőnyegen, pontosan úgy, hogy a fejünk egy vonalba kerüljön, és kitárta a karjait. Egy pillanatig reflexből bele akartam bújni a vigasztaló ölelésébe, amit már jól ismertem, és mindig megnyugtatott, de most inkább, csak egy kicsit beljebb csúsztam a fal felé. Nem akartam, hogy most is ő legyen az, aki engem sajnál, hiszen én tehetek mindenről. Egy darabig csak nézett, majd összeráncolta tükörsima homlokát, és csalódottan leengedte a karjait. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt.

- Mióta nem használod a képességedet, fiam? – kérdezte gyengéden.

- Amióta visszajöttünk a határtól, de már ott sem hallottam semmit, ezért gondoltam úgy, hogy teljesen felesleges is – mondtam halkan.

- Már Billy Black gondolatait sem hallottad? – nézett rám anyám döbbenten.

- Nem, de lehet, hogy jobb is – válaszoltam.

- De, amikor először találkoztunk vele, akkor még működött a gondolatolvasás vele szemben – billentette oldalra a fejét Esme, és én pontosan tudtam, hogy ezt mindig akkor teszi, hogyha valami felkelti az érdeklődését.

- Igen, akkor még működött – bólintottam.

- Szerinted ez nem furcsa? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, már máskor is előfordult, amióta elhagytam őt – motyogtam magam elé. – Egy kicsit megbízhatatlan vagyok, amióta az történt a kórházban. Igazából a képességemet hibáztatom azóta, a nap óta, hogy minden rosszra fordult, és valószínűleg ezért labilis – magyaráztam az elméletemet.

- Értem, ez elég logikus magyarázatnak tűnik – bólintott Esme. – De most nem a képességed miatt jöttem.

- Tudom – suttogtam, de így is meghallotta.

- Honnan tudod, hogyha nem hallod a gondolataimat? – kérdezte halványan elmosolyodva.

- Azért tudom, mert a te szereteted egyenlő a végtelennel, tehát szeretnéd, hogyha kimásznék az önmagamnak készített bűntudat mocsarából, és lemennék végre megbeszélni a következő lépést – mondtam határozottan, mire Esme szélesen elmosolyodott.

- Majdnem jó. Csak az hibázik, hogy előtte jó lenne, hogyha elmennél vadászni is. De utána valóban szeretnénk megbeszélni a dolgokat. Amíg vadászol Emmett megjavítja az ajtót, mivel megígérte, hogyha kitörheti, akkor meg is javítja – mosolygott rám Esme lágyan.

- Rendben, legyen, ahogy szeretnéd – adtam meg magam, ha nem adom meg magam most, akkor Esme után jön Carlisle, aztán Alice, utána pedig Emmett és Jasper erőszakkal is elhurcolnak egy oroszlánig. Rosalie-t valószínűleg még egy ideig hidegen hagyná a dolog, de mondjuk, egy hét múlva bejönne, és addig pofozna, ameddig fel nem kászálódnék a kanapémról. A lényeg, hogy semmiképpen nem úszom meg ezt a beszélgetést. Feltápászkodtam és elindultam az ablak felé. Még nem akartam találkozni a többiekkel. Mielőtt kiugrottam volna, Esme előttem termett és szorosan magához ölelt. Először még tiltakozni akartam, hogy nem érdemlem meg, de amint megéreztem Esme nyugtató közelségét minden ellenállásom szerte foszlott és csak élveztem, hogy még mindig ugyanúgy a fiaként bánik velem, mint egész életemben, amióta csak ismerjük egymást. – Köszönöm – suttogtam a hajába, mire még jobban magához szorított egy pillanatra, majd elengedett, hogy a szemembe nézzen.

- Nincs mit, fiam. Tudom, hogy minden rendben fog jönni, csak higgy benne te is – mondta, majd végigsimított az arcomon és utamra engedett.

- Majd igyekszem – mondtam még, majd a következő pillanatban már az erdőben rohantam.

Csak Esme képes rá, hogy még most is miattam aggódjon, holott minden bajt én magam okoztam. Ettől annyira hihetetlen és tökéletes édesanya. Még soha senkivel nem találkoztam, aki ennyire önzetlen és szerető lélek lett volna. Kivéve persze az én egyetlen szerelmemet, akit a saját hibámból veszítettem el fél évszázada.