La Push vámpírja - 7. fejezet

7. fejezet

(Edward szemszöge)

Egy pillanatig azt hittem, hogy rosszul hallottam, amit Carlisle mondott. Az nem lehet. Hogyha Bella Jacobbal volt, és tőle várt gyereket, akkor nem lett volna belőle vámpír. Hacsak Jake nem késve érkezett, akkor, amikor a kedvesem szüleit meggyilkolták. Ha már megharapták, nyilván nem volt más megoldás, így segítettek neki vegetárius életmódra szokni. Vajon egyáltalán vegetáriánus? Biztos az, ő soha nem lenne képes gyilkolni. Ha viszont megharapta valaki, akkor mi történt a babával? Nem igazán értem a dolgokat, attól tartok, hogy sokkal több információ kellene ahhoz a múltról, hogy tisztában lehessek Bella jelenével.
- Edward eléggé össze vagy zavarodva – állapította meg Jasper.
- Erre már én is rájöttem – mondtam kissé ironikusan, majd az ajtó felé indultam.
- Mégis hová készülsz? – kérdezte Esme aggódva.
- A határhoz. Beszélnem kell Bellával – mondtam határozottan, és folytatni akartam az utamat, amikor Carlisle hirtelen előttem termett.
- Várj még egy kicsit, még nem fejezetem be – mondta apám és az ebédlő felé mutatott.
- De hát életben van. Azonnal látnom kell őt – néztem könyörgően apa szemeibe.
- Tehát már az sem érdekelne, hogyha egy farkas lenne a fia? – húzta fel Carlisle a szemöldökét, a többiek pedig felszisszentek.
- Tehát még nem mondtál el mindent – állapítottam meg.
- Még nem, úgyhogy ülj le és megmutatom, ami ma történt – parancsolt rám. Ez elég ritkán fordult elő, de amikor ezt tette, akkor nagyon is nyomós oka volt rá, hogy erélyesebben szóljon ránk. Szót fogadtam, és visszaültem a helyemre.
„A következő pillanatban, már láttam is a képeket magam előtt. Bella, amint Carlisle kiszáll a mentőből és vizsgálni kezdi, aztán beletették a hullazsákba, és sietve beszállították a halottasházba. Aztán apám, kicsomagolja őt a zsákból. Bella fellélegezve felkel az asztalról. Istenem, milyen gyönyörű. Szebb, mint valaha, pedig annyira hihetetlenül szép volt régen is. A szemei már nem csokoládébarnák, de az aranyszín is nagyon jól állt neki, a márvány bőre tökéletes, és egyszerűen káprázatos kontrasztot nyújt a barna hajával. Még soha nem láttam ilyen gyönyörű nőt. Még Rosalie-nál is szebb lett. Ráadásul egyértelműen állati véren él. Tudtam, hogy az én Bellám soha nem változna szörnyeteggé. Carlisle boldogan magához ölelte elveszett lányát, de úgy látszott, hogy kedvesem sokkal kevésbé örült a viszontlátásnak. Biztosan nagyon haragszik ránk, és minden oka meg is van rá, hogy haragudjon, de csak rám. A többiek nem tehettek róla, hogy eltűntünk.
- Bella – szorította magához, olyan erővel, amilyennel még soha.
- Carlisle – mondta tömören, és érzelemmentesen szerelmem, majd kibontakozott az ölelésből.
- Mindent el kell mesélned – kezdett bele apánk, amikor elengedte. – A többieket is fel kell hívnom, annyira aggódtunk, hogy mi történt veled.
- Az aggódással kicsit elkéstetek – mondta ő dühösen, és elindult az ablak felé, hogy eltűnjön az életünkből, de Carlisle elé állt.
- Kérlek, beszéljük meg a történteket – kérlelte lágyan.
- Nincs mit megbeszélnünk. Itt hagytatok, elmentetek egy szó nélkül, már nem tartoztok hozzám. Köszönöm, hogy az előbb megmentettél, de most megyek. Ég veled, Carlisle – mondta ingerülten, majd kikerülte. Teljesen igaza volt. Egy szó nélkül mentünk el. Egyre biztosabb voltam benne, hogy én tévedtem. Bíznom kellett volna benne, ahelyett, hogy lelépek. Miért csalt volna meg?
- Bella, nem engedhetlek el – fogta meg a karját apa, és látszott rajta, hogy nem is akarja többé elengedni. Aztán egy fiatal indián fiú ugrott be az ablakon.
- Azonnal engedje el az anyámat – szűrte a fogai között az ismeretlen srác, majd remegni kezdett. Az anyját? Tehát mégis nekem volt igazam? Pedig egy pillanatra felcsillant a remény, hogy mégis én tévedtem.
- Ne, Jacob, erre semmi szükség – nyugtatta meg Bella fiút. Ráadásul még a nevét is azután a rühes korcs után kapta. – Azt hiszem, hogy jobb, ha elengedsz. Nem akarok harcot, és szerintem te sem – nézett újra Carlisle-ra, aki megadóan elengedte Bellát, a következő pillanatban pedig mindketten eltűntek. „

Képes lett volna hagyni, hogy a fia megtámadja Carlisle-t? Az én Bellám soha nem hagyta volna, hogy ilyesmi történjen. Jobban féltette volna mindkét személyt, akiket szeret. Hiszen egyszer gondolkodás nélkül Jake és közém ugrott, hogy inkább ő sebesüljön meg. Ezt nem tudom elhinni. Bella tényleg Jacobtól volt terhes, és hagyta volna, hogy a fia kárt tegyen apában, hogyha nem engedi el őket.
- Edward, légy szíves, ne hergeld magad tovább, mert mindjárt felrobbansz – szűrte Jasper a fogai között, és ahogy felnéztem az arcába láttam, hogy már teljesen kikészült az összevisszaságtól, ami bennem van, de nem tehetek róla. Nem szándékosan csinálom.
- Sajnálom, Jasper – sóhajtottam fel, és megpróbáltam lenyugodni, amihez kaptam egy nagy adag segítséget is bátyámtól.
- Beavatnátok minket is a részletekbe? – kérdezte Emmett kíváncsian, és kérdőn nézett hol rám, hol pedig Carlisle-ra.
- Bella, nem tőlem volt terhes, ez már biztos – mondtam dühösen, majd felrohantam a szobámba.

(Alice szemszöge)

Miután Edward felrohant a szobájába Carlisle elmondta, hogy pontosan mi történt ma, és elmesélte az aggályait is az üggyel kapcsolatban. Tény, hogy minden bizonyíték Bella ellen szólt, de mégis furcsa volt mindenki számára, hogy miért változtattatták volna át a farkasok valakivel, amikor a vámpírok a legnagyobb ellenségeik. Egyáltalán hol találtak volna egy készséges vámpírt, aki szívjóságból átváltoztat egy lányt. Ez nem igazán jellemző a fajtánkra. Bár tény, hogy egy vérfarkas kényszeríthetett is bárkit közülünk, hogy megtegye. Meg kell tudnom, hogy mi történt valójában, és ezt csak Bellától tudhatom meg. Holnap elmegyek a határhoz, és addig el sem mozdulok, amíg nem hajlandó beszélni velem.
Másnap reggel valóban nekiindultam, hogy a határhoz menjek. Már majdnem az ajtónál jártam, amikor megszólítottak.
- Nem mész sehová – üvöltött Edward a lépcső tetejéről. – Hagyjátok békén Bellát. Nem tartozik hozzánk. Már hozzájuk tartozik, és nem is akar velünk lenni. A legjobb, hogyha hagyjuk, hogy élje az életét – kelt ki magából bátyám, de tudtam, hogy csak Bella fia akadályozza meg abban, hogy ne rohanjon velem a határhoz, és ne könyörögjön a bocsánatáért.
Talán igaza volt Edwardnak abban, hogy Bella nem tőle várt gyereket, de mi van, ha mégsem, és az első babáját, ami a bátyámtól volt esetleg elveszítette a sokktól, amit kapott miután elmentünk. Ez is egy lehetőség. Soha nem tudjuk meg az igazságot, hogyha itt ülünk, és várjuk a csodát.
- Ez most az én döntésem. Elmegyek, és megtudom, hogy mi történt ötven évvel ezelőtt, ha tetszik neked, ha nem – kiabáltam vissza, amikor mérlegeltem minden lehetőséget.
Mire Edward hirtelen előttem termett és dühösen meredt rám, de a következő pillanatban, már kint volt az udvaron Jasperrel együtt. Szerelmem olyan gyors volt, hogy még én sem tudtam követni a szememmel, hogy elkapta Edwardot és kitessékelte a házból.
- Ne merészelj még egyszer ilyen lelki állapotban Alice közelébe menni – üvöltött kedvesem.
- Bella, az én ügyem – kelt ki magából újra Edward.
- Nem ez volt a kérdés. Ilyen dühödt állapotodban, akár kárt is tehettél volna benne. Inkább menj vissza a házba, és fordulj magadba, az sokkal jobban áll neked ilyenkor, mint az, hogy itt játszod megint a főnököt. Húsz évembe telt, mire Alice újra boldogan tudott elmosolyodni, miattad. Nem érdekel, hogy te mit csinálsz, de Alice és én most a határhoz megyünk. Hogyha nem tetszik, akkor személyesen gondoskodom róla, hogy ne tudd megakadályozni a dolgot.
- Fiúk, szerintem higgadjatok le – termett mellettük Emmett. – Edward, Alice azt csinál, amit akar. Még mindig a szabad akarat a döntő nálunk.
- Ez így igaz – ugrott le az emeletről Carlisle és Esme is kézen fogva. Eddig biztos megvitatták, hogy mi tévők legyenek, és a jelek szerint ezúttal felém billent a mérleg.
- De… - kezdte volna megint Edward, de Carlisle azonnal leintette, úgyhogy lehajtotta a fejét, mint egy rossz kisgyerek, és visszavonult a szobájába.
- Ne haragudjatok rá. Fogalmunk sincs, hogy ez most milyen nehéz lehet neki – védte meg Esme, és ezen muszáj volt elmosolyodnom. Mindig azt védi, aki egy vitából vesztesen kerül ki, még akkor is, hogyha nem ért egyet az alulmaradt féllel.
- Nem haragszunk – mondta Jasper határozottan, majd mellettem termett. – Nem azzal van a gond, hogy érzelmileg labilis, ezt megértem. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy parancsolgasson Alice-nek. Hogyha a szerelmem beszélni akar a barátnőjével, akkor beszélni is fog.
- Köszönöm – öleltem meg szerelmemet. Soha nem fogom tudni kellőképpen meghálálni, hogy mindig mellettem áll.
- Nincs mit, Kicsim – mosolyodott el halványan. – Gyere, menjünk – fogott kézen, és emberi tempóban elindult velem a határ felé.
- Ne számítsatok túl sokra. Bella nagyon is haragszik ránk – szólt utánunk Carlisle. – Hogyha a farkasok akadékoskodnak, akkor semmiképpen ne keveredjetek harcba, és véletlenül se lépjetek át a területükre – tette még hozzá kissé idegesen.
- Nem lesz semmi baj, ígérem – fordultam még vissza, és rámosolyogtam.
Egy pillanattal később már Jasperrel együtt száguldottam a határ felé. Nem telt sok időbe, amíg odaértünk. Csupán két-három perc lehetett. Reménykedve álltam meg a határ előtt néhány méterrel, majd elkiáltottam magam.
- Bella! Alice vagyok. A határnál várunk Jasperrel.
Csak ennyit mondtam. A lényeg, hogy idejöjjön. A többit majd megbeszéljük személyesen. Nagyon reméltem, hogy hajlandó lesz eljönni idáig. Bár tudja, hogy makacs vagyok, úgyhogy semmiképpen sem fogok elmozdulni innen, amíg nem bújik elő a csigaházából. Hogyha kell, akkor akár hetekig fogok kiabálni, és nem hagyom békén. Úgyis tudom, hogy hallja a hangomat, hogyha nem normál hangerővel szólok hozzá, hanem kicsit hangosabban és erélyesebben.

(Bella szemszöge)

Éppen a szobámban olvastam, amikor ismerős hangot hozott felém a szél. „Bella! Alice vagyok. A határnál várunk Jasperrel.” Letettem a könyvemet, és az ablakhoz siettem. Gondolom csak képzelődtem. Már máskor is hallucináltam a hangjukat. Legalábbis Edwardét és Alice-ét. Egy ideig még füleltem, de biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, már megint. Egyébként is semmi közöm nincs már hozzájuk. Visszaültem az ágyamra és tovább olvastam a könyvemet, amikor megint meghallottam Alice hangját. „Kérlek szépen, csak egy percet adj nekem. Nem kell átjönnöd sem a határon.” A helyzet kezdett gyanússá válni. Eddig is mesterien hallucináltam őket, de mindig megjelentek a szemem előtt is. Most viszont csak a hangját hallom, és azt is csak időközönként. Egyébként is, már negyven éve nem volt effajta jelenésem. Biztosan kezdek megőrülni. Ez remek. „Bella, úgysem hagylak békén, amíg nem tolod ide a feneked.” Hallottam meg újra az immár ideges kiabálást. Lehet, hogy mégsem csak képzelem? Bár végül is mindegy. Hiszen, hogyha ötven évig elvoltak nélkülem, akkor az örökkévalóság hátralevő részében sincs rám szükségük, nekem pedig már van másik családom. Kivéve persze, hogyha a fiam meggondolja magát és meg akarja ismerni az apját és a családját, mert akkor természetesen nem akadályozhatom meg. „Isabella Swan! A te lelkeden fog száradni a halálom, hogyha nem jössz ide most rögtön, mert akkor átlépem a határt!” Na, ez már biztosan nem fantáziálás volt. Azonnal felpattantam és visszamentem az ablakhoz. Lenéztem és láttam, hogy Anthony rohan be a házba, egy pillanattal később pedig már előttem áll.
- Anya, elég kétesélyes a helyzet. A kis kobold, és a barátja veszélyes játékot játszik – mondta fiam idegesen. – Billy egyelőre visszafogja a falkát, de hogyha tényleg átlépik a határt, akkor nem fognak kegyelmezni. Mindenáron látni akar téged a lány, de a férfi lefogja, és nem engedi, hogy átlépjen a határon. Billy azt kérdezi, hogy akarsz-e velük beszélni, vagy elzavarja őket.
- Nem akarok velük beszélni. Már miért akarnék? Attól, hogy Carlisle meglátott, még nem változott meg semmi – mondtam határozottan.
- Rendben, akkor Billy elküldi őket. Jake vár rám az erdőben, hogy tovább adhassa az üzenetet. Így engem sem látnak meg. Megyek és elmondom neki, hogy hogyan döntöttél, aztán visszajövök hozzád – mondta Anthony, majd eltűnt.
Néhány perccel később pedig már mellettem is volt, és magához ölelt. Imádtam a fiamat, akármi is történt. Mindent megért a számomra. Soha nem bántam meg, hogy Edwarddal együtt voltam, hiszen annak köszönhetem ezt a csodálatos lényt, ami belőlem, és a szerelmemből jött létre. Senki nem kívánhatna magának páratlanabb ajándékot. Az elmúlt ötven évem minden egyes pillanatát Anthony, Billy, a kis Jake, Jacob és Dawn aranyozta be. Volt miért élnem, és ez volt a lényeg. Ezen az sem változtathat egy kicsit sem, hogy a múltam visszajött, hogy kísértsen. Előbb vagy utóbb felfogják, hogy hagyjanak békén. Addig pedig majd Carlisle visszatartja a többi Cullent attól, hogy ostobaságot tegyenek. Jasper pedig majd odafigyel Alice-re. A ma esti akciója után biztosan fokozottan fog figyelni a feleségére.