21. fejezet
(Bella szemszöge)
Jacob nagyon aggódott Gabriella miatt, ahogy én is. Egy pillanatra sem mozdult el mellőle, és folyamatosan simogatta, és beszélt hozzá. Szörnyű volt így látni a fiamat, de éreztem, hogy minden rendben lesz. Nem veszíthetjük el a szerelmét. Az nem történhet meg.
Hirtelen Gaby mocorogni kezdett, majd meg is szólalt. A testemet átjárta a boldogság, majd észbe kaptam, és szóltam Jake-nek, hogy azonnal szólok Carlisle-nak. Mosolyogva rohantam le a földszintre.
- Carlisle, felébredt – mondtam boldogan. Rosalie mosolyogva lépett ki a konyhából Alice-szel együtt, és még Emmett és Jasper is elmosolyodott. Még Edward is egy picit jobb kedvűnek tűnt. – Megvizsgálnád? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Tudtam, hogy most Jake szeretne kettesben lenni a kedvesével, hiszen ez teljesen természetes dolog, de ebben a pillanatban fontosabb volt, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem esett Gabriellának semmi baja.
- Hát persze, már megyek is – pattant fel Carlisle és egy pillanattal később már az emeleten is volt.
Nem akartam őket megzavarni, de igazság szerint hajtott a kíváncsiság, hogy mi történhet. Ha akartam volna, akkor hallottam volna a beszélgetésüket odafenn, de szándékosan nem koncentráltam rájuk, sőt, inkább másra figyeltem. Nem sokkal később kinyílt a szoba ajtaja az emeleten, és én azonnal felrohantam.
- Mi a helyzet? – kérdeztem fiamat suttogva. Nem akartam, hogy halljanak minket.
- Nem tudom – válaszolta Jake félve. – Én úgy látom, hogy jól van, csak megijedt, de a szeme színe megváltozott – magyarázta fiam. – Én ostoba meg még jobban ráijesztettem szegényre, amikor pánikba esésemben előtte közöltem ezt a hírt dokival.
- Ez különös – gondolkoztam el. – Az illata megváltozott? – tettem fel a leglényegesebb kérdést.
- Egy icipicit talán igen, de jó értelemben. Tudod, még mindig ugyanolyan finom gyümölcsös illata van, csak intenzívebben. Az illat maga nem változott, hanem csak felerősödött, ami nekem egyáltalán nem rossz dolog – mondta mosolyogva.
- Akkor nem lehet nagy baj – nyugtattam fiamat. – Hogyha vámpír lenne, akkor változott volna az illata, mármint a természetes illata édesebb lenne, de ezek szerint nem az, tehát biztos, hogy nem lesz baj – öleltem magamhoz.
- El kell mondanom neki, hogy mi történt, és hogy mi mik vagyunk – sóhajtotta Jacob.
- Tudom, kicsim. Nem lesz semmi baj, szeret téged – mondtam komolyan.
- Igen, de egy kicsit hirtelen történt minden az életében – sóhajtott Jake.
- Majd mi segítünk neki, hogy átvészelje. Csak finoman, és nyugodtan mondj el neki mindent – tanácsoltam. A következő pillanatban pedig Carlisle lépett ki az ajtón.
- Minden rendben van vele fizikálisan. Van egy-két furcsaság, de egyértelműen nem lett belőle vámpír. Vettem vért, és mindjárt meg is vizsgálom. Néhány óra múlva már többet tudok mondani – lépett oda hozzánk. – Addig is menj be hozzá, mert jó lenne, hogyha nem izgatná nagyon fel magát.
- Azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen lesz, mert választ kell kapnia a kérdéseire. Úgyhogy megyek is. Kösz, doki – mondta még Jacob, majd már el is tűnt a szobában.
- Köszönöm, Carlisle. Örülök, hogy Gabriella jó kezekben van – mondtam hálásan.
- Nincs mit – biccentett fogadott apám.
- Sajnálom, hogy úgy rád förmedtem. Tudnod kell, hogy nem ellened szólt – folytattam tovább. Nem rá haragudtam, illetve nem csak rá, de mégis rajta töltöttem ki a mérgemet. Meg mindenki máson is, de Esme most nincs itt, hogy tőle is elnézést kérjek. Jaspertől viszont nem fogok elnézést kérni.
- Bella, jogosak az indulataid. Mi nem haragszunk rád – mondta őszintén. – Most viszont megyek, mert meg kell vizsgálnom a mintát – tette még hozzá.
- Persze, menj csak – bólintottam.
Miután Carlisle eltűnt nem tudtam megállni, hogy ne hallgatózzak be a szobába. Jacob annyira ideges volt, és nagyon reméltem, hogy Gaby jól fogja fogadni a híreket. Hangokat nem hallottam, úgyhogy úgy határoztam bekukucskálok, és nagyon is tetszett a látvány. A fiam farkas alakban volt a kedvese pedig simogatta.
- Szereti, hogyha vakarják a fülét – mondtam kuncogva. Az volt a fiam kedvence, amikor farkas volt, úgyhogy gondoltam szólok Gabriellának, hogy hol simogassa. Ezután azonnal el is hagytam a szobát, mert nem akartam megzavarni őket semmiben sem.
Miután láttam, hogy minden rendben van Jacobbal, és Gabriellával, összeszedtem minden akaraterőmet és elindultam a nappali felé. Megígértem Alice-nek, és Edwardnak, hogyha Gaby felébred, akkor meghallgatom őket. Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnának, de én betartom a szavam, úgyhogy itt az ideje, hogy leüljek velük beszélgetni. A nappaliba érve először Alice felé pillantottam, aki azonnal felpattant Jasper védelmező karjai közül, és előttem termett.
- Menjünk a szobátokba – ajánlottam.
- Rendben – csicseregte Alice vidáman. – Már alig vártam, hogy eljöjjön az idő – tette még hozzá és már szaladt is felfelé.
Vetettem még egy pillantást Jasperre is, aki csak mosolyogva biccentett felém egy aprót, majd követtem Alice-t a szobájukba. Nyitva hagyta nekem az ajtót, úgyhogy azonnal beléptem, majd becsuktam magam mögött a szoba ajtaját. Alice az ágyán ült, és mosolyogva nézett rám.
- Leülsz mellém? – kérdezte bizonytalanul. Mire én bólintottam, majd helyet foglaltam az ágy szélén. – Csak én fogok beszélni? – kérdezte csalódottan.
- Alice – sóhajtottam fel. – Itt most neked kell beszélned, mert az ígértem, hogy meghallgatlak. Tudod, hogy mire vagyok kíváncsi, úgyhogy szerintem vágj bele – mondtam érzelemmentesen. Már amennyire ez sikerült.
Most, hogy itt ültünk Alice és Jasper szobájában egymással szemben, rám törtek a boldog emlékek. Mennyi csacsogás, mennyi lányos nevetgélés zajlott ezen a helyen. Itt tárgyaltuk ki az első csókunkat a szerelmünkkel. Itt készültünk a bálra, amire mind elmentünk. Itt beszéltem meg Alice-szel, hogy milyen csodálatos volt Edwarddal lenni. A csajos estéket is itt töltöttük el. Szinte minden emlékem idekötött, ami barátnőmmel volt kapcsolatos. Milyen szép idők voltak.
- Rendben – kezdett bele. – Először is töredelmesen bevallom, hogy én is hibás vagyok abban, ami történt. A jövőd egyre többször tűnt el előlem mielőtt elhagytunk téged. Nagyon ideges voltam, mert nem tudtam, hogy miért van ez, hiszen mindig csak akkor történt ilyen azelőtt, hogyha Jacobbal voltál. Nem feltételeztem olyasmit, hogy megcsaltad Edwardot, vagy akármi ehhez hasonlót. Egyszerűen csak nem állt össze a kép. Már vámpírként sem láttalak mindig csak néha-néha. Úgyhogy amikor Edward hazaállított és elmondta, hogy mit hallott az egyik orvos gondolataiban, akkor egy kicsit mégis elbizonytalanodtam, de nem akartam elárulni, hogy eltűnt a jövőd, de mégis meglátta. Nem voltam elég ügyes, és ő rögtön levonta a téves következtetéseket. Nem gondoltam, hogy képes lettél volna így megbántani Edwardot, ezért meg akartam beszélni veled a dolgot, de mindenki teljesen kiborult, amikor megtudták, hogy mi van veled. Meg kell értened, hogy mi azt hittük, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke. Ostobák voltunk, és ezt már nem tudjuk jóvátenni, de megpróbálnánk kiengesztelni, hogyha megengednéd nekünk.
- Ez a magyarázatod? Komolyan mondod? – kérdeztem kissé ingerülten. – Egy vámpírnak nem lehet gyereke. Ezt én is hallottam már. De áruld el, kérlek, hogy hány ember-vámpír párosról hallottatok előttünk? Edward hallott valamit a kórházban, és ezzel én le is voltam írva. Azt mondtátok, hogy ti is a családom vagytok, akkor nem járt volna nekem is egy esély, hogy elmagyarázzam a helyzetet? Mi történt hirtelen a nagy családi kupaktanáccsal, amit mindig tartottunk, hogyha valami fontosról kellett beszélnünk? – kiabáltam rá. – Te voltál a legjobb barátnőm. Éppen neked kellett volna támogatnod, és megbíznod bennem – keltem ki magamból. Nem hittem el, hogy tényleg arra alapozták az elhagyásomat, hogy Edward hallgatózott. Ez aztán a nyomós érv.
- Te nem mondhattad volna el, hogy terhes vagy? – kérdezte Alice dühösen. – Hogyha a legjobb barátnőd vagyok, akkor miért nem tudtam róla? Ha elmondtad volna, akkor minden rendben lenne.
- Hallottál már olyasmiről, hogy egy nő szeretné meglepni a párját, valami különlegessel, és nem csak úgy beállítani haza, hogy „Drágám, kisbabánk lesz”? Először is többször megvizsgáltattam magam a doktorral, hogy minden rendben van-e a kicsivel, azután pedig beszereztem a szükséges dolgokat, hogy a babának biztosan ne eshessen baja. Egy vagyont költöttem vitaminokra, ásványi anyagokra, és minden ehhez hasonlóra. Még jócskán az első trimeszterben voltam, amikor egy nő elvetélhet, ezért nem akartam előre szólni, hogy legalább ti ne aggódjatok. Ráadásul nem lett volna éppen a legcélravezetőbb, hogyha neked és Carlisle-nak elmondom, mert akkor már biztosan nem lett volna meglepetés. Egyébként neked nem volt gyanús, hogy önként mentem el veled vásárolni, és mindent boldogan felpróbáltam, amire azt mondtad, hogy Edwardnak tetszene? – ordibáltam dühösen. Egyszerűen nem hiszem el, hogy még engem von felelősségre, amikor én nem tettem semmi rosszat, legalábbis teljesen tiszta a lelkiismeretem. - Ellenben, hogyha jól emlékszem itt most én vagyok a sértett fél, és nem te – fűztem még hozzá.
- Jól van, sajnálom. Igazad van – higgadt le Alice is. – Egyszerűen csak nagyon megdöbbentett a dolog. Hiszen mindig mindent elmondtunk egymásnak, és te mégis titkolóztál előttem. Viszont így már el tudom képzelni, hogy mit érezhettél. Azt hiszem, hogy én is azt akartam volna, hogyha lehetne kisbabánk Jasperrel, hogy különleges legyen a pillanat, amikor elmondom neki – mondta Alice bűnbánóan. Tudom, hogy nem volt könnyű az ő helyzete sem, de attól még gondolkodhatott volna egy kicsit. Elvégre ő is elkönyvelte a végén, hogy Jacobtól vagyok terhes, még akkor is, hogyha ezt most hevesen tagadja.
- Alice, attól tartok, hogy így nem fogunk előrébb jutni – mondtam komolyan. – Ti nem bíztatok bennem, és elhagytatok. Ezen már nincs mit megbeszélni. Az érveid nem túl meggyőzőek a számomra. Most már én nem bízom bennetek. Miért bíznék meg újra? Legközelebb, hogyha történik valami, ami esetleg kételyt ébreszthet bennetek, akkor honnan tudjam, hogy nem csak eltűntök majd, mint ötven éve? – kérdeztem kíváncsian.
- Onnan, hogy soha többé nem követném el ugyanazt a hibát – fogta meg a kezemet Alice, de én elhúztam, mire csalódottan visszaejtette a saját kezét az ölébe. Még mindig nagyon szeretem őt, de nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- Ezt sajnos én nem tudhatom biztosan. Ez csak egy ígéret. Sok ilyet kaptam már tőletek, és mégis minden szertefoszlott, amiben hittem, kivéve Jacobot, csak ő maradt nekem, illetve már csak a fiaink. Nem lehetek újra a Cullen család tagja, Alice, ti néhány év múlva elmentek, de én itt maradok. Miután elmentetek, és a szüleimet is elvesztettem, onnantól kezdve Black lettem, és vagyok – mondtam már egy kicsit nyugodtabban. – Jake nem hagyott magamra soha.
- Bocsáss meg, kérlek – fogott Alice könyörgésbe, de én csak megráztam a fejem. Alice csalódottan indult ki a szobából, de hirtelen benyitott Esme, és Anthony.
- Ülj vissza Bella mellé, kicsim – simogatta meg Esme a csalódott Alice-t.
- Miért? Úgysem hisz nekem – mondta csalódottan.
- Még nem, de az unokaöcséd segít neked emlékeket mutatni Bellának. Annak jobban fog hinni, mint a szavaidnak – mosolygott rá Esme a fiamra.
- Komolyan? – nézett Alice hitetlenül Anthony szemébe.
- Igen, gyere – mondta fiam kedvesen, és visszahúzta barátnőmet az ágyhoz.
- Miért segítesz nekem? – kérdezte döbbenten.
- Mert szeretném, hogyha anya boldog lenne, és szerintem te nagyon hiányoztál neki – mondta Anthony határozottan. Nem örülök neki, hogy lebuktat. Tényleg nagyon hiányzott Alice. Talán túl sokat meséltem neki a kis állandóan pörgő nagynénjéről. – Csak gondolj azokra az időkre, amiket szeretnél megosztani vele, én pedig megmutatom neki az emlékeket a te szemszögedből – magyarázta fiam, mire Alice bólintott.
Fiam leültette mellém barátnőmet, majd megfogta mindkettőnk kezét. Azután pedig koncentrálni kezdett, de semmilyen kép sem jött át hozzám. Talán azért nem, mert én nem akartam látni, és tudni. Már az is megrázott, hogy a legutóbb néhány szomorú képet mutatott Anthony Esméről és Alice-ről.
- Anya, hálás lennék, hogyha egy kicsit visszavennél az ellenállásból, mert így hiába erőlködöm – mondta fiam morcosan, mire rá kaptam a tekintetem. – A pajzsod lassan talán meg is szilárdul és láthatóvá válik, úgy ellenzed, hogy átjuttassam hozzád az emlékeket.
- Oh, bocsánat, észre sem vettem – néztem rá bűnbánóan. Szegényt jól kifárasztom, bár tény, hogy az ellenállásom nem is volt annyira véletlen. Féltem attól, amit látni fogok. Ez egy nagyon alattomos ötlet volt Esmétől.
Nem akartam teljesen visszahúzni a pajzsom, mert akkor Edward hallhatta volna a gondolataimat, és azt nem még jobban túlbonyolítani a helyzetet, még a végén megtudja, hogy még érzek iránta valamit, és ettől megtáltosodik, sokkal jobb nekem, amíg tudatlan, ezért inkább úgy határoztam, hogy bevonom Alice-t és Anthonyt is a védelmem alá. Így sokkal könnyebb lesz minden.
- Kezdhetjük? – nézett ránk kérdőn fiam.
- Igen – vágta rá Alice azonnal.
- Rendben – sóhajtottam megadóan. Minél előbb túlesünk rajta, annál jobb. Ezért viszont még számolunk Anthonyval, hogyha hazamentünk.
„ A Cullen házban vagyok, Edward éppen most ér haza feldúltan, Alice pedig elé siet. Barátnőm nagyon vidám és elégedetett, mint mindig, amikor készül valamire.
- Szia, Edward. Figyelj, arra gondoltam, hogy Bella átjöhetne a hétvégére. Tartanék egy kis bulit, mert már olyan régen szórakoztunk. Rendeltem már a kedvenc tortájából is, amit mostanában mindig eszik… - mondta el egy szuszra, de Edward közbeszólt.
- Nem lesz semmiféle buli, elköltözünk – mondta Edward dühösen.
- Mi történt? Valaki meglátott titeket futni? Nem láttam semmi veszélyt a jövőben – nézett Alice rémülten a testvérére.
- Bella, megcsalt – nyögte ki Edward keserűen, majd leroskadt a kanapéra.
- Edward, ez egy elég rossz vicc – mondta barátnőm morcosan.
- Csakhogy én nem viccelek, Alice – csattant fel Edward. – Bementem a kórházba segíteni Carlisle-nak, és meghallottam Dr. Jackson gondolatait. Éppen Bellán elmélkedett, hogy milyen fiatal még egy baba kihordásához, de az, hogy ennyire örül neki mindenképpen sokat fog segíteni a későbbiekben – mondta fájdalmasan. – Én lennék a legboldogabb, hogyha lehetne tőlem gyermeke, de mint tudjuk, egy vámpírnak nem lehet utóda.
- Mi van, ha mégis lehet? Edward, komolyan, kivel csalna meg téged? Egyébként is, Bella soha nem lenne erre képes, hiszen te vagy számára a legfontosabb a földön – mondta Alice teljes meggyőződéssel, de egy pillanatra elgondolkozott.
- Hogy mi? – kiáltott fel Edward. – Bella jövője, már hetek óta nem tiszta a számodra? Tudod, hogy mit jelent ez? – kérdezte indulatosan húgától.
- Azt, hogy még nem döntött valamiben. Nem kell pánikba esni – forgatta meg a szemeit Alice.
- Jó színésznő vagy, de annyira nem, hogy engem is átverj. Mindketten tudjuk, hogy Bella jövője attól is eltűnhetett, hogy inkább Jacobot választotta.
- Ne beszélj már zöldeket. Jacobbal csak barátok – vágta rá Alice.
- Csak barátok. Akkor miért van mostanában állandóan a rezervátumban? Eltűnt a jövője is, te magad gondoltad, szerintem a helyzet egyértelmű.
- Szerintem viszont nem. Megyek és beszélek vele – mondta Alice határozottan.
- Alice, ez nem a te ügyed. Én sem szólok bele a ti dolgotokba Jasperrel – csattant fel Edward. – Azt mondtam, hogy elköltözünk – kiabált rá.
- De…- kezdte újból Alice.
- Mi folyik itt? – lépett be a család többi tagja az ajtón. – Edward? Alice? – nézett Carlisle, hol az egyik, hol a másik gyermekére.
- El kell mennünk innen – mondta Edward neki is.
- Miért is? – kérdezte Rosalie felhúzott szemöldökkel.
- Azért, mert Bella megcsalt – mondta Edward keserűen. – Hagyom, hogy boldog élete legyen, mert ő az életem, de nem nézem végig, ahogy gyerekeket szül annak a korcsnak.
- Kizárt, hogy Bella ilyesmit tett volna – mondta Esme határozottan. – Gondolkodj már egy kicsit, fiam. Az a lány bármit megtenne érted.
- Anya, kérlek, hidd el, hogyha nem lennék biztos benne, akkor nem mondanék ilyet, de Bella állapotos – mondta Edward komoran.
- Carlisle? – nézett Esme kérdőn a férjére.
- Én nem tudok semmiről – mondta fogadott apánk azonnal.
- Mert nem hozzád fordult, hanem Dr. Jacksonhoz. Ez sem különös nektek? – kérdezte Edward immár ingerülten.
- Megyek csomagolni – sóhajtott fel Rosalie, majd el is tűnt.
- Biztos, hogy ezt akarod, fiam? – kérdezte Carlisle. – Elég ennyi bizonyíték? Bellával beszéltél? Lehet, hogy van magyarázat erre az egészre.
- Nem, nem beszéltem vele, és nem is fogok. Jobb lesz, hogyha csak eltűnünk az életéből, így nem lesz bűntudata amiatt, hogy megcsalt. Ahogy ismerem, majd azt hiszi, hogy már nem volt elég jó nekem, aztán pedig Jacob megvigasztalja – mondta Edward határozottan.
- Legyen hát, ahogy akarod – mondta Carlisle, bár kissé bizonytalannak tűnt.
- Szerintem ez így nem helyes – mondta Alice morcosan. – Én átmegyek Bellához – tette még hozzá.
- Nem mész át, mert ez a dolog Bellára és Edwardra tartozik. Sajnálom, tudom, hogy a legjobb barátnőd, de ha Edward szerint így jobb Bellának, akkor tartsuk tiszteletben az akaratát. Ő ismeri a legjobban közülünk – mondta Carlisle bűnbánóan. Majd az emlék megszakadt.”
- Tudom, hogy ez nem mentség, de én át akartam menni hozzád – mondta Alice lehajtott fejjel. – Azzal is tisztában vagyok, hogy gyáva voltam. Nem akartam a családomat magamra haragítani. A tények valóban ellened szóltak, de jogod lett volna tudni, hogy mi történt. Ráadásul mára már mindenki tisztában van vele, hogy mi hibáztunk. Hidd el nekem, kérlek, hogy nagyon-nagyon hiányoztál nekünk.
- Visszajöhettél volna később is. Vagy felhívhattál volna titokban – érveltem.
- Felhívtalak egy héttel később, de azt mondták, hogy a szám már nem kapcsolható – mondta Alice komolyan. – Visszajönni nem tudtam, mert annál Edward jobban figyelte a gondolataimat pont azért, hogy ne tegyek ilyesmit. Azt akarta, hogy nyugodt életed legyen, anélkül, hogy azt hinnéd, hogy meggyűlöltünk.
- Egy héttel később én már Jacobbal és Billyvel éltem – emlékeztem vissza. - Miután a szüleimet elvesztettem ők törődtek velem. Illetve főleg Jake. A telefonomat Victoria összetörte és így elvesztek a számok, és természetesen a mobilban levő kártya is darabokra tört. A vonalasat pedig kikötettünk, mert nem voltam képes még egyszer belépni a Swan házba – mondtam komolyan.
Ha meg is próbált felhívni, akkor sem sikerülhetett neki, ez tény. Azt pedig el tudom képzelni, hogy Edward bármi áron megakadályozta volna, hogy barátnőm visszajusson hozzám Forskba. Ha úgy vesszük, akkor Alice tényleg kiállt mellettem, már amennyire ez egyedül sikerülhetett neki. Még egyszer pedig nem hagyna el, ezt valamiért el tudom hinni, főleg a látottak és hallottak után. Talán adnom kéne neki még egy esélyt.
- Anthony hallasz? – kérdeztem gondolatban, mire fiam bólintott. – Olvastad Alice gondolatait? – tettem fel a következő kérdést. Egy újabb bólintást kaptam válaszul. – Őszinte volt? Bízhatok benne? – tettem fel a legfontosabb kérdést is. Fiam elgondolkodott egy időre, úgy láttam, hogy komolyan mérlegeli a hallottakat, majd határozottan bólintott és elmosolyodott. – Köszönöm – gondoltam hálásan. Erre csak egy még szélesebb mosolyt kaptam válaszul.
Alice és Esme kérdőn kapkodta a fejét köztem és a fiam között. Valószínűleg sejtették, hogy éppen néma párbeszéd zajlik köztünk, amilyet Edward és Alice is mindig produkált. Egy kis ideig még gondolkodtam rajta, hogy mi legyen, majd felálltam, barátnőm pedig követte a mozdulatomat.
- Hiányoztál – mosolyogtam rá békülékenyen. Erre barátnőm szélesen rám mosolygott, majd sikoltva a nyakamba ugrott.
- Hát még te nekem – mondta boldogan, miután a lendületétől ráestünk az ágyra. Mikor legközelebb körbenéztem a szobában, már nem volt ott senki rajtunk kívül. Úgy tűnik, hogy a fiam és Esme csendben kiosontak, hogy kettesben lehessünk még egy kicsit.
2010. január 4., hétfő
2010. január 1., péntek
La Push vámpírja - 20. fejezet
20. fejezet
SZIASZTOK! BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA
(Gabriella szemszöge)
Semmit sem értettem. Az utolsó, amire emlékeztem, hogy a parkban leterített az a meglehetősen félelmetes és furcsa férfi, aki élvezettel nyalta le a vért a csuklómról, majd belém harapott. Aztán jöttek a megmentőim, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák, de roppant hálás vagyok nekik, amiért megmentették az életemet.
Minden olyan különös volt. Miután megmenekültem, hol éreztem a fájdalmat, hol pedig nem. Aztán a helyzet egyre jobb lett. Egyre kevésbé fájt a testem, de valamiért még mindig nem tudtam sem mozdulni, sem kinyitni a szememet. Egyszerűen nem volt hozzá elég erőm.
Egy forró kéz simogatta a karomat. Eddig még csak Jake érintése váltott ki ilyen kellemes bizsergést a testemből. Hát megtalált engem. Tudtam, hogy meg fog találni. Hogyha velem van, akkor biztos, hogy minden rendbe fog jönni. Vele nem érhet baj.
Bár ne lettem volna ilyen ostoba. Miért kellett nekem a parkban sétálni éjjel. Hazamehettem volna a kivilágított utcán is, de nem. Nekem muszáj kijutnom néha a természet lágy ölére. Hogyha valaha is teljesen felépülök, akkor sem megyek át azon a parkon többé.
- Kicsim, ha hallasz, akkor gyere vissza hozzám, kérlek – suttogta Jacob a fülembe. Szegény, biztos nagyon aggódik. Én pedig másra sem vágyom, csak arra, hogy megnyugtathassam, hogy nincs semmi baj. Fel kell kelnem. Ki kell nyitnom a szemem, vagy legalább beszélnem hozzá. – Szeretlek – folytatta Jake, majd éreztem a finom érintést az ajkaimon. Egy apró kis csók volt, ami elképesztően jól esett.
Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de nem igazán sikerült elsőre, ennek ellenére azonban nem adtam fel. A szerelmemnek szüksége van rám, és nem hagyhatom, hogy szenvedjen. Ami pedig a legfontosabb volt, hogy én is látni akartam őt újra. Már a harmadik kísérletem volt az ébredésre, de végre sikerült is tényleg kinyitnom a szememet. Az első arc, amit megláttam valóban Jake arca volt.
- Én is szeretlek – suttogtam halkan. Sajnos többre most nem voltam képes. A torkom teljesen ki volt száradva, így inkább csak egy szerencsétlen krákogás volt az egész, de Jacob így is meghallotta.
- Megyek, szólok Carlisle-nak – mondta egy gyengéd női hang megkönnyebbülten. Majd az ajtó kinyílt, és már ott sem volt.
- Hát végre felébredtél – mondta boldogan, és megsimogatta az arcom. Az ő arca viszont azonnal eltorzult, amikor a szemembe nézett. Nem értettem, hogy mi baj történhetett, hiszen tökéletesen látok a szemeimmel, tehát nem sérülhettem meg. Bár az lehet, hogy valahol hatalmas heg éktelenkedik az arcomon. Ki tudja, hogy mi történt velem, amióta nem voltam az eszméletemnél. – Dr. Cullen, gyorsan ide kéne jönnie – mondta Jake hangosan.
- Mi történt? – lépett be a doktor a szobába.
- A szemei. Ez mit jelent? – kérdezte szerelmem aggódva. Mi a fene történt a szememmel? A francba!
A doktor, aggódó tekintettel kémlelte a szemeimet, majd belevilágított mind a kettőbe. Gondolom megnézte, hogy jók-e a pupilla reflexeim.
- Mi a probléma? – kérdezte aztán értetlenül Dr. Cullen. – A szemei tökéletesen jól vannak. A pupillái még talán gyorsabban is reagálnak, mint az átlagos embereké – gondolkozott el.
- A szeme nem ilyen színű volt – mondta kedvesem komolyan.
- Tessék? – kérdezett vissza az orvos.
- Gabriella szemei kékek voltak eredetileg is, de ennél sokkal világosabbak – mondta szerelmem.
- Az meg, hogy lehet? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mi a baj velem? Mi történt?
- Semmi baj, kicsim – mondta Jake nyugtatóan, de nem mondhatnám, hogy meggyőzött. Sőt. – Nem akartalak felzaklatni, csak meglepődtem.
- Mondjátok el, hogy mi történt velem – sikítottam fel.
- Nyugodj meg, kérlek – nézett rám könyörgőn Jacob.
- Tudni akarom, hogy mi a bajom. Érted? – csordultak ki az első könnycseppek a szemeimből.
- Gyorsan megvizsgálom, és utána megbeszélhetitek – mondta nekem nyugtatóan a doktor.
- Rendben – sóhajtottam fel megadóan. Attól tartok, hogy úgysincs más választásom.
- Addig én kimegyek – mondta Jake, majd már el is tűnt.
- Nem kell félned. Most már minden rendben lesz. Egyébként nyugodtan szólíts csak Carlisle-nak – mosolygott rám szelíden.
- Oké, én pedig Gaby vagyok – válaszoltam.
- Akkor most veszek tőled egy kis vért, Gaby – lépett mellém egy tűvel.
- Ugye, ezt muszáj? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Mármint nem kerülhetem el valahogy, hogy tűt keverjünk a vizsgálatokba?
- Sajnos nem hiszem – kuncogott fel.
- Hát jó – mondtam lemondóan. Majd odanyújtottam neki a karomat.
Teljesen meglepett, hogy még csak meg sem éreztem a vérvételt. Pedig volt már néhány rossz élményem az ilyesmivel kapcsolatban.
- Kész is vagyunk – mosolygott rám.
- Az jó – csillant fel a szemem.
- Érzel magadon valami változást? – kérdezte hirtelen.
- Mit kéne éreznem? – kérdeztem döbbenten.
- Nem tudom, valami, ami esetleg különös, vagy nem ilyen szokott lenni? – faggatózott tovább.
- Nem is tudom, a karom már nem fáj, pedig azt hittem, hogy eltörött, amikor megpróbáltam védekezni a támadómmal szemben – gondolkodtam el. Bár biztos, hogy kaptam rá fájdalomcsillapítót.
- Valóban el is tört – mondta Carlisle határozottan, majd felemelte a begipszelt kezet. – Levesszük a gipszet, és meglátjuk, hogy mi a helyzet – mondta határozottan, majd tényleg levette rólam. – Meg tudod mozdítani? – kérdezte. Én pedig azonnal mozgatni kezdtem. Te jó ég! Mióta lehetek eszméletlen, hogyha már össze is forrt a csont?
- Meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem félve.
- Néhány napig. Viszont ez a csont már tökéletesen összeforrt, úgyhogy nem kapsz másik gipszet – mondta boldogan. Úgy láttam, hogy őszintén örült neki, hogy jobban érzem magam, amiért nagyon hálás voltam.
- Ez normális? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Hát… ahogy vesszük – gondolkodott el. – Majd Jake mindent elmond – tette még hozzá. – Nekem nincs hozzá jogom, hogy elmondjak neked mindent – mondta sejtelmesen. Ez nem túl sok jót ígér.
- Ki talált rám? – jutott eszembe hirtelen. – Valakik megmentettek – mondtam határozottan.
- A lányaim voltak, akik rád találtak – mondta büszkén. Lányai? Jó, ha van huszonöt-harminc éves. Elég korán kezdte.
- Köszönöm nekik – mondtam hálásan. – Hogyha egyszer találkozhatok velük, akkor majd személyesen is megköszönöm, hogy megmentettek. Egyébként hol vagyok? – futtattam végig a tekintetemet az ismeretlen szobán. Nem éppen úgy nézett ki, mint egy kórház.
- A Cullen házban. Ez a ház a családom és az én otthonom – válaszolta a doktor. – Most viszont itt az ideje, hogy magadra hagyjalak Jacobbal. Azt hiszem, hogy sok mindent meg kell majd beszélnetek – mondta kedvesen, majd kisietett a szobából, a következő pillanatban pedig már Jake ült az ágyam szélén.
- Szia – köszönt halkan.
- Szia – mosolyogtam rá. Elég gondterheltnek tűnt. – Elmondod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem kíváncsian. Valami nem volt rendben, és ebben biztos voltam. Egy férfi, aki a véremet akarta meginni, a szemem színe megváltozott a támadás után. Sok minden nem volt világos, és éppen itt volt az ideje, hogy megtudjam, mi folyik itt pontosan.
- Nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele úgy, hogy ne rémülj meg tőlem – mondta lehajtott fejjel. Majd óvatosan leült mellém az ágyra és megfogta a kezem.
- Miért rémülnék meg tőled? Egyébként kezdetnek elárulhatnád, hogy mi volt az, ami megtámadott – mondtam komolyan. Abban teljesen biztos voltam, hogy nem ember, vagy ha ember, akkor valami nagyon bomlott elméjű pszichopata.
- Aki megtámadott, az egy vámpír volt – mondta Jake komolyan. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy felnevessek-e, de hirtelen belém fagyott a kuncogás, amikor komolyan belegondoltam a dologba. – Már nem kell félned, mert meghalt, soha többé nem bánthat téged – tette még hozzá.
- Ácsi, hogy mondod? – ültem fel hirtelen. Talán túl hirtelen is, mert állva találtam magam, ez nem normális. – Mi történik velem? – estem kétségbe újfent. – Először megtudom, hogy más lett a szemem, a csontom néhány nap alatt összeforrt, és úgy pattantam fel, mint a villám. Aztán közlöd, hogy egy vámpír támadott meg, de már halott. Mi vagy te, egy vámpírvadász? Élőben is így hívnak titeket, vagy csak a filmekben? – kérdeztem immár halkabban.
- Kérlek, nyugodj meg – lépett közelebb hozzám. Aztán pedig óvatosan magához ölelt.
- Ne titkolózz előttem. Rendben? Tehát, azt mondod, hogy vámpírok léteznek? – néztem fel rá.
- Igen, ez így igaz – bólintott határozottan.
- Te ölted meg a vámpírt? – tettem fel a következő kérdést.
- Igen, én voltam – bólintott ismét.
- Hogyan tudtad megölni úgy, hogy egy karcolás sincs rajtad? – kérdeztem hitetlenül. Persze, Jake nagyon is erős, de ettől függetlenül még ember, és az a vámpír nagyon erős volt.
- Azért mert erősebb vagyok, mint egy átlagember. Ez néhány La Pushban élő család ajándéka. Mások vagyunk. Mi vagyunk a védelmezők – magyarázta.
- Ez miből áll pontosan? – érdeklődtem. – Azt értem, hogy erősebb vagy, mint egy vámpír, de hogy érted utol? Gyorsabb is vagy? Na és, hogy találtad meg?
- Kicsim, kérlek, ülj le egy kicsit – mondta, majd finoman leültetett az ágyra. – Megmutatom neked, hogy hogyan tudok legyőzni egy vámpírt. Mi úgynevezett vérfarkasok vagyunk, de nem kell félned. Téged sosem bántanálak, és egyetlen másik embert sem – mondta komolyan.
- Vérfarkas? – néztem rá rémülten. – Olyan félelmetes teliholdkor átváltozó fajta?
- Nem jól fogalmaztam – rázta meg a fejét. - Alakváltó vagyok, aki farkassá tud változni, bármikor, amikor akar.
- Farkassá változol? Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Ez kezd nekem egy napra, egy kicsit sok lenni.
- Igen, megmutatom, de kérlek, hogy ne ijedj meg. Bízhatsz bennem – mondta idegesen. – Nem akarlak elveszíteni – suttogta még maga elé, de meghallottam én is.
A következő pillanatban Jacob ruhái elszakadtak, és egy hatalmas farkas állt velem szemben. Lehet, hogy meg kellett volna ijednem tőle, de amikor belenéztem a szemeibe Jake-t láttam, nem egy hatalmas és félelmetes farkast, hanem inkább a szerelmemet farkasbőrbe bújva. Bátortalanul közelebb léptem hozzá és kinyújtottam felé a kezem. Kicsit megtántorodtam, amikor kivillantotta a fogait, de aztán rádöbbentem, hogy elmosolyodott. Nagyon édes volt, ahogy még a nyelve is kilógott oldalt a száján, és kuncogott, azt hiszem. Újra kinyújtottam a kezemet felé, és finoman megsimogattam a bundáját, amibe beleborzongott. A bundája selymes volt, és forró, ahogy a bőre is. Különös érzés volt, de mégis, mintha teljesen természetes lett volna.
- Szereti, hogyha vakarják a fülét – kuncogott fel egy kedves, női hang mögöttem. Ahogy ezt kimondta, gondolkodás nélkül azonnal megvakargattam Jacob fülét, aki elégedetten vakkantott egyet. Én pedig hátrafordultam, hogy megnézzem, kitől kaptam a jó tanácsot, de senkit sem láttam. Ez furcsa. Mikor visszafordultam, Jake már emberi alakban állt előttem újra, és egy takaróba volt tekerve. Biztos azért vette fel, hogy mert a ruhái elszakadtak, amikor átváltozott.
- Undorodsz tőlem? – kérdezte félve.
- Nem, miért undorodnék? – kérdeztem vissza döbbenten.
- Azért, mert egy hatalmas kutyus lesz belőlem – mondta lehajtott fejjel.
- Szerintem nagyon aranyos voltál. Tetszett, amit láttam – mosolyogtam rá, majd hozzábújtam. – Bár félelmetesnek nem neveznélek.
- Mert nem akartam az lenni, de tudok vicsorogni is, bár ellened az sem lenne éppen félelmetes. Téged soha nem tudnálak bántani – mondta komolyan.
- Elhiszem – bólintottam rá. – Szeretlek, farkasom – mondtam boldogan, majd óvatosan megcsókoltam.
- Én is szeretlek, Gabriella – mondta gyengéden.
- Miért lettem ilyen furcsa? – jutott eszembe hirtelen, és a ködfelhő azonnal elszállt, ami körbevett egy kis ideig.
- Még nem tudja, Carlisle. Valószínűleg a harapás miatt történik ez veled, de nem lesz semmi baj – mondta határozottan.
- Honnan tudod? – kérdeztem félve.
- Onnan, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt veled pontosan. Biztosan van megoldás – mondta teljes bizonysággal. – Ahogy elvégezte a doki a vizsgálatokat többet fogunk tudni.
- Addig itt kell maradnunk? Nem szeretnék alkalmatlankodni. Nem is ismerem ezeket az embereket. Kedvesek, az biztos, hiszen megmentettek, és jól bántak velem, de nem illene továbbra is felborítani a család nyugalmát.
- Nem zavarjuk őket, emiatt ne aggódj, de ha szeretnéd, akkor hazamehetünk. Erről is szerettem volna beszélni veled – mondta komolyan.
- Pontosan miről is?
- Szeretném, hogyha a biztonság kedvéért átköltöznél hozzánk, a rezervátumba. Természetesen lenne saját szobád. Biztonságban akarlak tudni – kérlelt lágyan. Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre az ajánlatra. Hiszen már meghalt az, akitől félnem kellett, és van egy kialakított életem Port Angelesben. Messze lenne minden nap bemenni dolgozni, aztán visszautazni La Pushba.
- Jacob, ne érts félre, de az otthonod nagyon messze van a munkahelyemtől. A lakásomból ott vagyok legfeljebb negyed óra alatt. Tőletek órákra lenne – magyaráztam.
- Én arra gondoltam, hogy amíg meg nem oldódik a kialakult helyzet, addig nem dolgoznál – magyarázta.
- Azt nem lehet. Fenn kell tartanom a lakásomat, és nem leszek kitartott nő sem. Ez biztos – mondtam ellentmondást nem tűrve.
- Biztos, hogy találnánk neked megfelelő munkát mondjuk Forksban is, ha szeretnéd. Van ott egy étterem, és a tulaja nagyon rendes ember. Nem lenne messze az otthonunktól, és akkor a lakásod is fenn tudnád tartani – ajánlotta Jacob.
- Igazság szerint ez egy elég csábító ajánlat – estem gondolkodóba. Lenne munkám, és együtt lehetnék a szerelmemmel is. Nem hangzik rosszul a dolog. Sőt.
- Akkor, csak igent kell mondanod, és mindent elrendezek – mosolyodott el boldogan.
- Egyezzünk meg. Hogyha kapok állást abban az étteremben, akkor benne vagyok, de hogyha nem, akkor maradok Port Angelesben. Az a pasas már nem jelenthet gondot, hiszen már senkit sem bánthat – kezdtem bele a feltételeimbe, de hirtelen félbeszakított.
- Pasas? – kérdezte döbbenten.
- Igen, a vámpír, akit elintéztél – magyaráztam. Talán a kifejezés volt olyan sokkoló, amit használtam?
- Én egy nőt kaptam el. Azt hittem, hogy ő támadott meg téged – mondta aggódva.
- Nem, egy férfi volt a támadóm, ez biztos – mondtam határozottan.
- Akkor még veszélyben vagy – mondta komolyan. – Sehova nem mehetsz egyedül. Elintézem neked azt a munkát bármi áron Forksban. Kérlek, költözz át hozzánk. Ott biztonságban tudlak tartani.
- Rendben – adtam meg magam. Eléggé féltem ahhoz attól a fickótól, hogy inkább a védelmező karok között maradjak, amíg meg nem oldódik a helyzet, utána pedig, van egy olyan érzésem, hogy nem is akarok majd kibújni azokból a bizonyos védelmező karokból. – Mikor indulunk?
- Ahogy Carlisle elvégezte az összes vizsgálatot, és azt mondja, hogy mehetünk, már indulunk is a lakásodba, hogy összepakoljunk – mondta Jacob komolyan.
- Oké – nyögtem ki. Az életem semmi pillanat alatt teljesen felfordult. Vámpírok, alakváltók, furcsa változások rajtam a vámpírtámadástól. Azt hiszem, hogy nekem ez már egy kicsit sok. Észre sem vettem, hogy közben felkaptam egy párnát, és idegesen szorongattam.
- Hé, nyugodj meg – szorított magához Jake. – Vigyázni fogok rád. Hozzád sem érhet még egyszer – ígérte. – Tudom, hogy ez most hirtelen sok a számodra, és én el akartam mondani már korábban, hogy mi vagyok. Pontosabban azon az estén akartam bevallani mindent, amikor megtámadtak – mondta bűnbánóan.
- Semmi baj. Tényleg sokkoló, de majd feldolgozom – választoltam, majd eldőltem az ágyon Jacobot is magammal húzva. Jó volt újra a karjai között lenni. Jake ölelésében voltam igazán otthon. Semmi más nem számított.
SZIASZTOK! BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA
(Gabriella szemszöge)
Semmit sem értettem. Az utolsó, amire emlékeztem, hogy a parkban leterített az a meglehetősen félelmetes és furcsa férfi, aki élvezettel nyalta le a vért a csuklómról, majd belém harapott. Aztán jöttek a megmentőim, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák, de roppant hálás vagyok nekik, amiért megmentették az életemet.
Minden olyan különös volt. Miután megmenekültem, hol éreztem a fájdalmat, hol pedig nem. Aztán a helyzet egyre jobb lett. Egyre kevésbé fájt a testem, de valamiért még mindig nem tudtam sem mozdulni, sem kinyitni a szememet. Egyszerűen nem volt hozzá elég erőm.
Egy forró kéz simogatta a karomat. Eddig még csak Jake érintése váltott ki ilyen kellemes bizsergést a testemből. Hát megtalált engem. Tudtam, hogy meg fog találni. Hogyha velem van, akkor biztos, hogy minden rendbe fog jönni. Vele nem érhet baj.
Bár ne lettem volna ilyen ostoba. Miért kellett nekem a parkban sétálni éjjel. Hazamehettem volna a kivilágított utcán is, de nem. Nekem muszáj kijutnom néha a természet lágy ölére. Hogyha valaha is teljesen felépülök, akkor sem megyek át azon a parkon többé.
- Kicsim, ha hallasz, akkor gyere vissza hozzám, kérlek – suttogta Jacob a fülembe. Szegény, biztos nagyon aggódik. Én pedig másra sem vágyom, csak arra, hogy megnyugtathassam, hogy nincs semmi baj. Fel kell kelnem. Ki kell nyitnom a szemem, vagy legalább beszélnem hozzá. – Szeretlek – folytatta Jake, majd éreztem a finom érintést az ajkaimon. Egy apró kis csók volt, ami elképesztően jól esett.
Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de nem igazán sikerült elsőre, ennek ellenére azonban nem adtam fel. A szerelmemnek szüksége van rám, és nem hagyhatom, hogy szenvedjen. Ami pedig a legfontosabb volt, hogy én is látni akartam őt újra. Már a harmadik kísérletem volt az ébredésre, de végre sikerült is tényleg kinyitnom a szememet. Az első arc, amit megláttam valóban Jake arca volt.
- Én is szeretlek – suttogtam halkan. Sajnos többre most nem voltam képes. A torkom teljesen ki volt száradva, így inkább csak egy szerencsétlen krákogás volt az egész, de Jacob így is meghallotta.
- Megyek, szólok Carlisle-nak – mondta egy gyengéd női hang megkönnyebbülten. Majd az ajtó kinyílt, és már ott sem volt.
- Hát végre felébredtél – mondta boldogan, és megsimogatta az arcom. Az ő arca viszont azonnal eltorzult, amikor a szemembe nézett. Nem értettem, hogy mi baj történhetett, hiszen tökéletesen látok a szemeimmel, tehát nem sérülhettem meg. Bár az lehet, hogy valahol hatalmas heg éktelenkedik az arcomon. Ki tudja, hogy mi történt velem, amióta nem voltam az eszméletemnél. – Dr. Cullen, gyorsan ide kéne jönnie – mondta Jake hangosan.
- Mi történt? – lépett be a doktor a szobába.
- A szemei. Ez mit jelent? – kérdezte szerelmem aggódva. Mi a fene történt a szememmel? A francba!
A doktor, aggódó tekintettel kémlelte a szemeimet, majd belevilágított mind a kettőbe. Gondolom megnézte, hogy jók-e a pupilla reflexeim.
- Mi a probléma? – kérdezte aztán értetlenül Dr. Cullen. – A szemei tökéletesen jól vannak. A pupillái még talán gyorsabban is reagálnak, mint az átlagos embereké – gondolkozott el.
- A szeme nem ilyen színű volt – mondta kedvesem komolyan.
- Tessék? – kérdezett vissza az orvos.
- Gabriella szemei kékek voltak eredetileg is, de ennél sokkal világosabbak – mondta szerelmem.
- Az meg, hogy lehet? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mi a baj velem? Mi történt?
- Semmi baj, kicsim – mondta Jake nyugtatóan, de nem mondhatnám, hogy meggyőzött. Sőt. – Nem akartalak felzaklatni, csak meglepődtem.
- Mondjátok el, hogy mi történt velem – sikítottam fel.
- Nyugodj meg, kérlek – nézett rám könyörgőn Jacob.
- Tudni akarom, hogy mi a bajom. Érted? – csordultak ki az első könnycseppek a szemeimből.
- Gyorsan megvizsgálom, és utána megbeszélhetitek – mondta nekem nyugtatóan a doktor.
- Rendben – sóhajtottam fel megadóan. Attól tartok, hogy úgysincs más választásom.
- Addig én kimegyek – mondta Jake, majd már el is tűnt.
- Nem kell félned. Most már minden rendben lesz. Egyébként nyugodtan szólíts csak Carlisle-nak – mosolygott rám szelíden.
- Oké, én pedig Gaby vagyok – válaszoltam.
- Akkor most veszek tőled egy kis vért, Gaby – lépett mellém egy tűvel.
- Ugye, ezt muszáj? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Mármint nem kerülhetem el valahogy, hogy tűt keverjünk a vizsgálatokba?
- Sajnos nem hiszem – kuncogott fel.
- Hát jó – mondtam lemondóan. Majd odanyújtottam neki a karomat.
Teljesen meglepett, hogy még csak meg sem éreztem a vérvételt. Pedig volt már néhány rossz élményem az ilyesmivel kapcsolatban.
- Kész is vagyunk – mosolygott rám.
- Az jó – csillant fel a szemem.
- Érzel magadon valami változást? – kérdezte hirtelen.
- Mit kéne éreznem? – kérdeztem döbbenten.
- Nem tudom, valami, ami esetleg különös, vagy nem ilyen szokott lenni? – faggatózott tovább.
- Nem is tudom, a karom már nem fáj, pedig azt hittem, hogy eltörött, amikor megpróbáltam védekezni a támadómmal szemben – gondolkodtam el. Bár biztos, hogy kaptam rá fájdalomcsillapítót.
- Valóban el is tört – mondta Carlisle határozottan, majd felemelte a begipszelt kezet. – Levesszük a gipszet, és meglátjuk, hogy mi a helyzet – mondta határozottan, majd tényleg levette rólam. – Meg tudod mozdítani? – kérdezte. Én pedig azonnal mozgatni kezdtem. Te jó ég! Mióta lehetek eszméletlen, hogyha már össze is forrt a csont?
- Meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem félve.
- Néhány napig. Viszont ez a csont már tökéletesen összeforrt, úgyhogy nem kapsz másik gipszet – mondta boldogan. Úgy láttam, hogy őszintén örült neki, hogy jobban érzem magam, amiért nagyon hálás voltam.
- Ez normális? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Hát… ahogy vesszük – gondolkodott el. – Majd Jake mindent elmond – tette még hozzá. – Nekem nincs hozzá jogom, hogy elmondjak neked mindent – mondta sejtelmesen. Ez nem túl sok jót ígér.
- Ki talált rám? – jutott eszembe hirtelen. – Valakik megmentettek – mondtam határozottan.
- A lányaim voltak, akik rád találtak – mondta büszkén. Lányai? Jó, ha van huszonöt-harminc éves. Elég korán kezdte.
- Köszönöm nekik – mondtam hálásan. – Hogyha egyszer találkozhatok velük, akkor majd személyesen is megköszönöm, hogy megmentettek. Egyébként hol vagyok? – futtattam végig a tekintetemet az ismeretlen szobán. Nem éppen úgy nézett ki, mint egy kórház.
- A Cullen házban. Ez a ház a családom és az én otthonom – válaszolta a doktor. – Most viszont itt az ideje, hogy magadra hagyjalak Jacobbal. Azt hiszem, hogy sok mindent meg kell majd beszélnetek – mondta kedvesen, majd kisietett a szobából, a következő pillanatban pedig már Jake ült az ágyam szélén.
- Szia – köszönt halkan.
- Szia – mosolyogtam rá. Elég gondterheltnek tűnt. – Elmondod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem kíváncsian. Valami nem volt rendben, és ebben biztos voltam. Egy férfi, aki a véremet akarta meginni, a szemem színe megváltozott a támadás után. Sok minden nem volt világos, és éppen itt volt az ideje, hogy megtudjam, mi folyik itt pontosan.
- Nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele úgy, hogy ne rémülj meg tőlem – mondta lehajtott fejjel. Majd óvatosan leült mellém az ágyra és megfogta a kezem.
- Miért rémülnék meg tőled? Egyébként kezdetnek elárulhatnád, hogy mi volt az, ami megtámadott – mondtam komolyan. Abban teljesen biztos voltam, hogy nem ember, vagy ha ember, akkor valami nagyon bomlott elméjű pszichopata.
- Aki megtámadott, az egy vámpír volt – mondta Jake komolyan. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy felnevessek-e, de hirtelen belém fagyott a kuncogás, amikor komolyan belegondoltam a dologba. – Már nem kell félned, mert meghalt, soha többé nem bánthat téged – tette még hozzá.
- Ácsi, hogy mondod? – ültem fel hirtelen. Talán túl hirtelen is, mert állva találtam magam, ez nem normális. – Mi történik velem? – estem kétségbe újfent. – Először megtudom, hogy más lett a szemem, a csontom néhány nap alatt összeforrt, és úgy pattantam fel, mint a villám. Aztán közlöd, hogy egy vámpír támadott meg, de már halott. Mi vagy te, egy vámpírvadász? Élőben is így hívnak titeket, vagy csak a filmekben? – kérdeztem immár halkabban.
- Kérlek, nyugodj meg – lépett közelebb hozzám. Aztán pedig óvatosan magához ölelt.
- Ne titkolózz előttem. Rendben? Tehát, azt mondod, hogy vámpírok léteznek? – néztem fel rá.
- Igen, ez így igaz – bólintott határozottan.
- Te ölted meg a vámpírt? – tettem fel a következő kérdést.
- Igen, én voltam – bólintott ismét.
- Hogyan tudtad megölni úgy, hogy egy karcolás sincs rajtad? – kérdeztem hitetlenül. Persze, Jake nagyon is erős, de ettől függetlenül még ember, és az a vámpír nagyon erős volt.
- Azért mert erősebb vagyok, mint egy átlagember. Ez néhány La Pushban élő család ajándéka. Mások vagyunk. Mi vagyunk a védelmezők – magyarázta.
- Ez miből áll pontosan? – érdeklődtem. – Azt értem, hogy erősebb vagy, mint egy vámpír, de hogy érted utol? Gyorsabb is vagy? Na és, hogy találtad meg?
- Kicsim, kérlek, ülj le egy kicsit – mondta, majd finoman leültetett az ágyra. – Megmutatom neked, hogy hogyan tudok legyőzni egy vámpírt. Mi úgynevezett vérfarkasok vagyunk, de nem kell félned. Téged sosem bántanálak, és egyetlen másik embert sem – mondta komolyan.
- Vérfarkas? – néztem rá rémülten. – Olyan félelmetes teliholdkor átváltozó fajta?
- Nem jól fogalmaztam – rázta meg a fejét. - Alakváltó vagyok, aki farkassá tud változni, bármikor, amikor akar.
- Farkassá változol? Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Ez kezd nekem egy napra, egy kicsit sok lenni.
- Igen, megmutatom, de kérlek, hogy ne ijedj meg. Bízhatsz bennem – mondta idegesen. – Nem akarlak elveszíteni – suttogta még maga elé, de meghallottam én is.
A következő pillanatban Jacob ruhái elszakadtak, és egy hatalmas farkas állt velem szemben. Lehet, hogy meg kellett volna ijednem tőle, de amikor belenéztem a szemeibe Jake-t láttam, nem egy hatalmas és félelmetes farkast, hanem inkább a szerelmemet farkasbőrbe bújva. Bátortalanul közelebb léptem hozzá és kinyújtottam felé a kezem. Kicsit megtántorodtam, amikor kivillantotta a fogait, de aztán rádöbbentem, hogy elmosolyodott. Nagyon édes volt, ahogy még a nyelve is kilógott oldalt a száján, és kuncogott, azt hiszem. Újra kinyújtottam a kezemet felé, és finoman megsimogattam a bundáját, amibe beleborzongott. A bundája selymes volt, és forró, ahogy a bőre is. Különös érzés volt, de mégis, mintha teljesen természetes lett volna.
- Szereti, hogyha vakarják a fülét – kuncogott fel egy kedves, női hang mögöttem. Ahogy ezt kimondta, gondolkodás nélkül azonnal megvakargattam Jacob fülét, aki elégedetten vakkantott egyet. Én pedig hátrafordultam, hogy megnézzem, kitől kaptam a jó tanácsot, de senkit sem láttam. Ez furcsa. Mikor visszafordultam, Jake már emberi alakban állt előttem újra, és egy takaróba volt tekerve. Biztos azért vette fel, hogy mert a ruhái elszakadtak, amikor átváltozott.
- Undorodsz tőlem? – kérdezte félve.
- Nem, miért undorodnék? – kérdeztem vissza döbbenten.
- Azért, mert egy hatalmas kutyus lesz belőlem – mondta lehajtott fejjel.
- Szerintem nagyon aranyos voltál. Tetszett, amit láttam – mosolyogtam rá, majd hozzábújtam. – Bár félelmetesnek nem neveznélek.
- Mert nem akartam az lenni, de tudok vicsorogni is, bár ellened az sem lenne éppen félelmetes. Téged soha nem tudnálak bántani – mondta komolyan.
- Elhiszem – bólintottam rá. – Szeretlek, farkasom – mondtam boldogan, majd óvatosan megcsókoltam.
- Én is szeretlek, Gabriella – mondta gyengéden.
- Miért lettem ilyen furcsa? – jutott eszembe hirtelen, és a ködfelhő azonnal elszállt, ami körbevett egy kis ideig.
- Még nem tudja, Carlisle. Valószínűleg a harapás miatt történik ez veled, de nem lesz semmi baj – mondta határozottan.
- Honnan tudod? – kérdeztem félve.
- Onnan, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt veled pontosan. Biztosan van megoldás – mondta teljes bizonysággal. – Ahogy elvégezte a doki a vizsgálatokat többet fogunk tudni.
- Addig itt kell maradnunk? Nem szeretnék alkalmatlankodni. Nem is ismerem ezeket az embereket. Kedvesek, az biztos, hiszen megmentettek, és jól bántak velem, de nem illene továbbra is felborítani a család nyugalmát.
- Nem zavarjuk őket, emiatt ne aggódj, de ha szeretnéd, akkor hazamehetünk. Erről is szerettem volna beszélni veled – mondta komolyan.
- Pontosan miről is?
- Szeretném, hogyha a biztonság kedvéért átköltöznél hozzánk, a rezervátumba. Természetesen lenne saját szobád. Biztonságban akarlak tudni – kérlelt lágyan. Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre az ajánlatra. Hiszen már meghalt az, akitől félnem kellett, és van egy kialakított életem Port Angelesben. Messze lenne minden nap bemenni dolgozni, aztán visszautazni La Pushba.
- Jacob, ne érts félre, de az otthonod nagyon messze van a munkahelyemtől. A lakásomból ott vagyok legfeljebb negyed óra alatt. Tőletek órákra lenne – magyaráztam.
- Én arra gondoltam, hogy amíg meg nem oldódik a kialakult helyzet, addig nem dolgoznál – magyarázta.
- Azt nem lehet. Fenn kell tartanom a lakásomat, és nem leszek kitartott nő sem. Ez biztos – mondtam ellentmondást nem tűrve.
- Biztos, hogy találnánk neked megfelelő munkát mondjuk Forksban is, ha szeretnéd. Van ott egy étterem, és a tulaja nagyon rendes ember. Nem lenne messze az otthonunktól, és akkor a lakásod is fenn tudnád tartani – ajánlotta Jacob.
- Igazság szerint ez egy elég csábító ajánlat – estem gondolkodóba. Lenne munkám, és együtt lehetnék a szerelmemmel is. Nem hangzik rosszul a dolog. Sőt.
- Akkor, csak igent kell mondanod, és mindent elrendezek – mosolyodott el boldogan.
- Egyezzünk meg. Hogyha kapok állást abban az étteremben, akkor benne vagyok, de hogyha nem, akkor maradok Port Angelesben. Az a pasas már nem jelenthet gondot, hiszen már senkit sem bánthat – kezdtem bele a feltételeimbe, de hirtelen félbeszakított.
- Pasas? – kérdezte döbbenten.
- Igen, a vámpír, akit elintéztél – magyaráztam. Talán a kifejezés volt olyan sokkoló, amit használtam?
- Én egy nőt kaptam el. Azt hittem, hogy ő támadott meg téged – mondta aggódva.
- Nem, egy férfi volt a támadóm, ez biztos – mondtam határozottan.
- Akkor még veszélyben vagy – mondta komolyan. – Sehova nem mehetsz egyedül. Elintézem neked azt a munkát bármi áron Forksban. Kérlek, költözz át hozzánk. Ott biztonságban tudlak tartani.
- Rendben – adtam meg magam. Eléggé féltem ahhoz attól a fickótól, hogy inkább a védelmező karok között maradjak, amíg meg nem oldódik a helyzet, utána pedig, van egy olyan érzésem, hogy nem is akarok majd kibújni azokból a bizonyos védelmező karokból. – Mikor indulunk?
- Ahogy Carlisle elvégezte az összes vizsgálatot, és azt mondja, hogy mehetünk, már indulunk is a lakásodba, hogy összepakoljunk – mondta Jacob komolyan.
- Oké – nyögtem ki. Az életem semmi pillanat alatt teljesen felfordult. Vámpírok, alakváltók, furcsa változások rajtam a vámpírtámadástól. Azt hiszem, hogy nekem ez már egy kicsit sok. Észre sem vettem, hogy közben felkaptam egy párnát, és idegesen szorongattam.
- Hé, nyugodj meg – szorított magához Jake. – Vigyázni fogok rád. Hozzád sem érhet még egyszer – ígérte. – Tudom, hogy ez most hirtelen sok a számodra, és én el akartam mondani már korábban, hogy mi vagyok. Pontosabban azon az estén akartam bevallani mindent, amikor megtámadtak – mondta bűnbánóan.
- Semmi baj. Tényleg sokkoló, de majd feldolgozom – választoltam, majd eldőltem az ágyon Jacobot is magammal húzva. Jó volt újra a karjai között lenni. Jake ölelésében voltam igazán otthon. Semmi más nem számított.
2009. december 30., szerda
La Push vámpírja - 19. fejezet
19. fejezet
(Emmett szemszöge)
Ahogy Edward elrohant a ház elől utána mentem, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. Aztán mikor láttam, hogy csupán az erdőt akarja megritkítani egy kicsit, úgy döntöttem, hogy leülök, és türelmesen megvárom, ameddig lehiggad, de az fenébe is, ennek már legalább négy órája. Bella nem lesz nálunk több ideig, mint két nap, és újra eltűnik. Ezt az időt inkább arra kellene használnunk, hogy a bocsánatáért esedezzünk, nem pedig arra, hogy lezúzzuk az erdő ép részeit. Nem mondom, én is szeretek rombolni, de most nem ez a jó megoldás.
- Edward – szólítottam meg öcsémet, amikor megállt egy kicsit pihegni.
- Mi van? – kérdezte fáradtan.
- Szerintem Esme elég fája bánta már a kitörésedet – kuncogtam fel, majd komolyan folytattam. – Bella csak negyvennyolc órán át lesz a házunkban. Ebből pedig négyet már elvesztegettél rombolásra. Úgyhogy szedd össze magad, és indíts haza, hogyha valaha is vissza akarod kapni az életed értelmét, illetve most már értelmeit, mert a fiadat, attól tartok, hogy csak az édesanyjával együtt kaphatod vissza.
- Emmett, ez nem ilyen egyszerű – mondta ingerülten.
- Akkor mondd el, hogy mi a megoldás? – kérdeztem kíváncsian.
- Békén hagyom őket. Hiszen utálnak mindketten – vágta rá azonnal.
- Szeretem a hirtelen hangulatváltozásaidat – mondtam ironikusan. – Komolyan mondom, hogy most rosszabb vagy, mint Rosalie. Egyszer még ezt akarod, aztán azt. Itt és most döntsd el, hogy akarsz-e még boldog lenni az örökkévalóságod hátralévő részében.
- Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek – mondta keserűen. Pazar, kezdődik a klasszikus Edwardtól megszokott önsajnálat, és önutálat.
Nem fogom hagyni, hogy kétszer is elszúrja az esélyét egy boldog életre. Mivel Bella már vámpír, így már a biztonsága miatt sem kell aggódnia. Ráadásul ő az egyetlen közülünk, akinek megadatott, hogy gyermeke legyen. Odaugrottam elé, és egy olyan pofont kapott, ami után szó szerint a fa adta a másikat, amit ki is tőrt a lendülete.
- Na ide figyelj, Edward Cullen – kiabáltam rá, és még egy pofont adtam neki. – Te vagy az egyetlen, aki vissza tudja szerezni a húgomat, és az unokaöcsémet, úgyhogy szedd össze a romjaidat, és békítsd ki a családot, különben nem állok jót magamért – mondtam dühösen. – Hallod? Kelj fel, és hozd rendbe, amit elszúrtál. Még nem késő. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésedre, hogy kiengeszteld a szerelmedet, és a fiadat. Szerintem éppen itt az ideje, hogy elkezd a vezeklést úgy, hogy most értelme is legyen. Lehet, hogy én vagyok a vicces fickó a családban, de ha nem vetted volna észre, akkor elárulom, hogy Jasper ötven éve egy idegroncs, Alice egy viccen sem mosolyog, és semmiért nem veszekszik velem. Tudod, hogy mennyit csökkent a lelkesedése a vásárlás iránt is? Ez Alice-nél súlyos. Esme, és Carlisle elveszítették a lányukat, és most foggal-körömmel próbálják visszaszerezni őt, és az unokájukat is. Még Rosalie-t is megviselte, ami történt a családdal. Nekem elhiheted, mert Rose baby kedve bizony sokat lankadt egy bizonyos kérdésben, amit most nem fogok taglalni. Rólad pedig nem is beszélek inkább. Egy élőholt vagy, és ezúttal nem azért, mert vámpír vagy, hanem azért, mert te vagy a világ legszerencsétlenebb pasija, akit csak ismerek. Még Mike Newton is jobb volt nálad – mondtam dühösen. Reméltem, hogy ha már nem legalább az utolsó mondatom meghozza a hatását.
- Ezért most megkapod a magadét – pattant fel, majd nekem ugrott.
- Ez az. Végre magadhoz tértél egy kicsit – mondtam elmosolyodva, majd hozzávágtam egy sziklához. Ha fáj, legalább érzi, hogy él.
Még legalább nyolcszor vágtam hozzá különféle dolgokhoz, mire végre lecsillapodott, és úgy maradt. Leültem mellé a fa tövébe, és megveregettem a vállát.
- Kösz – nyögte fáradtan.
- Na, jobban vagy, öcsi? – kérdeztem vidáman. Már épp itt volt az ideje, hogy magához térjen.
- Legközelebb én intézlek el téged – mondta, de azért bólintott. Ezzel megerősítette, hogy végre jobban van.
- Már alig várom – pattantam fel. – Na gyere, vissza kell szerezned a húgomat, de hogyha elszúrod, akkor laposra verlek – fűztem még hozzá.
- Rendben, de hogy kezdjek neki? – kérdezte Edward bizonytalanul.
- Nos, én általában leteperem Rose babyt, és hát megoldjuk a kettőnk közti feszültséget, de félek, hogy Bellánál ez nem feltétlenül válna be. Bár leszakíthatnál néhány szép pofont, és érzékeny testtájaidra mért támadást – gondolkodtam hangosan. – Szerintem Bellánál jobban jársz, hogyha mondjuk beszélgetni próbálsz vele.
- Szóba sem áll velem – mondta Edward komolyan.
- Nos, ez is igaz. Hogyha kevésbé testi békülési tanácsokat szeretnél hallani, akkor javasolnák Jaspert, vagy Carlisle-t. Én nem vagyok jó a lelki beszédekben – mondtam komolyan.
- Nálam elég jól beváltak a módszereid – mondta fivérem hálásan.
- Ennek örülök – vigyorogtam rá. – Azért ha lehet, akkor Bellát ne verd laposra – nevettem fel.
- Ilyesmire nem is gondoltam – nézett rám Edward rosszallóan.
- Tudom – vágtam hátba. – Na, menjünk haza, hiszen vendégeink vannak – mondtam mosolyogva, majd rohanni kezdtem a ház felé.
Nem telt sok időbe mire odaértem a házunkhoz és Edward szorosan a nyomomban haladt. A nappaliban egy csüggedt Alice-t találtam, akit Jasper ölelgetett, Rosalie a konyhában főzött, Carlisle pedig tanácstalanul meredt maga elé. Esme pedig jelenleg eltűnt, de hogy hová, azt nem tudtam.
- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát a család négy tagját már leszerelte Bella – mondta Jasper, mire Alice szomorúan felsóhajtott. – Csak te, Rosalie, és Edward nem próbálkoztatok még nála. Eddig elég rossz a helyzet.
- A legszörnyűbb az, hogy igaza van – mondta Alice bosszúsan. Majd dühösen Edwardra pillantott. – Miért nem hagytad, hogy elmenjek hozzá és elbúcsúzzak? Akkor el sem mentünk volna innen. Miattad elvesztettem a legjobb barátnőmet, és vissza sem fogom kapni.
- Alice, Bella rám dühös, nem pedig rád – mondta Edward.
- Nem, fiam. Bella mindenkire elég dühös. Nem is dühös igazából, sokkal inkább túl nagyot csalódott bennünk, és nem mer adni még egy esélyt, mert attól fél, hogy újra összetörjük őt. Ebben sajnos akárhogy is vesszük van logika – mondta apánk határozottan.
- Sajnálom – motyogta Edward lehajtott fejjel.
- Nem, ezt még egyszer nem, mert akkor kiváglak innen is – morogtam rá Edwardra. – Azt hittem, hogy már tisztáztuk, hogy vége az önsajnálatnak. Most Bellával törődj és a fiaddal csak és kizárólag. Majd a szerelmednek elmondhatod, hogy milyen piszkosul sajnálod, és hogy mennyire szereted. Reméljük, hogy még képes hinni neked – mondtam ingerülten, de elég halkan, hogy Bella és a fia ne hallják az emeleten.
- Felviszem Jake-nek a vacsorát – jött be a nappaliba Rosalie. Mióta ilyen kedves a farkasokkal?
- Rendben – mondta Carlisle. Szerelmem pedig eltűnt a lépcsőn felfelé.
(Rosalie szemszöge)
Én már előre megmondtam, hogy felesleges Bellát letámadni. Sokkal jobban járunk, hogyha érzékeltetjük, hogy nekünk is fontosak azok, akik neki fontosak. El kell ismernem, hogy ez a Jake annak ellenére, hogy farkas szimpatikus nekem. Nem tudom, hogy miért, de valahogy olyan kisugárzása van, ami miatt nem tudom gyűlölni, pedig általában a farkasok gyűlölésében nagyon jó vagyok. Mikor felértem az ajtóhoz, halkan bekopogtattam.
- Szabad – hallottam meg Bella hangját.
- Sziasztok – léptem be az ajtón. – Hoztam egy kis vacsorát neked – néztem Jacobra.
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Érdekes, még csak nem is fintorog az illatom miatt, pedig a vámpírok illatának számára ugyanolyan szörnyűnek kéne lenni, mint nekünk a farkasoké. Bár, ha belegondolok, egész életében Bellával, és Anthonyval élt, lehet, hogy már fel sem tűnik neki, hogy vámpírok veszik körül.
- Nincs mit – léptem közelebb, és a kezébe adtam a tálcát. – Hogy van, Gaby? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nincs semmi változás – mondta Jacob csüggedten, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét szerelméről.
- Jobban lesz, ne aggódj. Carlisle a legjobb orvos a világon – mondtam biztatóan. Jake pedig biccentett egy aprót. Ezután el is akartam hagyni a szobát, de Bella utánam jött és megállított. Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen megölelt.
- Köszönöm – mondta hálásan. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán visszaöleltem. Furcsa volt a helyzet, hiszen ki gondolta volna, hogy majd pont hozzám lesz kedves azok után, ami történt. Sosem álltunk egymáshoz közel.
- Mit is? – kérdeztem halkan.
- Hogy megmentetted Gabriellát – válaszolta egyértelműen.
- Szívesen tettem – mondtam őszintén. – Viszont Alice-nek is jelentős szerepe volt a dologban, talán neki is megköszönhetnéd – próbálkoztam.
- Te szívtad ki a mérget – mondta határozottan. - Hiszen a szemedben van egy enyhe vörös árnyalat, ami Alice-nek nincs.
- Nos, ez így van, de Alice segített időben megállni és hazahozni is őt – érveltem.
- Rendben, majd alkalomadtán neki is megköszönöm – mondta kelletlenül.
- Bella, Alice-nek nagyon fontos vagy. Mindig is te voltál a legjobb barátnője, sosem volt hozzá senki annyira kedves, és nem volt vele annyira közvetlen, mint amilyen te voltál. Sosem voltunk jó barátnők, sőt még csak kedves ismerősök sem, mert irigyeltem az életedet, amit el akartál dobni magadtól, ráadásul emberként veszélyes voltál az egész családra, de kérlek, hidd el nekem, hogy mennyire sajnálja, hogy búcsú nélkül itt hagyott téged. Sőt, azt még jobban bánja, hogy egyáltalán itt hagyott – mondtam határozottan. – Mind nagyon sajnáljuk azt a sok szörnyűséget, amiken keresztül kellett menned, főleg miattunk, de a múlton már nem tudunk változtatni. Viszont még lehetne közös, boldog jövőnk, hogyha adnál nekünk még egy esélyt. Nem mondom, hogy én könnyedén megbocsátanék Edwardnak. Sőt. Hiszen nem bízott benned, pedig állandóan a bizalomról papol, de azt bizton állíthatom, hogy megbánta a tetteit – mondtam komolyan. Nagyon reméltem, hogy legalább az én szavaim eljutnak hozzá. Ha már a családom többi tagja nem ért célt.
- Sajnálom Rose, de nem olyan egyszerű újra bízni – mondta határozottan. – Te mit tennél, hogyha Emmett hagyott volna így el téged.
- Valószínűleg ugyanazt, amit te. Nem, igazából Emmett már cafatokban heverne valahol. Bár az is lehet, hogy nem lettem volna olyan erős, mint te, és egyszerűen csak beletörődtem volna a halálba, de én nem te vagyok. Te sokkal életerősebb voltál emberként, mint én voltam. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy bízz bennünk újra. Hanem azt, hogy adj egy esélyt, hogy bizonyíthassunk neked. Talán apránként visszakaphatjuk a bizalmadat – magyaráztam. – Gondold át – tettem még hozzá, majd kiléptem a szobából.
Legnagyobb meglepetésemre szerelmem a lépcsőfordulónál állt, és ölelésre tárta karjait. Azonnal odasuhantam, és hozzá bújtam.
- Hát tudod, Baby – kezdett bele. – Azt hiszem, hogy nagyon tetszik ez az éned – folytattam mosolyogva. – Nem sűrűn látom ezt az oldaladat, pedig szívesen hallgatnám a sok okos és meggyőző gondolatodat. Én arra gondoltam, hogy bemegyek és megpróbálom néhány tréfával jobbá tenni a hangulatot, de lehet, hogy rossz ötlet – mondta kuncogva.
- Szerintem várd meg, amíg kijönnek, és akkor villantsd meg a mókás oldaladat, ami egyébként már nekem is nagyon hiányzott. Éppen itt az ideje, hogy visszakapjuk a bohókás Emmettet – mondtam vidáman.
- Bezzeg mikor az voltam, olyankor meg mindig le voltam hurrogva – mondta sértődötten.
- Igen, de azóta rájöttünk, hogy hiányzik az igazi éned – mondtam békülékenyen.
- Hiányzik az igazi énem? – húzta fel a szemöldökét. – Ez esetben – mondta sötéten kuncogva. Majd felkapott és kirohant velem a házból, egyenesen a folyóhoz.
- Emmett Cullen, ne merészeld! – kiabáltam rá, amikor rájöttem, hogy mire készül.
- Te mondtad, hogy hiányzik a vicces énem – rántotta meg a vállát, majd beugrott velem a folyóba.
- Ezt még megkeserülöd – fenyegettem meg, miután felúsztam a felszínre.
- Csak akkor, hogyha utolérsz – hahotázott szerelmem.
- Oh, utolérlek – mondtam határozottan, és úszni kezdtem.
Nem tellett sok időbe, amíg utolértem. Azonnal rávetettem magam, és lenyomtam a víz alá. Sokáig játszottunk még így. Egy kicsit bosszantott, hogy én voltam az első áldozata, a vicces Emmettnek, de azért tetszett is. Már régen láttam ilyen boldognak őt. Ez már határozottan hiányzott. Azért bosszúból letéptem az ingét és a nadrágját, majd amikor nem figyelt nevetve kiúsztam a tóból és otthagytam egy szál alsóban.
- Rose, ezt nem gondolod komolyan – kiáltott utánam.
- De bizony, hogy úgy gondolom – nevettem fel, és beszaladtam a házba.
- Hát te? – kérdezte Carlisle döbbenten. – Emmett bedobott a tóba? – kérdezte felfelé görbülő szájjal.
- Hát valójában igen, de ő járt rosszabbul – kuncogtam fel.
- Miért is? – kérdezte Jasper.
- Majd mindjárt meglátjátok – mondtam nevetve. Aztán meghallottam az üvegcsörömpölést a szobánk felől. – Emmett Cullen – rohantam fel az emeletre. – Hogy merészelted betörni az ablakot?
- Majd holnap kicserélem – mondta kuncogva. – Komolyan azt hitted, hogy be fogok jönni az ajtón egy szál alsónadrágban? Az én testem csak te láthatod – mondta teljes meggyőződéssel. – Gondolj bele, még valaki más megkíván, és akkor rázhatom le a rajongókat - nevetett fel újra.
- Te pökhendi, egoista vámpír – kuncogtam fel én is.
- Oh, bókolj még, már nagyon rám fér egy kis bíztatás – hahotázott tovább.
- Szeretlek, te nagy mamlasz – bújtam hozzá végül.
- Én is szeretlek. Te vagy a legjobb csaj a világon, még mindig – ölelt magához. – Na meg persze, a legvizesebb is – fűzte még hozzá.
- Na és ki tehet róla? – kérdeztem rosszallóan.
- Nem tudom – nézett félre ártatlanul.
- Na jó, öltözzünk át, és menjünk vissza a többiekhez, hátha lassan megérkezik Esme is – kérleltem.
- Tulajdonképpen, hova ment? – kérdezte kíváncsian. Ez nem derült ki számomra.
- Azt mondta, hogy találkoznia kell Anthonyval, mert ő segíthet – válaszoltam.
- Miben segíthet nekünk a másik megbántott fél? Segít széttépni Edwardot az anyjának? – kérdeztem egy enyhe mosoly kíséretében.
- Nem hiszem, hogy ez lenne anya terve – csóváltam meg a fejem.
- Jól van na, tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondta Emmett.
- Persze, hogy tudom – legyintettem. – Viszont tényleg nem tudom, hogy miért segíthet rajtunk Anthony. Majd elmondja, hogyha itt lesz az ideje.
(Edward szemszöge)
Már egy jó ideje egy házban tartózkodunk, és amióta visszaértünk én csak azon gondolkozom, hogy hogyan is kezdjek hozzá a mondandómhoz. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, hogyan megindokolni, hogy nem bíztam benne. Tényleg nem volt rá okom, hogy kételkedjek a hűségében. Egyszerűen csak ostoba voltam. Magyarázatnak pedig ez elég gyenge. Bár ne lettem volna olyan ostoba. Alice is joggal haragszik rám. Sőt, mindenki joggal haragudhatna rám. Viszont Emmettnek is igaza van abban, hogy nekem kell rendbe hozni, amit elszúrtam anno. Talán az lenne a legjobb, hogyha felmennék Bellához, és megkérném, hogy beszéljen velem néhány szót. Ahogy ezt kigondoltam már fel is pattantam a kanapéról és elindultam felfelé.
- Hova mész? – kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.
- Bellához. Itt az ideje, hogy beszéljek vele – mondtam határozottan.
- Valóban itt az ideje, de csak finoman. Ne felejtsd el, hogy itt ő a sértett fél – mondta apám határozottan.
- Tudom, én csak szeretném, hogyha legalább szóba állna velem. Akkor legalább azt elmondhatom, hogyha gyűlölni akar valakit, akkor engem utáljon, és nektek adjon még egy esélyt – mondtam határozottan. – Mindenről én tehetek, és vállalom a következményeket.
- Azt majd meglátjuk – hallottam meg Bella hangját a lépcső tetejéről. – Rose, itt van?
- Itt vagyok – mondta húgom Bella háta mögül.
- Lenne még étel Jacobnak? Egy farkas kicsit többet eszik, mint egy tányér étel – mondta szerelmem.
- Hát persze, egy egész tepsivel készítettünk ételt – mondta Rosalie.
- Az nagyszerű, mert a tepsi a mérete az összes fiamnak, hogyha sült húsról és krumpliról van szó – kuncogott Bella, majd a konyha felé indult.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem, amikor mellém ért.
- Majd, hogyha Gabriella felébredt végre, és a fiam is fellélegzik egy kicsit, akkor talán meghallgatlak – mondta komolyan.
- De… - kezdtem volna bele, de ő csak leintett.
- Vagy így, vagy sehogy – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Rendben – sóhajtottam megadóan. Még mindig jobb így, mint sehogy.
- Akkor megegyeztünk, hogyha Gaby felébredt, akkor mindketten kaptok egy esélyt a magyarázatra – nézett Bella komolyan rám, majd Alice-re is.
Alice arca azonnal felvidult, de én a legszívesebben elsüllyedtem volna attól a tekintettől, amit Bellától kaptam. Azt hiszem, hogy jobb lesz, hogyha nagyon összeszedem a mondanivalómat, mert, hogy még egy esélyem nem lesz, az biztos. Bár egy lehetőség is jóval több, mint amit megérdemlek.
- Köszönöm – mondtam neki hálásan. Kedvesem csak biccentett egy aprót, és ismét eltűnt az emeleten a tepsi étellel együtt.
Mindenki boldogan mosolyodott el miután Bella becsukta az ajtót maga mögött. Talán mégis sikerül elmondanom, amit szeretnék, és talán van még remény arra is, hogy egy napom újra bízzon bennem az a két lény, akik a legfontosabbak az életemben. Bár attól tartok, hogy a fiam talán még makacsabb az édesanyjánál is.
(Emmett szemszöge)
Ahogy Edward elrohant a ház elől utána mentem, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. Aztán mikor láttam, hogy csupán az erdőt akarja megritkítani egy kicsit, úgy döntöttem, hogy leülök, és türelmesen megvárom, ameddig lehiggad, de az fenébe is, ennek már legalább négy órája. Bella nem lesz nálunk több ideig, mint két nap, és újra eltűnik. Ezt az időt inkább arra kellene használnunk, hogy a bocsánatáért esedezzünk, nem pedig arra, hogy lezúzzuk az erdő ép részeit. Nem mondom, én is szeretek rombolni, de most nem ez a jó megoldás.
- Edward – szólítottam meg öcsémet, amikor megállt egy kicsit pihegni.
- Mi van? – kérdezte fáradtan.
- Szerintem Esme elég fája bánta már a kitörésedet – kuncogtam fel, majd komolyan folytattam. – Bella csak negyvennyolc órán át lesz a házunkban. Ebből pedig négyet már elvesztegettél rombolásra. Úgyhogy szedd össze magad, és indíts haza, hogyha valaha is vissza akarod kapni az életed értelmét, illetve most már értelmeit, mert a fiadat, attól tartok, hogy csak az édesanyjával együtt kaphatod vissza.
- Emmett, ez nem ilyen egyszerű – mondta ingerülten.
- Akkor mondd el, hogy mi a megoldás? – kérdeztem kíváncsian.
- Békén hagyom őket. Hiszen utálnak mindketten – vágta rá azonnal.
- Szeretem a hirtelen hangulatváltozásaidat – mondtam ironikusan. – Komolyan mondom, hogy most rosszabb vagy, mint Rosalie. Egyszer még ezt akarod, aztán azt. Itt és most döntsd el, hogy akarsz-e még boldog lenni az örökkévalóságod hátralévő részében.
- Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek – mondta keserűen. Pazar, kezdődik a klasszikus Edwardtól megszokott önsajnálat, és önutálat.
Nem fogom hagyni, hogy kétszer is elszúrja az esélyét egy boldog életre. Mivel Bella már vámpír, így már a biztonsága miatt sem kell aggódnia. Ráadásul ő az egyetlen közülünk, akinek megadatott, hogy gyermeke legyen. Odaugrottam elé, és egy olyan pofont kapott, ami után szó szerint a fa adta a másikat, amit ki is tőrt a lendülete.
- Na ide figyelj, Edward Cullen – kiabáltam rá, és még egy pofont adtam neki. – Te vagy az egyetlen, aki vissza tudja szerezni a húgomat, és az unokaöcsémet, úgyhogy szedd össze a romjaidat, és békítsd ki a családot, különben nem állok jót magamért – mondtam dühösen. – Hallod? Kelj fel, és hozd rendbe, amit elszúrtál. Még nem késő. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésedre, hogy kiengeszteld a szerelmedet, és a fiadat. Szerintem éppen itt az ideje, hogy elkezd a vezeklést úgy, hogy most értelme is legyen. Lehet, hogy én vagyok a vicces fickó a családban, de ha nem vetted volna észre, akkor elárulom, hogy Jasper ötven éve egy idegroncs, Alice egy viccen sem mosolyog, és semmiért nem veszekszik velem. Tudod, hogy mennyit csökkent a lelkesedése a vásárlás iránt is? Ez Alice-nél súlyos. Esme, és Carlisle elveszítették a lányukat, és most foggal-körömmel próbálják visszaszerezni őt, és az unokájukat is. Még Rosalie-t is megviselte, ami történt a családdal. Nekem elhiheted, mert Rose baby kedve bizony sokat lankadt egy bizonyos kérdésben, amit most nem fogok taglalni. Rólad pedig nem is beszélek inkább. Egy élőholt vagy, és ezúttal nem azért, mert vámpír vagy, hanem azért, mert te vagy a világ legszerencsétlenebb pasija, akit csak ismerek. Még Mike Newton is jobb volt nálad – mondtam dühösen. Reméltem, hogy ha már nem legalább az utolsó mondatom meghozza a hatását.
- Ezért most megkapod a magadét – pattant fel, majd nekem ugrott.
- Ez az. Végre magadhoz tértél egy kicsit – mondtam elmosolyodva, majd hozzávágtam egy sziklához. Ha fáj, legalább érzi, hogy él.
Még legalább nyolcszor vágtam hozzá különféle dolgokhoz, mire végre lecsillapodott, és úgy maradt. Leültem mellé a fa tövébe, és megveregettem a vállát.
- Kösz – nyögte fáradtan.
- Na, jobban vagy, öcsi? – kérdeztem vidáman. Már épp itt volt az ideje, hogy magához térjen.
- Legközelebb én intézlek el téged – mondta, de azért bólintott. Ezzel megerősítette, hogy végre jobban van.
- Már alig várom – pattantam fel. – Na gyere, vissza kell szerezned a húgomat, de hogyha elszúrod, akkor laposra verlek – fűztem még hozzá.
- Rendben, de hogy kezdjek neki? – kérdezte Edward bizonytalanul.
- Nos, én általában leteperem Rose babyt, és hát megoldjuk a kettőnk közti feszültséget, de félek, hogy Bellánál ez nem feltétlenül válna be. Bár leszakíthatnál néhány szép pofont, és érzékeny testtájaidra mért támadást – gondolkodtam hangosan. – Szerintem Bellánál jobban jársz, hogyha mondjuk beszélgetni próbálsz vele.
- Szóba sem áll velem – mondta Edward komolyan.
- Nos, ez is igaz. Hogyha kevésbé testi békülési tanácsokat szeretnél hallani, akkor javasolnák Jaspert, vagy Carlisle-t. Én nem vagyok jó a lelki beszédekben – mondtam komolyan.
- Nálam elég jól beváltak a módszereid – mondta fivérem hálásan.
- Ennek örülök – vigyorogtam rá. – Azért ha lehet, akkor Bellát ne verd laposra – nevettem fel.
- Ilyesmire nem is gondoltam – nézett rám Edward rosszallóan.
- Tudom – vágtam hátba. – Na, menjünk haza, hiszen vendégeink vannak – mondtam mosolyogva, majd rohanni kezdtem a ház felé.
Nem telt sok időbe mire odaértem a házunkhoz és Edward szorosan a nyomomban haladt. A nappaliban egy csüggedt Alice-t találtam, akit Jasper ölelgetett, Rosalie a konyhában főzött, Carlisle pedig tanácstalanul meredt maga elé. Esme pedig jelenleg eltűnt, de hogy hová, azt nem tudtam.
- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát a család négy tagját már leszerelte Bella – mondta Jasper, mire Alice szomorúan felsóhajtott. – Csak te, Rosalie, és Edward nem próbálkoztatok még nála. Eddig elég rossz a helyzet.
- A legszörnyűbb az, hogy igaza van – mondta Alice bosszúsan. Majd dühösen Edwardra pillantott. – Miért nem hagytad, hogy elmenjek hozzá és elbúcsúzzak? Akkor el sem mentünk volna innen. Miattad elvesztettem a legjobb barátnőmet, és vissza sem fogom kapni.
- Alice, Bella rám dühös, nem pedig rád – mondta Edward.
- Nem, fiam. Bella mindenkire elég dühös. Nem is dühös igazából, sokkal inkább túl nagyot csalódott bennünk, és nem mer adni még egy esélyt, mert attól fél, hogy újra összetörjük őt. Ebben sajnos akárhogy is vesszük van logika – mondta apánk határozottan.
- Sajnálom – motyogta Edward lehajtott fejjel.
- Nem, ezt még egyszer nem, mert akkor kiváglak innen is – morogtam rá Edwardra. – Azt hittem, hogy már tisztáztuk, hogy vége az önsajnálatnak. Most Bellával törődj és a fiaddal csak és kizárólag. Majd a szerelmednek elmondhatod, hogy milyen piszkosul sajnálod, és hogy mennyire szereted. Reméljük, hogy még képes hinni neked – mondtam ingerülten, de elég halkan, hogy Bella és a fia ne hallják az emeleten.
- Felviszem Jake-nek a vacsorát – jött be a nappaliba Rosalie. Mióta ilyen kedves a farkasokkal?
- Rendben – mondta Carlisle. Szerelmem pedig eltűnt a lépcsőn felfelé.
(Rosalie szemszöge)
Én már előre megmondtam, hogy felesleges Bellát letámadni. Sokkal jobban járunk, hogyha érzékeltetjük, hogy nekünk is fontosak azok, akik neki fontosak. El kell ismernem, hogy ez a Jake annak ellenére, hogy farkas szimpatikus nekem. Nem tudom, hogy miért, de valahogy olyan kisugárzása van, ami miatt nem tudom gyűlölni, pedig általában a farkasok gyűlölésében nagyon jó vagyok. Mikor felértem az ajtóhoz, halkan bekopogtattam.
- Szabad – hallottam meg Bella hangját.
- Sziasztok – léptem be az ajtón. – Hoztam egy kis vacsorát neked – néztem Jacobra.
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Érdekes, még csak nem is fintorog az illatom miatt, pedig a vámpírok illatának számára ugyanolyan szörnyűnek kéne lenni, mint nekünk a farkasoké. Bár, ha belegondolok, egész életében Bellával, és Anthonyval élt, lehet, hogy már fel sem tűnik neki, hogy vámpírok veszik körül.
- Nincs mit – léptem közelebb, és a kezébe adtam a tálcát. – Hogy van, Gaby? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nincs semmi változás – mondta Jacob csüggedten, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét szerelméről.
- Jobban lesz, ne aggódj. Carlisle a legjobb orvos a világon – mondtam biztatóan. Jake pedig biccentett egy aprót. Ezután el is akartam hagyni a szobát, de Bella utánam jött és megállított. Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen megölelt.
- Köszönöm – mondta hálásan. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán visszaöleltem. Furcsa volt a helyzet, hiszen ki gondolta volna, hogy majd pont hozzám lesz kedves azok után, ami történt. Sosem álltunk egymáshoz közel.
- Mit is? – kérdeztem halkan.
- Hogy megmentetted Gabriellát – válaszolta egyértelműen.
- Szívesen tettem – mondtam őszintén. – Viszont Alice-nek is jelentős szerepe volt a dologban, talán neki is megköszönhetnéd – próbálkoztam.
- Te szívtad ki a mérget – mondta határozottan. - Hiszen a szemedben van egy enyhe vörös árnyalat, ami Alice-nek nincs.
- Nos, ez így van, de Alice segített időben megállni és hazahozni is őt – érveltem.
- Rendben, majd alkalomadtán neki is megköszönöm – mondta kelletlenül.
- Bella, Alice-nek nagyon fontos vagy. Mindig is te voltál a legjobb barátnője, sosem volt hozzá senki annyira kedves, és nem volt vele annyira közvetlen, mint amilyen te voltál. Sosem voltunk jó barátnők, sőt még csak kedves ismerősök sem, mert irigyeltem az életedet, amit el akartál dobni magadtól, ráadásul emberként veszélyes voltál az egész családra, de kérlek, hidd el nekem, hogy mennyire sajnálja, hogy búcsú nélkül itt hagyott téged. Sőt, azt még jobban bánja, hogy egyáltalán itt hagyott – mondtam határozottan. – Mind nagyon sajnáljuk azt a sok szörnyűséget, amiken keresztül kellett menned, főleg miattunk, de a múlton már nem tudunk változtatni. Viszont még lehetne közös, boldog jövőnk, hogyha adnál nekünk még egy esélyt. Nem mondom, hogy én könnyedén megbocsátanék Edwardnak. Sőt. Hiszen nem bízott benned, pedig állandóan a bizalomról papol, de azt bizton állíthatom, hogy megbánta a tetteit – mondtam komolyan. Nagyon reméltem, hogy legalább az én szavaim eljutnak hozzá. Ha már a családom többi tagja nem ért célt.
- Sajnálom Rose, de nem olyan egyszerű újra bízni – mondta határozottan. – Te mit tennél, hogyha Emmett hagyott volna így el téged.
- Valószínűleg ugyanazt, amit te. Nem, igazából Emmett már cafatokban heverne valahol. Bár az is lehet, hogy nem lettem volna olyan erős, mint te, és egyszerűen csak beletörődtem volna a halálba, de én nem te vagyok. Te sokkal életerősebb voltál emberként, mint én voltam. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy bízz bennünk újra. Hanem azt, hogy adj egy esélyt, hogy bizonyíthassunk neked. Talán apránként visszakaphatjuk a bizalmadat – magyaráztam. – Gondold át – tettem még hozzá, majd kiléptem a szobából.
Legnagyobb meglepetésemre szerelmem a lépcsőfordulónál állt, és ölelésre tárta karjait. Azonnal odasuhantam, és hozzá bújtam.
- Hát tudod, Baby – kezdett bele. – Azt hiszem, hogy nagyon tetszik ez az éned – folytattam mosolyogva. – Nem sűrűn látom ezt az oldaladat, pedig szívesen hallgatnám a sok okos és meggyőző gondolatodat. Én arra gondoltam, hogy bemegyek és megpróbálom néhány tréfával jobbá tenni a hangulatot, de lehet, hogy rossz ötlet – mondta kuncogva.
- Szerintem várd meg, amíg kijönnek, és akkor villantsd meg a mókás oldaladat, ami egyébként már nekem is nagyon hiányzott. Éppen itt az ideje, hogy visszakapjuk a bohókás Emmettet – mondtam vidáman.
- Bezzeg mikor az voltam, olyankor meg mindig le voltam hurrogva – mondta sértődötten.
- Igen, de azóta rájöttünk, hogy hiányzik az igazi éned – mondtam békülékenyen.
- Hiányzik az igazi énem? – húzta fel a szemöldökét. – Ez esetben – mondta sötéten kuncogva. Majd felkapott és kirohant velem a házból, egyenesen a folyóhoz.
- Emmett Cullen, ne merészeld! – kiabáltam rá, amikor rájöttem, hogy mire készül.
- Te mondtad, hogy hiányzik a vicces énem – rántotta meg a vállát, majd beugrott velem a folyóba.
- Ezt még megkeserülöd – fenyegettem meg, miután felúsztam a felszínre.
- Csak akkor, hogyha utolérsz – hahotázott szerelmem.
- Oh, utolérlek – mondtam határozottan, és úszni kezdtem.
Nem tellett sok időbe, amíg utolértem. Azonnal rávetettem magam, és lenyomtam a víz alá. Sokáig játszottunk még így. Egy kicsit bosszantott, hogy én voltam az első áldozata, a vicces Emmettnek, de azért tetszett is. Már régen láttam ilyen boldognak őt. Ez már határozottan hiányzott. Azért bosszúból letéptem az ingét és a nadrágját, majd amikor nem figyelt nevetve kiúsztam a tóból és otthagytam egy szál alsóban.
- Rose, ezt nem gondolod komolyan – kiáltott utánam.
- De bizony, hogy úgy gondolom – nevettem fel, és beszaladtam a házba.
- Hát te? – kérdezte Carlisle döbbenten. – Emmett bedobott a tóba? – kérdezte felfelé görbülő szájjal.
- Hát valójában igen, de ő járt rosszabbul – kuncogtam fel.
- Miért is? – kérdezte Jasper.
- Majd mindjárt meglátjátok – mondtam nevetve. Aztán meghallottam az üvegcsörömpölést a szobánk felől. – Emmett Cullen – rohantam fel az emeletre. – Hogy merészelted betörni az ablakot?
- Majd holnap kicserélem – mondta kuncogva. – Komolyan azt hitted, hogy be fogok jönni az ajtón egy szál alsónadrágban? Az én testem csak te láthatod – mondta teljes meggyőződéssel. – Gondolj bele, még valaki más megkíván, és akkor rázhatom le a rajongókat - nevetett fel újra.
- Te pökhendi, egoista vámpír – kuncogtam fel én is.
- Oh, bókolj még, már nagyon rám fér egy kis bíztatás – hahotázott tovább.
- Szeretlek, te nagy mamlasz – bújtam hozzá végül.
- Én is szeretlek. Te vagy a legjobb csaj a világon, még mindig – ölelt magához. – Na meg persze, a legvizesebb is – fűzte még hozzá.
- Na és ki tehet róla? – kérdeztem rosszallóan.
- Nem tudom – nézett félre ártatlanul.
- Na jó, öltözzünk át, és menjünk vissza a többiekhez, hátha lassan megérkezik Esme is – kérleltem.
- Tulajdonképpen, hova ment? – kérdezte kíváncsian. Ez nem derült ki számomra.
- Azt mondta, hogy találkoznia kell Anthonyval, mert ő segíthet – válaszoltam.
- Miben segíthet nekünk a másik megbántott fél? Segít széttépni Edwardot az anyjának? – kérdeztem egy enyhe mosoly kíséretében.
- Nem hiszem, hogy ez lenne anya terve – csóváltam meg a fejem.
- Jól van na, tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondta Emmett.
- Persze, hogy tudom – legyintettem. – Viszont tényleg nem tudom, hogy miért segíthet rajtunk Anthony. Majd elmondja, hogyha itt lesz az ideje.
(Edward szemszöge)
Már egy jó ideje egy házban tartózkodunk, és amióta visszaértünk én csak azon gondolkozom, hogy hogyan is kezdjek hozzá a mondandómhoz. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, hogyan megindokolni, hogy nem bíztam benne. Tényleg nem volt rá okom, hogy kételkedjek a hűségében. Egyszerűen csak ostoba voltam. Magyarázatnak pedig ez elég gyenge. Bár ne lettem volna olyan ostoba. Alice is joggal haragszik rám. Sőt, mindenki joggal haragudhatna rám. Viszont Emmettnek is igaza van abban, hogy nekem kell rendbe hozni, amit elszúrtam anno. Talán az lenne a legjobb, hogyha felmennék Bellához, és megkérném, hogy beszéljen velem néhány szót. Ahogy ezt kigondoltam már fel is pattantam a kanapéról és elindultam felfelé.
- Hova mész? – kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.
- Bellához. Itt az ideje, hogy beszéljek vele – mondtam határozottan.
- Valóban itt az ideje, de csak finoman. Ne felejtsd el, hogy itt ő a sértett fél – mondta apám határozottan.
- Tudom, én csak szeretném, hogyha legalább szóba állna velem. Akkor legalább azt elmondhatom, hogyha gyűlölni akar valakit, akkor engem utáljon, és nektek adjon még egy esélyt – mondtam határozottan. – Mindenről én tehetek, és vállalom a következményeket.
- Azt majd meglátjuk – hallottam meg Bella hangját a lépcső tetejéről. – Rose, itt van?
- Itt vagyok – mondta húgom Bella háta mögül.
- Lenne még étel Jacobnak? Egy farkas kicsit többet eszik, mint egy tányér étel – mondta szerelmem.
- Hát persze, egy egész tepsivel készítettünk ételt – mondta Rosalie.
- Az nagyszerű, mert a tepsi a mérete az összes fiamnak, hogyha sült húsról és krumpliról van szó – kuncogott Bella, majd a konyha felé indult.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem, amikor mellém ért.
- Majd, hogyha Gabriella felébredt végre, és a fiam is fellélegzik egy kicsit, akkor talán meghallgatlak – mondta komolyan.
- De… - kezdtem volna bele, de ő csak leintett.
- Vagy így, vagy sehogy – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Rendben – sóhajtottam megadóan. Még mindig jobb így, mint sehogy.
- Akkor megegyeztünk, hogyha Gaby felébredt, akkor mindketten kaptok egy esélyt a magyarázatra – nézett Bella komolyan rám, majd Alice-re is.
Alice arca azonnal felvidult, de én a legszívesebben elsüllyedtem volna attól a tekintettől, amit Bellától kaptam. Azt hiszem, hogy jobb lesz, hogyha nagyon összeszedem a mondanivalómat, mert, hogy még egy esélyem nem lesz, az biztos. Bár egy lehetőség is jóval több, mint amit megérdemlek.
- Köszönöm – mondtam neki hálásan. Kedvesem csak biccentett egy aprót, és ismét eltűnt az emeleten a tepsi étellel együtt.
Mindenki boldogan mosolyodott el miután Bella becsukta az ajtót maga mögött. Talán mégis sikerül elmondanom, amit szeretnék, és talán van még remény arra is, hogy egy napom újra bízzon bennem az a két lény, akik a legfontosabbak az életemben. Bár attól tartok, hogy a fiam talán még makacsabb az édesanyjánál is.
2009. december 24., csütörtök
2009. december 23., szerda
La Push vámpírja - 18. fejezet
18. fejezet
Sziasztok! Itt a friss :D Remélem, tetszeni fog. Hogyha hiba van benne, akkor bocsi, de fáradt vagyok így fél egy felé :D
(Bella szemszöge)
A fiam utolsó mondata, amit az apjához intézett elég lényegre törő volt, és talán egy kicsit durva is, de valahogy nem akaródzott rászólnom, mert volt benne igazság. Sejtettem, hogy nagyon dühös az apjára, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Amikor utoljára szándékosan megsértett valakit, akkor még tíz éves sem volt. Az pedig már nagyon régen volt. A fiam utolsó mondata után, már csak azt hallottam, hogy az erdő pusztulni kezd. Nyilván Edward vezette le a felgyülemlett feszültséget, mert csak annyit hallottam Emmettől, hogy „apa-fia; 0-1”.
Sokáig néztem Anthony és a falka után, egészen addig bámultam a nyomukat, ameddig Jacob nem kezdett el bökdösni az orrával. Nem akartam megfordulni, és látni a régi családomat. Bele sem gondoltam, hogy mire vállalkozom, amíg nem mentek haza a többiek. Két nap a Cullenekkel egy házban. Hát ez nagyon érdekes lesz. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel fognak próbálkozni, hogy jobb belátásra bírjanak, de nem fogom hagyni magam. Végül is, összességében kár rágódnom ezen a kérdésen, hiszen Jake itt lesz velem. Nem vagyok egyedül. A fiamnak szüksége van rám, úgyhogy nem fogok a Cullenek problémáival foglalkozni. Illedelmesen köszönök, talán egy kicsit társalgok is, azután pedig hazamegyünk. Csak negyvennyolc óra, fél lábon is simán átvészelem.
- Talán menjünk beljebb – hallottam meg Esme lágy hangját.
- Persze – fordultam felé. – Tudnátok a fiamnak valami ruhát kölcsönözni? Attól tartok, hogy elszakította – néztem kérdőn Jake-re, aki csak bólintott.
- Hát persze – vágta rá Esme azonnal. – Egy pillanat, és már hozom is – mondta, és eltűnt. Néhány másodperccel később pedig valóban egy adag ruhával, és egy pár cipővel tért vissza. Odahozta hozzánk a ruhákat, és a kezembe nyomta, Jacob pedig óvatosan megnyalta Esme kezét.
- Azt hiszem, hogy köszöni – mosolyogtam rá Jacobra, aki bólintott.
- Nagyon szívesen – vakarta meg a fülét fogadott anyám. Ki gondolta volna, hogy még egy farkassal is ilyen jól kijön.
- Gyere, öltözz fel – mondtam, és a ruhákkal egy fa mögé siettem.
Jake azonnal követett, én pedig elfordultam, amíg visszaváltozott és felöltözött. Miután elkészült, visszasiettünk a házhoz, de már nem találtunk kint senkit. Úgyhogy benyitottunk a nappaliba. Az egész család ott ült, kivéve Edwardot, és Emmettet. Már amikor még ember voltam, akkor is mindig itt gyülekezett a család.
Alice, ahogy meglátott, azonnal felpattant, és elém szökdécselt, de megérinteni nem mert. Megtartotta a három lépés távolságot, legnagyobb örömömre.
- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte könyörgőn, és hatalmas boci szemeket meresztett rám. Régen ez a tekintet mindig bevált, de most valahogy sikerült immunisnak maradnom.
- Most nem alkalmas, Alice – utasítottam vissza. Alice pedig fájdalmas tekintettel visszabandukolt Jasper ölébe, és mellkasába fúrta a fejét. – Szeretnénk látni Gabyt, hogyha lehet – fordultam Carlisle felé.
- Természetesen – pattant fel azonnal. – Gyertek fel velem a vizsgálóba.
Mondta, és elindult felfelé, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy benyitottunk megláttuk Gabriellát az ágyon feküdni. Nem nézett ki rosszul. Már ahhoz képest, hogy túl volt egy vámpírtámadáson, és egy méregeltávolításon. Emlékszem, hogy én anno sokkal rosszabbul végeztem. Mindenesetre örültem neki, hogy nem néz ki súlyosan sérültnek, már csak az a lényeg, hogy elég erős legyen a szervezete, és velünk maradjon.
- Milyen sérülései vannak? – kérdezte Jacob Carlisle-t.
- Eltörött az egyik keze, valószínűleg védekezni próbált. Ezen kívül, néhány helyen felhorzsolta a bőrét. Valószínűleg elesett, vagy földre taszította a vámpír, de ezek egy-kettőre rendbe jönnek. Kitisztítottam a sebeit. A méreg viszont más kérdés. Kap vérátömlesztést, de a méreg, már túl régóta van a szervezetében ahhoz, hogy teljesen ki tudjam tisztítani. Eddig háromszor kezdett el átváltozni, de minden alkalommal valahogy legyőzte a mérget. Ilyen esettel még soha nem találkoztam hosszú életem során. Hogyha így halad, akkor rendbe fog jönni – mondta Carlisle határozottan.
- Lehetnek következményei a benne maradt méregnek? – kérdeztem ezúttal én.
- Sajnos nem tudom. Abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem fog átváltozni, mert ha megtörténne, akkor már megtörtént volna, de hogy mi lesz pontosan, azt nem tudom – mondta fogadott apám lehajtott fejjel. Hát igen, ritka az olyan eset, amikor Carlisle nem tud valamire válaszolni.
- Köszönöm – nyújtotta a kezét fiam felé, és fogadott apám gondolkodás nélkül elfogadta. Ilyet sem láttam még. Egy vámpír és egy vérfarkas talán mégis képes túllépni az általános gyűlöleten? Ez mindent megváltoztatna.
- Örömmel segítek az embereken – mondta Carlisle őszintén. – Most magatokra hagylak benneteket. Bella, megkérhetnélek, hogy egy kicsit tarts velem az irodámba? – nézett ezúttal rám.
- Hát persze – válaszoltam. Majd megöleltem fiamat, aki leült Gaby mellé, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz – bíztattam Jacobot, majd követtem Carlisle-t.
Amint átértünk a dolgozószobájába, rögtön hellyel kínált. Én pedig engedelmesen leültem. Még soha nem láttam fogadott apámat a szavakat keresni, pedig most határozottan ez történt. Nem tudta, hogy mit mondjon. Legalább most már ketten vagyunk. Elég kínos ez az egész helyzet.
- Bella – törte meg a csendet.
- Tessék – biccentettem oldalra a fejemet. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretne most tőlem. Illetve, természetesen sejtettem, de csak remélni tudtam, hogy nem azt akarja, amire gondolok.
- Nézd, én tiszteletben tartom, hogy megtört a bizalmad bennünk, miután cserbenhagytunk, de nagyon szeretnélek megkérni, hogy légy egy kicsit kedvesebb a családunkkal.
- A családotokkal – javítottam ki.
- Látod, éppen erről beszélek. Te még mindig a család része vagy, és az is maradsz – mondta Carlisle komolyan.
- A fiam néhány perce mondta, hogy nem hagyjuk cserben a családunkat. Nos, ti finoman szólva is, itt hagytatok, mint egy darab rongyot. Apától kellett megtudnom, hogy eltűntetek a városból. Még csak arról sem volt fogalmam sem, hogy mi történt. Hogy miért nem kellettem hirtelen. Én azt hittem, hogy minden rendben van, erre ti se szó, se beszéd csak úgy eltűntök. Az ember, vagy vámpír családja nem tesz ilyet – fakadtam ki.
Nem akartam éppen rajta levezetni a feszültségemet, de ő hozta szóba. Már nagyon régóta érik bennem a harag a múlt sérelmei miatt. Az pedig, hogy megtudtam, hogy miért is hagytak el, csak rátett még egy lapáttal.
- Nézd, én nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnáljuk mind, ami történt, de hogyha te teljesen elzárkózol előlünk, akkor semmi nem lesz jobb – mondta nyugtatóan.
- Hidd el, hogy így a jobb. Soha többé nem fogtok megbántani. Megfogadtam magamnak. A fiam, hogyha akar, akkor természetesen bármikor átjöhet hozzátok, és annyi időt tölthet itt, amennyit csak akar, de nekem már nincs közös jövőm veletek – mondtam határozottan.
- Határozottan eltűnt a régi simulékonyságod – állapította meg Carlisle. – Pedig most nagyon jól jönne.
- Valóban. Azt hiszem, hogy akkor veszett el, amikor végignéztem, ahogy lemészárolják a szüleimet a szemem láttára – mondtam keserűen, majd felálltam, és távoztam az irodából.
Nem akartam pont vele veszekedni, de hogyha egyszer nem értik meg, hogy nem kellemes hangvételű családi látogatás miatt vagyok itt, akkor kénytelen leszek bekeményíteni. Jobb, hogyha már az elején tisztázzuk, hogy felesleges elhúzni a mézes madzagot az orrom előtt, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben újra elnyerhetik a bizalmamat. Már majdnem elértem a házi rendelő ajtaját, amikor Esme termett előttem. Ne már! Most komolyan egyesével jönnek, és megpróbálnak jobb belátásra bírni? Elég rossz ötlet.
- Beszélgethetünk egy kicsit? Az előbb voltam bent a fiadnál, és a szerelménél. Jól vannak – tette még hozzá.
- Rendben, egy kicsit beszélgethetünk, de aztán visszamegyek a fiamhoz – mondtam határozottan.
- Természetesen – mosolygott rám Esme lágyan. – Gyere, menjünk be a mi szobánkba – húzott a saját szobájuk felé.
Amikor beértünk, azonnal az ágyhoz sétáltunk és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Esme melegen rám mosolygott, de még nem kezdett bele a mondandójába. Talán kereste a szavakat. Végül vett egy mély levegőt, és megszólalt.
- Nézd, Kicsim. Én tudom, hogy nagyon megbántottunk, és teljesen igazad van, hogy haragszol ránk, és nem nagyon akarsz még csak szóba sem állni velünk. Viszont azt is tudom, hogy még mindig szeretsz minket – kezdett bele.
- Ezt nem tudhatod – vágtam rá azonnal.
- Drágám, Jaspert nem lehet becsapni, és ezt te is tudod – fogta meg a kezemet.
- Nem számít, hogy Jasper mit gondol, tudom, hogy én mit akarok – mondtam határozottan. Most fog az jönni, hogy adhatnék még egy esélyt Edwardnak, Alice-nek és az egész családnak.
- Az eszünk néha átveszi az irányítást a szívünk felett, de ha engem kérdezel, akkor ez nem a legjobb megoldás. Képes lennél négy-öt éven át tudomást sem venni rólunk? – kérdezte Esme értetlenül. – Nem éppen olyan lánynak ismertelek meg – tette még hozzá.
- Már nem az a lány vagyok, akit ismertetek – mondtam keserűen. Nem tagadhatom, hogy szép életem volt, de sosem hevertem ki teljesen az ürességet, amit maguk után hagytak.
- Tudom, hogy megváltoztál, de akkor is a lányunk vagy – mondta biztatóan fogadott anyám.
- Ez nem változtat a történeteken – mentegetőztem. – Ez túl bonyolult – fűztem még hozzá.
- Csak azért bonyolult, mert azzá teszed – mondta Esme határozottan. – Egyébként pedig, régen még James-szel is szembe mertél szállni a szeretteidért, most pedig menekülsz a saját családod elől? Ennyire nem változhattál meg.
- Nem a családom elől menekülök, hanem egy újabb csalódás elől – néztem mélyen a szemébe. – A két dolog között nagy a különbség. Hogyha újra közel engedlek magamhoz titeket, és eltűntök, akkor azt nem heverem ki még egyszer. Ezért nem engedek közel magamhoz senkit közületek. Kielégítő megoldás.
- Valóban? – húzta fel Esme a szemöldökét.
- Igen, így van.
- Hát rendben, ahogy gondolod, de nem lenne szép, hogyha megfosztanál az unokámtól – mondta csalódottan.
- Soha nem tiltottam tőletek Anthonyt. Az ő döntése – mondtam őszintén.
- Gondolom, hogy tisztában van vele, hogy mit tettünk veled. Ergo, nem lehet nála túl sok esélyünk – hallottam meg Jasper hangját az ajtó felől.
- Talán engem hibáztatsz? – kérdeztem ingerülten. – Talán én mondtam, hogy hagyjatok el? Egyébként Anthony csakis az igazat tudja rólatok. Soha nem volt olyan, hogy egy rossz szót is kiejtettem volna a számon a régi családom kapcsán – fűztem még hozzá, majd felálltam az ágyról. – Most pedig visszamegyek a fiamhoz.
- Bella, senki nem vádol téged – próbálta Esme menteni a menthetőt.
- Tudom, hogy nem. Jaspert csak az zavarja, hogy a kis szerelme nem boldog – utaltam Alice-re. Talán egy kissé durva voltam, de hátha beválik, és leszállnak rólam. Már majdnem kiértem a szobából, amikor Jasper elkapta a karomat.
- Alice, azóta nem boldog, amióta elhagytunk téged. Hogyha érdekel, akkor elárulom, hogy húsz éven át nem tudtam egy boldog mosolyt sem kicsikarni belőle, annyira hiányoztál neki – tette még hozzá. – Hogyha egy kicsit is szeretted valamikor, márpedig tudom, hogy még mindig sokat jelent a számodra, akkor erőt veszel magadon és meghallgatod – mondta határozottan.
- Egyelőre még nem akarom a magyarázkodást hallgatni. Mire megyek vele? – sziszegtem dühösen. – Állandóan azt hallottam, hogy ebben a családban a szabad akarat a döntő. Áruld el, Jasper, hogy az én elhagyásomat is szavazásra bocsátottátok, vagy Edward parancsszavát követve csak úgy itt hagytatok? Ráadásul, hogyha a család egy része, úgy is döntött, hogy itt hagytok, akkor a legjobb barátnőmtől nem érdemeltem volna meg legalább annyit, hogy elköszön tőlem? Vagy hagy egy levelet? – kérdeztem dühösen. Jasper pedig csak zavartan pislogott. Erre nem tudott mit lépni. Nekem pedig pontosan ez volt a célom. Amikor nem figyelt oda egy pillanatra, kihúztam magam a szorításából, és már be is léptem a rendelő ajtaján. Egy estére elég volt ennyi a régi családomból. Most a fiammal és a bevésődésével kell foglalkoznom.
- Bosszantóan céltudatos lett – morgott Jasper az orra alatt. Elég hangosan mondta, hogy halljam. Hogy direkt vagy nem, azt viszont nem tudtam megállapítani.
- Tudod mi a szörnyű, fiam? – kérdezte tőle Carlisle.
- Az, hogy igaza van? – érdeklődött Jasper.
- Pontosan – válaszolt Esme. – Nem bízik bennünk, és ez teljesen érthető. Várjunk csak, lenne egy ötletem – mondta még fogadott anyám, de ezután a hangok eltűntek. Nyilván messzebbre mentek, és így már nem hallottam, hogy mit terveznek.
(Jake szemszöge)
Kedvesem ágya mellett ültem egy széken, és finoman cirógattam a karját. Szörnyű volt Gabriellát ilyen állapotban látni, de legalább életben volt. Már ez is sokkal több volt, mint, amit érdemelnék. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Hogyha a szerelmemet sem tudom megvédeni, akkor a többi embert hogyan? Mindig is azt hittem, hogy a farkasoké a világ, de úgy tűnik tévedtem. Valaki képes volt áthatolni a védelmi vonalainkon. Örülök, hogy anya régi családja rá talált a szerelmemre, és megmentették, de annak már kevésbé, hogy anya miattam van két napig összezárva olyanokkal, akikkel nem akar együtt lenni. Lehet, hogy jobban járna, hogyha hazaküldeném? Már egy fél órája hallgatom, ahogy meg akarják győzni, arról, hogy fogadja vissza őket, de anya rettenthetetlennek tűnik. Vajon mi lenne a legjobb neki? Ez itt a kérdés. Általában soha nem azt tette, ami jó volt neki, hanem, ami nekünk a fiainak volt jó. Egyszer még egy másik vegetáriánus vámpír is az útjába tévedt, és udvarolni akart neki, de könnyűszerrel lepattintotta magáról. Valószínűleg Anthony apja miatt. Apa mindig azt mondta, hogy Bella és a vérszopó (ahogy ő nevezte) igazán szívből szerették egymást, pontosabban, anya szerette szívből a vámpírt. Márpedig, akkor soha nem fog Edward Cullenen kívül más férfit a közelébe engedni. Jobb lenne, hogyha végre beszélnének egymással. Bár, amilyen makacs anya, ez bizony soha nem fog megtörténni. Pedig talán jobb lenne, hogyha megbocsátana nekik. A Cullenek örökre vele maradhatnak, nem úgy, mint mi. Hogyha halandó a bevésődésünk, márpedig általában az, akkor mi viszont lassan megöregszünk és meghalunk. El fogjuk hagyni, még akkor is, hogyha nem akarjuk. Jobb lenne, hogyha beszélnék vele. Ahogy kigondoltam, hogy beszélni fogok anyával, már be is lépett az ajtón.
- Szia – köszönt halkan, és a vállamra tette a kezét.
- Szia – néztem fel rá. – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.
- Ezt én akartam kérdezni – mosolygott rám.
- Most, hogy már látom, sokkal jobban. Nemrég azt hittem, hogy ébredezik, de valószínűleg, csak álmában motyogta a nevemet – mondtam egyrészt csalódottan, másrészt büszkén. Hiszen ez azt jelenti, hogy rólam álmodik.
- Ennek örülök – mondta őszintén.
- Anya? – kezdtem bele.
- Tessék, kicsim – nézett rám komolyan.
- Nem akarsz inkább hazamenni? – kérdeztem meg az engem leginkább éghető dolgot. Nem akartam, hogy miattam itt szenvedjen.
- Nem, hidd el, hogy nagyon jól vagyok. Veled akarok lenni. Szükséged van rám – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Én pedig nagyon hálás vagyok érte – szorítottam meg a kezét. – Kérdezhetek valamit?
- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.
- Szereted még őket?
- Tessék? – nézett rám döbbenten.
- Szereted még a Culleneket? – tettem fel újra a kérdést. Én pedig kelletlenül bólintottam. Nem akartam hangosan is kimondani, itt még a falnak is füle van. – Akkor, miért nem adsz nekik, még egy esélyt?
- Azért mert nem élném túl, hogyha megint csalódnom kellene. Egyébként sem érzem úgy, hogy kiérdemeltek még egy esélyt, csak azért, mert visszajöttek Forksba. Nem miattam jöttek vissza, hanem csak azért, mert éppen letelt az ötven év. Az már más kérdés, hogy engem is itt találtak – mondta anya komolyan. Hát ebben is van valami.
- Egyszer egy bölcs ember, vagyis vámpír azt mondta nekem, hogy mindenkinek jár még egy esély – emlékeztettem.
- Akkor csak egy szarvasról volt szó. Nem ugyanaz, amikor egy kis farkas, és egy félvér összeveszik, hogy ki terítse le a csorda egyetlen hímjét, és az, amikor valakit terhesen magára hagynak, ráadásul még olyasmivel is megvádolnak, amit én soha nem tennék meg – mondta anya határozottan. – Életemben nem ért hozzám más férfi, Anthony apján kívül. Valamiért mégis könnyedén elhitte az állítólagos családom, hogy egy könnyűvérű nő vagyok. Te mit gondolnál, hogyha megtudnád Gabrielláról, hogy terhes, még mielőtt elmondaná?
- Azt, hogy különleges módon szeretné elmondani nekem, hogy kisbabánk lesz – vágtam rá azonnal. Hiszen ez a logikus gondolat.
- Ez a lényeg. Edwardnak, ha már megtudta a meglepetést, akkor is rá kellett volna kérdeznie, hogy az övé-e, hogyha bizonytalan volt. Nyilván dühös lettem volna, amiért nem bízik bennem száz százalékig, de könnyebben megbocsátottam volna, mint ezt a megoldást.
- Jogos – bólogatott Jake.
- Akkor, kérlek zárjuk le a vitát – mosolyogtam rá gyengéden. – Most inkább Gabyval kéne foglalkoznunk – tettem még hozzá.
- Vele foglalkozom, természetesen, csak miattad is aggódtam. Ez csak nem bűn – mosolyogtam rá.
- Dehogy, sőt – mondta anya, és szorosan magához ölelt.
Sziasztok! Itt a friss :D Remélem, tetszeni fog. Hogyha hiba van benne, akkor bocsi, de fáradt vagyok így fél egy felé :D
(Bella szemszöge)
A fiam utolsó mondata, amit az apjához intézett elég lényegre törő volt, és talán egy kicsit durva is, de valahogy nem akaródzott rászólnom, mert volt benne igazság. Sejtettem, hogy nagyon dühös az apjára, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Amikor utoljára szándékosan megsértett valakit, akkor még tíz éves sem volt. Az pedig már nagyon régen volt. A fiam utolsó mondata után, már csak azt hallottam, hogy az erdő pusztulni kezd. Nyilván Edward vezette le a felgyülemlett feszültséget, mert csak annyit hallottam Emmettől, hogy „apa-fia; 0-1”.
Sokáig néztem Anthony és a falka után, egészen addig bámultam a nyomukat, ameddig Jacob nem kezdett el bökdösni az orrával. Nem akartam megfordulni, és látni a régi családomat. Bele sem gondoltam, hogy mire vállalkozom, amíg nem mentek haza a többiek. Két nap a Cullenekkel egy házban. Hát ez nagyon érdekes lesz. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel fognak próbálkozni, hogy jobb belátásra bírjanak, de nem fogom hagyni magam. Végül is, összességében kár rágódnom ezen a kérdésen, hiszen Jake itt lesz velem. Nem vagyok egyedül. A fiamnak szüksége van rám, úgyhogy nem fogok a Cullenek problémáival foglalkozni. Illedelmesen köszönök, talán egy kicsit társalgok is, azután pedig hazamegyünk. Csak negyvennyolc óra, fél lábon is simán átvészelem.
- Talán menjünk beljebb – hallottam meg Esme lágy hangját.
- Persze – fordultam felé. – Tudnátok a fiamnak valami ruhát kölcsönözni? Attól tartok, hogy elszakította – néztem kérdőn Jake-re, aki csak bólintott.
- Hát persze – vágta rá Esme azonnal. – Egy pillanat, és már hozom is – mondta, és eltűnt. Néhány másodperccel később pedig valóban egy adag ruhával, és egy pár cipővel tért vissza. Odahozta hozzánk a ruhákat, és a kezembe nyomta, Jacob pedig óvatosan megnyalta Esme kezét.
- Azt hiszem, hogy köszöni – mosolyogtam rá Jacobra, aki bólintott.
- Nagyon szívesen – vakarta meg a fülét fogadott anyám. Ki gondolta volna, hogy még egy farkassal is ilyen jól kijön.
- Gyere, öltözz fel – mondtam, és a ruhákkal egy fa mögé siettem.
Jake azonnal követett, én pedig elfordultam, amíg visszaváltozott és felöltözött. Miután elkészült, visszasiettünk a házhoz, de már nem találtunk kint senkit. Úgyhogy benyitottunk a nappaliba. Az egész család ott ült, kivéve Edwardot, és Emmettet. Már amikor még ember voltam, akkor is mindig itt gyülekezett a család.
Alice, ahogy meglátott, azonnal felpattant, és elém szökdécselt, de megérinteni nem mert. Megtartotta a három lépés távolságot, legnagyobb örömömre.
- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte könyörgőn, és hatalmas boci szemeket meresztett rám. Régen ez a tekintet mindig bevált, de most valahogy sikerült immunisnak maradnom.
- Most nem alkalmas, Alice – utasítottam vissza. Alice pedig fájdalmas tekintettel visszabandukolt Jasper ölébe, és mellkasába fúrta a fejét. – Szeretnénk látni Gabyt, hogyha lehet – fordultam Carlisle felé.
- Természetesen – pattant fel azonnal. – Gyertek fel velem a vizsgálóba.
Mondta, és elindult felfelé, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy benyitottunk megláttuk Gabriellát az ágyon feküdni. Nem nézett ki rosszul. Már ahhoz képest, hogy túl volt egy vámpírtámadáson, és egy méregeltávolításon. Emlékszem, hogy én anno sokkal rosszabbul végeztem. Mindenesetre örültem neki, hogy nem néz ki súlyosan sérültnek, már csak az a lényeg, hogy elég erős legyen a szervezete, és velünk maradjon.
- Milyen sérülései vannak? – kérdezte Jacob Carlisle-t.
- Eltörött az egyik keze, valószínűleg védekezni próbált. Ezen kívül, néhány helyen felhorzsolta a bőrét. Valószínűleg elesett, vagy földre taszította a vámpír, de ezek egy-kettőre rendbe jönnek. Kitisztítottam a sebeit. A méreg viszont más kérdés. Kap vérátömlesztést, de a méreg, már túl régóta van a szervezetében ahhoz, hogy teljesen ki tudjam tisztítani. Eddig háromszor kezdett el átváltozni, de minden alkalommal valahogy legyőzte a mérget. Ilyen esettel még soha nem találkoztam hosszú életem során. Hogyha így halad, akkor rendbe fog jönni – mondta Carlisle határozottan.
- Lehetnek következményei a benne maradt méregnek? – kérdeztem ezúttal én.
- Sajnos nem tudom. Abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem fog átváltozni, mert ha megtörténne, akkor már megtörtént volna, de hogy mi lesz pontosan, azt nem tudom – mondta fogadott apám lehajtott fejjel. Hát igen, ritka az olyan eset, amikor Carlisle nem tud valamire válaszolni.
- Köszönöm – nyújtotta a kezét fiam felé, és fogadott apám gondolkodás nélkül elfogadta. Ilyet sem láttam még. Egy vámpír és egy vérfarkas talán mégis képes túllépni az általános gyűlöleten? Ez mindent megváltoztatna.
- Örömmel segítek az embereken – mondta Carlisle őszintén. – Most magatokra hagylak benneteket. Bella, megkérhetnélek, hogy egy kicsit tarts velem az irodámba? – nézett ezúttal rám.
- Hát persze – válaszoltam. Majd megöleltem fiamat, aki leült Gaby mellé, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz – bíztattam Jacobot, majd követtem Carlisle-t.
Amint átértünk a dolgozószobájába, rögtön hellyel kínált. Én pedig engedelmesen leültem. Még soha nem láttam fogadott apámat a szavakat keresni, pedig most határozottan ez történt. Nem tudta, hogy mit mondjon. Legalább most már ketten vagyunk. Elég kínos ez az egész helyzet.
- Bella – törte meg a csendet.
- Tessék – biccentettem oldalra a fejemet. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretne most tőlem. Illetve, természetesen sejtettem, de csak remélni tudtam, hogy nem azt akarja, amire gondolok.
- Nézd, én tiszteletben tartom, hogy megtört a bizalmad bennünk, miután cserbenhagytunk, de nagyon szeretnélek megkérni, hogy légy egy kicsit kedvesebb a családunkkal.
- A családotokkal – javítottam ki.
- Látod, éppen erről beszélek. Te még mindig a család része vagy, és az is maradsz – mondta Carlisle komolyan.
- A fiam néhány perce mondta, hogy nem hagyjuk cserben a családunkat. Nos, ti finoman szólva is, itt hagytatok, mint egy darab rongyot. Apától kellett megtudnom, hogy eltűntetek a városból. Még csak arról sem volt fogalmam sem, hogy mi történt. Hogy miért nem kellettem hirtelen. Én azt hittem, hogy minden rendben van, erre ti se szó, se beszéd csak úgy eltűntök. Az ember, vagy vámpír családja nem tesz ilyet – fakadtam ki.
Nem akartam éppen rajta levezetni a feszültségemet, de ő hozta szóba. Már nagyon régóta érik bennem a harag a múlt sérelmei miatt. Az pedig, hogy megtudtam, hogy miért is hagytak el, csak rátett még egy lapáttal.
- Nézd, én nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnáljuk mind, ami történt, de hogyha te teljesen elzárkózol előlünk, akkor semmi nem lesz jobb – mondta nyugtatóan.
- Hidd el, hogy így a jobb. Soha többé nem fogtok megbántani. Megfogadtam magamnak. A fiam, hogyha akar, akkor természetesen bármikor átjöhet hozzátok, és annyi időt tölthet itt, amennyit csak akar, de nekem már nincs közös jövőm veletek – mondtam határozottan.
- Határozottan eltűnt a régi simulékonyságod – állapította meg Carlisle. – Pedig most nagyon jól jönne.
- Valóban. Azt hiszem, hogy akkor veszett el, amikor végignéztem, ahogy lemészárolják a szüleimet a szemem láttára – mondtam keserűen, majd felálltam, és távoztam az irodából.
Nem akartam pont vele veszekedni, de hogyha egyszer nem értik meg, hogy nem kellemes hangvételű családi látogatás miatt vagyok itt, akkor kénytelen leszek bekeményíteni. Jobb, hogyha már az elején tisztázzuk, hogy felesleges elhúzni a mézes madzagot az orrom előtt, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben újra elnyerhetik a bizalmamat. Már majdnem elértem a házi rendelő ajtaját, amikor Esme termett előttem. Ne már! Most komolyan egyesével jönnek, és megpróbálnak jobb belátásra bírni? Elég rossz ötlet.
- Beszélgethetünk egy kicsit? Az előbb voltam bent a fiadnál, és a szerelménél. Jól vannak – tette még hozzá.
- Rendben, egy kicsit beszélgethetünk, de aztán visszamegyek a fiamhoz – mondtam határozottan.
- Természetesen – mosolygott rám Esme lágyan. – Gyere, menjünk be a mi szobánkba – húzott a saját szobájuk felé.
Amikor beértünk, azonnal az ágyhoz sétáltunk és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Esme melegen rám mosolygott, de még nem kezdett bele a mondandójába. Talán kereste a szavakat. Végül vett egy mély levegőt, és megszólalt.
- Nézd, Kicsim. Én tudom, hogy nagyon megbántottunk, és teljesen igazad van, hogy haragszol ránk, és nem nagyon akarsz még csak szóba sem állni velünk. Viszont azt is tudom, hogy még mindig szeretsz minket – kezdett bele.
- Ezt nem tudhatod – vágtam rá azonnal.
- Drágám, Jaspert nem lehet becsapni, és ezt te is tudod – fogta meg a kezemet.
- Nem számít, hogy Jasper mit gondol, tudom, hogy én mit akarok – mondtam határozottan. Most fog az jönni, hogy adhatnék még egy esélyt Edwardnak, Alice-nek és az egész családnak.
- Az eszünk néha átveszi az irányítást a szívünk felett, de ha engem kérdezel, akkor ez nem a legjobb megoldás. Képes lennél négy-öt éven át tudomást sem venni rólunk? – kérdezte Esme értetlenül. – Nem éppen olyan lánynak ismertelek meg – tette még hozzá.
- Már nem az a lány vagyok, akit ismertetek – mondtam keserűen. Nem tagadhatom, hogy szép életem volt, de sosem hevertem ki teljesen az ürességet, amit maguk után hagytak.
- Tudom, hogy megváltoztál, de akkor is a lányunk vagy – mondta biztatóan fogadott anyám.
- Ez nem változtat a történeteken – mentegetőztem. – Ez túl bonyolult – fűztem még hozzá.
- Csak azért bonyolult, mert azzá teszed – mondta Esme határozottan. – Egyébként pedig, régen még James-szel is szembe mertél szállni a szeretteidért, most pedig menekülsz a saját családod elől? Ennyire nem változhattál meg.
- Nem a családom elől menekülök, hanem egy újabb csalódás elől – néztem mélyen a szemébe. – A két dolog között nagy a különbség. Hogyha újra közel engedlek magamhoz titeket, és eltűntök, akkor azt nem heverem ki még egyszer. Ezért nem engedek közel magamhoz senkit közületek. Kielégítő megoldás.
- Valóban? – húzta fel Esme a szemöldökét.
- Igen, így van.
- Hát rendben, ahogy gondolod, de nem lenne szép, hogyha megfosztanál az unokámtól – mondta csalódottan.
- Soha nem tiltottam tőletek Anthonyt. Az ő döntése – mondtam őszintén.
- Gondolom, hogy tisztában van vele, hogy mit tettünk veled. Ergo, nem lehet nála túl sok esélyünk – hallottam meg Jasper hangját az ajtó felől.
- Talán engem hibáztatsz? – kérdeztem ingerülten. – Talán én mondtam, hogy hagyjatok el? Egyébként Anthony csakis az igazat tudja rólatok. Soha nem volt olyan, hogy egy rossz szót is kiejtettem volna a számon a régi családom kapcsán – fűztem még hozzá, majd felálltam az ágyról. – Most pedig visszamegyek a fiamhoz.
- Bella, senki nem vádol téged – próbálta Esme menteni a menthetőt.
- Tudom, hogy nem. Jaspert csak az zavarja, hogy a kis szerelme nem boldog – utaltam Alice-re. Talán egy kissé durva voltam, de hátha beválik, és leszállnak rólam. Már majdnem kiértem a szobából, amikor Jasper elkapta a karomat.
- Alice, azóta nem boldog, amióta elhagytunk téged. Hogyha érdekel, akkor elárulom, hogy húsz éven át nem tudtam egy boldog mosolyt sem kicsikarni belőle, annyira hiányoztál neki – tette még hozzá. – Hogyha egy kicsit is szeretted valamikor, márpedig tudom, hogy még mindig sokat jelent a számodra, akkor erőt veszel magadon és meghallgatod – mondta határozottan.
- Egyelőre még nem akarom a magyarázkodást hallgatni. Mire megyek vele? – sziszegtem dühösen. – Állandóan azt hallottam, hogy ebben a családban a szabad akarat a döntő. Áruld el, Jasper, hogy az én elhagyásomat is szavazásra bocsátottátok, vagy Edward parancsszavát követve csak úgy itt hagytatok? Ráadásul, hogyha a család egy része, úgy is döntött, hogy itt hagytok, akkor a legjobb barátnőmtől nem érdemeltem volna meg legalább annyit, hogy elköszön tőlem? Vagy hagy egy levelet? – kérdeztem dühösen. Jasper pedig csak zavartan pislogott. Erre nem tudott mit lépni. Nekem pedig pontosan ez volt a célom. Amikor nem figyelt oda egy pillanatra, kihúztam magam a szorításából, és már be is léptem a rendelő ajtaján. Egy estére elég volt ennyi a régi családomból. Most a fiammal és a bevésődésével kell foglalkoznom.
- Bosszantóan céltudatos lett – morgott Jasper az orra alatt. Elég hangosan mondta, hogy halljam. Hogy direkt vagy nem, azt viszont nem tudtam megállapítani.
- Tudod mi a szörnyű, fiam? – kérdezte tőle Carlisle.
- Az, hogy igaza van? – érdeklődött Jasper.
- Pontosan – válaszolt Esme. – Nem bízik bennünk, és ez teljesen érthető. Várjunk csak, lenne egy ötletem – mondta még fogadott anyám, de ezután a hangok eltűntek. Nyilván messzebbre mentek, és így már nem hallottam, hogy mit terveznek.
(Jake szemszöge)
Kedvesem ágya mellett ültem egy széken, és finoman cirógattam a karját. Szörnyű volt Gabriellát ilyen állapotban látni, de legalább életben volt. Már ez is sokkal több volt, mint, amit érdemelnék. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Hogyha a szerelmemet sem tudom megvédeni, akkor a többi embert hogyan? Mindig is azt hittem, hogy a farkasoké a világ, de úgy tűnik tévedtem. Valaki képes volt áthatolni a védelmi vonalainkon. Örülök, hogy anya régi családja rá talált a szerelmemre, és megmentették, de annak már kevésbé, hogy anya miattam van két napig összezárva olyanokkal, akikkel nem akar együtt lenni. Lehet, hogy jobban járna, hogyha hazaküldeném? Már egy fél órája hallgatom, ahogy meg akarják győzni, arról, hogy fogadja vissza őket, de anya rettenthetetlennek tűnik. Vajon mi lenne a legjobb neki? Ez itt a kérdés. Általában soha nem azt tette, ami jó volt neki, hanem, ami nekünk a fiainak volt jó. Egyszer még egy másik vegetáriánus vámpír is az útjába tévedt, és udvarolni akart neki, de könnyűszerrel lepattintotta magáról. Valószínűleg Anthony apja miatt. Apa mindig azt mondta, hogy Bella és a vérszopó (ahogy ő nevezte) igazán szívből szerették egymást, pontosabban, anya szerette szívből a vámpírt. Márpedig, akkor soha nem fog Edward Cullenen kívül más férfit a közelébe engedni. Jobb lenne, hogyha végre beszélnének egymással. Bár, amilyen makacs anya, ez bizony soha nem fog megtörténni. Pedig talán jobb lenne, hogyha megbocsátana nekik. A Cullenek örökre vele maradhatnak, nem úgy, mint mi. Hogyha halandó a bevésődésünk, márpedig általában az, akkor mi viszont lassan megöregszünk és meghalunk. El fogjuk hagyni, még akkor is, hogyha nem akarjuk. Jobb lenne, hogyha beszélnék vele. Ahogy kigondoltam, hogy beszélni fogok anyával, már be is lépett az ajtón.
- Szia – köszönt halkan, és a vállamra tette a kezét.
- Szia – néztem fel rá. – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.
- Ezt én akartam kérdezni – mosolygott rám.
- Most, hogy már látom, sokkal jobban. Nemrég azt hittem, hogy ébredezik, de valószínűleg, csak álmában motyogta a nevemet – mondtam egyrészt csalódottan, másrészt büszkén. Hiszen ez azt jelenti, hogy rólam álmodik.
- Ennek örülök – mondta őszintén.
- Anya? – kezdtem bele.
- Tessék, kicsim – nézett rám komolyan.
- Nem akarsz inkább hazamenni? – kérdeztem meg az engem leginkább éghető dolgot. Nem akartam, hogy miattam itt szenvedjen.
- Nem, hidd el, hogy nagyon jól vagyok. Veled akarok lenni. Szükséged van rám – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Én pedig nagyon hálás vagyok érte – szorítottam meg a kezét. – Kérdezhetek valamit?
- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.
- Szereted még őket?
- Tessék? – nézett rám döbbenten.
- Szereted még a Culleneket? – tettem fel újra a kérdést. Én pedig kelletlenül bólintottam. Nem akartam hangosan is kimondani, itt még a falnak is füle van. – Akkor, miért nem adsz nekik, még egy esélyt?
- Azért mert nem élném túl, hogyha megint csalódnom kellene. Egyébként sem érzem úgy, hogy kiérdemeltek még egy esélyt, csak azért, mert visszajöttek Forksba. Nem miattam jöttek vissza, hanem csak azért, mert éppen letelt az ötven év. Az már más kérdés, hogy engem is itt találtak – mondta anya komolyan. Hát ebben is van valami.
- Egyszer egy bölcs ember, vagyis vámpír azt mondta nekem, hogy mindenkinek jár még egy esély – emlékeztettem.
- Akkor csak egy szarvasról volt szó. Nem ugyanaz, amikor egy kis farkas, és egy félvér összeveszik, hogy ki terítse le a csorda egyetlen hímjét, és az, amikor valakit terhesen magára hagynak, ráadásul még olyasmivel is megvádolnak, amit én soha nem tennék meg – mondta anya határozottan. – Életemben nem ért hozzám más férfi, Anthony apján kívül. Valamiért mégis könnyedén elhitte az állítólagos családom, hogy egy könnyűvérű nő vagyok. Te mit gondolnál, hogyha megtudnád Gabrielláról, hogy terhes, még mielőtt elmondaná?
- Azt, hogy különleges módon szeretné elmondani nekem, hogy kisbabánk lesz – vágtam rá azonnal. Hiszen ez a logikus gondolat.
- Ez a lényeg. Edwardnak, ha már megtudta a meglepetést, akkor is rá kellett volna kérdeznie, hogy az övé-e, hogyha bizonytalan volt. Nyilván dühös lettem volna, amiért nem bízik bennem száz százalékig, de könnyebben megbocsátottam volna, mint ezt a megoldást.
- Jogos – bólogatott Jake.
- Akkor, kérlek zárjuk le a vitát – mosolyogtam rá gyengéden. – Most inkább Gabyval kéne foglalkoznunk – tettem még hozzá.
- Vele foglalkozom, természetesen, csak miattad is aggódtam. Ez csak nem bűn – mosolyogtam rá.
- Dehogy, sőt – mondta anya, és szorosan magához ölelt.
2009. december 20., vasárnap
La Push vámpírja - 17. fejezet
17. fejezet
(Carlisle szemszöge)
Edward kijelentése után mindenki megmerevedett, hiszen egy farkas bevésődése nem játék, főleg, hogy egy vámpír még meg is harapta. Arra semmi szükség, hogy meggyanúsítsanak bennünket. Bár nem hiszem, hogy Bella feltételezne rólunk ilyesmit, de akkor is veszélyes a helyzet.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondtam kissé idegesen. Az a biztos, hogyha mi szólunk nekik előbb, így talán végighallgatják, hogy mi is történt valójában.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le Emmett a konyhába. Nem voltam biztos benne, hogy most Emmett „finoman közlő” stílusa a legjobb megoldás, úgyhogy inkább szóltam szerelmemnek.
- Esme, nem lenne jobb, hogyha te beszélnél Bellával? – kérdeztem kedvesemet, aki végre megmozdult.
- Persze, megyek – mondta, majd lerohant Emmett után. Én és az egész család is követtük őket.
- Emmett, kérem a telefont – mondta Esme lágyan.
- Na jó, de úgy le voltatok dermedve, hogy gondoltam, akár én is beszélhetek vele – adta át a kagylót morcosan. – Már nagyon rég nem volt alkalmam se beszélni vele, se látni. Egyébként is már csak én és Rose nem láttuk a kisfickót. Legalább a húgomhoz jogom lehetne pár percre.
- Emmett, ez most nem játék – szóltam rá fiamra. Bár őszintén szólva megértettem az indokait.
- Nem is hittem, hogy játék – húzta fel az orrát. – Egyébként pedig tudok komoly is lenni, hogyha kell – fűzte még hozzá.
Közben Esme már tárcsázott, és mindenki alig várta, hogy lányunk felvegye a telefont. Nagyon reméltem, hogy legalább valaki otthon van közülük. Bár ki tudja, hogy Anthony mennyire borult ki azon, hogy nem bíztunk az édesanyjában.
- Haló? – hallottuk meg Bella hangját. Még szerencse, hogy a vámpírok könnyedén kihallgathatják a beszélgetéseket. Általában ellene vagyok a dolognak, de most jobb tudni a reakciókat.
- Bella, kicsim. Valami nagy baj történt – kezdett bele Esme.
- Mi a baj? – kérdezte lányunk idegesen. – Ha a vámpírról van szó Port Angelesben, akkor tudnotok kell, hogy őt már az egyik fiam, Jacob elintézte, és a fiúk már el is égették.
- Ez nagyon jó hír – vágta rá szerelmem azonnal. – Viszont itt van nálunk egy lány, akit megharapott a vámpír. Edward olvasott a gondolataiban, és azt mondja, hogy Jake bevésődése.
- Jézusom, Gabriella nálatok van, és átváltozik? – sikoltott Bella kétségbeesetten. – Az nem lehet. Ez nem történhet meg. Carlisle, már nem tudja megmenteni? – kérdezte reménykedve.
- Kicsim, átadom neki, és mindent elmond. Jó? – mondta Esme, majd felém nyújtotta a kagylót.
- Rendben – válaszolta lányunk.
- Szia – köszöntem bele a telefonba.
- Szia, Carlisle. Kérlek, mondj el mindent – mondta Bella idegesen.
- Rosalie, és Alice talált rá a lányra a port angelesi parkban. Már megharapta a vámpír, amikor odaértek, de Rose még ki tudta szívni a méreg nagy részét, de nem mindet, mert akkor megölte volna – magyarázkodtam.
- Tehát, átváltozik? – kérdezte Bella szomorúan.
- Nem, illetve nem tudom. Elég furcsa, mert elindult az átváltozása, de mégsem változott át. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de mindent megteszek érte. Azért szóltunk azonnal, hogy nehogy keressétek, és esetleg félreértsétek a helyzetet, arról, hogy miért van itt – magyaráztam a dolgot.
- Azonnal szólok a fiúknak – vágta rá azonnal. - Átléphetjük a határt? – kérdezte bizonytalanul.
- Természetesen – vágtam rá azonnal. – Gyertek nyugodtan.
- Rendben, köszönjük – felelte hálásan. – Jacobot is azonnal hazahívom – mondta még, majd letette a telefont.
Ahogy Bella lerakta a kagylót, én is letettem, majd a családom felé fordultam. Mindannyian idegesen néztek rám. Főleg Jasper, láttam a szemében, hogy nem tetszik neki, hogy meghívtam magunkhoz egy farkas falkát.
- Torlaszoljuk be az ablakokat – sóhajtott fiam végül.
- Jasper, nem harcolni jönnek – mondtam neki határozottan.
- Eredetileg nem, de ki tudja, hogy miattunk hány fiatal farkasuk van. A legkisebb rossz mozdulat is veszélyes lehet. Ráadásul az illatunk elképesztően irritáló minden farkasnak. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy egy sérült bevésődés fekszik az emeleten élet-halál között. Ráadásul az egyik potenciális alfáé. Jobb lenne, hogyha felkészülten várnánk őket – érvelt Jasper, és sajnos nem igazán tudtam mit felhozni az érvei ellen.
- Rendben, legyen, ahogy gondolod. Viszont senki ne provokálja őket, te sem Emmett. Most nem értékelnék a poénokat – mondtam határozottan.
- Jól van, csendben maradok, de ha balhé lesz, akkor kapni fognak – válaszolta fiam.
- Nem lesz balhé – szólalt meg Edward is. – Bella sosem hagyná, hogy harc legyen.
Ezzel lezártnak tekintettük a kérdést. Mindenki elszaladt a saját dolgára, illetve Jasper parancsait követve. Én pedig felmentem az emeletre, Gabriellához, hogy megvizsgáljam újból.
(Bella szemszöge)
Ahogy leraktam a telefont, már rohantam is a máglya felé. A falka most csakis ott lehet. Kivéve Nathalie-t, mert őt ma estére még elküldte Billy pihenni. Nem volt még olyan állapotban, hogy járőrözni tanítsák, hiszen még az átváltozását sem tudta kontrollálni. Néhány perc alatt elértem az tüzet, de jó tíz méterre a máglyától megtorpantam. Szerencsére nem volt rá szükség, hogy közelebb menjek, mert a fiúk azonnal észrevettek.
- Mi a baj, anya? – kérdezték fiaim idegesen. Pontosan tudták, hogyha itt vagyok, az azt jelenti, hogy történt valami.
- Gabriellát megtámadta egy vámpír. A Cullenek találtak rá. Már megharapta, amikor ők odaértek, de sikerült kiszívniuk a méreg nagy részét. Valószínűleg rendbe jön, de Carlisle még nem tud semmi biztosat – hadartam el gyorsan a történteket.
- Jake-nek szóltál már? – kérdezte Anthony aggódva.
- Még nem, talán jobb lenne, hogyha elmenne érte valaki, nehogy valami butaságot csináljon – ajánlottam. Anthony húsz perc alatt megjárja, az ő gyorsaságával. Nekem mondjuk harminc perc. Bár most minden perc számít.
- Majd én elmegyek, én vagyok a leggyorsabb. Átmehetünk a határon? Mármint a farkasok? – kérdezte fiam. – Ide kell hoznunk Gaby-t. Itt a helye köztünk.
- Igen, átmehetnek. Carlisle megengedte – mondtam határozottan.
- Jól van, akkor hozd Jacobot a határhoz. Ott találkozunk fél óra múlva – adta ki az utasítást Billy.
- Billy – rohant a máglya felé Nathalie édesanyja.
- Mi a baj, Jules? – szaladt oda kedveséhez az ifjabb Sam.
- Nathalie, már megint átváltozott, és nem tud visszaváltozni – mondta el a problémát Jules kétségbeesetten. - Nem tudnál megint gyakorolni vele. Nem ura az érzéseinek, és ez csak még jobban felidegesíti.
- Megyek – bólintott Billy. – Anthony, te vezeted a falkát – mondta határozottan.
- Miért én? Jake, a jog szerinti helyettesed – állapította meg Anthony döbbenten.
- Jacob, most nem lesz beszámítható – mondta Billy határozottan. – Mindenki Anthonyt követi – adta ki az utasítást. Mindenki bólintott, hogy érti. Ezután pedig fiam elrohant Jake-ért.
Én is el akartam indulni hazafelé, hogy átöltözzek gyorsan, amikor Billy előttem termett, és megállított.
- Anya, tudom, hogy nagy kérés, de szerintem Jacobnak jobb lenne, hogyha te is ott lennél – mondta halkan. – Nem akarlak kényszeríteni, de szüksége lesz támogatásra, hogyha Gaby mégis átváltozik. Van rá esély, hogy nem lesz megoldás.
- Természetesen velük megyek – mondtam határozottan. – Így is terveztem. Nem fogom hagyni, hogy Jake egyedül szálljon szembe a helyzettel.
- Köszi, anyu – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor én pedig megyek, és megnyugtatom Nathalie-t.
- Rendben, szüksége van rád – mondtam nyugtatóan.
- Tudom, de a bátyámnak is szüksége lenne rám.
- Nehéz alfának lenni, kicsim, de hidd el, hogy te remekül csinálod – mondtam határozottan.
- Köszönöm – mosolyodott el halványan, majd átváltozott, és elrohant, az Uley ház felé. Én pedig a határ felé vettem az irányt.
(Anthony szemszöge)
Fejvesztve száguldottam Gabriella lakása felé. Még talán annál is gyorsabb voltam, mint általában szoktam, már ha ez egyáltalán lehetséges. Minél előbb oda akartam érni Jacobhoz. Biztosan ki fog borulni. Engem is megrázott a hír, pedig nekem nincs is bevésődésem, és nem is lesz. Viszont azt pontosan tudom apa és Dawn kapcsolatából, hogy milyen fantasztikus is ez a dolog. Emlékszem, hogy kiskoromban milyen csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy bevésődése csak a farkasoknak van, mármint a vérszerintieknek. Pedig sokáig ábrándoztam róla, hogy egyszer csak szembejön majd velem a nagy ő, és akkor olyan boldog leszek, mint amilyen a többi farkas, aki már megtalálta a párját. Hiszen sosem képesek elengedni azt, akit szeretnek. Ehelyett nem vagyok se ember, se vámpír. Kinek kellene egy ilyen lény? Még csak arról sem tudok, hogy egyáltalán fajtársam él-e a világon. Bár nem túl valószínű, hogy létezik másik félvér, mert nem gyakori, az ember-vámpír szerelem. Lehet, hogy soha nem leszek szerelmes? Vannak lányok a rezervátumban, akiknek tudom, hogy nagyon tetszem. Hála a gondolatolvasásnak, de ők nem az igaziak. Az egyetlen lány, akivel jókat szoktam beszélgetni az Nathalie, de őt most nem látogathatom meg. A fiatal farkasok nehezen viselik anya, és az én illatomat. Úgyhogy, amíg nem lesz képes uralkodni magán, addig el vagyok tiltva az Uley ház környékéről. Persze csak a saját, és Nathalie érdekében.
- Jake – ugrottam be az ablakon. Testvérem pedig azonnal felpattant a kanapéról, és elém sietett.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten. – Miért jöttél ide?
- Gabriella a Culleneknél van. Megtámadták, és ők mentették meg. Azonnal oda kell mennünk – hadartam el gyorsan. Lehet, hogy kíméletesebben kellett volna tálalnom a történteket, de hogyha hamar felfogja a történteket, akkor lehet, hogy kevésbé éri sokk.
- Mit mondtál? – kérdezte idegesen, majd remegés futott végig a testén.
- Jake, nyugalom. Lélegezz mélyeket – tettem a kezeimet a vállára. – Rendbe fog jönni, de most szüksége van rád. Hogyha tombolsz, az nem segít.
- Itt kellett volna lennem – mondta, két mély lélegzet között.
- Nem lehetsz mindig mellette, de ahogy már mondtam, rendbe fog jönni, de haza kell vinnünk, hogy vigyázhassunk rá – mondtam határozottan. – A többiek a határnál várnak, és együtt megyünk a Cullenekhez – mondtam határozottan.
- Billy? – kérdezte Jake.
- Ő nem tud jönni. Nagyon sajnálja, de Nathalie megint nem tud visszaváltozni, és szüksége van a segítségre – magyaráztam.
- Mert Nath azonnali visszaváltoztatása, most tényleg sokkal fontosabb, mint Gaby – mondta Jacob ingerülten. Majd újra remegni kezdett, de ezúttal már át is változott.
- Higgadj le, vagy kénytelen leszek olyat tenni, amit egyikünk sem akar – mondtam neki nyugodtan. – Te is tudod, hogy az alfának kötelezettségei vannak, még akkor is, hogyha maga az öccse van bajban. Billynek példát kell mutatnia, ahogy neked is, mint potenciális utódjának. Nem akarom, hogy a falka egy őrült farkast lásson, egy lehetséges vezető helyett. Szóval mély levegő. Még egyszer mondom, hogy Gaby jól lesz, és te is nagyon jól tudod, hogy Billy mennyire ki van akadva azért, mert nem lehet melletted – mondtam már ingerültebben. Megértem, hogy aggódik, de hogyha teljesen szétesik, az most nem segít rajtunk.
- Sajnálom – gondolta Jake, elszégyellve magát.
- Semmi baj, induljunk – mondtam neki megenyhülve. – Várj, kinézek, hogy mehetünk-e – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, kiugrottam az ablakon, Jacob pedig utánam.
Nem telt bele hosszú időbe, és már a határnál is voltunk. Mindenki ott volt a falkából, kivéve persze Billyt, és Nathalie-t. Legnagyobb meglepetésemre anya is jelen volt. Amikor megálltunk előttük, gondolkodás nélkül előrelendült, és magához szorította Jacobot.
- Minden rendben lesz, édesem. Carlisle tudja, hogy mit csinál – mondta nyugtatóan, miközben simogatta a bundáját.
- Jake, az kérdezi, hogy te is velünk jössz-e – tolmácsolta Anthony.
- Hát persze, együtt megyünk – válaszolta azonnal.
- Akkor indulás – fordultam a falka felé. Ők pedig engedelmesen bólintottak, és átlépték a határt. – Senki nem támad, nem kell felesleges harc – adtam még parancsba.
Ezután futásnak eredtem, és a család követett. Természetes volt, hogy mindenki azt akarja, hogy a farkasnak, és a bevésődésének a legjobb legyen. Mindennek ez volt az alapja. A La Push-ban élő emberek, mindig is az egymásba vetett szeretetükből, és bizalmukból táplálkoztak. A kötelék mindennél erősebb volt közöttünk.
A határtól mindössze kétpercnyire volt a Cullen ház. Láttam már többször is anya emlékein át, úgyhogy nem volt nehéz megtalálnom. A ház előtt pár méterrel megálltam, és a falka azonnal igazodott hozzám. Egy pillanattal később pedig az összes Cullen kint állt a teraszon.
- Kérlek, tolmácsold, hogy köszönöm, és kérdezd meg, hogy mozgatható-e. Jobban örülnék, hogyha otthon lábadozna – hallottam meg Jacob gondolatait.
- Az öcsém köszöni, hogy megmentettétek a kedvesét, és azt kérdezi, hogy mozgatható állapotban van-e – mondtam el azonnal az üzenetet.
- Nincs mit – válaszolta nagyapa. – Örömmel tettük. A lányaim találtak rá – mutatott Rose, és Alice nénire. – Nem örülnék neki, hogyha megmozdítanátok. Egyelőre még nem stabil az állapota – folytatta aztán.
- Mikor lesz stabil? – kérdeztem.
- Néhány nap múlva, talán – gondolkodott el nagyapa.
- Jacob itt maradhatna vele? – kérdeztem azonnal. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, ahhoz, hogy tudjam, ezt szeretné.
- Maradhat, hogyha a falka nélkülözni tudja – mondta nagyi gyengéden.
- Természetesen – válaszolta nagyapa is. A falka erre a mondatra felhorkant, és morogni kezdett.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezte az ifjabb Sam Uley. – Nem bízom bennük. Jake potenciális alfa, nem eshet baja.
- Nem fog baja esni, ha pedig egy hajuk szála is meggörbül, akkor annak súlyos következményei lesznek – néztem végig a Culleneken jelentőségteljesen.
- Nem hagyhatod itt egyedül – morgott tovább Sam. – Nem bízunk bennük – mondta most többes számban.
- Majd, én vele maradok – állt Jake mellé anya. Döbbenten néztem édesanyámra, de ő csak bevont a pajzsa alá, és inkább gondolatban folytatta a beszélgetést.
- A falka nem fogja hagyni, hogy egy Black egyedül maradjon hét vámpírral egy házban. Bennem viszont eléggé megbíznak ahhoz, hogy így beleegyezzenek. Most Jake a fontos, és Gaby, nem pedig a múltam. Távol tudom tartani magamtól azokat, akiknek semmi keresnivalójuk a közelemben – sandított egy pillanatra Edward Cullen felé.
- Biztos? – kérdeztem vissza bizonytalanul, mire anya csak bólintott.
- Tudsz olvasni a gondolataiban? – kérdezte Edward döbbenten.
- Igen – vágtam rá azonnal. Bár tény, hogy azt elhallgattam, hogy csak akkor, hogyha anya is akarja. Nem kell mindent tudniuk.
- Irigykedsz, öcsi? – vágta hátba Emmett.
- Nem is tudod mennyire – sóhajtott Edward morcosan.
- Anya itt marad, hogy vigyázzon Jacobra, és Gabriellára. Így megfelel? – fordultam Sam felé. Sam hosszasan elgondolkozott, majd rábólintott a dologra. A Cullen család felé fordultam, akiken pedig egyöntetű boldogságot láttam, és hallottam is a gondolatok között. Na, ez szép lesz. Most addig fogják anyát puhítani, amíg Gaby nem lesz mozdítható. – Hány nap múlva? – fordultam komolyan nagyapa felé, és kíváncsian vártam a válaszát.
Elvileg két nap múlva már mozgatható állapotban kell lennie. Vajon két nap elég lesz arra, hogy próbáljunk hatni Bellára? Vagy lehet, hogy kicsit füllentenem kéne. Bár az nem lenne túl tisztességes. Nem hazudhatok az unokámnak, és a lányomnak – gondolkozott el nagyapa, majd rám emelte a tekintetét.
- Két nap múlva már mozgatható lesz – mondta őszintén. Én pedig nagyon büszke voltam rá, hogy bár megfordult a fejében, hogy átverjen, de mégsem volt rá képes.
- Rendben, akkor két nap – bólintottam rá.
Jake elé léptem, aki halkan nyüszített, és hozzám dörgölőzött. Én pedig megsimogattam a bundáját.
- Te is hiányozni fogsz nekünk, öcskös – vakartam meg a fülét, majd anyához léptem. – Szeretlek. Vigyázzatok magatokra, ha bármi van, akkor hívjatok, és itt vagyunk – mondtam, majd magamhoz öleltem.
- Rendben, de nem lesz semmi baj – mondta anya határozottan, majd nagy nehezen elengedett. Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd belecsaptam Jacob nekem feltartott mancsába. Ezután pedig a falka felé fordultam, de nagyi hangja megállított.
- Te is nyugodtan maradhatnál – ajánlotta a lehetőséget reménykedve.
- Nem, most nem. Én vezetem a falkát, tehát én viszem őket haza is – mondtam határozottan. – Mi nem hagyjuk cserben a családunkat – néztem szúrósan Edward Cullenre. Minden Cullen hangosan felszisszent a kijelentésre, de az, akinek szólt a mondat, csak megkövülten állt, és döbbenten nézett a rám, de nem szólt semmit, bár a gondolatai tomboltak a bűntudattól. Van is miért marcangolnia magát. Csak a miheztartás végett. Így biztos nem jut eszébe anyát felzaklatni. Ezután jeleztem, hogy indulunk. Néhány perccel később pedig már a határ túloldalán voltam a falkával együtt.
(Carlisle szemszöge)
Edward kijelentése után mindenki megmerevedett, hiszen egy farkas bevésődése nem játék, főleg, hogy egy vámpír még meg is harapta. Arra semmi szükség, hogy meggyanúsítsanak bennünket. Bár nem hiszem, hogy Bella feltételezne rólunk ilyesmit, de akkor is veszélyes a helyzet.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondtam kissé idegesen. Az a biztos, hogyha mi szólunk nekik előbb, így talán végighallgatják, hogy mi is történt valójában.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le Emmett a konyhába. Nem voltam biztos benne, hogy most Emmett „finoman közlő” stílusa a legjobb megoldás, úgyhogy inkább szóltam szerelmemnek.
- Esme, nem lenne jobb, hogyha te beszélnél Bellával? – kérdeztem kedvesemet, aki végre megmozdult.
- Persze, megyek – mondta, majd lerohant Emmett után. Én és az egész család is követtük őket.
- Emmett, kérem a telefont – mondta Esme lágyan.
- Na jó, de úgy le voltatok dermedve, hogy gondoltam, akár én is beszélhetek vele – adta át a kagylót morcosan. – Már nagyon rég nem volt alkalmam se beszélni vele, se látni. Egyébként is már csak én és Rose nem láttuk a kisfickót. Legalább a húgomhoz jogom lehetne pár percre.
- Emmett, ez most nem játék – szóltam rá fiamra. Bár őszintén szólva megértettem az indokait.
- Nem is hittem, hogy játék – húzta fel az orrát. – Egyébként pedig tudok komoly is lenni, hogyha kell – fűzte még hozzá.
Közben Esme már tárcsázott, és mindenki alig várta, hogy lányunk felvegye a telefont. Nagyon reméltem, hogy legalább valaki otthon van közülük. Bár ki tudja, hogy Anthony mennyire borult ki azon, hogy nem bíztunk az édesanyjában.
- Haló? – hallottuk meg Bella hangját. Még szerencse, hogy a vámpírok könnyedén kihallgathatják a beszélgetéseket. Általában ellene vagyok a dolognak, de most jobb tudni a reakciókat.
- Bella, kicsim. Valami nagy baj történt – kezdett bele Esme.
- Mi a baj? – kérdezte lányunk idegesen. – Ha a vámpírról van szó Port Angelesben, akkor tudnotok kell, hogy őt már az egyik fiam, Jacob elintézte, és a fiúk már el is égették.
- Ez nagyon jó hír – vágta rá szerelmem azonnal. – Viszont itt van nálunk egy lány, akit megharapott a vámpír. Edward olvasott a gondolataiban, és azt mondja, hogy Jake bevésődése.
- Jézusom, Gabriella nálatok van, és átváltozik? – sikoltott Bella kétségbeesetten. – Az nem lehet. Ez nem történhet meg. Carlisle, már nem tudja megmenteni? – kérdezte reménykedve.
- Kicsim, átadom neki, és mindent elmond. Jó? – mondta Esme, majd felém nyújtotta a kagylót.
- Rendben – válaszolta lányunk.
- Szia – köszöntem bele a telefonba.
- Szia, Carlisle. Kérlek, mondj el mindent – mondta Bella idegesen.
- Rosalie, és Alice talált rá a lányra a port angelesi parkban. Már megharapta a vámpír, amikor odaértek, de Rose még ki tudta szívni a méreg nagy részét, de nem mindet, mert akkor megölte volna – magyarázkodtam.
- Tehát, átváltozik? – kérdezte Bella szomorúan.
- Nem, illetve nem tudom. Elég furcsa, mert elindult az átváltozása, de mégsem változott át. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de mindent megteszek érte. Azért szóltunk azonnal, hogy nehogy keressétek, és esetleg félreértsétek a helyzetet, arról, hogy miért van itt – magyaráztam a dolgot.
- Azonnal szólok a fiúknak – vágta rá azonnal. - Átléphetjük a határt? – kérdezte bizonytalanul.
- Természetesen – vágtam rá azonnal. – Gyertek nyugodtan.
- Rendben, köszönjük – felelte hálásan. – Jacobot is azonnal hazahívom – mondta még, majd letette a telefont.
Ahogy Bella lerakta a kagylót, én is letettem, majd a családom felé fordultam. Mindannyian idegesen néztek rám. Főleg Jasper, láttam a szemében, hogy nem tetszik neki, hogy meghívtam magunkhoz egy farkas falkát.
- Torlaszoljuk be az ablakokat – sóhajtott fiam végül.
- Jasper, nem harcolni jönnek – mondtam neki határozottan.
- Eredetileg nem, de ki tudja, hogy miattunk hány fiatal farkasuk van. A legkisebb rossz mozdulat is veszélyes lehet. Ráadásul az illatunk elképesztően irritáló minden farkasnak. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy egy sérült bevésődés fekszik az emeleten élet-halál között. Ráadásul az egyik potenciális alfáé. Jobb lenne, hogyha felkészülten várnánk őket – érvelt Jasper, és sajnos nem igazán tudtam mit felhozni az érvei ellen.
- Rendben, legyen, ahogy gondolod. Viszont senki ne provokálja őket, te sem Emmett. Most nem értékelnék a poénokat – mondtam határozottan.
- Jól van, csendben maradok, de ha balhé lesz, akkor kapni fognak – válaszolta fiam.
- Nem lesz balhé – szólalt meg Edward is. – Bella sosem hagyná, hogy harc legyen.
Ezzel lezártnak tekintettük a kérdést. Mindenki elszaladt a saját dolgára, illetve Jasper parancsait követve. Én pedig felmentem az emeletre, Gabriellához, hogy megvizsgáljam újból.
(Bella szemszöge)
Ahogy leraktam a telefont, már rohantam is a máglya felé. A falka most csakis ott lehet. Kivéve Nathalie-t, mert őt ma estére még elküldte Billy pihenni. Nem volt még olyan állapotban, hogy járőrözni tanítsák, hiszen még az átváltozását sem tudta kontrollálni. Néhány perc alatt elértem az tüzet, de jó tíz méterre a máglyától megtorpantam. Szerencsére nem volt rá szükség, hogy közelebb menjek, mert a fiúk azonnal észrevettek.
- Mi a baj, anya? – kérdezték fiaim idegesen. Pontosan tudták, hogyha itt vagyok, az azt jelenti, hogy történt valami.
- Gabriellát megtámadta egy vámpír. A Cullenek találtak rá. Már megharapta, amikor ők odaértek, de sikerült kiszívniuk a méreg nagy részét. Valószínűleg rendbe jön, de Carlisle még nem tud semmi biztosat – hadartam el gyorsan a történteket.
- Jake-nek szóltál már? – kérdezte Anthony aggódva.
- Még nem, talán jobb lenne, hogyha elmenne érte valaki, nehogy valami butaságot csináljon – ajánlottam. Anthony húsz perc alatt megjárja, az ő gyorsaságával. Nekem mondjuk harminc perc. Bár most minden perc számít.
- Majd én elmegyek, én vagyok a leggyorsabb. Átmehetünk a határon? Mármint a farkasok? – kérdezte fiam. – Ide kell hoznunk Gaby-t. Itt a helye köztünk.
- Igen, átmehetnek. Carlisle megengedte – mondtam határozottan.
- Jól van, akkor hozd Jacobot a határhoz. Ott találkozunk fél óra múlva – adta ki az utasítást Billy.
- Billy – rohant a máglya felé Nathalie édesanyja.
- Mi a baj, Jules? – szaladt oda kedveséhez az ifjabb Sam.
- Nathalie, már megint átváltozott, és nem tud visszaváltozni – mondta el a problémát Jules kétségbeesetten. - Nem tudnál megint gyakorolni vele. Nem ura az érzéseinek, és ez csak még jobban felidegesíti.
- Megyek – bólintott Billy. – Anthony, te vezeted a falkát – mondta határozottan.
- Miért én? Jake, a jog szerinti helyettesed – állapította meg Anthony döbbenten.
- Jacob, most nem lesz beszámítható – mondta Billy határozottan. – Mindenki Anthonyt követi – adta ki az utasítást. Mindenki bólintott, hogy érti. Ezután pedig fiam elrohant Jake-ért.
Én is el akartam indulni hazafelé, hogy átöltözzek gyorsan, amikor Billy előttem termett, és megállított.
- Anya, tudom, hogy nagy kérés, de szerintem Jacobnak jobb lenne, hogyha te is ott lennél – mondta halkan. – Nem akarlak kényszeríteni, de szüksége lesz támogatásra, hogyha Gaby mégis átváltozik. Van rá esély, hogy nem lesz megoldás.
- Természetesen velük megyek – mondtam határozottan. – Így is terveztem. Nem fogom hagyni, hogy Jake egyedül szálljon szembe a helyzettel.
- Köszi, anyu – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor én pedig megyek, és megnyugtatom Nathalie-t.
- Rendben, szüksége van rád – mondtam nyugtatóan.
- Tudom, de a bátyámnak is szüksége lenne rám.
- Nehéz alfának lenni, kicsim, de hidd el, hogy te remekül csinálod – mondtam határozottan.
- Köszönöm – mosolyodott el halványan, majd átváltozott, és elrohant, az Uley ház felé. Én pedig a határ felé vettem az irányt.
(Anthony szemszöge)
Fejvesztve száguldottam Gabriella lakása felé. Még talán annál is gyorsabb voltam, mint általában szoktam, már ha ez egyáltalán lehetséges. Minél előbb oda akartam érni Jacobhoz. Biztosan ki fog borulni. Engem is megrázott a hír, pedig nekem nincs is bevésődésem, és nem is lesz. Viszont azt pontosan tudom apa és Dawn kapcsolatából, hogy milyen fantasztikus is ez a dolog. Emlékszem, hogy kiskoromban milyen csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy bevésődése csak a farkasoknak van, mármint a vérszerintieknek. Pedig sokáig ábrándoztam róla, hogy egyszer csak szembejön majd velem a nagy ő, és akkor olyan boldog leszek, mint amilyen a többi farkas, aki már megtalálta a párját. Hiszen sosem képesek elengedni azt, akit szeretnek. Ehelyett nem vagyok se ember, se vámpír. Kinek kellene egy ilyen lény? Még csak arról sem tudok, hogy egyáltalán fajtársam él-e a világon. Bár nem túl valószínű, hogy létezik másik félvér, mert nem gyakori, az ember-vámpír szerelem. Lehet, hogy soha nem leszek szerelmes? Vannak lányok a rezervátumban, akiknek tudom, hogy nagyon tetszem. Hála a gondolatolvasásnak, de ők nem az igaziak. Az egyetlen lány, akivel jókat szoktam beszélgetni az Nathalie, de őt most nem látogathatom meg. A fiatal farkasok nehezen viselik anya, és az én illatomat. Úgyhogy, amíg nem lesz képes uralkodni magán, addig el vagyok tiltva az Uley ház környékéről. Persze csak a saját, és Nathalie érdekében.
- Jake – ugrottam be az ablakon. Testvérem pedig azonnal felpattant a kanapéról, és elém sietett.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten. – Miért jöttél ide?
- Gabriella a Culleneknél van. Megtámadták, és ők mentették meg. Azonnal oda kell mennünk – hadartam el gyorsan. Lehet, hogy kíméletesebben kellett volna tálalnom a történteket, de hogyha hamar felfogja a történteket, akkor lehet, hogy kevésbé éri sokk.
- Mit mondtál? – kérdezte idegesen, majd remegés futott végig a testén.
- Jake, nyugalom. Lélegezz mélyeket – tettem a kezeimet a vállára. – Rendbe fog jönni, de most szüksége van rád. Hogyha tombolsz, az nem segít.
- Itt kellett volna lennem – mondta, két mély lélegzet között.
- Nem lehetsz mindig mellette, de ahogy már mondtam, rendbe fog jönni, de haza kell vinnünk, hogy vigyázhassunk rá – mondtam határozottan. – A többiek a határnál várnak, és együtt megyünk a Cullenekhez – mondtam határozottan.
- Billy? – kérdezte Jake.
- Ő nem tud jönni. Nagyon sajnálja, de Nathalie megint nem tud visszaváltozni, és szüksége van a segítségre – magyaráztam.
- Mert Nath azonnali visszaváltoztatása, most tényleg sokkal fontosabb, mint Gaby – mondta Jacob ingerülten. Majd újra remegni kezdett, de ezúttal már át is változott.
- Higgadj le, vagy kénytelen leszek olyat tenni, amit egyikünk sem akar – mondtam neki nyugodtan. – Te is tudod, hogy az alfának kötelezettségei vannak, még akkor is, hogyha maga az öccse van bajban. Billynek példát kell mutatnia, ahogy neked is, mint potenciális utódjának. Nem akarom, hogy a falka egy őrült farkast lásson, egy lehetséges vezető helyett. Szóval mély levegő. Még egyszer mondom, hogy Gaby jól lesz, és te is nagyon jól tudod, hogy Billy mennyire ki van akadva azért, mert nem lehet melletted – mondtam már ingerültebben. Megértem, hogy aggódik, de hogyha teljesen szétesik, az most nem segít rajtunk.
- Sajnálom – gondolta Jake, elszégyellve magát.
- Semmi baj, induljunk – mondtam neki megenyhülve. – Várj, kinézek, hogy mehetünk-e – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, kiugrottam az ablakon, Jacob pedig utánam.
Nem telt bele hosszú időbe, és már a határnál is voltunk. Mindenki ott volt a falkából, kivéve persze Billyt, és Nathalie-t. Legnagyobb meglepetésemre anya is jelen volt. Amikor megálltunk előttük, gondolkodás nélkül előrelendült, és magához szorította Jacobot.
- Minden rendben lesz, édesem. Carlisle tudja, hogy mit csinál – mondta nyugtatóan, miközben simogatta a bundáját.
- Jake, az kérdezi, hogy te is velünk jössz-e – tolmácsolta Anthony.
- Hát persze, együtt megyünk – válaszolta azonnal.
- Akkor indulás – fordultam a falka felé. Ők pedig engedelmesen bólintottak, és átlépték a határt. – Senki nem támad, nem kell felesleges harc – adtam még parancsba.
Ezután futásnak eredtem, és a család követett. Természetes volt, hogy mindenki azt akarja, hogy a farkasnak, és a bevésődésének a legjobb legyen. Mindennek ez volt az alapja. A La Push-ban élő emberek, mindig is az egymásba vetett szeretetükből, és bizalmukból táplálkoztak. A kötelék mindennél erősebb volt közöttünk.
A határtól mindössze kétpercnyire volt a Cullen ház. Láttam már többször is anya emlékein át, úgyhogy nem volt nehéz megtalálnom. A ház előtt pár méterrel megálltam, és a falka azonnal igazodott hozzám. Egy pillanattal később pedig az összes Cullen kint állt a teraszon.
- Kérlek, tolmácsold, hogy köszönöm, és kérdezd meg, hogy mozgatható-e. Jobban örülnék, hogyha otthon lábadozna – hallottam meg Jacob gondolatait.
- Az öcsém köszöni, hogy megmentettétek a kedvesét, és azt kérdezi, hogy mozgatható állapotban van-e – mondtam el azonnal az üzenetet.
- Nincs mit – válaszolta nagyapa. – Örömmel tettük. A lányaim találtak rá – mutatott Rose, és Alice nénire. – Nem örülnék neki, hogyha megmozdítanátok. Egyelőre még nem stabil az állapota – folytatta aztán.
- Mikor lesz stabil? – kérdeztem.
- Néhány nap múlva, talán – gondolkodott el nagyapa.
- Jacob itt maradhatna vele? – kérdeztem azonnal. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, ahhoz, hogy tudjam, ezt szeretné.
- Maradhat, hogyha a falka nélkülözni tudja – mondta nagyi gyengéden.
- Természetesen – válaszolta nagyapa is. A falka erre a mondatra felhorkant, és morogni kezdett.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezte az ifjabb Sam Uley. – Nem bízom bennük. Jake potenciális alfa, nem eshet baja.
- Nem fog baja esni, ha pedig egy hajuk szála is meggörbül, akkor annak súlyos következményei lesznek – néztem végig a Culleneken jelentőségteljesen.
- Nem hagyhatod itt egyedül – morgott tovább Sam. – Nem bízunk bennük – mondta most többes számban.
- Majd, én vele maradok – állt Jake mellé anya. Döbbenten néztem édesanyámra, de ő csak bevont a pajzsa alá, és inkább gondolatban folytatta a beszélgetést.
- A falka nem fogja hagyni, hogy egy Black egyedül maradjon hét vámpírral egy házban. Bennem viszont eléggé megbíznak ahhoz, hogy így beleegyezzenek. Most Jake a fontos, és Gaby, nem pedig a múltam. Távol tudom tartani magamtól azokat, akiknek semmi keresnivalójuk a közelemben – sandított egy pillanatra Edward Cullen felé.
- Biztos? – kérdeztem vissza bizonytalanul, mire anya csak bólintott.
- Tudsz olvasni a gondolataiban? – kérdezte Edward döbbenten.
- Igen – vágtam rá azonnal. Bár tény, hogy azt elhallgattam, hogy csak akkor, hogyha anya is akarja. Nem kell mindent tudniuk.
- Irigykedsz, öcsi? – vágta hátba Emmett.
- Nem is tudod mennyire – sóhajtott Edward morcosan.
- Anya itt marad, hogy vigyázzon Jacobra, és Gabriellára. Így megfelel? – fordultam Sam felé. Sam hosszasan elgondolkozott, majd rábólintott a dologra. A Cullen család felé fordultam, akiken pedig egyöntetű boldogságot láttam, és hallottam is a gondolatok között. Na, ez szép lesz. Most addig fogják anyát puhítani, amíg Gaby nem lesz mozdítható. – Hány nap múlva? – fordultam komolyan nagyapa felé, és kíváncsian vártam a válaszát.
Elvileg két nap múlva már mozgatható állapotban kell lennie. Vajon két nap elég lesz arra, hogy próbáljunk hatni Bellára? Vagy lehet, hogy kicsit füllentenem kéne. Bár az nem lenne túl tisztességes. Nem hazudhatok az unokámnak, és a lányomnak – gondolkozott el nagyapa, majd rám emelte a tekintetét.
- Két nap múlva már mozgatható lesz – mondta őszintén. Én pedig nagyon büszke voltam rá, hogy bár megfordult a fejében, hogy átverjen, de mégsem volt rá képes.
- Rendben, akkor két nap – bólintottam rá.
Jake elé léptem, aki halkan nyüszített, és hozzám dörgölőzött. Én pedig megsimogattam a bundáját.
- Te is hiányozni fogsz nekünk, öcskös – vakartam meg a fülét, majd anyához léptem. – Szeretlek. Vigyázzatok magatokra, ha bármi van, akkor hívjatok, és itt vagyunk – mondtam, majd magamhoz öleltem.
- Rendben, de nem lesz semmi baj – mondta anya határozottan, majd nagy nehezen elengedett. Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd belecsaptam Jacob nekem feltartott mancsába. Ezután pedig a falka felé fordultam, de nagyi hangja megállított.
- Te is nyugodtan maradhatnál – ajánlotta a lehetőséget reménykedve.
- Nem, most nem. Én vezetem a falkát, tehát én viszem őket haza is – mondtam határozottan. – Mi nem hagyjuk cserben a családunkat – néztem szúrósan Edward Cullenre. Minden Cullen hangosan felszisszent a kijelentésre, de az, akinek szólt a mondat, csak megkövülten állt, és döbbenten nézett a rám, de nem szólt semmit, bár a gondolatai tomboltak a bűntudattól. Van is miért marcangolnia magát. Csak a miheztartás végett. Így biztos nem jut eszébe anyát felzaklatni. Ezután jeleztem, hogy indulunk. Néhány perccel később pedig már a határ túloldalán voltam a falkával együtt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
