La Push vámpírja - 38. fejezet

38. fejezet


Sziasztok! Itt a friss :D Még egyszer BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT HENCIINEK!!!!! Hogyha maradt benne hiba, akkor bocsi :( Legyetek rá tekintettel, hogy most hajnali fél kettő van, és én már fel is töltöttem a fejit :D Puszi, Drusilla



(Anthony szemszöge)



Miután megnéztem anyát, hogy hogy van, azonnal nagyapa felé vettem az irányt, hogy beszéljek vele Nathalie-ról. Bár fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán megoldása ennek a helyzetnek. Hiszen elvileg Nath nem is eshet teherbe, amíg gyakorolja az átváltozást, márpedig, hogyha az én bevésődésem, akkor ezt örökké fogja gyakorolni, hogy ne kelljen elhagynia engem. Ergo, nekünk soha nem is lehet gyerekünk. Bár Billy szerint pedig nagyon is lehetséges. Csak néhány évet kéne kihagynia a farkassá változásból, amíg teherbe esik, és kihordja a babát, majd újra elkezdheti az átváltozást. Bár erről inkább szeretném megkérdezni nagyapát is. Hiszen logikusnak hangzik, amit Billy kigondolt a boldogságunk érdekében, és alfaként el is érhetné, hogy Nathalie, ha akar, akkor se tudjon átváltozni, de nem biztos, hogy kivitelezhető. Ráadásul nem dönthetünk Nath helyett ebben a kérdésben. Mérlegelek minden lehetőséget, és utána megbeszélem a lehetőséget leendő kedvesemmel. Még mindig kicsit furcsa ez az egész. A kapcsolatunk a születése óta nem hétköznapi, és mondhatjuk, hogy az idő múlásával folyamatosan változott. Amikor még csecsemő volt az én karomban nyugodott meg, kislányként én hintáztattam, amikor Sam járőrözött. Valahogy mindig is mellette akartam lenni, és ahogy növekedett a kapcsolatunk is egyre fejlődött, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Először a bátyja voltam, aztán az egyik haverja, utána a legjobb barátja, és most egyre inkább úgy érzem, hogy a kedvese. Valahogy lassan tört rám ez az érzés. Nem is tudom, hogy igazából mi történt. Soha nem néztem úgy Nathalie-ra, mint leendő kedvesemre, bár tény, hogy az utóbbi időben egyre többször gyönyörködtem a bájaiban. Mert kétségkívül gyönyörű nő, és kedves, lágy, őszinte, tökéletes. Bárki boldog lehetne mellette, de ő engem választott. Lehet, hogy eleve így volt elrendelve, azért nem néztem soha más nőre, mert rá vártam. Azért álltam egész életében mellette, mert vele kellett lennem. Nem a bevésődés miatt, hanem magunk miatt. Anya egyszer azt mesélte, hogy apa várt rá, egy egész évszázadon át nem nézett más lányra, mert az nem ő volt. Talán ez történt Nathalie-val és velem is, csak nem kellett rá olyan sokáig várnom. Azt hiszem, hogy tényleg szerettem. Sőt, mindig is szerettem. Már egészen a születésétől kezdve vártam a pillanatot, hogy együtt lehessünk, de csak most jöttem rá. Amikor kis híján megcsókoltam. Az igéző szemei, a kívánatos, telt ajkai. A selymes, bronz bőre, tökéletes alakja. A hosszú, fekete haja. A lelke és a teste tiszta ártatlan valója.

- Anthony, be is jössz, vagy csak megkövülve állsz itt tovább? – legyezett Carlisle a szemem előtt a kezével.

- Tessék? – tértem magamhoz. – Bocsánat, én csak elbambultam.

- Igen, azt látom. A kérdés már csak az, hogy mi kötötte le ennyire a gondolataidat – mosolygott rám mindentudóan. „Pont ilyen voltam én is, miután rájöttem, hogy mennyire imádom Esmét. Az unokám szerelmes – gondolta boldogan.”

- Már ne is haragudj, de nem úgy nézel ki, mint akinek ötlete sincs – mosolyodtam el én is.

- Ötletem van, csak nem vagyok biztos benne, hogy igazam is van a kérdésben. Bár szerintem, igen – tessékelt be a dolgozószobájába.

- Igazad van abban, amit gondoltál, és őszintén szólva, én is csak most döbbentem rá – mondtam kicsit idegesen. Miért tartott ennyi ideig, mire rájöttem, hogy hogyan érzek valójában.

- Ne szabadkozz, van, hogy az érzés szunnyad egy ideig, és hirtelen tőr rád. Nem te vagy az első a családban, akinek idő kellett, hogy rájöjjön az érzéseire. Ez csodálatos időszak – merengett el.

- Valóban az – mosolyodtam el boldogan. Majd az arcom gondterheltté vált.

- Akkor mi a gond, amiért felkerestél? – komolyodott el nagyapa is.

- Nathalie, mint tudod vérfarkas – néztem rá jelentőségteljesen.

- Igen, de nem értem a problémát, miért ne lehetne együtt egy vérfarkas, és egy félvér? Nem ti vagytok az első furcsa pár a világon – mondta határozottan. – Anyád, és apád sem volt éppen hétköznapi.

- Tudom, de velük mégis csak más volt a helyzet. Anya nem volt alakváltó. Nathalie-ra súlyos következményekkel lehetnek a fajtánk béli különbségek.

- A fajtátok béli különbségek? Fiam, ti elsősorban emberek vagytok, egy kis plusszal. Nem hiszem, hogy bármi baj származhatna a szerelmetekből. Nem fogtok kárt tenni egymásban.

- Szándékosan biztosan nem, de mi van, hogyha Nath például teherbe esik? Mi lesz, hogyha a baba esetleg mérgező, és megharapja? Egyáltalán lehet-e nekünk gyermekünk, vagy a sejtjeink megölik egymást, és nem lesz képes még megfoganni se?

- Anthony, te elvégezted az orvosit? – kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.

- Nem, csak szeretem a szakkönyveket – mondtam mosolyogva. – Most viszont koncentráljunk a lényegre. Mit gondolsz ilyen szemszögből a kapcsolatunkról?

- Őszintén szólva nem tudom – mondta meg az igazat. – Még nem találkoztam hozzátok hasonló szerelemmel, de biztos vagyok benne, hogy megoldható. Végezhetek vizsgálatokat, és kutatásokat is az ügyben. Addig pedig legyetek megfontoltak.

- Köszönöm, többet nem is várhatok el.

- Ugyan, ez semmiség. Bármit megtennék értetek – legyintett mosolyogva. – Oh, még egy kérdés – kezdett bele. – Mérgező vagy? Haraptál meg már valaha valakit?

- Eddig csak állatokat, és őket is csak táplálkozás céljából – gondolkodtam el. – Hacsak kiskoromban nem, de nem emlékszem.

- Rendben, semmi gond – mosolygott rám. – Talán az édesanyád meg tudja mondani. Megtennéd, hogy szólsz neki?

- Persze, mindjárt megkérem, hogy jöjjön ide hozzád – indultam kifele a szobából.

- Nekem is lenne igényem a hugicámra – rontott be Emmett az ajtón. – Légy szíves, csak egy kicsit hagyjatok engem is Bellával lenni. Olyan sok mindenről lemaradtam már így is – biggyesztette le az ajkát.

- Megmondom neki, hogy téged is keressen fel – kuncogtam fel.

- Köszi, öcsikém – veregetett hátba. Még jó, hogy félig vámpír vagyok, mert különben egy ilyen kedves megnyilvánulástól eltört volna a gerincem.

Szép lassan, emberi tempóban sétáltam vissza Edward szobájáig. Nem akartam megzavarni semmit. Olyan jó volt anyát megint boldognak látni, és minden jel szerint Edwarddal az is lehet újra. Úgyhogy rajtam ne múljék. Majd csak megismerjük egymást mi is. Bár én már elég sokat tudok róla, de ötven év alatt könnyedén megváltozhatott sok mindenben. Mikor odaértem az ajtóhoz azonnal halkan bekopogtattam.

- Szabad – hallottam meg Edward hangját, és azonnal beléptem a szobába.

- Itt vagyok, ahogy ígértem – mondtam komolyan. – Anya, Emmett már tűkön ül, hogy veled tölthessen néhány percet, úgyhogy, ha van kedved menj le hozzá, de előtte még Carlisle hív téged – magyaráztam anyának lágyan.

- Rendben, azonnal benézek hozzá – állt fel anyu, de egy pillanatra bátorítólag megszorította Edward kezét. Majd hozzám lépett és megölelt, közben pedig gondolatban üzent nekem. „Lehetőség szerint próbálj meg egy kicsit kíméletesebb és türelmesebb lenni apádhoz, mint legutóbb – kérlelt gyengéden

- Hidd el, hogy igyekszem – válaszoltam a gondolatára.

Tényleg igyekszem, de nem is olyan könnyű. Valahogy könnyebb volt nem haragudni rá, amíg nem volt itt. Miután ezt megbeszéltük anya azonnal kisurran az ajtón, és be is csukta maga mögött. Én pedig magamra maradtam vele. Igazság szerint sok minden érdekelt az ő szemszögéből is, csak nehéz volt belekezdeni egy beszélgetésbe vele. Bár a gondolatai alapján ő is pontosan ugyanígy volt ezzel. Aztán mégis összeszedte a bátorságát, és szólásra nyitotta a száját.

- Tudom, hogy nem kedvelsz engem túlzottan, de szeretném, hogyha legalább megpróbálnál nekem adni egy esélyt – kezdett bele.

- Nem mondtam, hogy nem kedvellek – vágtam a szavába. – Haragszom rád, és ehhez azt hiszem, hogy jogom van. Leginkább azért haragszom, mert nem bíztál meg anyában és magára hagytad. Nekem szép életem volt eddig is. Volt családom – mondtam határozottan.

- Tudom, hogy volt, és hálás is vagyok Jacobnak ezért, de nekem kellett volna veletek lennem. Nekem kellett volna átváltoztatnom az édesanyádat – mondta bűntudatosan.

- Hogyha most csak vezekelni akarsz, akkor hagyjuk ezt az egész beszélgetést – sóhajtottam fel. Anya mondta, hogy önmarcangoló típus, de azt, hogy ennyire, soha nem gondoltam volna.

- Nem, ne hagyjuk abba, én csak elnézést akartam kérni – vágta rá azonnal.

- Jó, akkor ezen most túl is vagyunk. Nem akarom, hogy az örökkévalóság hátralévő részében állandóan bocsánatot kérj, hogyha találkozunk – mondtam komolyan. „Hm, Bella nevelése. Mintha csak őt hallanám – gondolta Edward büszkén.”

- Akkor áruld el, hogy mit tegyek azért, hogy kapjak tőled még egy esélyt – nézett rám kérlelőn. – Bármit megteszek a boldogságotokért.

- Tedd boldoggá anyát, ez kell ahhoz, hogy jóban legyünk. Nem nehéz feladat, mert minden alkalommal beleremeg a lába, hogyha meglát, bár nem fogod könnyen visszaszerezni még így se. Viszont hogyha kitartó vagy, akkor tudom, hogy boldoggá tudod tenni. Ha anya elégedett, akkor én is az vagyok – magyaráztam a helyzetet.

- Ezek nagyon önzetlen gondolatok, de édesanyád miatt nem kell aggódnod. Engem az érdekel, hogy érted mit tehetek – lépett hozzám közelebb.

- Értem nem kell tenned semmit. Minden rendben van velem, de hogyha baj van, akkor szólok, ígérem – mondtam őszintén.

- Nem akarsz beszélni valamiről? Nem tudok segíteni valamiben? Hozzám bármilyen gonddal fordulhatsz – mondta kedvesen. – Az apád vagyok, még akkor is, hogyha nem érzel annak.

- Tudom, hogy fontos neked, hogy kijavítsd a hibáidat, és hogy apámként tekintsek rád, de adj egy kis időt. Kis híján ötven évig más töltötte be a helyedet, és nem könnyű ettől a ténytől elvonatkoztatni, de ígérem, hogy igyekezni fogok. Egyelőre lehetnénk csak jóban egymással, mit szólsz? – kérdeztem és a kezemet nyújtottam. Edward pedig gondolkodás nélkül utána kapott, és megrázta.

- Boldogan elfogadom az ajánlatot – mosolyodott el, és megveregette a vállamat.

- Jó, akkor most elkezdheted elmesélni nekem, vagyis inkább megmutatni, hogy milyen volt anya, amikor még együtt voltatok. Kíváncsi vagyok a szép pillanataitokra, persze a pikáns részeket megcenzúrázva, hogyha lehet – fintorodtam el egy pillanatra. Az a része nem érdekelt a dolognak, hogy hogyan lettem én.

- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Arra, hogy kipróbálhatunk egy emlékátvitelt – nyújtottam felé a kezem. – Pont olyan, mint amit a múltkor kaptál tőlem, csak most te adnál nekem képeket, és nem fordítva. Egyszerű folyamat. Az elején egy kicsit furcsa lehet, de gyorsan hozzászoksz. Érezni fogod, ahogy körbevesz a pajzsom, és magába fogadja a képeket, amiket vetítesz – magyaráztam. – Talán jobb lenne, ha leülnénk, utána pedig csak fogd meg a kezem, és lazíts.

- Rendben – egyezett bele. Mindketten leültünk és Edward azonnal elkezdte vetíteni a képeket az elmémbe, de néhány pillanattal később kikapta a kezét az enyémből.

- Mi a baj? – kérdeztem döbbenten.

- Látom a múltat. Mármint, lepereg az egész a szemem előtt – mondta döbbenten. – Ez normális?

- Igen, ez teljesen rendben van – bólintottam rá. – Elfelejtettem mondani, hogy vannak ritka kivételek, alkalmanként vannak, akik látják a képeket, amiket átveszek tőlük. Pontosabban eddig még csak anyánál fordult elő ilyen. Érdekes – gondolkodtam el.

- Valóban az – gondolkodott el ő is. „Talán azért van, mert én gondolatokat veszek el, Bella pedig megvédi a sajátjait. Anthony pedig valahol köztünk áll, ezért biztosan mindkettőnkre reagál az adottsága – gondolta végig magában a történteket.”

- Szerintem ez egy remek elmélet – mondtam határozottan.

- Köszönöm, de ez csak egy ötlet. Még nincs alátámasztva – legyintett. – Viszont, hogyha még szeretnéd, akkor próbáljuk meg újra az emlékátvitelt. Most már nyugton fogok maradni, ígérem – adta vissza a kezét.

Néhány pillanattal később, az emlékek pedig csak úgy pörögtek. Mindent láttam. A megismerkedésüket. Edward vívódását, hogy mi lenne a helyes. Azután, ahogy megmentette anyát a sikátorban, az első találkozás a Cullen családdal, James, és a két csatlósa. A balett terem. Minden lepergett előttem, ahogy anya is megmutatta, de Edward szemszöge valahogy mégis teljesen más volt. Az ő szemével láttam anyát, és így sokkal gyönyörűbb volt, mint valaha. Amikor anya emlékeit láttam, akkor ő átlagosnak mutatta magát, de Edward szemszögéből a világ legszebb asszonyává vált. A képek lassan leperegtek, és én végre mindennel tisztában voltam.

- Tehát elméletileg lehetetlen a létezésem? – kérdeztem döbbenten.

- Elméletileg azt hittük régen, de most már tudjuk, hogy nagyot tévedtünk – válaszolta lehajtott fejjel. – Ráadásul az, hogy elvileg nem volt lehetséges, még nem volt elég ok arra, hogy kételkedjek Bella érzéseiben.

- Ne kezdjük már elölről az önmarcangolós kérdést, könyörgöm – nyögtem fel.

- Oké, már abba is hagytam – emelte fel a kezeit védekezően, mire mindketten felnevettünk. „Sikerült, sikerült, sikerült. Beszélgetnek egymással! Apa és fia lassan egymásra talál! – gondolat Alice és közben szökdécselt Jasper körül. - Bárcsak látnám a jövőjét Anthonynak is. Majd szétvet az ideg ettől a várakozástól. A legfontosabb dolgokra nincs rálátásom – morgolódott aztán.” Mire mindketten hangos kacagásba kezdtünk.

- Alice néni mindig ilyen hiperaktív? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, tulajdonképpen, igen. Mindig ilyen, és ez sosem fog megváltozni, de pont azért szeretem ennyire, mert egyszerűen nem bír magán uralkodni. Hogyha bármilyen eseményt szeretnél széppé tenni, akkor bátran fordulj hozzá – mondta Edward határozottan.

- Hallok ám – kiabált fel Alice. Mi pedig csak összemosolyogtunk Edwarddal.

- Bocsi, hugi – kiáltott le végül Edward.

- Ne haragudj, Alice néni – kiabáltam le én is.

- Na jó, megbocsátok – mondta Alice kuncogva.

- Egyébként mikor vadásztál utoljára? – kérdeztem kíváncsian. A szemei nagyon feketék voltak kezdtem már lenni.

- Nem olyan régen, csak mostanában egy kicsit megviselt voltam, pontosabban nagyon, és így gyorsabban visszatér a szomjam – magyarázkodott.

- Akkor, mit szólnál egy közös vadászathoz? Nekem is jól esne már egy kiadós hajsza – ajánlottam fel az első közös program lehetőségét.

- Az remek lenne – lelkesedett fel.

Mindketten felpattantunk, és az ablak felé fordultunk. Edward odalépett és szélesre tárta az üvegajtót.

- Keresünk egy-két oroszlánt? – kérdezte lelkesen.

- Naná, de az én kicsikém tabu – mondta komolyan.

- Sosem bántanám a te oroszlánodat. Bella mindent elmondott róla – biztosítottam.

- Akkor verseny – mondtam vidáman, és kivetettem magam az ablakon. Majd ahogy földet értem, már száguldani is kezdtem a hegyek felé.



(Bella szemszöge)



Amint Anthony visszajött Carlisle-tól, megüzentem a fiamnak gondolatban, hogy viselkedjen kedvesen, majd magukra hagytam őket. Nagyon reméltem, hogy megtörik a jég végre, mert Anthonynak bár nem vallja be, de hiányzott a vér szerinti apja is, annak ellenére is, hogy Jacob tökéletes édesapja volt ötven éven át. Abban is biztos vagyok, hogy Edward legfőbb vágya, hogy végre megismerhesse a fiát, és talán, hogy Anthony még apának is szólítsa őszintén. Ez sok időbe fog telni, de hogyha elég kitartó, akkor eljön még az ő ideje. Ha lassan is, de apa és fia egymásra fog találni.

Amint odaértem Carlisle szobájához bekopogtattam, és fogadott apám rögtön be is tessékelt, ahogy mindig is tette. Sosem kombinálta túl a dolgokat, csak egy egyszerű kis „Szabad” és már be is léptem a dolgozószobába.

- Áh, Bella, nagyszerű. Szeretnék beszélni veled néhány dologról – állt fel, amikor beléptem. Majd az asztalával szemben lévő székre mutatott, hogy foglaljak helyet.

- Mit szeretnél? – ültem le kíváncsian.

- Nos, először is kíváncsi lennék, hogy Anthony mérgező-e? Mármint a harapása. Tudnom kell, hogy mennyi mérget termel a szervezete – mondta határozottan.

- Nathalie miatt, ugye? – kérdeztem vissza. Anthony biztosan aggódik, mindig is nagyon felelősségteljes volt.

- Igen, főleg miatta. Tudod, hogyha a fiad mérgező, akkor nem tudom, hogy milyen következményekkel járhat a kapcsolatuk. Hogyha esetleg hajlamos lenne-e megharapni Nathalie-t, hogyha komolyra fordul a helyzet… - magyarázkodott, de értettem, hogy mire gondol.

- Nos, mérgezőnek mérgező a harapása ez biztos, de azt nem hinném, hogy valaha is képes lenne megharapni egy embert. Annál sokkal nagyobb az önuralma. Úgyhogy ezzel nem lesz gond – mondtam határozottan. Az én fiam tudja magát kontrollálni.

- Rendben van, én is így gondoltam – mosolyodott el Carlisle. – A másik kérdésem az lenne, hogy mennyit tudsz a farkas nők terhességéről? Leah volt az egyetlen, ha jól tudom, aki nő létére átváltozott. Született babája? Vagy terméketlen maradt örökre?

- Leahnak két gyönyörű fia született, de csak miután felhagyott az átváltozással. Amíg aktív farkas volt, addig terméketlen is maradt. Na és itt van a bökkenő. Mivel Anthony sosem fog öregedni, ezért Nathalie sem fog felhagyni az átváltozással.

- Anthony és Billy szerint van megoldás, hogyha Nathalie egy ideig nem változik át, akkor lehetséges, hogy teherbe esik és ki is tudja hordani a babát, viszont ez kockázatos is lehet – magyarázta a helyzetet.

- Értem, de ezt nem dönthetjük el a gyerekek helyett – mondtam komolyan. – Felnőtt emberek, és rájuk kell bíznunk a döntést. Nathalie pedig erős lány. Túl fogja élni, hogyha úgy döntenek, hogy családot alapítanak.

- Örülök, hogy bizakodó vagy, Bella, de nyugodtabb lennék, hogyha a fiad és a leendő lányod is beleegyeznének néhány vizsgálatba. Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne Nathalie-nak, hogyha te beszélnél vele erről, és a terhesség kockázatairól is. Te már tudod, hogy milyen kihordani egy félvért, de nem tudjuk, hogy milyen erős lesz egy félvér és egy farkas gyermeke, de valószínűleg hasonlóan hatalmas, mint Anthony volt kicsinek.

- Nos, ez lehetséges, de Nath felépítése már most sokkal erősebb, mint az enyém volt emberként – mondtam bizakodóan. – Ráadásul a farkas gének egyébként is örökké erőssé teszik a testét. Nem átlagos lány, de természetesen beszélek vele a vizsgálatokról és az egész helyzetről is, hogyha így látod jónak – mondtam kedvesen. Ha Carlisle aggódik, akkor azt általában nem ok nélkül teszi. Úgyhogy az a biztos, hogyha meggyőződik róla, hogy minden rendben van.

- Köszönöm, hálás vagyok, amiért segítesz – mosolygott rám kedvesen.

- Ez természetes. Mind azt akarjuk, hogy Anthony és Nathalie boldog legyen. Hogyha bármit tehetek még, akkor csak szólj – mondtam komolyan.

- Te leszel az első, aki megtudja, hacsak Edward nincs a közelben, mert akkor azt hiszem, hogy ellene nem tudok mit tenni – kuncogott fel. Kedves volt, hogy próbálta oldani a hangulatot.

- Nos, ezt az esetleges apró hibát még megbocsátom – mosolyodtam el én is. A meghitt pillanatot nagy dörömbölés szakította félbe.

- Azt hiszem, hogy kénytelen leszek végre átengedni egy nagyon türelmetlen Emmettnek – sóhajtott fel Carlisle. – Tudod, amióta itt vagyunk, azóta veled akar lenni egy kicsit, de eddig sosem jutott el odáig. Úgyhogy most már nagyon türelmetlen.

- Nekem is jogom van a húgomhoz – morgott mackós bátyám, majd belökte az ajtót, és a karjaiba kapott. – Most csak az enyém lesz egy kis ideig – vigyorodott el, majd kirohant velem együtt a házból.

Nem igazán tudtam, hogy merre megyünk, de hagytam magam elrabolni. Én is szívesen lettem volna már egy kicsit Emmettel, mindig fel tudott vidítani. Ráadásul imádtam a humorát, még akkor is, hogyha egy kicsit fárasztó volt néha. Már jó fél órája rohantunk valamerre, amikor Emmett hirtelen megállt és letett engem.

- Megjöttünk, csajszi – mondta elégedetten.

- Hova is? – néztem körbe kíváncsian.

- Az egyik kedvenc helyemre a Kecske-szikla környékén. Itt nyugodtan tudunk beszélgetni, és szükség esetén vadászni is. Szóval, mesélj. Mi történt az elmúlt ötven évben. Elő a szaftos részletekkel. Semmit nem tudok rólad azóta, hogy elhagytunk, mert a bátyám idióta módon nem bízott meg benned. Utána mi történt? Hogy bírtad a terhességet? Igaz, hogy a kismamák kívánósak, és a szexet is jobban akarják? Hogyan lett belőled vámpír? A kis lurkó harapott meg, vagy valaki más? Amúgy nagyon bírom a kiscsávót. Vad és mégis megfontolt. Mi történt azután? Hogyan éltetek? Miért nem kerestetek meg minket? – záporoztak belőle a kérdések.

- Lassabban, Emmett, nem tudok egyszerre válaszolni neked ötven év, minden kérdésére. Szóval, mint tudod terhes lettem, rá nem sok időre pedig megszületett a fiam is. Jacob végig mellettem állt, és segített nekünk. Nehéz volt kihordani Anthonyt, de egyetlen percet sem bántam meg. Sőt. Az életem újra értelmet nyert a születésével. Igen, kívánós voltam, és valóban jól esett volna néha egy kis gyengédség. Az előbbit Jacob megoldotta, nos a terhességem alatti szeretethiányt, pedig elviseltem. A vámpírrá válásomban egy nomád vámpír segített. Jacob elrabolta, és elhozta hozzám, hogy harapjon meg, azután pedig a falka elengedte. Nem úgy történt, ahogy képzeltem, de a lényeg, hogy megtörtént. Végül is mindig is erre vágytam, amióta ismertelek titeket – rántottam meg a vállam. – Az életünk szép volt. Jacob a legjobb barátom lett a fiam apja, de sosem voltunk társak, csak jó barátok, ahogy mindig is. Három évig csak ketten voltunk, azután vésődött be Jake Dawnba, és a kis családunk kibővült. Csodálatos életet éltünk, bár tény, hogy egyáltalán nem voltunk hétköznapiak. Éreztem a hiányotokat, ami sosem múlt el teljesen, de boldog voltam azzal az élettel, amit Jacobtól kaptam. Gyermekem volt, otthonom, és egy igazi barátom.

- Na, de kérlek. A gyereket csak nem Jacobtól kaptad – nézett rám Emmett tettetett ijedséggel. – Képes voltál a gyereket beáztatni egy kis fehérítőbe? Te kis hamis. Tudtam én, hogy huncut lány vagy – mondta komolyan, mire felnevettem.

- Te semmit sem változtál, Emmett – mondta fejcsóválva. – Hiányoztál.

- Te is hiányoztál nekünk, Bella – mondta Emmett, majd újra a karjaiba kapott, és szorosan megölelgetett. Szó szerint megropogtatta a csontjaimat. – Ha tudnád, hogy milyen unalmas volt az élet, az én egyetlen, ügyetlen hugicám nélkül. Senki nem botlott meg. Senki nem akart lezuhanni a lépcsőn. Még csak veszélybe sem kerültünk.

- Aha, szóval csak azért kellek, hogy balhéba keveredhess – mondtam durcásan, és ellöktem magamtól.

- Jaj, ne butáskodj, kiscsaj. Tudod, hogy imádlak – kapott utánam azonnal.

- Tudom, de ezt néha kicsit jobban is éreztethetnéd – mondtam mosolyogva.

- Rajtam ne múljék – emelt fel a földről. Majd megint szorosan magához ölelt. – Mennyire szeresselek? – kérdezte kuncogva. Én viszont már nem nagyon tudtam megszólalni, mert az összes szuszt kiszorította belőlem. – Na, elhiszed már, hogy szeretlek?

- El… hi… szem – nyögtem ki nagy nehezen.

- Na, ez a beszéd – tett le a lábaimra. – Most pedig térjünk vissza hozzád – mondta komolyan. – Miért nem próbáltál megkeresni minket?

- Mégis mikor, vagy hogyan? – kérdeztem kissé bosszúsan. – Miután elmentetek nem voltam olyan állapotban, hogy kutatásokba kezdjek. Utána pedig eszemben sem volt egy gyermekkel útnak indulni. Egyébként pedig miért kerestelek volna titeket? Azt hittem, hogy már nem kellek, és jobb híján beletörődtem a hiányotokba.

- Olyan kis buta vagy – csóválta meg a fejét. – Te vagy Edward számára az élet, a lélek, minden, ami fontos lehet valakinek, csak a bátyám egy hülye. Mondjuk ki, hogy néha a legkevésbé sem logikus dolgokat teszi. Bár egyikőtök sem jobb a másiknál. Az Isten szerelmére vámpírok vagytok. Ösztönlények. Hogyha akarom, akkor megszerzem. Ennyi a titka. Hogyha az én csajom lennél, akkor már réges régen leromboltunk volna néhány házat, és ruhád sem nagyon maradt volna. Hogyha akarod Edwardot, akkor cselekedj, cicám. Menj oda, és vágd falhoz – mondta kajánul vigyorogva.

- Nos, a közeledésnek ez a formája, azt hiszem, hogy nem az én stílusom – mondtam zavartan.

- Grr… - csettintette össze a fogaid. – Az a lökedék tesóm is ezt mondta. Soha nem fogtok újra összejönni – csóválta meg a fejét bosszúsan.

- Ne legyél negatív, bátyus. Majd megtörténik, hogyha itt lesz az ideje – kacsintottam rá.

- Ne velem kacérkodjon, kisasszony, hanem a fivéremmel. Még a végén félreértenék a helyzetet. Bár tény, hogy szívdöglesztő fickó vagyok – kacsintott rám ő is.

- Hát igen, ezzel nem tudok vitába szállni – mondtam komolyan.

- Nagyon felvágták a nyelved, mióta nem láttalak, hallod-e – nézett rám hitetlenkedve. – Még csak zavarba sem jössz, amikor már percek óta ilyen témákról faggatlak. Lenyűgöző fejlődés. Bár én élveztem a régi énedet is. Viszont ez az új határozottan képes lesz gatyába rázni Edwardot. Hogyha segítség kell, akkor bátran szólj.

- Te leszel az első, akit megkérek, hogy döntsön le vele egy-két falat, hogyha hülyeséget csinál – bokszoltam bele a vállába.

- Hé, emlékszel még a kis jelbeszédünkre. Fél évszázada senki nem bokszolt így a vállamba. Az igazi Bellás, csapd fejbe az idióta bátyádat bokszolás.

- Valamit nem lehet elfelejteni – sóhajtottam fel.

- Szóval felejthetetlen is vagyok, nem csak szívdöglesztő? A végén még elpirulok lányos zavaromban – bújt el a két hatalmas tenyere mögött. Határozottan vicces látványt nyújtott így, de pont ezt szerettem benne igazán. Bármilyen gyerekes is a dolog, amit csinál, akkor is teljes átéléssel végrehajtani a tervét.

- Te lökött vagy – csóváltam meg a fejem.

- Oh, köszi, jól esik az elismerés – mondta komolyan.

Már éppen készültem volna visszavágni valami frappáns megnyilvánulással, amikor Alice megjelent mellettünk.

- Bocsi, hogy megzavarom a kupaktanácsot, de gondoltam érdekel titeket, amikor megjönnek a vadászatból – Nézett rám kérdőn.

- Persze, szeretnék ott lenni – mosolyogtam rá Alice-re.

- Sejtettem, ezért mondtam nekik, hogy ott tudjak aludni valahogy. Gyertek, már csak néhány perc – mondta Alice izgatottan. Mi pedig engedelmesen követtük fogadott nővéremet egészen vissza a Cullen házhoz. Ahol már mindenki izgatottan várta az apa-fiú beszélgetés fejleményeit.

La Push vámpírja - 37. fejezet

37. fejezet


Sziasztok! Ez most egy lazább átvezető feji, de belecsempésztem néhány régi szép emléket. Remélem, hogy tetszeni fog:D Puszi, Drusilla

(Bella szemszöge)



- Azt hiszem, beszélnünk kell valamiről – nézett rám csillogó szemekkel, és én tudtam is, hogy mit szeretne. Megtudni, hogy hogyan láthatta a gondolataimat.

- Igen, sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sóhajtottam fel. Ezt jól megcsináltad, Bella. Egyszer még titkolózni akarok, mert még korainak érzem, hogy újra bensőséges legyen a kapcsolatunk, aztán meg lebuktatom saját magam, egy vicc kedvéért. Már azt sem tudom, hogy mi akarok valójában.

- Talán menjünk a szobámba – ajánlotta a lehetőséget gyengéden. – Hé, nem harapok – küldött felém egy bátorító mosolyt.

- Rendben – bólintottam rá. – Menjünk – tettem még hozzá és elindultam a szobája felé.

Most vagy az lesz, hogy füllentek valamit, és azt mondom, hogy csak véletlen volt, hogy hallotta a gondolataimat, vagy bevallom, hogyha akarom, akkor képes vagyok beengedni a fejembe. Talán az újraépülő kapcsolatunk egyik fordulópontjához értünk. Azt hiszem, hogy sokkal jobban járnánk mindketten, hogyha inkább őszinte lennék hozzá.

Ahogy a szobájához értünk Edward széleste tárta előttem az ajtót, én pedig készségesen besétáltam rajta. Emberi tempóban elsétáltam az ágyig, majd leültem rá, és megveregettem magam mellett, hogy ő is tegyen így. Azonnal eleget tett a kérésemnek, és várakozva nézett rám.

- Bella… - kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Nem képzelődtél, és nem vagy bolond – kezdtem bele. – Tényleg hallottad a gondolataimat, de csak azért, mert én akartam, hogy hallj engem. A pajzsom elég bonyolult, de a lényeg az, hogy megvéd az elmémet ostromló behatásoktól, de hogyha akarom, akkor bevonhatok alá bárkit, így annak a vámpírnak lehetősége van mégis alkalmazni rajtam a tudását. Ez történt akkor, amikor hallottál engem. Beengedtelek a pajzsom alá, és így az elmémbe is.

- Értem – mondta komolyan. – Kérdezhetek valamit? – nézett rám idegesen.

- Persze – válaszoltam azonnal.

- Miért avattál be most a titkodba? – kérdezte kíváncsian. – Nem hiszem, hogy Emmett megviccelése volt rád ilyen hatással. Mármint nem sokkal ezelőtt azt mondtad, hogy még nem vagy kész a bizalmadba fogadni, de rá nem is sok időre beavatsz a talán legféltettebb titkodba. Mi változott meg? Ne értsd félre, nagyon örülök neki, csak nem értelek.

- Én sem értem magam – sóhajtottam fel. – Én sem tudom, hogy mit akarok. Tudod, még mindig bennem van a régi Bella is, akit ismertél, és az új is, aki lettem. Nem vagyok skizofrén vagy ilyesmi, csak tudod, néha összezavarodom, hogyha rólunk van szó – magyarázkodtam. Tényleg nem tudtam, hogy mit miért teszek, amikor a közelemben volt.

- Értem – mondta komolyan. A tekintetén pedig látszott, hogy tényleg érti, hogy miről beszélek. – Tudom, hogy bagoly mondja verébnek, de Esme mindig azt mondja, hogy hallgass a szívedre. Mondjuk az is igaz, hogy ezt a bölcs tanácsát ritkán halljuk meg. Akkor is ezt mondta, amikor ostobán cselekedtem, de az agyam nem hagyta, hogy a szívem felülírja a hülyeséget. Te viszont okosabb vagy nálam – mondta lágyan.

- Gondolod? – kérdeztem fejcsóválva.

- Nem, tudom – vágta rá azonnal. – Lehet még egy kérdésem? – nézett rám könyörgőn.

- Természetesen – néztem rá komolyan.

- Megbántad, hogy megmutattad nekem, amit tudsz? – kérdezte aggódva.

- Az agyam szerint nem kellett volna, de a szívem örül, hogy megtettem – mosolyogtam rá halványan. – Mennyire tetszik ez a válasz?

- Mivel a szíved örül, ezért azt hiszem, hogy nagyon is tetszik ez a válasz – mondta boldogan.

- Akkor jó – mosolyodtam el én is.

- Máskor is be fogsz engedni a gondolataidba? – kérdezte halkan. Mintha nem is akarta volna igazán, hogy meghalljam a kérdést.

- Miért kérdezett? – néztem rá gyanakvóan.

- Tudod, a képességeddel módomban állna megismerni a múltat – nézett mélyen a szemembe. – Láthatnám Anthonyt kicsinek, hogy milyen volt. Hogyan éltetek. Sok mindent megtudhatnék rólatok. Sőt, akár mindent, és ez nagyon jó lenne. Persze csak majd akkor, hogyha készen leszel rá, és te is akarod. Ne haragudj, nem akarok követelőző lenni, vagy ezzel megbántani, csak kíváncsi vagyok a gyermekünkre. Biztosan különleges volt már kicsinek is.

- Megértelek – fogtam meg a kezét. – Azt hiszem, hogy jogos a kérésed. Viszont figyelmeztetlek, hogy nem tudom napokig kitartani a pajzsomat, egy idő után fárasztó ez a tevékenység. Úgyhogy egyszerre csak néhány emlékképet tudok megmutatni neked a múltunkról.

- Már az is sokkal több lenne, mint amit valaha is elvárhatnék – nézett rám vágyakozva.

- Rendben, akkor gondolkodj el rajta, hogy mit szeretnél tudni, mikorról mutassak emlékeket, és én megmutatom.

- Mondjuk akkorról, amikor először felállt és beszélt? – kérdeztem lelkesen. – Úgy hallottam, hogy ezek nagyon fontos pillanatok egy gyermek életében.

- Valóban azok voltak – mosolyogtam rá. – Akkor felkészültél? – kérdeztem halkan.

- Igen, már alig várom – mondta boldogan.



(Edward szemszöge)



Bella megkérdezte, hogy készen állok-e, én pedig azonnal boldogan igent mondtam, és vártam, hogy mikor kezdődnek el az emlékek. Már alig vártam, hogy lássam a fiúnkat, amint először sétálni kezd, vagy amikor először mondja ki, hogy mama. Néhány pillanattal később, pedig már el is kezdődtek Bella emlékei.



„Nyár volt, és Anthony éppen egy konyha padlóján mászott négykézláb. Gondolom, hogy a Black ház padlója lehetett. Bella pedig éppen a tűzhely mellett állt, és kevergetett valamit. Anthony elszántan mászott az édesanyja felé, majd belecsimpaszkodott a lábába, és felhúzta magát álló helyzetbe.

- Szia, kicsim – nézett le rá Bella. – Mit szeretnél? Megérezted a pudingot? Szeretnéd megkóstolni? – kérdezte mosolyogva, és megfújta a fakanálon lévő barna valamit. Majd Anthony szája elé tartotta. Fiunk pedig azonnal ráharapott a finomságra. Nagyon édes volt, ahogy egy kis pudinggal szinte teljesen össze tudta maszatolni az egész arcocskáját. – Finom? – kuncogott fel Bella, amikor a kicsi nyújtózni kezdett az egyik kezével a fazék felé. – Nemsokára kész lesz, és kapsz belőle többet is, de csak a vacsora után – intette játékosan.

- Hé, Bells – lépett be az ajtón Jake. Bella pedig azonnal felé fordult. – Már megint édességet lopkod ez a rosszcsont? – mosolygott rá Anthonyra. Mire a kicsi hevesen gügyögni kezdett neki. Majd elengedte a kis kezeivel Bella mindkét lábát, és totyogni kezdett az érkező felé. Kicsit bizonytalanok voltak a léptei, de szépen sétált.

- Anthony – sikkantott fel Bella döbbenten. – Te jársz – fűzte még hozzá.

- Ügyes vagy, kisöreg. Gyere ide apuhoz – guggolt le Jacob, és kitárta a karjait. A baba pedig azonnal megindult felé, miközben kacarászni kezdett.

- Ezért ma dupla pudinggal ünnepelünk – nevetett fel Bella is.

Majd lassan elindult Anthony háta mögött arra az esetre, hogyha a pici el találna esni. Fiunk azonban nem botlott meg. Hibátlanul elsétált egészen Jacob karjaiba, aki nevetve kapta fel a földről, és boldogan megpörgette a levegőben.

- Na, ki az ügyes nagyfiú? – kérdezte boldogan Jake, mire Anthony magára mutatott a pici kezével. – Bizony, te vagy az. Ha így folytatod, akkor nemsokára vadászni is elmehetünk.

- Azt még nem kéne szerintem – ijedt meg Bella.

- Ne aggódj, még nem is akartam elvinni azonnal, de hogyha így folytatja, akkor nemsokára arra is meg kell tanítani – ölelte magához Jake Bellát is.”



Az emlék megszakadt én pedig döbbenten néztem Bellára. Amikor azt mondta, hogy csak néhány emlék erejéig képes tartani a pajzsát, azt hittem, hogy másodpercekről és nem percekről beszélünk. Anthony csodálatos volt kicsinek is. A haja már akkor is összevissza állt, ahogy most is, a szemei értelmet és szeretet sugároztak. A teste apró volt, de arányos. Az ügyetlenségnek pedig a leghalványabb jelét sem mutatta. Lenyűgöző baba volt.

- Hogy tetszett az emlék? – kérdezte Bella pironkodva.

- Csodálatos volt – mondtam mosolyogva. – Mi a baj? – néztem rá döbbenten, amikor megfigyeltem, hogy ijedtek a vonásai.

- Azt hittem, hogy megint ki fogsz borulni Jacob miatt. Bár őszintén szólva, nem igazán tudnék olyan emléket mutatni, ahol Jake nem volt jelen. Nagyon sokat törődött velem és Anthonyval. Próbálta megadni a fiunknak azt, amit egy igazi apa is megadna – magyarázkodott.

- Bella, elfogadtam, hogy Jake csak a barátod volt. Elégszer, és elég határozottan a tudtomra adtátok. Azt pedig Anthony legutóbbi emlékes akciója után egy életre megtanultam, hogy Jacobról, vagy jót, vagy semmit. Bár az az igazság, hogy amikor látom tőletek ezeket az emlékeket, úgy gondolom, hogy egy örökkévalóságra az adósa lettem Jacob Blacknek. Nincs jogom hozzá, hogy egyetlen egy rossz szót is mondjak rá, vagy akár csak gondoljak valami ilyesmit. Jó ember volt, csak régen a féltékenységem túlságosan elvakított – magyarázkodtam. Ezúttal tényleg így is gondoltam. Bár lenne alkalmam megköszönni Jacobnak, amit tett. Megmentette a két legfontosabb személyt az életemben, többször is.

- Örülök, hogy ezt mondod – mosolygott rám Bella lágyan.

- Annak meg pláne örülünk, hogy így is gondolod – lépett be Anthony is a szobába. Bella pedig azonnal felpattant és a nyakába vetette magát. – Hogy vagy, anya? – kérdezte aggódva, és gyengéden megsimogatta mindkét karját, majd csókot lehelt rájuk.

- Már minden rendben. Meggyógyultak a kezeim – nyomott egy hatalmas puszit Bella a fiunk arcára.

- Ennek örülök – mondta Anthony boldogan, majd megint magához húzta az édesanyját.

- Mi a helyzet otthon? – kérdezte Bella, én pedig elkomorodtam egy kicsit. Otthon. Neki már nem a Cullen házat jelenti ez a kifejezés, hanem La Pusht és a Black házat. A határ vajon örökké el fog választani bennünket?

- Minden rendben – kezdett bele Anthony. – Gabriella beköltözött hozzánk, és lelkesen tanulmányozza a szokásainkat, ráadásul tehetséges süteménykészítő, mint kiderült, úgyhogy egyfolytában nálunk vendégeskedik a falka – nevetett fel Anthony. – Talán még Dawn sem sütött ennyit. Nathalie pedig már teljesen rendben van. Az ereje még nem teljesen a régi, de azt is vissza fogja nyerni hamarosan. Billy még néhány hétig megtiltotta neki az átváltozást, hogy biztosan minden rendben legyen.

- Remek – mosolyodott el Bella. – Sam? – kérdezte aggódva.

- Ha hiszed, ha nem, Sam megbékélt a helyzettel, úgyhogy a jelek szerint minden rendben lesz. Megbeszéltem vele, hogy nem fogunk elsietni semmit a lányával. Egyébként sem támadnám le Nathalie-t soha, annál sokkal fontosabb nekem. Viszont beszélnem kéne nagyapával is, hogyha nem bánjátok. Néhány dolgot szeretnék tőle kérdezni, és kérni is – mondta fiunk komolyan.

- Keresd a dolgozószobájában. Általában ott lehet rátalálni – mondtam határozottan.

- Rendben – mondtam Anthony, majd puszit nyomott Bella arcára. Nekem pedig biccentett, majd készült elhagyni a szobát.

- Anthony – szóltam utána.

- Tessék – fordult vissza kérdő tekintettel.

- Beszélhetnénk, hogyha végeztél Carlisle-nál? – kérdeztem reménykedve.

- Igen, természetesen – bólintott rá Anthony, miután komolyan Bellára nézett. – Ha mindent megbeszéltem nagyapával, akkor majd visszajövök.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Nincs mit – biccentett, majd kiviharzott a szobából.

- Mit szeretnél a fiunktól? – kérdezte Bella kíváncsian. – Ne értsd félre. Örülök, hogy közeledsz felé, de a múltról csak finoman. Rendben? Néhány dolog érzékenyen érinti – magyarázta Bella.

- Nem fogom megbántani az érzéseit – ígértem meg.

- Köszönöm – mosolygott rám. – Ma még választhatsz egy emléket, annyi még kibírok – ajánlotta a lehetőséget.

- Akkor, ha lehet, akkor maradnék az első szavánál.

- Rendben – válaszolta a világ legszebb asszonya. Majd visszaült az ágyra és megpaskolta maga mellett.



„A tengerparton voltak. Bella sziporkázóan fénylett a napsütésben, Anthony pedig az ölében ült, és kíváncsian tanulmányozta a bőrét. Kíváncsian tapogatta Bella hasát, és karját, de nem értette, hogy miért változott meg az anyukája teste a napfényben.

- Semmi baj, Anthony. Normális, hogy anya csillog a fényben – simogatta meg Bella a fejét, és magához ölelte.

- Aja cillog? – kérdezte értetlenül.

- Mit mondtál? – nézett rá Bella döbbenten. – Te beszéltél?

- Aja cillog?- kérdezte még egyszer.

- Igen, anya csillog – kuncogott fel kedvesem. – Anya volt az első szavad. Ha tudnád, hogy mennyire boldoggá tettél – mondta szipogva.

- Mi történt? – jött ki Jacob a tengerből.

- Anthony beszélt – mondta Bella boldogan.

- Na, és mit mondtál? Anya volt az első szavad, igaz? – kérdezte Jake kíváncsian.

- Aja cillog – jelentette ki komolyan Anthony újra Bella karjaiban.

- Öhm… még kicsit babás a mondanivaló, de azt hiszem, hogy értelek – mosolyodott el Jacob. – Azt mondod, hogy „anya csillog”? – kérdezte lágyan.

- Aja cillog – mondta megint komolyan a fiunk.

- Oké, azt hiszem, hogy ezt még hallgathatjuk egy darabig – nevetett fel Bella. – Tetszik neki ez a mondat.

- Nem baj, majd fejlődik a szókincse – legyintett Jake. – Állítólag én három hétig csak azt mondtam, hogy „aja sutyi”. Ami annyit tett, hogy „anya süti”. Bármit is akartam ezt mondtam. Úgyhogy ne lepődj meg, ha mostantól mindent ezzel a két szóval fog kérni – kuncogott Jacob.

- „Aja sutyi”? – kérdezett vissza Bella nevetve. – Ezek szerint már akkor is bélpoklos voltál – nevetett fel.

- Nem voltam bélpoklos – mondta Jake felhúzott orral. – Egyszerűen csak szeretem a finom ételeket. Ínyenc vagyok – tette még hozzá. – Neked viszont most annyi – csillant fel a szeme gonoszul. – Gyere Anthony. Halálra csiklandozzuk anyut – mondta Anthonynak. Mire a kicsi azonnal Bella hasát kezdte el cirógatni, Jacob pedig rávetette magát Bellára és lefogta a csuklóit.

- Hé, hagyjátok abba – sikoltott fel Bella.

- Nem, addig fogunk kínozni, amíg vissza nem vonod, amit az előbb mondtál – mondta Jacob gonoszan.

- Anthony…legalább…te…se…gíts…- visítozott Bella, de nem tudott szabadulni.

- Aja cillog! – kiáltott fel a kicsi, majd nevetve még jobban csiklandozni kezdte az anyukáját.”



Ez az emlék is megszakadt. Én pedig mosolyogva néztem Bellára. Szóval „Aja cillog”. Nagyon kedves volt ez az emlék.

- Tehát „aja cillogott” a parton – kuncogtam fel.

- Igen, ez a kifejezés annyira tetszett neki, hogy két hétig mindent így hívott. Érdekes módon a gondolatai értelmesek voltak, már az anyaméhben is, de beszélni pontosan ugyanúgy tanult meg, mint egy ember – mondta Bella komolyan. – Egy kis ideig aggódtam is emiatt, de aztán összefüggő mondatokban kezdett el beszélni, és minden szava egyre tisztább lett, így megnyugodtam, hogy ez teljesen természetes folyamat volt.

- Volt valaha beteg? – kérdeztem kíváncsian. Vajon mennyi emberi, és mennyi vámpíri van benne?

- Nem, még soha nem volt semmi baja. Babakorában volt has fájós, de más baj soha nem volt vele. Még csak egy apró kis megfázása sem volt soha – válaszolta elgondolkodva. – A bőr is elég strapabíró, még soha nem vérzett. Pedig néhányszor jó nagyot koppant, itt-ott, mert sosem bírt uralkodni magán. Elég türelmetlen, ha valamit a fejébe vesz.

- Nos, ezt is volt kitől örökölnie – nevettem fel.

- Ez valóban így van – kuncogott fel Bella is. A meghitt pillanatunkat halk kopogás szakította félbe.

- Szabad – szóltam ki. Mire Anthony azonnal benyitott a szobába.

- Itt vagyok, ahogy ígértem – mondta komolyan. – Anya, Emmett már tűkön ül, hogy veled tölthessen néhány percet, úgyhogy, ha van kedved menj le hozzá, de előtte még Carlisle hív téged – mondta lágyan.

- Rendben, azonnal benézek hozzá – állt fel Bella, de egy pillanatra bátorítólag megszorította a kezem. Majd fiunkhoz suhant, és megölelte, közben pedig gondolatban mondhatott valamit, amire Anthony válaszolt.

- Hidd el, hogy igyekszem – mondta fiunk a kimondatlan gondolatra. Vajon én is ilyen bosszantó vagyok Alice-szel? Eddig azt hittem, hogy a néma, illetve félig néma párbeszéd jó dolog. Bella kisurrant az ajtón, és én egyedül maradtam a fiammal. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, és mondani neki, de most valahogy a torkomra fagyott a szó. Féltem a fiamtól. Nem ez így nem helyes. Attól féltem, hogy soha életemben nem fogom tudni kibékíteni azért, mert cserbenhagytam őket. Bár már az is valami, hogy hajlandó egy szobában lenni velem és meghallgatni, úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat és szólásra nyitottam a számat.

La Push vámpírja - 36. fejezet

36. fejezet




(Nathalie szemszöge)



Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettem eszméletlen, de ilyen kipihenten már régen ébredtem. Anthony a hátamhoz simulva szuszogott, és az egyik karja a fejem alatt volt, míg a másik a derekamat ölelte. Nagyon jó érzés volt, hogy a karjaiban tart még álmomban is. Kifejezetten tetszett ez a testhelyzet. Elgondolkodtam rajta, hogy fel kéne kelnem, és reggelit készítenem, de nem akartam felébreszteni Anthonyt. Biztosan nagyon fáradt volt, hiszen velem ellentétben ő nem aludt egyetlen egy percet sem, amíg túszok voltunk. Így inkább csak nyugodtan feküdtem, és élveztem, ahogy magához szorít. Már egy fél órája bámészkodtam, amikor halkan kinyílt az ajtó, és anya lépett be rajta, egy hatalmas tálca étellel.

- Szia, Kicsim – suttogta és rám mosolygott. – Már azt hittem, hogy fel sem ébredtek. Egy napja, és tizenhárom órája dőltetek el az ágyon.

- Szia, anya – viszonoztam a mosolyát. – Te jó ég! Ennyit aludtunk? – kérdeztem döbbenten, mire csak bólintott.

- Jól mutattok együtt – mondta boldogan, miután alaposan végigmért minket. – Szép a kontraszt, ami köztetek van. Ráadásul végre apád is beletörődött, hogy ti összetartoztok – fűzte még hozzá. – Tudom, hogy Sam nehéz eset, de csak azért, mert imád téged.

- Tudom – mondtam komolyan. - Sosem feltételeztem apáról, hogy nem szeret, vagy ok nélkül gyűlöl valakit. Csak kicsit kellemetlen volt, hogy a hozzám legközelebb álló személyt még a házba sem engedte be.

- Most már tudja, hogy hibázott – mondta anya komolyan. – Viszont szerintem itt az ideje, hogy komolyan beszéljünk egymással mi ketten.

- Ugye most nem arra gondolsz, hogy mi beszélgessünk, a… - hagytam félbe a mondatot.

- Miért? Talán elkéstem vele? Te jó ég! Előbb kellett volna gondolkodnom – mondta kétségbeesetten.

- Jesszusom. Dehogy is. Mi még nem. Még csak nem is csókolóztunk soha. Eszembe se jutott, hogy Anthony és én ilyen hirtelen… - magyarázkodtam, és közben éreztem, hogy pirulok.

- Rendben, Nathalie. Nem most kell ezt megbeszélnünk – legyintett anya. – Csak felvetettem, hogyha esetleg szeretnéd, akkor beszéljünk a dologról.

- A suliban kaptunk felvilágosítást, szerintem abban minden benne volt – motyogtam magam elé. – Viszont, ha kérdésem lenne, akkor te leszel az első, akihez fordulni fogok – tettem hozzá gyorsan, mert láttam, hogy egy kicsit csalódott lett a hírtől.

- Jól van, kicsim – mosolyodott el halványan. – Hozzám bármikor jöhetsz. Most viszont itt az ideje egy jó kis reggelinek. Már biztosan éhes vagy – mondta kedvesen. Majd letette elém a hatalmas tálcát.

- Köszönöm – mondtam hálásan, és lecsíptem egy szem szőlőt.

- Nincs mit. Mindjárt behozom Anthonynak is a reggelijét – lépett ki az ajtón. Majd egy perccel később belépett egy hasonlóan hatalmas tálca étellel. – Hogyha felébredt, akkor a bátyjai szeretnék látni. Billy itt járt néhány órája, mert aggódott, de mondtam neki, hogy rendben vagytok, és hazaküldöm a testvérét, hogyha felébredtetek. Most viszont el kéne mennem bevásárolni. Úgyhogy, ha addig felkel, akkor kérlek, add át neki az üzenetet, és hogyha te is szeretnél vele menni, akkor csak hagyjatok egy cetlit a hűtőn.

- Oké – egyeztem bele. – Köszönünk szépen mindent.

- Ez természetes, nem kell megköszöni. A lányom vagy. A legfontosabb, hogy boldog légy – simogatta meg az arcomat. – Este találkozunk – mondta még, majd kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Amint kiment újra teljesen elengedtem magam, és kényelmesen belesimultam Anthony ölelésébe. Nem is igazán akartam megmozdulni, amikor a lehető legjobb helyen lehetek. Vajon ez akkor is megtörtént volna, hogyha nem változok át? Ha nem vésődök be, akkor is ugyanígy hozzám tartozna? Vagy csak azért van velem, mert nem akar megbántani.

- Butaságokon töröd azt az okos kis fejed – hallottam meg hirtelen a hátam mögül álmos hangját. Önkéntelenül is összerezzentem. – Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom – mormolta a hajamba. Majd még szorosabban magához vont.

- Semmi baj. Jól aludtál? – kérdeztem lágyan.

- Miért, nem úgy tűnik? – kérdezett vissza, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Azt sem tudom, hogy pontosan mióta alszom. Hány óra van? – kérdezte kíváncsian.

- Délután kettő – válaszoltam miután rápillantottam az órára. – Egyébként egy napja, és még tizennégy órája alszol. Nem kis teljesítmény. Még engem is beelőztél, pedig én köztudottan álomszuszék vagyok.

- Te jó ég, akkor tényleg jó sokáig aludtam – emelte fel a fejét döbbenten és ő is az órára nézett.

- Nézd a jó oldalát. Átaludtam azokat a napokat, amikor nem volt szabad felkelnem – vigyorogtam elégedetten.

- Tényleg – csillant fel Anthony szeme. – Ez jó, ugye? Mármint sosem szerettél másoktól függni.

- Igen, ez nagyon jó – mondtam boldogan. - Visszatérve a butaságokra, amiket gondoltam… - tereltem vissza a témát. Reméltem, hogy választ ad a gondolatban feltett kérdéseimre.

- Visszatérve a gondolataidra. Igen, ez akkor is megtörtént volna, hogyha nem változol át. Talán még beletelt volna némi időbe, de minden így alakult volna – mondta komolyan. - Önszántamból vagyok veled. Ne aggódj ilyen butaságok miatt. Azért vagyok most is itt, mert így akarom. Én is akarlak téged. Elhiszed nekem? – kérdezte kedvesen, és megpuszilta a hajamat.

- Igen, elhiszem – mondtam boldogan, és szembefordultam vele.

- Akkor jó – mosolygott rám, és finoman megpuszilta az arcomat. – Ezt vehetem úgy, hogy még áll a randi?

- Természetesen – lelkesedtem fel. – Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Attól tartok, hogy nem jutunk el Port Angelesbe a jelen körülmények között. Úgyhogy mit szólnál egy házimozizáshoz vacsorával a szobámban? – ajánlotta a lehetőséget.

Házimozi, Anthonynál, és a testvéreinél. Bár a szobájában, kettesben lehetünk, és szeretem a filmeket, meg enni is szeretek. Tehát tökéletes randi. Csak én és Anthony.

- Szerintem remek ötlet – mondtam lelkesen.

- Nagyszerű, akkor holnap este randizunk – ölelt magához Anthony. Hé, várjunk csak. Miért holnap este? Miért nem ma? Mi van ma, ami miatt nem akar velem lenni? – Azért holnap, kedves, mert ma szeretném még meglátogatni a fivéreimet, hogy megnyugodjanak és anya hogyléte felől is szívesen érdeklődnék a Cullen házban – válaszolta meg a gondolataimat.

- Persze, teljesen igazad van. Sajnálom, hogy ki akartalak sajátítani – sütöttem le a szemeimet.

- Bármikor kisajátíthatsz, sőt, ha van kedved akár velem is tarthatsz. Örülnék neki – mondta, és féloldalas mosolyra húzta a száját, amit imádtam.

- A bátyáidhoz boldogan elkísérnélek, de attól tartok, hogy apa nem lenne túl lelkes a gondolattól, hogyha mostanában el akarnám hagyni La Push területét – mondtam szégyenlősen.

- Azt hiszem, hogy ez teljesen érthető – mondta Anthony megértően. – Akkor a terv a következő – kezdett bele. – Átmegyünk hozzánk, és megmutatjuk a lökött bátyáimnak, hogy jól vagyunk, azután hazahozlak, majd átmegyek anyához, hogy megnézzem jól van-e. Holnap este hatkor pedig elmegyek érted, és végre tényleg megvalósulhat az első randink. Szegényt már elég régóta elhalasztottuk.

- Nagyszerű terv – egyeztem bele. Bár fura lesz nélküle, mert már nagyon hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a hátamhoz simul, és minden éjjel érezhetem a teste bódító illatát és melegségét. A jót könnyű megszokni.

- Még itt vagyok én is – kuncogott fel Anthony. – Ha szeretnéd, akkor magadra hagylak a gondolataiddal – mondta vigyorogva. – Bár tény, hogy annyira jó fogás vagyok, hogy nálam nem találsz kedvezőbbet sehol a világon – húzta ki magát büszkén.

- Valóban, az egód pedig akkora, mint egy bálna, ha már a jó fogásnál tartunk – csóváltam meg a fejem.

- Uh, ez azért kegyetlen volt – mondta összeszűkített szemekkel. – Ez bosszúért kiált – fűzte még hozzá.

Ajaj, semmi jót nem jelent, hogyha így néz rám. Meg akar csiklandozni, mint amikor kicsi voltam. Arról szó sem lehet. Azonnal megpróbáltam felpattanni, hogy elmeneküljek, de Anthony azonnal visszarántott, és fölém kerekedett. A következő pillanatban pedig már hangosan nevettem, mert kezei az oldalamhoz siklottak és kíméletlenül csiklandozták a gyenge pontomat.

- Kérlek, hagyd… abba – visítottam fel. – Meg… fogok… fulladni. Anthony… nem kapok… levegőt.

- Visszavonod az egómra vonatkozó megjegyzést? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és elengedett.

- Öhm… nem – nevettem fel, majd felpattantam, és kirohantam a szobából.

- Tehát játszunk – hallottam meg Anthony hangját. – Úgyis én fogok nyerni – kiáltott utánam, de én már messze jártam. Legalábbis azt hittem, hogy messze, mert néhány másodperccel később, már megint Anthony fogságában voltam. Aki felkapott a vállára, és visszarohant velem az ágyamhoz. Lefektetett rá, majd ismét fölém kerekedett, és vigyorogva nézett rám. – Szóval? Visszavonod? Nincs esélyed ellenem.

- Igen, visszavonom – adtam meg magam. – Nem akkora az egód, mint egy bálnáé – mondtam komolyan. Ha a bálna nem tetszik, akkor akkora, mint egy elefánté. Tettem hozzá gondolatban.

- Az elefánt sem tetszik jobban – fintorodott el. – Komolyan egoistának tartasz?

- Dehogy, csak szeretek veled kötözködni – mondtam mosolyogva. – Te is tudod, hogy mindig is téged szerettelek itt a legjobban, persze a szüleimen kívül. Jóban lennék egy egoistával? – kérdeztem kuncogva. – Rontaná a hírnevemet.

- Oh, a hírnevedet – nevetett fel. – Milyen hírnévre is tettél szert, ha szabad tudnom? – kérdezte kíváncsian.

- Eddig még senki nem vadászta le a bevésődését – mondtam nevetve. Hallottam, ahogy erről beszélt reggel anya és apa, hogy az a hír járja, hogy levadásztam Anthonyt. Bár, ha úgy vesszük, akkor tényleg így történt.

- Értem. Hát attól tartok, hogy nem voltam túl nehéz célpont – kuncogott fel ő is. – Bár nem örülök neki, hogy mostantól mindenki könnyű prédaként fog rám tekinteni.

- Ha megpróbálják, akkor nagy bajban lesznek – morogtam fel.

- Még a végén megijedek tőled – mondta komolyan.

- Neked nincs rá okod, csak mindenki másnak – simítottam végig az arcán, ami olyan volt, mintha hirtelen elektromos szikrák pattantak volna ki a közöttünk. Mélyen a szemébe néztem, ahogy ő is, majd kezem a tarkójára csúsztattam, és magam felé kezdtem húzni, mire kirobbant a szobám ajtaja.

- Felkelni, tubicák – rontott be az ajtón Billy. Mire Anthony azonnal felpattant rólam, én pedig mély levegőket vettem, hogy a légzésem megnyugodjon. – Hoppá, bocsi, nem gondoltam volna, hogy zavarok. Mármint, hogy ennyire – fordult el Billy tőlünk. – Inkább odakint megvárlak, szedjétek rendbe magatokat.

- Jól vagy? – nézett rám Anthony aggódva, amikor még mindig ziháltam.

- Persze, jól – bólintottam. – Menj a fivéred után. Egy perc és én is ott leszek.

- Rendben – mosolygott rám, majd lehelt egy gyors csókot a homlokomra, majd eltűnt.

Ez lehetett volna életem első csókja. Anthoyval. Azóta erre vártam, amióta elég idős vagyok hozzá, hogy érdekeljenek a férfiak. Erre az alfám beront, és tönkreteszi a pillanatot. Ráadásul így mindenki látni fogja ezt a jelenetet. Az apám is. Te jó ég! Az ilyesmit nagyon nem kéne, hogy ő is lássa. Majd megkérem Billyt, hogy kezelje diszkréten a látottakat, hogyha van rá mód. Én pedig egy darabig még úgysem változom át. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, hogyha kimegyek utánuk.

- Sziasztok – léptem ki a szobámból. Mindketten a nappaliban ültek, és azonnal elhallgattak.

- Gondolkodj el azon, amit mondtam – mondta még Billy, majd elém lépett. Miért nem hallgatóztam? Tökéletes a halláson, de most már nem fogom megtudni, hogy mit beszéltek rólam. Ugyanis az egészen biztos, hogy rólam folyt a szó. – Hogy vagy, Nath? – lépett elém mosolyogva.

- Jól vagyok, köszi – válaszoltam kimérten. – Miről beszéltetek? – kérdeztem meg, amit tudni akartam.

- Csak az elrablóitokról, de nem kell aggódnod miattuk. Nem fognak bejutni még egyszer La Push területére – mondta komolyan, és a vállamra tette a kezét. – Úgy gondoltam, hogy inkább most pihenj még egy-két hetet. Ráérsz utána is újrakezdeni a járőrözést, és a tanulást. Rendben?

- Te vagy az alfa – mondtam komolyan. – Azt teszem, amit mondasz.

- Az előbbi nem parancs volt, Nathalie. Sokkal inkább baráti kérés – fogta meg a kezemet. – Fontos vagy nekünk, úgyhogy vigyázz magadra – mondta kedvesen, majd elengedett. – Most magatokra hagylak, de később gyertek át, ha van kedvetek. Jake bevésődése nagyon hiperaktív, és teletömi az egész házat süteményekkel. Úgyhogy jól jönne egy kis segítség, hogy valaha is elfogyjon – nevetett fel.

- Örömmel elfogadjuk az ajánlatot – mosolyodtam el én is. – Úgyis azt terveztük, hogy átnézünk hozzátok.

- Rendben, akkor várunk titeket – mondta kedvesen. – Most viszont megyek, mert még el kell intéznem egy-két dolgot.

- Oké – mosolyogtam rá. – Szia.

- Sziasztok – nézett még ránk, majd eltűnt az ajtó mögött.

- Miről beszéltetek valójában? – fordultam Anthony felé, amikor már Billy elég messze járhatott.

- Arról, amit mondtunk, hogy mi a helyzet az elrablóinkkal – vágta Anthony, talán túl gyorsan is.

- Most teljesen hülyének nézel? – kérdeztem csalódottan. – Hogyha arról beszéltetek volna, akkor nem lett volna hirtelen gyanús a csend, amikor beléptem a szobába – vágtam a fejéhez. – Egyébként sem hazudsz jól, ahogy a fivéred sem. Sosem tudtatok átverni jóformán senkit.

- Nathalie, semmi olyasmiről nem beszéltünk, ami miatt aggódnod kéne egyelőre – mondta lágyan, és megpróbált elkápráztatni. – Nem mondhatom el neked, hogy miről volt szó, mert Billy megkért rá, de hidd el, hogy semmi okod az aggodalomra. Kérlek, bízz bennem – mondta könyörgőn.

- Én bízom benned. Te nem bízol bennem – mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Nem azért nem mondom el, mert nem élvezed a teljes bizalmamat, hanem azért, mert a testvérem megkért rá, hogy ne szóljak neked róla. Időben meg fogsz tudni mindent. Megígérem – lépett elém, és magához ölelt.

- Jól van, de nehogy azt hidd, hogy ennyivel el van intézve – sóhajtottam fel morcosan. Utálom, amikor kibeszélnek a hátam mögött.

- Nem beszéltünk ki, kedves – mondta komolyan.

- Rendben, én hiszek neked, de ne csinálj többé ilyeneket. Sosem titkolóztunk egymás előtt – morogtam bele a pólójába.

- Ezután sem fogunk. Ez az egy alkalom csak egy különleges kivétel – mondta őszintén.

- Oké, akkor menjünk, és együk meg a reggelinket, mert anya megharagszik ránk – néztem fel rá.

- Ez remek ötlet – egyezett bele Anthony.

Visszasétáltunk a szobánkhoz, majd leültünk az ágyamra, és mindketten enni kezdtünk. Nem telt bele sok időbe és már el is pusztítottuk a nekünk szánt ételeket. Azután kivittük a tálcákat, én pedig gyorsan elmosogattam. Csak ezután indultunk el a Black házhoz.

Még nem voltunk túl közel, de már éreztük az édes sütemény illatot, ami körbelengett mindent. Gabriella tényleg nagyon belejöhetett a sütögetésbe. Néhány perc múlva, amikor beléptünk a házba még a szánk is tátva maradt. Az egész asztal tele volt hatalmas muffinokkal, és különféle pitékkel.

- Sziasztok – mosolygott ránk a lány, a konyhában. – Gaby vagyok, ti pedig Nathalie és Anthony, igaz? – kérdezte kedvesen.

- Igen, szia – válaszoltam mosolyogva. – Miért sütöttél ennyi süteményt? – tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést.

- Azért, mert Jacobtól hallottam, hogy a farkasok néhány párja csinált ilyet régebben, mint az anyukátok is – nézett Anthonyra.

- Megvendégeled a falkát – húzódott mosolyra Tony szája. – Ez nagyon kedves.

- Ugyan már, ez semmiség – legyintett Gaby. – Egyébként is imádok sütni. Mondjuk csak pite és muffin van a repertoáromban, mert egyszerűek és gyorsan kész vannak. Mást még soha nem is próbáltam – mondta kissé szomorúan. – Soha nem volt időm kísérletezni a konyhában.

- A muffin és a pite a legjobb, amit egy csapat farkas elé tehetsz – kuncogtam fel. – Mi ezeket szeretjük a legjobban. Egyszerű, és finom sütemények.

- Oh, ennek örülök – mondta Gaby boldogan. – Egy kicsit izgultam amiatt, hogy valami mutatósabb finomsággal nem tudok előállni.

- Mi mindent felfalunk, úgyhogy ilyenek miatt nem kell aggódnod – legyintettem. Úgy érzem, hogy kedvelni fogjuk egymást Gabriellával. Nagyon aranyos lánynak tűnik.

- Gyertek, vegyetek – mondta lelkesen, és az asztal felé mutatott.

- Én inkább megvárom a többieket is – mondta Anthony udvariasan.

- Igen, én is. Tudod nemrég ettünk, de ne aggódj, el fog fogyni minden, ha a fiúk visszaértek az őrjáratból – nyugtattam meg gyorsan. Mert a szája egy picit lefelé görbült.

- Ahogy gondoljátok – mondta, majd leült ő is egy székre.

Hosszasan beszélgettünk, egészen addig, amíg be nem futottak a többiek, és jóízűen falatozni nem kezdtek. Jake büszkén ölelte magához kedvesét, aki elkápráztatott mindenkit kedves lényével, és nagyon is finom süteményeivel. A délután fantasztikusan telt. Apa és Anthony is nagyon jól elbeszélgettek. Estefele pedig, amikor mindenki elindult hazafelé, én is felkeltem a kényelmes székből, ahol eddig helyet foglaltam, és odamentem az apa, Antony pároshoz, akik még mindig elmélyülten beszélgettek valamiről.

- Azt hiszem, hogy ideje mennünk, hogy az itt lakók is pihenhessenek – mondtam kedvesen.

- Igazad van – mondták egyszerre. Majd elköszöntünk Gabytól, Jake-től, és Billytől, és útnak indultunk hazafelé.

Kényelmes tempóban sétáltunk a házunk felé. Anthony finoman átölelte a derekamat miközben sétáltunk, amit apám meglepő módon örömmel szemlélt. Egy kicsit zavarba ejtő volt a helyzet, hiszen mégis csak az apám figyelt éppen bennünket, de valahogy meghittnek és jónak is éreztem ezzel együtt. Miután a házhoz értünk Anthony kezet fogott apával, engem pedig magához ölelt, és megcsókolta a homlokomat, majd futásnak eredt, hogy meglátogassa az édesanyját is.

Apával pedig azonnal bementünk a házba, ahol anya már várt ránk. Éppen a kanapén ült és egy könyvet olvasott. Amikor meglátta, hogy megérkeztünk azonnal felkelt, és megölelt minket. Még egy kicsit beszélgettünk a mai napról, majd mindenki a szobája felé vette az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, és fáradtan hanyatlottam a párnámra. Nem telt bele két percbe, és már el is aludtam.

La Push vámpírja - 35. fejezet

35. fejezet




(Bella szemszöge)



- Teljesen elvesztettem az időérzékemet Edward karjaiban. A hangja, és a simogatása éppen olyan megnyugtató volt, mint régen. A légzésem teljesen lelassult, és azt képzeltem, hogy tudok aludni. Legalábbis próbáltam valami ahhoz hasonló állapotba kerülni. Behunyt szemmel, mosolyogva pörgettem végig a szép emlékeket, miközben élveztem a kényeztetést. Teljesen kizártam a külvilágot, és nem figyeltem semmire Edwardon és magamon kívül. Most nem kellett aggódnom, mert tudtam, hogy Jake, és Billy La Push határain belül vannak, Anthony pedig a Cullen házban. A lehető legbiztonságosabb helyek. Úgyhogy nem történhet semmi baj. Kellemes lazításomból Alice hangos üvöltése szakított ki, mire ijedten kaptam fel a fejem, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik.

- Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice.

- Mi történt? – néztem fel Edwardra, de a szemeim még kicsit nehezen fókuszáltak. Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyarázta a helyzetet kuncogva.

- Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodtam el. Alice viszonylag nehéz felhúzni, de ha a ruháiról van szó, akkor lesz, ne mulass.

- Hát az már biztos – bólintott rá.

- Emmett semmit sem változott – gondolkoztam el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét – motyogtam halkan. Nem igazán akartam, hogy Edward is meghallja. Csak annyira irigylésre méltó volt Emmettnek ez a vicces életszemlélete. Mindent el tudott mókázni.

- A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettet fel. Anyatigris? Én? Nincsenek itt egy hónapja, és már egyszer sikerrel elrabolták mellőlem a fiamat. Tényleg nagyon határozott és védelmező anya vagyok.

- Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyaráztam áhítattal. A fiaimmal egyszerűen nem tudtam betelni.

- Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogta maga elé Edward csalódottan. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt megint csak nem kellett volna meghallanom, de nem tehettem róla. A vámpírhallás nem hagyta, hogy átugorjak a részletek felett.

- Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogtam szégyenlősen. Nem tudtam összehasonlítani a fiaim iránt érzett szeretet, és az Edward iránt érzett szerelmemet és vágyamat.

- A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.

- Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondtam a szemembe nézve. Ha tudtam volna, akkor belepirultam volna ebbe mondatba. Éreztem is, hogy bizsereg az arcom, de tartanom kell magam. Még nem vagyok készen rá, hogy feltétel nélkül újra megbízzak bennük. Jaj, ne. Ez a tekintet. Most pont úgy néz rám, mintha meg akarna csókolni. – Edward, ne nézz így – kaptam el róla a tekintetem.

- Hogy? – kérdezte döbbenten.

- Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondtam határozottan. Ismertem már ezt a tekintetet. – Ez még nem fog menni – fűztem még hozzá.

- Még nem, vagy soha nem? – kérdezte kissé csalódottan.

- Még nem, de majd egyszer – pillantottam rá idegesen. Nem tudtam megmondani, hogy mikor fog eljönni az ideje, csak abban voltam biztos, hogy még nem akarom elmélyíteni újra a kapcsolatunkat. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.

- Tudom – hajtotta le a fejét bűntudatosan.

- Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyaráztam hevesen. Már elhittem, hogy boldog, hogy lát, és szeretne újra velem lenni, de ha tetszik neki, ha nem lassítania kell a tempón. A megbocsátás is időbe telik.

- Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintott rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolygott rám őszintén. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondta áhítattal. Ezek szerint észre sem vette, hogy ugyanez rá is igaz volt Anthony esetében. Olyan szeretettel nézte a fiát, mintha a legnagyobb csoda lenne az egész világon. Tulajdonképpen az is volt. Életem legszebb ajándéka.

- Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – néztem rá biztatóan mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetettem fel.

- Nem is tudom kitől örökölte – forgatta meg a szemeit.

- Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondtam határozottan. Emlékszem, hogy hányszor összekaptunk régen. Néha még Alice is kellett, hogy ki tudjunk békülni. Ő is hajtotta a maga igazát, és én is. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodtam el a végére. Ez volt az egyetlen tulajdonsága Anthonynak és Edwardnak is, aminek nem nagyon örültem.

- Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkezett. Még, hogy nem szörnyű? Hát igen, még nem ismeri a fiát. Néha még nála is rosszabb tud lenni.

- Hát, erről tudnék mesélni – mosolyogtam rá. Tulajdonképpen elég sok történet volt, ami alátámaszthatta Edward számára is, hogy a fia teljes mértékben örökölte az önsanyargatását.

- Kíváncsian hallgatom – mondta lelkesen. Tetszett, hogy őszintén érdekli minden a fiával kapcsolatban. Még a nem vidám részletek is. Talán mégiscsak meg kéne mutatnom neki a képességem segítségével az elmúlt fél évszázadot?

- Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődtem. Melyik történet mutatná be a legjobban, hogy a fiunk sem könnyű eset? Aztán eszembe jutott, a legaranyosabb, de egyik legmakacsabb megnyilvánulása is. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.

- Ezt most nem értem – ráncolta össze a homlokát. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?

- Várd ki a történetet, és megtudod – mondtam komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – meséltem lelkesen. Ő pedig tátott szájjal hallgatta a történetet. Szerintem ez a fajta bűntudat tökéletesen tükrözte a köztük levő hasonlóságot.

- Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdezett rá komolyan. Úgy tűnt, hogy nem akarta elhinni, hogy ez tényleg így történt.

- Minden egyes szó komoly volt – mondtam határozottan.

- Ezt nem gondoltam volna – mondta döbbenten, és még folytatni akarta, legalábbis úgy tűnt, de hirtelen mintha másra koncentrált volna. Talán valaki üzent neki gondolatban.

- Mennünk kell – biggyesztette le hirtelen az ajkát csalódottan.

- Miért? – kérdeztem kissé csalódottan. Arról volt, szó, hogy most csak velem foglalkozik. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondtam szégyenlősen. Egy kicsit zavarba jöttem a megnyilvánulástól, de a szégyenlősségemnél sokkal jobban akartam, hogy ne hagyja abba a simogatásomat.

- Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlotta a két lehetőséget. Aztán valamin nagyon elgondolkozott. Néha én is kíváncsi voltam, hogy min tud ennyit elmélkedni. Egy ideig csendbe burkolózott, majd eltorzult az arca, és végre megszólalt. – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.

- Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtottam fel megadóan. Nem volt kedvem ismét elmondani, hogy nem vagyok már olyan törékeny. Halkan megjegyzem, hogy régen se voltam az. – Viszont, tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondtam komolyan. Ami jár, az jár, és nekem még tartozik egy egész napos dögönyözéssel.

- Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emelte esküre a kezét.

- Hát jó, legyen – adtam be a derekam, és felálltam.

- Fel szerettelek volna segíteni – mondta csalódottan. Oh, elfelejtettem, hogy egy igazi úriemberrel van dolgom. Már régen is kicsit furcsa volt ez a stílusa, de azért meg lehetett szokni. Sőt.

- Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodtam el. – De ezen segíthetünk – tettem még hozzá, majd ledőltem a plédre.

- Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondtam teljesen kiterülve a pléden, és pajkosan elvigyorodtam. Ördögi terv ütötte fel a fejét a gondolataim között.

- Rendben, hölgyen – kuncogott fel. Majd mellém térdelt, és finoman felültett, majd fel is állított. Ezután pedig gyanútlanul fel akarta venni a plédet, de ahogy elengedett azonnal elengedtem magam, és zuhanni kezdtem a fű felé. Egy igazi úriember úgyis elkap, és miért ne használhatnám ki a helyzetet, hogy Edward minden téred el akar kényeztetni. Régen volt már, amikor elhalmoztak ilyesfajta gyengédséggel, és kifejezetten hiányzott. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőle az aggódó kérdések. Olyan édes, ahogy azonnal aggódni kezd. Nem is feltételezte rólam, hogy így átverném. Mondjuk a régi Bella nem is tette volna meg, de az új már szemrebbenés nélkül játszik vele egy kicsit. Dawnnak remek módszerei voltak Jacob nevelésére. Azt viszont Jake már nem tudta, hogy mindig ketten eszeltünk ki neki különféle kis büntiket, hogyha butaságra készült.

- Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondtam vigyorogva, majd képletesen értve elaléltam. Most már nagyon is élethűen tudtam tettetni, hogy elájultam.

- Bella, te most játszol velem? – kérdezte nevetve, de nem válaszoltam. Hát nem elég világos, hogy el vagyok ájulva? - Hé, Bella, ébresztő – rázogatott meg finoman.

- Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantottam fel morcosan, majd újra elernyedtem a karjaiban. Előbb-utóbb úgyis veszi az adást, és beszáll a játékba, de addig is célozgatok még egy kicsit. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.

- Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondta kuncogva. Na végre, már éppen ideje volt, hogy leesett, hogy úgysem hagyom abba. Egész nap a nyakán fogok csüngni szó szerint, amíg nem simogat addig, amíg meg nem unom.

Egy óvatos mozdulattal hirtelen a vállára tett, és az egyik kezével átkarolt, hogy ne zuhanjak le, majd a másik kezével felvette és kirázta a plédet. Azután pedig finoman a hátamra terítette, majd az ölébe kapott. Nagyon technikásan oldotta meg a feladatot. Be kell vallanom, hogy remekül szórakoztam a ténykedésén. Miután kényelmesen elhelyezett a karjaiban már futásnak is eredt. Nem telt bele öt percbe se talán, és már meg is álltunk. Az emeletről hallottam Emmett és Rose, hát, hogy is mondjam, elégedettségét. Míg nem messze tőlünk Alice és Jasper „harcolt” egymással.

- Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz barátnőmet. Pfuj, ez tényleg borzalmas bűzt áraszt.

- Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice, és újra hallottam, ahogy elindul a célja felé.

- Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintottam rá Edwardra, de mozdulni továbbra sem mozdultam. Nem bukhattam le, mert akkor nem vált volna be a terv.

- Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabálta feléjük aggódva. Mire hallottam, hogy Alice ledobta azt, ami a kezében volt, és rögtön mellettünk termett.

- Bella, ébredj – mondta aggódva, de én nem mozdultam. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?

- Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettette még mindig az aggódást Edward.

- Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.

A következő pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Csak remélni merem, hogy rendesen fel vannak öltözve. A fenébe is. Nem tudok most beszélni, mert lebukom, de hogyha megmutatom Edwardnak, hogy meg tudom mutatni a gondolataimat, az is egyfajta lebukás. Nehéz döntés volt, hogy megtegyem-e, de végül úgy határoztam, hogy megmutatom neki a képességemet. Mondjuk érdekes, hogy legutóbb Edwardnak fel sem tűnt, hogy hirtelen hallotta Anthony gondolatait is. Mostanában kevésbé jó megfigyelő, mint régen volt. Bízzak Edwardban, vagy ne? Ideje megtudnia az képességem másik felét is? Azt hiszem, hogy nekem is meg kell bíznom ahhoz Edwardban, hogy helyre jöjjön a kapcsolatunk. Mikor végre döntésre jutottam, egy kicsit ellöktem magamtól a pajzsomat, és bevontam alá Edwardot.

- Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondoltam nevetve.

A következő pillanatban, egy határozott mozdulattal kipattantam Edward karjaiból, Alice mellé. Edward és Jasper pedig megfogták Emmett karjait, majd a folyóhoz hurcolták, hogy alaposan meghempergessék. Alice és én csak nevetve követtük őket, míg Rose még mindig döbbenten állt és figyelte az eseményeket.

Már nagyon régen nevettem olyan jóízűt, mint amikor Jasper és Edward egy határozott lendítéssel belehajították Emmettet a sárba, és megforgatták néhányszor. Azután hirtelen fordult a kocka. Emmett szélsebesen felpattant, és kigáncsolta Jaspert és Edwardot, így ők is a sárban kötöttek ki. Úgy néztek ki, mint a rossz gyerekek, ahogy egyre jobban elmerítették egymást a koszban.

- Szerintem, most a lányokon a sor. Már úgyis mindegy, mert mind sárosak lettünk – nézett ránk Emmett szélesen vigyorogva.

Rosalie azonnal elmenekül a házba, de Alice már nem úszta meg, mert Edward egy hirtelen mozdulattal elkapta és beugrott vele a sárba. Szegény barátnőmnek csak egy sikkantásra futotta. Jasper pedig bosszúból felém indult, de én gyorsan kapcsoltam, és azonnal hatalmas hullámot gerjesztettem a folyóból, ami a vízbe sodorta Jazzt és az összes többi Cullent is.

- Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezte Jasper, miután feljutott a felszínre.

- Azt hiszem, hogy Bella nem akart sárban pancsolni – kuncogott fel Edward.

- Ez bosszúért kiált – kezdett el Emmett felém futni, de én egy újabb hullámmal elintéztem a rohamot. Majd a ház felé kezdtem futni, és néhány pillanattal később már elégedetten ücsörögtem a kanapén.

- Ezzel még nincs vége, Bella – hallottam meg Emmett morgását. Nem sokkal később pedig már mind a négyen a teraszon voltak. Hallani lehetett a vizes cipők cuppanását.

- Hát ti meg mit műveltetek? – hallottam meg Carlisle döbbent hangját. Ezek szerint ő is hazaért.

- Jasper és Edward beledöngöltek a sárba – panaszkodott azonnal Emmett.

- Értem – mondta Carlisle és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na és te mit csináltál Emmett, amiért ezt tették veled?

- Én csak beszélni akartam Bellával, de Alice nem hagyta, ezért beledobtam a folyóba, valami Versace cuccban, vagy miben. Azután pedig le akart engem, és Roset sárral. Edward és Jasper persze azonnal Alice védte, meg Bella is, úgyhogy belegörgettek a sárba – magyarázta Emmett panaszosan.

- Könyörgöm, mondjátok, hogy Bella gipszei nincsenek tele sárral – sóhajtott fel Carlisle reménykedve.

- Nincsenek, mert kis gyáva bemenekült a házba – mondta Emmett morcosan.

- Bella nem gyáva – morgott fel Edward.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – húzta össze magát Em.

- Persze, hogy tudom – enyhült meg Edward. – Viszont ettől függetlenül vigyázz, hogy mit mondasz. Még egyszer nem akarok ilyet hallani Belláról.

- Rendben – ígérte meg Emmett.

- Jól van, akkor várjatok itt, mindjárt hozok nektek törölközőket, mert anyátok szívrohamot kap, hogyha minden csurom víz és sár lesz – mondta Carlisle, majd belépett a házba. – Szia, Bella – mosolygott rám kedvesen. – Mindjárt megnézem a kezedet, csak előbb viszek ennek a sok nagy gyereknek néhány törölközőt.

- Csak nyugodtan – válaszoltam kuncogva.

Carlisle néhány pillanat alatt megjárta az emeletet, és rengeteg törölközővel lépett ki az ajtón. A többiek hálásan megköszönték, majd fogadott apánk újra bejött, majd felkapott, és azonnal a vizsgálóba sietett velem. Letett az egyik ágyra, majd odahúzott mellém egy széket, és az orvosi táskáját.

- Fáj még a karod? – kérdezte aggódva.

- Nem, már nem érzek fájdalmat – válaszoltam azonnal.

- Mi a helyzet az ujjaiddal? Meg tudod őket mozgatni? – tette fel a következő kérdést.

- Igen, minden rendben van velük – bólintottam elégedetten. Reméltem, hogy a kérdésekre feltett válaszaim csakis jót jelentenek.

- Ez fantasztikus, akkor most megkérlek, hogy igyál még meg a biztonság kedvéért egy adag donorvért, és azután leveszem a gipszet – lépett Carlisle a hűtő elé.

- Inkább kaphatnék még a medve véréből? Maradt még egy kicsi – motyogtam zavartan. – Tudod, én még soha nem ittam embervért semmilyen formában.

- Ez fantasztikus, Bella – nézett rám büszkén. – A mostani esetben lehet, talán jobb lenne egy kis emberi vér, de megpróbálhatjuk újra az állatit is, mert a sérüléseid annyira nem voltak súlyosak – egyezett bele.

- Köszönöm – pillantottam rá hálásan.

Edward mindig attól rettegett, hogyha átváltoztat valaha, akkor nem leszek képes uralkodni magamon és megölök valakit. Ezért mikor átváltoztam megfogadtam, hogy soha a létezésem során egyetlen korty emberi vért sem fogok fogyasztani. Persze erről Carlisle nem tudhatott, hiszen még soha nem mondtam el senkinek. Fogadott apám gyorsan visszaért egy nagy tele pohárral, és azonnal meg is itatta velem.

- Rendben – mosolygott rám, miután kiittam az egészet. – Akkor most levesszük ez a gipszet – mondta mosolyogva. Én pedig azonnal boldogan nyújtottam felé mindkét karomat. Már alig vártam, hogy lekerüljenek rólam ezek a zavaró tényezők. Carlisle természetesen mélységes precizitással vette le a gipszeimet, én pedig jólesően mozgattam meg a karjaimat. – Lassan, Bella – intett szigorúan, mire abbahagytam a mocorgást. – Előbb szeretném megvizsgálni őket – tette még hozzá, majd tapogatni kezdte a karjaimat. – Úgy tűnik, hogy minden rendben – mondta úgy öt perc után elégedetten. – Viszont még egy napig megfigyelés alatt tartanálak, hogyha nem túl nagy gond.

- Rendben – bólintottam rá. Egy nap ide vagy oda már nem számít. Viszont, holnapután hazamegyek, mert látnom kell a gyermekeimet, és jobban meg kell ismernem Gabyt is.

- Ennek nagyon örülök – mosolygott rám Carlisle, és végigsimított az arcomon. – Most pedig mehetsz, mert Edward már tűkön ül az ajtó előtt.

- Tudom – suttogtam vigyorogva. Majd felálltam és kimentem a vizsgálóból, természetesen azonnal Edwarddal találtam magam szembe.

- Azt hiszem, beszélnünk kell valamiről – nézett rám csillogó szemekkel, és én tudtam is, hogy mit szeretne. Megtudni, hogy hogyan láthatta a gondolataimat.



(Jacob szemszöge)



Már régóta hazaértünk a kutatásból, de Anthony még mindig sehol. Soha nem akar hazajönni? Már alig várom, hogy lássam jól van-e. Ráadásul szeretném bemutatni neki is életem szerelmét. Az én gyönyörű Gabriellám, aki itt szuszog már jó ideje a vállamon. Elméletileg filmet nézünk, de ahogy betettük a dvd-t, rá nagyjából tíz percre már el is aludt. Nagyon kimerült volt, mikor visszaértünk. Ez érezhető volt rajta, de mégsem hagyta el a száját egyetlen egy panaszos szó sem. Erősebb lány, mint valaha is hittem volna.

- Mi történt? – pislogott fel álmosan.

- Elaludtál, édes – mosolyogtam rá.

- Oh, sajnálom – ásított egy nagyot. – Pedig ezt a filmet még nem is láttam.

- Sebaj, majd legközelebb – mondtam és apró csókot leheltem az ajkaira. Gaby pedig hozzám bújt. Karjaimat azonnal a dereka köré kulcsoltam és élveztem a közelségét, de az áruló gyomrom persze korogni kezdett. Mire szerelmem felkuncogott.

- Én is kezdek éhes lenni – állapította meg halkan. – Mi lenne, hogyha főznék valamit? – kérdezte rám nézve.

- Nem akarlak terhelni, hiszen biztosan fáradt vagy – tiltakoztam, bár nagyon is ínyemre volt az ajánlat.

- Nem vagyok fáradt, és nagyon szívesen főznék neked – mondta lelkesen.

- Ez esetben boldogan elfogadom az ajánlatot – mondtam szélesen vigyorogva. Gabriella főz nekem, már most imádom, mindegy, hogy mit készít.

Gabriella pedig azonnal felpattant és azonnal a konyha felé vette az irányt. Én pedig követtem, hátha segítségre lesz szüksége.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem az ajtóban állva.

- Nem, inkább pihenj egy kicsit. Napokig nem aludtál, és még a hátadon is vittél, amikor elfáradtam. Készíts egy fürdőt, lazíts. – adta ki az utasítást. – Egy óra múlva pedig vacsorázunk.

- Köszönöm – léptem oda hozzá, és finoman megcsókoltam, majd eltűntem a szobámban, és hagytam érvényesülni.

Engedtem egy forró fürdőt, na nem mintha hozzám képest túl meleg lett volna, és teljesen ellazultam. Pontosan egy óra múlva pedig visszamentem kedvesemhez a konyhába. Már az emeletről is éreztem a fantasztikus illatokat, és a látvány, ami fogadott, még ennél is lenyűgözőbb volt. Steak, és sült krumpli állt halmokban az asztalon. Ráadásul volt egy nagy tál saláta is, gondolom előétel gyanánt, ráadásul Gabriella most tolt be a sütőbe, egy íncsiklandozó almás pitét is. Már terjengett a finom fahéjas alma illat. Gondolom bevetette az új adottságát, a vámpírokhoz hasonló sebességet, mert különben nem lenne itt ennyi minden.

- Csodálatos illatok – mondtam elbűvölve.

- Köszönöm – mondta elégedetten. - Remélem, hogy nagyon éhes vagy – mosolygott rám lágyan, miközben befejezte a terítés utolsó mozzanatait.

- Mint a farkas – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire Gaby hangosan felnevetett.

- Ez valóban találó kifejezés rád nézve – állapította meg. Nekem pedig leesett, hogy mit is mondtam az előbb, majd én is nevetni kezdtem.

Abban a pillanatban toppant be Billy is a konyhába, de vissza is akart fordulni, mert látta, hogy éppen nagyon jól érezzük magunkat kettesben, de gyorsan megállítottuk kedvesemmel, mivel a gyomra hangosat felmorgott ezzel jelezve, hogy ő is éhes. Bár ha nem lettem volna egyébként is az, ezekből az ételekből akkor is ettem volna, mert igazán elképesztő illatuk volt.

Gaby gyorsan feltett még egy terítéket a bátyámnak is, majd az asztalra tette az általa készített ételeket és limonádét, ezután pedig mind leültünk, és jóízűen falatozni kezdtünk. Szerelmem pedig fantasztikus szakácsnőnek bizonyult.

A vacsora nagyon is kellemes hangulatban telt. Legnagyobb örömömre Gaby és Billy nagyon is jól kijöttek egymással. Az egész étkezést végigbeszélgették, amíg én csak úgy habzsoltam a finomabbnál finomabb ételeket, amiket Gabriella saját kezűleg készített nekünk. A vacsora végére éppen elkészült a pite is, amit kedvesem vaníliafagyival tálalt fel. Az evés befejeztével elmosogattam, hiszen nem hagyhattam, hogy még ezt is magára vállalja kedvesem, mert már így is nagyon sokat dolgozott ma a konyhában. Amíg pedig én mosogattam, addig Gabriella ment el fürdeni, hogy utána kipihenhessük az elmúlt napok fáradalmait. Miután befejeztem a mosogatást, hatalmas mosollyal az arcomon mentem felfelé az emeletre, hogy újra karjaimba zárhassam szerelmemet.

La Push vámpírja - 34. fejezet

34. fejezet


Sziasztok! Hát ezt a fejit két szemszögesre terveztem, de Drusilla tervez, laptop végez, úgyhogy egy szemszöges lett. Viszont kárpótlásul hétvégén megkapjátok a Bella szemszöget és egy friss fejit is :D Puszi, Drusilla

(Edward szemszöge)



Már órák óta feküdtem itt Bellával a karjaimban, és boldogabb nem is lehettem volna. Már a tudat is, hogy újra velem van, az pedig, hogy még hajlandó szóba állni velem. Sőt, még hozzám is bújik, több volt, mint amit valaha is remélni mertem. Örökké magam mellett akartam tudni, de ehhez vissza kell szereznem a bizalmát, ami hatalmas feladat lesz, de ha kell, akkor több ezer évig is képes leszek várni, csak egyszer mondja azt újra, hogy hisz nekem, bízik bennem. A szerelmében nem kételkedem. Hiszen a tartása, és a kiscicás dorombolása biztosít róla, hogy az érzelmei mit sem változtak. Bár itt maradhatnánk egy buborékban az idők végezetéig. Vagy legalább nagyon hosszú ideig.

- Edward, nem sajátíthatod ki a hugicámat. Nekem is hiányzott. Ráadásul még mindig mókás a közelében lenni. Nem telt egy hónapba, és kiderült, hogy van egy unokaöcsém, akit el is raboltak, jól megadta neked a magadét, ráadásul veszélybe került, mint mindig, és még le is sérült. Légy szíves, hadd legyek vele egy kicsit. Muszáj kiélveznem a helyzetet. Egyébként sem lehet örökké csak a tiéd. Szeretném megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt ötven évben, mert te úgysem kotyogod ki, mert úriember vagy. Úgyhogy add vissza a csajszit, vagy kénytelen leszek elrabolni tőled – hallottam meg Emmett bosszantó gondolatait.

- Hagyd már békén őket, Emmett – csattant fel Alice hangja. – Végre alakul valami köztük, nem fogom hagyni, hogy elronts mindent, azért, mert potenciális szórakoztató központnak nézed a legjobb barátnőmet.

- De hiszen az – mondta Emmett határozottan. – Viszont ez most mellékes. Tudni akarok mindent róla és az uncsiöcsimről.

- Azt mondtam, hogy hagyd őket békén. Hogyha csak a rét közelébe mersz menni, akkor… akkor… - gondolkodott el apró termetű nővérem.

- Akkor? – kuncogott fel Emmett.

- Akkor szólok Jaspernek, hogy ejtsen kómába, ameddig nem rendeződnek a dolgok – mondta ingerülten.

- Huh, de kis harcias vagy – mondta fivérem morcosan.

- Veled máshogy nem lehet tárgyalni – mondta Alice békülékenyen.

- Na, jó, tudod, hogy szeretlek, de ez bosszút kíván – kacagott fel bátyám ördögien, majd a következő pillanatban meghallottam Alice sikoltását.

- Ne merészeld, ez egy eredi Versace modell – mondta dühösen.

- Mh… és azt a csókát, aki varrta eszik, vagy isszák? – kérdezte Emmett elgondolkodva. – Na jó, mivel szeretlek, a sárba nem görgetlek bele – nevetett fel, majd meghallottam egy hatalmas csobbanást.

- Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice. Ez viszont már annyira hangos volt, hogy Bella is felkapta a fejét.

- Mi történt? – nézett rám kábán. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt hinném, hogy aludt.

- Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyaráztam a helyzetet kuncogva.

- Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodott el Bella.

- Hát az már biztos – bólintottam rá. A legjobb esetben is egy hétig Alice rabszolgája lesz.

- Emmett semmit sem változott – gondolkodott el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét.

- A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettem fel. Tényleg olyan volt. Úgy védte a fiúkat, mintha kisbabák lennének. Igazi anyai ösztönök.

- Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyarázta áhítattal.

- Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogtam magam elé csalódottan. Már megint féltékeny vagyok a fiaira, ez már tényleg nem normális. Le kell szoknom erről az idióta gondolkodásmódról. Bella már nem csak az enyém. Akkor is örülhetek, hogyha legalább egy kicsit sikerül visszakapnom belőle.

- Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogta szégyenlősen.

- A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.

- Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondta a szemembe nézve. Rajtam pedig hatalmas izgalom és boldogság lett úrrá. Vajon, ha megcsókolnám, akkor visszacsókolna? – Edward, ne nézz így – kapta el a tekintetét rólam.

- Hogy? – kérdeztem döbbenten.

- Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondta határozottan. – Ez még nem fog menni – fűzte még hozzá.

- Még nem, vagy soha nem? – kérdeztem kissé csalódottan.

- Még nem, de majd egyszer – pillantott rám idegesen. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.

- Tudom – hajtottam le a fejem.

- Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyarázta hevesen.

- Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintottam rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolyogtam rá. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondtam áhítattal. Tényleg hihetetlen volt. Amikor az arany szemei lágy, olvadt arannyá változnak, ahogy Anthonyra néz. Gyönyörű, és szenvedélyes. Látszik rajta, hogy mindent megtenne a fiaiért.

- Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – nézett rám Bella mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetett fel.

- Nem is tudom kitől örökölte – forgattam meg a szemeimet.

- Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondta Bella határozottan. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodott el a végére.

- Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkeztem. Tény, hogy eddigi tapasztalataim alapján Anthony nem könnyű eset, de azért ennyire biztosan nem rossz a helyzet, mert akkor nekem végem.

- Hát, erről tudnék mesélni – mosolygott rám.

- Kíváncsian hallgatom – mondtam lelkesen. Minden érdekel, ami velük kapcsolatos.

- Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődött el Bella. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.

- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?

- Várd ki a történetet, és megtudod – mondta komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – mesélte Bella, én pedig tátott szájjal figyeltem. A fiunk tényleg nagyon hasonlít rám. Legalábbis, ami az önsanyargatást és az érdekes gondolatmeneteket illet.

- Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

- Minden egyes szó komoly volt – mondta határozottan.

- Ezt nem gondoltam volna – mondtam döbbenten, és még folytatni akartam, de Jasper gondolatai kiszakítottak az éppen megfogalmazódott gondolatmenetemből.

- Edward… segítség! Bocs, hogy megzavarlak titeket Bellával, de nem bírom lenyugtatni Alice-t, mert a lökött fivérünk tönkretette a ruháját. Emmett pedig túlontúl jókedvű lett attól, hogy sikerült Alice-t megleckéztetnie, és ezért Rosalie-t felvonszolta a szobájukba, hogy megünnepeljék a ritka eseményt. Esme pedig elment valami összejövetelre a városban – sorolta fel Jasper kétségbeesetten a helyzetet. Na nem, mintha nem tudtam volna, hogy mi történik otthon, csak most nem is akartam rájuk figyelni. Csak a szerelmemé akartam lenni egy kicsit.

- Mennünk kell – biggyesztettem le az ajkam.

- Miért? – nézett rám Bella döbbenten. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondta szégyenlősen. Nagyon édes volt, amikor zavarba jött.

- Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlottam a két lehetőséget. Álljunk csak meg. Bella, védtelenül, egyedül a réten, miközben az ellenséges vámpírok, még szabadon vannak? Idióta, Edward! – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.

- Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtott fel Bella. – Viszont tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondta komolyan.

- Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emeltem esküre a kezem.

- Hát jó, legyen – adta be a derekát, és felállt.

- Fel szerettelek volna segíteni – mondtam csalódottan.

- Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodott el. – De ezen segíthetünk – tette még hozzá, majd ledőlt a plédre.

- Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondta teljesen kiterülve a pléden. Nagyon aranyos volt, ahogy csintalan kis mosoly bujkált a szája szélén.

- Rendben, hölgyen – kuncogtam fel. Majd mellé térdeltem, és finoman felültettem, majd felállítottam. Éppen fel akartam venni a plédet, de ahogy elengedtem Bellát éppen készült összecsuklani, úgyhogy inkább utána kaptam. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőlem az aggódó kérdések.

- Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondta vigyorogva, majd úgy tett, mint, aki elalélt.

- Bella, te most játszol velem? – kérdeztem nevetve, de nem válaszolt. - Hé, Bella, ébresztő – rázogattam meg finoman.

- Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantott fel morcosan, majd újra elernyedt a karomban. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.

- Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondtam kuncogva.

Majd egy óvatos mozdulattal a vállamra tettem Bellát, és ott tartottam az egyik kezemmel, míg a másikkal a plédet vettem fel, és ráztam ki. Ezután ráterítettem a takarót Bella hátára, és a karjaimba vettem. Ő pedig még mindig rendkívül jól játszotta az ájult lányt. Miután sikerült elérnem, hogy kényelmesen feküdjön a karjaimban, azonnal futásnak eredtem a ház felé. Nem telt bele öt percbe és már ott is voltunk. Az emeletről félreérthetetlen hangok hallatszottak, míg Jasper próbálta visszafogni Alice-t, aki egy komplett kádnyi sárral készült megtámadni a boldog párocskát. Persze főleg Emmettet. De hát Rose rosszkor van rossz helyen.

- Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz a kedvesét.

- Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice és tovább akart indulni. Fivérem pedig feladta az ellenkezést, mert hiába nyugtatgatta, sehogy nem sem sikerült.

- Most meg mi legyen? – gondolkodtam el. Tényleg nagyon büdös az a sár.

- Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintott rám Bella, de mozdulni továbbra sem mozdult.

- Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabáltam feléjük aggódva. Mire Alice ledobta a kádat és rögtön mellettünk termett.

- Bella, ébredj – mondta aggódva. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?

- Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettetem még mindig az aggódást. Jaspernél persze lebuktunk, de csak rám kacsintott, mert tudta, hogy így meg tudjuk fékezni Alice-t.

- Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.

A következő pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Hála az égnek felöltözve. Aggódva figyelték a karomban fekvő Bellát. Én is az arcát figyeltem, de egyszer csak váratlan dolog történt. Meghallottam a fejemben a hangját, pedig nem nyitotta szólásra a száját. Hallottam a gondolatait. Egy másodpercre lefagytam, de tudtam, hogy cselekednem kell, mert Bella azt szeretné, hogy Emmett bűnhődjön a barátnője kedvéért, de erre még visszatérünk az biztos.

- Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondolta nevetve.

A következő pillanatban pedig kiugrott a karomból, én pedig elkaptam Emmett egyik karját, míg Jazz a másikat. Rosalie döbbenten figyelt minket, míg Bella és Alice csak nevetve követtek a folyóhoz, ahol Emmettet, alaposan meghempergettük a sárban.

Sziasztok! Köszönöm szépen Mindenkinek, hogy az egyik karakterem ilyen előkelő helyezést érthetet el egy versenyen :D Imádlak Titeket. :D