La Push vámpírja II Új Nemzedék - 29. fejezet

29. fejezet

(Bella szemszöge)

Mindenkire kivontam a pajzsom, kivéve Maxre. Vagyis, az első néhány percben még rá is ki volt vonva a pajzsom, hiszen tisztában voltam vele, hogy ellenőrizni fogja, hogy átverem-e, de most már azt hiszi, hogy minden rendben. Már pedig egyáltalán nem tervezem úgy, hogy majd hagyom a saját feje után menni. Lassan értük el Volterra várát, mert nem akartunk feltűnést kelteni, amikor azonban megérkeztünk a rendeltetési helyünkre, azonnal észrevett minket egy vámpír. A szemei csak úgy izzottak, és még mielőtt bármit is tehettünk volna elsuhant egy csatorna nyílásába.

-         Prue, utána – adta ki az utasítást Max.

-         Rossz ötlet – kaptam el Prue karját. – Ha túlságosan távol kerül tőlem, akkor nem tudom fenntartani rajta a pajzsot.

-         Akkor próbálkozz erősebben, mint szoktál – morgott rám Max. – Prue, mit mondtam neked? – förmedt rá a kislányra.

-         Igenis – nyelt egy nagyot Prue. Majd a vámpír után vetette magát.

-         Lehet, hogy ezzel a parancsoddal megöltél egy ártatlan gyermeket – mondtam neki utálattal. Hogy lehet ennyire kegyetlen, és ostoba a saját gyermekével szemben. Hát egy kicsit sem félti?

-         Talpraesett lány, és tehetséges, nem lesz semmi baja – vágta rá Max.

-         Na persze, akkor van egy ötletem. Én elmegyek a palota legtávolabbi zugába, te addig csevegj egy kicsit az itteni különleges képességű vámpírokkal a pajzsom nélkül – ajánlottam a lehetőséget.

-         Ne dühíts fel, mert megbánod. Leélheted az életed a volterra alatti börtönök egyikében is, rajtam ne múljék.

-         Egy aljas féreg vagy te, semmi több – szusszantottam dühösen.

-         Nem igazán érdekel a véleményed – rántotta meg a vállát. – Lányok, ahogy átbeszéltük, mindenki a dolgára. Heather te velem jössz – nézett a lányára szigorúan.

-         Na, de…

-         Tudom, hogy nem ez volt a terv, de egyelőre még vámpír vagyok, és pontosan hallottam, hogy miről beszéltél a Briannel. Nem fogod elvinni innen azt a liliomtiprót – kapta el a lánya karját. – Azt mondtam, hogy velem jössz.

-         Elmúltam ötven éves, ez már korántsem liliomtiprás – próbálta meg kiszabadítani magát Heather.

-         Részletkérdés, ő meg elmúlt többszáz éves, tehát gyakorlatilag mégis az. nézőpont kérdése. Azt mondtam, hogy velem jössz, és ezt nem kérésnek szántam.

-         Igenis – szusszantott fel Heather.

-         Helyes, ezt szeretem hallani – mosolyodott el Max. Bár inkább fintornak tűnt. – Lányok, készüljetek fel a rohamra. Mindenki használja a képességét, ahogy tanulta, és tegye a dolgát – mondta határozottan. – Indulhattok – fűzte még hozzá, amikor mindenki csak állt ott, és lassan bólintottak. Én pedig jobb híján Max közelében maradtam, mert lehet, hogy Heather segítségre szorul majd, hogy meg tudja menteni a szerelmét. Sőt, ez nagyjából biztos is. – Menjünk az északi szárnyba. Ilyenkor ott szokott időzni az a mocskos disznó – mondta határozottan. Nyilvánvalóan Aróra utalva.

-         Rendben menjünk – bólintottam rá. Még jó is, hogy Arót akarja mindenáron. Azokból a dolgokból ítélve, amit hallottam róla, nyilván a legerősebb testőreit tartja maga mellett, és Alec pontosan egy ilyen testőr, tehát őt is ott fogjuk megtalálni.

-         Nocsak? Megértem hát, hogy szót fogadsz nekem? – nézett rám Max felhúzott szemöldökkel.

-         Csak essünk túl ezen az egészen – forgattam meg a szemeimet.   

-         Szóval még lázadozol, sebaj, majd megtanulsz tisztelni engem. Időnk végül is van bőven – mondta vállrándítva.

-         Neked sosem lesz annyi időd, hogy én behódoljak az akaratodnak – sóhajtottam fel.

-         Majd meglátjuk – vigyorodott el Max. – Mindenekelőtt azonban induljunk el, és intézzük el, amiért jöttünk.

-         Essünk túl rajta – sóhajtottam fel. Majd követtem őt, Heatherrel együtt.

Nem telt sok időbe, és elértük azt a helyet, ahol Aro tanyázott. Bár még soha nem találkoztunk, de a gesztusai, és a fennhéjázó stílusa miatt nekem egyáltalán nem tetszik. Sikít róla, hogy csak és kizárólag magával foglalkozik.

-         Heather, eljött a te időd – mondta Max határozottan. Heather pedig azonnal koncentrálni kezdett, a következő pillanatban pedig mindenki megfagyott a szobában. – Kitűnő – simogatta meg lánya haját. Majd egy szempillantás alatt Aro előtt termett, és letépte a fejét, ahogy Caiust is megölte egy határozott mozdulattal, végül pedig Jane-t vetette a máglyára, majd a padlóból feltépve gyors máglyát rakott, amire rá is dobta a két vezetőt, a fiatal testőrlánnyal együtt. Azonban, amikor megindult Alec felé is, minden megváltozott. Az eddig elkábult fiú, hirtelen életre kelt, és néhány másodperc alatt felmérve a helyzetet azonnal nekiugrott a felé közelítő Maxnek.

-         Ne, állj – sikoltott fel Heather, mire mindketten lefagytak. – Hát soha nem lesz ennek vége? – kiáltott fel kétségbeesetten.

-         Attól tartok, hogy az apád nem fog megnyugodni – tettem a kezem a vállára.

-         Talán mégis – lépkedett Heather az édesapja elé. Majd elengedte Maxet, de Alec még mindig mozdulatlan maradt. – Apu?

-         Heather, ne ártsd ebbe bele magad – szólt rá erélyesen.

-         Vége van, megkaptuk a bosszút, nézd, a vezetők elégtek a máglyán, ahogy ők sem kímélték anyát, úgy te sem kímélted őket.

-         Valami azonban még hátra van – simított végig a lánya arcán. – Én megkaptam a bosszút, így most neked kell megkapni a boldogságot, amit már oly régóta megérdemelsz.

-         Igen, az, hogy elmenjünk innen, hogy elhagyjuk ezt a szörnyű helyet, és újrakezdjük az életünket. Csak ennyit kell tennünk. Számomra már az is boldogság lenne – vágta rá Heather.

-         Te is tudod, hogy minek jött el az ideje – nézett rá Max komolyan.

-         Nem, nem kell, hogy elmenj, még élhetsz boldogan. Előttünk az örökkévalóság – rázta meg a fejét Heather.

-         Te is tudod, hogy meg fog történni – simított végig az arcán Max.

-         Nem, soha – gyűltek könnyek Heather szemeimbe.

-         Szeretném, hogy tudd, szeretlek – húzta magához a lányát gyengéden. – Sajnálom az elmúlt időszakot, és a sok szenvedést, amit okoztam. Csak egyetlen kérésem van még, hogy élj boldogan. Légy boldog a választottaddal – szorította magához még jobban a lányát.

-         Apa, nem… nem kapok levegőt – zihálta Heather. Én pedig azonnal rohantam volna neki segíteni, de Max pillantása megállított.

-         Nem fogom megölni, sosem bántanám őt – nézett mélyen a szemembe.

-         Ne tedd – nyögte Heather erőtlenül, majd elájult.

Alec pedig azonnal magához tért újra. Én pedig csak álltam ott és néztem őket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy segítenem kéne Maxnek, hiszen a jelek szerint félreismertem, de aztán rájöttem, hogy azóta a nap óta csak erre várt. Bosszút állni, és meghalni ott, ahol minden rosszra fordult. Most már megértettem az indokait, és a ridegségét. Szisztematikusan, egyre inkább meggyűlöltette magát mindenkivel, hogy ne hiányozzon majd nekik, ha ő meghalt. Zord külsőt kölcsönzött magának, hogy a szerelme után mehessen, minden bűntudat nélkül. Már azt hittem, hogy türelmesen megvárja, amíg Alec letépi a fejét, de hirtelen elkapta a fiú mindkét karját.

-         Nézd meg azt a lányt – pillantott le Heather ájult testére. – Valaha szeretted, és még mindig szereted őt – folytatta komolyan.

-         Az angyal a látomásaimból – kerekedtek ki Alec szemei.

-         Te tényleg szereted – mosolyodott el Max. – Akkor hát nincs több dolgom itt. Ölj meg – tárta szét a karjait.

-         Önként megadod magad? – döbbent meg Alec.

-         Meggyilkoltam a háromból két Volturi vezetőt, és a húgodat is, de a harmadikat még megmentheted. Ölj meg – mondta megint Max.

-         Vigyázni fogok rá, ígérem – ragadta meg a fejét Alec.

-         Köszönöm – mosolyodott el Max őszintén. Majd eltorzult az arca, amikor hangos reccsenés kíséretében vált el a feje a testétől.

-         Vidd őt el innen – léptem elő a homályból, ahol eddig tartózkodtam. – Vidd őt Forks erdejébe. Találni fogsz egy faházat a folyótól nem messze. Ott lapuljatok meg, amíg nem érnek oda a többiek – néztem Alecre komolyan. – Az biztonságos hely – fűztem még hozzá. Alec pedig gondolkodás nélkül felnyalábolta a még mindig ájult lányt, és azonnal elindult, hogy teljesítse az utasításomat. Heather immáron jó kezekben volt, biztonságban. Így egyetlen feladatom volt hátra. Mégpedig megtalálni Prue-t, és elvinni innen. Hazavinni őt a családomhoz, ahol boldog lehet velünk. Viszont, amint ezt kigondoltam valaki hirtelen elkapott, én pedig átrepültem a szobán…

(Brian szemszöge)

A lányok úgy száguldottak végig Volterra várán, mint valami baljós árny első követei. Csak a halál és az égő máglyák sokasága mutatta, hogy milyen erős is ez a sereg, amelyet atyám toborzott össze a bosszújához az évek folyamán. Nem volt megállás. Apám nyilvánvalóan hazudott, amikor azt állította, hogy csak a vezetőket akarja kiiktatni. Mivel a lányok senkit sem kímélve törtek utat maguknak az ajtók felé.

-         Nézd, egy férfi, ott rohan Heatherrel a karjaiban – szorította meg a kezem Angela. – Gyere, menjünk, mi van, ha bántani akarja? – húzott maga után, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

-         Hé, állj meg – rohantunk át az erdőn a férfi nyomában. – Azonnal tedd le a húgomat – üvöltöttem rá.

-         A te húgod? – torpant meg hirtelen.

-         Igen, Heather az én húgom – bólintottam, majd odaléptem, hogy kivegyem a kezei közül az ikertestvéremet.

-         Nem fogom őt odaadni neked – tiltakozott a férfi azonnal. – Az a nő, az aranyszemű azt mondta, hogy vigyem őt el innen messze – pillantott le a húgomra. – Nem adom őt oda senkinek – ölelte magához még jobban.

-         A nő, aki utasított téged jól van? – kérdeztem idegesen. Bella miért nem jött el velük?

-         Igen, nem volt semmi baja – bólintott rá valószínűleg Alec. Ha jól emlékszem a nevére.

-         Rendben, ez jó hír – sóhajtottam fel. Bella akkor rendben lesz. Nem kell félteni, mert hozza a formáját. Sőt, talán már félúton jár forksba , hogy újra láthassa a családját. Azt hisze, hogy nekünk is az lesz a legjobb, hogyha hazamegyünk. - Kövess, elvezetünk téged haza – mondtam Alecnek barátságosan.

-         Legyen úgy – egyezett bele a fiú azonnal.

Amikor pedig futni kezdtünk Angelával, ő azonnal követett minket. Az út elég hosszú volt hazáig, de azért csak sikerült elérnünk a célunkat, még úgy is, hogy többször kellett igénybe vennünk különféle emberi közlekedési eszközöket is, hiszen nem övezte az utunkat végig erdő. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtunk csupán annyi volt, hogy Heather még mindig nem tért magához. Pedig már régen fel kellett volna ébrednie. Ez nem normális dolog. Megvizsgáltam, és korántsem érték sérülések. A légzése egyenletes, nem sérült meg sehol. Akkor viszont miért nem ébred fel végre?

-         Ne aggódj, ha eljön az ideje, akkor magához fog térni – simított végig a karomon szerelmem. – Gyere, hagyjuk őket magukra. Ahogy elnézem Alecnek esze ágában sincs elmozdulni mellőle – kezdett el kihúzni a szobából szerelmem.

-         Kérlek, szólj, hogyha felébredt – néztem még Alecre.

-         Azonnal értesítelek, ígérem – bólintott a fiú. Majd óvatosan felfeküdt az ágyra Heather mellé, és magához ölelte húgom törékeny testét.

-         Át kéne mennünk a nagy házba, nem gondolod? – kérdezte szerelmem kíváncsian. – Ha Bella és Prue már visszaértek, akkor egészen biztos, hogy oda mentek. Jó lenne megtudni biztosan, hogy minden rendben van velük is – mondta kedvesem.

-         Igen, igazad van. Talán átnézhetnénk – egyeztem bele azonnal. Igazság szerint nem tetszett nekem, hogy Bella még nem telefonált, ez nem jellemző rá egy ilyen szorult helyzetben.

-         Akkor induljunk most azonnal – fogta meg a kezem Angela. – Csak megnézzük, hogy jól vannak, minden rendben, és már jöhetünk is vissza, hogy várjuk Heather ébredését.

-         Rendben – nyomtam puszit a szájára. – Gyere – kezdtem el futni a Cullen ház irányába. Majd az ajtó előtt megállva udvariasan bekopogtattam.

-         Oh, kérlek, mondjátok, hogy Bella veletek van – nézett ránk Esme kétségbeesetten.

-         Hát nem értek haza? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Én itt vagyok – jelent meg az ajtóban Prue. – Bella azt mondta, hogyha elveszítenénk egymást, akkor jöjjek ide, és mondjam meg Esmének, hogy ő küldött engem – magyarázkodott. – Azt reméltük, hogy veletek van – fűzte még hozzá. – Volterrában már nem volt senki. Körbejártam, és azt hittem, hogy már eljött onnan, de még sincs itt. 

-         Különváltunk – ráztam meg a fejem.

-         Milyen fejetlenül harcoltok ti? – termett előttem Edward feldúltan. – Hogy hagyhattátok magára egy csata kellős közepén? Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlenek voltatok – dühöngött Edward. Majd elviharzott mellettünk, ki a szabadba.

-         Edward, most hová mész? – nézett rá Esme félve.

-         Megyek és megkeresem a feleségem, nem érdekel, hogy mit írt a levelében, nem érdekel, hogy nem kéne hülyeséget csinálnom. Azonnal indulok Volterrába, és megtalálom őt – mondta elszántan. – Nincs mit megbeszélnünk ezen a kérdésen. Mindannyian ezt tennétek, ha a párotok eltűnt volna. Nem igaz?

-         Igazad van, fiam, menj, de nem egyedül – mondta Carlisle határozottan.

-         Veled megyek – termett mellette Jasper, és Emmett.

-         Én is jövök – jelent meg Billy az ajtóban. – Jól jöhet egy farkas. Gyorsabban megtalálom a szagnyomott utána, mint egy vámpír – mondta határozottan.

-         Rendben – bólintott rá Edward. Amikor azonban Anthony és Jacob is jelentkezni akart, hogy velük mennek Billy hirtelen felemelte a kezét, hogy meg se szólaljanak. – Rátok itt van szükség. Kettőzött őrséget kérek a határokra. Elszabadulhattak vámpírok Volterrából, és visszakövethetik, hogy merről jött az ellenség. Telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ti vezetitek a falkát felváltva – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Szükség lehet rám, hogy megtaláljuk anyát – vetette ellen Anthony.

-         Tudom, hogy aggódsz érte, de ezzel most nem segítesz, fiam, szükség van itt is egy gondolatolvasóra – mondta Edward határozottan. – Ha erre jár valami idegen, vagy esetleg valaki a lányok közül, akkor szükség lehet az erődre. Meg kell védened a családunkat.

-         Rendben – adta meg magát Anthony. Bár láthatóan nem tetszett neki a helyzet. Mi pedig miután mindent megbeszéltünk, elindultunk, hogy felkutassuk Bellát, aki bárhol is legyen, egészen biztos, hogy bajban van, vagy bujkálni kényszerül, hogyha még nem került elő…   

(Heather szemszöge)

Sötétség, és homály. Mindenhol csak a félelem és a fájdalom. Nem akarom, hogy ez vegyen körül az egész örökkévalóságomban. Boldog akarok lenni végre. Talán, ha így maradok örökké, akkor egyre jobb lesz a helyzet, és szép lassan elfelejtek mindent?

-         Heather? Hallasz engem? – hallottam meg a szeretett hangot. Szerettem volna neki válaszolni, de nem voltam biztos benne, hogy ki akarok lépni a saját kis világomból. Jó volt nekem a sötétben. Még akkor is, hogyha tudtam, hogy Alec most már rendben van. – Kérlek, ébredj fel, kedvesem. Emlékszem mindenre, minden egyes pillanatunkra. Lassan térnek vissza az emlékek, de egyre világosabb lesz minden. Fel kell ébredned.

-         Alec  - kérdeztem még mindig behunyt szemmel.

-         Igen, én vagyok az – éreztem meg egy puha érintést az ajkaimon. – Nyisd ki a szemed, kicsim – simított végig a hajamon.

-         Nem akarom – tiltakoztam azonnal.

-         Miért nem? – kérdezte döbbenten.

-         Mert akkor kiderül, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság – motyogtam halkan.

-         A múlton már nem tudunk változtatni, de a jövő még a miénk lehet – biztatott Alec tovább. – A bátyád is nagyon aggódik miattad, és én is. Gyere vissza hozzánk – simított végig a hátamon.

-         Jól van, visszajövök – sóhajtottam fel.

Majd lassan kinyitottam a szemeimet, és azonnal találkoztam a már annyira hiányolt tűzvörös szempárral. Olyan gyengéd arckifejezéssel nézett rám, hogyha ember lennék, akkor még fekve is beleremegett volna a térdem. Ez egészen biztos.

-         Hiányoztál – nyomott gyengéd csókot a számra.

-         Te is hiányoztál nekem – karoltam át a nyakát.

Viszont a gyász a szívemben nem csitult. Az apám már korántsem volt ugyanaz a lélek, mint korábban, de akkor is az apám volt, és tudom, hogy mindig is szeretet minket a szíve mélyén. Ezen semmi sem változtatott. Amint eszembe jutott a heges arca, amivel olykor rám mosolygott, azonnal könnyek gyűltek a szemembe. Nekem ő volt a családom. Hogy hagyhatott el ilyen egyszerűen, amikor elérte a céljait? Ehhez egyáltalán nem volt joga. Milyen alapon dobta el magától az életet, amit velünk kellett volna töltenie?  

-         Sajnálom – nyomott puszit az arcomra.

-         Mit? – néztem rá értetlenül.

-         Brian elmondta, hogy édesapátok volt – nézett rám bűnbánóan.

-         Mindenképp megoldotta volna, hogy meghalhasson – mondtam határozottan. Meg akart halni, és ha nem most, akkor valamikor biztos, hogy megoldotta volna, hogy elragadja a végzet. – Én pedig sajnálom a húgodat – motyogtam halkan. Nem tudom, hogy mennyire sikerült őszintére a kijelentés, de nagyon igyekeztem nem megbántani őt.

-         Tudom, hogy a húgom milyen volt, nem kell magadra erőltetni ezeket a szavakat – mondta gyengéden.

-         Akkor is sajnálom – ismételtem meg.

-         Köszönöm – szorított magához. – Viszont, azt hiszem, hogy nincs hová mennem – fűzte még hozzá. – Volterrába nem akarok visszamenni.

-         Teremtsünk együtt új otthont, mit szólsz hozzá? Szerintem a bátyám nem veszi zokon, ha építünk az övé mellé egy kis szomszédos házikót – ajánlottam a lehetőséget.

-         Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ez a Cullenek vadászterülete, és farkasok is élnek itt állítólag, így nem tudok errefelé vadászni – gondolkozott el Alec.

-         Nem akarnád megpróbálni az állati vért? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve. – Akkor itt maradhatnánk, és befogadnának minket.

-         Az állati vér elég büdös, állítólag – fintorodott el.

-         A kedvemért, csak egy próbát tégy, kérlek – néztem rá könyörgő tekintettel.

-         Legyen – sóhajtott fel megadóan. – Akkor viszont, azt hiszem, hogy segítségre lesz szükségem.

-         Meg is fogod kapni a segítséget – mondtam boldogan. – Holnap reggel az első dolgunk lesz átmenni Carlisle-hoz. Ő mindig mindenkinek segít. Talán nekünk is hajlandó lesz megbocsátani, és segíteni. Legalábbis remélem, hogy így lesz.

-         Na és, ha mégsem? – kérdezett vissza.

-         Akkor megkérjük Bellát, ő egészen biztosan segít nekünk – mondtam határozottan.

-         A nőt, aki azt mondta, hogy hozzalak ide? Ő is errefelé él? – lepődött meg Alec.

-         Ő mondta, hogy hozz ide? – kérdeztem döbbenten.

-         Igen, azt mondta, hogy itt biztonságban leszünk – bólintott rá szerelmem.

-         Akkor azt hiszem, hogy tartozunk neki egy hatalmas köszönettel – néztem mélyen a szemeibe. Majd magamhoz rántottam egy csókra. Végre boldog leszek, és békében fogok élni. Letelepszem, és megalapíthatom a saját családomat. Mindig is erre vágytam. Bár úgy képzeltem el, hogy apa is velünk tart majd a boldog időkben…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 28. fejezet

28. fejezet

(Gabriella szemszöge)

Az utóbbi napok annyira boldogan és kiegyensúlyozottan teltek, hogy talán még az előző terhességem alkalmával sem voltam ennyire nyugodt és kipihent. Azt hiszem, hogy Jacobbal tökéletesen teljesítettük a küldetést, miszerint kiegyensúlyozottnak, és nyugodtnak kell lennem. Azt hiszem, hogy itt az ideje hazamenni, mert most már Jake lesz egyre idegesebb, hiszen nem tudunk semmit a többiekről. Jacob pedig igazi családcentrikus egyéniség, már nagyon aggódik értük. Főleg, hogy Anthony nem veszi fel neki a telefont már két napja.

-         Jó reggelt, kicsim – lépett be az ajtón szerelmem egy hatalmas tálcával. – Jól aludtatok?

-         Igen, nagyszerűen – mosolyogtam rá. Majd megvártam, amíg leült mellém az ágyra. – Gondolkodtam is – haraptam az ajkamba.

-         Halljuk – nézett rám kíváncsian.

-         Arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy hazamenjünk – vágtam rá azonnal.

-         Nem kell semmit sem tennünk, édesem. Most az az első, hogy te jól érezd magad és ne idegeskedj, mert akkor a kisbabánk is jól van. Te is tudod, hogy most ő a legfontosabb. Semmi más nem számít. A többiek együtt vannak, és nem eshet bajuk.

-         Te nem vagy itt boldog – mondtam komolyan.

-         Ez butaság, már hogyne lennék ott boldog, ahol te is velem vagy? – kérdezte döbbenten. – Te vagy a legfontosabb ember a számomra, és persze Tim, a családomat is imádom, de te élvezel feltétlen előnyt mindenkivel szemben.

-         Én most már rendben leszek, teljesen megnyugodtam, és többet nem fordul elő, hogy Phoebe valakit átrepít a szobán. Most már tudom kezelni az érzelmi kitöréseimet – mondtam határozottan.

-         Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul.

-         Igen, tökéletesen jól vagyok – vágtam rá határozottan. – Nem lesz semmi baj, ígérem – adtam rá a szavamat is. Most már biztos vagyok benne, hogy tökéletesen kordában tudom tartani az érzéseimet, és Phoebe tetteit is.

-         Rendben van, de ha baj van, akkor visszajövünk ide – mondta szerelmem komolyan. – Ez a feltétel. Megegyeztünk?

-         Igen, tökéletesen – bólintottam rá.

-         Helyes, akkor te reggelizz meg, én pedig addig összepakolok. Azután pedig indulhatunk, ha biztos vagy benne.

-         Ez egy remek terv, és igen, tökéletesen biztos vagyok benne – mondtam határozottan.

-         Jól van, akkor jó étvágyat – nyomott csókot a számra. Majd pakolni kezdett. Én pedig nekiláttam a mennyei rántottának, amit szerelmem nekem készített.

Egy fél óra múlva már a csomagokat összeszedve, útra készen álltunk a ház előtt, amit néhány nap alatt is nagyon megszerettem. Hiányozni fog ez a hely, de tudom, hogy itt az ideje, hogy hazamenjünk. Már én is kezdek határozottan aggódni a többiekért.

-         Indulhatunk? – simogatta meg az arcomat.

-         Igen, menjünk – bólintottam rá határozottan. Majd gyors csókot nyomtam a szájára.

-         Rendben, akkor indulás – biccentett kedvesem. Egy perccel később pedig már az autóban ültünk, és hazafelé tartottunk.

-         Szerintem Rose már egy komplett gyerekszobát berendezet Phoebe számára – kuncogtam fel hirtelen. Bele sem gondoltam, hogy ott hagytuk a tervezett gyerekszobát két divatdiktátor karmai között.

-         Nos, ami azt illeti, megvan rá az esély, hogy valóban átrendezték, vagy némiképpen át fogják rendezni azt a bizonyos szobát – kuncogott fel Jacob is.

-         Hamarosan meg fogjuk látni, előre azért ne izguljunk – mondtam mosolyogva.

-         Rendben, úgyis meglepetés lesz, ha csináltak valamit – egyezett bele szerelmem. – Egy óra múlva minden kiderül.

-         Igen, így van – dőltem hátra az ülésben, és kényelmesen elhelyezkedtem…

(Edward szemszöge)

Az éjszaka közepétől kezdve olyan furcsán érzem magam. Mintha csak valaki ellopta volna a jókedvemet, pedig nem sokkal ezelőtt még minden rendben volt. Vajon ez normális egy vámpírnál? Attól tartok, hogy valami súlyos probléma van velem, mert az egészen biztos, hogy ez nem normális dolog. Talán meg kéne beszélnem ezt valakivel. Carlisle, igen, ő a legalkalmasabb erre a helyzetre. A lányok nem tudhatnak meg semmit, mert olyan boldogok voltak, hogy jó kedvem van, így annak is kell maradnia. Bármi is történjék, nekem akkor is tökéletesen jó kedvem lesz. Legalábbis feléjük ezt fogom mutatni, hogy ne aggódjanak miattam. Semmiképpen sem szeretném, ha rosszul éreznék magukat velem. Azt hiszem, hogy át is megyek Carlisle-hoz. Az a biztos. Azonnal felkeltem az ágyról, amin eddig olvastam, majd kirontottam a házból, és a nagyház felé vettem az irányt, amikor hirtelen hangokat hallottam meg az éjszakában.

-         Vigyázzatok magatokra, és figyeljetek oda, hogy Edward nehogy meglásson titeket, mert akkor kérdezősködni kezd – magyarázta Esme Jaspernek és Alice-nek.

Jasper és Alice? Na de hol van Bella? Hol a feleségem? Miért nem láthatom meg a testvéreimet? Valami történt Bellával. Ért utol a felismerés. Meg kell tudnom mindent. Megvárom, amíg Alice és Jasper elmegy, és majd azután kitalálok valamit. Nem szabad konkretizálnom a terveimet, akkor Alice előtt le fogok bukni. Előbb megvárom, hogy kellő távolságba érjenek, és csak utána derítem ki, hogy mi történt. Igen, így lesz a legjobb. Semmi elhatározás idő előtt. Lapultam meg egy bokorban, hogy ne vegyenek észre. Majd figyeltem, ahogy Alice és Jasper eltűnik az éjszakában. Esme pedig aggódva néz utánuk, és nagyot sóhajtva fordult a Bellával közös otthonunk felé. Azután pedig bement a házba a többiekhez.

-         Valami itt nagyon nem stimmel – motyogtam magam elé.

Majd elhatároztam, hogy reggel faggatom ki a családom, addig pedig megpróbálok rájönni, hogy mi is az igazság, mert érzem, hogy itt motoszkál a fejemben, csak azt nem tudom, hogy hová bújt el ilyen nagyszerűen.

-         Azt hiszem, hogy jobb lesz, hogyha most hazamegyek, és kieszelem a tervet a helyzet felderítésére. Vagy talán mehetek a hegyekbe is. Nem tudhatja meg Alice, hogy mire készülök – mondogattam magamban.

Majd haza indultam. Valami több van ennek az egésznek a hátterében, mint amit most tudok. Márpedig ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt, mert igenis jogom van tudni, hogyha Alice és Jasper itt van, akkor hová lett a feleségem. Határoztam el. Meg fogom találni Bellát, akkor is, ha addig élek. Csak előtte kiszedem a részleteket a családomból, mert száz százalék, hogy valamit eltitkolnak előlem, méghozzá mindannyian.

Amint visszaértem a kis házunkba, másra sem tudtam gondolni, csak kedvesemre, így keresni akartam valamit, ami csakis az övé, hogy olyan legyen, mintha velem lenne. A kutatásaim során pedig kellemes meglepetésre bukkantam. Egy fényképalbum akadt a kezembe, amit fellapozva megtaláltam Bellát nagy pocakkal a tornácon ücsörögni még emberként, azután pedig vámpírként a kisfiúnkat a karjaiban tartva. Egyetlen egy apró hibája volt a képnek, az, hogy nem én voltam ott Bella jobbján, hanem Jacob mosolygott vissza rám a képről. Természetesen egyáltalán nem nehezteltem ezért Jacobra, hiszen ő volt az, aki megmentette a gyermekünket, és a szerelmemet is. A következő oldalon Anthony éppen mászott, majd már állt és sétált is. Egyszerűen tüneményes apróság volt. Csak úgy faltam a fotókat, amelyek mind-mind boldogságról árulkodtak, de ismertem Bellát, ez nem volt tökéletes boldogság. Látszott a szemében, hogy boldog, de nem olyan mértékben, amilyenben lehetne. Azután a képek változtak. Jake kivirágzott a bevésődése mellett, és Bella is egyre mosolygósabb lett, ahogy már három csöppség szaladgált és kúszott körbe a konyhában, ahol Bella és Dawn vidáman főzték az ebédet. Csodálatos képek voltak, olyanok, amelyekért bármit megadtam volna, hogy magam is jelen lehetek azokban a gyönyörű pillanatokban. Egyszerűen imádtam minden egyes képet, ami csak a szemem elé tárult. Egészen megfeledkeztem mindenről, ami eddig nyomasztott, és rájöttem valamire. Bella képes volt nélkülem végigcsinálni mindezt a családjáért, a gyermekünkért. Én képes leszek kivárni amíg újra együtt leszünk a családunk segítségével. Azt viszont tudnom kell, hogy hová lett valójában a szerelmem. Nem maradhatok kétségek között, mert annál talán nincs is rosszabb.

Annyira elgondolkodtam, hogy mire újra kinéztem az ablakon, odakint már minden világos volt. Így hát ránéztem az órára, és meg is állapítottam, hogy itt az ideje elindulni a nagy házba, mert a lányok már biztosan nagyon várják a kézműves-csokis kirándulást. Gyorsan átöltöztem, és néhány perccel később már ott is álltam a nagy ház előtt. Az ajtónál azonban megtorpantam. Azt hiszem, hogy az eddigi jó kedvemmel kéne belépnem, hogy a lányok ne csalódjanak. A problémáimat majd megbeszélem a többiekkel, hogyha a lányok már alszanak, és nem hallhatják meg a dolgot.

-         Jó reggelt – léptem be mosolyogva.

-         Szia, nagypapa – pattantak fel a lányok azonnal. Én pedig leguggoltam eléjük és széttártam a karjaimat, hogy magamhoz öleljem őket.

-         Sziasztok, rosszcsontok – nyomtam puszit az arcukra. – Várjátok már a csoki gyárat? – kérdeztem.

-         Még szép. Szív alakú csokoládé bonbonokat fogok készíteni. Minél többet – bólogatott Marie lelkesen.

-         Én pedig rózsákat fogok készíteni, és lóheréket – magyarázta Emily lelkesen.

-         Dédi, te mit fogsz csinálni? – fordultak Esme felé izgatottan.

-         Én majd állatfigurákat készítek a gyerekeknek az árvaházba – vágta rá fogadott anyám azonnal.

-         Na és te nagypapa? – fordultak most felém.

-         Én majd segítek mindenkinek, és mindenfélét készítek – válaszoltam határozottan. – Na, indulhatunk, hölgyeim?

-         Igen, mehetünk – bólintottak rá mindhárman.

-         Rendben, akkor este jövünk – intettem a többi nappaliban lévőnek, majd elindultunk a csokigyár felé, hogy a lányok kiélvezhessék ezt a napot is.

Nem telt sok időbe, amíg odaértünk a célunkhoz. A lányok, amint beléptünk izgatottan kezdtek keresgélni a lehetséges formák és csokoládék között, hogy miből is legyenek azok a bonbonok, és milyen ízesítéssel készüljenek pontosan. Én és Esme pedig csak nevetve figyeltük, ahogy kérdésekkel bombázzák a profi bonbonkészítő mestereket, akik természetesen örömmel válaszoltak a lányok minden kérdésére.

-         Hogy érzed magad, fiam? – kérdezte Esme kedvesen.

-         Nos, van néhány probléma, de ezt nem a gyerekek előtt kéne megbeszélnünk – motyogtam halkan.

-         Mire gondolsz, Edward? – nézett rám kérdőn.

-         Arra, hogy hová is ment Alice és Jasper az éjszaka közepén, amikor elvileg Bellával vannak együtt. Na, és ha tényleg együtt voltak, akkor hová lett közben Bella? – kérdeztem halkan suttogva.

-         Oh, drágám, ezt tényleg ne itt beszéljük meg – nyelt egy nagyot Esme.

-         Igen, szerintem sem ez a megfelelő hely és idő erre – bólintottam rá.

-         Hogyan jöttél rá? – kérdezte Esme kíváncsian. – Csak ennyit árulj el.

-         Az éjszaka furcsa üresség tört rám, egyik pillanatról a másikra. Át akartam menni a házba, hogy ne legyek egyedül és beszélgessek valakivel, amikor megláttalak téged, Alice-t és Jaspert, amint búcsúzkodtok, pedig Alice és Jasper elvileg a feleségemmel ment, de mégsem jött vissza velük, és ez szerintem eléggé aggasztó. Úgyhogy mindent meg akarok tudni arról, amit eltitkoltok előlem. Estig azonban még tudok várni. Majd akkor megbeszéljük ezt, hogyha a lányok már elaludtak – magyarázkodtam halkan.

-         Rendben, ez egy nagyon is jó ötlet – bólintott rá Esme azonnal.

-         Ti miért nem jöttök? – kérdezték a lányok kissé rosszallóan.

-         Már megyünk is – vágtam rá azonnal.

Majd Marie mellé siettem, aki a kis nyelvét is kidugta a koncentráció hevében, hogy tökéletesen betakarja a szív alakú alapot egy kis csokoládé pöttyel. Miközben pedig az egyik unokámnak segédkeztem, figyeltem a másik csöppséget is, a határozottan készítette a bonbonokat, olyan kézügyességgel, mint egész életében ezt csinálta volna. Akárcsak Esme, aki mindig is kreatív és tehetséges nő volt, most sem hazudtolta meg önmagát, és fantasztikus csokoládékölteményeket hozott létre.

-         Én is csinálhatok csokit az árváknak is? – kérdezte Marie.

-         Hát persze, kincsem – vágtam rá azonnal. – Bőven vettem nektek alapanyagot, úgyhogy ne fogd vissza magad.

-         Szerinted mit tegyek a tetejére? – nézett rám kérdőn. Miközben a tekintete ide-oda cikázott az apró virágdíszek, szívek, és katicabogárkák között.

-         Szerintem mindenfélét tegyél rá, amelyik tetszik – vágtam rá azonnal. – Minél többféle bonbont készítesz annál jobb lesz a dobozod tartalma – mondtam határozottan.

-         Tényleg? – kérdezte lelkesen.

-         Hát persze – bólintottam rá.

-         Akkor mindenfélét csinálok – látott neki a munkának. – Segítesz?

-         Hát persze, hogy segítek – álltam neki én is a díszítésnek.

-         Nézzétek, ezt csináltam anyának – mutatta fel másik unokám büszkén a műveit egy apró dobozban.

-         Ez nagyon jól sikerült – dicsértem meg.

-         Köszi, ha megennéd, akkor neked is szívesen készítenék, de így azt hiszem, hogy felesleges lenne – magyarázta a kis csöppség.

-         Igen, ebben egyet kell értenem – bólintottam rá. – Majd, ha kézműves szakköre megyünk a jövő héten, akkor készíthetsz nekem valami szépet – ajánlottam a lehetőséget.

-         Oké, ez jó ötlet – vágta rá hevesen. – Már tudom is, hogy mit fogok készíteni neked – gondolkodott el.

-         Nagyszerű, tetszeni fog – mosolyodtam el.

-         Hé, te meglested a gondolataimat? – nézett rám kissé durcásan. – Ezt meglepetésnek szántam – fonta karba a kis kezeit.

-         Bocsánat – kértem elnézést. – Viszont azt nem tudom, hogy pontosan milyen lesz, mert te még csak a tárgyat képzelted el. Hogy milyen lesz a színe, és a díszítése azt nem tudom.

-         Na jól van, ez igaz – bólintott rá. – Ez esetben megbocsátok – adta meg magát.

-         Köszönöm – nyomtam puszit a fejére. – Na, díszítsük ki ezt a csokoládét – álltam neki a csoki készítésének…

(Bella szemszöge)

Max egyre türelmetlenebb lett, ahogy közeledtünk Volterra felé. A lányok viszont egyre idegesebbek lettek, hogy mi is lesz. Bármennyire is bátrak voltak a lányok, akkor is féltek. Jobban, mint azt eddig hitték. Heather pedig már azon gondolkodott, hogy Alecet hogyan fogja kimenteni az őrületből, hogy ne veszítse el őt. Már csak néhány perc választott el minket a célunktól, és ez engem is félelemmel töltött el. Mi lesz, ha nem leszek elég erős? Ha elkapnak minket, és megölik a lányokat? Mi lesz, ha Aro győz, és ugyanúgy rabszolgák lesznek ezek a gyerekek, mint most. Ha pedig ez így lesz, akkor az csakis az én hibám lesz. Ezernyi kérdés, és veszély, én pedig eljöttem egyedül, ahelyett, hogy magammal hoztam volna Edwardot, hogy együtt legyünk jóban-rosszban, ahogy fogadtuk. Miért is hagytam otthon. Nélküle ez sokkal félelmetesebb, mint vele együtt lett volna.

-         Megállni, éjszakáig itt várunk – adta ki Max az utasítást.

Mire mindenki azonnal megállt. Majd leültek összevissza, ahogy sikerült a földön. Míg Max továbbra is idegesen mászkált fel-alá a csoportunk körül. Prue pedig mellém kuporodott.

-         Félek – suttogta a fülembe. – Biztos, hogy mindenkit a pajzsod alá tudsz vonni? – kérdezte félve.

-         Ne félj, meg tudom csinálni – mondtam határozottan. – Bőven befértek a pajzsom alá, a bűvölés pedig nektek megy a legjobban, úgyhogy nem kell félned semmitől – simítottam végig a hátán.

-         Dehogynem, nagyon is van mitől félni – motyogta Heather idegesen.

-         Meg tudjuk menteni Alecet – mondtam határozottan.

-         Ha apán múlik, akkor nem fogjuk, mert engem akar, és így apának ellenség – mondtam komolyan.

-         Segítek neked megmenteni, ne aggódj – suttogtam a fülébe.

-         Mi is segítünk – mondta Brian és Angela is határozottan.

-         Köszönöm – mondta Heather hálásan.

-         Szerintem, az lenne a legjobb, hogyha elkapnád Alecet, és elmenekülnél, a Forks melletti faházamban találkozunk – mondta Brian komolyan.

-         Azt nem lehet, apát nem hagyhatom itt – rázta meg a fejét Heather azonnal.

-         Maxre majd mi vigyázunk, te csak menekülj el a kedveseddel, kérlek – kérlelte Brian.

-         Talán – sóhajtott fel Heather. – Ha nincs más megoldás akkor meg fogom tenni.

-         Rendben van, nekem már ennyi is elég – biccentett Brian.

-         Vajon milyen lesz a bosszú vége után? – kérdezte Prue. – Eddig csakis ez a terv éltetett minket, de ha ennek vége, akkor hogy lesz? Max szélnek ereszt majd minket, vagy esetleg továbbra is egy család maradunk? Azért ez valami vége lesz, nem igaz? – nézett rám kérdőn.

-         Igen, az biztos, hogy valami ma éjjel véget ér – bólintottam rá. – Ha akarod, akkor neked ezután is van otthonod. Gyere velem haza – szorítottam meg a kezét. – Lányomként szeretnélek, és boldogan élhetnél nálunk – ajánlottam a lehetőséget.

-         Ez csodálatosan hangzik, de nem biztos, hogy el akarom hagyni – pillantott Max felé. – Nem hagyhatjuk magára, hiszen szeret minket a maga módján – mondta Prue határozottan. Én pedig elkaptam a pillanatot, amikor Max gyengéd pillantást küldött Prue felé, és még el is mosolyodott. Ezt viszont a világ minden kincséért se mutatta volna ki őszintén a lány felé, aki odáig van érte.

-         Készüljetek fel lányok, edzetek, egy óra múlva lemegy a nap, és indulunk – adta ki az utasítást Max.

-         Rendben, gyerünk – pattant fel Prue, és Heatherre nézett. A lány pedig azonnal felpattant, odament az egyik lányhoz, és kicsavarta a karját.

-         Prue – szóltam rá erélyesen. Mire azonnal rám emelte a tekintetét, és bocsánatkérő arckifejezéssel nézett rám.

-         Hagyd őket, ők így tanulták az edzést. Vagy csendben tűröd, vagy ki is köthetünk valahová egy órára, ha úgy jobban tetszik – sziszegte az arcomba. Majd tovább figyelte a lányokat, akik egymást bántották edzés címszóval.

-         Nem kedvelem az apádat, mondtam már – szusszantottam fel dühösen Brian és Angela mellett.

-         Őszintén szólva én sem rajongok érte, kedvesem – bólintott rá Angela is.

-         Na látjátok, ezen egyáltalán nem csodálkozom, de ő már csak ilyen. Nekem sem tetszenek a módszerei, de hát mit csináljak vele? A családját nem válogathatja meg az ember – rántotta meg a vállát Brian. – Viszont, ha már az ő módszereinél tartunk – vigyorodott el. – Kicsim, megtennél egy szívességet? – kérdezte mélyen Ang szemébe nézve.

-         Hát persze, mondd csak, drágám – mosolygott rá Angela. A következő pillanatban azonban már üveges tekintettel nézett előre. Majd megindult Max felé, és hatalmas pofont adott neki.

-         Brian, ezt meg hogy képzeled? – néztem rá dühösen. – Nem mondod komolyan, hogy te most Angelát, a szerelmedet bűvölted el, hogy megverje helyetted az apádat?

-         Nyugi, nem fog rá emlékezni, de ha mégis fog, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy jólesik neki, amit éppen csinál – mondta Brian határozottan.

-         Ki vagy te? – néztem rá csalódottan. – Az én barátom nem csinál ilyeneket – sétáltam el mellőle. Ezt ő sem gondolhatja komolyan.

-         Bella, készen állsz? – sietett mellém Prue.

-         Azt hiszem – sóhajtottam fel. Az túlzás, hogy készen állok, de minél előbb túlesünk ezen az egészen, annál hamarabb mehetek haza a családomhoz.

-         Lányok, itt az idő, alkonyodik – mondta Max határozottan. Hm… alkonyat a mi napszakunk. Edward és az én napszakom. Milyen ironikus, hogy most kezdődik el az egész. Amikor a nap véget ér, a csata kezdetét veszi. – Bella, a pajzsod? – nézett rám kérdőn Max.

-         Megvan – bólintottam.

-         Prue, próbálj meg elbűvölni – adta ki az utasítást Max.

-         Téged képes lesz, mert te a pajzsom alatt vagy – vágtam rá.

-         Akkor honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – kérdezte azonnal.

-         Onnan, hogy kénytelen leszel bízni bennem – válaszoltam idegesen.

-         Ha átversz azt valaki nagyon megbánja – szűrte a fogai között.

-         Ne izgulj, tudom, hogy mi a dolgom – morogtam rá.

-         Rendben, akkor itt az idő, mindenki tudja a dolgát, úgyhogy indulás – indult meg Max Volterra irányába. Mi pedig jobb híján követtük.

-         Maradj mindig mellettem – szorítottam meg Prue kezét.

-         Rendben van, úgy lesz – nyelt egy nagyot Prue. Majd néhány pillanattal később elértük a város határát, és akkor elkezdődött…