La Push vámpírja II. Új nemzedék - 14. fejezet

14. fejezet

(Johanna szemszöge)

Ez az étkezésem is a vécében kötött ki. Gondoltam miközben lerogytam a földre, miután végeztem. A gyomrom mostanában alig hajlandó befogadni bármit is. Bár legalább a folyadékot nem taszítja el magától a szervezetem, mert, ha még azt sem lennék képes magamban tartani, akkor már régen egy kórházi ágyat nyomnék. Még jó, hogy mostanában Billy nem sokat tartózkodik itthon, mert bőven van mit csinálnia a falka körül, így még nem tűntek fel neki a rosszulléteim. Egy ideig még nem szeretném neki elmondani, hogy több fogamzásgátlót is elfelejtettem bevenni, és a végén egy kis csöppség lett belőle. Sosem voltam felelőtlen ember, de annyi minden történt mostanában, hogy a legkisebb gondom a védekezés volt. Ami igazán nem rám vall, hiszen mindig is ügyeltem a részletekre. Még nem akartunk kisbabát. Billy is várni akart vele, ameddig megoldódnak a gondok a családunk körül, erre én elrontom az egészet.

-         Kicsim, odabent vagy? – hallottam meg Billy kissé aggódó hangját.

-         Igen, itt vagyok – szóltam ki vidáman. – Gondoltam kimosok néhány adag ruhát. Azután pedig lehet, hogy valamelyik nap kéne vásárolnunk is párat neked, mert az utóbbi időben néhány garnitúrát leamortizáltál. Mármint a rövidnadrágokat legalábbis, mivel jóformán csak azt hordasz – kuncogtam fel. Miközben feltápászkodtam a földről, és kicsit megigazgattam a ruhámat, és kiöblítettem a szám egy kis szájvízzel.

-         Hm… talán nem tetszik a viseletem? – lépett be az ajtón. Majd cinkos tekintettel nézett rám. – Ha nem tetszik a rövidnadrágom, akkor nem muszáj viselnem – kapta le magáról az egyetlen ruhadarabot, ami eltakarta a testét.

-         Billy – sütöttem le a szemeimet, és nagyot nyeltem. – Nemsokára hazaérnek a többiek. Jake és Anthony már biztosan alig várja a viszontlátást. Nem találhatnak minket az ágyban – haraptam az ajkamba.

-         Ki mondta, hogy az ágyba megyünk? – termett előttem, majd egy gyors mozdulattal a derekamra tűrte a szoknyámat. A bugyimmal azonban már nem volt ilyen kíméletes.

-         Drágám, nem hiszem, hogy sok időnk lenne még, mielőtt ideérnek – sóhajtottam fel. Billy most eléggé lényegre törő volt, pedig ez nem jellemző rá. Általában lassan és gyengéden szeretkezünk. Bár, be kell, hogy valljam, nem mondhatnám, hogy nem esett jól a hevessége. Hiszen én váltom ki belőle az érzést, ami miatt nem bír magával.

-         Majd gyorsak leszünk – harapott a fülcimpámba. Majd gyengéden mozgatni kezdte az ujjait a lábaim között. – Már pontosan tudom, hogy hogyan kell téged az őrületbe kergetni.

-         Efelől semmi kétség – nyögtem fel. – Abba ne hagyd – feszítettem magam még jobban a kezéhez.

-         Eszem ágában sincs – mosolyodott el. Majd egy határozott mozdulattal megfordított, hogy háttal álljak neki. Azután pedig egy kicsit előredöntött, hogy a kezeimmel megtámaszkodjak a mosdókagylón.

-         Billy, mi van veled? – fordítottam hátra a fejem.

-         Már meg sem kívánhatlak bármikor? – tett a magáévá lassan, és gyengéden.

-         Dehogynem – nyögtem fel elégedetten.

Ha engem kérdez, akkor minden egyes percben itt lenne a helye mögöttem, vagy előttem, teljesen mindegy, hogy hol és mikor. Csak az számít, hogy velem legyen, mert leginkább imádom őt, ráadásul pedig, egyszerűen tombolnak a hormonjaim. Nem tudok ellenállni a legkisebb simogatásnak sem. Görcsösen szorítottam a mosdókagylót, és ha lehetséges még hátrébb toltam a fenekemet, hogy Billy a lehető leginkább hozzám férhessen. Gátlástalanul sóhajtoztam, és sikoltoztam egészen addig, amíg a gyönyör át nem járta minden egyes porcikámat, és még a kislábujjam is görcsbe rándult a kielégültségtől. Nem sokkal később pedig kedvesem is követett engem. Ha Billy nem tartott volna olyan erősen, akkor egészen biztosan összerogyok, de így csak hátradőltem szerelmem mellkasához, és a gyengéd cirógatásait élveztem. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat. 

-         Hahó – hallottuk meg Jake türelmetlen hangját.

-         Mindjárt megyünk, várj egy picit – kiáltott ki Billy a testvérének. Majd egy szempillantás alatt elvált tőlem, és felkapta a nadrágját, és még egy pólót is. Én pedig gyorsan lekaptam egy bugyit a szárítóról. – Kész vagy? – nyújtotta felém szerelmem a kezét mosolyogva.

-         Igen, mehetünk – fogadtam el a felajánlott kezet. Majd hagytam, hogy Billy kivezessen a többiekhez. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy majdnem rajtakaptak minket egy meghitt pillanaton, de nem igazán sikerült. Mi van, ha már elég közel voltak hozzá, hogy hallják a sikolyaimat? Hiszen a gyerekek is velük vannak.

-         Billy – ragadta magához kedvesemet a két testvére.

-         Johanna – rohant felém Emily, majd egy szempillantás alatt a nyakamba vetette magát.

-         Szia, pöttöm – öleltem magamhoz az apró testet.

Vajon nekünk is ilyen tüneményes kisbabánk lesz? Emily és Marie olyan gyönyörű és aranyos. Csak remélni merem, hogy a mi kisbabánk is ilyen tüneményes kis lény lesz. Habár az én gyermekem minden bizonnyal nem lesz egyszerű lélek, de a nagyon türelmes, és fantasztikus apukája biztosan lágyítani fog a pici stílusán.

-         Szia, Johanna – mosolygott rám Emily. – Szia – tette az egyik kis kezét a hasamra, és finoman megsimogatta a pocakomat.

-         Emily – kaptam levegő után. – Honnan? – kérdeztem meg suttogva.

-         Ö lesz az én társam – simogatta tovább a pocakomat. – Billy még nem tudja, ugye? – kezdett el ő is suttogni.

-         Nem, még nem mondtam el neki – válaszoltam halkan.

-         Miért nem? Nem örülsz neki? – kérdezte kissé csalódottan.

-         Dehogynem, ő a legszebb ajándék, de még nem tudom, hogy hogyan kéne elmondanom neki. Tudod, nem igazán volt betervezve még.

-         Ha megtörtént, hát megtörtént, én örülök neki – simult hozzám szorosan.

-         Igen, én is örülök – mosolyodtam el. Tulajdonképpen mindig is szerettem volna kisbabát, de erre csak most jöttem rá igazán.

-         Johanna – termett előttem Justin. Én pedig csak döbbenten meredtem rá.

-         Mi történt veled? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-         Olyanná váltam, mint te – húzott magához egy ölelésre. – Remélem, hogy nem nagyon fogod bánni, hogy örökké el kell viselned engem – nyomott puszit az arcomra.

-         Nem, sokkal inkább örülök neki – szorítottam magamhoz erősen. Miért nem jutott ez nekem eszembe előbb? Hiszen tökéletes megoldás. Justin nem változott teljes vámpírrá, de mégis elég erős, és halhatatlan ahhoz, hogy soha ne veszítsem el. Ez egyszerűen tökéletes. Ennél többet nem is kívánhatnék.

-         Akkor jó, mert egy kicsit izgultam a reakcióid miatt – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Ezután mindannyian leültünk a nappaliban, és vidám beszélgetésbe kezdtünk. Közben előkerült egy apró nyuszi is, akit Anthony tett le az asztalra. Emily azonnal odarohant az apukája és a nyuszi mellé. Majd óvatosan megsimogatta a rémült kis állatkát.

-         Szia, Folti – cirógatta meg a nyuszit. – Ne aggódj, apa és én meggyógyítunk – fűzte még hozzá. Majd Anthony vezényletével sínbe tették a nyuszi lábát, és egy fáslival alaposan körbetekerték.

-         Hoztam neki répát – szaladt oda hozzájuk Marie is. – Ugye a nyuszik szeretik az ilyesmit? – kérdezte kissé csalódottan, amikor a nyuszi nem kezdett el azonnal enni.

-         Igen, szeretik, csak adjatok neki egy kis időt, most még meg van rémülve szegényke. Néhány perc múlva nekiesik majd a répának – mondta Anthony határozottan. – Hagyjátok egy kicsit levegőhöz jutni, és szép fokozatosan elkezd majd bízni bennetek – magyarázta a lányoknak.

-         Jól van, értjük – válaszolták a lányok. Majd leültek a kanapéra, és türelmesen várták, hogy a nyuszi megnyugodjon, és enni kezdjen. Emily természetesen az én ölembe ült, és amikor a többiek nem figyeltek lopva végigsimított a hasamon. Amin én csak mosolyogni tudtam.

-         Nem vagytok éhesek? – kérdeztem meg hirtelen. Már jócskán vacsoraidő volt, és mintha Marie gyomra is rosszul viselné az ürességet, legalábbis, ha jól hallottam. Na és őszintén szólva már én is el bírtam volna viselni néhány falat ételt.

-         Én tudnék enni – bólintott rá azonnal Emily.

-         Elvileg anyáék főztek nekünk, úgyhogy ha gondoljátok, gyertek át ti is a Cullen házba vacsorázni – mondta Anthony mosolyogva.

-         Én ma este inkább pihennék egy kicsit, ha nem haragszotok, de holnap átmegyünk – utasítottam el kedvesen.

Szeretném megmondani ma este Billynek, hogy kisbabánk lesz. Nem akarom, hogy mástól tudja meg a hírt. Üzentem gondolatban Anthonynak, aki alig láthatóan biccentett egyet. Hogyha Emily tudja, akkor biztosan a többiek is tudják a hírt. Te jó ég, már régen el kellett volna mondanom neki. Pont a kisbaba apja lesz az utolsó, aki megtudja, hogy apuka lesz? Azt nem engedhetem meg. Csak van valaki, aki még meglepődik majd a jó hírek hallatán. Már mindenki tudja? Kérdeztem meg Anthonyt gondolatban. A legnagyobb örömömre aprót rázott a fején, ezzel választ adva nekem.

-         Akkor mi megyünk is, hogy pihenhessetek egy kicsit – állt fel Anthony. – Holnap reggel átjöttök hozzánk? – fordult még Billy és én felém.

-         Mindenképpen – bólintott rá azonnal szerelmem.

-         Szia, Johanna – lépett elém Emily. Majd nagy, cuppanós puszit adott nekem, és azután Billynek is. Végül pedig a nyuszi felé fordult, és lassan kezdett el közelíteni felé. – Szia, Folti. Ne félj, nem foglak bántani – simított végig óvatosan a fején. Amikor pedig a nyuszi nyugodtan feküdt tovább, óvatosan alányúlt, és felvette, hogy gyengéden magához ölelhesse. Majd még egy pulóverrel is betakarta a kis állatott. – Az én szobámban fogsz aludni – nyomott puszit a fejére. Úgy láttam, hogy nagyon is kedveli ezt az apró teremtményt. Nem tudom, hogy hol találta, de nem hiszem, hogy egykönnyen képes lenne elengedni maga mellől. – Apu, viszel? – nézett Anthonyra kérlelőn.

-         Hát persze – vette az ölébe azonnal az apukája.

-         Én utazhatok Jake bácsin, Gabyval és Timmel? – kérdezte Marie az anyukáját.

-         Hát persze, kincsem – bólintott rá Nathalie azonnal.

Lassan mindenki kiment, és mi is kikísértük őket az ajtón. Nathalie nem törődve a ruháival gyorsan átváltozott, ahogy Jacob is. Ezután pedig mindenki nekiiramodott, hogy átmenjen a Cullen házba, kivéve Justint, és Tanyát.

-         Mi hazamegyünk Denaliba, és magunkkal hozzuk a többieket is, már aggódhatnak értünk – magyarázta bátyám. – Néhány napon belül visszaérünk. Addig is nagyon vigyázzatok magatokra és egymásra is – ölelt magához Justin. Majd Tanya is elbúcsúzott mind a kettőnktől, és elfutottak az erdő irányába.

Billy és én még jó ideig figyeltük a távolodó alakokat, egészen addig, amíg végleg el nem tűntek a látóhatárunkból, majd szerelmem felkapott, és meg sem állt velem a hálószobáig.

-         Mit szólnál egy forró fürdőhöz? Az előbb nem sok időnk volt egy kis utójátékra – csókolt a nyakamba.

-         Nagyon jól hangzik – sóhajtottam fel. Szerettem, hogy ügyelt a részletekre, és imádtam a szeretkezéseink utáni perceket, amikor csak simogattuk, és szeretgettük egymást.

-         Rendben, te addig csak pihenj – nyomott még egy puszit a homlokomra, majd eltűnt. Én pedig felültem az ágyon, és vártam. Ameddig pedig ott ültem, próbáltam kitalálni, hogy hogyan lenne a legkíméletesebb közölnöm a tényt, hogy teherbe estem.

-         Billy, terhes vagyok – suttogtam magam elé. Nem jó, túl hétköznapi. – Billy, eljön hozzánk a gólya, úgy hét hónap múlva – próbálkoztam újra. Uh, ez több, mint szánalmas. – Kisbabánk lesz – motyogtam magam elé. Hm… egyszerű, és célravezető. – Áldott állapotban vagyok – gondolkodtam tovább. Nem, ez olyan, mintha száz évvel korábban lennénk. Manapság már nem igazán szokás ilyet mondani. Hogy is csinálta Gabriella? Vett egy kiscipőt, és odaajándékozta Jacobnak, aki ebből rájött, hogy gyermekük lesz. Valami ilyesmi lenne az igazi. Ez olyan gesztus, ami szép, és meghitt, nem hétköznapi.

-         Kicsim, kész a fürdő – sétált vissza hozzám szerelmem. – Gyere, mártózzunk egyet, azután pedig aludjunk egy nagyot.

-         Ma nem mész járőrözni? – csillant fel a szemem.

-         Nem, Anthony elvállalta a falkát ma éjszakára, azt mondta, hogy pihennem kéne egyet, mert nyúzott vagyok – mondta kedvesem. Ezt majd holnap meg kell hálálnom neki, mert biztosan azért vállalta el, hogy Billy velem tölthesse az éjszakát.

-         Ez nagyszerű hír – mosolyodtam el szélesen.

-         Hm… ennyire hiányoztam? – ült le elém az ágyba.

-         Az nem kifejezés – bújtam hozzá. Mióta is vagyok én ilyen bújós? Ez Billy előtt soha nem volt az én stílusom. Most pedig még inkább igénylem az ölelgetést, és a szeretgetést, mint valaha.

-         Ezt örömmel hallom – emelt fel az ágyról. Azután pedig magával vitt a fürdőbe, és felemelte mindkét karomat a fejem fölé. Majd gyorsan lehúzta rólam a ruhámat. Én pedig boldogan hagytam, hogy megszabadítson minden egyes darabtól. – Egy picit nőtt a pocakod – mosolyodott el boldogan.

-         Hogy mondod? – kerekedtek ki a szemeim a rémülettől. Nem lehet, hogy már rájött magától.

-         Jaj, kicsim, nem úgy értettem, ahogy gondolod – mentegetőzött Billy azonnal. – Egyáltalán nem vagy kövér, vagy bármi ilyesmi. Én csak, nekem tetszik, hogy már nem vagy annyira beesett pocakú. Szerintem, csodálatosan nézel ki.

-         Oh, így már egészen máshogy hangzik az előző mondatod – mosolyodtam el. Kis híján szívrohamot kaptam, hogy már réges rég tud róla, hogy kisbabát várok. Azt akartam, hogy tőlem tudja meg. Látni akarom az első reakcióit. Az őszinte, és igaz megnyilvánulásait.

-         Furcsa vagy ma, Johanna. Mi a baj? – simított végig az arcomon.

-         Nem, nincs semmi baj. Gyere, bújjunk be a vízbe, mielőtt még kihűlne – fogtam meg a kezét. Majd magam után húztam a kádba. Miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk a gondolataim újra a vallomásom körül kezdtek el forogni.

-         Johanna, itt vagy? – szakított ki a gondolataimból Billy kissé morcos hangja. – Mi bánt? Ki vele. Addig nem foglak békén hagyni, ameddig nem mondod el, hogy mi a baj.

-         Én… hogy is mondjam, öhm… - gondolkodtam el. Nem tudtam, hogy végül is hogyan nyögjem ki a tényeket. Mi lesz, ha Billy megharagszik érte?

-         Nézd, sajnálom, hogy az előbb rád förmedtem, csak mondd el, kérlek, hogy mi a baj – cirógatta meg a karomat.       

-         Igazából, nincs semmi baj – fordítottam hátra a fejemet, hogy rá nézhessek. – Mi, hogy is mondjam csak. Mit szólnál, ha mostantól hárman lennénk? – simítottam a tenyerét a pocakomra.

-         Hogy mi? – kerekedtek ki a szemei. Majd olyan szélesen elmosolyodott, amilyet még soha életemben nem láttam. Ilyen boldog mosolyt talán még soha életemben nem láttam senkitől sem.

-         Tényleg örülsz neki? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Most viccelsz? Apa leszek – kiáltott fel boldogan. – Igaz, hogy azt nem értem, hogy hogyan lehetséges, hiszen fogamzásgátlót szedsz, de elképesztően örülök neki, hogy kisbabánk lesz – kezdte el simogatni a hasamat. – Miért féltél ennyire elmondani? – lett az arca gondterhelt hirtelen.

-         Én, igazság szerint, nagyon sok gondod volt mostanában, és nem akartalak még én is terhelni. Ráadásul, még nem beszéltünk róla, hogy akarunk kisbabát.

-         Dehogynem – vágott közbe. – Már akkor reménykedtem, hogy valamelyik teszted pozitív lesz, amikor behoztad magaddal azt az ötliteres narancslevet a fürdőbe, és egymás után öt tesztet végeztél el, és én rajtakaptalak.

-         Tényleg? – kérdeztem döbbenten.

-         Nem is tudod, hogy mennyire sajnáltam, hogy nem estél teherbe már akkor. Alig vártam, hogy végre én is apa lehessek. Köszönöm – nyomott puszit a nyakamra. – Nagyon szeretlek.

-         Én is nagyon szeretlek – fordultam szembe vele, és magamhoz szorítottam.

Annyira boldog voltam. Eddig még soha nem éreztem ilyesmit. Anya leszek, saját családom lesz, ami nem csak a bátyámból fog állni, hanem a leendő férjemből, és a gyermekünkből. Egy apró, kisfiú. Igen, biztosan kisfiú lesz, mert Emily már be is vésődött ebbe az apró kis életbe. Olyan boldogság fogott el, amilyet még soha életemben nem éreztem ez előtt. Felhőtlenül boldog voltam. Igazán, és őszintén. Olyan érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket azt hittem, hogy végleg kiöltem magamból, amikor az árvaházba kerültem. Hiszen annyiszor elismételtem ott, hogy soha nem lesz gyermekem, mert bármelyik pillanatban balesetet szenvedhetek, és ő is az én sorsomra fog jutni. Bedugják egy árvaházba, és úgy rángatják, ahogy csak a kedvük tartja. Nem lesz, aki magához ölelje, ha fél, nem fogják éjszakánként betakargatni, és megpuszilni. Szeretettel elhalmozni, vigasztalni, ha szomorú. Rajongani érte, amíg csak él. Viszont Billy szinte sebezhetetlen, és most már én is határozottan erős vagyok. Ráadásul ezt a kisbabát egy hatalmas család fogja körülvenni. Soha, semmilyen körülmények között nem marad majd egyedül, hiszen egy halhatatlan család veszi majd körül őt.

-         Azt hiszem, hogy ideje lenne kiszállnunk a vízből – állt fel Billy óvatosan engem is magával húzva.

-         Hm? – pillantottam fel rá kissé kábán.

-         Úgy látom, hogy itt az ideje egy kis pihenésnek – törölgetett meg Billy gyengéden. Majd belebújtatott a köntösömbe, és ő is felkapta magára a sajátját. Azután pedig egymást ölelve sétáltunk el az ágyig, ahol gyorsan bebújtam a takaró alá, úgy köntösben, ahogy voltam. Billy pedig követte a példámat.

-         Jó éjszakát – ásítottam fel. Majd keresni kezdtem a kezét, ami néhány pillanattal később már a hasamon pihent, és lágyan cirógatta az említett testrészt.

-         Neked is jó éjt, kicsim. Na és persze neked is – simított még párat a pocakomon.

Majd a kezét megpihentette rajta. Néhány pillanattal később pedig már egyenletesen szuszogott mögöttem. Szegény, már napok óta nem aludt rendes ágyban. Ha odakint egyáltalán aludt egy szemhunyásnyit is. Nagyon fáradt volt, ez látszott rajta már akkor is, amikor hazaért. Így egyáltalán nem vettem zokon, hogy már alszik is. Inkább még egy kicsit közelebb fészkeltem magam hozzá, néhány perccel később pedig követtem őt én is az álmok birodalmába.

Nem tudom, hogy mikor kezdhettem el ébredezni, de azt éreztem, hogy a nap már süt rám az ablakon keresztül, és halk motoszkálást hallottam a szobában. Billy már biztosan felébredt, és készülődik, hogy átmenjünk a többiekhez a Cullen házba.

-         Mindjárt magamhoz térek – motyogtam halkan, majd a másik oldalamra fordultam.

-         Ráérsz még, pihenj csak – éreztem meg egy forró érintést az arcomon. Ami jóleső borzongással járt át. Szerettem ezt a természetes mozdulatot, amivel minden reggel megajándékozott.

-         Nem, mindjárt kelek, mennünk kell, tudom – ásítottam egy nagyot.

-         Annyira azért nem kell sietnünk – csapta meg az orromat a finom kávéillat.

Amire rögtön kipattantak a szemeim. A látványtól pedig, ami elém tárult egyszerűen elakadt a lélegzetem. Az ágyunkon körbe lufik voltak felkötözve, és egy hatalmas plüss farkas nézett vissza rám az ágy végéből. A szoba egyik sarkában pedig egy apró citromfa állt. A boldogságtól könnybe lábadt a szemem. Még életemben nem volt részem ilyen csodálatos meglepetésben. Vajon mikor kelhetett fel Billy, hogy mindezt előkészítse?

-         Ez egyszerűen gyönyörű – mosolyogtam rá szerelmemre.

-         Ez a legkevesebb – nyomott édes csókot a számra. Majd a kezembe adta a reggeli kávémat. – Koffeinmentes – mondta komolyan. – Mostantól nem kapsz semmi koffeint, ameddig a kicsi odabent van.

-         Hm… nagyon alapos – mosolyodtam el.

Azután pedig belekortyoltam a kávéba. Az íze pontosan ugyanolyan finom volt, mintha rendes kávé lenne, úgyhogy jóízűen kortyoltam el a forró italt, miután Billyt is lehúztam magam mellé az ágyra. Egész reggel gyönyörködtem a meglepetésekben. A plüss farkas természetesen a kisbabánké lesz. A citromfát viszont én kaptam. Billy biztosan észrevette, hogy már hetek óta vágyakozva néztem ezt a növényt a virágboltban. Annyira vágytam mindig is rá, hogy saját citromot termeszthessek. Csak annyit, amennyi nekem elég a teámba.

-         Nagyon szépen köszönöm, de igazán nem kellett volna – nyomtam puszit kedvesem nyakára.

-         Inkább én köszönöm – nyomott puszit a hasamra. – El sem tudod képzelni, hogy milyen boldoggá tettél.

-         Szerintem egymást tettük boldoggá – kuncogtam fel. – Mit szólnál, ha ebben kiegyeznénk?

-         Jól hangzik – bólintott rá Billy. – Remélem éhes vagy, mert ez még nem minden – mutatott körbe a szobán boldogan.

-         Mint a farkas – biccentettem.

-         Helyes válasz – nevetett fel Billy.

Majd kikecmeregtünk az ágyból, és azonnal a konyhába mentünk. Ahol igazi terülj-terülj asztalkám fogadott. Bőségesen elkészített tojásrántotta, péksütemények. Még kávé, tea, és gyümölcslé. Na és még ki tudja, hogy mi minden. 

-         Ki fogja ezt mind megenni? – kérdeztem nagyot nyelve.

-         Hát természetesen mi – vezetett Billy az asztalhoz.

Majd ő is leült, és mindketten nekiestünk a reggelinek. Éhesebb voltam, mint gondoltam, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy alig maradt néhány falat étel az egész asztalon, pedig én egyáltalán nem szoktam ennyit enni, de ez most annyira jól esett. Meglepő módon most még a gyomrom sem émelygett. Hm… talán végre megmarad bennem egy reggeli, olyan hosszú idő után? Nagyon remélem, hogy így lesz.

-         Mikor megyünk át a többiekhez? Azt hiszem, hogy be kéne jelentenünk a jó hírt – néztem kedvesemre mosolyogva.

-         Amint elkészültél te is – válaszolta szerelmem. – Amíg te letusolsz és felöltözöl, addig én rendbe rakom a konyhát. – Mit szólnál, ha kiegyeznénk egy fél órában?

-         Az bőven elég lesz – hörpintettem ki a poharamból a narancslevem utolsó kortyait, majd felálltam és besiettem a fürdőbe.

Azonnal ledobtam a köntösöm és már készültem beállni a zuhany alá, amikor megláttam magam a tükörben. Még soha nem láttam magam ilyen sugárzónak. Az arcom nem volt beesett az állandó kialvatlanságtól. A szemem alól eltűntek a karikák, amik már kislánykorom óta ott voltak. A testem is kicsit erősebb lett, mint amilyen volt. Egyáltalán nem lettem kövér, vagy csak duci, de mégis teltebb lettem. Egészségesebb. Még néhány pillanatig vizsgálgattam az új önmagamat a tükörben. Majd széles mosollyal az arcomon léptem be a zuhany alá. Tetszett az új Johanna. Jobban tetszett, mint valaha.

-         Mint egy szerelmes kis csitri – csóváltam meg a fejem, amikor belegondoltam, hogy hogyan is viselkedem. Azután pedig széles mosollyal az arcomon nyitottam meg a zuhanyt…

      

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 13. fejezet

13. fejezet

(Emily szemszöge)

Izgalommal vegyes félelemmel vágtam neki az útnak hazafelé. Marie szorosan apához bújt, és még szinte aludt. Én viszont már réges rég tökéletesen éber voltam. Azt tudtam, hogy vissza akarok menni, de azt nem tudtam, hogy mennyire jó ötlet ez az egész. Engem egyáltalán nem zavartak az esetleges problémák, mert tudtam, hogy meg tudjuk védeni magunkat, de a húgom egészen más tészta. Ő határozottan naiv természet, és nem voltam biztos benne, hogy a nagyi terve tökéletes. Bár egyáltalán nem hangzott rosszul, viszont az biztos, hogy minden egyes pillanatban figyelni fogom Marie-t, és nem hagyom, hogy veszélyessé váljon a családunk számára.

-         Anyu? – néztem fel rá kérdőn. Nem tudtam, hogy mennyire haragszanak rám azért, amiért a nagyi mellé álltam. Bár egyáltalán nem bántam meg a dolgot, mert szerintem legalább ő a sarkára állt a családból.

-         Tessék, kicsim – mosolygott rám kedvesem.

-         Mekkora bajban vagyok? – kérdeztem rá nyíltan.

-         Egyáltalán nem vagy bajban, édesem – nyomott puszit anya az arcomra. – Megértjük az indokaidat, és egyébként is mindenképpen vissza kellett volna mennünk La Pushba a történtek fényében.

-         A történtek fényében? – húztam fel a szemöldököm.

-         A bevésődésed ott van, és egy farkast elszakítani az éltető fényétől súlyos vétség a falkában. Tehát, gyakorlatilag már akkor is csomagoltunk volna, hogyha elmondod nekünk, hogy mit érzel.

-         Tényleg? – kérdeztem döbbenten.

-         Hát persze, hiszen a te boldogságod pontosan ugyanolyan fontos, mint a húgodé. Marie már megtalálta a boldogságot Tim mellett, te pedig Johanna és Billy kisfia mellett fogod megtalálni, ez egészen biztos.

-         A nagyira sem haragszotok? – kíváncsiskodtam tovább.

-         Ami azt illeti, Bellához még lesz néhány szavam, de valamilyen szinten megértem őt is. Nekem sem tetszett a dolog, hogy elhagytuk La Pusht, hiszen így már jó ideje nem találkozhattam a szüleimmel, akiket imádok, és az öcsémmel sem. Hiányoznak.

-         Nekem is hiányoznak – sóhajtottam fel. – Nem csak ők, mindenki. A légkör, a család, a táj, minden, ami csak fontos lehet egy farkasnak. Szeretném, ha mindig La Pushban lehetnék.

-         Úgy is lesz, kincsem – cirógatta meg a hátam.

-         Én szeretnék világot látni, legalább néhány helyet – kezdett el ébredezni Marie. – Párizst, Angliát – ábrándozott húgom.

-         Talán egy-egy hétre igen, de mindig visszamennék az otthonomba – egyeztem bele.

-         Úgy lesz, drágáim, majd meglátjátok – mondta apa határozottan. – Mindent látni fogtok, és boldogan fogtok élni. Nem lesz ebben semmi hiba. Lerendezzük a minket fenyegető veszélyt egyszer, s mindenkorra. Utána pedig minden rendben lesz.

-         Ez jól hangzik – lépett mellénk Gaby és Jake, a még mindig szunyókáló Timmel együtt.

-         Hogy vagy Gaby? Már nem émelyeg a gyomrod? – kérdezte anya aggódva.

-         Nem, nincs semmi baj – mosolyodott el Gaby. – Azt hiszem, hogy ez csak az idegeskedés miatt van.

-         Szerintem pedig meg kéne vizsgálnia a dokinak, ha hazaértünk – mondta Jake szigorúan. - Jobban örülnék, ha Carlisle megnyugtatna minket, hogy nincs semmi bajod. Most pedig dőlj le egy kicsit, Tim is alszik még.

-         Nem vagyok fáradt – rázta meg a fejét Gaby.

-         Nem is mondtam, hogy fáradt vagy, de ettől még lazíthatsz egy picit – mondta Jacob lágyan.

-         Majd én megmasszírozlak – ajánlkoztam lelkesen. – Anyu és apu szerint én nagyszerű doktornéni vagyok.

-         Én pedig szívesen alszok még versenyt Timmel – mondta húgom lelkesen. A kis álomszuszék. Ahhoz képest, hogy régebben nem is akart aludni, most alig lehet ébren tartani.

-         Jól van, sosem utasítanék vissza egy ilyen kedves masszázsra való invitálást – fogta meg a kezem. Én pedig mosolyogva követtem őt a kabinba. Még úgyis elég sokáig fogunk hajókázni, ez egészen biztos, én pedig már nagyon ki szerettem volna próbálni, hogy mennyit is tanultam abból a masszírozós könyvből, amit nemrég olvastam. Hát igen, anyáék még nem is tudják, hogy Marie és én már folyékonyan olvasunk, és egy kicsit írni is tudunk. – Feküdj le az ágyra – mutattam izgatottan a kabin fala felé. – A hasadra, légy szíves – fűztem még hozzá.

-         Rendben – mosolyodott el Gabriella. Majd engedelmesen levette a felsőjét, azután pedig kényelmesen lefeküdt az ágyra. Én pedig azonnal feltérdeltem mellé, és egy kis testápolót öntöttem a tenyerembe, majd két kézzel masszírozni kezdtem Gaby igencsak feszült izmait.

-         Mitől vagy ilyen ideges? – kérdeztem kíváncsian.

-         Túl sok minden történt hirtelen mostanában – válaszolta halkan.

-         Mi az a túl sok minden? Mármint, persze, felbukkant ez a Max a családjával. Azután pedig el kellett rejtőzködnünk, de sosem láttalak még ilyen feszültnek. Mondd el nyugodtan, hogy mi bánt.

-         Nem is tudom. Mostanában furcsán érzem magam, amit nem értek. Nem bírom megenni a halat, pedig valaha imádtam. Ellenben a steak és sült krumpli csábítanak. Ahogy az almás pite is, pedig én mindig a túrós édességeket kedveltem. Nem egészen értem az egészet. Mindegy, talán csak a sok idegesség, és a furcsa létezésem miatt változom – sóhajtott fel elégedetten, amikor a derekát kezdtem masszírozni.

-         Nem hiszem, hogy az étrendváltás a stressztől lenne, bár az lehetséges, hogy a különös mivoltod miatt van, de szerintem nincs okod emiatt idegeskedni – gondolkodtam hangosan. Választ azonban már nem kaptam, mert Gaby elaludt a masszázs közben. Mosolyogva dőltem le mellé, és azt figyelmet, ahogy nyugodtan alszik. Szerettem, amikor a körülöttem lévők nyugodtak, és kiegyensúlyozottak voltak. 

-         Mi a helyzet? – settenkedett be Jake halkan az ajtón.

-         Elaludt – mutattam vigyorogva a kedvesére.

-         Nagyon ügyes vagy – mosolyodott el. – Nekem egész éjjel nem sikerült elaltatnom. Két napja nem nagyon tud aludni egy jót, de fogalmam sincs, hogy miért. Utána pedig kiegyensúlyozatlan, szédülékeny, és gyenge. Nem tudom, hogy mi a baj, de az biztos, hogy ki fogom deríteni valahogy a dolgot. Carlisle majd rájön a problémára.

-         Dédpapa egészen biztosan rá fog jönni a gondra, nincs miért aggódni – bólintottam rá én is.

-         Phoebe – suttogta Gabriella hirtelen. – Minden rendben lesz, életem. Tudom, hogy gyönyörű leszel, csak még egy perc, és készen leszel.

-         Ki az a Phoebe? – kérdeztem kíváncsian Jacobtól.

-         Fogalmam sincs – nézett rám Jake is döbbenten. – Még sosem hallottam ezt a nevet Gabytól. Talán egy régi barátnő, aki hiányzik neki, vagy egy elfeledett barát, akit szeretne megtalálni.

-         Értem. Lehet, hogy ez a Phoebe az oka annak, hogy mostanában nem pihen jól? – kérdeztem hirtelen. - Nagypapa szerint, ha nem nyugodt a lelked, akkor nem tudsz túllépni a fájdalmas dolgokon.

-         Ebben biztosan van igazság – bólintott rá Jacob. – Majd ha alkalmas lesz a pillanat, akkor kikérdezem őt erről a lányról.

-         Rendben – biccentettem. – Addig is kettesben hagylak titeket – pattantam fel az ágyról Majd egy szempillantás alatt kiszaladtam a szobából, hogy megkeressem anyáékat. Nem akartam zavarni Marie-t és Timet, már biztosan alszanak ők is.

-         Anyu, apu – szaladtam fel a fedélzetre, de nem találtam ott senkit. Akkor biztos a kabinjukban vannak. Azonnal odaszaladtam az ajtó elé, de elég nagy volt a csend, úgyhogy csak halkan settenkedtem be a szobába. Apu a hátán feküdt, anyu pedig hozzábújt. Anya aludt, de apa azonnal rám mosolygott, majd intett, hogy menjek oda én is. Lábujjhegyen az ágyhoz szaladtam, majd felmásztam a mellkasára, és kényelmesen befészkeltem magam.

-         Szia, kicsim – nyomott puszit a fejem búbjára.

-         Szia – néztem fel rá. Majd a hüvelykujjam bedugtam a számba, és visszafeküdtem apára. Lehet, hogy még jól is esik egy kis pihengetés, annak ellenére is, hogy nem vagyok álmos.

-         Erről lassan le kéne szoknotok, kincsem – húzta ki apa az ujjam a számból.

-         Igen, tudom, de ez olyan megnyugtató dolog. Pótcselekvés, ahogy anya szokta mondani.

-         Csak annyit kérek, hogy próbáljátok meg elhagyni ezt a hugicáddal együtt – kezdte el cirógatni apu a hátamat a szabad kezével.

-         Rendben van, megígérem – húztam magamra egy kicsit a takaróból. – Mennyi idő még, ameddig odaérünk? – kérdeztem halkan. Nem akartam anyát felébreszteni.

-         Még néhány óra, Emily – válaszolta apa is halkan. – Jól sejtem, hogy mindenekelőtt szeretnél benézni Johannához?

-         Csak, hogyha nem okoz túl nagy gondot, de megértem, hogyha előbb a többiekhez megyünk.

-         Életem, mikor tanulod meg végre, hogy nem kell mindenkit magad elé helyezned? Neked kell itt a gyermeknek lenned, de te mégis sokkal inkább felnőtt vagy itt bárkinél is. Ne gondolkozz mindig azon, hogy másoknak hogyan jó, az is legyen néha fontos, hogy te mi szeretnél – magyarázta apa.

-         Tudom, de nekem ez jó így. Szeretek törődni másokkal, és örülök, hogyha segíthetek – rántottam meg a vállam.

-         Tudom, Emily, de akkor is foglalkozz néha egy kicsit magaddal, kérlek – kérlelt apa. – Hatalmas nagy szíved van, de ne osztogasd el az erődet már ilyen hamar. Egész életed során szeretném, ha ilyen maradnál, de ehhez az kell, hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabb légy. Ne foglalkozz a gondokkal. Legyél még egy kicsit a pici lányom, mint Marie – mondta apa könyörgőn.

-         Nem szereted, hogy én más vagyok? – kérdeztem szomorúan.

-         Dehogynem, imádom, hogy két külön egyéniség vagytok. Csak azt nem szeretem, hogy néha túlságosan is érett a gondolkodásod. Szükséged van rá, hogy legalább egy kis ideig gyermek légy.

-         Ha túl leszünk a gondokon, akkor ígérem, hogy az leszek – sóhajtottam fel. – Tudom ám én, hogy milyen egy gyerek – csikiztem meg apa hasát.

-         Oh, tényleg? – nevetett fel apa egy pillanatra. Majd ő is csikizni kezdte a pocakomat. Pontosan tudta, hogy az az egyetlen gyenge pontom.

-         Apuuu – sikongattam, miközben menekülni próbáltam. – Légyszí, engedj el. Nem bírom – kezdtem el kapálózni nevetve. – Segítséééééééég – szabadultam ki nagy nehezen. Azután pedig egy szempillantás alatt bemásztam az ágy alá. A számításaim azonban nem jöttek össze, mert apu keze elérte a lábamat, és egy szempillantás alatt kihúzott az ágy alól.

-         Nem kell ide segítség, egyedül is legyűrlek – folytatta a csikizésemet nevetve. Anya pedig csak ült az ágyon, és rajtunk nevetett.

-         Anyu, segíííts – lihegtem fáradtan.

-         Ez a ti ügyetek – tárta szét a karjait.

-         Majd mi segítünk – szaladt be az ajtón Marie és Tim. Akik azonnal a segítségemre siettek. Apa pedig megadta magát a túlerőnek.

-         Hát te meg milyen feleség vagy? Hogy is van ez a jóban-rosszban dolog? Segítened kéne, nem gondolod? Itt hárman támadtak rám, te meg csak ott nevetsz – mondta apu anyának kiterülve.

-         Én semleges vagyok az ügyben – kacsintott ránk anya. – Hogyan is dönthetnék a férjem, és a lányaim között?

-         Na szép, ezt még éjszaka visszakapod – villantak anyára apa szemei.

-         Apuuu – takartam el az arcomat a kezeimmel. Olyan zavarba ejtő volt, amikor a szüleink a szeretkezésüket tervezgették, vagy nyíltan flörtöltek előttünk.

-         Mi a baj, Emily? Szerintem anyáék viccesek – kuncogott fel húgom. Komolyan mondom, hogy néha nem értem, hogy miből adódnak ezek a különbségek közöttünk. Marie még annyira gyermek hozzám képest. Pedig elvileg ikrek vagyunk. Mégse hasonlítunk, illetve sok dologban mégis, de a felnőttesebb gondolkodásban egyáltalán nem. Marie még nem gondol bele a komoly helyzetekbe.

-         Bocs, cicám, majd tartózkodunk a megjegyzésektől a jelenlétedben – húzta el apa a kezeimet a szemem elől.

-         Én nem értem, hogy miről beszéltek – húzta el a száját Marie. – Szerintem aranyosak voltatok, akkor miért kértek bocsánatot?

-         Semmi komoly, édes, majd egyszer megérted – húzta magához apa Marie-t is.

-         Hát itt meg mi folyik? – sétált be a szobába Jake és Gabriella is. – Úgy hancúroztok, hogy még a szárazföldön is meghallják.

-         Csak játszottunk egy kicsit – válaszoltam vidáman. Mostanában nem igazán kapcsolódtam ki igazán, de ez most határozottan jól esett.

-         Mindjárt a parthoz érünk – mondta Jake határozottan. – Szerintem az út további részét tegyük meg futva. Úgy gyorsabb, és végig erdőségek vezetnek La Push határáig. Onnan pedig már az sem érdekes, ha meglátnak, hiszen ott ismernek minket.

-         Nekem tetszik az ötlet – bólintott rá Nathalie.

-         Futhatok én is? – kérdeztem izgatottan.

-         Szerintem egy kicsit biztosan, de ha elfáradsz, akkor majd felveszlek – egyezett bele apa.

-         Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte anya bizonytalanul. Mire morcosan néztem rá.

-         Nem lesz semmi baj, Nath – mondta apa határozottan.

-         Hát jól van, de amint úgy érzed, hogy fáradt vagy, akkor azonnal szólsz, és valaki felvesz. Világos? – kérdezte anyu szigorúan.

-         Igen, megígérem – bólogattam hevesen.

-         Jól van, akkor kössük ki a hajót – ment ki a kabinból Jake és apa is. Néhány perccel később pedig már a parton álltunk, és egymás kezét fogva sétáltunk be az erdőbe, ahol Jacob, anya, és én átváltoztunk. Apa felvette Marie-t, míg Jacob hátára felült Tim és Gaby.

-         Akkor indulás – mondta apa. Mi pedig azonnal rohanni kezdtünk. Imádtam, ahogy a szél a bundámat borzolja, és az erdő illatai olyan intenzíven hatottak rám, hogy észre sem vettem, amikor letértem az ösvényről, amin futottunk. Valószínűleg a nyuszi miatt lehetett, akinek megéreztem az illatát.

-         Emily – kapott el apa egy pillanattal azelőtt, hogy elcsíptem volna a nyulat. – Ilyet ne csinálj még egyszer, kérlek. A szívbajt hoztad rám azzal, hogy elszaladtál tőlünk – magyarázta apa. Marie azonban hirtelen felmorgott, és ki akarta szabadítani magát apa karjaiból. – Marie, mit csinálsz? – nézett le rá apa döbbenten.

-         Nem érzitek – vicsorogta Marie. Én pedig azonnal mélyen beleszimatoltam a levegőbe, és azonnal megéreztem a vér szagát.

-         De, most már érzem – bólintott rá apa.

-         Mi a baj? – kérdezte Gaby. – Oh – szippantott mélyet a levegőből. – Talán nem ártana megnéznünk, hogy mi folyik az erdőben.

-         Egyetértek – bólintott rá apa. – Nath, maradj itt a gyerekekkel – mondta határozottan. Mire anya körülölelt engem is, és Marie-t is a mancsaival, hogy ne tudjunk megszökni apa után. Már legalább egy fél órája vártunk, amikor hirtelen megjelent apa, Jacob, és Gaby, méghozzá Tanya és Justin kíséretében. Justin ruhája pedig csupa vér volt. Marie pedig láthatóan nagyon is szomjas volt.

-         Hát ti meg mit kerestek itt? – kérdezte meg Marie az engem is égető kérdést.

-         Titeket keresünk – vágta rá Tanya. - Már éppen felétek tartottunk, amikor Justin nagyon megszomjazott, ezért megálltunk vadászni. Egyébként hova a fenébe tűntetek el szó nélkül? Irina megsérült miattatok. Mi történt az alakváltókkal? Rá támadtak. Johanna pedig megijedt tőlünk. Mi a fene folyik itt?

-         Carlisle hívott benneteket – mondta apa határozottan. Majd felvette Marie-t. – Drágám, fognál valamit Marie-nak. Szerintem megszomjazott a sok csábító illattól – nézett rá apa kedvesen.

Anya pedig azonnal elszaladt, hogy levadásszon valamit. Én pedig utána rohantam. El tudok kapni valamit, elég nagy vagyok hozzá, hogy el tudjam kapni. Mire kigondoltam volna a folyamatot, már a számban is volt egy nyuszi, aki keserves sírásba kezdett, amikor elkaptam. Tudtam, hogy csak egy gyors harapás, és vége az életének, és akkor az enyém lesz, de mégsem voltam képes megtenni. Ez csak egy pici nyuszi. Neki is joga van hozzá, hogy itt futkosson az erdőben, és családja legyen, de már megsebesítettem szegénykét. Vajon meggyógyul, hogyha hazaviszem, és ápolom? Utána visszaengedhetném az erdőbe. Észre sem vettem, hogy nyüszítő hangokat hallatok, csak már akkor, amikor apa vigasztalóan elém állt, és felvett engem.

-         Mi a baj, Emily? – kérdezte gyengéden.

-         Bántottam a nyuszit. Mégsem akarok vadászni, ez fáj neki, nem akarok bántani senkit – válaszoltam gondolatban. Mire apa magához húzta a nyuszit is, és alaposan megvizsgálta őt.

-         Csak eltört a lába, sínbe tesszük, és ha szeretnéd, akkor hazavisszük, nem súlyos a sérülése. Néhány hét alatt teljesen meggyógyulhat – simogatta meg apa a bundámat. – Egyébként pedig a vadászat a farkasoknál elvileg ösztönös, nincs miért szégyenkezned – fűzte még hozzá.

-         Nem akarok állatokat ölni. Jó az nekem, ami már a polcon van a boltban – mondtam elborzadva. Hogy juthatott eszembe, hogy majd én fogok magamnak valamit. Pfuj. Soha többé.

-         Rendben, nem életszükséglet a vadászat, a fiúk sem sűrűn csinálják, és Nath sem ragaszkodik a nyers koszthoz – bólintott rá apa.

-         Akkor jó – vakkantottam fel lelkesen. – Hazavihetem a nyuszit? – néztem a rémült kis állatka felé.

-         Hazahozhatod, és majd együtt meggyógyítjuk, rendben? – egyezett bele apa.

-         Igen, az nagyon jó lenne. Foltinak fogják hívni – nyaltam meg a nyuszi fejét. Aki rémülten próbált szabadulni a közelemből. – Ne haragudj, Folti, majd ha a kislány alakomban leszek, akkor biztosan kedvelni fogsz, de többet nem foglak bántani, ígérem.

-         Itt az ideje, hogy hazamenjünk, rendben? Marie is ivott már eleget.

-         Rendben, hozod Foltit? Most nem bízik bennem – néztem a nyuszira még egyszer.

-         Beleteszem ebbe a táskába, és vigyázok rá, ígérem – fektette rá apa óvatosan Foltit a pulcsijára, majd ráhajtotta a táskafedelet, de ügyelt rá, hogy kapjon levegőt a nyuszi.

-         Köszi – vakkantottam fel megint. Mire a zsák ijedten összerezzent.

-         Szerintem Folti közelében ne adj ki ilyen hangokat – tett le apa. Majd még egyszer végigsimított a bundámon. – Gyere, menjünk haza – kezdett el futni, én pedig már iramodtam is utána.

Egy perc alatt elértük a többieket. Azután pedig már együtt szaladtunk végig az erdőkön, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Már alig vártam, hogy újra láthassam a család minden tagját, és persze Johannát és Billy is, hiszen ha minden igaz, akkor már az életem értelme is ott van Johanna pocakjában. Már alig várom, hogy megszülessen. Biztosan tökéletes lesz a számomra, és nagyon remélem, hogy ő is megfelelőnek talál majd engem a saját maga számára. Hiszen mi más lehetne fontosabb számomra az életben, mint a bevésődésem, és a családom, akiket imádok. Igaz, hogy már most is rengetegen vagyunk, de senki sem olyan, mint a másik. Mindegyikünk igazi egyéniség, de mégis egy a célunk. Megteremteni a különös létezésünk értelmét, együtt, boldogan.

-         Mindjárt hazaérünk, drágám, nagyon ügyes vagy, már csak néhány mérföld – nézett le rám apa. Kiszakítva ezzel a gondolataimból. Néhány perc múlva pedig valóban megláttam az ismerős fákat, és mezőket. Egy perc múlva pedig átléptük a La Push határát övező folyót. A szívem azonnal nagyot dobbant, és csakis egy ritmust kántált. Hazaértem…

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 12. fejezet

12. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY FŐLEG EDWARD/BELLA ÁTVEZETŐ FEJEZET LESZ. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)

Megállás és gondolkodás nélkül futottam a Cullen ház felé, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megálltam és az izmaimat megfeszítve löktem el Edwardot, aki a meglepetéstől csak hápogni tudott. Mire felfoghatta volna, hogy mi történt vele, én már a csípőjén ültem, és vicsorogtam rá.

-         Hogy a fenébe képzeled, hogy bejössz La Pushba engedély nélkül? Szét is téphettek volna a farkasok. Tisztában vagy vele, hogy milyen kockázatos volt ez a számodra?

-         Igen, és te tisztában vagy vele, hogy milyen kockázatos volt, amit tettél? – tepert le egy hirtelen mozdulattal. A következő pillanatban pedig már ő támaszkodott felettem, és dühösen mért végig. – Mi lett volna, hogyha Max és a lányai túszul ejtenek téged, vagy még rosszabb? Könnyedén irányíthattak volna bennünket, hogyha veled zsarolnak. Hogy a fenébe képzelted, hogy a viszonylagos biztonságból a bizonytalanságba taszítasz minket? Hogy merészeltél otthagyni engem, hogy majd szétvessen az ideg, hogy mi lehet veled? Már a legrosszabbra is gondoltam. Hiszen téged nem tudnak elbájolni, de megölni meg tudtak volna. Mi lett volna, ha bántanak?

-         Oh, szóval azért jöttél utánam, mert a gyenge kis Bellának istápolásra volt szüksége? Elárulok neked valamit, nem vagyok az a gyenge emberlány, akit itt hagytál – morogtam rá. Majd egy határozott mozdulattal elhajítottam őt, minek következtében egy fának csapódott, de még reagálni sem volt időm, amikor megragadott a két karomnál fogva, és egy hatalmas sziklafalhoz nyomott teljes erejével.

-         Nem vagy gyenge kis Bella, te soha nem is voltál az, előttem sem, és utánam sem. Annyi változott, hogy most már nem törsz össze, hogy vámpírként viselkedek veled. Te ugyanaz a Bella vagy egy borzasztóan kemény pajzs mögött, amit én mindennél jobban szeretnék feltörni. Együtt vagyunk, és együtt kellene megoldanunk a problémákat, nem pedig önkényes akciók árán – vált a tekintete gyengéddé.

-         Mondd csak, te nem önkényesen cselekedtél, amikor elhurcoltál engem Emmett segítségével, hogy törölhessétek Billy emlékeit? Ki tudja, hogy meddig tartottatok eszméletlenül. Az csak kedveskedés volt? – néztem rá dühösen. Majd egy határozott lendítéssel felemeltem a lábamat.

-         A fenébe is, Bella – nyögött fel Edward fájdalmasan. Egy pillanattal később pedig már görnyedten feküdt a földön.

-         Ezt csak a miheztartás végett kaptad – mondtam határozottan.

Majd tovább szaladtam a Cullen ház felé, amit néhány perccel később már el is értem. Azonnal a szobánkba mentem, és magamra zártam az ajtót, azután pedig megfordultam, hogy így tegyek az ablakkal is, de amint megfordultam Edwarddal találtam szemben magam, aki most már igazán dühös tekintettel mért végig.

-         Csak a miheztartás végett mondom, hogy ez talán már egy kicsit sok volt – indult meg felém fekete szemekkel.

Ajaj, talán most egy kissé túlzásba estem, bár tetszett, hogy előbújt belőle a vámpír énje. Pontosan tudom, hogy eddig egész életében úgy élt, hogy minden eszközzel próbálta visszafogni magát, amikor velem volt. Furcsa mód ez a tekintet nem félelmet váltott ki belőlem, hanem mérhetetlen vágyat. Még annál is nagyobb vágyat, mint amilyet eddig éreztem Edward iránt. Már éppen rá akartam vetni magam, amikor a talaj eltűnt a lábam alól, és a következő pillanatban pedig már az ágy felé repültem, Edward pedig szó szerint rám vetette magát. Ebben a pillanatban pedig az ágy hangos reccsenéssel adta meg magát a heves ostromnak. Már éppen csípős megjegyzést készültem tenni a szobánk megrongálásával kapcsolatban, amikor a felsőm hangos reccsenéssel vált le a testemről.

-         Edward, ha azt hiszed, hogy mi most…

-         De, mi most pontosan azt fogjuk tenni – tépte le a nadrágomat is.

-         Te most? – néztem le döbbenten. A vágyának bizonyítéka olyannyira felém irányult, hogy csak kikerekedett szemmel meredtem rá, mint egy kis csitri.

-         Igen, felizgultam rád, pedig mindent elkövettél, hogy ez ne legyen így egy darabig – mondta rosszallóan.

-         Oh, te szegény, mintha nem érdemelted volna meg – forgattam meg a szemeimet. – Te vágtál hozzá a sziklához – védtem meg magam azonnal.

-         Te pedig hozzávágtál egy fához, még megdöbbeni sem volt időm – morogta a fülembe. Jézusom, ő attól izgult fel, hogy dühömben megütöttem?

-         Te lépted át a határt engedély nélkül – kiabáltam rá, majd lelöktem magamról egy szempillantás alatt.

-         Te voltál az, aki megszökött a szigetről, és veszélybe sodorta magát – ugrott rám felbőszülten.

-         Most tényleg elkezdjük elölről ezt az egész „nem az én hibám, hanem a te hibád” típusú játékot? – téptem el az ingjét. Majd egy határozott mozdulattal a nadrágját is, az alsójával együtt. – Mert akkor visszavezethetjük a dolgot egészen odáig is, hogy idióta módon elhagytál engem és a fiadat több, mint ötven éve, és…

-         Hogy mondod? – hatolt belém egy határozott mozdulattal.

Majd olyan vad ritmusban kezdte el mozgatni a csípőjét, hogy megszólalni sem voltam képes. Annyira heves, és fékezhetetlen volt ez a pillanat, hogy csak nyögésekre, és sikításokra futotta az erőmből. Bár mentségemre szóljon, hogy nem csak én voltam ezzel így, hanem Edward is. Az ágy már darabokban hevert alattunk a hévtől, a kezeimet vasmarkokkal szorította le a párnára úgy, hogy még csak esélyem sem volt megmozdulni. A szeretkezés illata, és hangjai teljesen belengték a szobát, és valószínűleg az egész házat is. Hiszen az ölünk oly hevesen csapódott egymásnak, hogy azt még a földszinten is könnyedén hallani lehetett. Még szerencse, hogy senki nem volt itt rajtunk kívül. A lábaim Edward derekára kulcsoltam, ezzel bíztatva őt még hevesebb mozgásra, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy zuhanunk. A következő pillanatban már a nappali kanapéján voltunk mind a ketten, de egy pillanatra sem álltunk meg. Egyszerűen képtelenek voltunk rá, hogy elszakadjunk egymástól, egészen addig, amíg hirtelen elsöprő gyönyörhullám nem söpört végig a testemen. Még soha nem volt ennyire intenzív az együttlétünk, és talán még soha nem volt részem ekkora kielégülésben sem, mint az imént, ahogy Edwardnak sem. Egyenesen kimerültem hanyatlott rám, és gátlástalanul harapdálta tovább a bőrömet, hol erőteljesebben, hol pedig egy kicsit finomabban. Nem szólt semmit, csak doromboló hangot adott ki a torkából, mintha végtelenül elégedett lenne ettől az egésztől.

-         Ha ilyen a békülős szex, akkor sűrűbben kéne összevesznem veled – emelte fel a fejét Edward. Immár ismét aranyszínben pompáztak a szemei a fekete helyett, mint aki tökéletesen megnyugodott.

-         Ki mondta, hogy ez most egy békülős szex volt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Ez most csak egy kísérlet volt rá, hogy megbocsássak, hogyha jól teljesítesz – vágtam rá azonnal.

-         Nos, a hangokból ítélve, amelyek a torkodból szakadtak fel, nagyon is jó kísérlet volt – vigyorodott el. – La Push határán még a farkasok is irigykedhettek ezekre a sikolyokra.

-         Lassan olyan perverz vagy, mint Emmett – löktem le magamról nevetve. Majd magamra húztam a takarót, ami velünk együtt zuhant le az emeletről. – Ezt a lyukat pedig te fogod megjavítani – mutattam a plafon felé.

-         Nehogy azt hidd, hogy ebben a házasságban te fogod viselni a nadrágot – rántott le a kanapéról, majd egy szempillantás alatt újra fölém került.

-         Én jelenleg nem viselek semmit, ahogy te sem – nevettem fel.

-         Ez az, menjünk át natúrba, népszerűek leszünk a környéken – lépett be Emmett az ajtón. Majd őt követték a többiek is. A lányok csak elnézően mosolyogtak, és Alice előrelátóan két köntöst nyújtott át nekünk. – Szóval, mesélj még nekem arról öcsikém, hogy hogyan is fogod megnevelni a huncut kis asszonykádat – ült le mellénk Emmett zavartalanul. – Azt mondjuk látom, hogy megkapta a magáét, legalábbis szegény házunk látta kárát, hogy jól megadtad Bellácskának a magáét. Bár, legalább a harapásnyomokból látszik, hogy van itt némi nevelési erő is. Ha viszont jobban belegondolok, meg kell kérdeznem valamit. Az öcsikém szerszáma még működőképes, vagy teljesen hazavágtad és így álcázzátok a dolgot? – fintorodott el. – Ez azért egy durva övön aluli megnyilvánulás volt.

-         Alice – néztem morcosan kedvenc testvéremre.

-         Bocsi, de még nekem is fájt az az erő, amivel elintézted Edwardot – magyarázkodott Alice. – Komolyan aggódtam a testi épségéért szegénynek.

-         Hogy kerültetek ide ilyen hamar? – kérdezte meg Edward hirtelen.

-         Hamar? Másfél napot kellett várnunk, mire a kisasszony hullámai elhagyták a partokat – mutatott rám vádlón.

-         Másfél napot? Hiszen én még csak most jöttem – kerekedtek el Edward szemei.

-         Vagy csak nem tűnt fel nektek, hogy mennyi idő telt el a távozásotok óta – állapította meg Jasper. – Ami azt illeti a fél erdőt, és egy két nagyobb sziklát is elintéztetek a házon kívül. Még szerencse, hogy Gaby, Jake, Nath és Anthony csak normálisan tud visszafelé utazni a gyerekekkel. Ha velünk jöttek volna, akkor elég durva látvány tárult volna a szemük elé. Így maradt még egy kis időnk, hogy rendbe hozzuk a károkat.

-         Ha most azt várod, hogy bocsánatot kérjek, akkor azt lesheted, mindannyian leshetitek – dühödtem fel. Majd magam köré tekertem a köntöst, és felvonultam az emeletre. – Ne képzeld azt Jasper Hale, hogy ennyivel elintéződött az elkábításom. Na és te se hidd azt Emmett Cullen, hogy megúsztad ennyivel.

-         Kicsim – mondta Edward komolyan.

-         Veled sem végeztem még, Edward Anthony Masen Cullen – szóltam le dühösen. Bár Edwardra már nem haragudtam annyira. Jól esett ez a tombolás. Olyan haragot adtam ki magamból, amelyet nagyon sokáig magamban tartottam. Több, mint ötven évnyi fájdalmat, és egyedüllétet sűrítettem ebbe az egyetlen veszekedésbe, és jól esett kiadni magamból mindent.

-         Huh, öcsém, ha a csaj így veszekszik, akkor dühítsd még, hadd legyen szép az éjszakád – hahotázott Emmett a földszinten.

-         Emmett ezzel nem segítesz – csattant fel Edward hangja. Majd néhány pillanattal később már fent volt velem a szobánkban, és nagy boci szemekkel nézett rám.

-         Helyes, legalább tudod, hogy bűnös vagy – hajoltam be a szekrénybe, hogy kerítsek magamnak valami ruhát.

-         Te pedig kegyetlen vagy – simult a hátamhoz.

Majd kivett egy hosszú farmerruhát, és egy hozzá tartozó csizmát, amíg én fehérnemű után kutattam. Gyorsan magamra vettem a bugyit és a melltartót. Azután pedig hagytam, hogy Edward kedveskedve rám adja a ruhát, és a csizmát is.

-         Drágám, komolyan meg kell beszélnünk, amit tettél – sóhajtott fel Edward előttem térdelve.

-         Mármint azt, hogy elpusztítottuk a fél erdőt, és megrongáltuk a házat? – simítottam végig a mellkasán.

-         Nem azt, Bella. Pontosan tudod, hogy mit – vált komollyá a hangja. – A többiek kicsit összepakolnak odalent, és utána leülünk megtárgyalni a dolgot. Kérlek, addig te is gondold át a stratégiát. Nem bízunk Maxben.

-         Na és ki mondta, hogy én bízom? – kérdeztem kíváncsian. – Oh, a fenébe, Maxről jut eszembe. – Carlisle, Tanya telefonját Max és a lányai megszerezték, így nem vele beszéltél, hanem valami Prue-val. Szólni kéne a Denaliknak, hogy újra itt vagyunk, és  esetleg csatlakozhatnának is.

-         Na és hol van, Tanya? – kérdezte Edward idegesen.

-         Ő megszökött, nem kell miatta aggódni – mondtam határozottan.

-         Akkor jó, remélem, hogy nem lett senkinek sem baja ettől az egésztől – fújta ki a levegőt Edward.

-         Máris hívom őket, nem lett volna szabad olyan helyet választanom, ahol nem igazán működnek a mobiltelefonok. A vonalas számot pedig a jelek szerint hiába adtam meg, mert nem Tanya kapta meg az információt.

-         Menjünk le, és találjuk ki, hogy mit csináljunk most. Kockázatos dolgot ígértél annak a Max nevű alaknak. Akármennyire is sajnálom azt, ami vele történt, ez még nem jelenti azt, hogy részt akarok venni egy nyílt támadásban a Volturi ellen. Kockázatos, és bármi balul sülhet el – fintorodott el Edward.

-         Hidd csak el, hogy a tervem teljesen jól átgondolt, ne aggódj – nyomtam puszit az arcára. Majd felsegítettem rá az ingét, és kézen fogtam, hogy lemehessünk a nappaliba. Rajtunk kívül már mindenki ott ült, és várakozott. Kivéve Carlisle-t, aki még a Denali klánnal beszélgetett.

-         Minden rendben van náluk, egy sérülés volt, méghozzá Irina, de most már elég jól van. A karja már mozog, és szinte teljesen összeforrt a sérülés. Nyoma sem fog maradni – mondta Carlisle, miközben ő is leült. – Viszont Bella, ezt az alkut, amit kötöttél meg kell beszélnünk. Alice mindenről pontosan beszámolt, és én nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Nem kételkedem benne, hogy meg tudjuk védeni magunkat bármely esetben, de azt nem tudom, hogy Marie mennyi stresszt és terhelést bír el, hiszen a képességek használata nagyon fárasztó. Nekünk is évtizedekbe telt, amíg nem volt már kimerítő a használat, és Marie még nagyon kicsi, ráadásul nem teljes vámpír, így több pihenést is igényel.

-         Ezt meg is mondtam Maxnek. Megállapodtunk, hogy nem fogja túlhajszolni az unokámat, csak addig megy a gyakorlás, ameddig Marie bírja, és természetesen végig ott leszünk mellette. Sosem hagynám, hogy bármi bántódása essen annak a csöppségnek. Ráadásul ott lesz Emily is, ha valaki megvédi a testvérét, ha úgy érzi, hogy túl fáradt, akkor az Emily – érveltem tovább. – Ráadásul, ha belegondoltok, akkor én képes vagyok blokkolni a képességüket, Edward és Anthony tud olvasni a gondolataikban, Alice pedig látni fogja, hogyha rosszban sántikálnak. Egyébként is azt mondják, hogy „tartsd közel magadhoz a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb”.

-         Jól átgondolt tervnek tűnik – gondolkodott el Jasper. – Esélyünk lenne megismerni Maxet és csapatát közelebbről, ráadásul ameddig szem előtt vannak, addig nem igen tudnak áskálódni a hátunk mögött. Ráadásul, hogyha úgy vesszük, ha a Volturi valami kellemetlenség folytán idekeveredik a két csapat egyesül, és még itt vannak a farkasok is, így könnyedén legyőzhetjük őket vészhelyzet esetén. Szerintem ez nagyon is jó gondolatmenet. Ebben a formában már egyetértek Bellával.

-         Azt hiszem, hogy én sem tudok vitatkozni Bellával, egy kis csetepaté belefér, és a terv tényleg átgondolt – biccentett felém Emmett is. – Bár részemről mehet a „durr bele” módszer is.

-         Ami azt illeti, én sem látok veszélyt a dologban, de Marie-t egyáltalán nem szeretném túlságosan is leterhelni. Ő még csak egy gyerek – mondta Carlisle.

-         Tisztában vagyok vele, ezért leszünk mindig mellette, ha elfáradt, vagy játszani akar, akkor pihenni fog – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Viszont természetesen megbeszélem majd még a dolgot Marie-val, Emilyvel, Anthonyval, és Nathalie-val is.

-         Nekem ez az egész nem tetszik, feleslegesen sodrod veszélybe a gyerekeket – vetette ellen Rosalie. Hát igen, sejtettem, hogy neki nem fog tetszeni a dolog. – Lehet, hogy jól átgondoltad, és hogy megfontoltad, de a mi tervünk sem volt rossz, amiben nem voltál partner. A gyerekek még nem bírnak ki ekkora stresszt. Tönkre akarod tenni az unokáidat, még mielőtt elkezdhetnének élni? Még olyan aprócska gyerekek. Ráadásul Tim a keresztfiam is tudom, hogy ellenezni fogja a dolgot. Miattad ő is ideges lesz, ami még inkább átragad majd Marie-ra és vissza. Hiszen még alig éltek egy kicsit. Ha rejtőzködtünk volna, akkor azt még el lehetett volna sütni úgy, hogy bújócskázunk, de egy nyílt gyakorlótábort nem lehet eljátszani. Ráadásul a fiad eddig arra nevelte azt a kislányt, hogy nem használhatja a képességét felelőtlenül, erre te mit csinálsz? Pontosan arra kéred, amit már az apukája megtiltott neki. Össze fogod zavarni. Egyébként pedig nem kell itt játszanod a sértett felet. Mi is hibáztunk, de nem akkorát, mint amekkora hibát most te követtél el azzal, hogy meggondolatlanul veszélybe sodortad a gyerekeket. Mi élhetünk veszélyben, az nem izgat fel, hiszen a mi életünk egyszerűen ilyen, de nekik nem kell. Nekik normális élet, család és barátok kellenek. Nincs joga senkinek elvenni tőlük a gyerekkort, még neked sem – mondta teljes komolysággal.

-         Baby, azt hiszem, hogy értjük a lényeget – szólalt meg Emmett néhány pillanatnyi döbbent csend után. Igazából én sem tudtam, hogy mit reagálhatnék erre. Még soha életemben nem hallottam Rose-tól ekkora szónoklatot. Habár nagyon is tetszett. Megmutatta, hogy neki is vannak igazán mély érzései és gondolatai is a rideg külső mögött. Még akkor is, hogyha ezek a dolgok leginkább csak a gyerekekre és Emmettre vonatkoznak.

-         Értitek hát, de úgysem méritek fel a dolgot ebből a szemszögből – forgatta meg a szemeit Rosalie. – Inkább megyek és főzök nekik valamit, meg készítek egy kis süteményt, hogy legalább valami jó is érje majd őket itthon – vonult ki sértetten a nappaliból.

-         Na ezt megkaptam – fintorodtam el. – Még hogy nem törődöm az unokáimmal, szerencséje, hogy ma már kitomboltam magam egyszer – morogtam fel.

-         Nem úgy értette, és ezt te is tudod, csak aggódik – simított végig Edward a karomon.

-         Velem tombolhatsz, hugicám – csapott Emmett a combomra. – Egy kis izgalom is lenne itt végre. Na mit szólsz? Elpusztítjuk az erdő másik felét is? – kezdte el húzkodni a szemöldökét. Csak azzal nem számolt, hogy nincs messze a folyó tőlünk, és ezért pontosan nagyon jó ötletem támadt Emmett megleckéztetésére.

-         Úgy gondolod, hogy van esélyed ellenem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Hadd tegyek egy kísérletet, légyszi – kezdett el ugrándozni, mint egy kisgyerek.

-         Hát jól van, gyere, majd én megmutatom neked, hogy mi fán terem egy jó kis gyepálás – pattantam fel, majd kivonultam az udvarra.

-         Szerintem már elég dolog ment tönkre a környéken. Jobban örülnék, hogyha előbb rendet raknánk, majd utána püfölhetitek egymást – lépett utánunk Esme anyai szigorral a hangjában. 

-         Bocsánat – hajtottuk le a fejünket mind a ketten. Ha másra nem is, de azért Esmére hajlamosak voltunk hallgatni, hiszen mégis csak anyánk helyett anyánk lesz mindig is.

-         Nincs semmi gond, csak gyertek – lágyult el a tekintete azonnal.

Na ez is olyan Esmés volt. Egy percig sem volt képes ránk haragudni, akármit is tettünk. Pedig azt nagyon nem szerette, hogyha ritkította valaki a erdőt. Mi pedig Edwarddal még a házat sem kíméltük meg. Szerencse, hogy ilyen a természete. Én már kirúgtam volna magam a házból, ez egészen biztos.

-         Jól érzed magad? – nézett rám Edward bizonytalanul.

-         Persze. Mi bajom lehetne? – kérdeztem értetlenül.

-         Nem tudom, csak nem szoktál ennyire lobbanékony lenni – válaszolta óvatosan.

-         Sok dolgot próbáltam eddig figyelmen kívül hagyni, ami bántott, és most kijött rajtam, ennyi. Nem tehetek róla, türelmes ember voltam, vámpírnak is egész jó az önfegyelmem, de valami már nekem is sok – magyaráztam halkan. – Sajnálom, de néha el kell fogadnotok a dühkitöréseimet is, legalábbis a jelek szerint – hajtottam le a fejem. Talán túlságosan is durva voltam? Azért ilyen érzékeny ponton mégsem kellett volna megrúgnom a férjemet. Biztosan nagyon megbántottam vele, és nagy fájdalmat is okoztam dühömben. – Sajnálom, hogy… öhm… tudod, hogy oda rúgtam – suttogtam a fülébe.

-         Nem haragszom, biztos az is csak a hirtelen felindulásod része volt – nyomott puszit a nyakamra lágyan. – Már nem is érzem. Mondjuk, hogy meg is gyógyítottál az incidens után – kuncogott fel. – Remélem, hogy én sem voltam túlságosan durva a nyakaddal. Maradt rajtad egy-két foglenyomat, mert az én fogaim elbírnak a bőröddel.

-         Nem fáj, és egyébként is gyorsan meg fog gyógyulni. Főleg, hogyha adsz még rá néhány gyógyító puszit – hajtottam hátra a fejemet, hogy könnyebben hozzáférjen.

-         Ez könnyen megoldható – kezdte el a nyakamat csókolgatni. Nem hagyott ki egyetlen apró karcolást sem.

-         Khm… tubicáim, nem mintha nem élvezném a napokig tartó egymásra találásotokat, de van itt egy hatalmas lyuk a szobátok padlóján, amit orvosolni kéne. Majd utána újra tönkretehetitek – kacsintott ránk Emmett.

-         Nem fog békén hagyni, amíg nem megyünk, igaz? – kérdeztem morcosan.

-         Attól tartok, hogy nem – nézett rám kedvesem lágyan.

-         Jól van, menjünk – szusszantottam kicsit bosszúsan.

-         Hé – rántott vissza magához. – Éjjel bepótolom a gyógyítást – kaptam még egy puszit a nyakamra.

-         Rendben, akkor majd én is gyógykezelésbe veszlek még – simítottam végig a „sérült” területen.

-         Jó ötlet – nyelt egy nagyot Edward. – Na és mi lesz, ha nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtem?

-         Azt is megoldjuk valahogy – nevettem fel. Majd magam után húztam a házba, hogy rendet rakjunk magunk után, és legalább néhány deszkával eltakarjuk ideiglenesen a szakadékot, ami a szobánkban keletkezett…