Liz Volturi - 65. fejezet

65. fejezet

(Liz szemszöge)

Miután mindenkitől fogadtuk a gratulációkat Alec az asztalunkhoz vezetett, ahol már várt rám a vacsorám, és a kis tortám is. Egy kicsit zavarba ejtő volt, hogy én vagyok az egyetlen, aki eszik, és iszik ezen a kis ünnepségen, de próbáltam nem foglalkozni ezzel a ténnyel.

-          Ne legyél zavarban, Liz, ez a te napod – huppant le mellém Edward.

-          Köszi, de szerintem te is így éreznéd magad. Legszívesebben elbújnék az Alec-kel közös szobánkban, és ott vacsoráznék meg.

-          Ha szeretnéd, akkor örömmel megszöktetlek egy kis időre, de nem vagyok benne biztos, hogy a násznép, aki összegyűlt a tiszteletetekre örülne, ha eltűnne a menyasszony – mondta Edward összeesküvőként. – Bár, ha jobban belegondolok, akkor persze semmi akadálya a dolognak. Végül is, el szabad rabolni ilyenkor a menyasszonyt, hogyha a férje nem vigyáz rá.

-          Nem hiszem, hogy örülnének, ha csak úgy eltűnnék – állapítottam meg. – Mondjuk az is igaz, hogy biztosan vicces lenne, hogyha keresniük kellene.

-          Még lehetek a cinkostársad – kezdte el húzkodni a szemöldökét, mire én felnevettem.

-          Ez nagyon kedves, lehet, hogy az este vége felé még szavadon foglak – nyeltem egy nagyot.

-          Tudom, hogy félsz egy kicsit, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök neki, hogy vámpír leszel, jó talán egy kicsit örülünk neki, mert így Esme sem, és mi sem veszítünk el téged soha, most, hogy megtaláltunk, pontosabban Alec megtalált, de mi nem nézzük jó szemmel, hogyha egészséges embert harap meg valaki – magyarázta halkan.

-          Na és, ha egyszer olyan helyzetbe kerülnél, mint Alec? Hogyha a lány, akit majd szeretsz, ember? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

-          Abban az esetben majd akkor fogok aggódni, nem pedig most – mosolygott rám. – Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy tiszteletben tartjuk a döntésedet, és örülünk, ha boldog vagy, de az nem tetszik, hogy Caius ilyen szinten megsürgette az esküvőt, és az átváltozást. Carlisle kis híján nekitámadt, és őszintén szólva én, meg Emmett is csak hajszálon függtünk.

-          Tudom, hogy Caius egy kissé furcsán mutatja ki az érzéseit, de valamiért úgy érzem, hogy engem kedvel – haraptam az ajkamba. Aztán most lehet, hogy Edward alaposan rácáfol erre az elméletemre, de sebaj, akkor majd megkedvel, ha most még nem is szeret különösebben. Lesz rá elég időm.

-          Nem fogok neked hazudni, Liz – sóhajtott fel Edward. – Azt a tényt, hogy Caius kedvel téged, bármilyen hihetetlen is, csakis megerősíteni tudom.

-          Elrabolhatom a feleségem, ha már megvacsorázott? – jelent meg mellettünk hirtelen Alec. Én pedig lenéztem a tányéromra. Nahát, miközben Edwarddal beszélgettem mindent megettem.

-          Ügyes trükk – vigyorogtam rá, majd puszit nyomtam arcára.

-          Szívesen – kacsintott rám. Majd elindult Heidi irányába. Gondolom, hogy felkérje egy táncra.

-          Mi történt? – nézett rám Alec értetlenül.

-          Csak egy kicsit zavarban voltam, hogy senki más nem eszik, és Edward idejött elterelni a figyelmem – válaszoltam, miközben hagytam, hogy a férjem felsegítsen, és bevezessen a táncparkett közepére.

-          Emiatt nem kellene zavarban lenned, Liz – csóválta meg a fejét Alec. – Hiszen eddig is csak te ettél emberi ételt a kastélyban.

-          Valóban, de még soha nem nyilvánosan. Vagy étterembe vittél, vagy hoztál nekem a szobánkba enni – vetettem ellen.

-          Ez is igaz – bólintott rá Alec mosolyogva, majd gyengéden magához húzott, és keringeni kezdett velem a teremben, ahol rengeteg pár táncolt rajtunk kívül is. Nagyon élveztem az estét. Tökéletes volt minden. Persze nem úgy, ahogy kislánykorában álmodozik róla az ember, de mégis tökéletes volt. Ez pedig több, mint elég volt a számomra. A lényeg, hogy boldog voltam. Ennél többet egy menyasszony sem kívánhatna, azt hiszem.

-          Szabad lekérnem a gyönyörű hölgyet? – jelent meg mellettünk Caius a szám végén.

-          Mester – biccentett Alec. A következő pillanatban pedig már Caius karjaiban találtam magam.

-          Szeretném megköszönni, Liz, hogy teljesítetted a kérésemet, és megadtad nekem a bizalmadat ebben a kérdésben – mondta Caius komolyan.

-          Én pedig köszönöm ezt a tökéletes esküvőt – mosolyogtam rá. – Ennyi idő alatt ilyen tökéletesen megszervezni biztosan nem volt könnyű.

-          Igazából egyáltalán nem volt nehéz, hiszen nem voltak hatalmas igényeid. Sőt, túlságosan is szerény voltál, ezért még készülök egy kis meglepetéssel a számotokra a későbbiekben.

-          Igazán? – kérdeztem meglepetten.

-          Igen, remélem, hogy tetszeni fog – bólintott rá.

-          Remélem, hogy anya és Carlisle nem vívták ki magukra a haragodat – néztem rá kissé félve.

-          Tudtam, hogy hogyan fognak reagálni. Igazából azon lepődtem volna meg, hogyha nem így reagálnának a hírre, hogy mindjárt esküvő lesz – kuncogott fel Caius. – Azért ügyes vagyok, hogy sikerült Carlisle-t ilyen szinten kihozni a sodrából. Ilyet nem tud akárki.

-          Az már biztos – kuncogtam fel én is. Azért örültem, hogy Carlisle számára is ennyire fontos vagyok, és az egész Cullen klán számára, ami nagyon is megható volt a számomra.

-          Szabad lesz a hölgyet? – jelent meg Carlisle mellettünk a szám végén.

-          Természetesen – bólintott rá Caius, majd átadott Carlisle-nak.

-          Boldog vagy, kicsim? – nézett rám komolyan.

-          Még sosem voltam ennyire boldog – mosolyogtam fel rá őszintén.

-          Akkor mi is boldogok vagyunk – mosolygott vissza azonnal.

-          Sajnálom ezt a félreértést. Nem akartam senkit sem feldúlni – mondtam halkan.

-          Csak az dúlt fel bennünket, hogy azt hittük, hogy Caius miatt van ez az egész. Bár ha jobban belegondolok, akkor pontosan tudom, hogy miatta van, de mivel látom, hogy végső soron te is így döntöttél, ezért felesleges lett volna komolyabb vitába bonyolódni.

-          Hálás vagyok érte, hogy mindannyian mellettem álltok – mondtam boldogan.

-          Ez a legkevesebb, Liz – simított végig az arcomon. – Ha tudtuk volna, hogy létezel, akkor már kiskorodban elhoztunk volna magunkhoz, hogy szerethessünk. Mi több, az édesanyádnak esze ágában sem lett volna elhagyni téged soha.

-          Igen, tudom, de azt hiszem, hogy jobb ez így. Veled sokkal boldogabb, mint az apámmal valaha is lett volna, és végül is csak sikerült összetalálkoznunk – állapítottam meg a nyilvánvaló tényeket. Én nem bántam meg semmit az életemben, és ez a lényeg.  – Azt hiszem, hogy egy percet sem változtatnék az életemen, elégedett vagyok, és ez így van jól. Már az elkövetkezendőktől sem félek. Felkészültem testileg, és lelkileg is – mondtam határozottan. Most jött el számomra a tökéletes pillanat, ebben teljesen biztos voltam. Végre úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és ha rajtam múlik, akkor ez így is fog maradni, méghozzá örökre.

Carlisle után felkért Edward is, azután Emmett, Aro, még Marcus is. Sorban az összes fiú, és néhány órával később már úgy éreztem, hogy egyszerűen nem vagyok képes még csak tovább állni sem, így kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, és falatozni kezdtem a mini esküvői tortámat. Úgy lett volna az igazi, hogyha Alec és én együtt eszegetjük, de nyilvánvaló volt, hogy férjem nem nagyon kívánja az efféle táplálékot. Már végeztem a sütemény felével, amikor Alec megjelent mellettem és elém tett egy teli pohár pezsgőt, majd mellé az üveget is.

-          Egy kis meglepetés – mosolygott rám. – Szeretném, hogyha kiélveznéd az utolsó emberi estédet minden formában, ahogyan csak lehetséges.

-          Emiatt ne aggódj. Tökéletes ez az este, és az éjszaka is tökéletes lesz – nyomtam gyengéd csókot az ajkaira.

-          Örülök, hogy így érzel, mert szeretném, ha mindig emlékeznél erre az éjszakára – húzott finoman az ölébe.

-          Szobára fiatalok – kacsintott ránk Emmett.

-          Az még egy kicsit korai lenne – vágott vissza szerelmem finoman.

-          Ahhoz sosem lehet elég korán, majd megtanuljátok – mondta nevetve, de Rose hirtelen elkapta, és magával rántotta a parkettre.

-          Szerinted Emmett azt hiszi, hogy mi ma éjjel…

-          Nem hinném, hiszen pontosan tudja, hogy most foglak megharapni – simított végig a hátamon. – Be kell vallanom, hogy félek – sóhajtott fel Alec.

-          Mitől? – kérdeztem döbbenten.

-          Attól, hogy nem fogok időben megállni, hogy nem leszek képes ellenállni neked – vallotta be őszintén.

-          Én viszont tudom, hogy nem lesz semmi baj – fogtam két kezem közé az arcát. – Nézz a szemembe – simogattam meg egy kicsit. – Tudom, hogy sosem bántanál – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Ebben neked is annyira hinned kell, mint nekem. Ez mindkettőnk érdeke.

-          Igen, tudom – bólintott rá nagyot sóhajtva. – Szóval, készen állsz még egy utolsó táncra, mielőtt visszavonulunk – nyelt egy nagyot.

-          Igen, készen állok a táncra is, és arra is, hogy visszavonuljunk a szobánkba – vágtam rá határozottan. Nem fogja az idegesség és a félelem elrontani ezt a tökéletes éjszakát.

-          Akkor gyere, kedvesem – segített fel Alec. Majd szenvedélyesen magához húzott, és olyan csókban részesített, amitől a lábaim remegni kezdtek, mint a kocsonya.

-          Alec, tarts erősen, mert ha így folytatod, akkor el fogok ájulni – suttogtam az ajkainak.

-          Ez nagyon csiklandozza a férfiúi egómat – mosolyodott el, majd pörögni kezdett velem a táncparkett közepén, mire mindenki hangos tapsviharban tört ki. A szám végén pedig Alec felkapott a karjaiba és elindult velem a szobánk felé…

Mosolyogva integettem új családjaimnak, de azért hirtelen ideges is lettem. Nemcsak a harapás miatt, amin hamarosan túl leszek, hanem amiatt is, hogy vajon milyen érzés lesz Alec számára, amikor három nap múlva felébredek, és nem leszek az a lány, akibe beleszeretett. Mi lesz, ha kiábrándul belőlem, amíg visszatalálok magamhoz?

-          Jól vagy? – kérdezte gyengéden, miután lefektetett az ágyunkra a szobánkban.

-          Igen, azt hiszem – nyeltem egy nagyot.

-          Egészen biztos vagy benne, hogy most akarod? – simított végig az arcomon.

-          Igen, kérlek, tedd meg – bólintottam rá.

-          Előbb még egy kicsit érezzük jól magunkat – feküdt le mellém, majd bontogatni kezdte a fűzőmet, én pedig egyáltalán nem tiltakoztam. Biztos vagyok benne, hogy néhány órán már nem múlik semmi. Egyébként is csak egyszer van nászéjszakám az életem során, na jó, tudom, hogy ez most nem kifejezetten az lesz, de akkor sem baj, ha különlegessé tesszük egy kicsit. Alec szinte egy szempillantás alatt megszabadított a gyönyörű ruhámtól, és minden mástól is, ami eltakarta előle a testemet, és én is ugyanígy tettem az ő ruháival. Boldogan és szerelmesen feküdtünk a takaró alatt egymást kényeztetve már nem is tudom, hogy mióta, amikor hirtelen kellemetlen szúrást éreztem a jobb karomban, de Alec egy csókkal megakadályozta, hogy lenézzek, hogy mi történt velem, nem sokkal később pedig nagyon furcsán kezdtem érezni magam.

-          Alec, valami baj van – nyögtem fel halkan. – Alig kapok levegőt, kába a fejem, forog velem a szoba.

-          Nincs semmi baj, édesem – nézett mélyen a szemembe, majd megint szenvedélyes csókcsatába kezdett az ajkaimmal, de én már nem sokat észleltem a külvilágból.

-          Alec - kezdtem el kapkodni az éltető levegőt, de egyre kevésbé voltam ura a testemnek, és a gondolataimnak.

-          Ne félj, lélegezz mélyeket, rendben leszel – suttogta a fülembe megnyugtatóan. Én pedig próbáltam engedelmeskedni, de a helyzet csak egyre rosszabb lett. Tudtam, hogy most fogok meghalni, hogy ez itt a vége. Mintha még érzékeltem volna, hogy érzek valami szúrást a nyakam tájékán, de ezt már szinte nem is voltam képes felfogni, mert a sötétség teljesen magába szippantott…

(Alec szemszöge)

Miután Liznél túladagoltam a morfiumot, és éppen a halála előtt megharaptam a nyakát és a csuklóit is gyorsan felöltöztettem kedvesemet, és én is felöltöztem. Csak remélni mertem, hogy mindent jól csináltam, és nem okoztam Liznél tartós károsodást semmilyen szinten. Bár az adagot Carlisle számolta ki, hogy pontos legyen, úgyhogy biztosan nem lesz semmi gond, és az is biztos, hogy nagyjából még magánál volt, amikor megharaptam. Viszont azt még mindig nem értem, hogy miért ennyire mozdulatlan. Vajon meddig lesz rá hatással a morfium? A szíve dobog, majd átszakítja a mellkasát, ezt tökéletesen hallom, és látom, ahogy a teste is változik, hogy minél csábítóbb szirén váljon belőle, de mi van, ha mégiscsak okoztam valami károsodást, esetleg túl sokáig késlekedtem a harapással? Mi lesz, ha miattam valami baj lesz vele? Carlisle ötlete nagyszerűnek tűnt, amikor beszéltünk róla, de most már nem érzem annyira jó tervnek a dolgot. Mondjuk már késő, mert megtörtént, ami megtörtént.

-          Mi a helyzet, bejöhetek? – kopogott be az ajtón Carlisle.

-          Persze, gyere – vágtam rá azonnal. Az ajtó pedig azonnal kinyílt, és Carlisle mögött természetesen Esme is megjelent.

-          Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – néztem bizonytalanul az érkezőkre. – Annyira mozdulatlan, mintha itt sem lenne már.

-          Pontosan követted az utasításaimat? – kérdezte Carlisle.

-          Mindent úgy tettem, ahogy mondtad – bólintottam rá azonnal.

-          Alec, nincs miért aggódnod. Az egész kastélyban hallani, hogy hogyan dübörög a szíve a mellkasában. Egyértelműen jó állapotban van. Az átváltozása pedig tökéletesen zajlik, látszik is már rajta egy kicsit. Én inkább attól félek, hogy nem fog kitartani a morfium három napig. Túlságosan is gyorsan bontja a szervezete, látszik rajta. Mindenesetre az is valami, hogy megrövidíthettük valamennyire a dolog fájdalmas részét – tette a kezét a vállamra. – Nyugodj meg, minden rendben lesz Lizzel.

-          Köszönöm – sóhajtottam fel. Igazság szerint már kezdtem megőrülni, hogy én rontottam el valamit esetleg.

-          Igazán nincs mit, egy próbát igazán megér, hogy minimalizáljuk a fájdalmát – vágta rá azonnal. – Ha nem zavarunk, akkor olykor benézünk majd hozzátok – nézett rám kérdőn.

-          Örülnék neki – bólintottam rá azonnal.

-          Gyere, kicsim, még sok idő van hátra, amíg felébred – karolta át Esme vállát Carlisle, és kivezette őt a szobából. A nap folyamán még bejött Renata, Heidi, Emmett, Rose, Edward, Félix, Jane, mindenki, aki csak el tudott jönni hozzá. Még a Mesterek is meglátogattak minket. Nagyon hálás voltam nekik, mert így legalább nagyjából elterelték egy időre a gondolataimat az én gyönyörű szerelmemről, aki hamarosan sikoltozni fog a fájdalomtól. Bár lehet, hogy még a sikolyokat is jobban viselném, mint ezt a csendet és mozdulatlanságot felőle. A percek egyszerűen csigalassúsággal teltek. Még csak két nap telt el azóta, hogy megharaptam Lizt, de azt hiszem, hogy az életem, ha lehetséges lenne, akkor már húsz évvel is megrövidült volna. Bár Carlisle továbbra is határozottan állította, hogy nem lesz semmi baj, én mégis csak a harmadik napon nyugodtam meg egy pillanatra, amikor Liz hirtelen megrándult, majd felsikoltott a fájdalomtól. Nem, mintha örültem volna a fájdalmainak, de ebből egyértelműen kiderült, hogy tud magáról, és nem késtem el. Néhány órával később azonban rá kellett jönnöm, hogy jobb volt, amikor magamat gyötörtem azzal, hogy talán elkéstem, mint hallgatni azokat a keserves sikolyokat, amelyek folyamatosan elhagyták Liz ajkait, amióta elmúlt a morfium okozta kábulat. Egyszerűen szörnyű volt már csak a tudat is, hogy én okoztam neki ekkora fájdalmat.

-          Alec, menj ki egy kicsit, majd én itt maradok vele – jött be Edward hirtelen. – Nem bírom tovább a gondolataidat, így csak megőrülsz.

-          Nem hagyom itt, hamarosan vége – mondtam komolyan, miközben Liz kezét szorongattam, ahogy tettem azt azóta, hogy először elhagyta a száját egy keserves sikoly. – Mellette akarok maradni végig.

-          Akkor próbálj meg arra gondolni, hogy nemsokára vége lesz, ne pedig arra, hogy te tehetsz mindenről. Liz is akarta, ha nem így lenne, akkor nem hagytuk volna neked ilyen könnyen, hogy megharapd – mondta biztatóan.

-          Esme, hogy van? – kérdeztem aggódva.

-          Nagyjából úgy, mint te – húzta el a száját. – Carlisle próbálja elterelni a figyelmét, de nem nagyon megy neki, mivel Esme is mindent hall, ami ebben a szobában történik, így Liz fájdalmát is természetesen. Én viszont ugyanazt mondom neked, amit neki is, hamarosan vége lesz, és legalább csak egy napig érezte az átváltozás borzalmait – veregette meg a vállam. – Biztos nem akarod kicsit kiszellőztetni a fejed?

-          Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Vele maradok – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, csak szólj, ha valamire szükséged lenne. Egy gondolat is elég, figyelek rád – sétált ki a szobából.

-          Nagyon köszönöm – szóltam utána, mire csak egy biccentést kaptam válaszul, és már el is tűnt.

A következő órák megint csendben teltek, leszámítva persze szerelmem sikolyait. Ismét benézett hozzánk mindenki, és mindannyian megkérdezték, hogy tehetnek-e értünk valamit. Értékeltem a gesztust, de azt hiszem, hogy mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy most senki nem tehet semmit az érdekünkben. A harmadik nap vége felé Esme jött be ismét, és Carlisle. Gondolom ők is hallották, amit én, hogy Liz szíve már a végét járja, mert elképesztő sebességgel dübörgött, majd egy utolsó fájdalmas sikoltás után szerelmem szíve örökké megállt. Én pedig azonnal megszorítottam a kezét, hogy minél előbb kinyissa a szemét a végre.

-          Liz, kicsim – hajoltam közelebb hozzá, hogy megsimogassam az arcát.

-          Alec, még ne menj túl közel. Nincs magánál még teljesen – mondta Carlisle azonnal.

-          Tudom, hogy engem nem fog bántani – mondtam határozottan. – Drágám, nyisd ki a szemed – bíztattam megint.

-          Már vége? – kérdezte halkan. Milyen csodálatos lett a hangja.

-          Igen, Liz, most már te is vámpír vagy – mosolyodtam el. Majd szerelmem végre rám emelte gyönyörű, vörös szemeit.

-          Azt hittem, hogy nem fogom túlélni – sóhajtott fel, majd a kezét azonnal a torkához kapta. – Nagyon fáj – suttogta halkan.

-          Szomjas vagy, kicsim, mindjárt csillapítjuk – nyomtam puszit a homlokára. Amitől elégedetten felsóhajtott. Úgy tűnik, hogy nem lesz túlságosan vad újszülött, legnagyobb örömömre. Vagy még a sokk hatása alatt áll, ez hamarosan kiderül.

-          Hozom a vért, amit előkészítettünk a számára – mondta Carlisle, majd már el is indult kifelé.

-          Emberi? – kérdeztem halkan.

-          Nem – vágta rá Carlisle azonnal. – Emmett és Edward többször is vadászott neki. Medve és hegyi oroszlán. Elsőre úgy gondoltam, hogy jó lesz így, ha pedig már nem kapar annyira a torka, akkor el tudja dönteni, hogy mit szeretne. Természetesen azt sem ítéljük el, hogyha az emberi vér mellett dönt végül.

-          Rendben, köszönöm – bólintottam rá. Azt hiszem, hogy ez így tökéletesen diplomatikus, és korrekt megoldás.

-          Hogy vagy, drágám? – kérdezte Esme szerelmemet.

-          Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá az anyukájára. – Egy kicsit furcsán érzem magam, és minden nagyon újnak hat, ahogy mondtad is, de még mindig szeretlek. Ez az érzés egyáltalán nem múlt el – nézett rám mosolyogva.

-          Én is nagyon szeretlek téged – mondtam boldogan, majd szorosan magamhoz öleltem a feleségem. Az én Liz Volturim…

  

Liz Volturi - 64. fejezet

64. fejezet

 

(Alec szemszöge)

Még mindig nem értettem ezt az egészet, de miután elültem Lizzel a kanapéra, ő azután is csak mosolygott és ecsetelte, hogy milyen gyors volt mindenki a szervezést illetően.

-          Kicsim, Caius megfenyegetett valamivel, hogy gyere hozzám most azonnal? – kérdeztem tőle komolyan.

-          Ugyan már, Alec. Miért fenyegetett volna meg? – nézett rám végre komoly arccal. – Tény, hogy megkért és érvelt, de a fenyegetés erős túlzás. Egyébként pedig, ahogy belejöttünk a készülődésbe, mármint Heidi és én, már nagyon is jó ötletnek tűnt. Sőt, alig vártam, hogy hazaérj.

-          Liz, ugye tudod, hogy megígértem neked, hogy a nászéjszakánkon megharaplak. Ugye nem csak azért egyeztél bele ebbe, hogy minél előbb vámpír legyél?

-          Alec – sóhajtott fel. – Őszinte leszek. Az átváltozásom egy kicsit még mindig megrémiszt, és nem is ezt tartom a legfontosabbnak az életemben. Viszont, igen, szeretném, ha ma éjjel a szertartás, és a bál után túlesnénk a dolgon. Mindkettőnknek jobb, hogyha minél előbb túl vagyunk rajta. Nekem nem lesz több időm agyalni, te pedig elkezdheted megtanítani nekem, hogy milyen a vámpírlét, és így előbb önmagam leszek újra – magyarázta ellentmondást nem tűrve.

-          Tudom, hogy nem fog sok időbe telni, amíg visszatalálsz hozzám, drágám – mondtam határozottan. – Én emiatt egy cseppet sem aggódom, mert nincs miért.

-          Nos, a lényeg, hogy te is akarod-e, vagy még inkább várnál? – nézett rám kérdőn.

-          Ha te őszintén azt mondod, hogy szeretnéd, akkor én boldogan elveszlek most azonnal – mosolyogtam rá, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Egy kicsit nagyobb hévvel, mint szerettem volna, mert így sikerült kedvesemet ledöntenem a kanapéra.

-          Liz – szakított félbe minket Esme. – Kicsim, ez teljesen komoly? Caius azt állítja, hogy te is most akarsz Alec felesége lenni – rontott be az ajtón gondolkodás nélkül, és közben még néhány válogatott szitkot is elszórt Caiusra. Ez igazán nem volt jellemző Esme viselkedésére. – Jézusom, bocsánat, elfelejtettem kopogni a nagy indulat hevében – kapta a szája elé a kezét, amikor meglátott bennünket, hogy is mondjam, kissé talán illetlen helyzetben.

-          Anya, kérlek, nyugodj meg – tornázta magát Liz ülőhelyzetbe, és közben én is rendbe hoztam magam. – Minden rendben van. Én tényleg nem így terveztem eredetileg, de szeretném, ha így lenne. Már döntöttem. Kérlek, örülj velem, és tisztelj meg azzal, hogy te adsz ki a leendő férjemnek – mondta szerelmem meghatottan.

-          Hogyha tényleg, most szeretnéd, akkor más nem is szolgálhatna nagyobb örömömre – ölelte magához a lányát Esme. – Viszont most akkor visszamegyek gyorsan néhány percre a nagyterembe, nehogy valaki kárt tegyen Caiusban. Carlisle meglehetősen apa módon viselkedik, és nagyon kiakadt, hogy a fogadott lányát az akarata ellenére akarják gyors esküvőre kényszeríteni.

-          Carlisle agresszív? – vontam fel a szemöldököm. Tud olyat egyáltalán?

-          Ha a gyermekeinkről van szó, akkor határozottan kíméletlen tud lenni – bólintott Esme azonnal.

-          Akkor siess, anya, mert nem szeretném, hogyha komolyabb incidens lenne a dologból – mondta Liz határozottan.

-          Nemsokára visszajövök – nyomott gyors puszit lánya arcára, majd szó szerint elrohant a szobából.

-          Boldog vagy? – néztem mélyen szerelmem szemébe.

-          Még soha életemben nem voltam ennyire boldog – vágta rá azonnal.

-          Bocsánat, tubicáim, de el kell rabolnom a menyasszonyt – kukucskált be Renata a szoba ajtaján. – Heidi szobájában fogunk készülődni, mert ott van a ruhája. Te menj Félixhez nagyfiú, már oda készítettük a ruhádat, és az ünnepi köpenyedet.

-          Liz, teljesen biztos, hogy ezt akarod? – néztem rá még egyszer komolyan. – Még az oltárnál is mondhatsz nemet, nem fogok megharagudni rád.

-          Ez nagyon kedves tőled, de tudom, hogy mit csinálok – mondta szerelmem határozottan. – Siess, tudod a menyasszonyra illik várakozni, nem pedig fordítva – kuncogott fel.

-          Ne aggódj, a hölgyeknek mindig tovább tart a készülődés – legyintettem. – Akkor az oltárnál várlak.

-          Helyes – bólintott rá, majd elsietett Renata társaságában. Én viszont továbbra is gyanakvó voltam, és úgy gondoltam, hogy inkább megkeresem Edwardot, hiszen, ha valakinek van biztos információja Liz és Caius gondolataival kapcsolatban, akkor az csakis ő lehet.

-          Gyere be – invitált be Edward a szobájába még mielőtt bekopoghattam volna az ajtón.

-          Gondolom, akkor azt is tudod, hogy miért jöttem – sétáltam be a szobába. – Azt hiszem, hogy tévedtem a dolgokkal kapcsolatban, ha már öltönyben vagy – vontam fel a szemöldököm.

-          Inkább fogalmazzunk úgy, hogy mivel Liz végső soron valóban így döntött, ezért elfogadom a döntését – vágta rá Edward.

-          Végső soron döntött így? – kérdeztem rá. Tudnom kellett, hogy pontosan mi történt, amíg távol voltunk.

-          Nos, mondjuk úgy, hogy Liz először nem rajongott az ötletért, de most már őszintén szeretné. Ennyire nem tudná magát megjátszani, egyébként pedig a gondolatai is arról árulkodnak, hogy hozzád akar menni itt és most – mondta Edward határozottan.

-          Nem tetszik ez nekem – csóváltam meg a fejem. – Én nem akartam sürgetni őt semmiben sem. Nem véletlenül akartam megvárni, míg letelik a neki szánt egy év.

-          Alec, fogadd el a döntését. Mind tudjuk, hogy egyszer, méghozzá nem is olyan sokára megtörténne. Adjuk meg neki a választás lehetőségét. Felnőtt nő, és biztos az érzéseiben, bár én nem értek egyet vele.

-          Engem nem tartasz hozzá méltónak? – kérdeztem megrökönyödve.

-          Nem erről van szó. Tudom, hogy nagyon is méltó vagy hozzá, hiszen rajongsz érte. Viszont nem tudom, hogy milyen lesz neki, amikor három nap múlva felébred. A mi családunkban egyikünk sem választotta a vámpírságot, és nálatok is kevesen. Vajon milyen lesz neki úgy felébredni, hogy szomjas, erős. Félek tőle, hogy mi lesz akkor, hogyha túl lesz rajta, és esetleg megbánja a döntését – magyarázta Edward.

-          Teszek róla, hogy soha ne legyen oka megbánni ezt a döntést – mondtam ellentmondást nem tűrve. Az én feleségem soha nem lesz boldogtalan, ezt garantálom.

-          Attól tartok, hogy ez nem csak rajtad fog múlni, de azt tudom, hogy te mindent meg fogsz tenni, hogy minél boldogabb legyen.

-          Akkor azt mondod, hogy Liz tényleg akarja, itt és most? – kérdeztem rá még egyszer a biztonság kedvéért.

-          Igen, Alec, Liz itt és most semmi másra nem vágyik, csakis arra, hogy a feleséged lehessen – bólintott rá komolyan.

-          Ez esetben azt hiszem, hogy ideje lenne készülődnöm. Liz azt mondta, hogy nekem illik várni a menyasszonyra, nem pedig fordítva – nevettem fel.

-          Nos, én is valami ilyesmit hallottam, úgyhogy igyekezz – nevetett fel Edward is. Majd megveregette a vállam. – Esme nagyon boldog, hogy te leszel a veje – fűzte még hozzá.

-          Ennél nincs is szükségem nagyobb megtiszteltetésre – vágtam rá. Majd elsüvítettem Félix lakosztályához. Ahol megálltam az ajtó előtt bekopogtam.

-          Gyere, már azt hittem, hogy inadba szállt a bátorságod, és ide sem tolod a képedet – hahotázott Félix, amikor beléptem az ajtón.

-          Lizt elvenni ajándék, nem teher – vágtam rá azonnal. Majd egy pillanatra elvettem a látását, hogy nekimenjen a kanapénak.

-          Ez nem volt fair – nevetett fel Félix. – Egyébként pedig tudom, hogy mázlista vagy.

-          Na látod, ez biztos – vettem le róla a bénító ködömet, majd egy szempillantás alatt levetkőztem, és felkaptam a nekem kikészített ruhát az ünnepi köpenyemmel együtt…

(Liz szemszöge)

Már nagyon izgatott voltam. A kezdeti félelmeim szép lassan elmúltak, ahogy telt az idő, egyre jobban éreztem, hogy én tényleg Alechez tartozom. Mondjuk, az átváltozástól még mindig félek, de tudom, hogy nem lesz semmi baj. Fájni fog, de legalább biztosan túlélem, és utána már nem lesz soha többé fájdalom.

-          Liz, gyere, irány a fürdő. Csipkedd magad, aztán megcsinálom a hajad – mondta Renata komolyan. – Addig én is felveszem a koszorúlány ruhám.

-          Jól van, megyek már – kaptam fel a kikészített törölközőt és fehérneműt, majd már be is csuktam a fürdő ajtaját magam után. Azonnal megcsapott a finom levendula illat, ami mindig is jó hatással volt rám. Annyira lágy és megnyugtató, hogy az ember minden gondjáról megfeledkezik, ha van egyáltalán valami baj.

-          Liz, még öt perced van – hallottam meg Heidi hangját. – Már mindenki elkészült, úgyhogy egyedül te maradtál.

-          Öhm… valakinek segítenie kellene felvenni a fűzőmet. Ez a fehérnemű kétemberes – mondtam halkan. Tudtam, hogy úgyis meghallják. Már néhányszor megpróbáltam befűzni a hátamon, de nem igen akart sikerülni a dolog.

-          Jövök már, kincsem – lépett be anya azonnal.

-          Gyönyörű vagy – mosolyogtam rá. A ruhája egyszerűen káprázatos volt.

-          Köszönöm, ez Heidi érdeme. Nekem is és Rose-nak is varrt egy-egy csodaszép ruhát – mondta boldogan. – A te ruhád viszont egy igazi álomkép – fűzte még hozzá.

-          Igen, szerintem is káprázatos lett – bólintottam rá azonnal. – Bár kicsit izgulok miatta, hogy nem teljesen vörös, mert Caius szerint itt ez a szokás, de nálunk embereknél, meg a fehér ruha, így Heidi tett bele fehéret is a kedvemért.

-          Emiatt ne aggódj. Mindenki el lesz ragadtatva, ha meglát – mondta anya magabiztosan. – A lényeg pedig egyébként is az, hogy Alec szemei kerekedjenek ki, abban pedig nem lesz hiba – kacsintott rám.

-          Csak legyen igazad, anya – kuncogtam fel.

-          Kész is van – mondta miközben masnira kötötte a fűzőm alját. – Nagyon szép karcsú derekad van ebben a fehérneműben.

-          Köszönöm – fordultam körbe a tükör előtt elégedetten. – Renata ízlése ilyen téren kifogástalan.

-          Gyertek, Liz, jöhet a hajad – ültetett le Heidi a fésülködőasztalhoz. Majd néhány perc alatt olyan csodálatos, virágokkal díszített kontyot alkotott a hajamból, amilyet még életemben nem láttam.

-          Akkor most jöhet a ruha. Szerintem sminkre semmi szükség, úgy gyönyörű vagy, ahogy vagy – mondta Renata határozottan.

-          Egyetértek – vágta rá anya és Heidi egyszerre.

-          Hahó, hogy álltok, már csak rátok várunk – kopogtatott be Jane az ajtón.

-          Öt perc és készen vagyok – vágtam rá azonnal. Nem akartam túlságosan sokáig várakoztatni Alecet, és persze a többieket.

-          Remek, akkor várunk – vágta rá Jane, majd hallottam, ahogy elsüvített.

-          Liz, a férfiakat nyugodtan megvárakoztathatod egy kicsit ilyenkor – dorgált meg Rose finoman. Eddig olyan csendben volt, de most látszott rajta, hogy muszáj volt elmondania, hogy egy kicsit még kínozhatom a vőlegényem.

-          Szerintem amilyen gyorsan a férfiak el szoktak készülni, valószínűleg már várt eleget – vetettem ellen.

-          Ez is igaz – bólintott rá anya. – Bújj bele a ruhádba, és menjünk – fűzte még hozzá. A lányok pedig már előttem is álltak a ruhámmal, én pedig boldogan vettem magamra ezt a csodálatos darabot. Egészen biztos, hogy mindig előkelő helye lesz a szekrényemben.

-          Készen állsz? – kérdezte anya meghatottan.

-          Igen, menjünk – bólintottam rá mosolyogva. Majd felvettem a csodálatos vörös rózsacsokromat az asztalról, ahol eddig pihent.

Egy kissé talán ideges voltam, de ez csakis annak volt betudható, hogy ma van az esküvőm, és azzal ellentétben, hogy néhány hónappal még félelemmel, és bánattal sétáltam volna az oltárhoz egy másik férfi karjaiba, most boldogan lépkedtem a végzetem felé, és egy cseppnyi kétségem sem volt afelől, hogy ez így jó, így helyes. Hiszen mind a ketten ezt akartuk, és azt hiszem, hogy a végső soron a családjaink is erre vágytak, ha nem is ilyen gyors tempóban. Amikor odaértünk a nagyterem elé, az ajtó zárva volt, és a két szárnynál Emmett és Félix várakozott.

-          Izgalmas ruha, kislány – kacsintott rám Emmett.

-          Igazából nagyon is dögös, még senki nem ment férjhez itt hasonlóban sem, amióta én itt vagyok – kontrázott rá Félix.

-          Köszönöm – haraptam az ajkamba, és éreztem, ahogy elpirulok.

-          Na, most hogy varázsoltunk rád egy kis színt, már mehetsz is tovább, mert a leendő férjet, már nagyon izeg-mozog az idegességtől – nevetett fel Emmett. Majd megfogta az egyik kilincset, míg Félix a másikat és szélesre tárták előttem az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre pedig abban a pillanatban zongorán felhallatszott a nászinduló.

-          Nahát, nem is gondoltam volna, hogy a vámpírok is nászindulóra szoktak bevonulni – súgtam oda halkan anyának.

-          Igazából nem is szoktak, kicsim – kuncogott fel Esme. – Edward ötlete volt, hogy ez biztosan tetszene neked – mutatott a zongora felé, ahol tényleg Edward játszotta a dallamot nekem lelkesen. Köszönöm, ez csodálatos meglepetés – üzentem gondolatban, mire az illető rám kacsintott, és folytatta tovább a dalt, amíg oda nem értünk Alec elé.

-          Nagyon vigyázz a lányomra, és szeresd – adta a kezem Alec kezébe anya. Majd gyengéd puszit nyomott az arcomra.

-          Nem fogok csalódást okozni, Esme – mondta Alec komolyan. – Gyönyörű vagy, kicsim – nézett rám mosolyogva szerelmem. – Na és te még azt hitted, hogy nem tudsz elkápráztatni.

-          Te is nagyon csábítóan festesz – válaszoltam boldogan.

-          Elisabeth, Alec, készen álltok? – kérdezte Aro mosolyogva.

-          Igen – vágtuk rá egyszerre. Azért kíváncsi voltam, hogy milyen szertartásra számíthatok, bár Heidi azt mesélte, hogy az itteni esküvők jellemzőek rövidek, és velősek szoktak lenni, legalábbis szertartásilag. A buli része viszont másnap reggelig is eltart. Sőt akár napokig is, bár én addig most még biztosan nem bírnám.

-          Akkor kezdjük is el – biccentett Aro. – Elisabeth Evenson, elfogadod az előtted álló Alec Volturit férjedül az örökkévalóság hátralévő részére?

-          Igen, elfogadom – válaszoltam azonnal.

-          Alec Volturi, Elisabeth elfogadott téged. Vigyázol rá, és szereted az örökkévalóság hátralévő részén?

-          Igen, szeretem és óvom őt örökké – vágta rá Alec gondolkodás nélkül.

-          A gyűrűket kérem – mondta Aro határozottan. Mire Rosalie megjelent két egyszerű, de gyönyörű karikagyűrűvel, amit előbb Alec húzott fel az én ujjamra, aztán én az övére. – Ezennel házastársakká nyilvánítalak bennetek. Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta a Mester boldogan. Alec pedig gyengéd csókot nyomott a számra. A tömeg pedig azonnal éljenezni kezdett bennünket.

-          Ez tényleg rövid és velős szertartás volt – kuncogtam Alec fülébe.

-          Mint mondtam, nem szoktuk túlbonyolítani a dolgokat – nevetett fel ő is, majd a családunk felé fordított bennünket, hogy fogadhassuk a gratulációkat…