33. fejezet
Sziasztok! Többek kérésére itt a 32. fejezet Edward szemszögből is :D Ha gondoljátok, és ennyire tetszik Nektek a sok szemszög, akkor írhatom úgy is, hogy egyből megírom mindkét verziót egy fejiben, hogyha ilyen romantikus pillanatok vannak :D Puszi, Drusilla
(Edward szemszöge)
Hihetetlenül boldog voltam már csak attól is, hogy a karomban tarthatom Bellát. Pontosan ugyanúgy pihent a mellkasomon, mint ahogy régen is tette. Vajon mire emlékszik még azokból az időkből? Mennyire halványulhattak el az emberi emlékei? Nekem úgy tűnik, hogy elég tisztán emlékszik mindenre.
Tudtam, hogy már nem ember, és nem tudom összetörni sem, de mégis úgy éreztem, hogy olyan gyengéden kell fognom őt, mint, hogyha az lenne. Az út a rétünkig csupán negyed órába telt, legnagyobb bánatomra. Szerettem volna minél tovább a karjaimban tartani őt, de sajnos ennél lassabban már képtelenség lett volna futni. Sok mindent szerettem volna megtudni a múltjáról, vagyis tulajdonképpen mindent, de nem akartam letámadni. Majd egyszer el fogja mondani. Az biztos, hogy soha többé nem engedem el magam mellől, hacsak nem ő akarja így.
Amikor megérkeztünk a réthez megálltam még a fák takarásában. Most jutott eszembe, hogy én még soha nem láthattam Bellát csillogni a nap fényében. Biztosan gyönyörű. Már néhány perce álltam a fa alatt édes terhemmel, de ő még mindig nem figyelt fel rá, hogy egy helyben állunk.
- Mi a baj? – nézett rám kérdőn. Lehet, hogy csak most vette észre, hogy megálltunk? Vajon min gondolkozott ennyire?
- Süt a nap – mondtam mosolyogva. Így legalább én is eltereltem a gondolataimat arról, hogy vajon ő mit gondol. Féltem az ismeretlentől. Bármit gondolhat rólam, akár rosszat is, és minden joga meglenne hozzá. Bár, hogyha belegondolok, akkor az én Bellám soha nem tudna rosszat gondolni senkiről sem.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – néztem rá vágyakozva. Akkor is biztosan gyönyörű lenne, hogyha a karjaimban érné utol a nap fénye, de úgy, hogy végignézhetem a folyamatot. Az egészen más lenne. Minden apró kis részletet láthatnék.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütötte le a szemeit.
Te jó ég! Olyan kis buta. Hát erre gondolt a fiunk, amikor azt mondta, hogy folyamatosan félreértjük egymást. Bella természetesen azt hitte, hogy emberként jobban tetszett, pedig ez egyáltalán nem így van. Én minden formában imádom. Még akkor is szeretném, hogyha farkas lenne. Bár akkor nyilván nehezebb dolgom lenne, de akkor is harcolnék érte.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – doromboltam lágyan. Nagyon reméltem, hogy elhiszi a szavaimat. Nekem csak az a fontos, hogy itt van velem.
- Bella Black – nézett a szemeimbe. Ez a tény némi fájdalommal töltött el. Az én Bellám, már soha nem lesz ugyanúgy az enyém. Hiszen La Push határain belül él, amióta elhagytuk. Ami természetesen tökéletesen érthető, de a tudat, hogy már a farkasok a családja. Továbbra is féltékenységgel töltött el. Hozzánk kellett volna tartoznia az elmúlt fél évszázadban is. Vajon akar még egyáltalán a családom része lenni? Hiszen én lényemből adódóan nem lehetek a ő családja része, pedig bármit megadnék, hogy velem maradjon. Bár ezen még ráérek később aggódni.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtottam le a fejem bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondta őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogtam az orrom alá. Örültem, hogy nem azért lett Black a nevük, mert meggyűlölt, de azért még fájt a tény, hogy van egy gyermekem, aki nem az én nevemet viseli.
Nem akartam, hogy meghallja az előbbi kijelentésemet, de sajnos attól tartok, hogy mégis lebuktam, mert Bella kérdőn nézett rám, ami semmi jót nem jelenthet. Jobb lesz, hogyha kétszer is meggondolom, hogy mit motyogok az orrom alatt.
- Ülj le a rét közepén – mondta komolyan.
- Miért? – néztem fel rá értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogott rám. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tette még hozzá.
- Oké, máris – mondtam boldogan.
Azonnal finoman a lábaira állítottam, és gyengéden kicsomagoltam a takaróból. Majd egy szempillantás alatt a rét közepére rohantam, leterítettem a plédet, majd leültem rá. Gyermeki izgalom lett rajtam úrrá. Hiszen most először láthattam az én gyönyörű Bellámat a napsütésben. Biztosan úgy néz ki, mint egy igazi angyal. A mélyen dekoltált felsőjével, és a feltűzött hajával még több bőrfelület van rajta, amit elérhetnek a nap sugarai. Kedvesem vett egy mély levegőt, mintha zavarban lenne, majd lassan, megfontolt léptekkel kilépett a fénybe. Egyszerűen nem találtam szavakat arra, amit akkor láttam. Még soha nem láttam vámpírt, aki ilyen ártatlanul csillogott. A fénye tökéletesen tiszta volt. Carlisle volt még hasonlóan fényes és Esme, de Bella még náluk is sokkal szebben fénylett. Sajnos apámnak még nem sikerült rájönnie, hogy mitől függ, hogy ki mennyire szikrázik fényesen, de Bellát elnézve az ártatlanság mértékét tükrözheti, vagy a jó szívét. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – térített magamhoz csábosan mosolyogva, majd a csípőjét ingerlően ringatva indult el felém. Hogyha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor azt hinném, hogy éppen el akar csábítani. Micsoda nő. Erre nincsenek szavak.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – találtam meg a hangomat nagy nehezen. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóválta meg a fejét vigyorogva. Majd leült mellém a plédre.
Én még mindig megbabonázva figyeltem a tökéletes sziluettjét. Ha kényszerítettek volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetemet róla. Amennyire érzékeltem a külvilágot a rám törő érzésektől láttam, hogy ő is engem néz csodálattal telt szemekkel.
- Szerintem egyáltalán nem vagyok elfogult – mondtam határozottan. Ellenben, amikor megszólítottam nem is reagált. Ennyire elgondolkozott valamin. - Hahó, Bella, itt vagy? – mozgattam meg a kezem az arca előtt.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdezte idegesen rágva a szája szélét. Ez régen mindig jót jelentett. Amikor a szája szélét harapdálta, olyankor mindig rólunk gondolkodott. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondtam komolyan. Ez nem elfogultság. Egyszerűen ő a világ legcsodálatosabb, legszebb és legkedvesebb asszonya. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondtam bűntudatosan. Nem tehettem róla. Annyira vágytam, hogy láthassam a gondolatait, de soha nem adatott meg nekem ez az ajándék. Egyáltalán hogy lehetek féltékeny a saját gyermekemre? Rossz apa vagyok, pedig még alkalmam sem volt kipróbálni magam igazán Anthony apjaként. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolygott rám. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény – mesélte teljes odaadással. Még soha nem hallottam, hogy ekkora hévvel beszélt volna valamiről. Az anyai ösztönök. Ahogy hallgattam őt, rajtam is úrrá lett a büszkeség és a boldogság.
- Ez kétségtelen – mondtam büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondtam lehajtott fejjel. Mindig azt mondtam neki, hogy mellette leszek örökké, és amikor a legnagyobb szüksége volt rám, mégis cserbenhagytam.
- Edward, hagyd ezt abba – csattant fel Bella. Még mindig nem voltam hozzászokva ehhez a tűzhöz, és határozottsághoz, ami áradt belőle. Bár kétségkívül tetszett a dolog. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdezte ingerülten. Azonnal rákaptam a tekintetem. Teljesen igaza volt. Ez a hely és idő nem alkalmas rá, hogy panaszkodjak. Hiszen talán újra együtt lehetünk. A remény hal meg utoljára. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűzte még hozzá. Micsoda kis agresszor lett belőle. Bár tetszik ez a kis női agresszivitás. Valamiért izgatóan hatott rám.
- Kezdek félni tőled – kuncogtam fel.
- Van is miért – mondta gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondtam nevetve. Te jó ég? Most Jacobon viccelődtem? Ezt most vagy poénnak veszi, mint ahogy annak is szántam, vagy fogja magát és tényleg elküld a csudába, amiért ilyen idióta vagyok? Jake-t csak tisztelhetem azért, mert ő nem hagyta el Bellát.
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantotta ki tökéletes fogsorát kihívóan. Huh, jól van, úgy értette, ahogy gondoltam. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondta fintorogva.
- Pfuj! – nyögtem fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – néztem rá elfintorodva. Egy farkas szaga, és íze is borzalmas. Na jó, az ízét még nem kóstoltam, de mivel az illat nem tetszik, ezért valószínűleg nem is valami kellemes az aromájuk sem.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdezett vissza. Jesszusom! Ezek szerint tényleg ivott Jacobból. Ez komolyan szörnyen hangzik. Még Emmett idióta poénjainál is sokkal rosszabb.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodtam el.
- Bevetted mi? – tört ki belőle a nevetés. Oh, hála az égnek! Ezek szerint mégis csak viccelt. Ez azért megnyugtató. Bár elég morbid vicc volt.
- Ez nem volt jó vicc – morogtam az orrom alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóválta meg a fejét. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondta, majd felpattant, és elindult az erdő felé. Na nem, azt már nem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy itt hagyjon.
Egy szempillantás alatt előtte termettem, és kérdő tekintettel néztem a szemeibe. Csak nem gondolta komolyan, hogy hagyom, hogy elmenjen?
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indult vissza a plédhez.
Grr…ez az új Bella sokkal rafináltabb és határozottabb, mint Alice és Rosalie együttvéve. Nem hiszem el, hogy úgy játszik velem ez a nő, ahogy csak akar. Imádtam régen is, amikor incselkedett velem, de most, hogy ő is vámpír, és nem látom a pirulását, nem hallom a szívdobogását sokkal nehezebb eldöntenem, hogy mi is jár a fejében. Az eddig sem túl nagy előnyöm is elveszett ahhoz, hogy kifürkésszem az érzéseit. Pedig milyen könnyű volt. Hiszen amikor elpirult és meglódult a szívverése, akkor tudtam, hogy nagy hatással voltam rá.
- Tetszik ez a stílus – foglaltam helyet végül mellette, miután visszaült a plédünkre. Ki kell ismernem minden apró kis rezdülését, hogy olvasni tudjak benne, és meg is fogom tenni.
- Ennek örülök – mosolygott rám. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűzte még hozzá. Nem szokott ilyen lenni? Az nagy kár, mert az incselkedést már régen is nagyra értékeltem. A huncut Bella énje egyszerűen tündéri volt.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simítottam végig a combján hirtelen ötlettől vezérelve. Egy kicsit féltem, hogy el fog húzódni a kezemtől, de muszáj volt megérintenem.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csípett bele az oldalamba. Nahát, ez igazán kellemes meglepetés. Úgy tűnik, hogy Bella boldogan belemegy a játékba. Tényleg újra szerelmes tininek éreztem magam. Annyira jó volt hosszú idő után nosztalgiázni. Annyira jó volt vele lenni. Bármit megadnék, hogy újra csak az enyém legyen testestől-lelkestől.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgtam a fülébe. Lássuk, hogy zavarba tudom-e még hozni.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágott vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondtam tetetett felháborodással. A mindenit, ebben a játékban is fejlődött. Talán gyakorolt valakivel?
- Fáj az igazság? – kérdezte a pilláit rebegtetve. Ah, ezt a csatát el fogom veszíteni, de a háborút megnyerem.
- Grrr – morogtam az orrom alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek – mondtam morcosan. Az emlékek pedig hirtelen záporoztak meg. Mindig elbújt a takarója alatt, és azt mondta, hogy soha többet nem jön ki onnan. Általában nekem kellett kicsomagolni, mert megmakacsolta magát.
- Változik a világ – vigyorgott rám diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondta boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodtam el. Pedig nagyon is boldog lennék, hogyha most is csókot lopna tőlem. Ha tudná, hogy mennyire jól esne.
- Ez igaz – gondolkodott el, majd egy szempillantás alatt megérintette ajkaival az enyéimet. Ez most tényleg megtörtént, vagy csak a képzeletem játszott velem? Bella megcsókolt? Illetve megpuszilta az ajkamat? Ezt biztos csak „álmodtam”, de azért rákérdezek.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántotta meg a vállát.
- Jogos – villantottam rá egy féloldalas mosolyt, amit mindig úgy szeretett. Akár még madarat is lehetett volna fogatni velem, annyira boldoggá tett ezzel az apró kis gesztussal.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütötte le a szemeit. Nagyon aranyos volt még mindig, amikor zavarba jött. Pedig ez csak egy ártatlan kis szájra puszi volt. Bár megjegyzem, hogy létezésem legcsodálatosabb puszija, de ennyitől már akkor sem kellene zavarban lennie. Úgy rémlik, hogy régebben elég sűrűn megfordultam az ágyában is.
- Remek ötlet – dőltem el a pléden azonnal, és óvatosan magammal húztam.
Legnagyobb örömömre nem pironkodott, hanem azonnal elhelyezkedett a mellkasomon, éppúgy, ahogy szerettem volna. Gyengéden a hátára csúsztattam a kezem, és cirógatni kezdtem a hátát. Nagyon reméltem, hogy még mindig szereti. Régen szinte már dorombolt is, amikor így cirógattam őt. Olyan édes volt, ahogy motyogott a mellkasomba félálomban, hogy mennyire szereti ezt, és, hogy abba ne hagyjam. Amikor aludt, akkor pedig mindig elcsenhettem néhány gondolatát, de most sajnos nincs rá már alkalmam, de ha szerencsém van, akkor megosztja velem.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszolta őszintén. Rajtam pedig hatalmas boldogsághullám söpört végig. Nem használt múlt időt. Még mindig szereti, hogyha hozzáérek. A remény elemi erővel söpört végig újra és újra a testem minden egyes porcikáján.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlottam a lehetőséget. Akár mostantól kezdve örökké is fekszem itt vele, és csak simogatom, hogyha ezt szeretné.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – nézett fel rám.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondtam határozottan. Úgy el fogom kényeztetni, ahogy csak lehet. Megérdemli, hogy mindent megkapjon.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdt vissza a mellkasomra. Ezt vajon pontosan hogyan értette?
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – válaszoltam boldogan.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondta komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszoltam, majd dúdolni kezdtem a neki írt dallamot.
Nem tudom, hogy melyikünknek volt nagyobb élvezet. Rajtam elemi erővel söpört végig a vágy és a boldogság, ahogy hozzám simult. Egyre inkább hozzám bújt, én pedig rendíthetetlenül cirógattam, és énekeltem neki. Olykor-olykor lepillantottam az arcára, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy behunyt szemmel élvezi a kényeztetésemet. Mindketten ragyogtunk, ahogy a rétünk is, és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a napfény miatt.
2010. február 21., vasárnap
2010. február 18., csütörtök
La Push vámpírja - 32. fejezet
32. fejezet
Sziasztok! Boldog születésnapot, Alice! Remélem tetszeni fog a fejezet :D Puszi, Drusilla
(Bella szemszöge)
Csendben figyeltem Edward arcát, ahogy rohant velem a karjaiban. Éppen olyan óvatosan tartott, mint amikor még ember voltam, pedig most már nem voltam olyan törékeny. Még akkor sem, hogyha most nem a legjobb formámat hoztam. Az út a rétünkig csupán egy negyed órába telt, amit egy szó nélkül tettünk meg. Nem akartam nagyobb beszélgetésbe kezdeni száguldás közben. Addig legalább Edward is kikapcsolhat egy kicsit. Legalábbis régen mindig segített neki, hogyha kifárasztotta magát egy kicsit. A futás segít megnyugodni. Ezt tapasztalatból állíthatom. Na meg persze az sem volt mellékes, hogy még mindig imádtam az illatát, és amíg futott én feltűnés nélkül szimatolhattam az ingét. Ez lehet, hogy egy kicsit perverz módon hangzik, és Emmettnek biztos lenne egy-két szava, hogyha megtudná, de nem tehetek róla. Az illata mindig is nyugtató hatással volt rám, és ez minden jel szerint egy cseppet sem változott. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy megálltunk.
- Mi a baj? – néztem rá kérdőn.
- Süt a nap – mondta mosolyogva.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdeztem döbbenten. Láttam már őt a napfényben. Talán meggondolta magát, és inkább vissza akar menni a házba?
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – nézett rám vágyakozva.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütöttem le a szemeimet. Anthonynak persze igaza volt. Nem a vámpírságom zavarja. Akkor vajon miért nem lát már olyannak, mint amilyen voltam. A lelkem ugyanaz, csak a testem lett sokkal erősebb. Na jó, tény, hogy a természetem erősen megváltozott, de hát nem volt könnyű az élet miután magamra hagytak. Persze Jacob sokat segített, de kettőnknek sem volt könnyű átvészelni a terhességemet. Bár én minden egyes pillanatát imádtam annak az időszaknak, amikor Anthonyt vártam, még a néha rám törő fájdalmak ellenére is.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – dorombolta lágyan.
- Bella Black – néztem a szemeibe. Már régen nem voltam Swan. Büszke voltam apám nevére, de muszáj volt eltűnnöm, így az új irataimon Billy elveszett lányaként voltam feltüntetve. Így a rendőrséget sem izgattam a nevemmel. Ráadásul valamiért nem sok mindenkinek jutott eszébe a rezervátumban keresni engem. Akinek pedig mégis megfordult a fejében, azt Sam lerázta, amíg Jake elrejtett engem a kíváncsi szemek elől.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtotta le a fejét bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondtam őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogta az orra alá.
Azt hiszem, hogy elfeledkezett róla, hogy már hallom ilyen halkan is a mondanivalóját. Na már most. Két lehetőség van. Az első, hogy elékezett az idő, amikor tényleg szétrúgom a hátsóját. A második pedig az, hogy megmutatom neki, hogy jó életünk volt Jacobbal is. Nehéz döntés, hiszen, hogyha felfedem magam, akkor megtudja, hogyha akarom, akkor tud olvasni a gondolataimban, és esetleg többet akar majd. Vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy felfedjem előtte a pajzsom kilökésének lehetőségét? A szükség törvényt bont, de nem vagyok biztos benne, hogy be akarom vezetni őt a legapróbb részletekbe is. Majd cenzúrázom az emlékeimet. Arra már nagyon jól képes vagyok. Anthonyval sokat kellett gyakorolnom. Hiszen a múltam véres részleteit, mint James, inkább kihagytam a kis „családi vetítéseinkből”, de mindenekelőtt megmutatom magam a fényben a kedvéért. Aztán úgyis van mit megbeszélnünk, és addig eldönthetem, hogy hogyan tovább.
- Ülj le a rét közepén – mondtam komolyan.
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogtam rá. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tettem még hozzá.
- Oké, máris – lelkesedett fel.
Egy pillanattal később pedig Edward óvatosan a lábaimra állított, majd gyengéden lehúzta rólam a takarót. Amikor legközelebb feleszméltem pedig már ott ült a plédünkön a rét kellős közepén, és izgatottan nézett engem. Hogyha ember lennék, akkor most biztosan rákvörösen állnék is, de mivel már nem tudok elpirulni, csak megkönnyebbülten vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiléptem a fényre. A mélyen dekoltált felsőm és a copfba fogott hajam éppen tökéletes volt ahhoz, hogy a csillogásom abszolút élvezhető látványt nyújtson. Tekintetemet Edwardra szegeztem, miután már teljesen a nap fénye vette körül a testemet, és muszáj volt felkuncognom, mert a mindig komoly úriember Edward Cullennek, bizony kocsányon lógtak a szemei, és a szája is tátva maradt.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – kérdeztem csábosan mosolyogva, és a csípőmet ringatva indultam el a rét közepe felé. Megőrültem? Most tényleg el akarom csábítani a fiam apját? Hiszen ő hagyott el engem. Erre én jó, hogy nem tálcán kínálom magam, csak azért, mert itt vagyunk szerelmünk kibontakozásának helyén. Micsoda idióta vagy, Bella. Ha ma elcsábulok, akkor holnap megint a padlóra zuhanhatok, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Az utóbbi időben már így is csak egy megtört lényt láttak bennem a fiaim.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – mondta elvarázsolva. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd leültem mellé a plédre.
Edward még mindig megbabonázva figyelte a szikrázó bőrömet, és én is élveztem az ő látványát. Hiszen már nagyon régen volt, hogy itt jártunk, és még a nap is kisütött a kedvünkért. Szerettem sütkérezni. A fiaim szerint ilyenkor tényleg úgy festek, mint egy angyal. Anthony kicsit irigyelte is tőlem kiskorában, hogy ő nem csillog úgy a napban, mint a gyémánt, de aztán rájött, hogy ő legalább így is bármikor emberek közé mehet, és nem kell fényes nappal bezárva lennie a házba. Néha én sem bántam volna, hogyha elvihetem nyilvános helyre olyankor is, amikor süt a nap. Egyszer ezért maradtam ki egy nyaralás jelentős részéből is. Én nem vihettem a fiamat nyilvános strandra, hiszen elég feltűnő pár lettünk volna. Így Jacobra és Dawnra maradt a feladat, hogy megismertessék a harmadik fiunkkal a homokos, forró tengerpart minden csodáját.
- Hahó, Bella, itt vagy? – mozgatta Edward az arcom előtt a kezét.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdeztem idegesen rágva a szám szélét. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondta komolyan. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondta bűntudatosan. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolyogtam rá. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény.
- Ez kétségtelen – mondta Edward büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondta lehajtott fejjel, és a hangjából egyértelműen kihallatszott az önvád. Amit jelen esetben nem tudtam megcáfolni. Tényleg elhamarkodottan ítélt.
- Edward, hagyd ezt abba – csattantam fel azért. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye ezt a pillanatot. A rétünk nem önsanyargatásra van. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdeztem ingerülten. Mire rám kapta a tekintetét. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűztem még hozzá, hogy azért egy picit oldjam is a hangulatot.
- Kezdek félni tőled – kuncogott fel.
- Van is miért – mondtam gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondta nevetve. Most komolyan viccelődik, ráadásul rajtam és Jacobon? Hű, beütötte a fejét valahová, amíg nem figyeltem oda?
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantottam ki tökéletes fogsoromat. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondtam fintorogva.
- Pfuj! – nyögött fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – nézett rám leeső állal.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdeztem vissza. Ha már lúd, legyen kövér.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodott el.
- Bevetted mi? – tört ki belőlem a nevetés. Soha nem nyúltam volna táplálkozási szándékkal egyik farkashoz sem, pláne nem Jake-hez. Még, ha kérte volna, akkor sem.
- Ez nem volt jó vicc – morogta az orra alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóváltam meg a fejem. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondtam, majd felpattantam, és elindultam az erdő felé.
Edward pedig egy szempillantás alatt előttem termett, és kérdő tekintettel nézett a szemembe. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indultam vissza a plédhez.
Na jó, nem akartam itt hagyni. Csak gondoltam, hogy incselkedek vele egy kicsit. Hé, álljunk csak meg. Mióta vagyok én ilyen incselkedős nőszemély? Utoljára akkor játszottunk ilyet, mielőtt beteljesítettük a kapcsolatunkat. Csak akkor mindig Edward nyert, mert én fülig vörösödve bújtam inkább egy idő után a takaróm alá. Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, gyanúsan nosztalgikus volt az egész helyzet, ezért körbeszimatoltam, de nem éreztem meg sem kotnyeles barátnőm illatát, sem pedig Jasperét. Ezek szerint Edward váltja ki belőlem ezt a fajta viselkedést a puszta jelenlétével. Ötven év azért elég hosszú idő.
- Tetszik ez a stílus – foglalt helyet mellettem, miután visszaültem a plédünkre.
- Ennek örülök – mosolyogtam rá. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűztem még hozzá.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simított végig a combomon. Hékás, kezdjük nagyon komoly vizekre terelni a témát.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csíptem bele az oldalába. Anthonynak igaza volt. Olyanok vagyunk, mint két szerelmes tinédzser. Bár be kellett vallanom, hogy tetszett a dolog. Jó volt újra Edwarddal lenni, de azért egy újrakezdésbe még nem mertem volna belevágni. Viszont ez az incselkedés nagyon is üdítő volt a lelkemnek.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgta a fülembe.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágtam vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondta tetetett felháborodással.
- Fáj az igazság? – kérdeztem a pilláimat rebegtetve.
- Grrr – morgott az orra alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek.
- Változik a világ – vigyorogtam rá diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondtam boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdeztem izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodott el az arca.
- Ez igaz – gondolkodtam el, majd egy szempillantás alatt megérintettem ajkaimmal az övéit. Talán nem is nagyon érzékelte, mert mire felkapta a fejét, már úgy ültem, mintha mi sem történt volna.
- Ez meg mi volt? – kérdezte mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántottam meg a vállamat.
- Jogos – villantotta rám a kedvenc féloldalas mosolyomat.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütöttem le a szemeimet. Ezután a szájra puszi akció után valahogy szégyenlőssé váltam. Nem tudom, hogy miért, de hirtelen úgy éreztem, hogyha tudná, akkor most elöntené az arcomat a pír. Pedig már sokkal többet is tettünk Edwarddal egy ártatlan kis puszinál. Erre Anthony az élő bizonyíték.
- Remek ötlet – dőlt el a pléden azonnal, és óvatosan magával húzott.
Szemérmetlenül kényelembe helyeztem magam a mellkasán, majd mélyeket lélegeztem Edward és a körülöttünk lévő vadvirágok illatának csodálatos egyvelegéből. Ő pedig finoman a hátamra csúsztatta a kezét, és cirógatni kezdte a hátamat. Régen ettől a gesztustól mindig elaludtam, elég gyorsan. Sokat panaszkodtam is, hogy nem tudom kellőképpen kiélvezni ezt a helyzetet. Mert imádtam, amikor a hátamat simogatta, de mindig csak legfeljebb tíz percig voltam olyan éber, hogy érzékeljem is, ezt a gyengéd érintést. Na, de most. Akár egész délután is el tudom viselni, hogyha bírja szusszal, és türelemmel a simogatást.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdett bele, de én a szavába vágtam.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszoltam őszintén.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlotta a lehetőséget.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – néztem fel rá.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondta határozottan.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdtem vissza a mellkasára.
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – egyezett bele Edward.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondtam komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszolta Edward, majd dúdolni kezdte a számomra ellenállhatatlan dallamot.
Én pedig még jobban a mellkasához simultam, és behunyt szemmel élveztem a kényeztetést, amiben már nagyon régóta nem volt részem. Gondoltam, hogy a rétünk majd kihozza belőlünk a nosztalgiát, de azt azért nem hittem volna, hogy minden majdnem ugyanolyan lesz, mint régen volt.
Sziasztok! Boldog születésnapot, Alice! Remélem tetszeni fog a fejezet :D Puszi, Drusilla
(Bella szemszöge)
Csendben figyeltem Edward arcát, ahogy rohant velem a karjaiban. Éppen olyan óvatosan tartott, mint amikor még ember voltam, pedig most már nem voltam olyan törékeny. Még akkor sem, hogyha most nem a legjobb formámat hoztam. Az út a rétünkig csupán egy negyed órába telt, amit egy szó nélkül tettünk meg. Nem akartam nagyobb beszélgetésbe kezdeni száguldás közben. Addig legalább Edward is kikapcsolhat egy kicsit. Legalábbis régen mindig segített neki, hogyha kifárasztotta magát egy kicsit. A futás segít megnyugodni. Ezt tapasztalatból állíthatom. Na meg persze az sem volt mellékes, hogy még mindig imádtam az illatát, és amíg futott én feltűnés nélkül szimatolhattam az ingét. Ez lehet, hogy egy kicsit perverz módon hangzik, és Emmettnek biztos lenne egy-két szava, hogyha megtudná, de nem tehetek róla. Az illata mindig is nyugtató hatással volt rám, és ez minden jel szerint egy cseppet sem változott. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy megálltunk.
- Mi a baj? – néztem rá kérdőn.
- Süt a nap – mondta mosolyogva.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdeztem döbbenten. Láttam már őt a napfényben. Talán meggondolta magát, és inkább vissza akar menni a házba?
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – nézett rám vágyakozva.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütöttem le a szemeimet. Anthonynak persze igaza volt. Nem a vámpírságom zavarja. Akkor vajon miért nem lát már olyannak, mint amilyen voltam. A lelkem ugyanaz, csak a testem lett sokkal erősebb. Na jó, tény, hogy a természetem erősen megváltozott, de hát nem volt könnyű az élet miután magamra hagytak. Persze Jacob sokat segített, de kettőnknek sem volt könnyű átvészelni a terhességemet. Bár én minden egyes pillanatát imádtam annak az időszaknak, amikor Anthonyt vártam, még a néha rám törő fájdalmak ellenére is.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – dorombolta lágyan.
- Bella Black – néztem a szemeibe. Már régen nem voltam Swan. Büszke voltam apám nevére, de muszáj volt eltűnnöm, így az új irataimon Billy elveszett lányaként voltam feltüntetve. Így a rendőrséget sem izgattam a nevemmel. Ráadásul valamiért nem sok mindenkinek jutott eszébe a rezervátumban keresni engem. Akinek pedig mégis megfordult a fejében, azt Sam lerázta, amíg Jake elrejtett engem a kíváncsi szemek elől.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtotta le a fejét bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondtam őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogta az orra alá.
Azt hiszem, hogy elfeledkezett róla, hogy már hallom ilyen halkan is a mondanivalóját. Na már most. Két lehetőség van. Az első, hogy elékezett az idő, amikor tényleg szétrúgom a hátsóját. A második pedig az, hogy megmutatom neki, hogy jó életünk volt Jacobbal is. Nehéz döntés, hiszen, hogyha felfedem magam, akkor megtudja, hogyha akarom, akkor tud olvasni a gondolataimban, és esetleg többet akar majd. Vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy felfedjem előtte a pajzsom kilökésének lehetőségét? A szükség törvényt bont, de nem vagyok biztos benne, hogy be akarom vezetni őt a legapróbb részletekbe is. Majd cenzúrázom az emlékeimet. Arra már nagyon jól képes vagyok. Anthonyval sokat kellett gyakorolnom. Hiszen a múltam véres részleteit, mint James, inkább kihagytam a kis „családi vetítéseinkből”, de mindenekelőtt megmutatom magam a fényben a kedvéért. Aztán úgyis van mit megbeszélnünk, és addig eldönthetem, hogy hogyan tovább.
- Ülj le a rét közepén – mondtam komolyan.
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogtam rá. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tettem még hozzá.
- Oké, máris – lelkesedett fel.
Egy pillanattal később pedig Edward óvatosan a lábaimra állított, majd gyengéden lehúzta rólam a takarót. Amikor legközelebb feleszméltem pedig már ott ült a plédünkön a rét kellős közepén, és izgatottan nézett engem. Hogyha ember lennék, akkor most biztosan rákvörösen állnék is, de mivel már nem tudok elpirulni, csak megkönnyebbülten vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiléptem a fényre. A mélyen dekoltált felsőm és a copfba fogott hajam éppen tökéletes volt ahhoz, hogy a csillogásom abszolút élvezhető látványt nyújtson. Tekintetemet Edwardra szegeztem, miután már teljesen a nap fénye vette körül a testemet, és muszáj volt felkuncognom, mert a mindig komoly úriember Edward Cullennek, bizony kocsányon lógtak a szemei, és a szája is tátva maradt.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – kérdeztem csábosan mosolyogva, és a csípőmet ringatva indultam el a rét közepe felé. Megőrültem? Most tényleg el akarom csábítani a fiam apját? Hiszen ő hagyott el engem. Erre én jó, hogy nem tálcán kínálom magam, csak azért, mert itt vagyunk szerelmünk kibontakozásának helyén. Micsoda idióta vagy, Bella. Ha ma elcsábulok, akkor holnap megint a padlóra zuhanhatok, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Az utóbbi időben már így is csak egy megtört lényt láttak bennem a fiaim.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – mondta elvarázsolva. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd leültem mellé a plédre.
Edward még mindig megbabonázva figyelte a szikrázó bőrömet, és én is élveztem az ő látványát. Hiszen már nagyon régen volt, hogy itt jártunk, és még a nap is kisütött a kedvünkért. Szerettem sütkérezni. A fiaim szerint ilyenkor tényleg úgy festek, mint egy angyal. Anthony kicsit irigyelte is tőlem kiskorában, hogy ő nem csillog úgy a napban, mint a gyémánt, de aztán rájött, hogy ő legalább így is bármikor emberek közé mehet, és nem kell fényes nappal bezárva lennie a házba. Néha én sem bántam volna, hogyha elvihetem nyilvános helyre olyankor is, amikor süt a nap. Egyszer ezért maradtam ki egy nyaralás jelentős részéből is. Én nem vihettem a fiamat nyilvános strandra, hiszen elég feltűnő pár lettünk volna. Így Jacobra és Dawnra maradt a feladat, hogy megismertessék a harmadik fiunkkal a homokos, forró tengerpart minden csodáját.
- Hahó, Bella, itt vagy? – mozgatta Edward az arcom előtt a kezét.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdeztem idegesen rágva a szám szélét. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondta komolyan. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondta bűntudatosan. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolyogtam rá. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény.
- Ez kétségtelen – mondta Edward büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondta lehajtott fejjel, és a hangjából egyértelműen kihallatszott az önvád. Amit jelen esetben nem tudtam megcáfolni. Tényleg elhamarkodottan ítélt.
- Edward, hagyd ezt abba – csattantam fel azért. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye ezt a pillanatot. A rétünk nem önsanyargatásra van. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdeztem ingerülten. Mire rám kapta a tekintetét. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűztem még hozzá, hogy azért egy picit oldjam is a hangulatot.
- Kezdek félni tőled – kuncogott fel.
- Van is miért – mondtam gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondta nevetve. Most komolyan viccelődik, ráadásul rajtam és Jacobon? Hű, beütötte a fejét valahová, amíg nem figyeltem oda?
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantottam ki tökéletes fogsoromat. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondtam fintorogva.
- Pfuj! – nyögött fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – nézett rám leeső állal.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdeztem vissza. Ha már lúd, legyen kövér.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodott el.
- Bevetted mi? – tört ki belőlem a nevetés. Soha nem nyúltam volna táplálkozási szándékkal egyik farkashoz sem, pláne nem Jake-hez. Még, ha kérte volna, akkor sem.
- Ez nem volt jó vicc – morogta az orra alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóváltam meg a fejem. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondtam, majd felpattantam, és elindultam az erdő felé.
Edward pedig egy szempillantás alatt előttem termett, és kérdő tekintettel nézett a szemembe. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indultam vissza a plédhez.
Na jó, nem akartam itt hagyni. Csak gondoltam, hogy incselkedek vele egy kicsit. Hé, álljunk csak meg. Mióta vagyok én ilyen incselkedős nőszemély? Utoljára akkor játszottunk ilyet, mielőtt beteljesítettük a kapcsolatunkat. Csak akkor mindig Edward nyert, mert én fülig vörösödve bújtam inkább egy idő után a takaróm alá. Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, gyanúsan nosztalgikus volt az egész helyzet, ezért körbeszimatoltam, de nem éreztem meg sem kotnyeles barátnőm illatát, sem pedig Jasperét. Ezek szerint Edward váltja ki belőlem ezt a fajta viselkedést a puszta jelenlétével. Ötven év azért elég hosszú idő.
- Tetszik ez a stílus – foglalt helyet mellettem, miután visszaültem a plédünkre.
- Ennek örülök – mosolyogtam rá. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűztem még hozzá.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simított végig a combomon. Hékás, kezdjük nagyon komoly vizekre terelni a témát.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csíptem bele az oldalába. Anthonynak igaza volt. Olyanok vagyunk, mint két szerelmes tinédzser. Bár be kellett vallanom, hogy tetszett a dolog. Jó volt újra Edwarddal lenni, de azért egy újrakezdésbe még nem mertem volna belevágni. Viszont ez az incselkedés nagyon is üdítő volt a lelkemnek.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgta a fülembe.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágtam vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondta tetetett felháborodással.
- Fáj az igazság? – kérdeztem a pilláimat rebegtetve.
- Grrr – morgott az orra alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek.
- Változik a világ – vigyorogtam rá diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondtam boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdeztem izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodott el az arca.
- Ez igaz – gondolkodtam el, majd egy szempillantás alatt megérintettem ajkaimmal az övéit. Talán nem is nagyon érzékelte, mert mire felkapta a fejét, már úgy ültem, mintha mi sem történt volna.
- Ez meg mi volt? – kérdezte mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántottam meg a vállamat.
- Jogos – villantotta rám a kedvenc féloldalas mosolyomat.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütöttem le a szemeimet. Ezután a szájra puszi akció után valahogy szégyenlőssé váltam. Nem tudom, hogy miért, de hirtelen úgy éreztem, hogyha tudná, akkor most elöntené az arcomat a pír. Pedig már sokkal többet is tettünk Edwarddal egy ártatlan kis puszinál. Erre Anthony az élő bizonyíték.
- Remek ötlet – dőlt el a pléden azonnal, és óvatosan magával húzott.
Szemérmetlenül kényelembe helyeztem magam a mellkasán, majd mélyeket lélegeztem Edward és a körülöttünk lévő vadvirágok illatának csodálatos egyvelegéből. Ő pedig finoman a hátamra csúsztatta a kezét, és cirógatni kezdte a hátamat. Régen ettől a gesztustól mindig elaludtam, elég gyorsan. Sokat panaszkodtam is, hogy nem tudom kellőképpen kiélvezni ezt a helyzetet. Mert imádtam, amikor a hátamat simogatta, de mindig csak legfeljebb tíz percig voltam olyan éber, hogy érzékeljem is, ezt a gyengéd érintést. Na, de most. Akár egész délután is el tudom viselni, hogyha bírja szusszal, és türelemmel a simogatást.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdett bele, de én a szavába vágtam.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszoltam őszintén.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlotta a lehetőséget.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – néztem fel rá.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondta határozottan.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdtem vissza a mellkasára.
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – egyezett bele Edward.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondtam komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszolta Edward, majd dúdolni kezdte a számomra ellenállhatatlan dallamot.
Én pedig még jobban a mellkasához simultam, és behunyt szemmel élveztem a kényeztetést, amiben már nagyon régóta nem volt részem. Gondoltam, hogy a rétünk majd kihozza belőlünk a nosztalgiát, de azt azért nem hittem volna, hogy minden majdnem ugyanolyan lesz, mint régen volt.
2010. február 14., vasárnap
La Push vámpírja - 31. fejezet
31. fejezet
Sziasztok! Újra itthon vagyok :D Tudom, hogy nem erre a fejire vártatok, és ezért bocsi, de úgy éreztem, hogy ez még kell ide. De a következő Edwad és Bella lesz a réten. Puszi, Drusilla
(Anthony szemszöge)
Azt hittem, hogy soha nem érünk oda a Cullen házhoz. Nem mintha nem lettünk volna gyorsak, de nyugodtabb lettem volna, hogyha anya és Nathalie már rendes ellátást kapott volna. Életem két legfontosabb nője nem volt éppen jó bőrben, és ez meglehetősen frusztrált. Nem tudtam őket megvédeni, pedig meg kellett volna. Ahogy felértünk Edwarddal ő lefektette anyát az egyik ágyra, én pedig ugyanezt tettem Nathalie-val. Tudtam, hogy nem kéne Edwardnak emlegetnem a vérszerinti apámat, de valahogy még nem töltötte be azt a szerepet, hogy apának nevezhessem. Ez számomra nem csak egy egyszerű szó, sokkal többet jelent annál. Gondolataimból nagyapa szakított ki, aki azonnal Nath-hoz sietett és megvizsgálta.
- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta nagyapa halványan mosolyogva.
- Az jó – simítottam végig Nath karján, majd leültem mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdeztem. Imádtam az orvosi könyveket, és sokat olvastam már efféle esetekről. Először valami könnyűvel kell újrakezdeni az étkezést, és fokozatosan lehet majd egyre inkább terhelni a gyomrot, bár azt nem tudom, hogy ez a feltevés a fiatal farkasokra is igaz-e.
- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá nagyapa. Büszkeséget fedeztem fel a nézésében és a gondolataiban is. Azon elmélkedett, hogy milyen csodálatos, hogy az unokája érdeklődést mutat a gyógyítás iránt. Már maga elé képzelt engem fehér köpenyben, ahogy vállvetve együtt mentjük az életeket. Kedves gondolat, de soha nem válhat valóra. Én La Push határain belül élek, és a falka tagja vagyok, míg ők néhány éven belül elköltöznek, és újra kilépnek a mindennapjainkból.
- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta nagymama lágyan. Anya sokat mesélt róla is, amikor kicsi voltam, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden szava tökéletesen fedte a valóságot. Esme mindig kedves, és gyengéd volt, ráadásul soha nem volt egy rossz gondolata senkiről. Még a falkáról sem, ami nem éppen vámpír tulajdonság.
- Köszönöm, nagyi – öleltem meg, mire az arca felragyogott. A gondolatai szinte sikítottak, hogy mennyire boldog, amiért megismerhette az unokáját, sőt unokáit. Már Jacobot is annak tekintette, mert Bella volt az édesanyja, és alig várta, hogy Billyt is közelebbről megismerhesse. Egyszerűen nem tudtam nem szeretni a nagyszüleimet, ahhoz túl csodálatos volt a lelkük.
Egy pillanattal később nagyi már ott sem volt, nagyapa pedig anya mellé lépett és elkezdte tapogatni a karjait, ami nem hangzott túl jól. Koncentráltam, és hallottam minden egyes apró kis hangot, ami a törés helyét adta meg. Anya mindkét karja eltört négy helyen. Hogyha én kaptam volna ezt az ütést, akkor biztosan már holtan hevernék. Bő negyedórás alapos vizsgálat után Edward átkarolta anya derekát, és megpuszilta a nyakát, mire kis híján morgás tört fel a torkomból. Mi a fenét képzel magáról? Még nincsenek ilyen bizalmas viszonyban. Éppen közbe akartam lépni, amikor Edward gondolatai megállásra késztettek. Figyelemelterelés céljából teszi, mert nagyapa vissza fogja rántani a helyére a csontokat. Anya arcára néztem, aki tényleg mintha egy kicsit elengedte volna magát, úgyhogy mégsem rontottam neki Edwardnak.
- Mit csinálsz? – kérdezte anya teljesen ellazulva. Még soha nem láttam ilyennek a szemeit. Szinte felragyogtak, ettől az apró kis gesztustól. Csak tudnám, hogy hogyan tud ennyire belehabarodva lenni még mindig, hiszen elhagyta. Talán a szerelem tényleg vak? Mindenki ezt mondja.
- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta Edward a nyakába, majd újra megpuszilta azt a pontot.
Halványan elmosolyodtam anya apró kis kéjes mosolyától, de az arcom rögtön eltorzult, amikor meghallottam nagyapa gondolatait. Mindjárt visszarántja a csontokat. Gyengéden befogtam Nathalie füleit, hogy ne kelljen sikoltásra ébrednie, mert ez most nagyon fog fájni anyának az biztos. Igazam is lett, nagyapa egy határozott mozdulattal megrántotta a sérült karokat, amik halk reccsenéssel visszakerültek a helyükre.
- Sajnálom – nézett anyára nagyapa bűnbánóan.
- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondta eltorzult arccal. – Veled viszont még számolunk – nézett Edwardra szigorúan.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogta. Elkápáztatni? Milyen sokszor hallottam ezt anyától. Mindig elkápráztatta őt, amíg ember volt. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.
- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülébe. Nocsak, anya kezd felpezsdülni. Még soha nem láttam ilyennek, de határozottan tetszett a látvány.
- Szeretnéd, mi? – kérdezte anyám gonoszan vigyorogva.
- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot Edward. Mint két szerelmes tinédzser. Milyen aranyosak. Lehet, hogy a vérszerinti apám nem is olyan reménytelen esett, mint hittem?
- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogott fel anya.
- Kegyetlen vagy – csípett az oldalába Edward.
- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogott anya.
- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – szállt be Edward is a játékba. Te jó ég! Még a végén itt helyben fogják egymást leteperni. Könyörgöm, ezeket a gondolatokat még csak távolról sem akarom látni. Túlzottan beindult itt a fantázia világa. Ehhez én még túl fiatal vagyok, hiába múltam el ötven, a szüleim enyelgését nem akarom látni. Sőt, tudni sem akarok róla.
- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – fakadtam ki morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.
- Tessék? – nézett döbbenten rám Edward. Istenem, komolyan ekkora idióta? Már kombinál, hogy apa és anya. Nem fogta még fel, hogy soha nem volt köztük több barátságnál? Meg tudnám fojtani, amikor ilyen hülyeségeken jár az agya.
- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgattam meg a szemeimet. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak – fűztem még hozzá.
- Bocsi – mondták egyszerre, mire felnevettem nagyapával együtt.
- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott Carlisle anya arcát, majd puszit nyomott a homlokára. Ő pedig lenézett a kezeire és elfintorodott.
- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.
- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogta. Mindig is utált a középpontban lenni, hát még lesérülni. Amennyit tudok apa emlékeiből, ami elég sok időt foglal magába, nem telt el nap, hogy ne sérült volna meg valahogy az anyukám. Ezt ma már nehéz elképzelni róla, de emberként tényleg nagyon ügyetlen volt.
- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel. Ajaj, ez egy újabb hülye félreértési pont. Ezektől az idióta kétes megnyilvánulásoktól megyek a falnak. Anya ennél érzékenyebb lélek, eredendően nulla önbizalommal. Fortyogtam magamban. Tuti, hogy ez most félreérti.
- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – nézett Edwardra anya döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűzte még hozzá.
- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét Edward. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Komolyan nem normális egyik szülőm sem. Anya állandóan azt képzeli, hogy nem elég jó, Edward meg még rátesz egy lapáttal a kétes megfogalmazásokkal. Naná, hogy már megint félreértést szül a félig kimondott szó.
- Anya, ne gondolj butaságokat – mondtam morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tettem még hozzá.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward kíváncsian. Már éppen ki akartam fakadni, amikor anya közbevágott.
- Nem fontos – vágta rá, mielőtt válaszolhattam volna. Az ember, illetve félvér azt hinné, hogy az élettapasztalt szüleinek van annyi esze, hogy ne értsék félre egymást állandóan, de úgy tűnik, hogy tévedtem.
- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rá Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelte továbbra is. Legalább könyörögni szépen tud, hogyha mindent el is szúr. Erre a képességére még szüksége lesz az biztos.
- Nem vagyok megbántva – motyogta anya maga elé. Nem hát, hallom. Mindjárt megőrül úgy meg van sértve, erre már megint tetteti, hogy minden rendben van. Ezt már tényleg nem hagyhatom szó nélkül.
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondtam ingerülten. Jó lenne, hogyha most már eldöntenék, hogy hogyan tovább. Nekem mindegy, hogy együtt vagy külön, de döntsük már el az fenébe is. Én próbálok alkalmazkodni, de így elég nehéz.
- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek nagyapa a szemét. Nocsak, legalább egyetért velem valaki. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.
- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. Mire én is fülelni kezdtem. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.
- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.
- Köszönöm, bátyus – nézett rá anya nevetve. „Emmett mindig megnevetettet. Egyszerűen imádtam.” Jutottak eszembe a bácsikámról eddig hallottak. – Hálám örökké üldöz – fűzte még hozzá.
- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan. Volt egy tippem, hogy ki fog vállalkozni. Legalább addig megbeszélhetik a tévhiteiket. Bár én személy szerint egyelőre Edward ellenes vagyok, de ha anya így boldog, akkor ám legyen.
- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, anya pedig azonnal felém fordult, én pedig biccentettem, hogy nyugodtan menjenek. Úgyis szerettem volna kettesben lenni egy kicsit Nathalie-val. Nem akartam, hogy zavarban érezze magát, amiért gondoskodni kell róla.
- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlotta anya a lehetőséget, és közben nagyi is betoppant egy egész fazék forró levessel.
- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.
- Köszönöm – szóltam utána hálásan.
- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta nagymamám gyengéden.
Carlisle is diszkréten kisomfordált a többiek után, én pedig azonnal Nathalie felé fordultam, és simogatni kezdtem az arcát. Fel kell ébrednie, hogy egyen. Aztán pedig hazaviszem, hogy a saját ágyában kapjon újra erőre. A családja már biztosan nagyon ideges, hogy mi van vele.
- Nath, ébredj, kedves. Enned kell – keltegettem finoman, de nem igazán mocorgott. Biztosan nagyon kimerült, de akkor is ennie kell. – Nathalie – suttogtam a fülébe, majd puszit nyomtam mindkét csukott szemhéjára, mire megrebbentek a pillái. – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondtam lágyan, mire végre kinyitotta a szemeit.
(Nathalie szemszöge)
Nem voltam tisztában vele, hogy mi történik körülöttem. Az utolsó emlékem az volt, hogy megmenekültünk, de Bella megsérült. Amikor pedig elindultam kifele abból a szörnyű pincéből egyszer csak elnyelt a sötétség. Valószínűleg elájultam.
- Nathalie – suttogta Anthony a fülembe, majd forró, gyengéd érintést érzetem a szemhéjaimon, mire megrebbentek a pilláim. Ideje lenne magamhoz térni. Vajon hol vagyok? Mi történt pontosan? – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondta lágyan, mire a szemeim kipattantak. – Hála az égnek, hogy végre felébredtél – sóhajtott fel Anthony megkönnyebbülve.
- Szia – krákogtam. A torkom már nagyon ki volt száradva. Bár ez nem is csoda, miután napok óta nem jutottam folyadékhoz. Te jó ég. Vajon mennyire festek szörnyen?
- Hogy érzed magad? – simított végig az arcomon.
- Éhes vagyok, és szomjas, és meg is mosakodnék – panaszoltam el. – Viszont legalább biztonságban vagyunk. Egyébként hol vagyunk és mi történt az elrablóinkkal? – kérdeztem meg a leginkább égető kérdést.
- A Cullen házban vagyunk. A vámpírok sajnos kicsúsztak a kezeink közül, de nem hagyjuk annyiban a dolgot – válaszolta Anthony. – Van itt neked egy nagy adag leves – váltott témát. – Enned kell – mondta gyengéden, majd az ágyamat ülő helyzetbe igazította velem együtt, és a számhoz emelt egy kanál gőzölgő ételt. Mámorító illata volt, és mivel Anthony kínálta, így az a veszély sem fenyegetett, hogy bármit belekevertek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd lenyeltem a felkínált falatot. Mire Anthony azonnal a számhoz emelte a következő adagot. – Egyedül is tudok enni – pirultam el. Utoljára ötéves koromban etetett így az anyukám, amikor tüdőgyulladással kellett feküdnöm.
- Carlisle azt mondta, hogy nem erőltetheted meg magad. Két napig még csak mászkálás sincs – mondta komolyan Anthony. Eközben pedig egy újabb kanál levest nyomott a számba.
- Ezt nem mondod komolyan – kerekedtek el a szemeim. – Le akarok zuhanyozni, borzalmas szagom van. Egy élet is kevés lesz, hogy lemossam magamról azt a dohos pincét, amiben tartottak minket – morogtam. Teljesen ki van zárva, hogy ne kelljek fel.
- De, komolyan mondom, és én magam foglak ágyban tartani, ha kell, akkor erőszakkal is – mondta komolyan miközben egy újabb adag levest tartott a számhoz. Nos, az ágyban tartás része tetszik a dolognak. Gondolkodtam el, majd észbe kaptam, amikor felkuncogott.
- Ne hallgasd ki a gondolataimat – néztem rá morcosan. – Egy cseppet sem tisztességes egy hormontúltengéses, bajba jutott farkas hölgyet kinevetned, aki ráadásul beléd vésődött. Nem vagyok ura a gondolataimnak – mondtam felháborodva.
- Nagy kár, mert tetszenek a gondolataid – vigyorodott el Anthony.
- Na persze, képzelem, hogy mennyire tetszenek.
- Inkább befogom a szád – sóhajtott fel, majd egy újabb kanál ételt nyomott a számba. Na nem, mintha ellenemre lett volna a dolog. Sőt. Kifejezetten éhes voltam. Álljunk csak meg, ő sem evett két napig.
- Te nem vagy éhes? – kérdeztem aggódva. – Neked is kéne enned valamit.
- Majd eszek, de előbb te – válaszolta egyszerűen. – Hogyha megetted ezt a levest, akkor én is lemegyek és eszek valamit – mondta komolyan.
- Rendben, addig legalább lesz alkalmam kisurranni a fürdőbe – csillantak fel a szemeim. Mit meg nem adnék egy fürdőért.
- Ha ilyeneken töröd a fejed, akkor nem hagylak itt és inkább éhen maradok – mondta komolyan.
- Ne már, szükségem van egy fürdőre. Kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel. – Ígérem, jó leszek, amint tisztálkodtam meg sem moccanok.
- Na jó, mit szólnál ahhoz, hogyha mondjuk Alice, vagy Rose néni engedne neked egy fürdőt és segítenének eljutni odáig – javasolta.
- Rendben – bólintottam rá azonnal. Valószínűleg nem fogok jobb ajánlatot kapni, úgyhogy tetszett ez az alternatív megoldás.
- Akkor edd meg még ezt a pár falatot, és már mehetsz is fürdeni – mosolygott rám kedvesen.
Jól esett a törődés. Mármint ahhoz hozzá voltam szokva, hogy otthon szeretnek és törődnek velem, de sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer így fog gondoskodni rólam. Engedelmesen megettem az egész fazék levest, majd jóllakottan nyúltam el a párnámon. Nem is emlékeztem, hogy mikor éreztem magam ennyire teletömve. Amióta átváltoztam szinte semennyi étel nem elégített ki, erre most egy tál leves is kis híján kifog rajtam.
- Sziasztok – lépett be két lány. Az egyiküknek gyönyörű szőke haja volt, és angyalarca, míg a másiknak rövid sötét haja, és kedves mosolya.
- Sziasztok – köszöntem vissza, de rossz ötlet volt, mert, ahogy vettem egy mély levegőt és megéreztem az irritáló illatukat rögtön a támadásra koncentráltam. A morgás pedig önkéntelenül szakadt fel a torkomból, mire a lányok megtorpantak.
- Nathalie, nyugalom – fogta meg a kezem Anthony. – Ők itt Rosalie és Alice – mutatatta be a lányokat.
- Sajnálom – néztem bűnbánóan a két lány felé. – Még új vagyok a farkas létben.
- Nem érdekes, a te szagod sem bódító éppen – legyintett Alice kuncogva, Rosalie pedig csak elfintorodott.
- Hát, köszi – húztam el a számat. Sajnos nem volt zuhany a pincében, ahol fogvatartottak minket.
- Nem arra gondolnak, hogy két napja nem volt alkalmad letusolni – kuncogott fel Anthony. Mire a két lányból is kitört a nevetés. Remek, most meg rajtam nevetnek.
- Ne haragudj, csak tudod a farkasok illata pont olyan irritáló nekünk, mint amilyen neked a miénk – magyarázkodott Rosalie. – Még új nekünk, hogy jóban vagyunk a törzseddel. Azt hiszem, hogy meg kell szoknunk egymást – mondta elszántan, mire elmosolyodtam.
- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Végül is még Anthonyt is kis híján megtámadtam, de egyre jobban ura vagyok a testemnek megint, ami fantasztikus érzés.
- Akkor mehetünk? – kérdezte Alice. – Tudod, fürdő.
- Igen, már alig várom – sóhajtottam fel.
- Akkor most fel foglak venni és elviszlek a kádhoz. Rendben? – lépett hozzám közelebb Rosalie.
- Oké – válaszoltam bizonytalanul. Egy kicsit féltem, hogy nem tudom majd türtőztetni magamat, de Anthony nyugtatóan megszorította a kezem.
- Nem lesz semmi baj. Erősebb vagy, mint hiszed – súgta nekem határozottan.
Rosalie mosolyogva mellém lépett, majd kicsit bizonytalanul a derekamra és a térdhajlatomhoz csúsztatta a kezeit majd felkapott. Néhány pillanattal később pedig már a fürdőszobában találtam magam. Az egész helyiséget kellemes levendula illatú gőz lepte be, ami a forró vizes kádból áradt.
- Most beleteszlek a vízbe, és utána, ha gondolod, magadra hagylak – ajánlotta Rosalie.
- Köszönöm, azt hiszem, hogy boldogulok – bólintottam rá.
Ahogy kimondtam Rose a lábamra állított a kádban, és már csukódott is mögötte az ajtó. Levettem a pulóvert, ami nem tudom, hogy hogyan került rám, majd Anthony ingjét is, és elmerültem a vízben. Nem voltam sokáig talpon, de még nem éreztem elég határozottnak a lábaimat. A fürdő nagyon jól esett, kifejezetten megnyugodtam tőle. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem benne, de egyszer csak halk kopogtatásra lettem figyelmes.
- Ki az? – kérdeztem kíváncsian.
- Alice vagyok – jött a válasz. – Hoztam neked némi ruhát. Bejöhetek?
- Igen, csak egy pillanat – mondtam, majd körbenéztem, és észre is vettem egy törölközőt. Gyorsan kiültem a kád szélére, és magam köré tekertem. – Gyere be.
- Szia – mosolygott rám kedvesen. – Ezek Esme ruhái. Leginkább hozzá hasonló testalkatod van – magyarázta, majd letett a székre egy nadrágot, egy blúzt, és egy szett gyönyörű fehérneműt. Valamint egy kényelmes balerina cipőt. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor viseltem ilyen kifogástalan öltözéket.
- Köszönöm szépen – néztem rá hálásan.
- Nincs mit – legyintett. – Öltözz fel, szólj, ha készen vagy, mert Anthony már tűkön ül.
- Rendben, mindjárt elkészülök – pirultam el. Nagyon tetszett a gondolat, hogy odakint vár engem.
- Rendben, akkor magadra is hagylak – biccentett majd eltűnt.
Megtörölköztem, majd magamra kapkodtam a ruhákat. Nagyon jó érzés volt a kellemes öltözetben lenni. A hajamat kifésültem, és még a fogamat is megmostam. Sokkal jobban éreztem magam tisztán és jóllakottan.
- Kész vagyok – mondtam az ajtó felé nézve.
Anthony pedig azonnal mellettem termett. Elismerően végigmért, majd a karjaiba kapott és lesietett velem a nappaliba. Legalábbis leginkább nappalinak nézett ki a helyiség. Leült egy kanapéra és engem az ölébe húzott. Egy szőke férfi indult meg el felém mosolyogva.
- Én Carlisle vagyok – térdelt le mellém. – Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban, köszönöm – válaszoltam bizonytalanul. Nem ismertem még ezt a vámpírt, de ha Anthony bízik benne, akkor nem lehet veszélyes. A szeme is aranyszínű.
- Ő, Carlisle Cullen, a nagyapám – mutatta be Anthony a férfit.
- Nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig gondolkodás nélkül megrázta. – Az én nevem, Nathalie Uley.
- Igen, sokat hallottam már rólad – mosolygott rá Anthonyra. – Az unokám szerint szeretnél hazamenni, hogy megnyugtasd a családod.
- Igen, tényleg szeretnék, de ne értsétek félre. Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, de azt hiszem, hogy ideje lenne megnyugtatni az édesanyámat, és az apámat is – válaszoltam csendesen. Biztosan nagyon aggódtak értünk.
- Hazavihetem? – kérdezte Anthony.
- Elviheted, de áll, amit megbeszéltünk. Ma és holnap semmi megerőltetés, és utána is csak fokozatosan – mondta szigorúan Carlisle.
- Rendben, figyelni fogok rá – mondta Anthony komolyan. – Anyának megmondjátok, hogy hazamentem, hogyha visszajöttek?
- Hát persze – bólintott rá Carlisle azonnal. – Visszajössz te is?
- Igen, vissza fogok jönni hozzá – bólintott rá Anthony.
- Rendben – mosolyodott el Carlisle.
Majd Anthony felállt velem, és az ajtó felé indult. Alice pedig azonnal szélesre tárta előttünk.
- Remélem, hogy még látunk – mosolygott rám kedvesen. Én pedig bólintottam, hogy biztosan így lesz.
Amint kiértünk a házból futásnak eredt velem. Nem telt bele csupán tíz percbe, és már át is léptük a határt. Elképesztően gyors volt, mint mindig. Már csak néhány perc választott el attól, hogy a családommal lehessek. A szívem egyre hevesebb ritmusra kapcsolt. Hiányzott az otthonom. A családom. Már láttam a házunkat, amikor kivágódott az ajtó, és a szüleim léptek ki rajta mosolyogva. Anthony még gyorsabb iramba kezdett, és egy perccel később már az édesanyám ölelt magához úgy, hogy még mindig Anthony karjaiban voltam, apa pedig átölelt engem és anyát is, amennyire a körülmények engedték.
- Nem esett bajod, édesem? – sírta az anyukám, és úgy tűnt, hogy nem tervezi, hogy még egyszer elenged bárhová is.
- Jól vagyok, anya. Csak pihennem kell. Anthony megvédett engem – válaszoltam, és én is belecsimpaszkodtam a nyakába. Közben láttam, hogy apám egy hálás pillantással jutalmazza meg leendő kedvesemet.
- Te is jól vagy, Anthony? – kérdezte anya, felé fordulva.
- Igen, minden rendben. Anya sérült meg, amikor megvédett minket – mondta egy kis bűntudattal a hangjában.
- Ugye nem súlyos? – ijedt meg az édesanyám.
- Nem, rendbe fog jönni – válaszolta Anthony halványan elmosolyodva.
- Gyertek be, ne ácsorogjunk idekint – mondta apám kedvesen. Én pedig döbbenten néztem rá. Ez az első alkalom, hogy apám behívta Anthonyt az otthonunkba.
Mindannyian bementünk a házba, és leültünk a konyhában. Anyám azonnal egy nagy adag ételt hozott az asztalra, és a kedvenc süteményeimet. Nem aprózta el. Volt csokis muffin és almás pite is. Vágyakozva néztem az édességeket, de nem mertem hozzányúlni, hiszen elvileg vigyáznom kell még, hogy mit eszem.
- Szerintem egy szelet sütemény még belefér – mosolygott rám Anthony. Így sem voltam előrébb, mert nehéz választani két ilyen édesség között. – Felezzünk – kuncogott fel, majd elvágott egy-egy darabot mindkét fajtából.
- Köszi – vigyorogtam rá, és már enni is kezdtem.
- Nincs mit – kacsintott rám, majd ő is beleharapott az édességbe.
Apa és anya csak mosolyogva figyeltek bennünket, majd ők is vettek a sütikből. Együtt falatoztunk és olyan meghitt volt ez az egész helyzet. Apa most először nem tekintette Anthonyt az ellenségének. Talán most már minden rendbe fog jönni. Legalábbis remélem. Hosszú órákon át beszélgettünk egészen addig, amíg nem kezdtem el ásítozni.
- Köszönöm a vendéglátást – állt fel Anthony. – Nem szeretnék tovább zavarni.
- Nem zavarsz – vágta rá apám. – Hogyha tudsz, akkor maradj nyugodtan és pihend ki magad. Utána is visszamehetsz az édesanyádhoz. A vendégszobában nagy az ágy, elfértek rajta mindketten – fűzte még hozzá. Az én szemeim pedig kikerekedtek a megdöbbenéstől. Az apám, aki gyűlöli Anthonyt felajánlja, hogy aludjon nálunk, ráadásul velem. Anyám is hasonlóan döbbenten figyelte apát.
Anthony végül boldogan elfogadta a meghívást, majd felvett a karjaiba és a vendégszobában letett az ágyra, ezután mellém feküdt, én pedig szorosan a mellkasához bújtam, ahogy az utóbbi két napban is. A karjaival gyengéden magához láncolt, és az altatót kezdte el dúdolni. Néhány perccel később pedig már aludtam is. A lehető legnagyobb biztonságban voltam a karjai között.
(Anthony szemszöge)
Nathalie már egy ideje csendben szuszogott mellettem, így eldöntöttem, hogy itt az idő. Sok mindent meg kell beszélnem Sammel. Ahogy hallottam a gondolatait mindent megértettem. Nem azért gyűlöl, amiért gondoltam, hanem azért, mert félti a lányát. Meg tudom érteni. Tisztában vagyok vele, hogy kockázatos a dolog, hogyha mi egyszer úgy leszünk együtt, mint a szerelmesek, de hogyha nem lennék alkalmas rá, hogy boldoggá tegyem, és biztonságban legyen velem, akkor nem belém vésődik. Hiszen a farkasok a számukra tökéletes párba szoktak bevésődni. Ergo, elvileg nem történhet semmi baj.
- Sam – léptem be a konyhába.
- Anthony, miért nem alszol? – kérdezte döbbenten.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
- Ez ráér – mondta komolyan. – Előbb pihend ki magad.
- Nem ér rá – vetettem ellent. – Sam, vigyázni fogok rá. Soha nem hagynám, hogy baja essen.
- Önhibádon kívül is baja eshet, hogyha teherbe esik – vágta rá azonnal. – Ne érts félre. Én nem gyűlöllek téged, de nem akarom, hogy Nathalie idő előtt távozzon az élők sorából. Nem tudjuk, hogy a gyermek milyen hatással lenne a testére – magyarázta szomorúan.
- Ez egyelőre nem fenyeget – ültem le mellé. – Nath és én nem fogunk egymásnak esni. Eszem ágában sincs kihasználni a helyzetet, hogy belém vésődött. Az első randink is elmaradt, mert a túszul ejtést nem nevezném annak. Lassan haladunk, és arra gondoltam, hogy a nagyapám végezhetne vizsgálatokat, és kutatásokat is velünk kapcsolatban. Hátha talál valamit – mondtam el a gondolataimat.
- Ez jól hangzik – derült fel egy kicsit Sam arca.
- Vigyázni fogok rá, és megfontoltan viselkedek. Megígérem – mondtam őszintén.
- Hiszek neked, Anthony, és többet nem is várhatok el – mondta barátságosan. – Hálás vagyok, amiért ennyire törődsz vele – fűzte még hozzá.
- Ez természetes. Mindig is fontos volt nekem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom, és sajnálom, hogy kis híján kiutáltalak a házunkból – tette a vállamra a kezét. – Most pedig indíts, és vigyázz a lányomra, ahogy ígérted, de azért aludhatsz is közben egy kicsit – mosolygott rám.
- Rendben, és egyáltalán nem haragszom rád. Megértem az indokaidat – mondtam még, majd felálltam és elindultam a szoba felé.
Boldog voltam, hogy sikerült ezt megbeszélnünk. Mindig is zavart, hogy Sam csupán gyűlölettel néz rám, de most, hogy mindent sikerült megbeszélnünk, és végre hagyta, hogy lássam a gondolatait mindent más fénybe helyezett.
Amint beértem a szobába, az ágyhoz siettem, és csendesen Nathalie háta mögé kuporodtam, majd egyik karommal magamhoz öleltem, és nem sokkal később álomba merültem.
Sziasztok! Újra itthon vagyok :D Tudom, hogy nem erre a fejire vártatok, és ezért bocsi, de úgy éreztem, hogy ez még kell ide. De a következő Edwad és Bella lesz a réten. Puszi, Drusilla
(Anthony szemszöge)
Azt hittem, hogy soha nem érünk oda a Cullen házhoz. Nem mintha nem lettünk volna gyorsak, de nyugodtabb lettem volna, hogyha anya és Nathalie már rendes ellátást kapott volna. Életem két legfontosabb nője nem volt éppen jó bőrben, és ez meglehetősen frusztrált. Nem tudtam őket megvédeni, pedig meg kellett volna. Ahogy felértünk Edwarddal ő lefektette anyát az egyik ágyra, én pedig ugyanezt tettem Nathalie-val. Tudtam, hogy nem kéne Edwardnak emlegetnem a vérszerinti apámat, de valahogy még nem töltötte be azt a szerepet, hogy apának nevezhessem. Ez számomra nem csak egy egyszerű szó, sokkal többet jelent annál. Gondolataimból nagyapa szakított ki, aki azonnal Nath-hoz sietett és megvizsgálta.
- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta nagyapa halványan mosolyogva.
- Az jó – simítottam végig Nath karján, majd leültem mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdeztem. Imádtam az orvosi könyveket, és sokat olvastam már efféle esetekről. Először valami könnyűvel kell újrakezdeni az étkezést, és fokozatosan lehet majd egyre inkább terhelni a gyomrot, bár azt nem tudom, hogy ez a feltevés a fiatal farkasokra is igaz-e.
- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá nagyapa. Büszkeséget fedeztem fel a nézésében és a gondolataiban is. Azon elmélkedett, hogy milyen csodálatos, hogy az unokája érdeklődést mutat a gyógyítás iránt. Már maga elé képzelt engem fehér köpenyben, ahogy vállvetve együtt mentjük az életeket. Kedves gondolat, de soha nem válhat valóra. Én La Push határain belül élek, és a falka tagja vagyok, míg ők néhány éven belül elköltöznek, és újra kilépnek a mindennapjainkból.
- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta nagymama lágyan. Anya sokat mesélt róla is, amikor kicsi voltam, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden szava tökéletesen fedte a valóságot. Esme mindig kedves, és gyengéd volt, ráadásul soha nem volt egy rossz gondolata senkiről. Még a falkáról sem, ami nem éppen vámpír tulajdonság.
- Köszönöm, nagyi – öleltem meg, mire az arca felragyogott. A gondolatai szinte sikítottak, hogy mennyire boldog, amiért megismerhette az unokáját, sőt unokáit. Már Jacobot is annak tekintette, mert Bella volt az édesanyja, és alig várta, hogy Billyt is közelebbről megismerhesse. Egyszerűen nem tudtam nem szeretni a nagyszüleimet, ahhoz túl csodálatos volt a lelkük.
Egy pillanattal később nagyi már ott sem volt, nagyapa pedig anya mellé lépett és elkezdte tapogatni a karjait, ami nem hangzott túl jól. Koncentráltam, és hallottam minden egyes apró kis hangot, ami a törés helyét adta meg. Anya mindkét karja eltört négy helyen. Hogyha én kaptam volna ezt az ütést, akkor biztosan már holtan hevernék. Bő negyedórás alapos vizsgálat után Edward átkarolta anya derekát, és megpuszilta a nyakát, mire kis híján morgás tört fel a torkomból. Mi a fenét képzel magáról? Még nincsenek ilyen bizalmas viszonyban. Éppen közbe akartam lépni, amikor Edward gondolatai megállásra késztettek. Figyelemelterelés céljából teszi, mert nagyapa vissza fogja rántani a helyére a csontokat. Anya arcára néztem, aki tényleg mintha egy kicsit elengedte volna magát, úgyhogy mégsem rontottam neki Edwardnak.
- Mit csinálsz? – kérdezte anya teljesen ellazulva. Még soha nem láttam ilyennek a szemeit. Szinte felragyogtak, ettől az apró kis gesztustól. Csak tudnám, hogy hogyan tud ennyire belehabarodva lenni még mindig, hiszen elhagyta. Talán a szerelem tényleg vak? Mindenki ezt mondja.
- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta Edward a nyakába, majd újra megpuszilta azt a pontot.
Halványan elmosolyodtam anya apró kis kéjes mosolyától, de az arcom rögtön eltorzult, amikor meghallottam nagyapa gondolatait. Mindjárt visszarántja a csontokat. Gyengéden befogtam Nathalie füleit, hogy ne kelljen sikoltásra ébrednie, mert ez most nagyon fog fájni anyának az biztos. Igazam is lett, nagyapa egy határozott mozdulattal megrántotta a sérült karokat, amik halk reccsenéssel visszakerültek a helyükre.
- Sajnálom – nézett anyára nagyapa bűnbánóan.
- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondta eltorzult arccal. – Veled viszont még számolunk – nézett Edwardra szigorúan.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogta. Elkápáztatni? Milyen sokszor hallottam ezt anyától. Mindig elkápráztatta őt, amíg ember volt. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.
- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülébe. Nocsak, anya kezd felpezsdülni. Még soha nem láttam ilyennek, de határozottan tetszett a látvány.
- Szeretnéd, mi? – kérdezte anyám gonoszan vigyorogva.
- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot Edward. Mint két szerelmes tinédzser. Milyen aranyosak. Lehet, hogy a vérszerinti apám nem is olyan reménytelen esett, mint hittem?
- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogott fel anya.
- Kegyetlen vagy – csípett az oldalába Edward.
- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogott anya.
- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – szállt be Edward is a játékba. Te jó ég! Még a végén itt helyben fogják egymást leteperni. Könyörgöm, ezeket a gondolatokat még csak távolról sem akarom látni. Túlzottan beindult itt a fantázia világa. Ehhez én még túl fiatal vagyok, hiába múltam el ötven, a szüleim enyelgését nem akarom látni. Sőt, tudni sem akarok róla.
- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – fakadtam ki morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.
- Tessék? – nézett döbbenten rám Edward. Istenem, komolyan ekkora idióta? Már kombinál, hogy apa és anya. Nem fogta még fel, hogy soha nem volt köztük több barátságnál? Meg tudnám fojtani, amikor ilyen hülyeségeken jár az agya.
- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgattam meg a szemeimet. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak – fűztem még hozzá.
- Bocsi – mondták egyszerre, mire felnevettem nagyapával együtt.
- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott Carlisle anya arcát, majd puszit nyomott a homlokára. Ő pedig lenézett a kezeire és elfintorodott.
- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.
- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogta. Mindig is utált a középpontban lenni, hát még lesérülni. Amennyit tudok apa emlékeiből, ami elég sok időt foglal magába, nem telt el nap, hogy ne sérült volna meg valahogy az anyukám. Ezt ma már nehéz elképzelni róla, de emberként tényleg nagyon ügyetlen volt.
- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel. Ajaj, ez egy újabb hülye félreértési pont. Ezektől az idióta kétes megnyilvánulásoktól megyek a falnak. Anya ennél érzékenyebb lélek, eredendően nulla önbizalommal. Fortyogtam magamban. Tuti, hogy ez most félreérti.
- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – nézett Edwardra anya döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűzte még hozzá.
- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét Edward. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Komolyan nem normális egyik szülőm sem. Anya állandóan azt képzeli, hogy nem elég jó, Edward meg még rátesz egy lapáttal a kétes megfogalmazásokkal. Naná, hogy már megint félreértést szül a félig kimondott szó.
- Anya, ne gondolj butaságokat – mondtam morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tettem még hozzá.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward kíváncsian. Már éppen ki akartam fakadni, amikor anya közbevágott.
- Nem fontos – vágta rá, mielőtt válaszolhattam volna. Az ember, illetve félvér azt hinné, hogy az élettapasztalt szüleinek van annyi esze, hogy ne értsék félre egymást állandóan, de úgy tűnik, hogy tévedtem.
- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rá Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelte továbbra is. Legalább könyörögni szépen tud, hogyha mindent el is szúr. Erre a képességére még szüksége lesz az biztos.
- Nem vagyok megbántva – motyogta anya maga elé. Nem hát, hallom. Mindjárt megőrül úgy meg van sértve, erre már megint tetteti, hogy minden rendben van. Ezt már tényleg nem hagyhatom szó nélkül.
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondtam ingerülten. Jó lenne, hogyha most már eldöntenék, hogy hogyan tovább. Nekem mindegy, hogy együtt vagy külön, de döntsük már el az fenébe is. Én próbálok alkalmazkodni, de így elég nehéz.
- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek nagyapa a szemét. Nocsak, legalább egyetért velem valaki. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.
- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. Mire én is fülelni kezdtem. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.
- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.
- Köszönöm, bátyus – nézett rá anya nevetve. „Emmett mindig megnevetettet. Egyszerűen imádtam.” Jutottak eszembe a bácsikámról eddig hallottak. – Hálám örökké üldöz – fűzte még hozzá.
- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan. Volt egy tippem, hogy ki fog vállalkozni. Legalább addig megbeszélhetik a tévhiteiket. Bár én személy szerint egyelőre Edward ellenes vagyok, de ha anya így boldog, akkor ám legyen.
- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, anya pedig azonnal felém fordult, én pedig biccentettem, hogy nyugodtan menjenek. Úgyis szerettem volna kettesben lenni egy kicsit Nathalie-val. Nem akartam, hogy zavarban érezze magát, amiért gondoskodni kell róla.
- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlotta anya a lehetőséget, és közben nagyi is betoppant egy egész fazék forró levessel.
- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.
- Köszönöm – szóltam utána hálásan.
- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta nagymamám gyengéden.
Carlisle is diszkréten kisomfordált a többiek után, én pedig azonnal Nathalie felé fordultam, és simogatni kezdtem az arcát. Fel kell ébrednie, hogy egyen. Aztán pedig hazaviszem, hogy a saját ágyában kapjon újra erőre. A családja már biztosan nagyon ideges, hogy mi van vele.
- Nath, ébredj, kedves. Enned kell – keltegettem finoman, de nem igazán mocorgott. Biztosan nagyon kimerült, de akkor is ennie kell. – Nathalie – suttogtam a fülébe, majd puszit nyomtam mindkét csukott szemhéjára, mire megrebbentek a pillái. – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondtam lágyan, mire végre kinyitotta a szemeit.
(Nathalie szemszöge)
Nem voltam tisztában vele, hogy mi történik körülöttem. Az utolsó emlékem az volt, hogy megmenekültünk, de Bella megsérült. Amikor pedig elindultam kifele abból a szörnyű pincéből egyszer csak elnyelt a sötétség. Valószínűleg elájultam.
- Nathalie – suttogta Anthony a fülembe, majd forró, gyengéd érintést érzetem a szemhéjaimon, mire megrebbentek a pilláim. Ideje lenne magamhoz térni. Vajon hol vagyok? Mi történt pontosan? – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondta lágyan, mire a szemeim kipattantak. – Hála az égnek, hogy végre felébredtél – sóhajtott fel Anthony megkönnyebbülve.
- Szia – krákogtam. A torkom már nagyon ki volt száradva. Bár ez nem is csoda, miután napok óta nem jutottam folyadékhoz. Te jó ég. Vajon mennyire festek szörnyen?
- Hogy érzed magad? – simított végig az arcomon.
- Éhes vagyok, és szomjas, és meg is mosakodnék – panaszoltam el. – Viszont legalább biztonságban vagyunk. Egyébként hol vagyunk és mi történt az elrablóinkkal? – kérdeztem meg a leginkább égető kérdést.
- A Cullen házban vagyunk. A vámpírok sajnos kicsúsztak a kezeink közül, de nem hagyjuk annyiban a dolgot – válaszolta Anthony. – Van itt neked egy nagy adag leves – váltott témát. – Enned kell – mondta gyengéden, majd az ágyamat ülő helyzetbe igazította velem együtt, és a számhoz emelt egy kanál gőzölgő ételt. Mámorító illata volt, és mivel Anthony kínálta, így az a veszély sem fenyegetett, hogy bármit belekevertek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd lenyeltem a felkínált falatot. Mire Anthony azonnal a számhoz emelte a következő adagot. – Egyedül is tudok enni – pirultam el. Utoljára ötéves koromban etetett így az anyukám, amikor tüdőgyulladással kellett feküdnöm.
- Carlisle azt mondta, hogy nem erőltetheted meg magad. Két napig még csak mászkálás sincs – mondta komolyan Anthony. Eközben pedig egy újabb kanál levest nyomott a számba.
- Ezt nem mondod komolyan – kerekedtek el a szemeim. – Le akarok zuhanyozni, borzalmas szagom van. Egy élet is kevés lesz, hogy lemossam magamról azt a dohos pincét, amiben tartottak minket – morogtam. Teljesen ki van zárva, hogy ne kelljek fel.
- De, komolyan mondom, és én magam foglak ágyban tartani, ha kell, akkor erőszakkal is – mondta komolyan miközben egy újabb adag levest tartott a számhoz. Nos, az ágyban tartás része tetszik a dolognak. Gondolkodtam el, majd észbe kaptam, amikor felkuncogott.
- Ne hallgasd ki a gondolataimat – néztem rá morcosan. – Egy cseppet sem tisztességes egy hormontúltengéses, bajba jutott farkas hölgyet kinevetned, aki ráadásul beléd vésődött. Nem vagyok ura a gondolataimnak – mondtam felháborodva.
- Nagy kár, mert tetszenek a gondolataid – vigyorodott el Anthony.
- Na persze, képzelem, hogy mennyire tetszenek.
- Inkább befogom a szád – sóhajtott fel, majd egy újabb kanál ételt nyomott a számba. Na nem, mintha ellenemre lett volna a dolog. Sőt. Kifejezetten éhes voltam. Álljunk csak meg, ő sem evett két napig.
- Te nem vagy éhes? – kérdeztem aggódva. – Neked is kéne enned valamit.
- Majd eszek, de előbb te – válaszolta egyszerűen. – Hogyha megetted ezt a levest, akkor én is lemegyek és eszek valamit – mondta komolyan.
- Rendben, addig legalább lesz alkalmam kisurranni a fürdőbe – csillantak fel a szemeim. Mit meg nem adnék egy fürdőért.
- Ha ilyeneken töröd a fejed, akkor nem hagylak itt és inkább éhen maradok – mondta komolyan.
- Ne már, szükségem van egy fürdőre. Kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel. – Ígérem, jó leszek, amint tisztálkodtam meg sem moccanok.
- Na jó, mit szólnál ahhoz, hogyha mondjuk Alice, vagy Rose néni engedne neked egy fürdőt és segítenének eljutni odáig – javasolta.
- Rendben – bólintottam rá azonnal. Valószínűleg nem fogok jobb ajánlatot kapni, úgyhogy tetszett ez az alternatív megoldás.
- Akkor edd meg még ezt a pár falatot, és már mehetsz is fürdeni – mosolygott rám kedvesen.
Jól esett a törődés. Mármint ahhoz hozzá voltam szokva, hogy otthon szeretnek és törődnek velem, de sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer így fog gondoskodni rólam. Engedelmesen megettem az egész fazék levest, majd jóllakottan nyúltam el a párnámon. Nem is emlékeztem, hogy mikor éreztem magam ennyire teletömve. Amióta átváltoztam szinte semennyi étel nem elégített ki, erre most egy tál leves is kis híján kifog rajtam.
- Sziasztok – lépett be két lány. Az egyiküknek gyönyörű szőke haja volt, és angyalarca, míg a másiknak rövid sötét haja, és kedves mosolya.
- Sziasztok – köszöntem vissza, de rossz ötlet volt, mert, ahogy vettem egy mély levegőt és megéreztem az irritáló illatukat rögtön a támadásra koncentráltam. A morgás pedig önkéntelenül szakadt fel a torkomból, mire a lányok megtorpantak.
- Nathalie, nyugalom – fogta meg a kezem Anthony. – Ők itt Rosalie és Alice – mutatatta be a lányokat.
- Sajnálom – néztem bűnbánóan a két lány felé. – Még új vagyok a farkas létben.
- Nem érdekes, a te szagod sem bódító éppen – legyintett Alice kuncogva, Rosalie pedig csak elfintorodott.
- Hát, köszi – húztam el a számat. Sajnos nem volt zuhany a pincében, ahol fogvatartottak minket.
- Nem arra gondolnak, hogy két napja nem volt alkalmad letusolni – kuncogott fel Anthony. Mire a két lányból is kitört a nevetés. Remek, most meg rajtam nevetnek.
- Ne haragudj, csak tudod a farkasok illata pont olyan irritáló nekünk, mint amilyen neked a miénk – magyarázkodott Rosalie. – Még új nekünk, hogy jóban vagyunk a törzseddel. Azt hiszem, hogy meg kell szoknunk egymást – mondta elszántan, mire elmosolyodtam.
- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Végül is még Anthonyt is kis híján megtámadtam, de egyre jobban ura vagyok a testemnek megint, ami fantasztikus érzés.
- Akkor mehetünk? – kérdezte Alice. – Tudod, fürdő.
- Igen, már alig várom – sóhajtottam fel.
- Akkor most fel foglak venni és elviszlek a kádhoz. Rendben? – lépett hozzám közelebb Rosalie.
- Oké – válaszoltam bizonytalanul. Egy kicsit féltem, hogy nem tudom majd türtőztetni magamat, de Anthony nyugtatóan megszorította a kezem.
- Nem lesz semmi baj. Erősebb vagy, mint hiszed – súgta nekem határozottan.
Rosalie mosolyogva mellém lépett, majd kicsit bizonytalanul a derekamra és a térdhajlatomhoz csúsztatta a kezeit majd felkapott. Néhány pillanattal később pedig már a fürdőszobában találtam magam. Az egész helyiséget kellemes levendula illatú gőz lepte be, ami a forró vizes kádból áradt.
- Most beleteszlek a vízbe, és utána, ha gondolod, magadra hagylak – ajánlotta Rosalie.
- Köszönöm, azt hiszem, hogy boldogulok – bólintottam rá.
Ahogy kimondtam Rose a lábamra állított a kádban, és már csukódott is mögötte az ajtó. Levettem a pulóvert, ami nem tudom, hogy hogyan került rám, majd Anthony ingjét is, és elmerültem a vízben. Nem voltam sokáig talpon, de még nem éreztem elég határozottnak a lábaimat. A fürdő nagyon jól esett, kifejezetten megnyugodtam tőle. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem benne, de egyszer csak halk kopogtatásra lettem figyelmes.
- Ki az? – kérdeztem kíváncsian.
- Alice vagyok – jött a válasz. – Hoztam neked némi ruhát. Bejöhetek?
- Igen, csak egy pillanat – mondtam, majd körbenéztem, és észre is vettem egy törölközőt. Gyorsan kiültem a kád szélére, és magam köré tekertem. – Gyere be.
- Szia – mosolygott rám kedvesen. – Ezek Esme ruhái. Leginkább hozzá hasonló testalkatod van – magyarázta, majd letett a székre egy nadrágot, egy blúzt, és egy szett gyönyörű fehérneműt. Valamint egy kényelmes balerina cipőt. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor viseltem ilyen kifogástalan öltözéket.
- Köszönöm szépen – néztem rá hálásan.
- Nincs mit – legyintett. – Öltözz fel, szólj, ha készen vagy, mert Anthony már tűkön ül.
- Rendben, mindjárt elkészülök – pirultam el. Nagyon tetszett a gondolat, hogy odakint vár engem.
- Rendben, akkor magadra is hagylak – biccentett majd eltűnt.
Megtörölköztem, majd magamra kapkodtam a ruhákat. Nagyon jó érzés volt a kellemes öltözetben lenni. A hajamat kifésültem, és még a fogamat is megmostam. Sokkal jobban éreztem magam tisztán és jóllakottan.
- Kész vagyok – mondtam az ajtó felé nézve.
Anthony pedig azonnal mellettem termett. Elismerően végigmért, majd a karjaiba kapott és lesietett velem a nappaliba. Legalábbis leginkább nappalinak nézett ki a helyiség. Leült egy kanapéra és engem az ölébe húzott. Egy szőke férfi indult meg el felém mosolyogva.
- Én Carlisle vagyok – térdelt le mellém. – Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban, köszönöm – válaszoltam bizonytalanul. Nem ismertem még ezt a vámpírt, de ha Anthony bízik benne, akkor nem lehet veszélyes. A szeme is aranyszínű.
- Ő, Carlisle Cullen, a nagyapám – mutatta be Anthony a férfit.
- Nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig gondolkodás nélkül megrázta. – Az én nevem, Nathalie Uley.
- Igen, sokat hallottam már rólad – mosolygott rá Anthonyra. – Az unokám szerint szeretnél hazamenni, hogy megnyugtasd a családod.
- Igen, tényleg szeretnék, de ne értsétek félre. Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, de azt hiszem, hogy ideje lenne megnyugtatni az édesanyámat, és az apámat is – válaszoltam csendesen. Biztosan nagyon aggódtak értünk.
- Hazavihetem? – kérdezte Anthony.
- Elviheted, de áll, amit megbeszéltünk. Ma és holnap semmi megerőltetés, és utána is csak fokozatosan – mondta szigorúan Carlisle.
- Rendben, figyelni fogok rá – mondta Anthony komolyan. – Anyának megmondjátok, hogy hazamentem, hogyha visszajöttek?
- Hát persze – bólintott rá Carlisle azonnal. – Visszajössz te is?
- Igen, vissza fogok jönni hozzá – bólintott rá Anthony.
- Rendben – mosolyodott el Carlisle.
Majd Anthony felállt velem, és az ajtó felé indult. Alice pedig azonnal szélesre tárta előttünk.
- Remélem, hogy még látunk – mosolygott rám kedvesen. Én pedig bólintottam, hogy biztosan így lesz.
Amint kiértünk a házból futásnak eredt velem. Nem telt bele csupán tíz percbe, és már át is léptük a határt. Elképesztően gyors volt, mint mindig. Már csak néhány perc választott el attól, hogy a családommal lehessek. A szívem egyre hevesebb ritmusra kapcsolt. Hiányzott az otthonom. A családom. Már láttam a házunkat, amikor kivágódott az ajtó, és a szüleim léptek ki rajta mosolyogva. Anthony még gyorsabb iramba kezdett, és egy perccel később már az édesanyám ölelt magához úgy, hogy még mindig Anthony karjaiban voltam, apa pedig átölelt engem és anyát is, amennyire a körülmények engedték.
- Nem esett bajod, édesem? – sírta az anyukám, és úgy tűnt, hogy nem tervezi, hogy még egyszer elenged bárhová is.
- Jól vagyok, anya. Csak pihennem kell. Anthony megvédett engem – válaszoltam, és én is belecsimpaszkodtam a nyakába. Közben láttam, hogy apám egy hálás pillantással jutalmazza meg leendő kedvesemet.
- Te is jól vagy, Anthony? – kérdezte anya, felé fordulva.
- Igen, minden rendben. Anya sérült meg, amikor megvédett minket – mondta egy kis bűntudattal a hangjában.
- Ugye nem súlyos? – ijedt meg az édesanyám.
- Nem, rendbe fog jönni – válaszolta Anthony halványan elmosolyodva.
- Gyertek be, ne ácsorogjunk idekint – mondta apám kedvesen. Én pedig döbbenten néztem rá. Ez az első alkalom, hogy apám behívta Anthonyt az otthonunkba.
Mindannyian bementünk a házba, és leültünk a konyhában. Anyám azonnal egy nagy adag ételt hozott az asztalra, és a kedvenc süteményeimet. Nem aprózta el. Volt csokis muffin és almás pite is. Vágyakozva néztem az édességeket, de nem mertem hozzányúlni, hiszen elvileg vigyáznom kell még, hogy mit eszem.
- Szerintem egy szelet sütemény még belefér – mosolygott rám Anthony. Így sem voltam előrébb, mert nehéz választani két ilyen édesség között. – Felezzünk – kuncogott fel, majd elvágott egy-egy darabot mindkét fajtából.
- Köszi – vigyorogtam rá, és már enni is kezdtem.
- Nincs mit – kacsintott rám, majd ő is beleharapott az édességbe.
Apa és anya csak mosolyogva figyeltek bennünket, majd ők is vettek a sütikből. Együtt falatoztunk és olyan meghitt volt ez az egész helyzet. Apa most először nem tekintette Anthonyt az ellenségének. Talán most már minden rendbe fog jönni. Legalábbis remélem. Hosszú órákon át beszélgettünk egészen addig, amíg nem kezdtem el ásítozni.
- Köszönöm a vendéglátást – állt fel Anthony. – Nem szeretnék tovább zavarni.
- Nem zavarsz – vágta rá apám. – Hogyha tudsz, akkor maradj nyugodtan és pihend ki magad. Utána is visszamehetsz az édesanyádhoz. A vendégszobában nagy az ágy, elfértek rajta mindketten – fűzte még hozzá. Az én szemeim pedig kikerekedtek a megdöbbenéstől. Az apám, aki gyűlöli Anthonyt felajánlja, hogy aludjon nálunk, ráadásul velem. Anyám is hasonlóan döbbenten figyelte apát.
Anthony végül boldogan elfogadta a meghívást, majd felvett a karjaiba és a vendégszobában letett az ágyra, ezután mellém feküdt, én pedig szorosan a mellkasához bújtam, ahogy az utóbbi két napban is. A karjaival gyengéden magához láncolt, és az altatót kezdte el dúdolni. Néhány perccel később pedig már aludtam is. A lehető legnagyobb biztonságban voltam a karjai között.
(Anthony szemszöge)
Nathalie már egy ideje csendben szuszogott mellettem, így eldöntöttem, hogy itt az idő. Sok mindent meg kell beszélnem Sammel. Ahogy hallottam a gondolatait mindent megértettem. Nem azért gyűlöl, amiért gondoltam, hanem azért, mert félti a lányát. Meg tudom érteni. Tisztában vagyok vele, hogy kockázatos a dolog, hogyha mi egyszer úgy leszünk együtt, mint a szerelmesek, de hogyha nem lennék alkalmas rá, hogy boldoggá tegyem, és biztonságban legyen velem, akkor nem belém vésődik. Hiszen a farkasok a számukra tökéletes párba szoktak bevésődni. Ergo, elvileg nem történhet semmi baj.
- Sam – léptem be a konyhába.
- Anthony, miért nem alszol? – kérdezte döbbenten.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
- Ez ráér – mondta komolyan. – Előbb pihend ki magad.
- Nem ér rá – vetettem ellent. – Sam, vigyázni fogok rá. Soha nem hagynám, hogy baja essen.
- Önhibádon kívül is baja eshet, hogyha teherbe esik – vágta rá azonnal. – Ne érts félre. Én nem gyűlöllek téged, de nem akarom, hogy Nathalie idő előtt távozzon az élők sorából. Nem tudjuk, hogy a gyermek milyen hatással lenne a testére – magyarázta szomorúan.
- Ez egyelőre nem fenyeget – ültem le mellé. – Nath és én nem fogunk egymásnak esni. Eszem ágában sincs kihasználni a helyzetet, hogy belém vésődött. Az első randink is elmaradt, mert a túszul ejtést nem nevezném annak. Lassan haladunk, és arra gondoltam, hogy a nagyapám végezhetne vizsgálatokat, és kutatásokat is velünk kapcsolatban. Hátha talál valamit – mondtam el a gondolataimat.
- Ez jól hangzik – derült fel egy kicsit Sam arca.
- Vigyázni fogok rá, és megfontoltan viselkedek. Megígérem – mondtam őszintén.
- Hiszek neked, Anthony, és többet nem is várhatok el – mondta barátságosan. – Hálás vagyok, amiért ennyire törődsz vele – fűzte még hozzá.
- Ez természetes. Mindig is fontos volt nekem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom, és sajnálom, hogy kis híján kiutáltalak a házunkból – tette a vállamra a kezét. – Most pedig indíts, és vigyázz a lányomra, ahogy ígérted, de azért aludhatsz is közben egy kicsit – mosolygott rám.
- Rendben, és egyáltalán nem haragszom rád. Megértem az indokaidat – mondtam még, majd felálltam és elindultam a szoba felé.
Boldog voltam, hogy sikerült ezt megbeszélnünk. Mindig is zavart, hogy Sam csupán gyűlölettel néz rám, de most, hogy mindent sikerült megbeszélnünk, és végre hagyta, hogy lássam a gondolatait mindent más fénybe helyezett.
Amint beértem a szobába, az ágyhoz siettem, és csendesen Nathalie háta mögé kuporodtam, majd egyik karommal magamhoz öleltem, és nem sokkal később álomba merültem.
2010. február 5., péntek
La Push vámpírja - 30. fejezet
30. fejezet
(Bella szemszöge)
Edward gyengéden lefektetett az egyik vizsgáló asztalra, míg Anthony feltette Nathalie-t a másikra. A fiunkon nagyon is látszott, hogy aggódik, ami természetes volt, hogyha az ember párjáról van szó. Carlisle azonnal szakszerűen Nath mellé lépett, és megvizsgálta.
- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta Carlisle halványan mosolyogva.
- Az jó – simított végig fiam Nath karján, majd leült mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdezte Anthony szakszerűen. Imádta az orvosi könyveket.
- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá Carlisle. Látszott rajta, hogy nagyon is büszke, amiért az unokájának ilyen meglátásai is vannak.
- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta Esme lágyan.
- Köszönöm, nagyi – ölelte meg Anthony, mire Esme arca felragyogott. Mi pedig csak megmosolyogtuk a jelenetet. Várható volt, hogy Esme és Carlisle gyorsan megtöri a jeget a fiamnál.
A következő pillanatban Esme már ott sem volt. Carlisle pedig mellém lépett, és elkezdte tapogatni a karjaimat, amit nem igazán értékeltem jelen helyzetben. Már vagy negyed órája illesztgette, és tapogatta, amikor Edward hirtelen átkarolta a derekamat, és ajkát lágyan a nyakam azon hajlatához érintette, amitől régebben mindig teljesen felpörögtem, természetesen jó értelemben.
- Mit csinálsz? – kérdeztem teljesen elernyedve. Ezt nem kéne. Ennek még mindig nem tudok ellenállni. Túl jól ismer.
- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta a nyakamba, majd újra megpuszilta azt a pontot.
Már éppen kezdtem élvezni a helyzetet, amikor Carlisle hirtelen megrántotta a karjaimat, én pedig felsikoltottam. Hát ezért volt ez a színjáték, hogy ne mocorogjak tovább. Na szép, Edward Anthony Masen Cullen, ezt még visszakapod. Morogtam magamban.
- Sajnálom – nézett rám Carlisle bűnbánón.
- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondtam eltorzult arccal. Nem volt okom rá haragudni, hiszen csak segíteni akart. – Veled viszont még számolunk – néztem Edwardra szigorúan.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogtam. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.
- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülembe.
- Szeretnéd, mi? – kérdeztem gonoszan vigyorogva.
- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot.
- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogtam fel.
- Kegyetlen vagy – csípett az oldalamba.
- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogtam.
- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – ugratott ő is.
- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – mondta Anthony morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.
- Tessék? – nézett döbbenten Edward a fiunk felé.
- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgatta meg a szemeit. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak.
- Bocsi – mondtuk egyszerre, mire Anthony felnevetett, ahogy Carlisle is.
- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott apám az arcomat, majd puszit nyomott a homlokomra. Én pedig lenéztem a kezeimre, és elfintorodtam.
- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.
- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogtam.
- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel.
- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – néztem rá döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűztem még hozzá.
- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Nekem pedig összeszorult a szívem. Vámpírként már nem tetszem neki, pedig most már tényleg szép vagyok.
- Anya, ne gondolj butaságokat – mondta Anthony morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tette még hozzá. A fenébe is! Mikor hagytam a pajzsomat a fiam köré fonódni? Még jó, hogy Edward ne hall engem.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward a fiunkat.
- Nem fontos – vágtam rá, mielőtt még válaszolhatott volna Anthony.
- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rám Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelt továbbra is.
- Nem vagyok megbántva – motyogtam magam elé. Dehogynem. El sem tudja képzelni, hogy mennyire. Itt ülök előtte vámpírként, és ő az emberi mivoltomat siratja.
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondta fiunk kicsit morcosan.
- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek Carlisle a szemét. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.
- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.
- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.
- Köszönöm, bátyus – néztem rá nevetve. – Hálám örökké üldöz – fűztem még hozzá.
- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan.
- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. Természetesen ő volt az. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, én pedig azonnal a fiam felé fordultam, aki biccentett, hogy nyugodtan hagyjuk magára őt Nathalie-val.
- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlottam a lehetőséget, mert közben Esme is betoppant egy egész fazék forró levessel.
- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.
- Köszönöm – szólt utána Anthony.
- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta fogadott anyám gyengéden.
Ezután pedig Edwarddal átvonultunk a szobájába. Már jól ismertem a járást a szoba felé. Ahogy beléptem az ajtón leültem a fekete bőr kanapéra. Edward pedig azonnal a nyomomba eredt a vérrel. Hatalmas literes bögrében kaptam, amit most nem is bántam. Leült mellém, majd a számhoz emelte a poharat, én pedig inni kezdtem. Gyorsan végeztem az adaggal. Igazság szerint egy egész maci jobban jött volna a gyógyulásomhoz, de ez is szép adag volt.
- Kérsz még? – kérdezte Edward, amikor meglátta, hogy az üres bögrét fixírozom.
- Hát igazság szerint jól esne, de nem akarom, hogy emiatt megint el keljen mennie valakinek vadászni – magyarázkodtam. Sokkal jobban fog idegesíteni ez az egy nap, mint hittem. Hol van Billy és Jake? Tőlük nem olyan kellemetlen kérni egy szarvast. A Cullen család állandóan a gyenge lányt látta bennem, és most megint pont ott tartunk, hiába lettem azóta vámpír.
- Nem kell emiatt elmennie senkinek. Emmett sokkal többet hozott neked. Mindjárt hozok még – pattant fel mellőlem, és néhány pillanattal később már megint ott is volt egy újabb adaggal.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor újra a számhoz emelte a poharat.
- Ez természetes – mondta lágyan. – Mi is azt szeretnénk, hogyha gyorsan rendbe jönnél. Nagyon bátor voltál, és elképesztően gyors. Mindig így futsz? – kérdezte kíváncsian, miután befejeztem az ivást.
- Nem futok mindig így. Sőt még csak egyszer történt meg, amikor Anthony megsérült. Ez már nagyon régen történt, de akkor is lefutottam mindenkit – meséltem. – Azt hiszem, hogy ez olyan anyai védelmező ösztön, ami egy vámpírnál a sebességben is látszik – magyaráztam az elméletemet. Jacobbal ebben maradtunk. Elég sokat beszéltünk erről akkoriban, amikor történt.
- Érdekes elmélet. Carlisle-t is biztosan érdekelni fogja – bólintott rá Edward. – Sajnálom, hogy nem voltam ott én is időben – mondta bűnbánóan. Na most jön az a rész, amikor két begipszelt kézzel fogom szétrúgni a hátsóját. Határoztam el magam. Nem sokkal később pedig Alice hangos kacajától lett hangos az egész ház, majd Anthony is csatlakozott a nevetéshez, de Edward csak elfintorodott.
- Most komolyan ezt akarod tenni? – nézett rám döbbenten.
- Nem éppen – hajtottam le a fejem, és az arcom bizseregni kezdett. – Nem fognak tettlegességig fajulni a dolgok, de azért egy párszor már eljátszottam a gondolattal, hogy megérdemelnél egy ehhez hasonló akciót – mondtam hevesen. – Jó lenne, hogyha megtanulnád végre, hogy nem minden a te hibád. Tudod rossz dolgok történnek mindenhol a világon, és nem lehetsz mindegyikért te a felelős.
- Próbálok változni – motyogta halkan. – De azt nem tagadhatod, hogy a kapcsolatom veled és a fiunkkal csakis miattam olyan, amilyen.
- Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni, Edward. Viszont ha belegondolsz, akkor rájöhetsz, hogy ezt a hibádat még kiküszöbölheted, hogyha igyekszel – mondtam lágyan. – Anthony nehezen enged fel, de hogyha elég kitartó vagy, akkor jó lesz a kapcsolatotok. Ahhoz viszont az kell, hogy ne húzódj vissza a csigaházadba állandóan.
- Na és veled? – kérdezte kíváncsian.
- Én már más kérdés vagyok – válaszoltam. – Szeretlek, és próbálok esélyt adni neked, de be kell látnod, hogy a bizalmamnak idő kell, hogy helyreálljon – motyogtam magam elé. – Szeretnék kedves és megértő lenni, de nem fogok a karjaidba omlani, mert ahhoz túl mély sebet vágtál rajtam.
- Ezt meg tudom érteni – adott igazat Edward. – Azért ez már határozottan haladás. Beszélgettek velem – mosolyodott el. – Elárulsz nekem valamit? – kérdezte kíváncsian.
- Attól függ – válaszoltam bizonytalanul.
- Mit mondtam odabent, ami ennyire szörnyű volt? – kérdezte idegesen.
- Az emberi énemet magasztaltad az égig – suttogtam magam elé, de nem igazán akartam, hogy meg is hallja.
Igazából nem is akartam elmondani neki, de előbb vagy utóbb kihúzta volna valakiből az igazat. Ha másból nem is, akkor Alice-ből, hiszen vele megbeszélek mindent. Ha barátnőm titkolni is próbálta volna a dolgokat, akkor is egy idő után Edward sikerrel járt volna.
- Oh, te pedig azt hitted, hogy így már nem tetszel? – kérdezte döbbenten. – Ez butaság, Bella. Te mindenhogy tökéletes vagy, csak tudod én még a régi Bellára emlékszem. A halk szavú, félénk, kicsit esetlen, de mindig tökéletes nőre. Még hozzá kell szoknom, hogy most már szókimondó, határozott, de természetesen tökéletes nő vagy.
- Igazán? – kaptam fel rá a tekintetemet.
- Igen, teljesen őszintén mondom – simított végig az arcomon. Majd lassan egyre közelebb hajolt. Én pedig hátrálni kezdtem. Ez még egy picit korai. Még nem akarok ebbe belebonyolódni. Edward viszont egyre jobban közelített felém, és így már félig a kanapén feküdtem, amíg ő fölém tornyosult. Már majdnem megtörtént a csók, amikor hirtelen eltorzult az arca, majd felkelt mellőlem, és az ajtóhoz sétált. – Bocsáss meg egy pillanatra, csak meg kell ölnöm Jaspert – sziszegte a fogai között.
- Nem kell az agresszió, csak jót akart – kiabált fel Alice.
- Bocsi, kényszerítettek – mondta Jasper. – De nagyon tetszett ez a fajta kínzási módszer, Édesem – fűzte még hozzá. Ez a mondat nyilván Alice-nek szólt.
- Akkor se folyamodjatok ilyen módszerekhez – morgott Edward.
- Viselkedünk – kiáltottak fel egyszerre.
- Köszi – sóhajtott fel Edward, majd lassan visszasétált mellém és leült. – Ne haragudj, de azt hiszem, hogy befolyás alatt álltam. Többé nem fordul elő.
- Semmi baj, így már mindent értek – morogtam egy kicsit. Alice és a módszerei. Mert az biztos, hogy nem Jasper találta ezt ki egyedül. – Majd számolok Alice-szel – tettem még hozzá, hogy az érintett is jól hallhassa.
- Hé, hadd szólaljak fel a védelmemben – rontott be Alice az ajtón.
- Alice, muszáj ezt most? Bellának pihennie kéne – morgott Edward.
- Tisztáznunk kell a helyzetet – mondta a kis energiabombánk, és mellém szökkent. – Csak segíteni akartam egy kicsit, de belátom, hogy nem kellett volna ilyen módszerekkel beavatkoznom – vallott be mindent.
- Rendben, akkor ígérd meg, hogy többet nem fog ilyen előfordulni – mondtam komolyan.
- Rendben van, békén hagylak titeket, de azért jó lenne, hogyha végre történne valami – motyogta meg elé. – Az egész család arra vár, hogy újra együtt legyünk, de ti nem igazán haladtok egyelőre ebbe az irányba.
- Nem fogom sürgetni Bellát – mondta Edward ingerülten. – Én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk, úgyhogy annyi időt kap, amennyit csak akar.
- Persze, megértelek téged is, de hogyha nem is próbálkozol, akkor nem juttok egyről a kettőre – vágott vissza Alice.
- Már bocsánat, de nem zavar titeket, hogy én is itt ülök? – kérdeztem kíváncsian.
- Ne haragudj – fordultak felém mindketten. Mire én égnek emeltem a szemeimet.
- Nem haragszom, de fejezzétek ezt be – mondtam morcosan. – Alice, magunkra hagynál egy kicsit? – kérleltem.
- Természetesen – biccentett kelekótya barátnőm, és már el is tűnt.
- Tényleg sajnálom az előbbi kis közjátékot – ült vissza mellém Edward óvatosan, de megtartotta az egy méter távolságot közöttünk.
- Ugyan – akartam legyinteni, de még egy kicsit hasogatottak a kezeim.
- Inkább ne próbálj legyintgetni. Tudom, hogy természetes reakció, de a karjaid még nem teljesen gyógyultak – fogta le a kezeimet.
- Igyekszem nyugton maradni – vágtam rá azonnal.
- Tudom – bólintott Edward. – A kezeinket nem használni nem egyszerű feladat, gondolom. Hiszen jóformán mindenhez szükség van a kezeidre.
- Hát igen, de nem baj, menni fog – határoztam el magam. – Csak huszonnégy óra. Annyi ideig nyugton tudok maradni – mosolyodtam el.
- Te, nyugton ülni? – nézett rám Edward döbbenten. – Ez sosem volt erős oldalad. Ráadásul, ha jól rémlik, akkor már emberként is meg tudtál lógni előlünk, mert olyan trükkjeid voltak. Úgyhogy marad az állandó felügyelet.
- Az szükséghelyzet volt – fintorodtam el. – Te is tudod, hogy azt hittem, hogy anya… - kezdtem bele, de amikor ahhoz a szóhoz értem, hogy anya megrohamoztak az emlékek. Azért jött ide, hogy kirángasson a depressziómból, és miattam halt meg akkor, ahogy apa is. Ha én nem keveredem állandóan bajba, akkor nem érdekeltek volna néhány nomád vámpírt, vagy legalábbis nem szenvedtek volna ennyit, hogyha mégis találkoztak volna egy vámpírral.
- Oh, a francba, én nem akartam felhozni ezt a témát – szakított ki Edward a gondolataimból. – Sajnálom azt, ami a szüleiddel történt. Kedveltem őket – tette még hozzá.
- Tudom – biccentettem, de igazából nem lettem jobban. – Nem lett volna szabad megtörténnie, de már nem tehetünk semmit. Régen jártam a sírjuknál – hajtottam le a fejem.
- Szeretnél odamenni? Örömmel elviszlek, hogyha gondolod – ajánlotta Edward.
- Nem, most nem. Majd, hogyha meggyógyultak a karjaim. Ideje lenne a sírjukat megtisztítani is – motyogtam magam elé. Már néhány hete nem jutottam el hozzájuk, pedig ötven éve minden héten meglátogattam őket. – Viszont máshova elmehetnénk. Régen jártam a réten – néztem rá félénken.
- Még nem nőtte be a gaz? – kérdezte döbbenten.
- Nem, én vigyáztam rá – sütöttem le a szemeimet. – Tudod az a mi rétünk, és arra gondoltam, hogy egyszer majd Anthony is megvallhatja ott az érzéseit a szerelmének. Tudom, hogy butaság, de nekem sokat jelent az a hely.
- Nem butaság, Bella – rázta meg a fejét Edward. – Nekem is nagyon sokat jelent az a rét. Sok szép emlék fűződik ahhoz a helyhez – mosolygott rám.
- Nem is tudod mennyi – sóhajtottam fel. – Megkérhetlek valamire? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát persze – vágta rá azonnal.
- Ha már a rétünkre megyünk, akkor elvihetnénk a kedvenc plédemet is? - kérdeztem reménykedve. – Azt mondtad, hogy még megvan – tettem még hozzá.
- Mert meg is van – mondta Edward, és elviharzott. Egy perc múlva pedig már vissza is jött a plédemmel. Gyengéden beletekert, ahogy régen is tette, majd a karjaiba vett és kiugrott velem az ablakon. Hiányzott már szerelmünk kezdetének csodálatos helyszíne. Ráadásul álmomban sem mertem volna még csak remélni sem, hogy egyszer Edwarddal térhetek vissza oda.
(Bella szemszöge)
Edward gyengéden lefektetett az egyik vizsgáló asztalra, míg Anthony feltette Nathalie-t a másikra. A fiunkon nagyon is látszott, hogy aggódik, ami természetes volt, hogyha az ember párjáról van szó. Carlisle azonnal szakszerűen Nath mellé lépett, és megvizsgálta.
- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta Carlisle halványan mosolyogva.
- Az jó – simított végig fiam Nath karján, majd leült mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdezte Anthony szakszerűen. Imádta az orvosi könyveket.
- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá Carlisle. Látszott rajta, hogy nagyon is büszke, amiért az unokájának ilyen meglátásai is vannak.
- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta Esme lágyan.
- Köszönöm, nagyi – ölelte meg Anthony, mire Esme arca felragyogott. Mi pedig csak megmosolyogtuk a jelenetet. Várható volt, hogy Esme és Carlisle gyorsan megtöri a jeget a fiamnál.
A következő pillanatban Esme már ott sem volt. Carlisle pedig mellém lépett, és elkezdte tapogatni a karjaimat, amit nem igazán értékeltem jelen helyzetben. Már vagy negyed órája illesztgette, és tapogatta, amikor Edward hirtelen átkarolta a derekamat, és ajkát lágyan a nyakam azon hajlatához érintette, amitől régebben mindig teljesen felpörögtem, természetesen jó értelemben.
- Mit csinálsz? – kérdeztem teljesen elernyedve. Ezt nem kéne. Ennek még mindig nem tudok ellenállni. Túl jól ismer.
- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta a nyakamba, majd újra megpuszilta azt a pontot.
Már éppen kezdtem élvezni a helyzetet, amikor Carlisle hirtelen megrántotta a karjaimat, én pedig felsikoltottam. Hát ezért volt ez a színjáték, hogy ne mocorogjak tovább. Na szép, Edward Anthony Masen Cullen, ezt még visszakapod. Morogtam magamban.
- Sajnálom – nézett rám Carlisle bűnbánón.
- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondtam eltorzult arccal. Nem volt okom rá haragudni, hiszen csak segíteni akart. – Veled viszont még számolunk – néztem Edwardra szigorúan.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogtam. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.
- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülembe.
- Szeretnéd, mi? – kérdeztem gonoszan vigyorogva.
- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot.
- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogtam fel.
- Kegyetlen vagy – csípett az oldalamba.
- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogtam.
- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – ugratott ő is.
- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – mondta Anthony morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.
- Tessék? – nézett döbbenten Edward a fiunk felé.
- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgatta meg a szemeit. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak.
- Bocsi – mondtuk egyszerre, mire Anthony felnevetett, ahogy Carlisle is.
- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott apám az arcomat, majd puszit nyomott a homlokomra. Én pedig lenéztem a kezeimre, és elfintorodtam.
- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.
- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogtam.
- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel.
- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – néztem rá döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűztem még hozzá.
- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Nekem pedig összeszorult a szívem. Vámpírként már nem tetszem neki, pedig most már tényleg szép vagyok.
- Anya, ne gondolj butaságokat – mondta Anthony morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tette még hozzá. A fenébe is! Mikor hagytam a pajzsomat a fiam köré fonódni? Még jó, hogy Edward ne hall engem.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward a fiunkat.
- Nem fontos – vágtam rá, mielőtt még válaszolhatott volna Anthony.
- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rám Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelt továbbra is.
- Nem vagyok megbántva – motyogtam magam elé. Dehogynem. El sem tudja képzelni, hogy mennyire. Itt ülök előtte vámpírként, és ő az emberi mivoltomat siratja.
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondta fiunk kicsit morcosan.
- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek Carlisle a szemét. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.
- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.
- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.
- Köszönöm, bátyus – néztem rá nevetve. – Hálám örökké üldöz – fűztem még hozzá.
- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan.
- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. Természetesen ő volt az. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, én pedig azonnal a fiam felé fordultam, aki biccentett, hogy nyugodtan hagyjuk magára őt Nathalie-val.
- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlottam a lehetőséget, mert közben Esme is betoppant egy egész fazék forró levessel.
- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.
- Köszönöm – szólt utána Anthony.
- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta fogadott anyám gyengéden.
Ezután pedig Edwarddal átvonultunk a szobájába. Már jól ismertem a járást a szoba felé. Ahogy beléptem az ajtón leültem a fekete bőr kanapéra. Edward pedig azonnal a nyomomba eredt a vérrel. Hatalmas literes bögrében kaptam, amit most nem is bántam. Leült mellém, majd a számhoz emelte a poharat, én pedig inni kezdtem. Gyorsan végeztem az adaggal. Igazság szerint egy egész maci jobban jött volna a gyógyulásomhoz, de ez is szép adag volt.
- Kérsz még? – kérdezte Edward, amikor meglátta, hogy az üres bögrét fixírozom.
- Hát igazság szerint jól esne, de nem akarom, hogy emiatt megint el keljen mennie valakinek vadászni – magyarázkodtam. Sokkal jobban fog idegesíteni ez az egy nap, mint hittem. Hol van Billy és Jake? Tőlük nem olyan kellemetlen kérni egy szarvast. A Cullen család állandóan a gyenge lányt látta bennem, és most megint pont ott tartunk, hiába lettem azóta vámpír.
- Nem kell emiatt elmennie senkinek. Emmett sokkal többet hozott neked. Mindjárt hozok még – pattant fel mellőlem, és néhány pillanattal később már megint ott is volt egy újabb adaggal.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor újra a számhoz emelte a poharat.
- Ez természetes – mondta lágyan. – Mi is azt szeretnénk, hogyha gyorsan rendbe jönnél. Nagyon bátor voltál, és elképesztően gyors. Mindig így futsz? – kérdezte kíváncsian, miután befejeztem az ivást.
- Nem futok mindig így. Sőt még csak egyszer történt meg, amikor Anthony megsérült. Ez már nagyon régen történt, de akkor is lefutottam mindenkit – meséltem. – Azt hiszem, hogy ez olyan anyai védelmező ösztön, ami egy vámpírnál a sebességben is látszik – magyaráztam az elméletemet. Jacobbal ebben maradtunk. Elég sokat beszéltünk erről akkoriban, amikor történt.
- Érdekes elmélet. Carlisle-t is biztosan érdekelni fogja – bólintott rá Edward. – Sajnálom, hogy nem voltam ott én is időben – mondta bűnbánóan. Na most jön az a rész, amikor két begipszelt kézzel fogom szétrúgni a hátsóját. Határoztam el magam. Nem sokkal később pedig Alice hangos kacajától lett hangos az egész ház, majd Anthony is csatlakozott a nevetéshez, de Edward csak elfintorodott.
- Most komolyan ezt akarod tenni? – nézett rám döbbenten.
- Nem éppen – hajtottam le a fejem, és az arcom bizseregni kezdett. – Nem fognak tettlegességig fajulni a dolgok, de azért egy párszor már eljátszottam a gondolattal, hogy megérdemelnél egy ehhez hasonló akciót – mondtam hevesen. – Jó lenne, hogyha megtanulnád végre, hogy nem minden a te hibád. Tudod rossz dolgok történnek mindenhol a világon, és nem lehetsz mindegyikért te a felelős.
- Próbálok változni – motyogta halkan. – De azt nem tagadhatod, hogy a kapcsolatom veled és a fiunkkal csakis miattam olyan, amilyen.
- Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni, Edward. Viszont ha belegondolsz, akkor rájöhetsz, hogy ezt a hibádat még kiküszöbölheted, hogyha igyekszel – mondtam lágyan. – Anthony nehezen enged fel, de hogyha elég kitartó vagy, akkor jó lesz a kapcsolatotok. Ahhoz viszont az kell, hogy ne húzódj vissza a csigaházadba állandóan.
- Na és veled? – kérdezte kíváncsian.
- Én már más kérdés vagyok – válaszoltam. – Szeretlek, és próbálok esélyt adni neked, de be kell látnod, hogy a bizalmamnak idő kell, hogy helyreálljon – motyogtam magam elé. – Szeretnék kedves és megértő lenni, de nem fogok a karjaidba omlani, mert ahhoz túl mély sebet vágtál rajtam.
- Ezt meg tudom érteni – adott igazat Edward. – Azért ez már határozottan haladás. Beszélgettek velem – mosolyodott el. – Elárulsz nekem valamit? – kérdezte kíváncsian.
- Attól függ – válaszoltam bizonytalanul.
- Mit mondtam odabent, ami ennyire szörnyű volt? – kérdezte idegesen.
- Az emberi énemet magasztaltad az égig – suttogtam magam elé, de nem igazán akartam, hogy meg is hallja.
Igazából nem is akartam elmondani neki, de előbb vagy utóbb kihúzta volna valakiből az igazat. Ha másból nem is, akkor Alice-ből, hiszen vele megbeszélek mindent. Ha barátnőm titkolni is próbálta volna a dolgokat, akkor is egy idő után Edward sikerrel járt volna.
- Oh, te pedig azt hitted, hogy így már nem tetszel? – kérdezte döbbenten. – Ez butaság, Bella. Te mindenhogy tökéletes vagy, csak tudod én még a régi Bellára emlékszem. A halk szavú, félénk, kicsit esetlen, de mindig tökéletes nőre. Még hozzá kell szoknom, hogy most már szókimondó, határozott, de természetesen tökéletes nő vagy.
- Igazán? – kaptam fel rá a tekintetemet.
- Igen, teljesen őszintén mondom – simított végig az arcomon. Majd lassan egyre közelebb hajolt. Én pedig hátrálni kezdtem. Ez még egy picit korai. Még nem akarok ebbe belebonyolódni. Edward viszont egyre jobban közelített felém, és így már félig a kanapén feküdtem, amíg ő fölém tornyosult. Már majdnem megtörtént a csók, amikor hirtelen eltorzult az arca, majd felkelt mellőlem, és az ajtóhoz sétált. – Bocsáss meg egy pillanatra, csak meg kell ölnöm Jaspert – sziszegte a fogai között.
- Nem kell az agresszió, csak jót akart – kiabált fel Alice.
- Bocsi, kényszerítettek – mondta Jasper. – De nagyon tetszett ez a fajta kínzási módszer, Édesem – fűzte még hozzá. Ez a mondat nyilván Alice-nek szólt.
- Akkor se folyamodjatok ilyen módszerekhez – morgott Edward.
- Viselkedünk – kiáltottak fel egyszerre.
- Köszi – sóhajtott fel Edward, majd lassan visszasétált mellém és leült. – Ne haragudj, de azt hiszem, hogy befolyás alatt álltam. Többé nem fordul elő.
- Semmi baj, így már mindent értek – morogtam egy kicsit. Alice és a módszerei. Mert az biztos, hogy nem Jasper találta ezt ki egyedül. – Majd számolok Alice-szel – tettem még hozzá, hogy az érintett is jól hallhassa.
- Hé, hadd szólaljak fel a védelmemben – rontott be Alice az ajtón.
- Alice, muszáj ezt most? Bellának pihennie kéne – morgott Edward.
- Tisztáznunk kell a helyzetet – mondta a kis energiabombánk, és mellém szökkent. – Csak segíteni akartam egy kicsit, de belátom, hogy nem kellett volna ilyen módszerekkel beavatkoznom – vallott be mindent.
- Rendben, akkor ígérd meg, hogy többet nem fog ilyen előfordulni – mondtam komolyan.
- Rendben van, békén hagylak titeket, de azért jó lenne, hogyha végre történne valami – motyogta meg elé. – Az egész család arra vár, hogy újra együtt legyünk, de ti nem igazán haladtok egyelőre ebbe az irányba.
- Nem fogom sürgetni Bellát – mondta Edward ingerülten. – Én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk, úgyhogy annyi időt kap, amennyit csak akar.
- Persze, megértelek téged is, de hogyha nem is próbálkozol, akkor nem juttok egyről a kettőre – vágott vissza Alice.
- Már bocsánat, de nem zavar titeket, hogy én is itt ülök? – kérdeztem kíváncsian.
- Ne haragudj – fordultak felém mindketten. Mire én égnek emeltem a szemeimet.
- Nem haragszom, de fejezzétek ezt be – mondtam morcosan. – Alice, magunkra hagynál egy kicsit? – kérleltem.
- Természetesen – biccentett kelekótya barátnőm, és már el is tűnt.
- Tényleg sajnálom az előbbi kis közjátékot – ült vissza mellém Edward óvatosan, de megtartotta az egy méter távolságot közöttünk.
- Ugyan – akartam legyinteni, de még egy kicsit hasogatottak a kezeim.
- Inkább ne próbálj legyintgetni. Tudom, hogy természetes reakció, de a karjaid még nem teljesen gyógyultak – fogta le a kezeimet.
- Igyekszem nyugton maradni – vágtam rá azonnal.
- Tudom – bólintott Edward. – A kezeinket nem használni nem egyszerű feladat, gondolom. Hiszen jóformán mindenhez szükség van a kezeidre.
- Hát igen, de nem baj, menni fog – határoztam el magam. – Csak huszonnégy óra. Annyi ideig nyugton tudok maradni – mosolyodtam el.
- Te, nyugton ülni? – nézett rám Edward döbbenten. – Ez sosem volt erős oldalad. Ráadásul, ha jól rémlik, akkor már emberként is meg tudtál lógni előlünk, mert olyan trükkjeid voltak. Úgyhogy marad az állandó felügyelet.
- Az szükséghelyzet volt – fintorodtam el. – Te is tudod, hogy azt hittem, hogy anya… - kezdtem bele, de amikor ahhoz a szóhoz értem, hogy anya megrohamoztak az emlékek. Azért jött ide, hogy kirángasson a depressziómból, és miattam halt meg akkor, ahogy apa is. Ha én nem keveredem állandóan bajba, akkor nem érdekeltek volna néhány nomád vámpírt, vagy legalábbis nem szenvedtek volna ennyit, hogyha mégis találkoztak volna egy vámpírral.
- Oh, a francba, én nem akartam felhozni ezt a témát – szakított ki Edward a gondolataimból. – Sajnálom azt, ami a szüleiddel történt. Kedveltem őket – tette még hozzá.
- Tudom – biccentettem, de igazából nem lettem jobban. – Nem lett volna szabad megtörténnie, de már nem tehetünk semmit. Régen jártam a sírjuknál – hajtottam le a fejem.
- Szeretnél odamenni? Örömmel elviszlek, hogyha gondolod – ajánlotta Edward.
- Nem, most nem. Majd, hogyha meggyógyultak a karjaim. Ideje lenne a sírjukat megtisztítani is – motyogtam magam elé. Már néhány hete nem jutottam el hozzájuk, pedig ötven éve minden héten meglátogattam őket. – Viszont máshova elmehetnénk. Régen jártam a réten – néztem rá félénken.
- Még nem nőtte be a gaz? – kérdezte döbbenten.
- Nem, én vigyáztam rá – sütöttem le a szemeimet. – Tudod az a mi rétünk, és arra gondoltam, hogy egyszer majd Anthony is megvallhatja ott az érzéseit a szerelmének. Tudom, hogy butaság, de nekem sokat jelent az a hely.
- Nem butaság, Bella – rázta meg a fejét Edward. – Nekem is nagyon sokat jelent az a rét. Sok szép emlék fűződik ahhoz a helyhez – mosolygott rám.
- Nem is tudod mennyi – sóhajtottam fel. – Megkérhetlek valamire? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát persze – vágta rá azonnal.
- Ha már a rétünkre megyünk, akkor elvihetnénk a kedvenc plédemet is? - kérdeztem reménykedve. – Azt mondtad, hogy még megvan – tettem még hozzá.
- Mert meg is van – mondta Edward, és elviharzott. Egy perc múlva pedig már vissza is jött a plédemmel. Gyengéden beletekert, ahogy régen is tette, majd a karjaiba vett és kiugrott velem az ablakon. Hiányzott már szerelmünk kezdetének csodálatos helyszíne. Ráadásul álmomban sem mertem volna még csak remélni sem, hogy egyszer Edwarddal térhetek vissza oda.
2010. február 4., csütörtök
La Push vámpírja - 29. fejezet
29. fejezet
Sziasztok! Kaptam néhány emailt, amiben az olvasóim kérték, hogy legyen az előző feji Bella szemszögből is, úgyhogy most ezt hoztam nektek. Azért remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla
(Bella szemszöge)
A világ legjobb nyomkeresői, de a fiam és Nathalie még mindig sehol. Miért van az, hogy a rendkívüli képességeink mindig a legrosszabb pillanatban mondanak csődöt? Hol vannak itt az anyai ösztönök? Legalább nekem meg kéne találnom őket. Hiszen hozzám tartozik. Különleges kapocs van közöttünk, már a születése előtt az volt. Hogyha záros határidőn belül nem történik valami, akkor megőrülök. Legalább valami nyomot találnánk, de állandóan csak téves irányba haladunk. Túl cselesek voltak ezek az idegenek. Hogyha még Jasper sem találja meg őket, az már nagy szó.
- Állj – szakított ki Jasper kiáltása a gondolataimból. – Ti is érzitek? Balra.
- Mire gondolsz? – kérdezte Edward döbbenten.
- Erre felé nemrég járhattak, mert még friss a nyom – mondta Jasper határozottan, és futni kezdett, mi pedig követtük. A remény pedig újra feléledt bennem, pedig egy ideje már átlag ötpercenként úrrá lett rajtam a pánik, amit Edward elég jól viselt.
Már egy jó fél órája rohantunk megint, és én csak remélni mertem, hogy nemsokára újra a karomban tarthatom a fiamat. Gondolataimból ismét kiáltás szakított ki. Ezúttal Edwardé.
- Mindenki álljon meg – kiáltott fel. – Billy talált valamit – magyarázta, majd odarohant a fiam mellé, aki a földet bámulta. Edward lenézett a földre, majd két ékszert emelt fel. Azonnal felismertem őket. Hála az égnek, hogy Anthony talpraesett fiú.
- Ezek Anthony ékszerei – mondtam reménykedve. – Ezt a karkötőt Jacob készítette neki, amikor én is kaptam, ezt a láncot pedig tőlem kaptam az ötvenedik születésnapjára – magyaráztam, majd elvettem őket Edwardtól és gondosan eltettem őket a zsebembe, hogy majd visszaadhassam a fiamnak. Ez a két ékszer mindig rajta van. A kedvencei.
- Ez legalább biztos támpont – lelkesedett Esme.
- Vagy megint csak átverés, de mivel erre a legfrissebbek a nyomok valószínűleg, most tényleg jó irányba haladunk – gondolkozott el Jasper. Nem, ez nem lehet megint átverés, a fiam a közelben van, tudom.
- Induljunk – mondtam és már rohantam is tovább a falkával a nyomomban. Nem érdekel, hogyha halvány a remény. Akkor is ez eddig a legbiztatóbb nyom. Itt lesznek valahol.
- Hallom Anthonyt – hallottam meg Edward hangját. - Üzent nekem gondolatban. Dúdolja az altatót, és azt mondta, hogy kövessük a dallamot. Ezek szerint jól vannak – mondta boldogan. Nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom. A fiam él, és jól van. – Azonnal indulnunk kell. Kövessetek – mondta még, majd futni kezdett.
Azonnal elfordultam az Edward által mutatott irány felé, és a falka gondolkodás nélkül követett. Már csak néhány perc, és szabadok lesznek.
- Gyorsabban, Anthony bajban van – szólalt meg Edward idegesen.
Nekem sem kellett több, ami tartalékom csak volt mindent bevetettem, hogy nagyobb tempót diktálhassak. Csak az zakatolt a fejemben, hogy a fiam bajban van. Nem hagyhatom, hogy egy haja szála is meggörbüljön. Ő az életem. A mindenem. Az egyetlen vérszerinti fiam. Sosem gondolkodtam az anyaságon, ameddig teherbe nem estem vele. Azóta viszont nem tudom elképzelni az életet nélküle. Emlékszem, hogy mennyire rettegtem, amikor gyors növekedésnek indult. Állandóan rémképek voltak a szemem előtt, hogy tíz év múlva már hatvan évesnek fog kinézni és meghal, mielőtt még élhetett volna. Viszont, amikor megállt a fejlődésben, és fiatal maradt, én és Jacob voltunk a világon a legboldogabbak. Nem veszíthetem el.
Berontottam a házba nem törődve azzal sem, hogy a többiek messze lemaradtak. Vámpír vagyok a fenébe is. Mi bajom történhet? Ahogy bent voltam a nappaliban megéreztem a fiam és Nathalie illatát, meg három másik vámpírét is. Azonnal lerohantam a pincébe, és megláttam, ahogy ketten lefogják Anthonyt, egy harmadik pedig a falhoz akarja préselni. Ezt nem fogja túlélni. Nem gondolkodtam, hanem azonnal közéjük rohantam, és Anthony előtt a falnak támasztottam a kezeimet. Elvileg el kell bírnom egy ekkora ütést.
Néhány pillanattal később a férfi belém csapódott, én pedig a számat összeszorítva próbáltam nem felsikoltani. Iszonyatosan fájt mindkét karom, és több helyen hallottam reccsenéseket is.
- A francba, itt vannak – morgott a férfi, aki eltörte a karjaimat, majd egy szempillantás alatt eltűntek mindhárman. A legszívesebben én magam téptem volna szét, amiért bántani akarta a fiamat, de most sajnos nem voltam erre alkalmas, de legközelebb nem ússza meg szárazon.
Amint biztonságban tudtam a fiamat, nem játszottam többé a kemény legényt, és a lábaim azonnal összecsuklottak. Hogyha Anthony nem kapott volna el, akkor vámpír létemre, szégyenszemre hanyatt esem. Nem is emlékszem már, hogy mikor éreztem ekkora fájdalmat utoljára, pedig azt hittem, hogy én már soha nem leszek képes megsérülni.
- Anya – mondta fiam aggódva. – Ezt nem lett volna szabad. Miattam majdnem meghaltál.
- Nélküled halnék meg, Édesem – mosolyogtam rá, bár lehet, hogy ez inkább csak egy fájdalmas fintor lett. – Mindjárt itt lesznek a többiek is – tettem még hozzá.
- Annyira sajnálom, anya. Nem lett volna szabad, hogy megsérülj – nyomott puszit az arcomra, én pedig meg akartam simogatni a fejét, de nem igazán tudtam megmozdítani a kezeimet. Remélem, hogy gyorsan meg fog gyógyulni, mert ez így elég kiszolgáltatott helyzet. Hogyan védjem meg a fiamat a kezeim nélkül?
- Nem a te hibád, Drágám. Holnapra már kutya bajom sem lesz – akartam legyinteni, de nem jött össze. Ehelyett sikeresen bezsebeltem még egy reccsenést. Éppen akkor lépett be Edward, amikor fájdalmasan visszaejtettem a kezemet a lábaimra. Jaj, könyörgöm, csak most ne jöjjön megint a bűntudatával, mert akkor nem érdekelnek a törött karjaim, akkor is szétrúgom a hátsóját. Érdekes látvány leszünk, de valahogy csak megoldom. Végül is a lábaim még épek, úgyhogy ennek sikerülnie kell.
- Ne mozogj, nem lesz semmi baj, rendbe jössz – szakított ki Anthony a gondolataimból. – Csak maradj így, vámpír vagy, meg fogsz gyógyulni.
- Tudom, kicsim, nem lesz semmi baj – próbáltam felemelni a kezem, de nem igazán sikerült.
- Ne próbáld mozgatni, majd nagyapa helyre teszi, és bekötözi őket – mondta fiam gyengéden.
- Mi történt? – kérdezte Edward idegesen, és mellettünk termett.
- Minden rendben – próbáltam mondani, de sajnos csak egy kis zihálásra futotta. A kezeket nem mozgatjuk, ez a lényeg. Gondoltam magamban. Addig nem fáj semmi, amíg mozdulatlan vagyok.
- Szerintem eltörte mindkét karját, méghozzá ripityára – nézett fel Anthony az apjára. – Az én hibám, engem védett.
- Téged védeni sosem hiba – csattantam fel. Nem igaz, hogy nem bírja felfogni, hogy ő nem hibás. Sőt. Ő az áldozat jelen helyzetben. Miért örökölte az apja negatív tulajdonságait is?
- Fel tudsz kelni, vagy megsérültél máshol is? – kérdezte Edward aggódva.
- Azt hiszem, hogy igen, fel tudok kelni – mondtam, és már meg is próbáltam volna felkelni, hogyha a fiam hagyta volna.
- Jobb lenne, ha nagyapa is megnézné, mielőtt megerőltetné magát – mondta fiam határozottan. – Hol van?
- Itt vagyok – rohant be Carlisle is a terembe. – Mi történt?
- Anthony szerint Bella karjai több helyen eltörtek – mondta Edward idegesen. Ez már tényleg túlzott aggódás. Hiszen vámpír vagyok. Egy ember is eltöri a kezét, mégsem ugrálja körbe egy egész família. Kezdem magam megint a szerencsétlen kis Bellának érezni. Utálom, hogyha mindenki engem néz. Miért vagyok középpontban? Biztosan van nálam érdekesebb dolog is ebben a pincében.
- Rendben, akkor most azonnal vigyük haza, és otthon kap donorvért, hogyha helyreraktam és bekötöztem a karjait – adta ki Carlisle az utasítást.
- A falka? – kérdezte Edward. Nahát, minden gúny, és ócsárolás nélkül ejtette ki a szót. Mi a fene? Még a végén megbékélnek egymással. Milyen csodálatos lenne, ha a régi családom, és az új békében élne egymás mellett. Mi? A régi családom? Kezdek megint ellágyulni az irányukba, pedig azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes bízni bennük. Bár most, hogy kétszer is ilyen odaadóan segítettek, ez mindent megváltoztatott.
- Jasperrel és Emmettel a nomádok nyomába eredtek – mondta Alice, majd ő is letérdelt mellém. Alice, az én mindig vidám barátnőm, most komoly arccal térdelt előttem, de amikor lopva rá pillantottam azonnal elmosolyodott, hogy megnyugtasson.
- Vegyétek át egy kicsit, kérlek – nyújtott át Anthony Edwardnak, majd a rácshoz sietett és kinyitotta. Majd berohant a még mindig zokogó Nathalie-hoz. Letérdelt mellé, és megpróbálta átölelni, de ő hirtelen ellökte magától és felpattant. Meg tudtam érteni, engem is mindig majd szétvetett az ideg, amikor mindenki védeni akart, amikor én is harcolni akartam, hogy segítsek a szeretteimnek.
- Hogy merészelted ezt tenni? Hogy zárhattál be ide? Segítenem kellett volna neked. Nekem kellene óvnom téged, és nem fordítva. Soha többé ne csinálj ilyet – esett neki a mellkasának két kézzel, de Anthony csak elkapta a csuklóit és magához szorította.
Miután Nathalie lehiggadni látszott sem engedte el. Ez az én fiam, gondoltam mosolyogva. Udvarias, kedves, és gyengéd, szerető párja lesz ennek a csodálatos teremtésnek, aki ráadásul egy farkas. Ritka kincs, hiszen örökké együtt élhetnek majd.
- Most már minden rendben, Nath, próbálj megnyugodni, kérlek – suttogta Anthony a fülébe. – Hazamegyünk, jó? – kérdezte lágyan, mire Nathalie felnézett rá.
- Rendben, menjünk – bólintott rá. Majd el akart indulni a kijárat felé, amikor hirtelen megtorpant, és összeesett. Anthony szerencsére gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsukló lányt.
- Nath… Nathalie? – keltegette idegesen. – Nagyapa, mi van vele? – nézett Carlisle-ra kétségbeesetten.
- Mikor evett utoljára? – nézett Carlisle az érintetlen tálca felé.
- Egyáltalán nem evett itt, és nem is ivott – válaszolta fiam. Akkor érthető, hogy kimerült, hiszen több, mint két napig nem kapott energiát. A fiúk frissen átváltozva még éjjel sem bírták ki evés nélkül. Micsoda önuralma van.
- Akkor valószínűleg ez a baj – bólintott Carlisle. – Gyorsan megvizsgálom, aztán hazavisszük őket, és Nathalie-nak szüksége lesz néhány nap pihenésre, sok folyadékra, és ételre is. Legalább két napig nem kelhet fel – mondta szigorúan.
- Meglesz – mondta fiam komolyan. – Anyának is pihennie kell, ugye? – kérdezte aggódva. Nem, anyának nem kell pihennie! Üvöltöttem magamban. Utálom, hogyha mindenki pátyolgat. Nem vagyok porcelánból.
- Hát nem ártana, és attól tartok, hogy a biztonság kedvéért gipszet is kap egy napra – mondta Carlisle határozottan.
- Akkor mégis, hogy vadászom? – tiltakoztam. Már csak az hiányzik, hogy kanálból etessenek. Fúj, ez szörnyen nézne ki, így belegondolva. Miért is vagyok vizuális alkat? Juj.
- Így sem tudsz vadászni, édesem – mondta Esme lágyan. – Majd mi ejtünk el neked szarvast, és hazavisszük.
- Ez is igaz – adta meg magam. Sajnos tény, hogy nem tudnék vadászni ezekkel a karokkal, de vért kapnom kell, hogy rendbe jöjjek, úgyhogy jobb lesz, ha beletörődöm a helyzetbe.
- Megengeded, hogy én vigyelek? – kérdezte tőlem Edward.
- Tudok járni – mondtam morcosan, mire Edward vigyorogni kezdett. Azért még nem vagyok kisbaba, hogy vinni keljen. Van nekem saját lábam.
- A makacsságod mit sem változott – csóválta meg a fejét.
- Hogyha nem lennék olyan, amilyen, akkor nem lenne ilyen csodálatos gyerekünk – mondtam ki a legfontosabb dolgot, ami eszembe jutott. Hogyha lány létemre nem erőltetem, hogy szeretkezzünk, akkor soha nem született volna meg a világ legtökéletesebb gyerekeinek egyike. A másik kettő természetesen Billy és Jake. Nem vagyok ám elfogult. Á… dehogy. Bár végül is egy anya csak megteheti, hogy mindenkinél szebbnek és tökéletesebbnek látja a gyermekeit.
- Bella, a maradj nyugton, arra is kiterjed, hogy nem fogsz most futni hazáig – segített be Edwardnak Carlisle. Tuti, hogy ezt most csak azért csinálja, hogy kedvezzen a kedvenc fiacskájának. Ezért még számolunk Carlisle Cullen.
- Szóval vihetlek? – vigyorgott rám megint. Azt hiszem, hogy bele kell törődnöm, hogy egy csatát elvesztettem, de a háborút én nyerem meg. Erős, független nő vagyok, akit nem irányíthat senki és semmi.
- Igen, hálás lennék, hogyha hazavinnél – szusszantottam ingerülten és mérgesen nézett Carlisle-ra, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét. A többiek pedig felnevettek. Na szép, még ki is nevetik a sérültet.
- Akkor indulás – kapott a karjaiba Edward gyengéden, majd felállt velem.
Olyan gyorsan hagytuk el a házat, amilyen gyorsan csak lehetett. Én is boldogan hagytam magam mögött az elmúlt napokat. Hiszen szörnyen aggódtam a fiamért, és a kedveséért. Bár mégsem volt hiábavaló ez az egész. Hiszen a két törzs végre összekovácsolódott, ráadásul a szeretteink sem sérültek meg. Már csak azt remélem, hogy a falka, Emmett és Jasper elkapják azokat a vámpírokat, és akkor megint békében élhetünk. A fiam felé pillantottam, aki olyan gyengéden tartotta Nathalie-t, mintha a legdrágább kincsét hordozná. Öröm volt nézni őket. A jelenet nagyon emlékeztetett a régi önmagamra, és az akkori Edwardra. Vámpír létem ellenére sem halványultak el a szép emlékeim, aminek nagyon is örültem, hiszen minden emlékem egy apró rész belőlem, a lelkemből.
- Carlisle, megfognád Bellát egy pillanatra? – kérdezte Edward kedvesen.
Én pedig nem igazán értettem, hogy mire készül. Mindenesetre Carlisle azonnal átvett engem. Igazi apai ölelés volt. Gyengéden és gondoskodóan tartott, ahogy azt csakis egy apa teszi a lányával. Emlékszem, hogy hogyan vitt fel Charlie a szobámba, amikor félálomban feküdtem a kanapén, és Carlisle érintése nagyon is hasonlított az igazi apáméra. Akkor is hasonló érzések lettek úrrá rajtam. Edward kibújt a felsőjéből, majd fiunk felé nyújtotta, és én azonnal megértettem mindent. Apró gesztus egy apától a fia irányába, de pontosan ettől olyan meghitt és hatásos.
- Köszönöm – biccentett Anthony hálásan, és azonnal elvette. Edward átvette tőle Nathalie-t, amíg fiunk belebújtatta kedvesét a hatalmas pulóverbe, majd visszavette édes terhét az apjától. Már éppen itt volt az ideje, hogy egy kicsit alakuljanak a dolgok kettőjük között. Mindig is vágytam rá, hogy Edward és Anthony megismerje egymást, hiszen nagyon sok dologban hasonlítanak egymáshoz.
- Nincs mit, fiam – válaszolta, majd visszajött Carlisle mellé, és finoman átvett tőle engem.
- Ez nagyon figyelmes volt – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja meg – Szereztél egy jó pontot Anthonynál.
- Az jó – mosolyodott el. Ez egy igazi, őszinte mosoly volt, ami már hiányzott. – Viszont most már irány haza, mert meg kell gyógyulnod – nézett rám lágyan. Be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon is jólesett ez a fajta törődés. Edward mindig is páratlanul kényeztette a testem és lelkem.
- Ne várja meg valaki a többieket? – kérdezte Esme aggódva. – Honnan fogják tudni, hogy hazamentünk?
- Mindjárt küldök egy üzenetet Jaspernek – kapta elő Alice a mobilját. – Majd utánunk jönnek.
- Rendben, akkor indulás – mondta Carlisle határozottan.
Edward és a többiek pedig egy csapásra futásnak eredtek. Mi futottunk legelöl természetesen, de Anthony határozottan tartotta a tempót. Nem voltam biztos benne, de azt hiszem, hogy néma párbeszédet folytattak út közben, amin én csak mosolyogni tudtam. Megtört a jég. Talán egyszer apa és fia normálisan is meg tudja beszélni a múlt sérelmeit?
Nem telt sok időben, amíg visszaértünk a Cullen házhoz. Azt hittem, hogy sokkal messzebb vagyunk, bár nem igazán az útirányunk érdekelt az elmúlt napokban. Sokkal inkább, hogy megtaláljuk az elraboltakat. Ahogy beértünk a házba Edward felrohant velem a vizsgálóba, Anthony pedig szorosan a nyomunkban haladt Nathalie-val a karjaiban. Épphogy beértünk a szobába már utol is ért bennünket Carlisle, Esmével a nyomában.
Sziasztok! Kaptam néhány emailt, amiben az olvasóim kérték, hogy legyen az előző feji Bella szemszögből is, úgyhogy most ezt hoztam nektek. Azért remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla
(Bella szemszöge)
A világ legjobb nyomkeresői, de a fiam és Nathalie még mindig sehol. Miért van az, hogy a rendkívüli képességeink mindig a legrosszabb pillanatban mondanak csődöt? Hol vannak itt az anyai ösztönök? Legalább nekem meg kéne találnom őket. Hiszen hozzám tartozik. Különleges kapocs van közöttünk, már a születése előtt az volt. Hogyha záros határidőn belül nem történik valami, akkor megőrülök. Legalább valami nyomot találnánk, de állandóan csak téves irányba haladunk. Túl cselesek voltak ezek az idegenek. Hogyha még Jasper sem találja meg őket, az már nagy szó.
- Állj – szakított ki Jasper kiáltása a gondolataimból. – Ti is érzitek? Balra.
- Mire gondolsz? – kérdezte Edward döbbenten.
- Erre felé nemrég járhattak, mert még friss a nyom – mondta Jasper határozottan, és futni kezdett, mi pedig követtük. A remény pedig újra feléledt bennem, pedig egy ideje már átlag ötpercenként úrrá lett rajtam a pánik, amit Edward elég jól viselt.
Már egy jó fél órája rohantunk megint, és én csak remélni mertem, hogy nemsokára újra a karomban tarthatom a fiamat. Gondolataimból ismét kiáltás szakított ki. Ezúttal Edwardé.
- Mindenki álljon meg – kiáltott fel. – Billy talált valamit – magyarázta, majd odarohant a fiam mellé, aki a földet bámulta. Edward lenézett a földre, majd két ékszert emelt fel. Azonnal felismertem őket. Hála az égnek, hogy Anthony talpraesett fiú.
- Ezek Anthony ékszerei – mondtam reménykedve. – Ezt a karkötőt Jacob készítette neki, amikor én is kaptam, ezt a láncot pedig tőlem kaptam az ötvenedik születésnapjára – magyaráztam, majd elvettem őket Edwardtól és gondosan eltettem őket a zsebembe, hogy majd visszaadhassam a fiamnak. Ez a két ékszer mindig rajta van. A kedvencei.
- Ez legalább biztos támpont – lelkesedett Esme.
- Vagy megint csak átverés, de mivel erre a legfrissebbek a nyomok valószínűleg, most tényleg jó irányba haladunk – gondolkozott el Jasper. Nem, ez nem lehet megint átverés, a fiam a közelben van, tudom.
- Induljunk – mondtam és már rohantam is tovább a falkával a nyomomban. Nem érdekel, hogyha halvány a remény. Akkor is ez eddig a legbiztatóbb nyom. Itt lesznek valahol.
- Hallom Anthonyt – hallottam meg Edward hangját. - Üzent nekem gondolatban. Dúdolja az altatót, és azt mondta, hogy kövessük a dallamot. Ezek szerint jól vannak – mondta boldogan. Nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom. A fiam él, és jól van. – Azonnal indulnunk kell. Kövessetek – mondta még, majd futni kezdett.
Azonnal elfordultam az Edward által mutatott irány felé, és a falka gondolkodás nélkül követett. Már csak néhány perc, és szabadok lesznek.
- Gyorsabban, Anthony bajban van – szólalt meg Edward idegesen.
Nekem sem kellett több, ami tartalékom csak volt mindent bevetettem, hogy nagyobb tempót diktálhassak. Csak az zakatolt a fejemben, hogy a fiam bajban van. Nem hagyhatom, hogy egy haja szála is meggörbüljön. Ő az életem. A mindenem. Az egyetlen vérszerinti fiam. Sosem gondolkodtam az anyaságon, ameddig teherbe nem estem vele. Azóta viszont nem tudom elképzelni az életet nélküle. Emlékszem, hogy mennyire rettegtem, amikor gyors növekedésnek indult. Állandóan rémképek voltak a szemem előtt, hogy tíz év múlva már hatvan évesnek fog kinézni és meghal, mielőtt még élhetett volna. Viszont, amikor megállt a fejlődésben, és fiatal maradt, én és Jacob voltunk a világon a legboldogabbak. Nem veszíthetem el.
Berontottam a házba nem törődve azzal sem, hogy a többiek messze lemaradtak. Vámpír vagyok a fenébe is. Mi bajom történhet? Ahogy bent voltam a nappaliban megéreztem a fiam és Nathalie illatát, meg három másik vámpírét is. Azonnal lerohantam a pincébe, és megláttam, ahogy ketten lefogják Anthonyt, egy harmadik pedig a falhoz akarja préselni. Ezt nem fogja túlélni. Nem gondolkodtam, hanem azonnal közéjük rohantam, és Anthony előtt a falnak támasztottam a kezeimet. Elvileg el kell bírnom egy ekkora ütést.
Néhány pillanattal később a férfi belém csapódott, én pedig a számat összeszorítva próbáltam nem felsikoltani. Iszonyatosan fájt mindkét karom, és több helyen hallottam reccsenéseket is.
- A francba, itt vannak – morgott a férfi, aki eltörte a karjaimat, majd egy szempillantás alatt eltűntek mindhárman. A legszívesebben én magam téptem volna szét, amiért bántani akarta a fiamat, de most sajnos nem voltam erre alkalmas, de legközelebb nem ússza meg szárazon.
Amint biztonságban tudtam a fiamat, nem játszottam többé a kemény legényt, és a lábaim azonnal összecsuklottak. Hogyha Anthony nem kapott volna el, akkor vámpír létemre, szégyenszemre hanyatt esem. Nem is emlékszem már, hogy mikor éreztem ekkora fájdalmat utoljára, pedig azt hittem, hogy én már soha nem leszek képes megsérülni.
- Anya – mondta fiam aggódva. – Ezt nem lett volna szabad. Miattam majdnem meghaltál.
- Nélküled halnék meg, Édesem – mosolyogtam rá, bár lehet, hogy ez inkább csak egy fájdalmas fintor lett. – Mindjárt itt lesznek a többiek is – tettem még hozzá.
- Annyira sajnálom, anya. Nem lett volna szabad, hogy megsérülj – nyomott puszit az arcomra, én pedig meg akartam simogatni a fejét, de nem igazán tudtam megmozdítani a kezeimet. Remélem, hogy gyorsan meg fog gyógyulni, mert ez így elég kiszolgáltatott helyzet. Hogyan védjem meg a fiamat a kezeim nélkül?
- Nem a te hibád, Drágám. Holnapra már kutya bajom sem lesz – akartam legyinteni, de nem jött össze. Ehelyett sikeresen bezsebeltem még egy reccsenést. Éppen akkor lépett be Edward, amikor fájdalmasan visszaejtettem a kezemet a lábaimra. Jaj, könyörgöm, csak most ne jöjjön megint a bűntudatával, mert akkor nem érdekelnek a törött karjaim, akkor is szétrúgom a hátsóját. Érdekes látvány leszünk, de valahogy csak megoldom. Végül is a lábaim még épek, úgyhogy ennek sikerülnie kell.
- Ne mozogj, nem lesz semmi baj, rendbe jössz – szakított ki Anthony a gondolataimból. – Csak maradj így, vámpír vagy, meg fogsz gyógyulni.
- Tudom, kicsim, nem lesz semmi baj – próbáltam felemelni a kezem, de nem igazán sikerült.
- Ne próbáld mozgatni, majd nagyapa helyre teszi, és bekötözi őket – mondta fiam gyengéden.
- Mi történt? – kérdezte Edward idegesen, és mellettünk termett.
- Minden rendben – próbáltam mondani, de sajnos csak egy kis zihálásra futotta. A kezeket nem mozgatjuk, ez a lényeg. Gondoltam magamban. Addig nem fáj semmi, amíg mozdulatlan vagyok.
- Szerintem eltörte mindkét karját, méghozzá ripityára – nézett fel Anthony az apjára. – Az én hibám, engem védett.
- Téged védeni sosem hiba – csattantam fel. Nem igaz, hogy nem bírja felfogni, hogy ő nem hibás. Sőt. Ő az áldozat jelen helyzetben. Miért örökölte az apja negatív tulajdonságait is?
- Fel tudsz kelni, vagy megsérültél máshol is? – kérdezte Edward aggódva.
- Azt hiszem, hogy igen, fel tudok kelni – mondtam, és már meg is próbáltam volna felkelni, hogyha a fiam hagyta volna.
- Jobb lenne, ha nagyapa is megnézné, mielőtt megerőltetné magát – mondta fiam határozottan. – Hol van?
- Itt vagyok – rohant be Carlisle is a terembe. – Mi történt?
- Anthony szerint Bella karjai több helyen eltörtek – mondta Edward idegesen. Ez már tényleg túlzott aggódás. Hiszen vámpír vagyok. Egy ember is eltöri a kezét, mégsem ugrálja körbe egy egész família. Kezdem magam megint a szerencsétlen kis Bellának érezni. Utálom, hogyha mindenki engem néz. Miért vagyok középpontban? Biztosan van nálam érdekesebb dolog is ebben a pincében.
- Rendben, akkor most azonnal vigyük haza, és otthon kap donorvért, hogyha helyreraktam és bekötöztem a karjait – adta ki Carlisle az utasítást.
- A falka? – kérdezte Edward. Nahát, minden gúny, és ócsárolás nélkül ejtette ki a szót. Mi a fene? Még a végén megbékélnek egymással. Milyen csodálatos lenne, ha a régi családom, és az új békében élne egymás mellett. Mi? A régi családom? Kezdek megint ellágyulni az irányukba, pedig azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes bízni bennük. Bár most, hogy kétszer is ilyen odaadóan segítettek, ez mindent megváltoztatott.
- Jasperrel és Emmettel a nomádok nyomába eredtek – mondta Alice, majd ő is letérdelt mellém. Alice, az én mindig vidám barátnőm, most komoly arccal térdelt előttem, de amikor lopva rá pillantottam azonnal elmosolyodott, hogy megnyugtasson.
- Vegyétek át egy kicsit, kérlek – nyújtott át Anthony Edwardnak, majd a rácshoz sietett és kinyitotta. Majd berohant a még mindig zokogó Nathalie-hoz. Letérdelt mellé, és megpróbálta átölelni, de ő hirtelen ellökte magától és felpattant. Meg tudtam érteni, engem is mindig majd szétvetett az ideg, amikor mindenki védeni akart, amikor én is harcolni akartam, hogy segítsek a szeretteimnek.
- Hogy merészelted ezt tenni? Hogy zárhattál be ide? Segítenem kellett volna neked. Nekem kellene óvnom téged, és nem fordítva. Soha többé ne csinálj ilyet – esett neki a mellkasának két kézzel, de Anthony csak elkapta a csuklóit és magához szorította.
Miután Nathalie lehiggadni látszott sem engedte el. Ez az én fiam, gondoltam mosolyogva. Udvarias, kedves, és gyengéd, szerető párja lesz ennek a csodálatos teremtésnek, aki ráadásul egy farkas. Ritka kincs, hiszen örökké együtt élhetnek majd.
- Most már minden rendben, Nath, próbálj megnyugodni, kérlek – suttogta Anthony a fülébe. – Hazamegyünk, jó? – kérdezte lágyan, mire Nathalie felnézett rá.
- Rendben, menjünk – bólintott rá. Majd el akart indulni a kijárat felé, amikor hirtelen megtorpant, és összeesett. Anthony szerencsére gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsukló lányt.
- Nath… Nathalie? – keltegette idegesen. – Nagyapa, mi van vele? – nézett Carlisle-ra kétségbeesetten.
- Mikor evett utoljára? – nézett Carlisle az érintetlen tálca felé.
- Egyáltalán nem evett itt, és nem is ivott – válaszolta fiam. Akkor érthető, hogy kimerült, hiszen több, mint két napig nem kapott energiát. A fiúk frissen átváltozva még éjjel sem bírták ki evés nélkül. Micsoda önuralma van.
- Akkor valószínűleg ez a baj – bólintott Carlisle. – Gyorsan megvizsgálom, aztán hazavisszük őket, és Nathalie-nak szüksége lesz néhány nap pihenésre, sok folyadékra, és ételre is. Legalább két napig nem kelhet fel – mondta szigorúan.
- Meglesz – mondta fiam komolyan. – Anyának is pihennie kell, ugye? – kérdezte aggódva. Nem, anyának nem kell pihennie! Üvöltöttem magamban. Utálom, hogyha mindenki pátyolgat. Nem vagyok porcelánból.
- Hát nem ártana, és attól tartok, hogy a biztonság kedvéért gipszet is kap egy napra – mondta Carlisle határozottan.
- Akkor mégis, hogy vadászom? – tiltakoztam. Már csak az hiányzik, hogy kanálból etessenek. Fúj, ez szörnyen nézne ki, így belegondolva. Miért is vagyok vizuális alkat? Juj.
- Így sem tudsz vadászni, édesem – mondta Esme lágyan. – Majd mi ejtünk el neked szarvast, és hazavisszük.
- Ez is igaz – adta meg magam. Sajnos tény, hogy nem tudnék vadászni ezekkel a karokkal, de vért kapnom kell, hogy rendbe jöjjek, úgyhogy jobb lesz, ha beletörődöm a helyzetbe.
- Megengeded, hogy én vigyelek? – kérdezte tőlem Edward.
- Tudok járni – mondtam morcosan, mire Edward vigyorogni kezdett. Azért még nem vagyok kisbaba, hogy vinni keljen. Van nekem saját lábam.
- A makacsságod mit sem változott – csóválta meg a fejét.
- Hogyha nem lennék olyan, amilyen, akkor nem lenne ilyen csodálatos gyerekünk – mondtam ki a legfontosabb dolgot, ami eszembe jutott. Hogyha lány létemre nem erőltetem, hogy szeretkezzünk, akkor soha nem született volna meg a világ legtökéletesebb gyerekeinek egyike. A másik kettő természetesen Billy és Jake. Nem vagyok ám elfogult. Á… dehogy. Bár végül is egy anya csak megteheti, hogy mindenkinél szebbnek és tökéletesebbnek látja a gyermekeit.
- Bella, a maradj nyugton, arra is kiterjed, hogy nem fogsz most futni hazáig – segített be Edwardnak Carlisle. Tuti, hogy ezt most csak azért csinálja, hogy kedvezzen a kedvenc fiacskájának. Ezért még számolunk Carlisle Cullen.
- Szóval vihetlek? – vigyorgott rám megint. Azt hiszem, hogy bele kell törődnöm, hogy egy csatát elvesztettem, de a háborút én nyerem meg. Erős, független nő vagyok, akit nem irányíthat senki és semmi.
- Igen, hálás lennék, hogyha hazavinnél – szusszantottam ingerülten és mérgesen nézett Carlisle-ra, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét. A többiek pedig felnevettek. Na szép, még ki is nevetik a sérültet.
- Akkor indulás – kapott a karjaiba Edward gyengéden, majd felállt velem.
Olyan gyorsan hagytuk el a házat, amilyen gyorsan csak lehetett. Én is boldogan hagytam magam mögött az elmúlt napokat. Hiszen szörnyen aggódtam a fiamért, és a kedveséért. Bár mégsem volt hiábavaló ez az egész. Hiszen a két törzs végre összekovácsolódott, ráadásul a szeretteink sem sérültek meg. Már csak azt remélem, hogy a falka, Emmett és Jasper elkapják azokat a vámpírokat, és akkor megint békében élhetünk. A fiam felé pillantottam, aki olyan gyengéden tartotta Nathalie-t, mintha a legdrágább kincsét hordozná. Öröm volt nézni őket. A jelenet nagyon emlékeztetett a régi önmagamra, és az akkori Edwardra. Vámpír létem ellenére sem halványultak el a szép emlékeim, aminek nagyon is örültem, hiszen minden emlékem egy apró rész belőlem, a lelkemből.
- Carlisle, megfognád Bellát egy pillanatra? – kérdezte Edward kedvesen.
Én pedig nem igazán értettem, hogy mire készül. Mindenesetre Carlisle azonnal átvett engem. Igazi apai ölelés volt. Gyengéden és gondoskodóan tartott, ahogy azt csakis egy apa teszi a lányával. Emlékszem, hogy hogyan vitt fel Charlie a szobámba, amikor félálomban feküdtem a kanapén, és Carlisle érintése nagyon is hasonlított az igazi apáméra. Akkor is hasonló érzések lettek úrrá rajtam. Edward kibújt a felsőjéből, majd fiunk felé nyújtotta, és én azonnal megértettem mindent. Apró gesztus egy apától a fia irányába, de pontosan ettől olyan meghitt és hatásos.
- Köszönöm – biccentett Anthony hálásan, és azonnal elvette. Edward átvette tőle Nathalie-t, amíg fiunk belebújtatta kedvesét a hatalmas pulóverbe, majd visszavette édes terhét az apjától. Már éppen itt volt az ideje, hogy egy kicsit alakuljanak a dolgok kettőjük között. Mindig is vágytam rá, hogy Edward és Anthony megismerje egymást, hiszen nagyon sok dologban hasonlítanak egymáshoz.
- Nincs mit, fiam – válaszolta, majd visszajött Carlisle mellé, és finoman átvett tőle engem.
- Ez nagyon figyelmes volt – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja meg – Szereztél egy jó pontot Anthonynál.
- Az jó – mosolyodott el. Ez egy igazi, őszinte mosoly volt, ami már hiányzott. – Viszont most már irány haza, mert meg kell gyógyulnod – nézett rám lágyan. Be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon is jólesett ez a fajta törődés. Edward mindig is páratlanul kényeztette a testem és lelkem.
- Ne várja meg valaki a többieket? – kérdezte Esme aggódva. – Honnan fogják tudni, hogy hazamentünk?
- Mindjárt küldök egy üzenetet Jaspernek – kapta elő Alice a mobilját. – Majd utánunk jönnek.
- Rendben, akkor indulás – mondta Carlisle határozottan.
Edward és a többiek pedig egy csapásra futásnak eredtek. Mi futottunk legelöl természetesen, de Anthony határozottan tartotta a tempót. Nem voltam biztos benne, de azt hiszem, hogy néma párbeszédet folytattak út közben, amin én csak mosolyogni tudtam. Megtört a jég. Talán egyszer apa és fia normálisan is meg tudja beszélni a múlt sérelmeit?
Nem telt sok időben, amíg visszaértünk a Cullen házhoz. Azt hittem, hogy sokkal messzebb vagyunk, bár nem igazán az útirányunk érdekelt az elmúlt napokban. Sokkal inkább, hogy megtaláljuk az elraboltakat. Ahogy beértünk a házba Edward felrohant velem a vizsgálóba, Anthony pedig szorosan a nyomunkban haladt Nathalie-val a karjaiban. Épphogy beértünk a szobába már utol is ért bennünket Carlisle, Esmével a nyomában.
2010. február 3., szerda
Díj
Köszönöm szépen Mindenkinek, aki gondolt rám. Akkor sorolom:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
És itt van a hét blog, amiket olvassatok bátran, mert nagyon jók :D
http://ginewrafiction.blogspot.com/
http://iloveyounewyorkcity.blogspot.com/
http://everblogja.blogspot.com/
http://lilifanfiction.blogspot.com/
http://vampirerings.blogspot.com/
http://twilightfic.blogspot.com/
http://www.robpattinsonfiction.blogspot.com/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
