La Push vámpírja II. Új nemzedék - 27. fejezet

27. fejezet

(Anthony szemszöge)

Egy szempillantás alatt felértem a lányok a szobájába, és határozott szándékom volt őket felkelteni és közölni velük, hogy mekkora butaság volt azt amit tettek, de ahogy odaértem és megláttam a két ártatlan arcocskát, ahogy halkan szuszognak egymás mellett, egyszerűen minden dühöm elpárolgott. Annyira kicsik, szépek, és ártatlanok, hogy nem tudok rájuk néhány percen túl haragudni. Ezt viszont mégiscsak meg kell beszélnünk egymással. Mert kivételesen erős túlzásba estek.

-         Marie, Emily – simogattam meg őket. A reakció azonban elmaradt. – Kicsikéim, ébresztő – próbálkoztam újra. – Lányok, tudom, hogy fáradtak vagytok, de ez fontos – húztam le róluk a takarót.

-         Apu, mi az? – pislogott fel Emily fáradtan. Majd vissza is csukódtak a szemei.

-         Meg kell beszélnünk, hogy mit csináltatok a nagypapával – keltegettem őket tovább.

-         Mi csak segítünk neki, hogy ne fájjon a szíve – motyogta Marie. – Ha nem tudja, hogy a nagyi egy időre elhagyta, akkor nem fáj neki – magyarázta kislányom.

-         Ez igaz, de szerinted az jó, hogy szinte semmit sem tud magáról? – kérdeztem vissza.

-         Mindent tud magáról, csak azt hiszi, hogy a nagyi más okból nincs itt, és ő ettől boldog. Mi csak ennyit szeretnénk.

-         Ez szép dolog, és egyet is értek veletek, nagyjából. Viszont egy kicsit vissza kellene fognotok a bűvöletet, mert túlságosan erős befolyás alatt áll most éppen – magyaráztam nyugodtan.

-         De hát, ha kisebb dózisban sugározzuk felé az erőnket, akkor nem tudjuk eltűntetni előle Alice-t, és Jaspert – vágta rá Marie. – Már így is elég fárasztó ez az egész. Több nem fog menni. Nem tudunk hol Jasperre és Alice-re, hol pedig csak nagyapára koncentrálni.

-         Erről szó sincs, Alice és Jasper ma este elindulnak egy második nászútra, és nektek csak annyi a feladatotok, hogy a nagyapátokra figyeljetek, de kisebb mértékben, mert most egyáltalán nem önmaga. Túlságosan is szeretnétek, hogy boldog legyen, ami természetesen nem baj, de ő nem ilyen és ezt ti is tudjátok. Vissza kell fognotok a kábulatból, hogy normálisan viselkedjen, de ne hagyjon el minket – magyaráztam el a konkrét tervemet. – Értitek a lényeget?

-         Igen, azt hiszem, hogy értem, hogy mire gondolsz – bólintott rá Emily.

-         Igen, úgy gondolom, hogy én is képben vagyok a helyzettel kapcsolatosan – gondolkozott el Marie. – Menni fog – bólintottak rá komolyan.

-         Rendben, akkor állítsátok át a mértékét a mostani bűvöletnek – kértem őket lágyan.

-         Oké – ásították, majd mindketten felültek az ágyon, és megfogták egymás kezét.

-         Mehet? – kérdezte Marie.

-         Igen – bólintott rá Emily. Majd mindketten behunyták a szemüket, és erősen koncentrálni kezdtek. Egy perccel később pedig kinyitották a szemeiket.

-         Most már rendben lesz – mondta Marie. Majd a hüvelykujját a szájába dugta, és a mellkasomnak dőlt, hogy vegyem fel. Emily pedig azonnal utánozta a testvérét.

-         Ügyesek vagytok – nyomtam puszit a két kis kobakra. – Most már aludjatok, bogárkáim – dőltem el velük az ágyon. Mire ők azonnal felhúzták magukat a mellkasomra, és mély álomba szenderültek.

-         Hát itt vagytok – lépett be szerelmem mosolyogva. – Úgy látom, hogy a helyemet elbitorolták – fűzte még hozzá szomorkásan.

-         Talán le tudom tenni őket anélkül, hogy felébrednének – ajánlottam azonnal.

-         Hát, végül is, megpróbálhatjuk a dolgot – lépett közelebb kedvesem. Majd óvatosan leemelte rólam Emily-t, én pedig letettem Marie-t, azután pedig betakargattuk a két kis csöppséget.

-         Soha nem fognak leszokni erről – sóhajtott fel Nathalie.

-         Nekem sem tetszik ez a szokás, de még kislányok. Egy idő után leszoknak a ujjszopizásról – legyintettem. – Ha jól emlékszem, te is elég nehezen tudtál leszokni róla.

-         Jól van, ezt nem tudom tagadni – sóhajtott fel megadóan. – De azért csak leszoktam, úgyhogy a lányok is le fognak.

-         Ebben biztos vagyok – bólintottam rá. – Átmenjünk a szobánkba? – kérdeztem magamhoz ölelve.

-         Igen, mindenképpen. Fáradt vagyok – bújt hozzám nagyot ásítva.

-         Milyen volt a járőrözés? – kérdeztem kíváncsian.

-         Jó megint átváltozni, de az ilyen nagy távoktól, amit futva kell megtenni eléggé elszoktam a terhességem alatt, és így nagyon fárasztó is, amellett, hogy jó.

-         Rendben van minden a határoknál? – kérdeztem kíváncsian.

-         Igen, ellenségnek semmi jele, minden nyugodt és csendes – mondta határozottan.

-         Ez remek hír, hosszú idő óta, akkor talán mind nyugodtan alhatunk – mosolyogtam rá. Már aki teheti, én addig biztosan nem tudok nyugodtan aludni, amíg anya haza nem tér. Nem kellett volna ezt tennie, még akkor sem, hogy Nathalie ilyen indulatos volt.

-         Te nem alszol nyugodtan már napok óta – nézett fel rám komolyan.

-         Honnan veszed ezt? – kérdeztem döbbenten.

-         Tudod, ha éjszaka az erdőben futsz, hogy lefáraszd magad, akkor meg van rá az esély, hogy a farkas feleséged a szél mögött megbújva figyel téged. Nem olyan nagy az erdő, mint azt te gondoltad. Láttalak – mondta komolyan.

-         Nem fontos, ma éjjel nyugodtan fogok aludni – legyintettem.

-         Nézd, sajnálom, hogy Bella elment. Tudom, hogy a én ingerültségem valószínűleg nagyon is elősegítette a távozását, pedig esküszöm, hogy nem akartam kiutálni innen az édesanyádat. Én csak, annyira pánikba estem, amikor Marie eltűnt, és az anyukád tökéletes célpont volt, hogy kitöltsem rajta a dühömet. Nem hittem volna, hogy el fog tűnni. Bármikor visszaszívnám minden és szavam és tettem, ha azzal újra visszahozhatnám őt neked – mondta mélyen a szemembe nézve.

-         Nem a te hibád, és ezt mindketten tudjuk – simítottam végig az arcán. – Gyere, menjünk aludni – kaptam fel az ölembe. Ő pedig azonnal belecsimpaszkodott a nyakamba. – Szeretlek – fűztem még hozzá, amikor megint szólásra nyitotta volna a száját.

-         Én is szeretlek – mosolyodott el. Majd a mellkasomhoz bújt, és hagyta, hogy a szobánkba vigyem.

-         Engedjek neked egy fürdőt? – kérdeztem, mikor beértünk a szobánkba.

-         Kéne, de nincs energiám semmihez – ásított fel megint. – Nagyon büdös vagyok? – nézett fel rám.

-         Nem, egyáltalán.

-         Rosszul hazudsz – kuncogott fel. – Mindjárt megyek – mászott ki a karjaim közül.

-         Mehetünk együtt is – ajánlottam mosolyogva.

-         Nem kell győzködni – vigyorodott el.

-         Ezt örömmel hallom, pedig azt mondtad, hogy hullafáradt vagy – csóváltam meg a fejem.

-         Hát, te tudod, hogy hogyan keltsd fel az ember érdeklődését – rántotta meg a vállát.

-         Igyekszem – bólintottam komolyan. – Na gyere – kaptam a vállamra, majd besiettem vele a fürdőbe. Néhány perccel később pedig már a ruháink nélkül álltunk a zuhany alatt, és egymást mosdattuk.

-         Hogy van Edward? – törte meg a csöndet szerelmem.

-         Oh, te még nem is tudod – jutott eszembe hirtelen.

-         Mit nem tudok? – nézett rám kíváncsian.

-         A lányok véghezvittek egy kis magánakciót, hogy a nagypapájuk jobban érezze magát a bőrében – meséltem el a történteket.

-         Te ezt megengedted nekik? – kerekedtek el Nath szemei.

-         Nem igazán, ez egy úgynevezett kis „magánakció” volt, ahogy az előbb is említettem. Gyakorlatilag nem kérdeztek meg senkit, csak gondoltak egyet és megtették a dolgot. Habár, igazság szerint nem is bánom, hogy így tettek, hiszen így apa nem csinált semmi örültséget, és nem is áll szándékában elmenni tőlünk. Úgyhogy ez most jól jött. Nem lett volna jó mindkettőjükért aggódni.

-         Bella visszatér, mindig is erős volt, még akkor is, hogyha nem mindig mutatta meg ezt az oldalát – mondta Nathalie határozottan. – A lányokkal pedig azért reggel még én is elbeszélgetek.

-         Jól van, kicsim, ahogy gondolod – egyeztem bele. Végül is ő az anyukájuk, és ő azt tesz, amit csak akar.

-         Azt hiszem, hogy elég tiszták vagyunk – dőlt a mellkasomnak.

-         Igen, egyetértek, gyere, aludj egyet – bújtattam be a köntösébe, majd én is felvettem a sajátom. Azután pedig felkaptam már félig alvó feleségem, és átvittem az ágyhoz. Szerintem még le sem tettem az ágyra, ő már aludt is. Betakargattam, és én magam is bebújtam a takaró alá, majd magamhoz öleltem őt. Elaludni viszont csak nem sikerült, akármennyire is szerettem volna végre aludni egy jót…

(Johanna szemszöge)

A hangulat megint csak nem volt felhőtlen a házunk táján, de ehhez lassan kezdhetnék hozzászokni. A gondunk oka ezúttal természetesen Bella eltűnése volt. Mindenkit megviselt a dolog, de én tudtam, hogy Bella nagyon is talpra esett nő, így nem igazán féltettem. Azt pedig nem hittem el, hogy Brian bármilyen hátsó szándékkal érkezett volna hozzánk anno, amikor Bella és Edward örök szerelmet esküdtek egymásnak. Rose néha egy kicsit túlságosan is aggódó típus, vagy inkább paranoiás, de mindegy is. A lényeg, hogy én eléggé jó emberismerő vagyok, és számomra Brian egyértelműen szimpatikus. Egészen biztos, hogy nem szűrte össze a levet Maxszel és a lányokkal.

-         Várj egy kicsit – igazgatta Billy még mindig a párnáimat. – Így biztosan kényelmes lesz – fűzte még hozzá komolyan.

-         Billy, már az előző tíz pozíció is nagyon kényelmes volt – forgattam meg a szemeimet nevetve. – Gyere, inkább feküdj le, mert elfáradok már csak a látványtól is, ahogy itt keringesz nekem. Nem kérek több párnát, ez így nagyon jó – mondtam határozottan. – Feküdj le ide – paskoltam meg az ágyat. – Úgyis a te mellkasodon lesz a legkényelmesebb, én már csak tudom – kacsintottam rá kacéran.

-         Na, de…

-         Nincs semmi, de. Most azonnal idefekszel mellém Billy Black, és lehiggadsz egy kicsit. Terhes vagyok, nem pedig halálos beteg. Ne kezelj úgy, mint egy mozgásképtelen lényt, kérlek – néztem rá komolyan.

-         Jól van, megpróbálom türtőztetni magam – sóhajtott fel. Majd végre lefeküdt mellém az ágyra. Már éppen itt volt az ideje.

-         Figyelj, édes, ahogy elkényeztetsz, de nem kell ekkora túlzásokba esni. Ha azt mondom, hogy ez most így kényelmes, akkor azt komolyan mondom, oké? – néztem rá mosolyogva.

-         Oké, felfogtam – bólintott rá megadóan.

-         Nagyon helyes – vigyorodtam el. – Akkor minden fontos dolgot meg is beszéltünk, kár lenne több szót fecsérelni – lendítettem át az egyik lábam a csípőjén. Majd az ölébe ültem. – Azért van még valami, amit megtehetnél értem – haraptam az ajkamba.

-         Csakugyan lenne? – markolta meg a csípőmet.

-         Persze csak, ha nem vagy hozzá túl fáradt – fűztem még hozzá.

-         Hát, nem vagyok friss és üde, de azért hagyom magam, hogy előbb szabaduljak – nevetett fel.

-         Aha, szóval te itt fogsz lustálkodni, amíg én keményen dolgozhatok – mondtam színlelt felháborodással.

-         Ami azt illeti, nagyon szép innen a kilátás, úgyhogy nem nagyon tervezem, hogy felkelek mostanában.

-         Te bolond vagy – kuncogtam fel.

-         Sebaj, így szeretsz – kacsintott rám.

-         Így is, de természetesen imádom az engem mindig körbeugráló szerelmemet is – hajoltam oda hozzá egy csókra.

-         Én meg akkor is szeretlek, hogyha éppen hisztérikus rohamokban, vagy sírógörcsökben törsz ki a hormonjaid miatt – vágott vissza azonnal.

-         Pimasz egy férfi vagy te – koppintottam az orrára.

-         Ez már csak így van – rántotta meg a vállát. – Viszont úgy gondolom, hogy túl sokat beszélünk feleslegesen – fordított ismét maga alá.

-         Mostanában sűrűn gondolod így – húztam fel a szemöldököm.

-         Te pedig ritkán tiltakozol – állapította meg.

-         Oké, megadom magam – sóhajtottam fel.

-         Már éppen itt az ideje – tapasztotta az ajkait az enyémekre.

Én pedig azonnal elvesztettem az eszem, mint mostanában mindig. A percek csak úgy pörögtek, én pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy Billy-t megint magam alá gyűrtem, ahogy mostanában szinte mindig, amikor szeretkezünk. Ahhoz képest, hogy soha nem voltam egy kezdeményező típus, most már határozottan jól megy a kezdeményezés is. Sőt, lassan már azon kell aggódnom, hogy nehogy megerőszakoljam egyszer szegény leendő férjemet. Várjunk csak. Leendő férjemet? Mrs. Billy Black, Johanna Black, Mrs. Black, Mrs. Johanna Black. Ez nagyon is jól hangzik.

-         Hé, hol jársz? – emelte meg Billy a fejemet.

-         Tessék? Kérdeztél valamit? – pislogtam fel rá.

-         Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian.

-         Oh, semmi különösön – motyogtam halkan.

Elpirulva. Majd ránéztem a tőle kapott ékszerre, amin a törzs saját jelképe volt. Emlékszem, hogy milyen bután éreztem magam, amikor azt hittem, hogy éppen a kezemet kéri meg, amikor ezt kaptam. Most pedig mit nem adnék érte, ha már a felesége lehetnék. Eléggé változékony a hangulatom mostanában. Vajon ezt most csak a hormonok teszik velem, vagy tényleg én akarom ezt? Azt hiszem, hogy igen, én akarok a felesége lenni, én akarok hozzá menni, és vele leélni az egész életemet.

-         Oké, majd elmondod – nyomott puszit a vállamra. – Ma éjjel szabad vagyok, a többiek járőröznek – ölelt magához.

-         Fáradt vagy? – simítottam végig a szemei alatt. Volt egy-két karikája, hiszen már napok óta keményen járőrözik.

-         Nem mondom, hogy friss vagyok és üde, de azért még jól vagyok – mosolyodott el.

-         Gyere, aludjunk – fordítottam neki hátat, majd megfogtam a kezét, és magam mögé húztam őt.

-         Jó éjszakát – nyomott puszit a nyakamra. Majd néhány pillanattal később már aludt is. Én pedig befészkeltem magam az ölelésébe, és engem is elnyomott az álom…

(Bella szemszöge)

Érdekesen telt az éjszakám. Igazság szerint olvasgattam, de közben hallgatóztam is egy kicsit. Max egész éjszaka fel alá járkált a tábor területén, és vigyázott a lányaira, vagy megakadályozta, hogy kimenjenek a táborból, nem tudom, hogy melyik volt inkább az indok. Prue olykor-olykor felpislogott, és körbenézett, de miután kedvesen rámosolyogtam mindig visszaaludt. Heather úgy aludt, mint a bunda, és mintha egy ennél sokkal szebb és boldogabb jövőről álmodott. Legalábbis nagyon sokszor motyogta Alec nevét, miközben mindig boldogan elmosolyodott álmában. Biztosan nagyon szép helyen járt.

-         Jó reggelt – motyogta Prue álmosan, olyan nyolc óra tájban.

-         Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá. – Hogy aludtál?

-         Jobban, mint szoktam – nyújtózkodott egy nagyot.

-         Ennek örülök – bólintottam rá. – Pedig azért forgolódtál egy kicsit.

-         Az teljesen normális, de nem voltam ébren az éjszaka hetven százalékában – mondta határozottan.

-         Akkor te tényleg nem szoktál sokat, és főleg nem jól aludni – mondtam döbbenten.

-         Általában nem, de most jól aludtam, talán éppen neked köszönhetően. Olyan, nem is tudom, hogy milyen érzés, de tudom, hogy veled nem ér baj – mondta szemlesütve. Annyira aranyos volt, igazi kislányos vallomás.

-         Nem is hagynám, hogy baj érjen téged – simítottam végig az arcán.

-         Köszönöm – mondta őszinte hálával a hangjában.

-         Ideje indulni, lányok – hallottuk meg Max határozott hangját. Mintha inkább utasítaná őket, és nem kérné. – Három perc múlva tovább megyünk. Mindenki szedje össze a sátrát, és a holmiját, azután pedig indulás. 

-         Mondta már valaha azt, hogy kérlek, vagy légy szíves? – kérdeztem mérgesen.

-         Öhm… biztos – gondolkodott el Prue. – Végül is már nem fiatal, valaha biztos elhagyták a száját ezek a bűvös szavak – folytatta tovább.

-         Úgy érzem, hogy a nem felé billen a mérleg – húztam el a számat.

-         Ami azt illeti, nem erős oldala az udvariasság, de hát a rosszfiúk már csak ilyenek – pirult el Prue.

-         Sose fogom megérteni, hogy miért habarodtál bele ebbe a vámpírba – szusszantottam bosszúsan.

-         Ne mond, hogy nincs benne valami igéző – vágta csípőre a kezeit.

-         Igéző? Kincsem, tíz éves vagy, te még nem voltál igazán szerelmes. Az a férfi, akit szeretni fogsz, az majd viszontszeret téged. Te leszel az első gondolata, ha felébred, és az utolsó is, mielőtt elalszik. Mindig boldoggá akar majd tenni, és gyengéden bánik veled – magyaráztam.

-         Ez nem egy Jane Austen könyv, hanem a valóság – rázta meg a fejét Prue. – Nem fog jönni a szőke herceg, hogy megszöktessen a csúnya valóság elől és bebizonyítsa, hogy az élet igenis tökéletes.

-         Drágám, nem azt mondtam, hogy csak a két véglet létezik – ráztam meg a fejem. – Van, hogy a szerelem mindent elsöpör, és bármi áron eléri a célját. Van, hogy egy hosszú barátság lassanként átalakul, és kialakul a szerelem. Van, hogy gyűlöletből jön létre a legszebb érzelem, mert félreismered azt, akit gyűlölni kezdesz. Annyiféle lehetőség van. Messze nem csak az a két alternatíva létezik, amire te gondolsz – magyaráztam halkan.

-         Ez nagyon jól hangzik Bella, de az az emberek világi, mi pedig két világ szülöttei vagyunk – szólt bele ezúttal Heather a beszélgetésbe. – Nem vagyunk emberek, és nem vagyunk vámpírok. Az embereknek nem mondhatjuk el, hogy mik vagyunk, a vámpírok többségének azonban nem vagyunk elég jók. Ennyi az egész. Vannak kivételes férfiak, de kevesen.

-         Te is szerelembe estél egy vámpír férfival, és ő viszontszeret, nem igaz? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem, már nem – vágta rá Heather határozottan. – Kitöröltem magam az emlékeiből, úgyhogy fel se ismerne, ha találkoznánk.

-         Na de ezt is szerelemből tetted. Nincs igazam? – néztem rá komolyan.

-         A szerelem nem számít, ha egy világ választ el a kedvesedtől – vágta rá Heather. – Na és mit ér a szerelem? Haljak bele én is, mint anya? Ha igent mondott volna egy másik, férfinak még élne, mégis nemet mondott, mert szerette apád. Jobban, mint az életét. Na és mit ért el vele? Elhagyott minket.

-         Ezt te sem gondolod komolyan, édesem. Te nem vagy ilyen, csak harcolsz az érzelmeid ellen, mert azt hiszed, hogy azok csak bajt hoznak rád. Hidd el nekem, nem ellenállhatsz örökké az érzéseidnek. Én is megpróbáltam, de nem sikerült.

-         Most már elég lesz a sületlenségekből – rántotta fel a sátrat Max. – Letelt az idő, és már csak fél napra vagyunk Volterra várától, úgyhogy indulás – mondta határozottan. Mire Heather és Prue is szinte szalutált neki, és már össze is kapták a sátrat. – Te – lépett elém, de Prue hirtelen ellőttem termett. – Félre az utamból, lányom – mordult rá Max.

-         Nem – rázta meg a fejét bátortalanul. – Nem akar rosszat, csak mások a nézetei – folytatta aztán. Mire Max előrébb lépett. Prue pedig behunyta a szemét, mintha azt várta volna, hogy Max bántani fogja, de az említett felsóhajtott, majd elhátrált előlünk. – Indulás – adta ki újra az utasítást. Mi pedig, ha nem is szívesen, de követtük őt…

  

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 26. fejezet

26. fejezet

(Bella szemszöge)

Miután Heather és Angela visszajött, Max lányának, mintha egy kicsivel jobb kedve lett volna. Azt hiszem, hogy új barátnőre tett szert Angela személyében, bár Ang egy fantasztikus lány. Nem nehéz őt szeretni. Annyira kedves és lágy, hogy az a csoda, hogy Maxet még ő sem volt képes elbűvölni. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lehet Prue-val. Hiszen olyan kis védtelen és ártatlan. Utoljára akkor láttam, amikor a félvér lányok vacsoráztak, azóta pedig teljesen eltűnt. Talán a sátrában lesz. Amint ezt átgondoltam már el is indultam a sátra felé.

-         Bejöhetek? – kérdeztem halkan. Választ azonban nem kaptam. Ezért nagyon halkan benyitottam a sátorba. Prue összegubózva, fázósan aludt a pokrócán, míg a másik takaró nem rajta, hanem mellette volt. Óvatosan kúsztam beljebb, majd ráterítettem a takaróját. Olyan hihetetlen, hogy még csak tíz éves. Szegénykém soha nem kapott egy kis gyengédséget sem, pedig nagyon is megérdemelte volna. Hiszen csak egy gyermek.

-         Heather? – motyogta még mindig csukott szemmel.

-         Nem, Bella vagyok – feküdtem le mellé, hogy egy vonalban legyünk.

-         Bella? Valami baj van? Indulnunk kell tovább? – emelte fel egy picit a fejét.

-         Nem, nincs semmi baj, csak aggódtam érted, és gondoltam megnézem, hogy hogy vagy. Fáj még a karod, vagy a fejed?

-         Nem, köszönöm. Azt hiszem, hogy gyorsan gyógyulok. Ez most áldás – mondta komolyan.

-         Volt, amikor nem volt áldás ez a tény? – húztam fel a szemöldököm.

-         Egyszer egy alapos verés után kihívtam a gyámügyet telefonon, de mire kiértek már semmi sem látszódott rajtam. Azután pedig, amikor elment a gyámügyes hölgy még jobban megvertek, mint előtte. Utána nem kísérleteztem ezzel, hanem elszöktem. Csak tudnám, hogy miért is mondom el neked mindezt – fűzte hozzá nagyon sóhajtva.

-         Talán azért, mert szeretnéd valakinek elmondani magadról az igazat, és engem alkalmasnak találsz – válaszoltam csendesen. Majd óvatosan végigsimítottam a haján.

-         Mindegy, a lényeg, hogy nem volt mindig jó, hogy gyorsan gyógyulok. Bár most az hiszem, hogy nagyon is örülök neki, hiszen így már holnap le lehet venni a kötést a kezemről – mosolyodott el. Hogy tudja még mindig látni a szépet a legsötétebb helyzetben is? – Na, nem untatlak tovább, hogyha nem történt semmi, akkor még aludnék egy kicsit, ha nem baj. Hat hosszú év nyugtalan alvását próbálom behozni, és négy év alatt még nem értem utol magam benne.

-         Aludj csak – mosolyodtam el. – Kimenjek?

-         Nem, nem kell – ásította halkan. – Van szállásod?

-         Ne, nincs, de jó nekem egy faág is – legyintettem.

-         Ugyan már, ez egy négyszemélyes sátor, és Heatherrel csak ketten lakunk benne. Elférsz. Tudom, hogy te nem alszol, de feküdni is kényelmesebb így – fogta meg a kezem.

-         Ez esetben köszönöm a meghívást. Örömmel elfogadom – bólintottam rá. Majd kényelmesen elhelyezkedtem Prue mellett.

-         Tudom, hogy nem egy ágy, amihez nyilván szoktál, de nekem ez maga a kacsalábon forgó palota – ölelte át a párnáját. Majd édesen közelebb kúszott hozzám, egészen a vállamhoz csúsztatta a párnáját, majd megint egy kicsit visszább húzódott. Olyan igazi, kislányos meghívás volt, ahogy felajánlotta a párnája egyik felét.

-         Köszönöm – hajtottam a fejem a párna csücskére.

-         Nincs mit – mosolyodott el. – Jó éjszakát – fúrta a fejét a párnájába. Majd a hasára fordult, és teljesen elengedte magát.

-         Olvassak neked valamit? – kérdeztem a könyveire nézve.

-         Éppen Jane Austent olvasok, az Értelem és Érzelembe kezdtem bele tegnapelőtt. Még csak a huszadik oldalnál járok. Többre sajnos nem volt időm.

-         Rendben, akkor folytatom onnan. Imádom Jane Austent – vettem el a könyvet.

-         Igen, nekem is ő a kedvencem – motyogta félálomban.

Én pedig olvasni kezdtem a könyvét, de nem túl hangosan, mert nem akartam, hogy miattam ne aludjon jól. Még csupán néhány oldalt olvastam el, de ő már halkan, és egyenletesen szuszogott. Így inkább csendben folytattam tovább az olvasást. Nem sokkal később pedig befutott Heather.

-         Öhm… szia – mosolyogtam rá. – Prue meghívott a sátratokba, de ha zavarlak téged, akkor már itt sem vagyok – magyaráztam a helyzetet.

-         Nem zavarsz – rázta meg a fejét. Majd a saját oldalára kúszott, miután bezárta a sátrat. – Kedves tőled, hogy foglalkozol Prue érzéseivel. Szegény lány annyira védtelen. Igazából nem olyan rosszindulatú, mint amilyennek olykor tűnik, csak túl sok fájdalom érte, legalábbis szerintem. Nem igazán beszél a múltjáról, de néha olyan, mintha félne aludni. Volt már, hogy bejöttem a sátorba, amikor már aludt, és reflexből becsúszott a sarokba, majd begubózott, mintha próbálná megvédeni magát valakitől.

-         Gyerek még a lelke, és csúnya élete volt előtettek – bólintottam rá.

-         Nem is értem, hogy mit szeret annyira apámban, hiszen ő semmiféle gyengéd érzelmet nem táplál az irányába, mégis állandóan rajong érte.

-         Talán azért, mert veletek tudta meg, hogy milyen családban élni. Valakinek, aki szörnyű helyről jött idillinek tűnhet már az is, hogyha nem akarják bántani. Egyébként, ha már az idilli állapotoknál tartunk, akkor te miért nem mentél el a bátyáddal együtt, amikor volt rá lehetőséged? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ha mindketten elmegyünk, akkor az apámból még annyi sem maradt volna meg, amennyi így – vágta rá egyszerűen. – Éjszakánként, amikor azt hiszi, hogy mind alszunk, és nem látja senki, előveszi anyám régi fényképét, és úgy beszél hozzá, mintha még itt lenne közöttünk. Mosolyog rá, szerelmesen nézi. Úgy viselkedik, mintha még velünk élne – magyarázta a helyzetet.

-         Ez egy kicsit azért beteges is, amellett, hogy szép gondolat – állapítottam meg.

-         Te még sosem beszéltél halott családtaghoz? – kérdezte kissé szemrehányóan.

-         De, természetesen már beszéltem halott szeretteimhez, de az nem sokkal a haláluk után volt. Az apád már túlságosan régóta nem képes elengedni az édesanyádat. Ez már rögeszme. A bosszúval már semmit nem old meg.

-         Nocsak, bagoly mondja – húzta fel a szemöldökét. – Mert te talán bántad, amikor a farkasok elintézték Viktóriát, és a barátait? Volt benned részvét azok iránt, akik megkínozták és meggyilkolták a szüleidet a szemed láttára?

-         Nem, valóban nem volt – motyogtam halkan. – Egyáltalán honnan tudsz te ilyeneket? Nem értem, hiszen te…

-         Nekem valóban nem, de a testvéremnek elmesélted a történetedet – válaszolta halkan. – Amit Brian tud, azt én is tudom, amit ő lát, azt én is látom, hogyha akarom. Figyeltelek már egy ideje titeket. Innen tudtam meg, hogy milyen képességgel rendelkező gyermek született nálatok. Én voltam az, aki szólt róla apámnak, és ezért bocsánatot kérek. Tévedtem a családoddal kapcsolatban.

-         Mivel kapcsolatosan tévedtél pontosan? – kérdeztem döbbenten.

-         Azt hittem, hogy miután fény derült a kislány képességére, hogy bántani akarjátok majd őt, vagy kirekeszteni. Hiszen az apja leszidta, amiért használta a képességét.

-         Nem, Anthony nem megszidta, hanem elmagyarázta neki a jó és a rossz közötti különbséget. A kettő azért nem ugyanaz – vetettem ellent.

-         A lényeg az volt, hogy ne használja a képességét. El akartátok nyomni a kislány egyik felét, legalábbis azt hittem.

-         Most már máshogy gondolod? – húztam fel a szemöldököm.

-         Az utóbbi időben megint figyeltelek benneteket, és úgy láttam, hogy nagyon is szeretitek a kis ikerpárt minden hibájuk, és csínytevésük ellenére is. Sajnáltam, hogy felbolygattam a nyugalmatokat azzal, hogy meggondolatlanul cselekedtem.

-         Nos, a bűneinket megbánni bármikor dicséretes dolog – mosolyogtam rá. – A lényeg, hogy most már érted, hogy hibáztál.

-         Ennyi? Semmi dühöngés, semmi soha többé ne kerülj a szemem elé? – döbbent meg Heather.

-         Nem. Lenne értelme dühöngeni, vagy szitkozódni? – kérdeztem vissza.

-         Hát, igazából, nem is tudom. Én néha megkönnyebbülök, amikor kieresztem a gőzt. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a hibámat most már igencsak nehéz lenne visszaforgatni.

-         Arra sose gondoltál, hogy töröld apád emlékeit? Mármint az édesanyádról. Lehetett volna olyan emléke is, hogy belehalt a szülésbe. Te képes lettél volna megváltoztatni mindent.

-         Hogy formálhatnék jogot arra, hogy megfosszam az édesapámat a legkedvesebb emlékeitől? Túl sok szép emlék, és gyönyörű álomkép maradt meg édesanyámról. Brian és én kergetőzünk a konyhában, míg anya almás pitét süt a tűzhelynél. Apa pedig megigézve néz mindhármunkat. Lovacskázok apa térdén, amit anya fényképekkel örökít meg – mosolyodott el. – Szép emlékek, amiket soha senkitől sem lopnék el.

-         Tehát senki emlékeit nem szoktad ellopni?

-         Csak végszükség esetén – válaszolta azonnal. – Jenny, a lány, aki Prue mellett szokott ülni. Ő új emléket kapott tőlem, de csak egyet.

-         Miért tetted? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bántalmazták, azután pedig otthagyták az utcán. Öten voltak. Jenny nem tudott túllépni rajta, én pedig egy kicsit átalakítottam az emléket.

-         Átalakítottad?

-         Igen, ő úgy tudja, hogy mi még időben odaértünk, és megmentettük, azóta nem fél, nincsenek rémálmai éjszakánként. Visszakapta a régi önmagát.

-         Érdekes elgondolás – sóhajtottam fel.

-         Miért? Azért mert megfosztottam őt a szenvedéstől? – kérdezte idegesen.

-         Megfosztottad őt a lehetőségtől, hogy erősebb legyen, hogy leküzdje a problémát – magyaráztam halkan.

-         Megfosztottam őt egy fájdalmas emléktől, ami gyötörte – vágta rá azonnal.

-         Nos, ez a nézőpont is helytálló, és az én véleményemben is van igazság. Az emlékeinkből merítjük az erőt, ahogy az apád is, ahogy te is. Mindenkinek szüksége van rájuk ahhoz, hogy éljen, vagy tovább lépjen.

-         Talán – gondolkodott el Heather. – Ezt a vitát folytassuk holnap, álmos vagyok – dőlt el a helyén.

-         Rendben van, még visszatérünk rá, addig is jó éjszakát – mosolyogtam rá.

-         Köszi – húzta magára a takarót, majd a másik oldalára fordult, és lassan elnyomta az álom…

(Edward szemszöge)

Miután megnéztünk egy új rajzfilmet a moziban elvittem a lányokat enni is. Mindketten a spagettire szavaztak, úgyhogy beültünk egy olasz étterembe, ahol a hölgyek természetesen azonnal bámulni kezdtek, és a pincérnő is lelkesen érdeklődött, hogy hány évesek a kishúgaim. Amin a lányok csak kuncogtak, de mindig álcázták, mintha nem is a kérdések hallatán nevetnének fel.

-         Lányok, viselkedjetek, elég bután nézne ki, hogyha az mondanám nekik, hogy az unokáimmal vagyok itt – suttogtam nekik halkan.

-         Tudjuk, de olyan vicces, ahogy mindenki rád startol – súgták vissza.

-         Ha a nagyanyátok itt lenne, akkor még viccesebb lenne. Már biztosan égnek állna az a sok, gyönyörű haja, ha ezt látná – nevettem fel ezúttal én.

-         Ne már, a nagyi nem is olyan féltékeny típus – legyintettek a lányok.

-         Majd ha visszajött, akkor bebizonyítom nektek – kacsintottam rájuk.

-         Rendben, szavadon fogunk – bólintottak rá a lányok. Majd nagy ásítás hagyta el az apró ajkakat.

-         Úgy látom, hogy ideje mennünk – állapítottam meg. Majd intettem a pincérnek, hogy fizetni szeretnék. Aki néhány pillanattal később már készségesen hozta is a számlát.

-         Fáradt vagyok – állt fel Marie nehézkesen.

-         Na gyertek – guggoltam le eléjük. Ők pedig azonnal belecsimpaszkodtak a nyakamba, és szorosan hozzám bújtak.

Miután beültettem őket az autóba, és bekapcsoltam az öveiket a gyerekülésekben, már indultam is hazafelé. Az út most hosszabb volt, mint normál esetben szokott. Minden szabályt betartottam, mert véletlenül sem akartam, hogy a lányoknak bármi bántódása eshessen. Ők pedig békésen aludtak a hátsó ülésen. Nem sokkal később pedig már a házunk előtt parkoltam le. Óvatosan vettem ki a lányokat, nehogy felébredjenek, majd bementem a házba a karomban a két kis angyallal.

-         Szia, Edward – döbbent meg Esme.

-         Szia, anya, tudom, hogy későbbre vártál minket, de a lányok elfáradtak – mosolyogtam rá.

-         Jól vagy, fiam? – húzta fel a szemöldökét.

-         Természetesen, miért ne lennék jól? – néztem rá kérdőn.

-         Apa? – lépett be Anthony kitágult szemekkel.

-         Mi van veletek? – kérdeztem rá nyíltan. Nem értem, hogy miért olyan megdöbbentő, hogy hazajöttem a lányokkal. Talán azt hitték, hogy örökre Port Angelesben maradunk?

-         Semmi – vágta rá fiam egy pillanattal később. – Felvigyem a lányokat? – kérdezte azután.

-         Végül is, én szerettem volna lefektetni őket az ágyukba, ha már ilyen jól mulattunk ma – néztem rá kérdőn.

-         Persze, vidd csak nyugodtan akkor őket te – egyezett bele fiam azonnal.

-         Oh – fordultam vissza a lépcső aljánál. – Van valami hír Belláról, Alice-ről, és Jasperről? – kérdeztem. Mire mindenki a nappali felé nézett, mintha idióta lennék. De hát Alice és Jasper ott ül. Gondolta Esme. – Oké, mi történt? Mi bajotok van? Össze vagytok zavarodva, és mindenféle hülyeséget gondoltok. Ha Alice és Jasper ott ülne a kanapén, akkor látnám őket – mondtam már kissé dühösen.

-         Nyugodj meg, nagyapa, semmi baj – pislogott fel rám Emily. – Ne kiabálj, légy szíves.

-         Ne haragudj, kicsim. Nem akartam kiabálni. Aludj tovább nyugodtan – nyomtam puszit az arcára. – Felviszem a lányokat, utána visszajövök és megbeszéljük, hogy mi a baj – mondtam határozottan. Majd felsiettem a lányokkal az emeletre…

(Anthony szemszöge)

-         Apa? – néztem apára döbbenten. Hiszen azt hittem, hogy már régen elment. Bár nem tetszett nekem az ötlet, de megértettem, hogy most egyedül akar lenni.

-         Mi van veletek? – kérdezte élesen. Mi van? Már miért lenne baj?

-         Semmi – vágtam rá gyorsan. – Felvigyem a lányokat? – kérdeztem azután. Apa furcsán viselkedik, és két apró tippem is van rá, hogy ki áll a háttérben. Márpedig én még most megtudom, amit akarok.

-         Végül is, én szerettem volna lefektetni őket az ágyukba, ha már ilyen jól mulattunk ma – nézett rám kérdőn. Most mit mondhatnék erre?

-         Persze, vidd csak nyugodtan akkor őket te – egyeztem bele azonnal. Majd később kiderítem a rejtélyt. Bár szerintem annyira nem rejtélyes. Biztos, hogy ez a két kis, furmányos boszorka van a háttérben.

-         Oh – fordult vissza a lépcső aljánál. – Van valami hír Belláról, Alice-ről, és Jasperről? – kérdezte. Mire én azonnal a nappaliba pillantottam. Hiszen Alice és Jasper ott ültek a kanapén, és ugyanolyan döbbenten néztek, ahogy Esme és én. Lehetséges, hogy annyira elbűvölték a lányok, hogy nem látja őket? – Oké, mi történt? Mi bajotok van? Össze vagytok zavarodva, és mindenféle hülyeséget gondoltok. Ha Alice, és Jasper ott ülne a kanapén, akkor látnám őket – mondta már kissé dühösen.

-         Nyugodj meg, nagyapa, semmi baj – pislogott fel rá Emily. – Ne kiabálj, légy szíves.

-         Ne haragudj, kicsim. Nem akartam kiabálni. Aludj tovább nyugodtan – nyomott puszit az arcára. – Felviszem a lányokat, utána visszajövök és megbeszéljük, hogy mi a baj – mondta határozottan. Majd felsietett a lányokkal az emeletre.

-         Oké, valaki tudja, hogy mi történik itt? Mert én őszintén mondom, hogy teljesen elvesztettem a fonalat – nézett rám kérdőn Esme. – Most vagy én őrültem meg, vagy te is tisztán látod, hogy Alice és Jasper itt van.

-         Nem te őrültél meg, nagyi. Ami azt illeti, a lányok úgy tűnik, hogy elérték, hogy a nagyapjuk itt maradjon velünk.

-         Mi? Mármint, hogy a lányok most kábulat alatt tartják Edwardot? – kapta a szája elé a kezét Esme. – Helyes ez? Mármint, örülök, hogy a fiam nem ment el, és nem tett meggondolatlanságot, de nem hiszem, hogy álomvilágban kéne tartani, amíg Bella visszatér. Mi lesz, ha maradandó károsodást okoz ez az egész az elméjében? Vagy ha teljesen beleőrül az állandó ellentétes információkba. Nem veszélyes ez?

-         Nem hiszem, hogy veszélyes lenne, de helyesnek én sem gondolnám – válaszoltam Esmének azonnal.

-         Szerintem pedig nem is rossz ötlet – szállt be a beszélgetésbe Jasper is. – Amíg itt van, addig nem csinál butaságot, és láthatóan boldog. A lányok pedig ügyesek és erősek. Minden rendben lesz.

-         Na és ti szellemként járkáltok a házban, amíg ki nem derül, hogy valójában mégis itt vagytok? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan.

-         Nem, addig én és Alice eltűnünk innen, hogy a lányoknak ne kelljen fenntartani a látszatot, hogy nem vagyunk itt – mondta Jasper. – Alice és én úgyis már régóta tervezünk egy második nászutat – fűzte még hozzá. – Meglátogatjuk Petert és Charlotte-ot? – kérdezte lelkesen a feleségét.

-         Még szép, boldogan – bújt a férjéhez Alice.

-         Ez mind szép és jó, de nem fogom adni a lovat a lányok alá, hogyha vészhelyzetet szimatolnak, akkor nyugodtan tegyék meg ezt bármikor. Ez nem normális dolog. Most még megengedem a nagyapjuk érdekében, de el fogok beszélgetni velük, méghozzá alaposan, méghozzá, amint Edward bemegy a saját szobájába – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Csak gyerekek, megijedtek – védte meg őket Esme azonnal.

-         Ezt abszolút megértem, én is félek, de ez nem ok arra, hogy megbűvöljenek valakit, főleg nem a családból – mondta kissé ingerülten. Már egy párszor megbeszéltem velük, hogy senkit nem bűvölünk meg csak úgy.

-         Azért légy kíméletes, kérlek, jót akarnak – lépett elém Esme nyugtatóan.

-         Sosem bántanám őket, csak elmagyarázom nekik megint, hogy ez nem helyes – sóhajtottam fel.

-         Mi nem helyes? – kérdezte apa, amikor leért a nappaliba.

-         Megtréfálni téged, mintha Alice és Jasper itt lenne – vágtam rá gyorsan. – Elismerem, hogy rossz poén volt, csak el akartam terelni a figyelmed anyáról – magyarázkodtam. Talán ez beválhat. Elég hihetőnek tűnik a dolog.

-         Fejlesztenünk kell még a humorodat, fiam – mosolyodott el apa. – Bár azt el kell ismernem, hogy már majdnem elhittem, amit mondtatok, és kezdtem izgulni.

-         Többé nem próbáljuk elterelni így a figyelmedet, ígérem – mondta Esme határozottan.

-         A lányok alszanak? – tereltem el a témát.

-         Igen, mindketten nyugodtan alszanak. Én pedig azt hiszem, hogy hazamegyek a kis házba, és előkészítek némi meglepetést Bellának, hogy megünnepeljük a visszatértét – indult el az ajtó felé. – Reggel visszajövök. A lányokkal holnap elmegyünk a csokikészítő üzembe. Megígértem, hogy gyárthatnak saját készítésű bonbont.

-         Ez remekül hangzik, talán én is veletek tartok – mosolygott Esme a fiára.

-         Az remek lenne, minél többen megyünk, annál jobb – biccentett apa. Majd egy szempillantás alatt elviharzott.

-         Jasper, rásegítettél a hangulatára még te is? – fordultam felé kíváncsian.

-         Ne nézz rám, nekem semmi közöm ehhez az egészhez – emelte fel a kezeit védekezően.

-         Akkor a lányok még annál is sokkal erősebbek, mint ahogy eddig hittük, mert ez a hangulatlöket egyáltalán nem természetes. Edward nem a fellegekben repkedő, sose halunk meg, szép az élet fajta vámpír.

-         Ez mondjuk tény – gondolkodott el Esme. - Mégiscsak beszélj a lányokkal. Egy kicsit fogják vissza a bűvöletet, mert ez már tényleg ijesztő, egy kicsit.

-         Szerintem jobb, ha nem várunk reggelig, azonnal mérsékeltetem velük a kábulatot apán, mielőtt még azt is hagyja, hogy a lányok befonják a haját és rózsaszín szalagokat kössenek bele – mondtam komolyan. Majd felsiettem a lányok szobájába…

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 25. fejezet

25. fejezet

(Bella szemszöge)

Korántsem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekedtem, amikor elhagytam Edwardot és a családomat, de úgy éreztem, hogy csak így védhetem meg őket teljes mértékben. Nem akartam, hogy bárki is félelemben, vagy veszélyben éljen miattam. Hiszen annyira fontosak nekem. Sokkal fontosabbak, mint az életem. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy hogyan cselekednék helyesen. Az lenne a jó, hogyha Maxen segítenék, hiszen a Volturi tönkretette az életét, vagy az lenne a helyes, hogyha segítenék a Volturinak, akik elvileg Carlisle barátai voltak, vagy talán még azok is. Hiszen ez akárhogyan is vesszük lázadás ellenük, de egyik család indítékaival sem tudok maradéktalanul egyet érteni. Olyan bonyolult ez az egész helyzet. Hol van a határ jó és rossz között?

-         Jól vagy, Bella? – simogatta meg Angela a karomat.

-         Nem igazán – hajtottam le a fejemet. – Másodszor vesztem el Edwardot. Először az ő ostobasága szakított szét minket, most pedig az enyém. Miért nem tudunk mi egyszerűen csak boldogok lenni? Ráadásul a fiaim is hiányozni fognak. Mindenki, az egész családom.

-         Ugyan, minden rendben lesz – ölelte át a vállamat. – Brian is megmondta, hogy helyesen cselekedtél – szorított magához egy pillanatra.

-         Így van, így a legjobb mindenkinek. Kár, hogy nekem nem jutott ez eszembe, hiszen akkor Marie nem lett volna ilyen rémült, és nem szökött volna el. Úgy sajnálom – nyomott puszit a homlokomra.

-         Abbahagynátok már ezt a nyáladzást? Nem érzitek úgy, hogy kicsit sok már az érzelem? – forgatta meg a szemeit Max.

-         A te véleményedet senki nem kérdezte – szusszantottam fel.

-         Csillagom, talán nem tudunk bűvölni téged, de elárulom a titkot, hogy most, hogy megszereztelek a közeljövőben nem áll szándékomban elengedni téged, úgyhogy nagyobb bajban vagy, mint hiszed. Mivel mi túlerőben vagyunk veled szemben. Tehát, hisztizhetsz, sírhatsz a családod után, de most már a testőröm vagy, ha tetszik, ha nem, és jó ideig az is maradsz – villantak meg a szemeim.

-         Vagy hagyom a Volturinak, hogy kivégezzenek a családoddal együtt, és hazamegyek – sziszegtem a fogaim között.

-         Nem hiszem, gyermekem – mosolyodott el. – Ha Aro tart fogva téged, akkor sokkal rosszabbul jársz, mintha én. Egyébként pedig a te döntésed volt.

-         Majd meglátjuk, hogy kinek lesz igaza a végén, és annyit gondolok a családomra, amennyit akarok, úgyhogy fogd be, vagy tartsd meg magadnak a véleményedet – vágtam kupán gondolkodás nélkül. Mi a fenét gondol magáról ez az idióta? Még, hogy én rabszolga. Azt hiszem, hogy kénytelen leszek én magam elintézni Maxet, ha már más nem teszi meg helyettem. Utána pedig szélnek eresztem a lányokat.

-         Ne foglalkozz vele, Bella – mondta Angela kedvesen.

-         Persze, megpróbálom – sóhajtottam fel. Végül is magamnak csináltam a bajt. Megérdemlem a sorsom. Hiszen nyugton is maradhattam volna, ha akarok, de én nem bírtam ki Billy nélkül a szigeten.

-         Egyébként, még mindig nem értem tisztán, hogy hogyan tudtál Briannel kommunikálni, amikor a férjed minden gondolatot hall a tiéden kívül – gondolkodott el Max.

-         A lényeg, hogy megoldottam, nem? – vontam meg a vállam. Persze, majd beavatom a titkaimba. Már így is bőven eleget tud rólunk. Sokkal többet, mint amennyit kéne.

-         Egyébként, Brian, ha már udvarolsz valakinek, akkor az lehetne Prue, igen tehetséges lány, és Angelával ellentétben még gyermekkel is megajándékozhat téged – állapította meg Max csak úgy mellékesen.

-         Hogy mondta? – morgott fel Angela. Én pedig abszolút megértettem a hirtelen jött haragját.

-         Miután már nem vagy az apám, így elvárom, hogy ne szólj bele az életembe. Egyébként pedig Angela sokkal, de sokkal intelligensebb és értékesebb lány, mint bármelyik kis csitri, aki vakon követ téged – mordult rá Brian.

-         A te választottad azon kívül, hogy legalább vámpír, értéktelen. Nincsenek ambíciói, nincs képessége, csak egy lány, egy közönséges vámpír. Ennél már csak az lenne rosszabb, hogyha ember lenne – mondta Max megborzongva.

-         Az anyám is ember volt, ha már nem emlékeznél rá. Tényleg miatta van ez a bosszú, vagy már azt is elfelejtetted, hogy emberként ismerkedtél meg vele? Hát ennyire volt fontos a számodra? Hogy úgy beszélj az emberekről, mint holmi közönséges táplálékról? Tapintani lehet a szerelmet a levegőben.

-         Anyád már emberként is különleges volt, ezért nem lett belőle vacsora, hanem feleség. A te jelölted viszont semmit nem tud felhozni, ami miatt különlegesnek érezném a jelenlétét.

-         Nos, én a lágyságába, a gyengédségébe, és a hatalmasra tárt szívébe szerettem bele, arról nem is beszélve, hogy elképesztően gyönyörű nő. Ennyi nekem pont elég. Nem érdekel, hogy van-e valami trükkje. Ha jobban átgondolnád, akkor tudnád, hogy anya is a képessége miatt halt meg. A lányokat a képességük miatt gyűjtötted össze. Biztos vagy benne, hogy annyira jó dolog, ha az embernek, illetve vámpírnak képessége van? – állt meg Bian hirtelen. – Vagy tisztelettel beszélsz a kedvesemről, vagy már itt sem vagyunk, és akkor Bellát is visszük – morgott az apjára.

-         Csak nem megint verekedni akarsz velem, kisfiam? – állt meg Max támadóállásban Brian-nel szemben.

-         Fejlődtem, amióta utoljára találkoztunk – szűrte Brian a fogai között.

-         Majd meglátjuk – mosolyodott el Max.

-         Állítsátok már le magatokat, a fenébe is – állt be közéjük Heather kiabálva. – Komolyan mondom, hogy nem tudom, hogy miért szeretlek titeket. Te egy őrült, bosszúvágyó gyilkos lettél, gyűjtési szenvedéllyel. Már csakhogy nem Aro szintjén állsz. Nem veszed észre, hogy Prue majd megőrül érted, vagy nem akarod észrevenni, és folyamatosan kínzod, ahelyett, hogy újra boldog lennél. Anya már nem jön vissza, és oly régen volt már, amikor elveszítettük – nézett dühösen az apjára. – Te pedig, a bátyám vagy, mégis képes voltál elhagyni. Holott nyugton is tűrhetted volna, hogy apa véghezvigye a bosszúját, amikor még volt értelme ennek az egésznek. Gondolkodjatok már egy percet az istenit neki. Hol van az a két férfi, aki egykor bearanyozta az életünket? Az én életemet? Mi történt veletek? – rohant el Heather.

-         Hé, várj – futott utána Angela.

-         Heather, kicsim – indult volna el utána Max is.

-         Hagyd most őt békén – fogtam meg a karját.

-         A lányom, foglalkoznom kell vele – rántotta ki magát a karomból Max.

-         Na és miért vártál eddig arra, hogy foglalkozz vele? Nem vetted észre, hogy mennyire fáj neki az, amit a családja tesz vele?

-         Ne oktass ki – kevert le egy hatalmas pofont, aminek az ereje a földhöz is vágott.

-         Na ezt nem kellett volna – kevert le neki Brian egy hatalmasat visszakézből. A lendület pedig Maxszel együtt elragadta a közéjük ugró Prue-t is.

-         Prue? – kapta fel Max azonnal a földről. – Minden rendben?

-         Azt hiszem, hogy valami reccsent – nyögte fájdalmasan majd elájult.

-         Te – fektette le óvatosan Max a földre. Majd ismét megindult Brian felé.

-         Na most már elég – pattantam fel. Majd mindkettőjüket a közeli patakba hajítottam a víz erejének segítségével. – Ha nem hagyjátok abba a felesleges balhézást, akkor mindketten a víz alatt töltitek a hátralévő életeteket. Világos? Most pedig lássuk el ezt a szerencsétlen lányt, aki olyan naiv, hogy még ezek után is képes lesz szeretni téged, valami érthetetlen oknál fogva – dühödtem fel most már én is. Ennyi vadállatot egy rakáson még soha életemben nem láttam. Pedig láttam már néhány vámpír hordát.

-         Prue legalább rájön, hogy nincs jövőnk együtt – kelt fel Max rendezve a vonásait.

-         Te beteg vagy – forgattam meg a szemeimet. – Prue, hallasz engem? – próbáltam meg magához téríteni.

-         Uh, a fejem – nyögött fel a feje hátoldalához kapva. Én pedig óvatosan megérintettem ott, ahová a kezét tette. – Ez nagyon fáj – lábadt könnybe a szeme, miközben a karjához kapott.

-         Nincs semmi baj. Mindjárt kapsz a fejedre egy hideg borogatást. A karodat pedig megvizsgálom. Máshol nem fáj? – kérdeztem aggódva.

-         Nem, csak a karom és a fejem. Túlélem – motyogta halkan.

-         Nem kellett volna közénk ugranod. Ki adott neked utasítást rá? Csak egy ostoba kölyök vagy – kiabált rá Max. Mire Prue összerezzent, és sírni kezdett.

-         Te egy kegyetlen, gátlástalan, mocskos alak vagy, Max – köptem neki a szavakat. – Örülnöd kéne neki, hogy ez a lány még emberszámba vesz téged – mondtam komolyan. Majd visszafordultam Prue felé. Olyan védtelen kislánynak látszott, nem tudtam rá haragudni semmiért, hiszen végig elvakultan szerette azt a férfit, aki még csak érdeklődést sem mutat az irányába. – Shh… nincs semmi baj, kedves – simítottam végig a haján. Mire még hangosabban zokogni kezdett. – Gyere, kapaszkodj belém. Kitisztítom a sebedet a pataknál – álltam fel vele. Majd óvatosan elsiettem a vízhez.

-         Hülye vagyok, igaz? – szipogta halkan. A jelek szerint kezdett megnyugodni.

-         Nem, csak szerelmes. A szerelem vak. Főleg, hogyha fiatal az ember. Hány éves is vagy? Mármint, annyinak látszol, mint a többiek, de egy idő után ti sem öregszetek, úgyhogy a korodra lennék kíváncsi. Az igazi évekre, amit a földön éltél eddig.

-         Én, tíz éves vagyok, de mindenkinek azt hazudom, hogy elmúltam ötven. Gondoltam, hogy Max talán így hajlandó lesz velem kezdeni, de erősen tévedtem – sóhajtott fel.

-         Hogyan tudtad titkolni a korodat? Mármint, mindenki elhitte neked, hogy sokkal, de sokkal idősebb vagy ennél, és én nem értem, hogy hogyan…

-         Van egy kis kiegészítő képességem, amit nem reklámozok, így mindenki gondolkodás nélkül hisz nekem – mosolyodott el halványan.

-         Miért nem vagy a családoddal? – kérdeztem döbbenten. Hiszen még nagyon-nagyon kiskorú.

-         Az anyámat megerőszakolta egy vámpír. Ő pedig belehalt a szülésbe. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam. A nagynéném, aki magához vett abnormális szörnyetegnek tartott, és ezt veréssel próbálta kompenzálni. Amikor találkoztam Maxszel és Heatherrel vetítettem nekik és a többieknek is egy jól elhihető sztorit, hogy családtagként kezeljenek. Tudod, amikor közéjük álltam, Max olyan kedves volt. Bejött hozzám este, amikor azt hitte, hogy alszom, és betakart. Olvasott nekem, ha rosszat álmodtam. Elvakult lettem vele szemben. Hiszen olyan sokat törődött velem. Azt hittem, hogy komolyan érdeklődik irántam, de tévedtem – görbült le ismét a szája.

-         Kedvesem, te még csak egy kisgyermek vagy. Ezt tudva még örülök is neki, hogy Max nem akart veled szeretkezni. Istenem, hiszen csupán tíz éves vagy. Egy kislány, aki soha nem kapott igazi szeretet.

-         Ez így nem igaz – rázta meg a fejét. – Emlékszem hangokra és érzésekre, azokból az időkből, amikor még anyu pocakjában voltam. Beszélt hozzám, énekelt nekem, és simogatta a helyet, ahol engem sejtett. Ő szeretett engem, és én is őt.

-         Hány éves voltál, amikor a többiek közé kerültél? – folytattam a kérdezősködést.

-         Hat éves voltam, amikor csatlakoztam a családhoz. Itt nem akartak megverni, nem féltek tőlem, nem gyűlöltek. Itt nyugodtan aludhatok, anélkül, hogy valaki megpróbált volna megfojtani, vagy álmomban kihajítani az ablakon. Egyszóval, nyugodt, és biztonságos hely. Nekem ennyi azt hiszem, hogy több volt, mint amit valaha is reméltem. Jó nekem itt, még akkor is, ha néha megbántanak, akkor is tudom, hogy itt fontos vagyok, nem akarnak bántani – magyarázkodott.

-         Jobbat érdemelnél ennél – simítottam végig a hátán. Olyan védtelen kislánynak tűnt most. Meg se közelítette az eddig látott fennhéjázó csatlóst. Csak egy kislány volt, aki próbálja megtalálni a helyét a világban.

-         Öhm… nem szorulok rá a sajnálatra. Azt hiszem, hogy én inkább most megyek – csúszott ki a kezeim közül. – Köszönöm, hogy meghallgattál, és ne haragudj, hogy rád zúdítottam. Nyilvánvalóan nem izgat, hogy mi a helyzet velem, de azért kedves, hogy nem hagytál faképnél.

-         Na és mi van, ha azt mondom, hogy érdekel, hogy mi van veled? – néztem rá kérdőn.

-         Akkor azt fogom hinni, hogy továbbra is vagy olyan kedves, hogy megpróbálod elhitetni velem, hogy van lény a földön, akit nem taszítok el magam mellől. Bár erre igen csekély az esély – mondta majd tovább sietett. Én pedig felpattantam és követtem. Éppen akkor álltam meg a fák előtt, amikor Max kitárta Prue felé a karját, a lány pedig gondolkodás nélkül szaladt bele az ölelésbe. Milyen naív kislány még, te jó ég. Hiszen csupán tíz éves. Családra lenne szüksége, igazi családra, akik szeretik. Annyit azonban becsülök Maxben, hogy nem ért hozzá egyetlen ujjal sem…

(Edward szemszöge)

Idegesen mászkáltam fel alá a nappaliban. Nem, a mászkálás nem jó kifejezés, idegesen tomboltam jobbról-balra, aztán balról jobbra. Hát nem értik meg, hogy Bella nem hagyhat el minket? Nem hagyhat el engem megint. Még egyszer nem bírnám ki az elvesztését. Hiszen ő a másik felem. Egyszer is nehéz volt elviselni az egyre fokozódó hiányát, nemhogy többször.

-         Utána megyek – álltam meg határozottan.

-         Nem jutsz el hozzá – állapította meg Jasper.

-         Már miért ne jutnék? – kérdeztem élesen.

-         Azért, mert még mielőtt eljutnál odáig Max lányai kiszúrnak, és megbűvölnek – vágta rá egyértelműen.

-         Nem, hogyha viszek magammal valakit, aki képes arra, amire Bella – néztem fiamra kérdőn.

-         Kockázatos – gondolkodott el Anthony. – Hogyha anya eltűnik előlük, akkor visszajönnek, és kezdhetjük elölről az egészet. Szerintem jobb lenne, ha tiszteletben tartanánk anya akaratát. Hogyha pedig bajba kerül, akkor még mindig utána mehetünk.

-         Remek, hagyjuk csak a sorsára, mert a maga makacsságával úgy határozott, hogy inkább meghal, minthogy valaki egy kicsit ideges legyen a családban – mondtam gúnyosan. – Ha Alice ment volna el, akkor már utána mentél volna, gondolkodás nélkül, vagy ha Nathalie, Rosalie – néztem a fiamra és Emmettre.

-         Valóban így van, és ezt nem is tagadom – bólintott Jasper. – A hiba csak az az elméletedben, hogy ha Alice tűnt volna el, akkor őt megbűvölték volna, és az elrablás. Viszont Bellát nem tudják, és saját akaratából ment velük. Más a helyzet.

-         A francokat már, csak nektek így kényelmes, mert mindenkinek megmaradt a társa az enyémen kívül. Bár végül is, én mindig is jól elvoltam egyedül, nem igaz? Most is elleszek biztos, nehogy segítsetek – ordítottam rájuk. Még, hogy más a helyzet. Azért mert nem az ő feleségük van veszélyben. – Most megyek – fűztem még hozzá.

-         Mégis hová? – döbbent meg Esme. – Hiába mész utána kisfiam, Bella éppen olyan makacs, amilyen te.

-         Mit érdekel titeket, hogy hová, el és kész – mentem fel az emeletre. Majd bevágtam magam mögött az ajtót, jelezvén, hogy hagyjanak békén. Majd az ágyra dobtam az egyik bőröndömet, és pakolni kezdtem.

-         Nagyapa? – dugta be a kis fejét Emily az ajtón.

-         Tessék? – normalizáltam a hangsúlyomat. Emily semmiről nem tehet.

-         Én, veled megyek, ha szeretnéd – kezdte el gyűrögetni a szoknyáját. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Olyan halkan suttogta, hogy alig hallottam. Biztosan nem akarta, hogy a többiek meghallják.

-         Kicsim – guggoltam le mosolyogva, és széttártam a karjaimat. Ő pedig gondolkodás nélkül beleszaladt a karjaimba. – Nem akarlak téged bajba keverni – simogattam meg a hátát. – Te még kicsi vagy ehhez.

-         De én…

-         Várj, ne úgy értsd ezt, hogy szerintem nem lennél tökéletesen alkalmas a feladatra – pontosítottam a mondanivalómat. – A nagymamád azért ment el, hogy ti megint gyerekek lehessetek, és ebben igaza van. A problémát nem neked kell megoldani. Neked boldog, vidám kislánynak kell lenned. Mert mind ezt szeretnénk – nyomtam puszit a homlokára.

-         Te el fogsz menni, igaz? – csimpaszkodott bele még jobban a nyakamba.

-         Valószínűleg – bólintottam rá.

-         Ha nem lennél biztos benne, akkor nem pakolnád a bőröndödet – mondta az unokám sértetten. – Nem vagyok hülye – mondta komolyan.

-         Tudom, hogy nem vagy hülye, kincsem. Soha nem feltételeznék rólad ilyesmit. Csak azt nem tudom, hogy hova megyek. Még nem döntöttem el, és egy ideig nem is fogom, hogy Alice ne lássa. Nem kell, hogy bárki is beleszóljon a döntésembe. Szeretem a családunkat, de most szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy kitaláljam, hogy mi a legjobb lehetőség – magyaráztam halkan.

-         Te tudod, nagypapi – sóhajtott fel Emily. Majd egy kis könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

-         Hé, gyere ide – vettem fel a csöppséget. Azután pedig szorosan magamhoz öleltem. – Szeretlek, pöttöm, ugye tudod?

-         Igen, hát persze, hogy tudom. Én is téged, de szerintem ez nem jó ötlet – motyogta halkan.

-         Sajnálom, kincsem, de ha nem is jó ötlet, akkor is így kell lennie – mondtam határozottan.

-         Bocsáss meg, nagyapa – nyomott puszit az arcomra. Majd a világ elsötétült körülöttem…

Furcsán éreztem magam. Mintha az előbb még akartam volna valamit, de nem emlékszem. Talán csak elképzeltem valamit? Lehetséges, hogy volt valami tervem, vagy ilyesmi, de nem tudom már. Mióta felejt el bármit is egy vámpír?

-         Nagyapa, hallasz engem? – lengette meg a kis kezét előttem Marie és Emily.

-         Hát persze, mondtatok valamit? – néztem rájuk mosolyogva.

-         Eljössz velünk vadászni? – kérdezték egyszerre.

-         Hát persze – mosolyogtam rájuk. – Mindjárt szólok Bellának is, és mehetünk együtt – fűztem még hozzá elégedetten. Jó lenne kiruccanni Bellával és a két kis aprósággal.

-         A nagyi most nem ér rá, tudod, elment, hogy megnézze hová tűntek Maxék, Jasperrel és Alice-szel mentek el.

-         Oh, tényleg – komorodtam el. – Nem is tudom, hogy hogyan engedhettem el egyedül. Annyira hiányzik – ültem le kedvtelenül. – Talán inkább menjetek el Emmett-tel, és Rosalie-val. Nem lennék túlságosan jó társaság.

-         Ugyan már, nagypapi, mi veled szeretnénk menni – bújtak hozzám a lányok. – Gyere velünk, légy szíves – néztek rám szempilla rebegtetve.

-         Jól van – sóhajtottam fel. – Hát lehet nektek nemet mondani? – mosolyogtam rájuk. – Na, aki először meglátja a hegyi oroszlánt, azt elviszem moziba Port Angelesbe.

-         Na és aki másodszor látja meg? – kérdezte Marie pirulva.

-         Azt is elviszem moziba magammal, mert ő is ugyanolyan ügyes – kacsintottam rá.

-         Akkor hajrá – rohant ki Emily a házból.

-         Hé, ne csalj – futott utána Marie is azonnal.

-         Elkaplak titeket – nevettem fel.

Majd én is utánuk eredtem. Annyira édesek voltak. Kár, hogy Bella most nincs itt velünk, és nem jön ő is vadászni. Jó lett volna, hogyha négyesben tudunk mozizni. Mindegy, majd legközelebb már négyen megyünk. Sőt, elvisszük Anthonyt és Nathalie-t is. Fantasztikus lesz. Várjunk csak. Mi is volt az a veszekedés délelőtt Nathalie, és Bella között? Emlékszem, hogy volt valami, de nem tudom, hogy mi. Mindegy, biztosan csak valami futó probléma volt. A családtagok néha összevesznek, aztán meg úgyis kibékülünk. Hogy is volt ez az egész Maxszel és a családjával? Hogyan tudtak eltűnni, amikor itt sátoroztak még nemrégen a ház körül?

-         Nagyapa, ott van az oroszlánod – sikoltották a lányok boldogan.

-         Ügyesek vagytok – nevettem fel. – Gyertek, jut belőle mindenkinek – előztem meg őket, majd egy szempillantás alatt elkaptam a zsákmányunkat…