La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 37. fejezet

37. fejezet

SZIASZTOK! NAGYON REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG A FEJEZET. JÖVŐ HÉT HÉTFŐN NEM TUDOK FRISST HOZNI, MERT ELUTAZOM AZ ÜNNEPEKRE. AMINT TUDOM A PONTOS IDŐPONTJÁT A KÖVETKEZŐ FEJINEK AZONNAL KIÍROM, DE VALÓSZÍNŰLEG MÉG ÚJ ÉV ELŐTT LESZ. :D A JÖVŐ HÉT FOLYAMÁN TESZEK FEL KÉPEKET, AMIK KÖZÜL VÁLASZTHATTOK MAJD, HOGY HOGYAN KÉPZELITEK EL PRUE-T. :D MINDENKINEK BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK EZZEL A FEJEZETTEL. PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)

Csodálatos pillanatokat töltöttünk együtt kedvesemmel a leégett erdőben, majd azon kaptam magam, hogy már nagyon is jó úton haladunk a hazavezető úton. Ugyanis a táj egyre ismerősebb lett. Tudtam, hogy merre járunk. Ezek már majdnem a határaink voltak.

-         Edward, már nem járunk messze, igaz? – kérdeztem izgatottan.

-         Nem, néhány perc múlva elérjük La Pusht – vágta rá szerelmem azonnal.

-         Akkor siessünk – gyorsítottam még jobban a tempómon.

-         Hé, nyugalom, édesem. A házunk és a családunk nem szalad el – nevetett fel, amikor megelőztem.

Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem voltam képes lassítani a tempómon. Már alig vártam, hogy láthassak mindenkit. Mintha ezer éve nem jártam volna itt. Boldogan kiáltottam fel, amikor megláttam a Cullen villát az erdő közepén. A következő pillanatban pedig kivágódott az ajtó, és azonnal megjelent mind a három fiam, akik egy emberként vetették felém magukat, én pedig azonnal ellazultam a tűzforró karok között. Otthon voltam, és ez most nem képzelgés, nem vágyálom. Ez az ölelés nagyon is természetes volt, olyan, amit az ember soha nem felejt el, egyszerűen beleég az emlékezetébe, és csak élvezi.

-         Anya, hogy a fenébe képzelted ezt? – kérdezték megrovó hangon.

-         Tudom, hogy igazatok van, de azt hittem, hogy ez így lesz helyes – mondtam bűnbánóan. Tudtam, hogy igazuk van, de akkor is ezt éreztem akkor helyesnek. Még akkor is, hogyha az történt, ami történt.

-         Megmentette a lányokat a további rettegéstől, én nagyon is tisztelem érte, hogy ennyit kockáztatott miattunk – jelent meg Nathalie az ajtóban. – Sajnálom, hogy így viselkedtem veled, mielőtt eltűntél. Én nem gondoltam komolyan – lépett elém zavarban. – Őszintén sajnálom.

-         Semmiért sem kell bocsánatot kérned – tártam ki a karjaimat felé. – Tudom, hogy milyen az, amikor egy anya félti a gyermekét.

-         Köszönöm – bújt bele az ölelésembe. Anthony pedig egy néma „köszönömöt” formázott az ajkaival.

-         Nincs mit – válaszoltam mindkettőjüknek.

-         Nagyi – rohant felém Marie és Emily. Én pedig azonnal leguggoltam, hogy a karjaimba vehessem a lányokat.

-         Hogy ti milyen nagyok vagytok – mondtam elámulva. – Olyan, mintha már legalább tíz évesek lennétek.

-         Hát igen, elég gyorsan növekednek, ez kétségtelen – bólintott rá Anthony.

-         Más újság is van – mondták a lányok izgatottan.

-         Hűha, és mi a nagy izgalom tárgya – kérdeztem izgatottan.

-         Johanna és Billy, és Tanya és Justin összeházasodnak. Johannának és Billynek én leszek a gyűrűhordozója – húzta ki magát büszkén Emily. – Tanya és Justin pedig engem kért meg – mondta azonnal Marie is.

-         Az már biztos, hogy ez nagyon komoly felelősség, nagyon megtisztelő feladat – bólintottam rá.

-         Nem is kicsit – lépett mellénk Edward. Majd ő is megölelgette a lányokat.

-         Nah, mi van fiatalok? Máris meguntátok a házasélet szépségeit? Alig egy-két napja hagytunk el titeket, ti meg már itt vagytok? – kérdezte Emmett felháborodva. – Azt hittem, hogy legalább két hétig nem látunk titeket. Milyen férj vagy te, Edward? Egy vámpírfeleség még bele sem jön ennyi idő alatt a szeretkezésbe és a rombolásba.

-         Emmett, hagyd őket – szólt rá Esme mosolyogva. – Nagyon bátor voltál – termett előttem hirtelen, és szorosan magához ölelt.

-         Köszönöm – bújtam hozzá szorosan. Nem tudom, hogy tudta-e, hogy min mentem keresztül Edwardért, vagy csak azért volt hálás, hogy megszabadítottam a családunkat Max fenyegetésétől.

-         Bella – sikkantott fel egy lelkes hang, én pedig azonnal rájöttem, hogy kit hallok. Prue.

A fejemet rögtön felemeltem, és megláttam őt. Egyáltalán nem hasonlított a régi önmagára. Ez a lány kipihent, kiegyensúlyozott és boldog volt. Nem félt, nem voltak karikák a szeme alatt. Önfeledten mosolygott rám. 

-         Jó reggelt, hugi, csakhogy felébredtél végre – borzolta össze a haját Anthony.

-         Ha még egyszer összeborzolod a hajam, megnézheted magad – szólt rá Prue nevetve. Majd megigazította a tincseit.

-         Mennyi mindenről maradtunk le? – kérdeztem döbbenten. Anthony a húgának tekinti Prue-t. Billy megnősül, Tanya férjhez megy. Csupa-csupa lemaradás, amin csak ámulni tudok.

-         Egy apró tényt még a többiek sem tudnak – pirult el Prue. – Nem akartam elmondani, amíg nem voltam benne biztos – folytatta félénken.

-         Halljuk már – lelkesedett fel Emmett.

-         Azt hiszem, illetve most már tudom, hogy van egy farkasom – mondta szemlesütve.

-         Nocsak, és ki a szerencsés? – kérdeztem meglepetten. Nem is gondoltam volna, hogy Prue ilyen gyorsan beilleszkedik majd közénk.

-         Sam Uley – vágta rá azonnal.

-         Sam? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Igen, Sam – pirult el szemlesütve.

-         Mármint az a Sam, aki még pelenkát hord, és leginkább gügyög? – fintorodott el Emmett.

-         Ne beszélj így róla, olyan aranyos – motyogta Prue halkan. – Nem is kellett volna elmondanom, azt hiszem. Egyébként pedig van elég időm kivárni, hogy felnőtt legyen – fűzte még hozzá morcosan.

-         Jól van, nyugi kislány. Értem én, hogy nem vagy te türelmetlen – emelte fel a kezeit Emmett védekezően. Én viszont hirtelen ötlettől vezérelve Emmett nyakába küldtem egy szép, nagy adag vizet az erőm segítségével. Amin mindenki jóízűen felnevetett, főleg Prue.

-         Így jár, aki kötekedik a gyerekeimmel – mondtam határozottan. Majd Prue-ra kacsintottam. Aki csak meghatottan nézett rám.

-         Én pedig mindjárt megmutatom, hogy jár az, aki velem kötekedik – pattant fel Emmett.

Majd felém kezdett rohanni. Én pedig csak mosolyogva vártam, majd mielőtt még elkaphatott volna félreugrottam előle. Emmett pedig lendületből kivitt egy nagy sziklát, és hasra is esett véletlenül. Vagy talán egy kis gonoszkodás miatt, mert Edward rúgta alá a szikladarabot, amiben megbotlott.

-         Aki veled kötekedik az láthatja, ahogy elesel? – kérdeztem a pilláimat rebegtetve.

-         Játsszunk tisztességesen, te pimasz nőszemély – állt fel ismét Emmett. – Nem használhatod a vízzel kapcsolatos erődet, és nem segíthet neked Edward – mondta határozottan.

-         Te pedig mit fogsz csinálni cserébe? Megkomolyodsz? – gúnyolódtam vele egy kicsit.

-         Cserébe én békén hagyom Prue-t a pelusos udvarlójával együtt – ajánlotta a lehetőséget.

-         Legyen – egyeztem bele azonnal.

-         A ház tabu, előre szólok – mondta Esme határozottan. – Egy karcolást sem szeretnék látni rajta, világos? Lehetőség szerint kerüljétek el azt a fűzfát is, mert még én magam ültettem egykor – mutatott egy fára.

-         Igen, anyu – bólintottam rá.

-         Nem lesz gáz – mutatta fel Emmett a hüvelykujját.

-         Rendben, akkor, aki nem akar látni testvéri civódást, és nem vámpír, annak készen van a palacsinta, és a rántotta is – sétált be Esme a konyhába. Emily, és Marie, Nathalie-val, Johannával és Gabriellával együtt azonnal eltűnt. Carisle pedig követte őket. A többiek viszont mind ott maradtak, hogy láthassák a műsort.

-         Én majd figyelek a szabályok betartására – mondta Jasper határozottan.

-         Én pedig arra figyelek, hogy Emmett ne essen felesleges túlzásokba – mondta Edward morcosan.

-         Szerintem meg nem feltétlenül kéne ezt csinálnotok. Sokkal fontosabb dolgunk is van, mint az, hogy bunyózzunk – morcoskodott Alice is. – Ha nem tudnátok, két esküvő áll a küszöbön. Dupla esküvő, amit minél előbb meg kell szerveznünk, még azelőtt, hogy Johanna szinte mozgásképtelenné válik a pocakjától. Táncolnia kell a lagziján, úgyhogy legfeljebb egy hónapot tudunk várni. Addig pedig el kell intézni a ruhát, a cipőt, a kelengyét, a frizurát, a sminket, a fehérneműt, mindezt úgy, hogy a pocaklakó egyre nagyobb lesz, ti meg itt játszadoztok. Egyébként Emmett megmentelek egy nagyon kínos kudarctól, ugyanis Bella agyonverne téged. Úgyhogy várj ki egy másik alkalmat, hátha akkor több esélyt tudok jósolni neked – kezdett Alice kissé hisztérikussá válni.

-         Hé, kicsim, nyugi – termett mellette Jasper. Majd szorosan magához ölelte.

-         De hát itt senki nem veszi komolyan ezt a duplaesküvőt rajtam kívül – mondta panaszosan.

-         Kösz szépen, hugi, most hazavágtad a bulit – vonult el Emmett morcosan. – Elszállt az ihletem – sétált be a házba.

-         Na, most ezt fogom hallgatni egy évig – szusszantott fel Rose, majd ő is bevonult a házba.

-         Öhm… kijelenthetem, hogy itthon minden a régi, és senki nem változott, amíg távol voltunk? – néztem Edwardra pajkosan.

-         Igen, azt hiszem, hogy ezt határozottan kijelenthetjük – bólintott rá szerelmem.

-         Ez esetben mi talán megnézhetnénk, hogy mi a helyzet La Push határain belül. Mondjuk a határ menti háznál – simítottam végig a mellkasán.

-         Ez egy nagyon jó ötlet – nyögött fel.

-         Na nem, idefigyeljetek ti ketten – lépett elénk Alice az apró kezét dühösen felemelve. – Ha még ti ketten is cserben merészeltek hagyni, akkor ne tudjátok meg, hogy mekkora nagy bajban lesztek. Velem nem packázhat csak úgy senki. Most azonnal rendbe szeditek magatokat, és tíz perc múlva jelentkeztek, hogy megkaphassátok a feladatotokat.

-         Igenis, kapitány – szalutáltunk mindketten Edwarddal nevetve.

-         Helyes, ezt már szeretem. Most gyűjtök még engedelmes követőket – vonult el Alice elégedetten a ház felé.

-         Van tíz percünk, mit gondolsz elég lesz? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-         Elég kevés idő, de szerintem képesek leszünk megoldani – kapott a vállára, majd elsüvített velem a határ menti ház felé.

-         Szerintem Alice nagyon fog ránk haragudni, hogyha elkésünk – mondtam immáron az ágyon fekve.

-         Nem késünk el, sietünk – kapkodta le a ruháit Edward, ahogy én is követtem a példáját.

-         Már nagyjából csak öt percünk van – állapítottam meg.

-         Az még temérdek idő – feküdt rám Edward. Majd egy szempillantás alatt összeillesztette a testünket, hogy őrült ütemet diktálhasson. Még soha nem voltunk ennyire gyorsak, de talán ennyire intenzívek sem. – Maradt… három… percünk – szuszogta szerelmem.

-         Akkor talán fel kellene öltöznünk – javasoltam mosolyogva.

-         Valóban ez lenne a helyes, ha nem akarjuk, hogy Alice megharagudjon ránk – bólintott rá Edward. – Egyfelől egyetértek veled abban, hogy jobb lenne Alice-t nem magunkra haragítani, de másfelől nagyon is mókás lenne látni, ahogy a kis kobold dühöng, mert valami nem úgy történt, ahogy ő tökéletesen megtervezte.

-         Nos, ez valóban elgondolkodtató – mosolyogtam rá. Mire a mobilja hirtelen csörögni kezdett.

-         Na mit gondolsz, ki lehet az? – kérdezte Edward miközben felém mutatta a mobilját.

-         Valahogy sejtettem – kuncogtam fel. – Felvegyük?

-         Ha élni akarunk – húzta el a száját Edward.

-         Akkor vedd fel – sóhajtottam. Végül is, nem lenne illendő, hogyha elzárkóznánk a családunk elől, most, hogy végre újra együtt lehetünk.

-         Rendben, akkor felveszem – biccentett, de a csörgés hirtelen abbamaradt.

-         Ajaj, akkor most bajban vagyunk? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-         Hát, megvan rá az esély, hogy mindjárt ránk töri az ajtót – bólintott rá.

-         Akkor öltözzünk fel, és inkább menjünk elébe – javasoltam komolyan.

-         Indítvány elfogadva – mondta Edward. Majd egy szempillantás alatt felkapta a ruháit, és nekem is odaadta az enyémeket. – Akkor induljunk – kapott megint a vállára.

-         Miért cipelsz? – kérdeztem döbbenten.

-         Azért, mert így azt mondhatod Alice-nek, hogy elraboltalak – nevetett fel. – Talán megúszol egy-két kegyetlen vásárlást.

-         Jó ötlet – vigyorodtam el. – Bár Alice szerint ez jutalom, és nem büntetés – fűztem még hozzá.

-         Nos, ebben valóban van igazság – mondta szerelmem, miközben végigszáguldottunk az erdőn.

-         Három másodperccel több volt, mint tíz perc – mondta Alice morcosan, amikor beléptünk az ajtón.

-         Jó munkához idő kell – néztem rá komolyan.

-         Hát még a rosszhoz – forgatta meg a szemeit Emmett. – Most komolyan, tíz perc? Vagyis még annyi se? Tíz perc alatt oda-vissza, és még egy gyors numera is? Edward, öcsém, attól tartok, hogy a kishölgy egykori heves megnyilvánulása sokkal jobban megviselte a szerszámod, mint hittem – magyarázta komoran.

-         Milyen szerszámot? – kérdezte Marie döbbenten. – A nagymami összetörte a nagypapi szerszámosládáját? Milyen szerszámok voltak benne? Pótolható? Mit lehet tíz perc alatt megjavítani? Vagyis nem is kell hozzá annyi idő? – záporoztak Marie kérdései. Emily pedig csak elpirult, ezzel is jelezve, hogy ő érti, hogy miről beszélt Emmett.

-         Na, ezt most jól megcsináltad, gratulálok – mondta fiam morcosan. – Ne is foglalkozz Emmett bácsival, édesem. Olyasmikről beszél, amikről nem kellene.

-         Miért? A szerszám titok? Valami ajándék lett volna? – kérdezősködött tovább Marie.

-         Ez egy hosszú mese, kincsem, és Emmett azt sem tudja, hogy miről beszél – magyarázta Anthony.

-         Bocsi – tárta szét a karjait, amikor Anthony dühösen ránézett. – Azt hittem, hogy már mindkét kiscsaj tisztában van vele, hogy mi fán terem a kapcsolat.

-         Már milyen kapcsolatom lenne nekem egy szerszámmal? – döbbent meg még jobban Marie.

-         Emmett csak össze-vissza beszél mindenféle butaságot – vette fel a kislányát Nathalie. – Gyertek, inkább menjünk el futni egyet. Le kell dolgozni a reggelit, nem igaz? – kérdezte mosolyogva Nath.

-         Én még mindig nem értem ezt az egészet – sóhajtott fel Marie. – Te érted Emily? – fordult kíváncsian a testvére felé.

-         Nos, én azt hiszem, hogy értem – motyogta még mindig vörösen.

-         Akkor mondd el, hogy mi folyik itt – nézett érdeklődve a nővéreire.

-         A nagymami, olyan a nagypapinak, mint amilyen te vagy Timnek. Szeretnek kettesben lenni, és játszani – mentette meg Emily a helyzetet.

-         Á… már értem – emelte fel Marie a pici ujját. – Tehát a nagymami és a nagypapi épít valamit, és nekik ez a játék. Mint ahogy én Timmel betűkirakózom, vagy éppen monopolyt játszom.

-         Igen, ez a lényeg – bólintott rá Emily.

-         Na és ezt miért nem lehetett elmagyarázni már az előbb? – sandított Marie az anyukájára.

-         Nem tudtam, hogy ilyen egyszerűen is lehet fogalmazni, mint ahogy a nővéred szemfülesen megoldotta – vágta ki magát Nathalie.

-         Na mindegy, legközelebb majd azonnal Emilyt kérdezem – legyintett Marie.

-         Helyes, akkor ezen túl is vagyunk – csapta össze a tenyérét Emmett.

-         Te csak ne próbáld kivonni magad a felelősség alól – csapta tarkón a férjét Rose.

-         Igaz – biccentett Alice. – Na, Rose majd megbünteti a férjét, nekünk fontosabb dolgunk van. Nyakunkon a duplalagzi, én pedig nem fogom hagyni, ne legyen minden tökéletes. Johanna, Tanya, Billy és Justin megérdemli, hogy tökéletes napjuk legyen, úgyhogy munkára. Fiúk irány a szmokingkészítő, tudjátok, hogy hol van, úgyhogy vigyétek el oda szépen a két vőlegényt. Mi pedig a lányokkal az esküvői ruhaszalonba megyünk. Tanyát és Johannát felvesszük Johanna házánál, most ott vannak. A fiúk pedig mindjárt ideérnek.

-         Igenis, hadvezérem – hajolt meg Jasper.

-         Papucs – forgatta meg a szemeit Emmett.

-         Te, szájhős – vágott vissza Jasper.

-         Gyere ki a hóra, ha ilyen bátor vagy – húzta ki magát Emmett.

-         Fiúk szmoking, lányok esküvői ruhaszalon – parancsolt rá Alice mindenkire.

-         Jól van, mindenki a dolgára – csapta össze a tenyereit Prue. Mire mindenki döbbenten nézett rá. – Mi van? Gondoltam segítek a haladásban? Egyébként még soha nem kaptam ruhát, mármint ilyen esküvőre valót, úgyhogy én nagyon is izgatott vagyok – lelkesedett fel Prue.

-         Bella, a fogadott lányod még viszi valamire a divatszakmában – csillantak fel Alice szemei.  

-         Nos, hogyha tényleg ez az, amit szeretne, akkor én nem állok az útjába – mondtam határozottan.

-         Na, talán lesz végre valaki, aki átérzi a divatban rejlő lehetőségeket rajtam és Rosalie-n kívül.

-         Van rá esély – csillantak fel Prue szemei. – Imádom Alice ruháit – harapott az ajkába Prue zavarában.

-         Ez a beszéd – csillantak fel Alice szemei még jobban. – Bella, jöhet velem és Rosalie-val Prue? Kérlek szépen – vette elő a hatalmas, boci szemeit.

-         Hogyha Prue is ezt szeretné, akkor nyugodtan – vágtam rá.

-         Helyes, akkor vegyél érzékeny búcsút a férjedtől, aztán indulás – ragadta meg Prue kezét Alice és már el is tűntek miután Alice gyors csókot váltott Jasperrel.

-         Viselkedj, vagy nagy bajba kerülsz – intette Rose szigorúan a férjét. Bár azért egy szenvedélyes csók még belefért a dologba, úgyhogy Rosalie egyáltalán nem neheztelt már Emmettre, aki teli szájjal vigyorgott a felesége után.

-         Szép ruhát válassz – csapott a fenekemre Edward.

-         Csak, ha fess leszel a szmokingban – válaszoltam. Majd én is megpaskoltam a fenekét.

-         Megígérem – nyomott még egy csókot a számra. Azután pedig eltűnt a fiúkkal.

-         Velem tartasz, drágám? – kérdezte Esme kedvesen.

-         Igen, örömmel – mosolyogtam rá. Majd kisétáltunk az autóhoz, és mi is elindultunk a két menyasszonyért, hogy választhassanak maguknak esküvői ruhát…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 36. fejezet

36. fejezet

(Bella szemszöge)

Furcsán éreztem magam. Boldogan futottam Edward oldalán a haza vezető úton, miközben Emmett és Jasper előttünk száguldott, de valahogy mégsem voltam tökéletesen nyugodt és boldog. Mit fognak szólni a fiúk, és a lányok ehhez az egészhez? Otthagytam őket, magukra, hagytam, hogy bűvöletben legyenek. Mondhatni elárultam őket, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Utána pedig még a férjem és a bátyáim is fogságba estek miattam. Biztos, hogy haza kellene mennem? Ráadásul, hogyha Marcus szólít, akkor lehet, hogy jobb lenne, hogyha a környékén telepednénk le, hogy nehogy kifogást tudjon emelni ellenünk, mert akkor hatalmas nagy bajban lesz mindenki a családunkból.

-         Mi a baj, kicsim? – állt meg hirtelen Edward. A fenébe, pedig nem akartam, hogy észrevegye rajtam, hogy baj van.

-         Nincs semmi, csak még mindig nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén elengedtek minket – tereltem el a témát a saját, valódi gondjaimról. Talán megúszom, hogy be kelljen vallanom a dolgot. A valós okokat nagyon is szégyellem.

-         Hát igen, én sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen el fog engedni minket Marcus, bár van egy olyan érzésem, hogy Carlisle keze vastagon benne van a dologban. Azt hiszem, hogy illőképpen meg kell ezt köszönnünk neki egyszer – mondta szerelmem komolyan.

-         Ebben én is egészen biztos vagyok – bólintottam rá. – Talán túlságosan is sokat ajánlott értünk. Te ebbe még nem gondoltál bele?

-         Mibe? – nézett rám Edward értetlenül.

-         Abba, hogy minket elengedtek, de Carlisle és Esme hamarosa vendégségbe érkezik Volterrába. Mi van, ha felajánlották magukat túsznak, akkor, hogyha minket elengednek. Mi van, hogyha ők kényszerülnek száz évig nélkülünk élni? Nem akarom, hogy ekkora áldozatot hozzanak értünk.

-         Édesem, kizárt, hogy Carlisle ilyen alkut kötött – ölelt át Edward gyengéden. – Carlisle ennél sokkal, de sokkal okosabb, úgyhogy én a helyedben egyáltalán nem aggódnék.

-         Majd meglátjuk, ha hazaértünk – sóhajtottam fel.

Azt hiszem, hogy Edward most túlságosan is boldog ahhoz, hogy vitatkozzak vele. A csillagokat is lehozná most az égből, hogyha arra kérném. Jobb, hogyha nem vitázom vele. Végül is igaza van. Carlisle tényleg sokkal okosabb annál, semmint belemenjen egy olyan alkuba, ahol Esme is veszélybe kerülhet.

-         Helyes, akkor menjünk is tovább – mondta Emmett határozottan. – Itt az ideje, hogy ünnepeljek Rose bébivel.

-         Bella, nyugodtan mondd el, hogy mi a baj – lépett elém Jasper érdeklődve. – Érzem, hogy nem vagy jól – mondta határozottan. – Edwardot talán át tudod verni, mert nem hallja a gondolataidat, de az érzelmeid nem tetszenek nekem – magyarázta.

Csakhogy én már a felét sem hallottam annak, amit mondott, mert csak a füstöt tudtam figyelni, ami egyre jobban látszott a távolban. A lábaim földbe gyökereztek, és megmozdulni sem tudtam. Nem akarok a közelébe menni, nem fogok innen elmozdulni. Minél messzebb vagyok attól a helytől, annál jobb. Nem vagyok hajlandó a közelébe menni. Ahol füst van, ott tűz is van. Lángok, amik felcsapnak, a ruhám és a bőröm lángokban áll, a fájdalom a csontomig hatol. Az égett hús szagától émelyegni kezdek, mint abban a teremben. A húsom leolvad a csontomról, a bőröm felhólyagosodik. A hajam leég egészen a tövéig.

-         Bella? – tértem magamhoz egy hatalmas pofontól.

-         Ne emelj kezet a feleségemre – morgott fel Edward.

-         Sokkot kapott, nem jókedvemben ütöttem meg – dörrent rá Emmett.

-         Már mitől kapott volna sokkot? Talán csak elgondolkozott – vágott vissza Edward.

-         Nem érzed a füstöt, nagyokos? – szusszantott Emmett mérgesen. Mire a két fiú érdeklődve nézett Emmettre. – Jesszusom – kiáltott fel bátyám. – Jah, persze, csak én tanultam végig a pszichológiát, mert annak a tantárgynak legalább volt értelme – forgatta meg a szemeit. – Elmagyarázom nektek a szitut – sóhajtott fel színpadiasan. – Tudjátok, Bella, ha nem is igazából, de lélekben most égett szénné abban a szobában. Nem hiszem, hogy élete értelme a közeljövőben tűz közelébe menni, márpedig ott erdőtűz van – mutatott Emmett a hely felé, amiről még mindig nem tudtam levenni a tekintetemet.

-         Ez most teljesen jogos – bólogatott Jasper is.

-         Kerüljük ki a tüzet – mondta szerelmem határozottan.

-         Nem igazán tudjuk, mivel fényes nappal van, napsütéssel, és, ha elhagyjuk az erdőt, akkor igencsak lebukunk az emberek előtt – vágta rá Emmett.

-         Én nem megyek tovább – találtam meg a hangomat. Majd hátrálni kezdtem.

-         Bella, nyugalom – kapott el Edward, mielőtt még elkezdhettem volna visszafelé futni. – Megoldjuk, csak ne ess pánikba – szorított magához. Majd simogatni kezdte a hátamat.

-         A szél nem kedvez nekünk – állapította meg Jasper. – Erre hozza a tüzet, mi pedig visszafele most már nem menekülhetünk. A nap már magasan jár.

-         Keressünk egy tavat, vagy folyót, elvileg elég sok víz van a környéken. A tóban átvészelhetjük a tüzet, és elrejtőzhetünk éjszakáig – ajánlotta kedvesem.

-         Jó ötletnek tűnik – biccentett Emmett.

-         Igen, nekem is tetszik az ötlet – egyezett bele Jasper is.

-         Helyes, akkor indulás – fogott kézen Edward. Majd a tűz felé kezdett sétálni velem együtt.

-         Nem mondod komolyan, hogy arra akarsz menni? Nem sok minden árthat nekünk, de tűzállók azért nem vagyunk – mondtam határozottan.

-         Kicsim, nincs mitől félned, nem megyünk a közelébe, csak egy tavat kell találnunk – vágta rá azonnal.

-         Én nem félek – sziszegtem a fogaim között dühösen.

-         Bella, ez most teljesen normális reakció tőled, senki sem hibáztat, sőt, ez az én hibám nagyrészt, de akkor is megyünk és keresünk egy tavat – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ha nem hagyod abba a babusgatásomat, akkor annak súlyos következményei lesznek – morogtam rá.

-         Bella, én tudom…

-         Figyelj, Belluska, mindannyian tudjuk, hogy beparáztál, és ezért most kivételesen még én sem foglak cikizni, mert tudom, hogy mi az oka, de nem Edward tehet róla, és ezt mindketten tudjátok is – mondta Emmett határozottan. – Úgyhogy vagy jössz méltósággal a lábaidon, vagy némi erőszak segítségével a hátamra kaplak, és viszlek. Melyiket választod? Jössz a férjeddel, aki megpróbálna megnyugtatni, hogyha hagynád, vagy marad a másik verzió, de abban nem lesz köszönet.

-         Emmett, ne beszélj így vele – csattant fel Edward. – Alig két napja még azt hittük, hogy kis híján szénné égett miattam. Teljesen érthetőek a reakciói – mondta ellentmondást nem tűrve. – Bella, hunyd be a szemed – mondta nekem lágyan. Én pedig megtettem, amit kért tőlem. – Jasper, egy kis nyugtatást, ha megkérhetlek – kérte a testvérét, én pedig kellemesen kába lettem.

-         Edward, ez így nem jó, ha nem zökken vissza a régi kerékvágásba, akkor súlyos fóbiái lesznek egy örökéletre – magyarázta Emmett higgadtan.

-         Jussunk túl a tűzön, majd utána lesz még elég időnk rá, hogy Bella leküzdje a félelmeit, amik most tökéletesen jogosak. Maradjunk ennyiben – mondta szerelmem. Majd a világ egészen eltompult körülöttem. Nagyjából érzékeltem, hogy hol vagyok, de nem teljesen. Csak többé-kevésbé voltak meg a körvonalak, ahogy suhantunk keresztül az erdőn. A füstöt azonban egyre jobban érezni kezdtem. Majd két nagy csobbanás, a harmadik csobbanást pedig Edward és én hallattuk.

-         Huh, határeset – sóhajtott fel Emmett.

-         Még jó, hogy megtaláltuk ezt a kis tavat – vágta rá Jasper. – Elvileg ez egy tóvidék, akkor meg hová lettek a tavak?

-         Most már biztonságban vagyunk, Bella – nyomott csókot a számra Edward. – Vigyázok rád, ne félj – fűzte még hozzá. Én pedig behunytam a szemem, és az arcomat Edward nyakába fúrtam, hogy minél kevésbé érezzem a füst szagát.

-         Nem tartjátok gyanúsnak, hogy véletlenül pont most gyulladt ki az erdő? – morgott fel Emmett egy idő után.

-         Hogy érted? – kérdezte Jasper.

-         A múlt héten még eső is volt erre, most pedig hirtelen kigyullad egy erdő, ami még soha ezelőtt. Nem gyanús ez egy kicsit? Különös tekintettel, hogyha azt vesszük figyelembe, hogy igen gyorsan és könnyedén kiszabadultunk Marcus és Volturi karmai közül – gondolkodott el Emmett.

-         Kétségkívül mondasz valamit – állapította meg Edward is.

-         Nem hiszem, hogy Marus ilyesmire vetemedett volna. Egyébként is már nagyon-nagyon messze járunk a Volturitól. Miért jött volna el idáig, hiszen ez már Amerika. Semmi oka nem lenne rá – rázta meg a fejét Jasper.

-         Hacsak ez nem egy újabb próba – suttogtam halkan. – Talán látni akarta, hogy nem futamodunk meg a tűztől sem, hogyha a lebukás fenyegetne minket.

-         Szerintem viszont ez egy egyszerű baleset lehetett. Talán néhány kölyök elfelejtett eloltani egy tábortüzet, vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy Marcus idáig követett volna minket, illetve ránk küldte volna egy emberét. Ne lássatok ördögöt ott, ahol nincs – mondta Jasper határozottan.

-         Egyszerűen mártózzunk meg a tóban, és menjünk tovább, amint lehet – legyintett Emmett. – A lényeg, hogy hamarosan otthon leszünk, újra a családunkkal. Már biztosan nagyon várnak ránk, úgyhogy ne várassuk őket tovább – mondta lelkesen.

-         Egyetértek – mosolyodtam el én is halványan. Igaza van Emmettnek. A lényeg, hogy újra együtt legyünk. Semmi más nem számít csak ez. A gyerekeink és az unokáink körében Edwarddal, és a többiekkel. A tökéletes élet vár ránk, és egyszer letudjuk minden tartozásunkat Marcus felé. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért akartam bármi miatt is megszökni, megint. Talán csak a pillanatnyi pánik miatt, ami úrrá lett rajtam. – Edward – néztem fel rá az ajkamba harapva.

-         Igen? – nézett rám mosolyogva.

-         Nagyon szeretlek – mondtam határozottan.

-         Én is téged, Bella, mindig – csókolt meg gyengéden. Nem is tudom, hogy meddig húzhattuk el a csókot, és egymás simogatását, mert legközelebb csak Emmett vigyorgó hangjára kaptam fel a fejemet.

-         Gerlicéim, itt az ideje továbbmenni, mert már nekem is hiányzik a babusgatás, ami azt illeti, miért csak nektek legyen jó? Besötétedett, a tűz is kialudt, vagyis inkább elfogyott az erdő, úgyhogy indíts haza, már biztosan várnak – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-         Te kéjsóvár férfiállat – bokszoltam a vállába önfeledten nevetve. Emmett soha nem fog megváltozni, de ezt egyáltalán nem bánom, mert imádom, így, ahogy van.

-         Nos, lehet, hogy Emmett nem fogalmaz éppen úriember módjára, de személy szerint én is megirigyeltem ezt az ölelkezést. Ideje lenne nekem is magamhoz húzni Alice-t – sóhajtott fel. – Soha nem voltunk ennyi ideig távol egymástól. Amióta találkoztunk, azóta mindig, mindenhová ketten mentünk. Kivéve persze vásárolni – tette hozzá mosolyogva.

-         Ezt valahogy meg tudom érteni – fintorodtam el.

-         Kezdesz a régi lenni, hála az égnek – nevettek fel a fiúk mindhárman.

-         Na jól van, ezt megjegyeztem – fontam össze durcásan a karjaimat magam előtt.

-         Na, gyerünk, haza – ugrott ki Emmett a vízből. Majd, mint egy kiskutya megrázta magát a parton, amin megint csak nevetni tudtam. Olyan viccesen nézett ki. Már csak négykézlábra kellett volna állnia, és tényleg úgy nézett volna ki, mint egy nagy mackó.

-         Volt kinevetni a kisebbet? – kérdezte morcosan. Majd kitépett egy méretes fadarabot a földből, és a tóba hajította. Minket pedig a hatalmas hullám kilökött a partra, egyenesen a sárba. – Én legalább nem vagyok kismalac – vetette oda nekünk félvállról. – Aki utoljára ér haza az a záptojás – mondta még. Majd egy szempillantás alatt elszáguldott.

-         Ezt nem hagyhatjuk neki – pattant fel Jasper, és azonnal utána vetette magát.

-         Mit gondolsz? Elkapjuk őket? – nézett rám Edward kíváncsian.

-         Hát, nem is tudom – vágtam hozzá egy adag sarat.

-         Hohó, szóval játszunk – nyalábolt fel Edward is egy nagy adag sarat.

-         Ne merészeld – szóltam rá.

-         Miért? Talán neked szabad, nekem pedig nem? – húzta fel a szemöldökét.

-         Igen, így van – bólintottam rá azonnal.

-         Szerintem pedig kettőn áll a vásár – hajította felém a sárkupacot. Én viszont a képességem segítségével a vízbe taszítottam a sarat is, és Edwardot is. Majd nevetve kezdtem el rohanni a többiek után.

-         Lehet, hogy furmányos vagy, de még mindig én vagyok a leggyorsabb a családban – vetette rám magát szerelmem néhány perc után. – Megadod magad, vagy alkalmazzak különféle kínzásokat? – kérdezte csillogó szemekkel.

-         Soha nem fogom megadni magam – szegtem fel az állam dacosan.

-         Hát rendben van, ez esetben kénytelen leszek a másik módszert választani – bújtatott ki a felsőmből egy szempillantás alatt.

-         Edward, várj, Emmett és Jasper még itt lehetnek valahol. Nem kéne közönség – nyeltem egy nagyot.

-         Emmett és Jasper már messze jár – legyintett. – Ráadásul, szerintem pontosan erre ment ki a játék.

-         Ezt gondolod, vagy tudod? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         A gondolataik alapján, azt kell, hogy mondjam, hogy tudom – vigyorodott el.

-         Tehát minden csak erre ment ki – bólogattam komolyan. – Te is olyan kéjsóvár férfi vagy, mint Emmett – öltöttem ki rá a nyelvem.

-         Ami azt illeti, Emmett olykor nem mond hülyeséget – kacsintott rám Edward. – Ráadásul, tudod, hogy mióta nem voltunk együtt? – kérdezte kicsit elhúzva a száját.

-         Huszonhárom napja, tizenegy órája, és nagyjából harmincöt perce – gondolkodtam el. – A másodpercet nem tudnám megmondani – fűztem még hozzá.

-         Te jó ég, és én még azt hittem, hogy én vagyok túlságosan szerelmes – kerekedtek ki szerelmem szemei.

-         Van, ami nem változik – állapítottam meg mosolyogva.

-         Te egy csodálatos nő vagy – tekerte a lábaimat a csípője köré.

-         Nekem sincs okom panaszkodni a férjemre – fordítottam magam alá. – Gondolom, most jobb lenne, hogyha a ruháink túlélnék – néztem kedvesemre kérdőn.

-         Igen, nem lenne szerencsés meztelenül hazaállítani – bólintott rá Edward azonnal.

-         Valahogy én is így gondoltam – kezdtem el villámgyorsan kigombolni a gombokat minden ruháján, ami csak akadályt jelentett.

Ahogy Edward is megszabadított engem a ruháimtól. Néhány pillanattal később pedig már anyaszült meztelenül ültem a csípőjén, míg ő éppolyan leplezetlen volt, mint én. Azonnal kényelmesen elhelyezkedtem és összeillesztettem a testünket, amitől mindkettőnk ajkait jóleső nyögés hagyta el.

-         Hiányoztál – ragadta meg a csípőmet Edward szinte azonnal. Majd gyors tempóra ösztönzött a határozott mozdulataival. .

-         Valaki nagyon türelmetlen – nyögtem fel.

Azután pedig előredőltem, és megtámasztottam a karjaimat Edward vállai felett, hogy meg tudjam tartani magam a heves roham alatt. Nem sokkal később pedig már csak hangos sikolyokra és jóleső nyögésekre futotta tőlem. Óráknak tűnő pillanatok után pedig utolért a gyönyör, ahogy Edwardot is, így egyszerre kiáltottunk fel a gyönyör kapujában. Én pedig vámpír létemre kifulladva zuhantam kedvesem mellkasára. Aki azonnal óvón ölelt magához a karjaival.

-         Ez már nagyon, de nagyon hiányzott – simogatta meg a hátam.

-         Nekem is – mosolyodtam el. – Egyébként, arról még nem is beszéltünk, hogy te ezalatt az ötven év alatt… - kezdtem bele, de nem tudtam, hogy hogyan is tegyem fel a kérdést.

-         Nem, senkivel sem, te vagy az egyetlen – vágta rá azonnal kimondatlan kérdésemre.

-         Na és te? – kérdezte bizonytalanul.

-         Én sem voltam mással – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Bár ne vesztegettem volna el ötven évet a közös életünkből – sóhajtotta Edward.

-         Nézz rám – könyököltem fel a mellkasán. – Soha, de soha nem bántam meg semmit, amit együtt éltünk át, és miénk a jövő – simítottam végig az arcán.

-         Igen, miénk és a családunké – bólintott rá ő is.

-         A családról jut eszembe – kuncogtam fel. – Nem gondolod, hogy ideje lenne indulnunk? Talán itt az ideje, hogy tényleg egy család legyünk újra. Biztos sok dolog történt azóta, amióta eltűntünk – mondtam határozottan.

-         Igen, igazad lehet – egyezett bele Edward. Majd hirtelen maga alá gyűrt.

-         Így nem jutunk haza – koppintottam az orrára.

-         Dehogynem, mindjárt indulunk – tekerte a lábaimat ismét a csípője köré.

-         Így nem haza fogunk indulni – sóhajtottam fel, amikor megint eggyé váltunk.

-         Ez csak nézőpont kérdése – szorította a kezeimet a fejem fölé. Majd gyengéd csókokkal halmozta el a nyakamat.

-         Végül is így van – bólintottam rá. – Viszont nem hagyom magam sok időre eltéríteni, mert a végén még lemaradunk valami fontos eseményről otthon.

-         Csak egy órácskára ejtelek még túszul, utána tovább indulhatunk – ígérte meg szerelmem.

-         Azért annyira talán sietni sem kell – haraptam az ajkamba lesütött szemekkel. – Legyen két óra.

-         Akár három is – bólogatott hevesen Edward.

-         Azért ne essünk túlzásokba, te is tudod, hogy mennünk kell – szóltam rá gyengéden.

-         Hát persze, hogy tudom – mosolyodott el. – Csak próbálgatom a határaimat. Tudod, ezt hívják házaséletnek – nyomott csókot a számra.

-         El tudom viselni még egy ideig ezt a házaséletet – húztam magamhoz.

-         Túl sokat beszélsz, nem gondolod? – nézett mélyen a szemembe.

-         Úgy gondolod?

-         Igen, határozottan – vágta rá azonnal. – Be is tapasztom a szádat – mondta. Majd egy szempillantás alatt lezárta az ajkaimat egy újabb szédítő csókkal…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 35. fejezet

35. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY KICSIT NYUGODTABB FEJEZET :D BOLDOG MIKULÁST MINDENKINEK! SOK CSOKIT ÉS CUKORKÁT KÍVÁNOK, NA MEG PERSZE NARANCSOT, MERT AZ MINDENNÉL FINOMABB :P PUSZI, DRUSILLA

(Edward szemszöge)

Alig győztem kivárni, hogy leteljen a két nap, amit Marcus mondott, hiszen akkor felébreszthetjük Bellát, és meg fogja tudni ő is, hogy nem torzult el a teste. Remélem, hogy az emlékek a lelkében sem okoznak majd tartós károkat. Mindenesetre mindent el fogok követni, hogy kitöröljem, vagy legalábbis minél jobban elhalványítsam a rossz emlékeit. Nem akarom, hogy valaha is visszatérjenek a rémképek, amelyeke engem is gyötörni fognak életünk hátralévő részében.

-         Elvileg letelt a negyvennyolc óra, Edward – tette Jasper a kezét a vállamra.

-         Ne várjunk még egy kicsit? – nyeltem egy nagyot. – Ha Marcus csak egy-két órával is tévedett, akkor Bella még tévhitben fog felébredni, azt pedig nem szeretném.

-         Nézd, azt is lehet, hogy felébresztem, és ha nem érti még a helyzetet, akkor nemes egyszerűséggel visszakábítom. Sok vesztenivalónk nincs, de gondolj bele, nem lehet tudni, hogy Marcus mit akar tőletek, de minél előbb megtudjuk, hogy mi az ajánlata, annál jobb. Egyébként hogy lehet, hogy nem olvastad ki belőle? – szegezte nekem a kérdést.

-         Egyszerű, folyamatosan másra gondol. Ismeri a képességem, és elég fegyelmezett hozzá, hogy kikerülje, ha akarja.

-         Ez igaz – sóhajtott fel Jasper. – Ezt neked kell eldöntened. Megpróbáljuk? Felébresszem, vagy még várjak? Ez most a te döntésed lesz.

-         Ne bénázzatok már. Bella erős nő, és ennél rosszabb már úgy sem lehet, úgyhogy szedjétek össze magatokat, és ébresszük fel Bellát. Szükségünk van rá ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi az ajánlat. Na meg megőrjít már, hogy ilyen mozdulatlan. Ha nem tudnám, hogy vámpír, akkor már őszintén azt hinném, hogy meghalt. Nem tudom, hogy min gondolkoztok ennyire, de ha rám hallgattok, akkor rajta – morgott Emmett. – Nem láttam Rose bébit már elég régóta, ráadásul vadásznom is kéne, úgyhogy gyerünk. Bellának is jobb, hogyha megtudja az igazságot.

-         Edward? – nézett rám kérdőn Jasper.

-         Ébreszd fel – bólintottam rá.

Majd szemeimet kedvesem arcára szegeztem, aki néhány pillanattal később reflexszerűen próbálta meg kinyitni a szemeit. Ami legnagyobb örömömre sikerült is neki. A szemei pedig azonnal kikerekedtek az ijedségtől.

-         Meghaltunk? – kérdezte remegő szájjal.

-         Nem, kicsim, még mindig itt vagyunk a rácsok között – vágtam rá azonnal. – Mondtam, hogy nem fogunk bántani.

-         A szemeim meggyógyultak? – kérdezte, miközben körbenézett a szobában. Majd óvatosan felemelte a kezét, mintha előre félt volna a látványtól. – A kezeim? Hol vannak a hegek, és a sérülések? – kérdezte idegesen. – Meghaltunk, igaz?

-         Nem haltunk meg, szerelmem. Hidd el nekem – mosolyogtam rá. Majd csókot nyomtam az ajkaira.

-         Akkor hogyan nézhetek ki megint normálisan? – kérdezte kissé kábán. Szegénykém, nyilván azt gondolta, hogy soha többé nem fogom megcsókolni. Pedig, én akkor is szerettem volna, hogyha örökké olyan lett volna.

-         Megmérgeztek téged – válaszoltam halkan. – A szarvas, amit kaptál. A szervezetedbe jutattak vele együtt egy hallucinogén szert is, hogy elhitessék az agyaddal a fájdalmat, és a látványt, hogy hogyan néznél ki teljesen összeégve, és összekaszabolva – magyaráztam. Mire kicsit megremegett a karjaim között. – Ne gondolj rá többet, meg sem történt – vágtam rá azonnal.

-         Áh, felébredtetek, helyes, akkor menjünk is a Mesterhez – lépett be Sarah a szobába.

Legszívesebben apró darabokra marcangoltam volna. Egy szívtelen, kegyetlen nő, aki élvezettel kínzott minket. A kép azonban hirtelen megváltozott, és nem Sarah állt előttünk, hanem egy teljes vámpír. Egy igazi, hamisítatlan Volturi vámpír tűzvörös szemekkel.

-         Mit tettél a lánnyal? Hol van Sarah? – pattant fel Bella. – Ha csak egy ujjal is hozzá mertél érni…

-         Nyugalom Bellácska – nevetett fel a lány. – Sarah, őt csak a te jóindulatod szülte. A kinézetem, ha jobban megnézed, akkor ugyanolyan, mint Sarah kinézete. Némi maszkkal, és egy kontaktlencsével át lehetett téged verni könnyedén. Miután pedig ittál a szarvasból azt hittél, amit én akartam, hogy higgyél. Így nem volt nehéz veled elhitetni az ártatlan kislány szerepét.

-         Így már minden világos – morgott fel Bella.

-         Nocsak, talán élesebb az elméd, mint azt valaha is képzeltem. Kíváncsian hallgatlak – ült le a rács másik oldalán.

-         Egyszerű, csak tanulmányoztál. Ezen nem kell túl sokat gondolkodnom – forgatta meg kedvesem a szemeit.

-         Okos kislány - döbbent meg az ál Sarah. – Őszintén szólva nem néztem ki belőled, hogy ilyen gyorsan kapcsolsz. Habár, a kis kalandod nyilván sok dolgot megvilágított benned. Aki ilyen szinten halál közeli élményben részesül az igencsak tisztán lát a dolog után. Én már csak tudom – mondta határozottan. – Egyszer engem is majdnem elintéztek, de megfogadtam, hogy ez soha többé nem fordul elő. Hallgass rám, kislány, és ne bízz senkiben, még a párodban sem.

-         Hogy tudsz így élni? Ennyi bizalmatlanság, ennyi gyűlölet – fintorodott el kedvesem. – Nem érzed úgy, hogy meg kéne békélned a ténnyel, hogy vámpír vagy és örökké élsz? A képességedet pedig jóra is használhatnád – mondta szerelmem dühösen.

-         Nem mintha rád tartozna, de elárulom, hogy nem vagyok ártatlan kis szüzike, aki a segítségedre szorul – vágott vissza azonnal.

-         Nem is nézel ki úgy, most már – húzta el a száját Bella. – Te is csak egy vagy a sok közül, aki boldog a Volturi soraiban.

-         Marcus mindig is jó volt hozzám, és megkaptam tőle azt, amire mindig is vágytam. Miért ne lennék elégedett?

-         Mert sosem élhetsz békében – vágta rá Bella.

-         Ez relatív – mondta Sarah határozottan. – Most volt egy nagyobb harc, ezután megtorlás és béke jön. Most béke van. Ti vagytok az utolsók, akikkel a Mester foglalkozni kíván, így gyakorlatilag most béke van.

-         Érdekesen látod a világot – sóhajtott fel szerelmem.

-         Nekem megfelel ez az életmód. Sosem volt kedves kis rózsaszín ködben leélt világom, úgyhogy nekem nem hiányzik. Legfeljebb neked hiányozhat a családod. Az én családom ilyen volt mindig is. Most pedig elég a szóból. Nem engem kell elemezned, hanem a Mester elé kell állnod a tetteidért.

-         Már megegyeztünk. Száz év szolgálat, de arról nem volt szó, hogy a családomat bármibe is belekeveri. Tartom magam a megállapodáshoz, hogyha elengedi a családom.

-         Nem, Bella – szóltam rá erélyesen. – Ötven évet átvállalok – álltam fel határozottan.

-         Legyen fejenként huszonöt – állt fel Emmett és Jasper is.

-         Titeket, kettőtöket nem vár a Mester, úgyhogy ne pattogjatok. Te Edward a feleségeddel jöhetsz – mondta határozottan a lány. Majd kiengedett bennünket. Míg Ememtt és Jasper ismét vissza lett zárva. – Kövessetek, és majd meglátjuk, hogy hogyan határoz a Volturi feje felettetek – mondta a lány határozottan.

Mi pedig szerelmemmel kézen fogva mentünk utána. Talán meg tudom győzni Marcust, hogy felezze meg Bella büntetését. Az ötven év már sokkal jobb, mint a száz, és így együtt is maradhatnánk. Amint odaértünk egy hatalmas ajtó elé, az máris kitárult előttünk, és Marcus egymaga ült a középső trónon. Míg a mögötte lévő két szék üres maradt.

-         Felébredtél hát – biccentett Marcus.

-         Igen – válaszolta Bella. – Volt egy egyezségünk. Én megtettem az alku rám eső részét, de te túszul ejtetted a családom egy részét. Szeretném megtudni, hogy áll-e még az alku?

-         Természetesen áll az alku, de beszélhetünk más alternatíváról is – válaszolta Marcus. – Talán mindkettőnk számára megfelelő egyezségre is juthatnánk.

-         Mégis mire gondolsz? – vágtam közbe. Még mindig rejtegette előlem a gondolatait, és ez több volt, mint idegesítő.

-         Sokat gondolkodtam a feleséged esetén – kezdett bele Marcus. – Sok mindent át kellett gondolnom vele kapcsolatban, mert rengeteg fejfájást okozott a speciális helyzete miatt.

-         Miféle speciális helyzet? – kérdezett bele szerelmem.

-         Egy számomra nagyon kedves barát gyermeke van, a fia felesége, így megölni semmiképpen sem ölhetlek meg. Ha másért nem is, a Carlisle iránti tisztelet miatt semmiképpen sem tenném meg. A száz év szolgálat is kegyetlenség lenne talán, de valahogyan példát kell statuálnom az engem ért támadás és veszteség miatt. Így muszáj volt valamit kitalálnom.

-         Eddig jól hangzik – húztam fel a szemöldököm. Gyanúsan jól hangzik. Biztosan van valami átverés a történetben.

-         Nem fog végig ennyire jól hangzani – vágott vissza Marcus. – Tehát, száz évi szolgálatot ajánlottál fel a tettedért cserébe.

-         Igen, így van – bólintott rá Bella.

-         Én átvállalnám a felét, hogyha lehetne – szóltam közbe.

-         Sejtettem, hogy ez lesz a szándékod, ezért is hívattalak mind a kettőtöket. Tanúbizonyságot tetteket arról, hogy nem tudtok élni egymás nélkül, és ezt igazán tudom becsülni. Így úgy határoztam, hogy ne választalak szét titeket egymástól. Sőt, kegyelmes leszek hozzátok, a családotoktól sem fosztalak meg. Viszont, most jön a, de…

-         Na és mi lenne a de? – kérdeztem kíváncsian.

-         Engem kell szolgálnotok. Mind a kettőtök száz évig az én szolgálatom alatt áll, hogyha pedig megtagadjátok, akkor valóban példát fogok statuálni veletek.

-         Elfogadjuk – vágtam rá még mielőtt Bella tiltakozhatott volna a dolog ellen. Engem egyáltalán nem bántott, hogy szolgálnom kell Marcust, hogyha nem választanak el minket egymástól.

-         Te is elfogadod a feltételeket, Bella? – fordult szerelmem felé.

-         A büntetés így kétszer annyi – állapította meg szerelmem.

-         Viszont a kegyelmem is kétszer annyi, mint amennyit terveztem. Tehát elfogadod te is az ajánlatot, vagy sem? – kérdezte Marcus. Én pedig határozottan megszorítottam szerelmem kezét, miszerint mondjon igent, ha jót akar.

-         Elfogadom az ajánlatot – sóhajtotta szerelmem.

-         Rendben van, akkor most menjetek haza, ha szükségem van rátok, hívatlak benneteket - bocsátott el minket Marcus. Mi pedig csak meghökkenve álltunk ott tovább. Edward, azt mondta, hogy hazamehetünk? Tényleg azt mondta? Hallottam meg szerelmem gondolatait.

-         Úgy értette, hogy Forksba, haza? – kérdeztem rá én is még egyszer.

-         Hogyha számotokra ott van a haza, akkor igen – mondta halványan elmosolyodva. – Carlisle már várja az érkezéseteket. Ő mindenről tud, és már tájékoztatta a családotokat is. A két bátyátok a sivatagban vár benneteket a kijáratnál. Ég veletek, Cullenek – mondta, mi pedig továbbra is ott álltunk megkövülten. Ez a büntetés? Ha hív, akkor mi jövünk, egyébként pedig élhetünk boldogan a családunkkal? Vajon hogyan győzte meg Carlisle minderről Marcust? Szerinted ez csapta? Kérdezte szerelmem gondolatban.

-         Miért vagy hozzánk ilyen kegyes? – kérdeztem meg halkan.

-         Mert kiálltátok a szerelem, és az összetartozás próbáját – válaszolta azonnal. – Ti meghalnátok egymásért gondolkodás nélkül, a testvéreitek pedig nem tágítanak nélkületek. Ti tényleg család vagytok, én pedig nem választok szét családokat, főleg nem az egyik barátomét. Úgyhogy menjetek, mielőtt meggondolom magam, mert nem volt könnyű döntés, hogy végül is elengedlek titeket. Ha szükség van rátok hívlak, de ha akkor nem jöttök, akkor sokkal súlyosabb büntetést kaptok, mint maga a halál.

-         Igenis – hajtottam meg magam hálásan. Majd kedvesemre néztem, és finoman mutattam, hogy mutasson egy kis hálát, de Bella meg sem mozdult.

-         Igen, Bella. Látom, hogy valamit mondani akarsz – fordult felé Marcus kíváncsian.

-         Talán hajbókolnom kéne azért, hogy örökké az emlékezetembe vésődött a kín, a csúfság, a pengék, és a vakság?

-         Nekem pedig talán köszönetet kéne mondanom azért, hogy segédkeztél egyetlen létező rokonaim kivégzésében? – vágott vissza Marcus. – Szerinted nekem nem fájt látni, hogy széttépik, és elégetik őket? – Mi éreztél, amikor megláttad Edwardot halálos veszélyben? Fájdalmat kaptál a fájdalomért, de a helytállásért most megjutalmaztalak. Gondolod, hogy tartozok neked még valamivel, gyermekem? – kérdezte, mire Bella elszégyellte magát.

-         Nem önszántamból vettem részt – motyogtam halkan. – Sajnálom, de nem volt más választásom. A családomat mentettem.

-         Azért vagy még életben, mert csakis ezért tetted – bólintott rá Marcus. – Most pedig, hogy már érted, hogy ez az egész mitől kegyelem, távozhattok – intett, hogy induljunk.

-         Hálásan köszönöm – hajtotta meg magát Bella is.

-         Ha szükségem van rátok hívatlak, mint már mondtam. Ha nem jöttök, akkor nem csak rajtatok csattan a büntetés, ha pedig szükséges, akkor maradni is fogtok mellettem. Az egyetlen dolgotok, hogy betartjátok a megállapodást, ha nem…

-         Megértettük – válaszoltam azonnal.

-         Mondjátok meg Carlisle barátomnak, hogy őt pedig elvárom a közel jövőben a kedves nejével együtt – fűzte még hozzá.

-         Átadjuk az üzenetet – biccentettem. Majd egy szempillantás alatt megragadtam Bellát, és elindultam vele a kijárat felé. A sivatagi éjszakában pedig már tényleg ott várt ránk Emmett és Jasper is. Így amint felértünk már indulhattunk is haza. Végre mehetünk újra Forksba a többiekhez, és félelem nélkül élhetjük tovább az életünket. Bármikor bármit megadnék ezért…

(Carlisle szemszöge)

Tűkön ülve vártam a telefonhívást Marcustól, aki most dönthet nagyjából a gyermekeim sorsa felett, hogyha Bella megfelel az elvárásainak, és megteszi azt a szörnyűséget, amit a Volturi új feje próbaként talált ki, akkor hamarosan mind itthon lesznek. Amint ezt végiggondoltam a telefonom már csörögni is kezdett.

-         Igen? – kaptam fel azonnal.

-         A lányod kiállta a próbát – mondta határozottan Marcus. – Már elindultak hozzátok. Viszont a megállapodásunk továbbra is áll. Nem hagyhatod, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerüljenek még egyszer, mert másodszorra már az irántad érzett tisztelem sem állít meg abban, hogy alaposan megbüntessem a tetteseket.

-         Felfogtam, Marcus, ne aggódj, többé nem hallasz rólunk rossz értelemben – ígértem meg.

-         Az unokáidat is tartsd kordában, mert, ha nem megy, akkor én fogom megfegyelmezni őket – mondta határozottan.

-         A családom legfeljebb vendégségbe látogat el hozzád a jövőben, támadó jelleggel soha, a szavamat adtam, és tudod, hogy én mindig betartom a szavam, különben eléd járulok, és felvállalom a rám mért büntetésed, akár a halált is – válaszoltam elszántan. Ha a gyermekeim hibáznak, akkor is én fogom felvállalni a tetteiket, a szavamat adtam, és így is fogok tenni.

-         Hiszek neked barátom – válaszolta Marcus azonnal. – A te szavahihetőséged kivételes, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat. Ha béke lesz, akkor ti is békében élhettek.

-         Köszönjük – mondtam hálásan.

-         Remélem, hogy hamarosan meglátogatsz a nejeddel, ahogy ígérted – tette fel a kérdést. Biztosan magányos, most, hogy nincs kivel társalognia a testőrein kívül.

-         A jövő hónapban meglátogatunk, ha megüzened, hogy hol leszel akkor – válaszoltam rögtön. Talán még megbékél a családom minden egyes tagjával. Csak egy kis idő kell neki.

-         Hazautazom, Volterra vára még mindig a Volturi tulajdonában van. A családunk a vámpírok létezése óta ott székel, és ez így is marad örökké, legalábbis, amíg én még létezem – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ha szükséged van segítségre, akkor örömmel segédkezünk neked az újjáépítésben – ajánlottam a lehetőséget.

-         Van elég emberem, de azért köszönöm – válaszolta azonnal. – Ráadásul nem hiszem, hogy Bella és Edward gyermeke túlságosan kedvelne.

-         Nos, valóban nem vívtad ki az osztatlan lelkesedését, de ettől függetlenül nem szőrösszívű férfi. Hálás lesz, amiért elengedted őket – mondtam határozottan. – Anthony intelligens fiatalember.

-         Ehhez nem férhet kétség – vágta rá azonnal. – Mindenki így reagált volna, hogyha az anyját fogságban tartó ember az orra elé kerül. Nem neheztelek rá a tetteiért, és a gondolatokért, amelyeket kihallgattam a földszintről.

-         Rendben, ezt örömmel hallom – mosolyodtam el a telefonba. Marcusból jó vezető lesz. Igazságos, és megfontolt. Legalábbis nagyon remélem. – Akkor hamarosan találkozunk, barátom – mondtam még. Mert a földszinten valami hangzavar lett, aminek az okát minél előbb szerettem volna megtudni.

-         Rendben, várni foglak benneteket – búcsúzott el Marcus is.

Majd a vonal megszakadt. Én pedig kíváncsian indultam el a földszint felé. Bella, Edward, Emmett és Jasper még nem érhettek haza ilyen hamar, tehát valami más a nagy öröm oka.

-         Sziasztok – mosolyodtam el, amikor megláttam a Denali klán. Köztük természetesen Justint is, Tanya mellett.

-         Szia, Carlisle – mosolyodott el Tanya szélesen, majd felém mutatta a kezét, amin egy gyönyörű gyémántos gyűrű volt.

-         Gratulálok, kedvesem – öleltem magamhoz egy pillanatra. Tudtam, hogy Tanya mióta várt már arra a férfira, akivel boldogan leélheti az életét. – Mikor lesz a nagy nap?

-         Ha minden elcsendesedik, és megint nyugodtan élhetünk – vágta rá Justin azonnal.

-         Mit szólnátok, ha duplaesküvő lenne? – kérdezte Johanna nagyot nyelve. – Persze, megértem, hogyha inkább csak magadnak szeretnéd ezt a napot – pirult el Johanna.

-         Nem, örülnék neki, hogyha egyszerre lenne az esküvőnk – mosolygott Tanya leendő sógornőjére.

-         Köszönöm, akkor majd megbeszéljük a részleteket – vidult fel Johanna arca.

-         Bármikor – bólogatott hevesen Tanya is. Én pedig Esme mellé léptem, és magamhoz öleltem szerelmemet. Hiszen mi lehetne nagyobb boldogság annál, minthogy tovább bővül a családunk két ilyen csodálatos lénnyel, mint amilyen Johanna és Justin…