La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 36. fejezet

36. fejezet

(Bella szemszöge)

Furcsán éreztem magam. Boldogan futottam Edward oldalán a haza vezető úton, miközben Emmett és Jasper előttünk száguldott, de valahogy mégsem voltam tökéletesen nyugodt és boldog. Mit fognak szólni a fiúk, és a lányok ehhez az egészhez? Otthagytam őket, magukra, hagytam, hogy bűvöletben legyenek. Mondhatni elárultam őket, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Utána pedig még a férjem és a bátyáim is fogságba estek miattam. Biztos, hogy haza kellene mennem? Ráadásul, hogyha Marcus szólít, akkor lehet, hogy jobb lenne, hogyha a környékén telepednénk le, hogy nehogy kifogást tudjon emelni ellenünk, mert akkor hatalmas nagy bajban lesz mindenki a családunkból.

-         Mi a baj, kicsim? – állt meg hirtelen Edward. A fenébe, pedig nem akartam, hogy észrevegye rajtam, hogy baj van.

-         Nincs semmi, csak még mindig nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén elengedtek minket – tereltem el a témát a saját, valódi gondjaimról. Talán megúszom, hogy be kelljen vallanom a dolgot. A valós okokat nagyon is szégyellem.

-         Hát igen, én sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen el fog engedni minket Marcus, bár van egy olyan érzésem, hogy Carlisle keze vastagon benne van a dologban. Azt hiszem, hogy illőképpen meg kell ezt köszönnünk neki egyszer – mondta szerelmem komolyan.

-         Ebben én is egészen biztos vagyok – bólintottam rá. – Talán túlságosan is sokat ajánlott értünk. Te ebbe még nem gondoltál bele?

-         Mibe? – nézett rám Edward értetlenül.

-         Abba, hogy minket elengedtek, de Carlisle és Esme hamarosa vendégségbe érkezik Volterrába. Mi van, ha felajánlották magukat túsznak, akkor, hogyha minket elengednek. Mi van, hogyha ők kényszerülnek száz évig nélkülünk élni? Nem akarom, hogy ekkora áldozatot hozzanak értünk.

-         Édesem, kizárt, hogy Carlisle ilyen alkut kötött – ölelt át Edward gyengéden. – Carlisle ennél sokkal, de sokkal okosabb, úgyhogy én a helyedben egyáltalán nem aggódnék.

-         Majd meglátjuk, ha hazaértünk – sóhajtottam fel.

Azt hiszem, hogy Edward most túlságosan is boldog ahhoz, hogy vitatkozzak vele. A csillagokat is lehozná most az égből, hogyha arra kérném. Jobb, hogyha nem vitázom vele. Végül is igaza van. Carlisle tényleg sokkal okosabb annál, semmint belemenjen egy olyan alkuba, ahol Esme is veszélybe kerülhet.

-         Helyes, akkor menjünk is tovább – mondta Emmett határozottan. – Itt az ideje, hogy ünnepeljek Rose bébivel.

-         Bella, nyugodtan mondd el, hogy mi a baj – lépett elém Jasper érdeklődve. – Érzem, hogy nem vagy jól – mondta határozottan. – Edwardot talán át tudod verni, mert nem hallja a gondolataidat, de az érzelmeid nem tetszenek nekem – magyarázta.

Csakhogy én már a felét sem hallottam annak, amit mondott, mert csak a füstöt tudtam figyelni, ami egyre jobban látszott a távolban. A lábaim földbe gyökereztek, és megmozdulni sem tudtam. Nem akarok a közelébe menni, nem fogok innen elmozdulni. Minél messzebb vagyok attól a helytől, annál jobb. Nem vagyok hajlandó a közelébe menni. Ahol füst van, ott tűz is van. Lángok, amik felcsapnak, a ruhám és a bőröm lángokban áll, a fájdalom a csontomig hatol. Az égett hús szagától émelyegni kezdek, mint abban a teremben. A húsom leolvad a csontomról, a bőröm felhólyagosodik. A hajam leég egészen a tövéig.

-         Bella? – tértem magamhoz egy hatalmas pofontól.

-         Ne emelj kezet a feleségemre – morgott fel Edward.

-         Sokkot kapott, nem jókedvemben ütöttem meg – dörrent rá Emmett.

-         Már mitől kapott volna sokkot? Talán csak elgondolkozott – vágott vissza Edward.

-         Nem érzed a füstöt, nagyokos? – szusszantott Emmett mérgesen. Mire a két fiú érdeklődve nézett Emmettre. – Jesszusom – kiáltott fel bátyám. – Jah, persze, csak én tanultam végig a pszichológiát, mert annak a tantárgynak legalább volt értelme – forgatta meg a szemeit. – Elmagyarázom nektek a szitut – sóhajtott fel színpadiasan. – Tudjátok, Bella, ha nem is igazából, de lélekben most égett szénné abban a szobában. Nem hiszem, hogy élete értelme a közeljövőben tűz közelébe menni, márpedig ott erdőtűz van – mutatott Emmett a hely felé, amiről még mindig nem tudtam levenni a tekintetemet.

-         Ez most teljesen jogos – bólogatott Jasper is.

-         Kerüljük ki a tüzet – mondta szerelmem határozottan.

-         Nem igazán tudjuk, mivel fényes nappal van, napsütéssel, és, ha elhagyjuk az erdőt, akkor igencsak lebukunk az emberek előtt – vágta rá Emmett.

-         Én nem megyek tovább – találtam meg a hangomat. Majd hátrálni kezdtem.

-         Bella, nyugalom – kapott el Edward, mielőtt még elkezdhettem volna visszafelé futni. – Megoldjuk, csak ne ess pánikba – szorított magához. Majd simogatni kezdte a hátamat.

-         A szél nem kedvez nekünk – állapította meg Jasper. – Erre hozza a tüzet, mi pedig visszafele most már nem menekülhetünk. A nap már magasan jár.

-         Keressünk egy tavat, vagy folyót, elvileg elég sok víz van a környéken. A tóban átvészelhetjük a tüzet, és elrejtőzhetünk éjszakáig – ajánlotta kedvesem.

-         Jó ötletnek tűnik – biccentett Emmett.

-         Igen, nekem is tetszik az ötlet – egyezett bele Jasper is.

-         Helyes, akkor indulás – fogott kézen Edward. Majd a tűz felé kezdett sétálni velem együtt.

-         Nem mondod komolyan, hogy arra akarsz menni? Nem sok minden árthat nekünk, de tűzállók azért nem vagyunk – mondtam határozottan.

-         Kicsim, nincs mitől félned, nem megyünk a közelébe, csak egy tavat kell találnunk – vágta rá azonnal.

-         Én nem félek – sziszegtem a fogaim között dühösen.

-         Bella, ez most teljesen normális reakció tőled, senki sem hibáztat, sőt, ez az én hibám nagyrészt, de akkor is megyünk és keresünk egy tavat – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ha nem hagyod abba a babusgatásomat, akkor annak súlyos következményei lesznek – morogtam rá.

-         Bella, én tudom…

-         Figyelj, Belluska, mindannyian tudjuk, hogy beparáztál, és ezért most kivételesen még én sem foglak cikizni, mert tudom, hogy mi az oka, de nem Edward tehet róla, és ezt mindketten tudjátok is – mondta Emmett határozottan. – Úgyhogy vagy jössz méltósággal a lábaidon, vagy némi erőszak segítségével a hátamra kaplak, és viszlek. Melyiket választod? Jössz a férjeddel, aki megpróbálna megnyugtatni, hogyha hagynád, vagy marad a másik verzió, de abban nem lesz köszönet.

-         Emmett, ne beszélj így vele – csattant fel Edward. – Alig két napja még azt hittük, hogy kis híján szénné égett miattam. Teljesen érthetőek a reakciói – mondta ellentmondást nem tűrve. – Bella, hunyd be a szemed – mondta nekem lágyan. Én pedig megtettem, amit kért tőlem. – Jasper, egy kis nyugtatást, ha megkérhetlek – kérte a testvérét, én pedig kellemesen kába lettem.

-         Edward, ez így nem jó, ha nem zökken vissza a régi kerékvágásba, akkor súlyos fóbiái lesznek egy örökéletre – magyarázta Emmett higgadtan.

-         Jussunk túl a tűzön, majd utána lesz még elég időnk rá, hogy Bella leküzdje a félelmeit, amik most tökéletesen jogosak. Maradjunk ennyiben – mondta szerelmem. Majd a világ egészen eltompult körülöttem. Nagyjából érzékeltem, hogy hol vagyok, de nem teljesen. Csak többé-kevésbé voltak meg a körvonalak, ahogy suhantunk keresztül az erdőn. A füstöt azonban egyre jobban érezni kezdtem. Majd két nagy csobbanás, a harmadik csobbanást pedig Edward és én hallattuk.

-         Huh, határeset – sóhajtott fel Emmett.

-         Még jó, hogy megtaláltuk ezt a kis tavat – vágta rá Jasper. – Elvileg ez egy tóvidék, akkor meg hová lettek a tavak?

-         Most már biztonságban vagyunk, Bella – nyomott csókot a számra Edward. – Vigyázok rád, ne félj – fűzte még hozzá. Én pedig behunytam a szemem, és az arcomat Edward nyakába fúrtam, hogy minél kevésbé érezzem a füst szagát.

-         Nem tartjátok gyanúsnak, hogy véletlenül pont most gyulladt ki az erdő? – morgott fel Emmett egy idő után.

-         Hogy érted? – kérdezte Jasper.

-         A múlt héten még eső is volt erre, most pedig hirtelen kigyullad egy erdő, ami még soha ezelőtt. Nem gyanús ez egy kicsit? Különös tekintettel, hogyha azt vesszük figyelembe, hogy igen gyorsan és könnyedén kiszabadultunk Marcus és Volturi karmai közül – gondolkodott el Emmett.

-         Kétségkívül mondasz valamit – állapította meg Edward is.

-         Nem hiszem, hogy Marus ilyesmire vetemedett volna. Egyébként is már nagyon-nagyon messze járunk a Volturitól. Miért jött volna el idáig, hiszen ez már Amerika. Semmi oka nem lenne rá – rázta meg a fejét Jasper.

-         Hacsak ez nem egy újabb próba – suttogtam halkan. – Talán látni akarta, hogy nem futamodunk meg a tűztől sem, hogyha a lebukás fenyegetne minket.

-         Szerintem viszont ez egy egyszerű baleset lehetett. Talán néhány kölyök elfelejtett eloltani egy tábortüzet, vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy Marcus idáig követett volna minket, illetve ránk küldte volna egy emberét. Ne lássatok ördögöt ott, ahol nincs – mondta Jasper határozottan.

-         Egyszerűen mártózzunk meg a tóban, és menjünk tovább, amint lehet – legyintett Emmett. – A lényeg, hogy hamarosan otthon leszünk, újra a családunkkal. Már biztosan nagyon várnak ránk, úgyhogy ne várassuk őket tovább – mondta lelkesen.

-         Egyetértek – mosolyodtam el én is halványan. Igaza van Emmettnek. A lényeg, hogy újra együtt legyünk. Semmi más nem számít csak ez. A gyerekeink és az unokáink körében Edwarddal, és a többiekkel. A tökéletes élet vár ránk, és egyszer letudjuk minden tartozásunkat Marcus felé. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért akartam bármi miatt is megszökni, megint. Talán csak a pillanatnyi pánik miatt, ami úrrá lett rajtam. – Edward – néztem fel rá az ajkamba harapva.

-         Igen? – nézett rám mosolyogva.

-         Nagyon szeretlek – mondtam határozottan.

-         Én is téged, Bella, mindig – csókolt meg gyengéden. Nem is tudom, hogy meddig húzhattuk el a csókot, és egymás simogatását, mert legközelebb csak Emmett vigyorgó hangjára kaptam fel a fejemet.

-         Gerlicéim, itt az ideje továbbmenni, mert már nekem is hiányzik a babusgatás, ami azt illeti, miért csak nektek legyen jó? Besötétedett, a tűz is kialudt, vagyis inkább elfogyott az erdő, úgyhogy indíts haza, már biztosan várnak – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-         Te kéjsóvár férfiállat – bokszoltam a vállába önfeledten nevetve. Emmett soha nem fog megváltozni, de ezt egyáltalán nem bánom, mert imádom, így, ahogy van.

-         Nos, lehet, hogy Emmett nem fogalmaz éppen úriember módjára, de személy szerint én is megirigyeltem ezt az ölelkezést. Ideje lenne nekem is magamhoz húzni Alice-t – sóhajtott fel. – Soha nem voltunk ennyi ideig távol egymástól. Amióta találkoztunk, azóta mindig, mindenhová ketten mentünk. Kivéve persze vásárolni – tette hozzá mosolyogva.

-         Ezt valahogy meg tudom érteni – fintorodtam el.

-         Kezdesz a régi lenni, hála az égnek – nevettek fel a fiúk mindhárman.

-         Na jól van, ezt megjegyeztem – fontam össze durcásan a karjaimat magam előtt.

-         Na, gyerünk, haza – ugrott ki Emmett a vízből. Majd, mint egy kiskutya megrázta magát a parton, amin megint csak nevetni tudtam. Olyan viccesen nézett ki. Már csak négykézlábra kellett volna állnia, és tényleg úgy nézett volna ki, mint egy nagy mackó.

-         Volt kinevetni a kisebbet? – kérdezte morcosan. Majd kitépett egy méretes fadarabot a földből, és a tóba hajította. Minket pedig a hatalmas hullám kilökött a partra, egyenesen a sárba. – Én legalább nem vagyok kismalac – vetette oda nekünk félvállról. – Aki utoljára ér haza az a záptojás – mondta még. Majd egy szempillantás alatt elszáguldott.

-         Ezt nem hagyhatjuk neki – pattant fel Jasper, és azonnal utána vetette magát.

-         Mit gondolsz? Elkapjuk őket? – nézett rám Edward kíváncsian.

-         Hát, nem is tudom – vágtam hozzá egy adag sarat.

-         Hohó, szóval játszunk – nyalábolt fel Edward is egy nagy adag sarat.

-         Ne merészeld – szóltam rá.

-         Miért? Talán neked szabad, nekem pedig nem? – húzta fel a szemöldökét.

-         Igen, így van – bólintottam rá azonnal.

-         Szerintem pedig kettőn áll a vásár – hajította felém a sárkupacot. Én viszont a képességem segítségével a vízbe taszítottam a sarat is, és Edwardot is. Majd nevetve kezdtem el rohanni a többiek után.

-         Lehet, hogy furmányos vagy, de még mindig én vagyok a leggyorsabb a családban – vetette rám magát szerelmem néhány perc után. – Megadod magad, vagy alkalmazzak különféle kínzásokat? – kérdezte csillogó szemekkel.

-         Soha nem fogom megadni magam – szegtem fel az állam dacosan.

-         Hát rendben van, ez esetben kénytelen leszek a másik módszert választani – bújtatott ki a felsőmből egy szempillantás alatt.

-         Edward, várj, Emmett és Jasper még itt lehetnek valahol. Nem kéne közönség – nyeltem egy nagyot.

-         Emmett és Jasper már messze jár – legyintett. – Ráadásul, szerintem pontosan erre ment ki a játék.

-         Ezt gondolod, vagy tudod? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         A gondolataik alapján, azt kell, hogy mondjam, hogy tudom – vigyorodott el.

-         Tehát minden csak erre ment ki – bólogattam komolyan. – Te is olyan kéjsóvár férfi vagy, mint Emmett – öltöttem ki rá a nyelvem.

-         Ami azt illeti, Emmett olykor nem mond hülyeséget – kacsintott rám Edward. – Ráadásul, tudod, hogy mióta nem voltunk együtt? – kérdezte kicsit elhúzva a száját.

-         Huszonhárom napja, tizenegy órája, és nagyjából harmincöt perce – gondolkodtam el. – A másodpercet nem tudnám megmondani – fűztem még hozzá.

-         Te jó ég, és én még azt hittem, hogy én vagyok túlságosan szerelmes – kerekedtek ki szerelmem szemei.

-         Van, ami nem változik – állapítottam meg mosolyogva.

-         Te egy csodálatos nő vagy – tekerte a lábaimat a csípője köré.

-         Nekem sincs okom panaszkodni a férjemre – fordítottam magam alá. – Gondolom, most jobb lenne, hogyha a ruháink túlélnék – néztem kedvesemre kérdőn.

-         Igen, nem lenne szerencsés meztelenül hazaállítani – bólintott rá Edward azonnal.

-         Valahogy én is így gondoltam – kezdtem el villámgyorsan kigombolni a gombokat minden ruháján, ami csak akadályt jelentett.

Ahogy Edward is megszabadított engem a ruháimtól. Néhány pillanattal később pedig már anyaszült meztelenül ültem a csípőjén, míg ő éppolyan leplezetlen volt, mint én. Azonnal kényelmesen elhelyezkedtem és összeillesztettem a testünket, amitől mindkettőnk ajkait jóleső nyögés hagyta el.

-         Hiányoztál – ragadta meg a csípőmet Edward szinte azonnal. Majd gyors tempóra ösztönzött a határozott mozdulataival. .

-         Valaki nagyon türelmetlen – nyögtem fel.

Azután pedig előredőltem, és megtámasztottam a karjaimat Edward vállai felett, hogy meg tudjam tartani magam a heves roham alatt. Nem sokkal később pedig már csak hangos sikolyokra és jóleső nyögésekre futotta tőlem. Óráknak tűnő pillanatok után pedig utolért a gyönyör, ahogy Edwardot is, így egyszerre kiáltottunk fel a gyönyör kapujában. Én pedig vámpír létemre kifulladva zuhantam kedvesem mellkasára. Aki azonnal óvón ölelt magához a karjaival.

-         Ez már nagyon, de nagyon hiányzott – simogatta meg a hátam.

-         Nekem is – mosolyodtam el. – Egyébként, arról még nem is beszéltünk, hogy te ezalatt az ötven év alatt… - kezdtem bele, de nem tudtam, hogy hogyan is tegyem fel a kérdést.

-         Nem, senkivel sem, te vagy az egyetlen – vágta rá azonnal kimondatlan kérdésemre.

-         Na és te? – kérdezte bizonytalanul.

-         Én sem voltam mással – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Bár ne vesztegettem volna el ötven évet a közös életünkből – sóhajtotta Edward.

-         Nézz rám – könyököltem fel a mellkasán. – Soha, de soha nem bántam meg semmit, amit együtt éltünk át, és miénk a jövő – simítottam végig az arcán.

-         Igen, miénk és a családunké – bólintott rá ő is.

-         A családról jut eszembe – kuncogtam fel. – Nem gondolod, hogy ideje lenne indulnunk? Talán itt az ideje, hogy tényleg egy család legyünk újra. Biztos sok dolog történt azóta, amióta eltűntünk – mondtam határozottan.

-         Igen, igazad lehet – egyezett bele Edward. Majd hirtelen maga alá gyűrt.

-         Így nem jutunk haza – koppintottam az orrára.

-         Dehogynem, mindjárt indulunk – tekerte a lábaimat ismét a csípője köré.

-         Így nem haza fogunk indulni – sóhajtottam fel, amikor megint eggyé váltunk.

-         Ez csak nézőpont kérdése – szorította a kezeimet a fejem fölé. Majd gyengéd csókokkal halmozta el a nyakamat.

-         Végül is így van – bólintottam rá. – Viszont nem hagyom magam sok időre eltéríteni, mert a végén még lemaradunk valami fontos eseményről otthon.

-         Csak egy órácskára ejtelek még túszul, utána tovább indulhatunk – ígérte meg szerelmem.

-         Azért annyira talán sietni sem kell – haraptam az ajkamba lesütött szemekkel. – Legyen két óra.

-         Akár három is – bólogatott hevesen Edward.

-         Azért ne essünk túlzásokba, te is tudod, hogy mennünk kell – szóltam rá gyengéden.

-         Hát persze, hogy tudom – mosolyodott el. – Csak próbálgatom a határaimat. Tudod, ezt hívják házaséletnek – nyomott csókot a számra.

-         El tudom viselni még egy ideig ezt a házaséletet – húztam magamhoz.

-         Túl sokat beszélsz, nem gondolod? – nézett mélyen a szemembe.

-         Úgy gondolod?

-         Igen, határozottan – vágta rá azonnal. – Be is tapasztom a szádat – mondta. Majd egy szempillantás alatt lezárta az ajkaimat egy újabb szédítő csókkal…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 35. fejezet

35. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY KICSIT NYUGODTABB FEJEZET :D BOLDOG MIKULÁST MINDENKINEK! SOK CSOKIT ÉS CUKORKÁT KÍVÁNOK, NA MEG PERSZE NARANCSOT, MERT AZ MINDENNÉL FINOMABB :P PUSZI, DRUSILLA

(Edward szemszöge)

Alig győztem kivárni, hogy leteljen a két nap, amit Marcus mondott, hiszen akkor felébreszthetjük Bellát, és meg fogja tudni ő is, hogy nem torzult el a teste. Remélem, hogy az emlékek a lelkében sem okoznak majd tartós károkat. Mindenesetre mindent el fogok követni, hogy kitöröljem, vagy legalábbis minél jobban elhalványítsam a rossz emlékeit. Nem akarom, hogy valaha is visszatérjenek a rémképek, amelyeke engem is gyötörni fognak életünk hátralévő részében.

-         Elvileg letelt a negyvennyolc óra, Edward – tette Jasper a kezét a vállamra.

-         Ne várjunk még egy kicsit? – nyeltem egy nagyot. – Ha Marcus csak egy-két órával is tévedett, akkor Bella még tévhitben fog felébredni, azt pedig nem szeretném.

-         Nézd, azt is lehet, hogy felébresztem, és ha nem érti még a helyzetet, akkor nemes egyszerűséggel visszakábítom. Sok vesztenivalónk nincs, de gondolj bele, nem lehet tudni, hogy Marcus mit akar tőletek, de minél előbb megtudjuk, hogy mi az ajánlata, annál jobb. Egyébként hogy lehet, hogy nem olvastad ki belőle? – szegezte nekem a kérdést.

-         Egyszerű, folyamatosan másra gondol. Ismeri a képességem, és elég fegyelmezett hozzá, hogy kikerülje, ha akarja.

-         Ez igaz – sóhajtott fel Jasper. – Ezt neked kell eldöntened. Megpróbáljuk? Felébresszem, vagy még várjak? Ez most a te döntésed lesz.

-         Ne bénázzatok már. Bella erős nő, és ennél rosszabb már úgy sem lehet, úgyhogy szedjétek össze magatokat, és ébresszük fel Bellát. Szükségünk van rá ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi az ajánlat. Na meg megőrjít már, hogy ilyen mozdulatlan. Ha nem tudnám, hogy vámpír, akkor már őszintén azt hinném, hogy meghalt. Nem tudom, hogy min gondolkoztok ennyire, de ha rám hallgattok, akkor rajta – morgott Emmett. – Nem láttam Rose bébit már elég régóta, ráadásul vadásznom is kéne, úgyhogy gyerünk. Bellának is jobb, hogyha megtudja az igazságot.

-         Edward? – nézett rám kérdőn Jasper.

-         Ébreszd fel – bólintottam rá.

Majd szemeimet kedvesem arcára szegeztem, aki néhány pillanattal később reflexszerűen próbálta meg kinyitni a szemeit. Ami legnagyobb örömömre sikerült is neki. A szemei pedig azonnal kikerekedtek az ijedségtől.

-         Meghaltunk? – kérdezte remegő szájjal.

-         Nem, kicsim, még mindig itt vagyunk a rácsok között – vágtam rá azonnal. – Mondtam, hogy nem fogunk bántani.

-         A szemeim meggyógyultak? – kérdezte, miközben körbenézett a szobában. Majd óvatosan felemelte a kezét, mintha előre félt volna a látványtól. – A kezeim? Hol vannak a hegek, és a sérülések? – kérdezte idegesen. – Meghaltunk, igaz?

-         Nem haltunk meg, szerelmem. Hidd el nekem – mosolyogtam rá. Majd csókot nyomtam az ajkaira.

-         Akkor hogyan nézhetek ki megint normálisan? – kérdezte kissé kábán. Szegénykém, nyilván azt gondolta, hogy soha többé nem fogom megcsókolni. Pedig, én akkor is szerettem volna, hogyha örökké olyan lett volna.

-         Megmérgeztek téged – válaszoltam halkan. – A szarvas, amit kaptál. A szervezetedbe jutattak vele együtt egy hallucinogén szert is, hogy elhitessék az agyaddal a fájdalmat, és a látványt, hogy hogyan néznél ki teljesen összeégve, és összekaszabolva – magyaráztam. Mire kicsit megremegett a karjaim között. – Ne gondolj rá többet, meg sem történt – vágtam rá azonnal.

-         Áh, felébredtetek, helyes, akkor menjünk is a Mesterhez – lépett be Sarah a szobába.

Legszívesebben apró darabokra marcangoltam volna. Egy szívtelen, kegyetlen nő, aki élvezettel kínzott minket. A kép azonban hirtelen megváltozott, és nem Sarah állt előttünk, hanem egy teljes vámpír. Egy igazi, hamisítatlan Volturi vámpír tűzvörös szemekkel.

-         Mit tettél a lánnyal? Hol van Sarah? – pattant fel Bella. – Ha csak egy ujjal is hozzá mertél érni…

-         Nyugalom Bellácska – nevetett fel a lány. – Sarah, őt csak a te jóindulatod szülte. A kinézetem, ha jobban megnézed, akkor ugyanolyan, mint Sarah kinézete. Némi maszkkal, és egy kontaktlencsével át lehetett téged verni könnyedén. Miután pedig ittál a szarvasból azt hittél, amit én akartam, hogy higgyél. Így nem volt nehéz veled elhitetni az ártatlan kislány szerepét.

-         Így már minden világos – morgott fel Bella.

-         Nocsak, talán élesebb az elméd, mint azt valaha is képzeltem. Kíváncsian hallgatlak – ült le a rács másik oldalán.

-         Egyszerű, csak tanulmányoztál. Ezen nem kell túl sokat gondolkodnom – forgatta meg kedvesem a szemeit.

-         Okos kislány - döbbent meg az ál Sarah. – Őszintén szólva nem néztem ki belőled, hogy ilyen gyorsan kapcsolsz. Habár, a kis kalandod nyilván sok dolgot megvilágított benned. Aki ilyen szinten halál közeli élményben részesül az igencsak tisztán lát a dolog után. Én már csak tudom – mondta határozottan. – Egyszer engem is majdnem elintéztek, de megfogadtam, hogy ez soha többé nem fordul elő. Hallgass rám, kislány, és ne bízz senkiben, még a párodban sem.

-         Hogy tudsz így élni? Ennyi bizalmatlanság, ennyi gyűlölet – fintorodott el kedvesem. – Nem érzed úgy, hogy meg kéne békélned a ténnyel, hogy vámpír vagy és örökké élsz? A képességedet pedig jóra is használhatnád – mondta szerelmem dühösen.

-         Nem mintha rád tartozna, de elárulom, hogy nem vagyok ártatlan kis szüzike, aki a segítségedre szorul – vágott vissza azonnal.

-         Nem is nézel ki úgy, most már – húzta el a száját Bella. – Te is csak egy vagy a sok közül, aki boldog a Volturi soraiban.

-         Marcus mindig is jó volt hozzám, és megkaptam tőle azt, amire mindig is vágytam. Miért ne lennék elégedett?

-         Mert sosem élhetsz békében – vágta rá Bella.

-         Ez relatív – mondta Sarah határozottan. – Most volt egy nagyobb harc, ezután megtorlás és béke jön. Most béke van. Ti vagytok az utolsók, akikkel a Mester foglalkozni kíván, így gyakorlatilag most béke van.

-         Érdekesen látod a világot – sóhajtott fel szerelmem.

-         Nekem megfelel ez az életmód. Sosem volt kedves kis rózsaszín ködben leélt világom, úgyhogy nekem nem hiányzik. Legfeljebb neked hiányozhat a családod. Az én családom ilyen volt mindig is. Most pedig elég a szóból. Nem engem kell elemezned, hanem a Mester elé kell állnod a tetteidért.

-         Már megegyeztünk. Száz év szolgálat, de arról nem volt szó, hogy a családomat bármibe is belekeveri. Tartom magam a megállapodáshoz, hogyha elengedi a családom.

-         Nem, Bella – szóltam rá erélyesen. – Ötven évet átvállalok – álltam fel határozottan.

-         Legyen fejenként huszonöt – állt fel Emmett és Jasper is.

-         Titeket, kettőtöket nem vár a Mester, úgyhogy ne pattogjatok. Te Edward a feleségeddel jöhetsz – mondta határozottan a lány. Majd kiengedett bennünket. Míg Ememtt és Jasper ismét vissza lett zárva. – Kövessetek, és majd meglátjuk, hogy hogyan határoz a Volturi feje felettetek – mondta a lány határozottan.

Mi pedig szerelmemmel kézen fogva mentünk utána. Talán meg tudom győzni Marcust, hogy felezze meg Bella büntetését. Az ötven év már sokkal jobb, mint a száz, és így együtt is maradhatnánk. Amint odaértünk egy hatalmas ajtó elé, az máris kitárult előttünk, és Marcus egymaga ült a középső trónon. Míg a mögötte lévő két szék üres maradt.

-         Felébredtél hát – biccentett Marcus.

-         Igen – válaszolta Bella. – Volt egy egyezségünk. Én megtettem az alku rám eső részét, de te túszul ejtetted a családom egy részét. Szeretném megtudni, hogy áll-e még az alku?

-         Természetesen áll az alku, de beszélhetünk más alternatíváról is – válaszolta Marcus. – Talán mindkettőnk számára megfelelő egyezségre is juthatnánk.

-         Mégis mire gondolsz? – vágtam közbe. Még mindig rejtegette előlem a gondolatait, és ez több volt, mint idegesítő.

-         Sokat gondolkodtam a feleséged esetén – kezdett bele Marcus. – Sok mindent át kellett gondolnom vele kapcsolatban, mert rengeteg fejfájást okozott a speciális helyzete miatt.

-         Miféle speciális helyzet? – kérdezett bele szerelmem.

-         Egy számomra nagyon kedves barát gyermeke van, a fia felesége, így megölni semmiképpen sem ölhetlek meg. Ha másért nem is, a Carlisle iránti tisztelet miatt semmiképpen sem tenném meg. A száz év szolgálat is kegyetlenség lenne talán, de valahogyan példát kell statuálnom az engem ért támadás és veszteség miatt. Így muszáj volt valamit kitalálnom.

-         Eddig jól hangzik – húztam fel a szemöldököm. Gyanúsan jól hangzik. Biztosan van valami átverés a történetben.

-         Nem fog végig ennyire jól hangzani – vágott vissza Marcus. – Tehát, száz évi szolgálatot ajánlottál fel a tettedért cserébe.

-         Igen, így van – bólintott rá Bella.

-         Én átvállalnám a felét, hogyha lehetne – szóltam közbe.

-         Sejtettem, hogy ez lesz a szándékod, ezért is hívattalak mind a kettőtöket. Tanúbizonyságot tetteket arról, hogy nem tudtok élni egymás nélkül, és ezt igazán tudom becsülni. Így úgy határoztam, hogy ne választalak szét titeket egymástól. Sőt, kegyelmes leszek hozzátok, a családotoktól sem fosztalak meg. Viszont, most jön a, de…

-         Na és mi lenne a de? – kérdeztem kíváncsian.

-         Engem kell szolgálnotok. Mind a kettőtök száz évig az én szolgálatom alatt áll, hogyha pedig megtagadjátok, akkor valóban példát fogok statuálni veletek.

-         Elfogadjuk – vágtam rá még mielőtt Bella tiltakozhatott volna a dolog ellen. Engem egyáltalán nem bántott, hogy szolgálnom kell Marcust, hogyha nem választanak el minket egymástól.

-         Te is elfogadod a feltételeket, Bella? – fordult szerelmem felé.

-         A büntetés így kétszer annyi – állapította meg szerelmem.

-         Viszont a kegyelmem is kétszer annyi, mint amennyit terveztem. Tehát elfogadod te is az ajánlatot, vagy sem? – kérdezte Marcus. Én pedig határozottan megszorítottam szerelmem kezét, miszerint mondjon igent, ha jót akar.

-         Elfogadom az ajánlatot – sóhajtotta szerelmem.

-         Rendben van, akkor most menjetek haza, ha szükségem van rátok, hívatlak benneteket - bocsátott el minket Marcus. Mi pedig csak meghökkenve álltunk ott tovább. Edward, azt mondta, hogy hazamehetünk? Tényleg azt mondta? Hallottam meg szerelmem gondolatait.

-         Úgy értette, hogy Forksba, haza? – kérdeztem rá én is még egyszer.

-         Hogyha számotokra ott van a haza, akkor igen – mondta halványan elmosolyodva. – Carlisle már várja az érkezéseteket. Ő mindenről tud, és már tájékoztatta a családotokat is. A két bátyátok a sivatagban vár benneteket a kijáratnál. Ég veletek, Cullenek – mondta, mi pedig továbbra is ott álltunk megkövülten. Ez a büntetés? Ha hív, akkor mi jövünk, egyébként pedig élhetünk boldogan a családunkkal? Vajon hogyan győzte meg Carlisle minderről Marcust? Szerinted ez csapta? Kérdezte szerelmem gondolatban.

-         Miért vagy hozzánk ilyen kegyes? – kérdeztem meg halkan.

-         Mert kiálltátok a szerelem, és az összetartozás próbáját – válaszolta azonnal. – Ti meghalnátok egymásért gondolkodás nélkül, a testvéreitek pedig nem tágítanak nélkületek. Ti tényleg család vagytok, én pedig nem választok szét családokat, főleg nem az egyik barátomét. Úgyhogy menjetek, mielőtt meggondolom magam, mert nem volt könnyű döntés, hogy végül is elengedlek titeket. Ha szükség van rátok hívlak, de ha akkor nem jöttök, akkor sokkal súlyosabb büntetést kaptok, mint maga a halál.

-         Igenis – hajtottam meg magam hálásan. Majd kedvesemre néztem, és finoman mutattam, hogy mutasson egy kis hálát, de Bella meg sem mozdult.

-         Igen, Bella. Látom, hogy valamit mondani akarsz – fordult felé Marcus kíváncsian.

-         Talán hajbókolnom kéne azért, hogy örökké az emlékezetembe vésődött a kín, a csúfság, a pengék, és a vakság?

-         Nekem pedig talán köszönetet kéne mondanom azért, hogy segédkeztél egyetlen létező rokonaim kivégzésében? – vágott vissza Marcus. – Szerinted nekem nem fájt látni, hogy széttépik, és elégetik őket? – Mi éreztél, amikor megláttad Edwardot halálos veszélyben? Fájdalmat kaptál a fájdalomért, de a helytállásért most megjutalmaztalak. Gondolod, hogy tartozok neked még valamivel, gyermekem? – kérdezte, mire Bella elszégyellte magát.

-         Nem önszántamból vettem részt – motyogtam halkan. – Sajnálom, de nem volt más választásom. A családomat mentettem.

-         Azért vagy még életben, mert csakis ezért tetted – bólintott rá Marcus. – Most pedig, hogy már érted, hogy ez az egész mitől kegyelem, távozhattok – intett, hogy induljunk.

-         Hálásan köszönöm – hajtotta meg magát Bella is.

-         Ha szükségem van rátok hívatlak, mint már mondtam. Ha nem jöttök, akkor nem csak rajtatok csattan a büntetés, ha pedig szükséges, akkor maradni is fogtok mellettem. Az egyetlen dolgotok, hogy betartjátok a megállapodást, ha nem…

-         Megértettük – válaszoltam azonnal.

-         Mondjátok meg Carlisle barátomnak, hogy őt pedig elvárom a közel jövőben a kedves nejével együtt – fűzte még hozzá.

-         Átadjuk az üzenetet – biccentettem. Majd egy szempillantás alatt megragadtam Bellát, és elindultam vele a kijárat felé. A sivatagi éjszakában pedig már tényleg ott várt ránk Emmett és Jasper is. Így amint felértünk már indulhattunk is haza. Végre mehetünk újra Forksba a többiekhez, és félelem nélkül élhetjük tovább az életünket. Bármikor bármit megadnék ezért…

(Carlisle szemszöge)

Tűkön ülve vártam a telefonhívást Marcustól, aki most dönthet nagyjából a gyermekeim sorsa felett, hogyha Bella megfelel az elvárásainak, és megteszi azt a szörnyűséget, amit a Volturi új feje próbaként talált ki, akkor hamarosan mind itthon lesznek. Amint ezt végiggondoltam a telefonom már csörögni is kezdett.

-         Igen? – kaptam fel azonnal.

-         A lányod kiállta a próbát – mondta határozottan Marcus. – Már elindultak hozzátok. Viszont a megállapodásunk továbbra is áll. Nem hagyhatod, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerüljenek még egyszer, mert másodszorra már az irántad érzett tisztelem sem állít meg abban, hogy alaposan megbüntessem a tetteseket.

-         Felfogtam, Marcus, ne aggódj, többé nem hallasz rólunk rossz értelemben – ígértem meg.

-         Az unokáidat is tartsd kordában, mert, ha nem megy, akkor én fogom megfegyelmezni őket – mondta határozottan.

-         A családom legfeljebb vendégségbe látogat el hozzád a jövőben, támadó jelleggel soha, a szavamat adtam, és tudod, hogy én mindig betartom a szavam, különben eléd járulok, és felvállalom a rám mért büntetésed, akár a halált is – válaszoltam elszántan. Ha a gyermekeim hibáznak, akkor is én fogom felvállalni a tetteiket, a szavamat adtam, és így is fogok tenni.

-         Hiszek neked barátom – válaszolta Marcus azonnal. – A te szavahihetőséged kivételes, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat. Ha béke lesz, akkor ti is békében élhettek.

-         Köszönjük – mondtam hálásan.

-         Remélem, hogy hamarosan meglátogatsz a nejeddel, ahogy ígérted – tette fel a kérdést. Biztosan magányos, most, hogy nincs kivel társalognia a testőrein kívül.

-         A jövő hónapban meglátogatunk, ha megüzened, hogy hol leszel akkor – válaszoltam rögtön. Talán még megbékél a családom minden egyes tagjával. Csak egy kis idő kell neki.

-         Hazautazom, Volterra vára még mindig a Volturi tulajdonában van. A családunk a vámpírok létezése óta ott székel, és ez így is marad örökké, legalábbis, amíg én még létezem – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ha szükséged van segítségre, akkor örömmel segédkezünk neked az újjáépítésben – ajánlottam a lehetőséget.

-         Van elég emberem, de azért köszönöm – válaszolta azonnal. – Ráadásul nem hiszem, hogy Bella és Edward gyermeke túlságosan kedvelne.

-         Nos, valóban nem vívtad ki az osztatlan lelkesedését, de ettől függetlenül nem szőrösszívű férfi. Hálás lesz, amiért elengedted őket – mondtam határozottan. – Anthony intelligens fiatalember.

-         Ehhez nem férhet kétség – vágta rá azonnal. – Mindenki így reagált volna, hogyha az anyját fogságban tartó ember az orra elé kerül. Nem neheztelek rá a tetteiért, és a gondolatokért, amelyeket kihallgattam a földszintről.

-         Rendben, ezt örömmel hallom – mosolyodtam el a telefonba. Marcusból jó vezető lesz. Igazságos, és megfontolt. Legalábbis nagyon remélem. – Akkor hamarosan találkozunk, barátom – mondtam még. Mert a földszinten valami hangzavar lett, aminek az okát minél előbb szerettem volna megtudni.

-         Rendben, várni foglak benneteket – búcsúzott el Marcus is.

Majd a vonal megszakadt. Én pedig kíváncsian indultam el a földszint felé. Bella, Edward, Emmett és Jasper még nem érhettek haza ilyen hamar, tehát valami más a nagy öröm oka.

-         Sziasztok – mosolyodtam el, amikor megláttam a Denali klán. Köztük természetesen Justint is, Tanya mellett.

-         Szia, Carlisle – mosolyodott el Tanya szélesen, majd felém mutatta a kezét, amin egy gyönyörű gyémántos gyűrű volt.

-         Gratulálok, kedvesem – öleltem magamhoz egy pillanatra. Tudtam, hogy Tanya mióta várt már arra a férfira, akivel boldogan leélheti az életét. – Mikor lesz a nagy nap?

-         Ha minden elcsendesedik, és megint nyugodtan élhetünk – vágta rá Justin azonnal.

-         Mit szólnátok, ha duplaesküvő lenne? – kérdezte Johanna nagyot nyelve. – Persze, megértem, hogyha inkább csak magadnak szeretnéd ezt a napot – pirult el Johanna.

-         Nem, örülnék neki, hogyha egyszerre lenne az esküvőnk – mosolygott Tanya leendő sógornőjére.

-         Köszönöm, akkor majd megbeszéljük a részleteket – vidult fel Johanna arca.

-         Bármikor – bólogatott hevesen Tanya is. Én pedig Esme mellé léptem, és magamhoz öleltem szerelmemet. Hiszen mi lehetne nagyobb boldogság annál, minthogy tovább bővül a családunk két ilyen csodálatos lénnyel, mint amilyen Johanna és Justin…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 34. fejezet

34. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY MEGLEHETŐSEN KEGYETLEN ÉS DURVA FEJI LESZ, ÚGYHOGY CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)

A rabságom nem is tudom, hogy hányadik napján egyszer csak különös dolog történt. A láncok, amik a falhoz rögzítettek hirtelen elengedtek, majd a zár is kattant a cellámon, mintha szabad utat engednének nekem.

-         Ez biztosan valami csapta – nyeltem egy nagyot.

Viszont lassan közelebb sétáltam a kijárathoz. Mi van, ha csak meghibásodott a rendszerük, és még nem vették észre? Akkor észrevétlenül kisurranhatok innen, kereshetek egy emberekkel teli helyet, és visszajuthatok az otthonomba. Talán hazajuthatnék úgy, hogy ne találjanak meg engem. Viszont, mivel tudják, hogy én Cullen vagyok, jó ötlet lenne hazamenni? Azt hiszem, hogy talán jobb lenne, ha csak Edwardnak szólnék, és eltűnnénk kettesben, hogy a családunkat ne támadhassák meg. Gondolataimból egy hangos ordítás szakított, a hang pedig, ami kiadta túlságosan is ismerős volt. Túlságosan is szeretett hang volt ez, amit bárhol, és bármikor felismernék.

-         Edward – kiáltott fel Emmett.

-         Hol vagytok? – hallottam meg Jasper üvöltését is. – Edward – kiáltott fel ő is. Majd hangos csattanások hallatszottak valahol. Csapdába esett. Azonnal oda kell mennem. Gondoltam magamban, majd egy szempillantás alatt kirontottam az ajtón, és futottam a hangok felé. Amikor hirtelen Sarah termett előttem.

-         Meg akarod menteni a férjedet? – kérdezte hirtelen.

-         Mit csináltatok vele? – indultam meg felé dühösen.

-         Nem ajánlom, hogy rám támadj, ha kedves neked az ő élete, mert nincs sok időd – nézett rám komolyan. 

-         Azonnal vigyél hozzá, és akkor nem öllek meg – morogtam rá.

-         Gyere utánam – indult el a folyosón, én pedig azonnal követtem.

-         Jasper és Emmett hol van? – kérdeztem hirtelen. Nem mehetünk haza Alice és Rose szerelme nélkül. A családunk tagjai nélkül.

-         Ők nincsenek veszélyben, legfeljebb csak kicsit idegesek a látványtól, ami eléjük tárul – mosolyodott el Sarah.

-         Nem értem, hogy hogyan lehetsz ilyen szadista. Nincs benned egy csepp jóérzés sem? – kérdeztem remegő szájjal. Én még ezt a nőt akartam megmenteni? Ezt a kislányt? Azt hittem, hogy olyan, mint Prue, de a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Nem hagyhatom, hogy bántsák a családomat. Még egy ilyen szívtelen perszóna sem. Nem érdekel, hogy félvér, ha lesz rá lehetőségem, akkor meg fogja kapni a magáét.

-         A férjed ott van – nyitott ki előttem egy acél ajtót. Nekem pedig még a lélegzetem is elakadt. Edward ki volt kötözve, miközben egy hatalmas acél penge jól láthatóan pillanatról, pillanatra közelített a nyaka felé. Emmett és Jasper pedig kétségbeesetten próbáltak bejutni egy rácson keresztül, de valószínűleg az is acélból készült. – Megmentheted őt, ha elég fontos a számodra – szólalt meg hirtelen Sarah. – Csak oda kell menned, és kinyitnod a zárakat a kulccsal – lengette meg előttem a kulcsot.

-         Ennyi? Azért hoztál ide, hogy odasétáljak és kinyissam a láncait? – kérdeztem döbbenten.

-         Csak át kell sétálnod, és kiszabadítanod, de a séta nem lesz könnyű, hidd el nekem – mondta halványan elmosolyodva. – Félix, lennél szíves? – intett a másik vámpírnak. A következő pillanatban pedig az Edward felé vezető folyosó egy részén lángok csaptak fel egy szakaszon. Azután acélpengék csúsztak ki a falakból. A legvégén pedig valami gőzölgő, büdös dolog volt. – Három dolgon kell átjutnod, mint láthatod – kezdett bele Sarah. – Először a lángokon, amik fognak a bőrödön, ahogy Max bőrén is fogtak, tehát tetőtől talpig tele leszel égési sérülésekkel egy öröklétre. Másodszor áthaladsz az acélpengéken, amelyek áthatolnak a bőrödön további hegeket, és tartós koordinációs károkat okozva. Végezetül pedig át kell menned a savon, ami ilyen legyengült állapotodban valószínűleg megvakít. Ha engem kérdezel ez a másik kettő után már kegyelemdöfés, mert nem kell többé látnod, hogy mi lett belőled. A szépséged, és az életed egy szempillantás alatt meghal, ha a férjed tovább él. Mi a döntésed? Végignézed, ahogy meghal, és téged kiengedünk utána, mert a Volturi ezzel bosszút állt, vagy kiszabadítod őt, és utána, ha még kellesz neki, akkor magával vihet téged. Mit választasz? – nézett rám kérdőn. Én pedig nagyot nyeltem, majd kivettem a kezéből a kulcsot. Inkább egy örökkévalóság csúnyán, akár Edward nélkül is, de annak tudatában, hogy él, minthogy végignézzem a halálát. – Nocsak, érdekes fejlemény – mosolyodott el Sarah.

-         Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? – kérdeztem remegő szájjal. Ha sírni tudnék, akkor már régen zokognék. Ez fájni fog. Nagyon fog fájni, de Edward jól lesz. Megmenthetem, még nem késő.

-         Parancsot teljesítek, és neked sem lenne kötelességed ezt megtenni. Szóval, ha felkészültél, akkor már indulhatsz is.

-         Nem, Bella ne merészeld – kiabált rám Edward. – Nem érek ennyit.

-         De érsz, még ennél többet is – mosolyogtam rá. – Csukd be a szemed, nem akarom, hogy lásd – tettem a zsebembe a kulcsot. – Így emlékezz rám, amilyen voltam, kérlek, ne nézz rám többet, soha – mondtam reszkető hangon.

-         NE, BELLA – üvöltött fel szerelmem. Jasper, és Emmett pedig csatlakoztak hozzá.

-         Ne tedd ezt, valahogy bejutunk – kezdték el még jobban verni a rácsokat.

-         Nincs elég idő – néztem rájuk még egy pillanatra. – Nem kell végignéznetek – fűztem még hozzá.

Majd a kulcsot a zsebembe csúsztattam, és ráléptem a folyosóra. Próbáltam rajta átjutni, hogy ne érjen el a tűz, de hirtelen akadály gördült le a plafonról, én pedig bent ragadtam. A lángok egy pillanat alatt elkezdték marni a bőrömet, én pedig bármennyire is próbáltam elfojtani, nem tudtam visszatartani a feltörő fájdalmas sikolyaimat. Csak az tartott magamnál, hogy hallottam Edward kétségbeesett hangját, ahogy könyörög, hogy forduljak vissza. Legalább egy örökkévalóságnak tűnő percig álltam a tűzben, amikor hirtelen a lángok eltűntek. Nem is akartam tudni, hogy hogyan nézek ki. A testem tele lesz forradásokkal, a hajam pedig érezhetően, szinte teljesen megégett. Talán nem is maradt belőle semmi.

-         Az elsőn már túl is vagy, Bella, ez hihetetlen – hallottam meg Sarah hangját a hátam mögül.

-         Jasper, bármi áron öljétek meg, kérlek – néztem rá komolyan.

-         Sokáig fog szenvedni – válaszolta fivérem.

-         Köszönöm – néztem rá hálásan. Talán most láttam őt utoljára. Csak akkor vettem észre, hogy Edward engem néz fájdalmas szemekkel. – Mondtam, hogy ne nézz rám – próbáltam meg eltakarni a testem.

-         Édesem, még mindig gyönyörű vagy – mondta Edward határozottan. Én viszont nem hittem neki. Pontosan tudtam, hogy hogyan nézek ki, hiszen látom a karjaimat, és a lábaimat. Az arcom sem lehet jobb állapotban.

-         Csukd be a szemed – könyörögtem megint.

-         Ha nem indulsz tovább, akkor kaphatsz még egy adag tüzet – állapította meg Sarah.

Én pedig csukott szemmel, és remegő lábakkal indultam tovább. Össze fognak kaszabolni. A pengék az égett húsba fognak vájni, még jobban eltorzítva ezzel a már amúgy is megcsúnyult testemet. Nem akartam látni, hogy mi fog történni, ezért csak próbáltam minél előbb átérni. A vége előtt azonban ismét falba ütköztem. A következő pillanatban pedig legalább száz, ha nem ezer penge hasította fel a testemet, és ez talán még a tűznél is sokkal rosszabb volt. Még soha életemben nem fájt ennyire semmi. Még az átváltozás is sétagalopp volt ehhez képest. A talpam már semmire nem reagált, így a hasamra zuhantam, és azt hittem, hogy ott menten meghalok. Ha nem lennék vámpír, akkor már régen holtan feküdnék itt a földön. Miután a heves rohamnak vége lett, amit a pengék intéztek ellenem fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. A sebek már elkezdtek összeforrni, hiszen vámpír vagyok, de a lábaim mégsem tették azt, amit én akartam. Ezek lehetnek azok az idegi sérülések, amikről Sarah beszélt. Mozgásképtelen lábakkal a kezeim segítségével kúsztam tovább a célom felé. Amikor hirtelen alulról és felülről is beborított engem a sav. Próbáltam minél jobban összeszorítani a szemeimet, de még így is bejutott valamennyi a szemhéjamon át, így újra a fájdalmas sikolyaim töltötték meg a helyiséget. Próbáltam magam minél kisebbre összehúzni, de minden hiába volt. A fájdalom egyre nagyobb lett, és ha ez lehetséges, vámpír létemre kis híján elájultam a fájdalomtól. Amikor pedig legközelebb megpróbáltam kinyitni a szemeimet csak a sötétség várt rám. Nem láttam semmit. Ahogy Sarah is megmondta. Megvakultam, soha többé nem látom Edward arcát. Csak ezt az egyet sajnálom, mert ő még láthat engem olyannak, amilyen voltam ezelőtt. A régi fényképeinken még nem voltam torz, és undorító.

-         Kicsim, miért tetted ezt magaddal? – zokogta szerelmem.

-         Mert soha nem hagynám, hogy bajod essen – nyögtem határozottan. – Jövök már, édesem, mindjárt – kúsztam tovább. Egészen addig, amíg el nem értem a lábát. Ez jó kiindulópont volt. Innen már csak a láncait kell megtalálnom.

-         Szép volt – kezdett el tapsolni Sarah, legalábbis a hang alapján. – Nem értelek téged, Bella – sóhajtott fel. – Elmehettél volna, még élhettél volna – csóválta meg a fejét.

-         Va…la…mi töb…bet ér, mint a szép…ség – válaszoltam akadozva. Majd hirtelen összerándultam, mert valaki hozzámért.

-         Nincs semmi baj, Bella, én vagyok az, Emmett – emelt fel óvatosan.

-         Hogyan tudtál?

-         Kinyílt a rács, amikor elérted Edwardot. Most ne beszélj, pihenned kell, és vért kell kapnod – mondta gyengéden. – Rendbe jössz, rendbe teszünk valahogy. Majd Carlisle megoldja.

-         Félek, hogy ezt nem tudja megoldani – mondtam szomorúan. - Edward? – nyújtottam ki a kezem. – Ugye jól vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Jól vagyok, édesem – mondta keserűen.

A következő pillanatban pedig már meg is éreztem egy finom érintést. Ami sajnos csak egy pillanatig tartott, mert azonnal felszisszentem a fájdalomtól. Egyszerűen nem tudok megmozdulni. Vajon egy vámpír belehalhat az ilyen sérüléseibe?

-         Mit tehetünk érte? – hallottam meg Jasper hangját.

-         Nem tudom, mindenesetre minél előbb haza kell vinnünk Carlisle-hoz – mondta szerelmem. – Emmett, kérlek, add őt ide nekem – mondta halkan Edward. Majd óvatosan átvett engem Emmettől.

-         Ne nézz rám – motyogtam halkan.

-         De nézlek, és nem érdekel, hogy hogyan nézel ki, számomra örökké gyönyörű leszel, akkor is, hogyha így maradsz, ahogy most vagy – mondta ellentmondást nem tűrve. – Nekem így is csodaszép vagy.

-         A fenébe, ezek tényleg szeretik egymást – szusszantott fel Sarah.

-         Nagy kár, pedig játszhattunk volna még velük – vágta rá Félix. – Még soha nem láttam ilyesmit. Egy vámpír önként megcsonkítja magát, mert a szerelme életét akarja menteni.

-         Te talán nem tennéd meg értem? – kérdezte a lány.

-         Hát, drágám, ehhez a mi kapcsolatunk nem elég mély. Sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha Marcus hagyja, hogy megerőszakoljalak Bella szeme láttára. Bírom a közönséget.

-         Perverz – nevetett fel a lány.

-         Megszokhattad volna már néhány száz év alatt, hogy soha nem voltam szabatos – mondta határozottan.

-         Azt hiszem, hogy valamiről súlyosan lemaradtam – suttogtam halkan.

-         Hajaj, nagyon is sok dologról. Például arról, amikor a férjed rám vetette magát, méghozzá hatalmas élvezettel. Azonnal megfeszült, aminek meg kellett feszülnie a nadrágjában – mondta nevetve. Én pedig önkéntelenül is felszisszentem, és megmerevedtem szerelmem karjaiban. Hogy mondta? Az lehetetlen. Edward soha.

-         Ne hallgass rá, Bella – vágta rá Emmett. – A csaj átvert minket. Pontosan úgy nézett ki, mint te. Csupán azért vetette rá magát Edward, mert megtévesztette, de Edy fiú azonnal rájött, hogy nem te vagy az.

-         Akkor jó – engedtem el megviselt testemet újra, férjem karjaiban.

-         Na, eleget bájcsevegtünk – mondta Félix. – Itt az ideje, hogy jelentsünk a Mesternek – fűzte még hozzá. Majd hatalmas csattanásokat hallottam a fiúk pedig egy emberként üvöltöttek fel.

-         Mi történik? – kérdeztem reszketve.

-         Bezártak minket, Bella, nem engednek el – mondta Edward. Majd óvatosan leült velem, de nem engedett el egy pillanatra sem. – Próbálj meg ellazulni, kicsim. Talán úgy nem fog fájni annyira. Úgy sajnálom, ha nem jövök ide, akkor ez nem történik meg.

-         Meg akartál menteni engem, és ezért öröké hálás leszek neked. Tudom, hogy nem a te hibád, ami történt. Újra megtenném érted – mondtam határozottan.

-         Na jó, ez nekem már sok, menjünk, és hozzuk ide a Mestert, bármelyik pillanatban megérkezhet – mondta Sarah. Majd néma csend lett.

-         Ne ijedj meg, rád terítem az ingemet – hallottam meg Emmett hangját. Majd egy finom anyag érintését éreztem a testemen. – Nem fáj így? – kérdezte kedvesen.

-         Már nem vészes. Azt hiszem, hogy kezdenek összeforrni a sebek. Talán néhány óra múlva már nem fognak fájni.

-         Rendbe hozunk téged, ne félj – mondta Jasper. – Most pedig aludni fogsz egy kicsit, a fájdalmadat nem tudom megszüntetni, de elaltatni el tudlak.

-         Meg fogtok ölni, ugye? Csak nem akarjátok, hogy fájjon – húztam össze magam olyan kicsire, amilyen kicsire csak tudtam. Valahogy féltem a haláltól. Tudtam, hogy ez a helyes, és jól teszik, ha megölnek, de mégis rettegtem a végleges elmúlástól. Nem akartam elhagyni a családomat. Már elvesztettem őket kétszer is, harmadszor már nem élném túl. Habár, tulajdonképpen nem is kell túlélnem, hiszen már végleg halott leszek. Ez elég buta gondolat volt jelen helyzetben.

-         Dehogy fogunk megölni, Bella, ne beszélj butaságokat – döbbent meg Edward. – Szerinted hagynám, hogy bárki is hozzád érjen? Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is hozzád érjen.

-         Csak aludni fogsz, Bella, esküszöm, hogy soha nem bántanánk. Engedd el magad, kérlek – simított végig Jasper az arcomon. Legalábbis azt hiszem, hogy Jasper volt, majd lassan elragadott az öntudatlanság…

(Edward szemszöge)

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, amikor felébred. Mit tehetnék, hogy elhiggye, hogy ő még így is ugyanaz a Bella, akit én szeretek. Nem érdekelnek a sebek, a hegek, a vakság, semmi, ami vele történt, mert ő az én feleségem. Akkor is az, hogyha Carlisle ezt nem tudja rendbe hozni. Egyszerűen nem érdekel, hogy Bella mit gondol, de akkor is boldogok leszünk egymás mellett. Ahogy az idő múlt a sebek lassan behegedtek, és egyre jobb lett a helyzet. Talán, ha Jasper egy-két napig tudja kábítani, akkor mire felébred már semmi sem fog fájni neki. Legalábbis nagyon remélem. Gyorsan gyógyulunk, bár nem bánnám, ha tudnánk szerezni valahonnan egy kis vért, hogy gyorsabb legyen a folyamat.

-         Lám… lám… lám, hát nem öltétek meg a kicsikét. Nem mondod komolyan, hogy még így is meg akarod tartani. Nézz rá, egy élő roncs. Vétek életben hagyni. Egyáltalán hol jelenhetnél meg vele? Úgy néz ki, mint egy szörnyeteg – mondta a Sarah nevű lány gúnyosan.

-         Ő a feleségem, és még így is százszor szebb, mint te. Neki a lelke is szép, nem csak a teste. Te ezt el tudod mondani magadról? – kérdeztem vissza dühösen.

-         Tehát nem adod meg neki a kegyelemdöfést? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Soha nem lennék képes megölni, még akkor sem, hogyha ő könyörögne érte. Tudom, hogy eljön még az idő, amikor Carlisle képes lesz segíteni rajta, addig pedig így szeretem, ahogy van – vágtam rá.

-         Na és mondd csak, hogyha Carlisle soha nem lesz képes rá, hogy meggyógyítsa, vagy javítson a helyzetén? – kérdezett vissza.

-         Akkor is szeretni fogom. Ezen semmi sem változtathat – mondtam ellentmondást nem tűrve. Hiába próbál engem meggyőzni arról, hogy Bella így már nem tökéletes. Mert ő mindig is az lesz. Teljesen mindegy, hogy mit akarnak nekem bebeszélni. – Hagyj békén minket, hacsak nem vért hoztál a feleségemnek.

-         Nem hoztam neki semmit. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy kegyelmes voltál-e hozzá, de úgy látom, hogy gyáva vagy megtenni.

-         Nem, van elég bátorságom, hogy együtt nézzünk szembe ezzel a helyzettel – vágtam vissza.

-         Georgina, elég lesz – lépett be Marcus. Láttam már az arcát Carlisle régi festményén. – Ne kínozd tovább a fiút, és a testvéreit. Engedd el az elméjüket – adta ki az utasítást Marcus. - Edward is, és Bella is eleget bizonyított arról, hogy ez igaz szerelem. 

Mire a rácsok lassan eltűntek, és egy hatalmas szobában találtuk magunkat. Döbbenten néztem körbe, majd szerelmemre pillantottam. Az arcán a hegek egyre halványabbak lettek, majd szép lassan eltűntek. A ruhája, ami a bőrébe égett újra a régi fényében pompázott. A szemhéjai, amelyek összeforrtak a savtól újra különváltak. A pillái visszanőttek, a tincsei is újra a derekáig értek.

-         Hogyan? – kerekedtek ki a szemeim.

Ez lehetetlen. Hiszen láttam, és éreztem, hogy min megy keresztül szerelmem. Ráadásul, hogyha a mi elménkkel még el is hitették ezt az egészet, az övébe nem tudnak behatolni. Az lehetetlenség. Ki van zárva, hogy áthatoltak Bella pajzsán. Az csak akkor sikerülhet, hogyha Bella is beleegyezik. Bárkit nem enged be az elméjébe. Nem értem.

-         Tudom, hogy feleséged elméje tökéletesen védett, de, amit kevés vámpír tud, hogy azt a pajzsot ki is lehet kerülni. Méghozzá könnyebben, mint hinnéd – magyarázta Marcus.

-         Eddig még nem sikerült senkinek – állapítottam meg. Bár belük ujjongtam, hogy szerelmemet, és minket is csak átvertek, így Bella boldog lesz, amikor felébred.

-         Nos, ami azt illeti, nem törtük át a pajzsát, mert az lehetetlen. Viszont megkerülni, meg lehet, amint mondtam – állapította meg.

-         Na és mégis, hogyan kerülték meg? – tettem fel a következő kérdést.

-         Egyszerű, a szarvas, amit kapott mérgezett volt – rántotta meg a vállát.

-         A vámpírokon nem fognak a mérgek – tiltakoztam azonnal.

-         Valóban? Ittál már kábítószeres véréből? A vámpír ugyanúgy repül tőle, ahogy az áldozata. Hiszen a vérében van, ami belénk kerül, a te részed lesz addig, amíg el nem égeted. Kapott egy erős hallucinogént, amit nekünk már csak be kellett indítani. A félelem, és rettegés, amit az elvesztésed miatt érzett, a fájdalom, amit az agya tett valóságossá, amikor az agya látta a lángokat, a pengéket és a savat, mind-mind csak azért volt lehetséges, mert a szer a vérében van.

-         Mikor ürül ki a szervezetéből? – kérdeztem rá azonnal.

-        Két nap múlva, nagyjából – válaszolta Marcus készségesen. – Addig jobban jártok, hogyha kábítjátok, mert ő még úgy fogja hinni, hogy megtörtént mindaz, amin keresztülment.

-         Na és, ha felébredhetett, azután mi a terve? – kérdeztem rá az engem leginkább foglalkoztató kérdésre.

-         Nos, ha felébredt, akkor nekünk, hármunknak beszélnünk kell egymással, addig is érezzétek otthon magatokat – sétált ki a vezető a szobából, az ajtó pedig azonnal bezárult mögötte…