La Push vámpírja - 50. fejezet

50. fejezet



Sziasztok! Ma szép kerek számokat ünnepelünk. Ötvenedik fejezet, és kétszáz rendszeres olvasó :D Ez már nem semmi :D
Puszi, Drusilla


(Johanna szemszöge)



Amikor felnéztem megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem az tart a karjaiban, akire gondoltam, de az még jobban meglepett, hogy még csak nem is ismerem az illetőt. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a nő, csak azt éreztem, hogy jó volt a karjaiban lenni. Valahogy olyan megnyugtató és biztonságos, mint amikor az édesanyja öleli át a gyermekét.

- Ne haragudjon, asszonyom, de attól tartok, hogy összetéveszt valakivel – bontakoztam ki az öleléséből.

- Nem hinném, kedvesem. Te vagy Johanna, igaz? – kérdezte halványan elmosolyodva. Milyen kedves arca van. A szeméből pedig csak úgy sugárzik a szeretet.

- Igen, én vagyok, de ön kicsoda? – kérdeztem félre biccentett fejjel.

- Esme Cullen vagyok – mosolyodott el lágyan. – Azt hiszem, hogy a férjemet elég jól ismered – fűzte még hozzá.

- Ön Mrs. Cullen? – néztem rá kikerekedett szemekkel. Milyen gyönyörű, pont, mint a férje. Különös család. Tuti, hogy van a háttérben valami hókusz-pókusz, az összes Cullen genetikailag tökéletes. Márpedig az fizikai képtelenség. Főleg, hogy a gyerekeik nem is a sajátjaik, hanem örökbefogadottak.

- Igen, de inkább csak Esme, ha megkérhetlek – simított ki egy könnycseppet a szememből.

- Carlisle, elmondta, hogy miért túlórázik mostanában annyit? – hajtottam le a fejem. Nem volt jogom elrabolni a családfőt a feleségétől. Bár azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a mentorom megszegte az orvosi titoktartási esküjét.

- Nem, egy szót sem szólt – tudtam, hogy nem a doktor árult el. Akkor viszont honnan tudja? - Nem szoktunk a munkájáról beszélni, hiszen nem lenne etikus, de rólad már mesélt. Elmondta, hogy mennyire lelkes és tehetséges tanítvány vagy. Egyfolytában rólad áradozik.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, ma bementem meglátogatni Carlisle-t, de nem találtam meg. Viszont az egyik nővérből sikerült kiszednem, hogy ma elvileg itt műt, ebben a kórházban. Gondoltam, hogy örülne egy kis meglepetésnek, mivel mostanában elég keveset láttam. Még elcsíptem, mielőtt bement volna a műtőbe, és ő kért meg rá, hogy ha már úgyis itt vagyok, akkor keresselek meg téged, mert biztosan nagyon ideges vagy. Ne haragudj rá, csak aggódik miattad. Tudja, hogy milyen nehéz, ha egy családtagod van a műtőben. Hidd el, tudom milyen érzés. Egyszer régen Belláért is úgy aggódtunk, mint most a testvéredért, és akkor ő volt kizárva a műtőből, majd szétvetette az ideg, pedig ő mindig nyugodt – mondta őszintén. – Ha megengeded, akkor szívesen itt maradnék veled, és megvárnám a műtét végét. Nem akarok tolakodó lenni, vagy ilyesmi, csak szeretnék egy kis támaszt nyújtani, mert úgy látom, hogy egyedül vagy. Hidd el, hogy jól fog esni egy kis társaság – ajánlotta kedvesen. Végül is, megnyugtat a közelsége, és nagyon kedves is. Még talán a mentoromnál is szimpatikusabb. Pedig őt is nagyon kedvelem.

- Nem akarok a terhére lenni – válaszoltam végül. Nincs jogom ráakaszkodni az egész családra. Már így is Dr. Cullenen, és Edwardon élősködöm egy ideje.

- Egyáltalán nem vagy a terhemre, kedvesem. Leülhetek? – kérdezte lágyan, és a mellettem lévő székre mutatott.

- Igen, persze – sóhajtottam fel. Miért ilyen kedves velem mindenki a családból? Kivéve persze Bellát, aki most biztosan még jobban utál, mert Edward mostanában sokat kimarad miattam.

- Köszönöm – mosolygott rám.

Majd helyet foglalt mellettem, és bár kicsit bizonytalanul, de átkarolta a vállamat, ezzel arra késztetve, hogy fejemet a vállára hajtsam. Nagyon finom, és megnyugtató illata volt, mint a levendula. Mindig is a kedvenc illataim közé tartozott. Édesanyámnak is hasonló illata volt. Már legalább egy órája ültem így, a fejemet Esme vállára hajtva szótlanul, amikor éreztem, hogy a nyakam zsibbadni kezd. Nem akartam eltávolodni, de már nagyon kényelmetlen volt ez a pozíció, úgyhogy fájdalmas nyögés kíséretében elhúzódtam Esme megnyugtató karjaitól.

- Nem akarsz ledőlni egy kicsit? – kérdezte kedvesen.

- Nem, itt akarok lenni, amikor Carlisle kijön onnan, azonnal tudnom kell, hogy hogy ment – böktem a műtő felé. Inkább egy hétig fizetem a masszázst, de kizárt, hogy elhagyjam a műtőajtó tíz méteres körzetét.

- Rendben, akkor majd megkérem Edwardot, hogy hozzon neked valami kényelmeset, ha ide indul – vette elő a telefonját. Már éppen rá akartam szólni, hogy itt nem telefonálhat, amikor már vissza is süllyesztette a zsebébe a készüléket. Majd gyengéden rám mosolygott. – Ne aggódj, soha nem használnék telefont a műtő környékén. Egy főorvos felesége vagyok, ezt illik tudnom. Csak meghallottam, hogy üzenetem érkezett. Edward már úton van, és hoz neked néhány dolgot. Úgy tűnik, hogy magától is eszébe jutott, bár a fiam igazi úriember – mosolyodott el boldogan.

- Köszönöm, de ez igazán túlzás – sütöttem le a szemeimet szégyenlősen. – Nem szolgáltam rá a kedvességre.

- Ugyan már, ez nem jótékonykodás. Hidd el, hogy mi csak a javadat akarjuk, mert kedvelünk. Mindenkit érnek veszteségek a világon, de ha ennyire bezárkózol, akkor nem veszed észre a rád kacsintó boldogságot, ami kiabál feléd – mondta komolyan.

- Köszönöm, de ha vége lesz ennek, akkor minden rendben lesz – mondtam határozottan. – Csak a bátyámra van szükségem, és egy kiadós alvásra – fűztem még hozzá.

- Nem zárhattok ki mindenkit – mosolyodott el Esme lágyan. – Egyszer én is elkövettem ezt a hibát, és ez majdnem az életembe és a boldogságomba került. Nem adhatod fel a reményt a szerelemre.

- Tudom, hogy a családotok kedveli Billyt, de én… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Te nem akarod közel engedni őt magadhoz, mert félsz, hogy elveszítheted – fejezte be helyettem a mondatod. Bár én nem ezt akartam mondani.

- Nem, én csak, egyszerűen nem az esetem – hárítottam el az őszinte választ. Pedig tökéletesen beletalált a lényegbe. Eszem ágában sincs bárkit is közel engedni magamhoz. Nem tudnék még valakit elveszíteni az életben. Esme már éppen szólásra nyitotta a száját, valószínűleg, azért, hogy meggyőzzön, de egy kedves hang megállásra késztette. Aminek én is kifejezetten örültem.

- Sziasztok – lépett mellénk Edward. – Hoztam neked néhány dolgot – vigyorodott el. Majd a háta mögül előhúzott egy pizzát, mire a gyomrom azonnal hangos korgásba kezdett. Ezen muszáj volt kuncognom, ahogy Esmének és Edwardnak is. Mohón vettem el tőle a dobozt, és nyitottam fel. Edward a kedvencemet hozta. Tejszínes alap, csirkemell, és paradicsom, dupla sajttal.

- Köszönöm – néztem fel rá hálásan. – Kértek? – nyújtottam feléjük a dobozt. De mindketten diszkréten visszautasították az ajánlatot. Nem igaz, hogy soha nem lesznek éhesek. Alig esznek valamit.

- Mindjárt visszajövök, csak még a kocsiban maradt pár holmi – fordult sarkon Edward.

Én pedig úgy döntöttem, hogy jobb lesz a pizzámnak, ha még melegen elfogyasztom. Úgyhogy neki is láttam az evésnek. Még az első szeletet sem végeztem ki, amikor Edward már vissza is tért, egy nagy rakás holmival. Volt nála egy összecsukható napozó ágy, két pléd, és egy párna. Értetlenül néztem rá, mire csak felkuncogott.

- Mivel Carlisle nem tudta megmondani, hogy meddig tart a műtét, és úgyis tudom, hogy nem akarod majd elhagyni a kórházat, gondoltam legalább kényelembe helyezünk téged – magyarázta a dolgot.

Majd egy picit átrendezte a széksorokat, és elhelyezte a rögtönzött kis fekhelyemet. Néhány nővér rossz szemmel nézte a magánakciót, de Edward elragadóan rájuk mosolygott, majd meghívta őket kávézni. Miután pedig visszajöttek, szerintem azt is megengedték volna, hogy a folyosó közepén kávézót, vagy gyorsbüfét nyissak.

- Kényelmesen fekszel? – takargatott be Esme.

- Igen, nagyon, köszönöm – néztem rá hálásan.

Mire megszorította a kezem, én pedig azonnal belecsimpaszkodtam. Jól esett a közelsége. Szerencsére nem is akarta elhúzni a kezét, hanem engedelmesen mellém ült, és továbbra sem engedett el. Edward pedig átnyújtott nekem egy bögre teát. Kávét szerettem volna, de megígértem Carlisle-nak, hogy többet ma már nem iszom, és a jelek szerint mentorom beárult Edwardnak is, mert nem volt hajlandó csak egy kamillateát hozni nekem. Engedelmesen megittam. Majd éreztem, hogy egyre jobban elálmosodom. Akármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemeimet nem ment. Pedig általában jól bírom alvás nélkül, de most valahogy mégsem megy.

- Ne harcolj ellene, jobb lesz neked, ha pihensz egy kicsit – mondta Edward halkan. Én pedig feladtam az ellenkezést, és hagytam, hogy elragadjon az öntudatlanság.



(Edward szemszöge)



Nem szerettem drasztikus módszerekhez folyamodni, de miután meggyőződtem róla magam is, hogy Johanna lassan rosszul lesz az idegességtől, megfogadtam Carlisle tanácsát, és egy adag altatót csempésztem bele a kamillateába, amit vettem neki. Jobb lesz, ha alszik néhány órát. Miután Johanna engedelmesen megitta a teáját, lassan de biztosan elkezdtek kuszák lenni a gondolatai. Bármennyire is harcolt a rátelepülő fáradság ellen, nem sikerült neki. Úgyhogy a füléhez hajoltam és halkan belesuttogtam.

- Ne harcolj ellene, jobb lesz neked, ha pihensz egy kicsit – mondtam neki halkan. Mire végre feladta a küzdelmet, és engedett az álmosságnak.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Esme, miközben végigsimított Johanna arcán.

- Hidd el, hogy sokkal jobb így neki, mintha az elkövetkezendő hat-hét órát azzal töltené, hogy idegeskedik – válaszoltam határozottan. – Nem fognak este hat előtt kilépni abból a műtőből, mivel nagyon kényes a műtét, és lassan kell haladniuk, mert egy rossz mozdulat, és mindennek vége lehet.

- Rendben, ha ti így gondoljátok, akkor biztosan igazatok van – bólintott rá fogadott anyám.

- Egyébként, ha már itt tartunk. Te, hogy kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian. Biztosan nem Carlisle mondta el neki.

- Alice látta, hogy Johanna kiborul, bemosakszik, és besettenkedik a műtőbe, amiért visszavonják a diplomáját, és egy életre eltiltják az orvoslástól. Azért jöttem, hogy megnyugtassam már amennyire ez jelen körülmények között lehetséges, és megakadályozzam, hogy tönkretegye az életét – válaszolta Esme őszinte aggodalommal a hangjában. – Sajnos félő volt, hogy te elkésel, és már nem tudod megakadályozni a dolgot.

- Akkor majd ismét hálát kell adnunk Alice-nek – mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, hiszen Johanna olyan megfontolt teremtés. Bár most az utolsó családtagjáról van szó, így érthető lett volna, hogyha butaságot csinál.

- Igen, bár haragudott rátok, amiért elhallgattátok előle az igazságot. Na, nem mintha sikerült volna, mert természetesen, ahogy eldöntöttétek, hogy segítetek Johannának, onnantól kezdve persze Alice mindent tudod, de nem járt el a szája, csak ma nekem, mert szerinte én voltam az egyetlen, aki megakadályozhatta a bajt. Egyébként Carlisle és te még megkapjátok a magatokét, mert nekünk nincsenek titkaink egymás előtt – fűzte még hozzá némi szigorral. Bár egyetlen szavát sem gondolta igazán komolyan, mert tudta, hogy miért tettük azt, amit tettünk.

- Sajnálom, anyu – hajtottam le a fejem ártatlanul.

- Jaj, Edward, úgyis tudod, hogy nem is haragszom rád – ölelt magához.

- Persze, hogy tudom, de azért csak meg kell egy kicsit puhítanom téged – kuncogtam fel.

- Meddig fog aludni – kérdezte kíváncsian. – Felébred mire véget ér a műtét?

- Legfeljebb néhány órára ütöttem ki. Még a műtét vége előtt ébren lesz – válaszoltam határozottan. Kicsi volt a dózis, de hatásos. Pont annyi, amennyire szükség volt.

- Rendben – bólintott rá anyám. – Bella? – kérdezte kíváncsian.

- Carlisle úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha csak fokozatosan közeledik Johanna felé, most hogy már tudjuk, hogy miért volt olyan távolságtartó Billyvel. Ezért ha nagy nehezen is, de meggyőztem, hogy várja meg, míg Justin felébred – mondtam halkan. Bella nem nagyon örült neki, hogy nem jöhetett most velem, hogy támogathassa Billy bevésődését, de azért megígérte, hogy jó lesz, és ma La Push határain belül marad.

- Van benne logika, főleg, hogy a kapcsolatuk nem indult túl szerencsésen – bólintott rá Esme.

A következő néhány órát csendben töltöttük. Johanna néha-néha megrándult álmában, amennyire beleláttam a tudatalatti gondolataiba annyi biztos volt, hogy arról álmodik, hogy nem sikerül a műtét. Esme ilyenkor mindig nyugtatóan simogatni kezdte az arcát, és a haját, amitől néhány perc alatt megnyugodott, és álomtalan lett az álma. Hat órával később pedig lassan ébredezni is kezdett. Éppen hogy kinyitotta a szemét kinyílt a műtőajtó, és Carlisle lépett ki rajta. Johanna egész testében megremegett, majd azonnal felpattant és Carlisle elé sietett.

- Minden rendben – mosolyodott el fogadott apám. – Volt egy kisebb gond közben, de még időben sikerült elhárítani a problémát, és eltávolítottuk a rögöt is. Most még alszik, de holnap reggel már képes lesz újra mozogni – magyarázta boldogan. – Dr. Coleman még lezárja a sebet, aztán minden kérdésedre válaszol – simított végig Johanna karján.

- Köszönöm – ugrott a nyakába Johanna. Majd sírni kezdett, de ezek szemmel láthatóan az öröm könnyei voltak. A megkönnyebbülés, és a testében szétáradó boldogság pillanatai. A gondolatai most először voltak igazán, felhőtlenül boldogok, amióta megismertem.

- Nincs mit, Johanna. Örülök, hogy segíthettem – válaszolta neki Carlisle.

Miközben visszaölelte őt, majd Esme is csatlakozott a kettősükhöz. Fogadott anyám most sem hazudtolta meg önmagát, már most lányaként tekintett Johannára. Bár tény, hogy én is határozottan megkedveltem ezt a lányt. El tudnám képzelni húgomként. Persze csak képletes értelemben. Eszünkben sincs átváltoztatni, csak támogatni szeretnénk, ameddig szüksége van rá, és ha ő is akarja, akkor még azután is. Hiszen nemsokára meg fogja tudni az igazságot arról, hogy vámpírok és vérfarkasok léteznek. Billy el fog neki mondani mindent.

- Bemehetek hozzá? – kérdezte kisség zavarban. Majd kibontakozott a szüleim öleléséből. Nem volt hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, ezért kényelmetlenül érezte magát hosszabb távon az ölelő karok között.

- Még nem hozták ki a műtőből, de nemsokára visszaviszik a százas szobába, és utána bemehetsz, de csakis steril ruhában - válaszolta Carlisle. – Már vitettem be neked is egy ágyat, mert úgy sejtem, hogy most sehogy nem lennénk képesek elrángatni innen, és nem is akarunk. Holnapra elengedlek. Holnapután pedig átszállíthatjuk Justint a mi kórházunkba, ahol felügyelni tudom a rehabilitációját – mondta határozottan.

- Nem is tudom, hogy mit mondjak – csordult ki egy könnycsepp Johanna szeméből.

- Semmit, örülök, hogy boldognak látlak – simította ki Carlisle az apró sós cseppecskét a szeméből. – Most pedig menj az öltözőbe, már előkészítették a nővérek neked a zuhanyzót és a ruhát is, hogy be tudj menni a szobátokba. Én is itt maradok éjjelre, ahogy Dr. Coleman is, hogy még véletlenül se legyen semmi baj – magyarázta Johannának. - Ugye nem baj, kedvesem? – fordult Esme felé.

- Természetesen nem, maradj csak. A lényeg, hogy Justin meggyógyuljon. Akkor mi megyünk is – ölelte meg még egyszer Johannát. – Majd csókot nyomott Carlisle ajkaira. – Hazaviszel, Edward? Akkor a kocsi itt maradhat Carlisle számára – fordult felém fogadott anyám.

- Hát persze – nyújtottam felé a karomat.

- Viszlát, kedvesem – nyomott egy puszit Johanna arcára is.

- Köszönöm, mindent – mosolygott rá a lány.

- Ugyan, kicsim. Nem tettem semmit – legyintett Esme.

- Dehogynem, nagyon is sokat segítettél – mosolygott rá Johanna. – Neked is köszönöm, Edward – fordult most felém.

- Nincs mit, de most menj. Már várnak rád – mosolyogtam rá. Justint most vitték vissza a szobájába.

Johanna arca azonnal felderült, majd el is sietett az öltöző felé. Esme pedig még egyszer megcsókolta Carlisle-t, majd elfogadta az általam felajánlott kart, és így elindulhattunk hazafelé, hogy elmondjuk a jó hírt Bellának, amit mondjuk Alice már nagy valószínűséggel kikotyogott, de most még ezt is megbocsájtom neki.



(Johanna szemszöge)



Gyorsan letusoltam, majd néhány perc alatt fel is öltöztem, és azonnal a százas szobába siettem, ahol Justin már az ágyán feküdt, ahogy az elmúlt tíz évben is. Ezúttal viszont holnap reggel fel fog ébredni. Vége a szenvedéseinknek és újra egy család lehetünk. Soha többé nem fogom hagyni, hogy bármi baj történjen vele. A rehabilitáció alatt pedig végig mellette leszek, ez biztos. Még elég hosszú út áll előttünk, de van még néhány tartalékom, amiből állni tudom majd a gyógykezeléseket, ahogy eddig is.

- Szia – súgtam a fülébe. Bár tudtam, hogy egy szavamat sem hallja, hiszen alszik. – Aludj jól, reggel találkozunk – mormoltam még.

Majd egy kis puszit leheltem az arcára, és a saját ágyamhoz mentem, de nem tudtam elaludni, csak forgolódtam. Végül nagyot szusszantottam, és átsettenkedtem Justin ágyához. Ha az oldalamra fekszem, még éppen elférek mellette. Ott jobban fogom érezni magam, ez biztos. A takarómba csavartam magam, majd felkuporodtam Justin mellé és átkaroltam a derekát. Néhány percen belül pedig el is nyomott az álom. Reggel arra ébredtem, hogy valaki a kézfejemet cirógatja. A szemeim kipattantak, és reménykedve néztem fel.

- Szia, hugi – mosolyodott el halványan Justin.

- Szia – sírtam el magam. A fenébe is. Mindenki azt fogja már hinni, hogy állandóan bömbölök, de nem tudtam megállni. Tíz éve várok erre a két szóra.

- Hé, nincs semmi baj. Most már rendben leszünk – motyogta Justin halkan. Biztosan még az altatás hatása alatt van. Meg egy ideig egyébként is gyorsan fog fáradni, hiszen a szervezete legyengült.

- Hogy vagy? – kérdeztem komolyan.

- Fáj a fejem, de ezt már megszoktam. Azt leszámítva, egész jól – motyogta félálomban.

- El fogsz aludni? – suttogtam a fülébe.

- Van rá esély – mosolyodott el halványan. – Kicsit még kába vagyok. Ne haragudj.

- Dehogy haragszom – ráztam meg a fejem.

- Aludj te is még egy kicsit. Ha már úgyis lebuktál, Dr. Cullennél, akkor akár maradhatsz is – mosolyodott el.

- Dr. Cullen már itt járt? – kérdeztem kissé idegesen.

- Igen, megnézte az eredményeimet, és mért nálam vérnyomást, meg pulzust, úgyhogy bizony rajtakapott, hogy mellém kuporodtál. Egy kicsit nem figyel oda rád, és máris megszeged a kórházi szabályokat, és bemászol egy beteg ágyába – mondta tetetett komolysággal. – Te kis perverz – fűzte hozzá nevetve.

- Úgy látom a humorod a régi – kuncogtam fel én is. Az én bátyám, akkor is, ha kicsit fárasztó néha.

- Van, ami nem változik – helyeselt. – Ha gondolod, akkor a hajad is megcibálom néha, csak azért, hogy tudd, szeretlek – mondta, majd tényleg meghúzott egy tincset.

- Hé – kaptam el a kezét.

- Én mondtam – ásított fel.

- Na, jól van. Most inkább aludj. Mostantól kezdve egyfolytában terrorizálhatsz, de egyelőre pihenned kell - hajtottam a fejem a vállára.

- Oké, doktor néni – nyomott egy puszit a hajamra. Majd el is nyomta az álom, és én is visszaaludtam.

- Johanna – hallottam meg egy lágy hangot. Egy kéz pedig finoman megrázta a vállam. – Fel kell kelned. Én még elnézem neked, hogy befeküdtél Justin mellé, de Dr. Coleman nem hiszem, hogy értékelné, úgyhogy ébresztő, mert mindjárt itt lesz – ismertem fel Dr. Cullent.

- Kelek – pislogtam álmosan. Majd kikászálódtam a bátyám védelmező karjai közül, bár semmi kedvem nem volt ezt tenni. – Sajnálom, de nem bírtam megállni, hogy ne legyek minél közelebb hozzá – néztem bűnbánóan mentorom szemébe.

- Én nem haragszom, de Dr. Coleman sokkal szigorúbb jelenség, mint én. Úgyhogy a lényeg, hogy ne lásson meg a beteg ágyában.

- Értem – bólintottam. Örültem, hogy Dr. Cullen nem haragudott meg rám.

A következő két nap szinte egy pillanat alatt elszállt mellettem. Justin eredményei tökéletesek voltak, és egyre tovább képes volt ébren maradni, bár sajnálatos módon a karjait, és a lábait még csak legfeljebb egy percig tudta használni. Fel kell erősítenünk. Még lábra sem tud állni egyelőre, de ez változni fog. A rehabilitációnak semmi akadálya, úgyhogy ha odaérünk a forski kórházba el is kezdjük. Dr. Cullen megengedte, hogy én foglakozzam Justin rehabilitációjával, természetesen az ő felügyelete alatt, egy feltétellel. Egy másik beteget is kapok a fivérem mellé. Én persze azonnal beleegyeztem, hogy elvállalom a másik pácienst is. Az orvos pedig már ott vár ránk. Dr. Coleman pedig azt mondta, hogyha bármi baj van, akkor nyugodtan szóljunk neki, és ideutazik. Majd szétvetett a boldogság, amikor beértünk a már jól ismert kórházba, és Justint én magam toltam be a harmincas szobába, ahol a másik beteg már várt ránk.

- Hello, Johanna Moore, és rehab sorstárs – csendült fel az ismerős, mosolygós hang.

- Billy Black – forgattam meg a szemeimet. Ezért még megkapja a magáét Carlisle Cullen. Akár a mentorom, akár nem.

- Haver – intett felé Justin is.

Én pedig gyorsan segítettem Justinnak felszállni az ágyra, majd azonnal Dr. Cullen irodája felé vettem az irányt. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

La Push vámpírja - 49. fejezet

49. fejezet




(Edward szemszöge)



Másnap reggel, ha nehezen is, de elszakadtam Bellától, hogy elindulhassunk Johannához, onnan pedig Justinhoz a kórházba. Már az ajtóban jártunk fogadott apámmal, amikor Bella még visszahúzott egy utolsó csókra, mielőtt elmegyünk Johannáért.

- Mit csinálsz ma nélkülem? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Talán kivételesen újra kedvet kapok a vásárláshoz, mivel ma Emmett lesz a személyes hordárunk – csillant fel a szeme.

- Gonosz vagy – csóváltam meg a fejem.

- Ez van, így kell szeretni – rántotta meg a vállát. – Egyébként nem tennék ilyet, már eleget szekáltam Emmettet mostanában. Megnézem, hogy hogy vannak a fiúk, és Nahtalie meg Gabriella. Tegnap nehéz napjuk volt. Estére viszont ott leszek. Hova is foglaltál nekünk szobát?

- Hát igazából csak Port Angelesben, mert gondoltam, hogy jobb, ha most nem megyünk túl messzire, hátha történik valami.

- Oké, akkor este Port Angelesben. Ott csak egy szálloda van, igaz? – kérdezte elgondolkozva.

- Igen, csak egy. Nem tudod eltéveszteni – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – sóhajtott fel. Vámpír létére még mindig nem tökéletes a tájékozódó képessége. Ez aranyos.

- Este találkozunk – nyomtam még egy puszi a szájára. Majd Carlisle után siettem, aki már a kocsiban várt.

- Bocsi – néztem fogadott apámra bocsánatkérően.

- Semmi baj, üdítő látvány téged is végre boldognak látni – legyintett. – Viszont most már induljunk, hogy Johanna ne várjon ránk sokáig.

- Ugyan már. Az én vezetési stílusommal, három perc és ott vagyunk – pörgettem fel a motort.

- Azt tudom, ezért is vagyok hálás, amiért Johannával nem így hajtod ezt a szerencsétlen autót. Szegény lány idő előtt kapna szívrohamot.

- Tudok kíméletesen vezetni, ha akarok, csak úgy unalmas – forgattam meg a szemeimet. – Na, de induljunk – tapostam a gázba. A kocsi pedig hatalmas porfelhőt hagyott hátra maga után, amikor kifaroltunk.

Rekordidő alatt értem oda Johanna házához. Összesen két perc, három másodpercbe telt. Bár ha egy rendőr lefülelt volna, akkor egy életre ugrana a jogsim. Amit három perc alatt megoldanék, mert simán hamisítok egy másikat, de azért kellemetlen lenne, ha vámpír létemre lebuknék. Amint odaértünk az ajtó szinte rögtön kivágódott, és Johanna lépett ki rajta, és hatalmas lelkesedéssel köszönt nekünk. Már alig várta, hogy ő és Carlisle elkezdjék a felkészítést. Szokásunkhoz híven kinyitottuk előtte a hátsó ajtót, és ő már gondolkodás nélkül foglalta el a helyét a hátsó ülésen. A jelek szerint már teljesen túljutott az autó fóbiáján, aminek örülök, mert szörnyű volt a fejében lejátszódó lehetséges haláleseteinket nézni.

- Mivel kezdjük? – kérdezte izgatottan Carlisle-t.

- Csinálunk egy újabb felvételt a problémáról, azután pedig rutinvizsgálatok. Vérkép, pulzus, vérnyomás, ha pedig minden rendben van, akkor három nap múlva ideér a barátom Dr. Coleman, és ha ő is egyetért velem, akkor meg is műti Justint – magyarázta Carlisle.

- Nagyszerű – mondta Johanna izgatottan. Már most teljesen biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj, pedig, ahogy Carlisle elmondta, azért nem lesz sétagalopp a műtét.

Nem telt sok időbe, és már a kórház előtt is álltunk. Johanna, mint mindig előresietett, és berontott Justin szobájába. Nagyon édesek voltak így együtt. Kár, hogy nem tolmácsolhattam Justin gondolatait a húgának, mert néha alig bírtam visszatartani a nevetést, de azért nagy nehezen türtőztettem magam. Van a srácnak stílusa, és humora is az egyszer már biztos. Szerencsétlen tíz éve éhezik, mert az infúzió nem igazán elégíti ki az étvágyát, úgyhogy egyfolytában követeli gondolatban, hogy most már egy kis kólát kérne vénásan, és lehetőség szerint hozzá egy sajtburgert és egy adag sült krumplit. Aztán levezetésnek egy egész tál meggyes pitét, fagyival. Ha nem tudnám, hogy ember, azt hinném, hogy vérfarkas gének vannak benne, mert annyit akar enni, hogy az már fizikai képtelenség. Ráadásul pont olyan egészségtelen táplálkozásra vágyik, mint a húga. Tegnap itt a kórházban Johannának is rendeltünk egy kis főzeléket, hogy egyen valami mást is a pizzán kívül, erre fel volt háborodva, hogy mindenféle azonosítatlan zöldségmaradvánnyal akarjuk megetetni, aztán „evett” négy kávét sok cukorral, meg egy zacskó mazsolás drazsét. Azóta Carlisle nem próbálja egészséges étkezésre szoktatni a tanítványát, mert még a pizza is jobb, mint a koffeinmérgezés mazsolás drazséval.

- Szia, Justin! Már csak néhány nap – szökkent testvére mellé Johanna, és megfogta a kezét.

- Szia, hugi! Mostanában nagyon sűrűn jössz, hála az égnek, mert ha tudnád, hogy micsoda begyöpösödött alakok dolgoznak itt. Mind karót nyelt, az egészen biztos. Ráadásul valami idióta tűpárnának néz. Tegnap is belém bökdöstek vagy három akármit, miután elmentetek, aztán meg alig bírtam elaludni – panaszkodott gondolatban Justin. – Na, sebaj, azért szeretlek, tudom, hogy az én érdekemben szurkáltatsz halálra, de azért még megkapod a magadét, amiért egy időben nem is jöttél a közelembe. Hiányoztál. Unalmas itt nélküled, mert senki nem beszél hozzám rajtad kívül. Meg egyébként is, hé… - morgolódott, amikor Carlisle megszúrta, hogy vért vegyen. – Lassan elfogy az összes, és itt fogok feküdni összeaszalt múmiaként. Komolyan rám van írva, hogy tűpárna? Ha egyszer kikerülök innen, akkor minden orvost összeszurkálok ez biztos. Szerintem már nincs is vénám. Na jó, de legalább ez a Dr. Cullen képes úgy vért venni, hogy egyszer szúr belém, nem csak tippel, hogy hol kéne megszúrni. A múltkor szerintem rám szabadítottak egy tanulónővért, mert hatodszorra sikerült neki. Szerencsétlen kómás betegeket kísérleti nyuszinak használják. Azt hiszik, hogy nekünk úgysem fáj. Bár én a nem is vagyok kómás, de lényeg a lényeg, ez nem fair az öntudatlanokkal szemben. A főorvos, meg csak zöldségnek hív engem már vagy öt éve. Szerinte élek, létezem, de az agyamnak már úgyis mindegy ennyi idő után. Pedig ha tudná, hogy simán elvégeztem a középiskolát a húgom felolvasásaiból. Fősulira meg még mehetek, ha annyira akarok. Bár, ha egyszer kikerülök ebből az állapotból, akkor bulizok, az tuti. Rám férne egy alapos, ereszd el a hajamat. Még nem is ittam alkoholt. Hé, már nagykorú vagyok. Ez az, ha kikerülök innen, akkor az agysejtjeim néhány százalékát feláldozom az alkohol oltárán. Bedobok néhány sört, ahogy szokták mondani. Aztán szerzek valami jó munkát, és meghálálom a húgomnak a sok áldozatot, amit értem hozott. Annyi mindenre vágyott, de semmit nem valósított meg, mert szükség volt a pénzre, hogy engem kezeltessen. Abbahagyta a balettet, feláldozta a kedvenc smaragdos nyakláncát, amit a születése alkalmából kapott még csecsemőként. Anya szinte minden ékszerét, kivéve a jegygyűrűjét. Ki tudja, hogy melyik zálogházban lehet már az a kicsi smaragd hold, amit annyira szeretett. Bár visszakaphatná. Ráadásul feladta a szerelmet, az érzelmeket. Mindent gépiesen csinál, és tökéletesen, nehogy egy hiba miatt egy fillért is veszítsen. Ez nem mehet így tovább. Teljesen elvesztette a gyerekkorát, és önmagát is. Én emlékszem még arra az időszakra, amikor boldogok voltunk. Még csak vidámparkban sem volt hatéves kora óta, akkor meg még alig ülhetett fel valamire.

- Kész is vagyunk – vette ki a tűt fogadott apám. Ezzel megszakítva Justin hosszú gondolatmenetét. Mintha láttam volna azt a kérdéses smaragd ékszert abban az ékszerboltban Port Angelesben. Na, ennek majd utána nézek, hátha rátalálok. Billynek történetesen jó esélyeket adhatna a kis medál egy lánccal. Legalább Johanna végre rendesen szóba állna vele.

- Mérjek vérnyomást, és pulzust? – kérdezte Johanna izgatottan.

- Az nagyon jó lenne, én pedig addig Edwarddal elmegyek a leletekért, amiket lekértünk – mondta Carlisle. Johanna pedig bólintott.

- Mi a helyzet? – kérdeztem, amikor kiértünk.

- Szerintem minden rendben lesz három nap múlva. A teste teljesen alkalmas egy műtétre. Nincs legyengülve, és minden eredménye bőven határon belül van. Talán csak egy kicsit alultáplált, de ez amiatt van, hogy nem evett jó ideje normális ételt.

- Azt tudom, pedig szegény már nagyon szeretne – kuncogtam fel. – Bocsi, ez nem kárörvendés, de nagyon mókásak néha a gondolatai. Szerintem a húgával és egy megpakolt asztallal álmodik.

- Ez könnyen előfordulhat. A lényeg, hogy sikerüljön a műtét, utána már élvezheti mindkét vágyát – mosolyodott el Carlisle. – Sajnálom, hogy Johanna nem fordult már korábban hozzám. Akkor a bátyja talán már teljesen jól lenne, de már csak pár nap.

- Öhm… még nem szóltam, de Bellával Port Angelesben éjszakáznánk – mondtam kissé zavarban. Nyilvánvaló, hogy mire készülünk, és nem mintha nem lenne ez természetes folyamat a pároknál, de azért a fogadott apámmal erről beszélni egy kicsit kínos.

- Tudom, fiam. Sajnálom, hogy Emmett nem hagyott békén titeket, de hát tudod milyen, és megértjük, hogy kettesben akartok lenni egy kicsit. Bár tudtuk, hogy mire készültök, mert Bella elkottyintotta Esmének, hogy ma éjjel nem lesztek otthon.

- Nocsak, az én Bellám ilyen kis pletykás lett? – kérdeztem meglepetten.

- Csak Esmének mondta el, de Alice meg már úgy is látta, hogy mit terveztek – legyintett Carlisle. – Emmettet pedig Rose majd féken tartja, hogy ne tudjon utánatok jönni.

- Azért hálásak leszünk – bólintottam rá. Emmett még képes lenne, és ránk nyit, vagy csak lekameráz. Mindenre elszánt, ha egy jó mókáról van szó. Egyébként is bosszút forral Bella ellen.

- Justin egyébként továbbra is olyan aktívan gondolkozik, mint eddig? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, igazság szerint egyre jobban felélénkül, ahogy közeledik a „szabadulás” napja, ahogy ő fogalmaz.

- Nem gondolt arra, hogy fáj a feje? – tette fel az újabb kérdést Carlisle.

- De egyszer említette, hogy már tíz éve fáj a feje. Még tegnap említette – mondtam határozottan.

- Nagyszerű – mosolyodott el Carlisle.

- Eddig nem díjaztad a szenvedést – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Ha fáj neki, akkor az azt jelenti, hogy a sejtek mindenhol életben maradtak a rög ellenére is, és nem szenvedett a közvetlen környezete a problémának károkat. Ez fontos lesz a felépülésben.

- Oh, értem már. Igen, rémlik valami ilyesmi az egyik orvosiról, csak akkoriban még rosszabb volt a technika, így nem nagyon veséztük ki a dolgot – gondolkodtam el.

- Lehet, hogy újra itt lenne az ideje a fejlesztésnek – vigyorgott rám.

- Egyelőre majd szerzek be könyveket. Jobb nekem otthon tanulni, és egyébként is, most a család az elsődleges.

- Jó hozzáállás, legalábbis a családhoz – veregette meg a vállamat. – Ha már a családról beszélünk, akkor tűnés innen. Menj a fele… vagyis a szerelmedhez – javította ki magát Carlisle.

- Rendben, megyek – vigyorogtam rá.

Talán tényleg itt lenne az ideje, hogy megkérjem a kezét? Nem akarom lerohanni azok után, hogy még csak most kezdünk el újra boldogok lenni. A gyűrű már megvolt akkor is, amikor elhagytam. Aznap akartam megkérni a kezét, amikor az a végzetes félreértés történt. Édesanyám gyűrűje, már egy hete a zsebemben lapult, de nehéz volt összeszedem a bátorságom, hiszen Bellának elég negatív élményei voltak a házaséletről. Vajon igent mondott volna akkor? Bár ha a gyermekünket ennyire boldogan várta, akkor valószínűleg igen. Várok még néhány hetet, nem akarom lerohanni. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már a szálloda előtt állok. Gyalog sem volt messze, pedig a kocsit direkt otthagytam Carlisle és Johanna számára. Még van néhány órám, amíg Bella megérkezik. Addig talán megnézem azt az ékszerboltot. Tudom, hogy láttam már azt a smaragd medált. Gyorsan megtaláltam a helyet, amit kerestem, és azonnal bementem. Az eladó persze emlékezett rám. Hát igen, a múltkor nem voltam rest sokat vásárolni nála.

- Jó napot, Uram – mosolygott rám kedvesen. – Segíthetek?

- Igazából igen – viszonoztam a mosolyát, mire a szíve kihagyott egy ütemet. – Egy smaragd, hold alakú medált keresek – néztem körbe.

- Nos, történetesen van egy ilyen medálunk – csillant fel a nő szeme. Majd az egyik pult mögé sietett, és kivette az apró kis ékszert.

- Melyik üzletből való? Milyen modell? – kérdeztem kíváncsian.

- Sajnos nem tudom, Uram – szeppent meg. – Egy fiatal lánytól vette meg a főnököm, akinek sürgősen szüksége volt pénzre. Szegényt nagyon sajnáltam, mert a munkaadóm jó, ha az érték felét kifizette a lánynak. Ráadásul úgy láttam az arcán, hogy a lánc eszmei értéke még sokkal nagyobb, mint bármi másé. Reméltem, hogy egyszer visszajön majd a medáljáért, ezért is tettem viszonylag eldugott helyre, de már egy éve, hogy itt hagyta. Attól tartok, hogy már nem fog érte jönni.

- Emlékszik a lány nevére is esetleg? – kérdeztem ellenállhatatlan mosollyal az arcomon.

- Valami J betűs volt – esett gondolkodóba a lány. – Julie, Joseline, Johan, már a nyelvemen van – nézett rám.

- Johanna? – kérdeztem rá.

- Ez az – mosolyodott el. – Honnan tudta?

- Maradjon köztünk, de ismerem a gazdáját, és vissza akarom juttatni hozzá – mondtam boldogan.

- Ez nagyszerű. Akkor szabad csomagolnom? – kérdezte a lány boldogan.

- Igen, legyen szíves díszcsomagolásba tenni. Én pedig addig még körbenéznék – kezdtem el nézelődni.

- Természetesen, Uram – szólt utánam a lány.

Kíváncsian nézelődtem, és kerestem valamit, ami igazán Bellához illő lett volna. Tudtam még régről, hogy a szolid, kecses darabokat szereti. Tehát valami ilyesmit szerettem volna neki venni. Már kezdtem feladni, hogy megtalálom a megfelelő darabot, de akkor hirtelen megláttam. Egy apró, mélykék csepp alakú kristály medál volt fehérarany foglalatban, és fehérarany lánccal. Tökéletesen illet Bellához.

- Még ezt a medált legyen szíves a lánccal együtt – mutattam meg a kis ékszert.

- Ezt is becsomagolhatom? – kérdezte a lány.

- Igen, legyen szíves – bólintottam rá.

- Azonnal – mondta. Majd kivettem a nyakláncot és felmutatta nekem, hogy így is tetszik-e. Azt kell, hogy mondjam, hogy így még szebb volt. Ez a tökéletes ajándék a kedvesem számára. – Megfelel?

- Igen, tökéletesen – vágtam rá azonnal.

A lány gyönyörű díszcsomagolásokat készített, és nagyon reméltem, hogy elnyeri majd Bella tetszését az ajándékom. A smaragd holdat pedig átengedem majd Billynek, hátha ezzel egy kicsit megtörik a jég Johanna szívében. Tudom, hogy Billy nem akarta a segítségünket kérni, mert nem tartotta tisztességesnek a megoldást, de szerintem, ha elmesélem, hogy mennyire fog örülni a lenyomata ennek a láncnak, akkor azonnal felhagy az ellenkezéssel.

- Köszönöm – mondtam, miután kifizettem az ékszereket. Majd kisétáltam a boltból.

- Mi köszönjük, Uram – szólt utánam a lány.

Az ékszerbolt után rögtön a szállodába mentem, hogy előkészíthessek estére mindent. Amint odaértem felvettem a kulcsot, és a szobánk felé vettem az irányt. Beletettem a kulcsot a zárba, és lassan benyitottam, nagyon reméltem, hogy szép a lakosztályuk. Amint beléptem hatalmas meglepetés ért. Bella feküdt az ágyon, ugyanabban a kék hálóingben, amiben legutóbb várt rám. Döbbent arckifejezésem láttán azonnal felkuncogott.

- Hogy kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, egy kis csellel – villantotta ki a fogait. – A portás fiú igen készséges volt, amikor megrebegtettem a pilláimat. Alice pedig elárulta, hogy mikor jöjjek, hogy még legyen időm elkészülni, mielőtt ideérsz.

- Tehát a hátam mögött flörtölgetsz a személyzettel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Hát ez igazán szép.

- Na és te, hogy szoktad elérni, amit akarsz a csinos hölgyeknél? – kérdezte tettetett morcossággal.

- Jogos – adtam meg magam. Majd gonoszan rámosolyogtam, miközben ráfordítottam a kulcsot a zárra. – A foglyom lettél.

- Oh – nézett rám ijedten. – Mit kívánsz a szabadságomért? – villantak meg a szemei.

- Van néhány ötletem – indultam meg az ágy felé.

- Már félek – kuncogott fel.

- Félhetsz is – bólintottam rá, majd lehuppantam mellé.

A következő pillanatban pedig már szenvedélyesen csókolóztunk. Nem tudtam betelni szerelmem lágy odaadásával, és tökéletes idomaival. Viszont ahogy a hálóing alatt megsimítottam a hasát észrevettem valamit, ami a legutóbb nem tűnt fel. Egy picit kiemelkedett egy csík a bőrén, olyan volt, mintha lenne egy sebhelye. Megszakítottam egy pillanatra a csókunkat, és a hálóinget felemelve kezdtem el vizsgálni a hasát, és ha bár csak alig látszott, de egy nagyobb csík húzódott végig a hasán.

- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

- A vágás, amin Jake kiemelte Anthonyt. Valamiért nem tűnt el, hanem heges maradt – hajtotta vissza a hálóinget idegesen. – Zavar téged, igaz?

- Dehogy – vágtam rá azonnal. – Ne butáskodj. Csak a legutóbb nem tűnt fel.

- Akkor nem igazán a hasammal foglalkoztál – mosolyodott el halványan.

- Ez is igaz – villantottam rá a féloldalas mosolyomat.

- Tényleg nem zavar? Tudom, hogy elég nagy – harapta be az alsóajkát.

- Egyáltalán nem nagy, és alig vettem észre, úgyhogy emiatt nehogy zavarban legyél. Egyébként is, a fiunk születése miatt van rajtad, tehát ez a sebhely a világ legszebbje – húztam le a hegről a hálóinget, és végigpusziltam a kis vonalat. Mire Bella végre újra ellazult. Talán jobb lett volna, ha nem is említem? Áh, előbb-utóbb kiderült volna. Jobb ez így. Így rögtön megnyugtattam.

Ezután már nem beszéltünk. Újra csókba vontam kívánatos ajkait, miközben végigsimítottam a teste minden egyes pontján. Hihetetlenül tökéletes volt. Lassan csúsztattam le róla a hálóinget, nem akartam megválni ettől a szép darabtól, és most kedvesem sem ösztökélt gyorsabb tempóra. Miután lekerült róla az apró kis selyemanyag kezembe vettem csodálatos kebleit, és ajkaimmal a nyakát vettem célba, ezzel elégedett sóhajokat kicsalva belőle. Nem siettem el semmit. Kezem csak hosszú idő múlva vándorolt lejjebb, hogy megérinthessem legérzékenyebb pontját a tökéletesen testhez simuló fehérneműjén keresztül. Amint elértem forróságát elégedett nyögés szakadt fel a torkából, ami engem még bátrabb ostromlásra ösztönzött. Ajkaimmal pedig kínzó lassúsággal értem el melleiig. Addig folytattam ezt a nagyon is bizsergető játékot, amíg szerelmem teste meg nem rándult, és fel nem kiáltott a gyönyörtől. Boldogan segítettem neki meglovagolni a gyönyör hullámait, majd amikor csillapodni látszott, gyorsan felpattantam, és ledobáltam magamról minden ruhámat, és őt is megszabadítottam a falatnyi bugyijától. Ezután azonnal kedvesem fölé gördültem, és egy gyengéd mozdulattal összeforrasztottam a testünket. Lágy, elnyújtott ritmusban mozogtam, ahogy Bella is. Mindketten elégedetten sóhajtoztunk, majd olyasmi történt, amire még nem volt példa. Szerelmem halk, ütemes hangot adott ki magából. Leginkább egy doromboló kiscicához tudtam volna hasonlítani. Ez a hang izgatóbb volt, mint bármi más, amit valaha is hallottam. Egyértelműen kifejezte, hogy mennyire élvezi, amit teszek vele.

- Szép a hangod – súgtam a fülébe. Mire a halk dorombolás, kicsit erőteljesebb lett. – Szeretlek – sóhajtottam még fel. Majd testem elérte a beteljesülést, és Bella is követett néhány pillanattal később, és fojtott sikoltás kíséretében.

- Én is szeretlek – suttogta kedvesem a fülembe. Mikor egy kicsit lecsillapodott a teste. Azonnal a mellkasomra vontam, felrántottam magunkra a takarót, és szorosan magamhoz öleltem. Ő a legtökéletesebb ajándék, amit az élettől valaha is kaptam. Soha többé nem engedem el magam mellől. Gondoltam, majd arcomat selymes hajába rejtettem, és mélyeket lélegeztem édes frézia illatából.

Az éjszaka folyamán még számtalanszor szerettük egymást. Reggel pedig, mielőtt még elindultunk volna oda szerettem volna adni az ajándékát. Kissé bátortalanul vettem elő a kis dobozt a zsebemből, majd Bella elé léptem.

- Ezt az apróságot neked szántam – nyújtottam felé a kis csomagot. – Remélem, hogy tetszeni fog – mondtam, amikor elvette.

- Ebben egészen biztos vagyok – mosolygott rám. Majd kíváncsian feltépte a papírt, és kinyitotta az apró, szív alakú bársonydobozt. – Ez gyönyörű – mondta elámulva. Amikor meglátta az apró kis kristály cseppet. – Imádom – nézett rám boldogan. Majd közelebb lépett és gyengéden megcsókolt.

- Szabad? – kérdeztem. Majd az ékszer felé nyúltam. Én szerettem volna feltenni a nyakláncot.

- Persze – mosolygott rám. Majd hátat fordított, hogy feltehessem a láncot. Néhány másodperc alatt a helyére is került a kis ékszer.

- Fantasztikusan áll neked – mondtam mikor megfordult.

- Köszönöm – csillantak fel a szemei. Én pedig a karjaimba vontam kedvesemet, aki készséggel simult az ölelésbe.



(Johanna szemszöge)



Már napok óta erre vártam. Ma végre eljött az idő. Az utóbbi néhány napban tökéletesen felkészítettük Dr. Cullen segítségével Justint a műtétre. A specialista barátja a doktornak pedig egy órán belül ideér az ideiglenes szállásáról. Hála az égnek dr. Coleman is mindent rendben talált, és elvállalta a műtétet. Már alig várom, hogy túl legyünk ezen az egészen. Már csak hat-hét óra, és Justin megszabadul a rögtől, ami ebben az állapotban tartotta, holnap reggel pedig tíz év után végre újra ki fogja nyitni a szemeit is. Vajon emlékszik rám? Fel fog ismerni? Tudja, hogy mi történt? Annyi kérdésre kell választ kapnom, és neki is annyi kérdése lesz biztosan.

- Johanna – szakított ki Carlisle a gondolataimból.

- Igen? – néztem fel rá.

- Itt az ideje, hogy előkészítsük Justint a műtétre. Szeretnél jelen lenni, és segíteni? – kérdezte Carlisle kedvesen.

- Igen, ha lehetne, akkor részt vennék benne – álltam fel remegő lábakkal.

- Rendben van, de a műtőben nem lehetsz bent. Tudod, hogy nem lehet – tette a vállamra a kezét.

- Igen, tudom. Személyesen érintett vagyok az esetben, így nincs helyem a műtőben – mondtam lehajtott fejjel.

- Vigyázni fogunk rá – ígérte. Én pedig hittem neki. Majd olyat tettem, amit már nagyon régen nem. Közelebb húzódtam Dr. Cullenhez és átöleltem a derekát. Először meglepődött, de aztán visszaölelt. – Minden rendben lesz – simogatta meg a hátamat. Majd elengedett és rám mosolygott. – Gyere, itt az idő.

- Jó, menjünk – biccentettem. Majd azonnal követtem mentoromat Justin szobája felé.

Amikor beléptünk meglepő látvány fogadott. Legalább öten sürögtek a testvérem körül. Nem szokott ennyi ember foglalkozni egy beteggel. Erre Carlisle csak rám mosolygott. Na persze, biztosan az ő keze van a dologban. Justin már a mellkasáig betakarva feküdt az ágyon. Az altató orvos még egyszer ellenőrzött mindent. A műtéthez szükséges vért már felhozták, hogy pótolni tudják majd a veszteséget. Egy lány pedig éppen borotvával közelített a kijelölt pont felé.

- Majd én – álltam elé. Majd elvettem tőle a borotvát, és a többi kelléket. Nem akartam megbántani a lányt, de ahogy remegett a keze, még belevágott volna a fejbőrbe. Leültem az odakészített székre, és óvatosan elkezdtem megszabadítani a hajtól a kijelölt területet. Néhány perc alatt végeztem is. Nem kellett nagyon sok helyet felszabadítani a műtéthez. Majd néhány hétig hord sapkát, a műtét után, aztán pedig úgyis visszanő a haja. Az az egy óra olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Már csak arra eszméltem fel, hogy a doktor, aki műteni fogja belépett az ajtón.

- Jó reggelt – jött be Dr. Coleman. – Carlisle, kezdhetjük? – nézett rá kérdőn.

- Igen – bólintott rá a mentorom. – Minden készen áll, úgyhogy induljunk.

- Akkor mosakodjunk be – bólintott rá az specialista. – Nem lesz semmi baj Johanna – fordult felém. – Nem szoktam elveszíteni a betegeimet, és őt sem fogom – szorította meg a kezemet.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. Bár belül már sikítottam. Azt hiszem, hogy nehezebben fogom viselni a várakozást, mint hittem.

A következő pillanatban Carlisle és Dr. Coleman eltűnt az ajtó mögött, hogy előkészüljön a műtétre, Justint pedig két ápoló áttolta a műtőbe. Én pedig ott maradtam egyedül a bizonytalansággal, ami lassan teljesen eluralkodott rajtam. Kitámolyogtam a folyósóra, és le is telepedtem az első üres padra, majd a kezeimbe temettem az arcomat. Néhány perce ülhettem még csak ott, amikor hirtelen hideg karok öleltek magukhoz. Felnéztem, mert azt hittem, hogy Edward az, de legnagyobb meglepetésemre valaki más volt.

La Push vámpírja - 48. fejezet

48. fejezet




(Bella szemszöge)



Miután Carlisle részletesen beszámolt róla, hogy mik az esélyei a fiamnak, és Nathalie-nak minden csendbe burkolózott. Nem igazán tudtam, hogy most mit is mondhatnék. Végül is, elméletileg az is lehetetlen, hogy én életet adtam a fiamnak. Elvileg nem is lehetne gyermekem Edwardtól, de mégis itt van. Nathalie esélyei tehát egyértelműen sokkal jobbak, mint az enyémek voltak. Bár van kockázat, de csak a babák szemszögéből. Naht életben marad, és ha valami rosszul sül el, akkor lesz második esélyük. Majd, ha kettesben, vagy hármasban maradok a fiammal és a kedvesével, majd kicsit elbeszélgetek velük, és meggyőzőm őket, hogy a helyzet nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik. Gondolataimból Jasper hirtelen mozdulata, és kétségbeesett hangja hozott vissza.

- Hátra mindenki – kiáltott fel fogadott bátyám. Majd egy szempillantás alatt Nath előtt termett, kirántotta Anthony öléből, és kirontott vele a házból. Értetlenül figyeltem az eseményeket, de a többiekkel együtt mozdultam utánuk. Jazz letette Nathalie-t a fűbe, majd hátrált néhány lépést. – Nyugodj meg, különben mindjárt átváltozol – szólalt meg Jasper újra. Hát ezért hozta ki a házból ilyen hirtelen. Érezte, hogy baj van a lánnyal.

- Hagyj, pont ezt akarom – kiabált rá Jazzre. Anthony hirtelen elindult Nathalie felé, de egy gyors mozdulattal elkaptam a karját, és Edward is így tett a másikkal. Ha valahogy visszaváltozik farkassá, akkor a fiunk még csak véletlenül sem lehet a közelében. Bármilyen erős is a teste, egy vérfarkas azért születik, hogy a vámpírt megölje, ő pedig félvér.

- Nyugodj meg, nem lesz baja, csak hagy lehiggadni egy kicsit – szuggeráltam gondolatban, miután kilöktem a pajzsomat.

- Eresszetek el – próbált meg fiam határozottabban szabadulni. – Nath, nyugodj meg, nincs semmi baj – nézett rá gyengéden. Majd, ha nehezen is, de kitépte magát a karjainkból, és lassan elindult felé. – Most odamegyek, lassan, nem lesz semmi baj – mormolta lágyan, miközben felé tartott. Amikor Anthony odaért, és nem történt semmi megnyugodtam. Tudtam, hogy egy farkas sosem bántaná a bevésődését elméletileg, de Sam is megtette Emilyvel az akaratán kívül, és Nathalie most túlságosan is zaklatott idegállapotban van. Amikor a fiunk letérdelt mellé a farkas nyüszíteni kezdett.

- Mit mond? – kérdeztem kíváncsian szerelmemtől.

- Egy kicsit szeretne egyedül lenni – válaszolta Edward.

- Akkor három óra múlva a szobádban – simogatta meg gyengéden a fejét Anthony.

Majd Nathalie felpattant, és néhány másodperc alatt eltűnt a fák között. A fiunk pedig szomorúan nézett utána. Azonnal odasiettem hozzá, és magamhoz öleltem. Ettől mindig megnyugodott, legalábbis amikor még kisebb volt, de azért remélem, hogy most is működik még a dolog.

- Köszi – rejtette el az arcát a hajamban. Majd mély levegőket vett. A jelek szerint a közelségem és az illatom még mindig jó hatással van rá.

- Nincs mit – mosolyodtam el. – Utána akarsz menni? – kérdeztem néhány perc után. Majd körbepillantottam, és csak most vettem észre, hogy Edwardon kívül mindenki eltűnt.

- Illetlennek érezték magukat itt egy ilyen meghitt pillanatban. Na jó, Emmett nem, de őt a többiek berángatták – mosolygott ránk Edward. - Én viszont úgy éreztem, hogy maradhatok és csodálhatlak titeket – húzta csibészes mosolyra a száját.

- Na jó, neked szabad – mosolyogtam vissza.

- Én most megyek, ha nem baj. Majd holnap visszajövünk Nathalie-val, ha már egy kicsit megnyugodott – mondta fiunk. Majd puszit nyomott az arcomra, Edwardnak pedig biccentett, és már el is tűnt.

Szerelmem azonnal mellettem termett, és sokáig néztünk a fiunk után, aki igaz, hogy pár pillanat alatt eltűnt a látómezőnkből, de az illatát még sokáig felénk fújta a szél. Egymást ölelve araszoltunk néhány perccel később a ház felé, és amint beléptünk az ajtón mindenki ránk kapta a pillantását.

- Sajnálom, de ezt nem tudtam kíméletesebben elmagyarázni – nézett rám Carlisle bocsánatkérően.

- Ugyan, bárki, aki kisbabát szeretne, kiborult volna, ha nem azt hallja, amire vágyik – legyintettem békülékenyen.

- Azért remélem, hogy nem mondanak le a lehetőségeikről – sóhajtott fel Esme. – Lehetne dédunokám is, akit láthatnék is felnőni – fűzte hozzá vágyakozva.

- Biztos lehetsz benne, Esme, hogy lesz dédunokád. Anthony elég pozitív, bizakodó személyiség, és ha valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz – mondtam neki mosolyogva.

- Na, szóval, ha már így mindenki megnyugodott, asszem, hogy itt az ideje, hogy kibeszéljük az öcsi impotens mivoltát, ugyanis, ahelyett, hogy éppen Bellán lett volna, amikor rájuk nyitottam, hogy szóljak Anthony és a farkas lány érkezéséről, na, hát ehelyett, a hugicám takaróba volt csavarva. Szóval, öcskös, ha akarsz beszélni róla, akkor csak tessék – ült le Emmett a kanapéra, majd roppant kíváncsi tekintettel meredt ránk.

- Bármily hihetetlen is, Emmett, vannak fontosabb dolgok is a testiségnél – morogtam rá.

- Oké, mondj egyet – vigyorodott el fivérem. Persze, mert azt hiszi, hogy nem tudok.

- Anthony – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Aha, na egyelőre nem vonatkoztattunk el a testiségtől, mert ha te nem vagy már emberként is egy kis nimfike, akkor az uncsiöcsi nem jött volna létre – kacsintott rám.

- Kikérem magamnak – háborodtam fel. - Még hogy én, nimfomániás?

- Ki ugrott rá kire állandóan? Komolyan már néha féltettem tőled Edwardot – folytatta szélesen vigyorogva. Mire Edward hangosabban felmorgott. – Kérdezd csak meg Jaspert, vagy jobb, ha Alice-t kérdezed meg, hogy hány ruhája halálozott el miattatok. Jazz egyszerűen nem bírt az érzelmi hullámaitokkal, amikor nekiestél az öcskösnek. Ugye, haver? – fordult Jasper felé.

- Én ebből most kimaradok – emelte fel védekezően a kezeit Jazz.

- Miattatok sokkal több ruhámnak lett annyi – vetette közbe Alice.

- Tizenhét éves voltam, tomboltak a hormonjaim – mondtam határozottan. Minden velem egykorú is kívánta, ebben az egy dologban nem voltam más, mint a többiek.

- Azt elhiszem, de civilizált hölgy létedre meg sem próbáltad elfojtani őket. Ezért bírlak, legalább valaki megért engem is – kacsintott rám.

- Nem vagyunk egy kategória – állapítottam meg. Ő és Rose képesek több napig a szobájukba zárkózni.

- Helyesebben nem voltunk, mert akkor még nem bírtad az iramot, de most már bírnád. Bár abban biztos vagyok, hogy most Eddy fiú nem bírná az iramot veled – vigyorodott el.

- Bármikor tovább bírnánk, mint ti, de miért fontos ez? – kérdezte Edward.

- Hah, kimondta, ez kihívás. Oké, Rose és tartjuk a fogadást – mondta Emmett boldogan.

- Milyen fogadást? – kerekedtek el a szemeim.

- Azt, amit el fogtok veszíteni – húzkodta a szemöldökét.

- Miről beszél? – kérdeztem Edwardtól is.

- Arról, hogy azt mondtam, hogy „Bármikor tovább bírnánk, mint ti” – idézte az előző mondatát. Ez közöttünk annyit tesz, hogy áll a fogadás.

- Ezt most nem mondjátok komolyan – esett le az állam. Na nem, határozottan nem. Nem fogunk „ki bírja tovább szusszal” típusú fogadásokban részt venni.

- Carlisle – fordultam felé könyörgőn.

- Én ebbe nem szólhatok bele, mert ez a fiúk kis szabálya maguk között, de szerintem Rose se vevő az ötletre – mosolygott rám fogadott apám. Hátha még van remény, hogy nem kell ilyen hülyeségeken részt vennem.

- Jasper, azt hiszem, hogy mégsem maradhatsz ki belőle. Kedvet kell szítanod, hogy a lányok ne ellenkezzenek.

- Miért, neked még ez sem megy egyedül? – néztem rá ijedten.

- Uh, te kis… - kezdett bele Emmett vigyorogva, majd elindult felém. – Majd megmutatom én neked.

- Na, azt nem hiszem – mondta Edward és elém állt.

- Én se díjazom az ötletet – állt Edward mellé Rose is.

- A gyerekeink kezdenek megőrülni – forgatta meg a szemeit Carlisle.

- Csak boldogok – mosolyodott el Esme fejcsóválva.

- Edward inkább dühös, mint boldog – állapította meg Jasper.

- Mert öcsisajtnak nem tetszik, hogy rájöttem a kis titkukra Bellával. Szegény hugi azért lett ilyen kis nimfomániás már emberként is, mert nem volt, aki eleget tegyen a vágyainak – magyarázta Emmett tettetett komolysággal.

- Emmett – nézett a testvérére dühösen Edward. – Szállj le rólunk.

- Rátok se másztam, de ettől még áll a fogadás. Te hívtál ki – emelte fel a kezeit. – Egyébként, ha én rátok másznék, azt észrevennéd. Legalább tisztességesen hozzáérnétek egymáshoz. Au… - szisszent fel Emmett. Mivel Rosalie hatalmasat kólintott a fejére. Még néhány pillanattal később is hallani lehetett a kongást, amit Emmett feje hallatott. – Bébi, ez már durva volt.

- Te is kezdtél már túlzásokba esni – morgott Rose. Én pedig felnevettem.

- Hihetetlen, hogy egy icipicit sem változtatok ötven év alatt. Azt hittem, hogyha másnak nem is, de legalább Emmettnek benő a feje lágya – mondtam továbbra is kacarászva. Mire mindenki csak elmosolyodott, kivéve Emmettet. Az ő szája is megrándult, de visszafojtotta. Kíváncsi voltam, hogy most éppen mivel fog előállni, és szerencsére nem is kellett sokáig várnom.

- Nem is lágy a fejem – mondta tettetett sértődöttséggel. Majd színpadiasan felvonult a szobájukba. – Ezt a család lány tagjaitól tanultam, úgyhogy most bevágom az ajtót is. Anya, te természetesen kivétel vagy, tudom, hogy te nem tennél ilyet – kiabált le. Majd az ajtó akkorát csattant, hogy az egész ház beleremegett, majd a következő pillanatban hatalmas dörömbölés rázta meg az egész házat.

- A gardróbok – kiáltott fel Alice. Majd Rosalie társaságában felrohant az emeletre.

- Hupsz, talán ez kicsit túl erősre sikeredett? – hallottam meg Emmett ijedt hangját. – Jesszusom, támadnak a gardróbfüggők! Fusson, ki merre lát – kiáltott fel Emmett.

Majd egy szempillantás alatt kiviharzott a házból. A két dühös lány pedig utána. Mi pedig, akik a nappaliban maradtunk a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Emmett most hatalmas nagy bajban van. Ekkorában talán még nem is volt.

Egy jó órába telt amíg előkerültek. Már gondolkoztunk rajta, hogy küldjünk-e valakit Emmett után, hogy segítsen rajta, de aztán úgy döntöttünk, hogy egye meg, amit főzött. Az már egyszer biztos, hogy most aztán hónapokig büntiben lesz, és addig eszébe sem jut ez a hülye fogadás, amiért még Edward is megkapja a magáét. Hogy jutott eszébe ilyet mondani Emmettnek? Másfél óra elteltével a lányok és mackós bátyánk végre előkerültek. Emmett igen zilált külsővel érkezett, és még Rose is kócos volt valamilyen szinten.

- Mi történt veletek? – kérdeztem kíváncsian. Gondoltam, hogy valami vicces dolog lehet, mert Edward már szó szerint a padlón fetrengett a röhögéstől.

- Semmi különös nem történt, csak móresre tanítottuk ezt a lökött medvét – nézett rá Alice morcosan. – Egy teljes hónapig minden vásárlásra velünk jön, mint vágyunkat kifizeti, és zokszó nélkül cipeli a csomagokat.

- Na meg persze lemond a fogadásról – kacsintott rám Rose.

- A francba, ez is miattad van – bökött rám Emmett mérgesen. – Te kezded állandóan velem a vitákat, aztán meg végignézed, ahogy én húzom a rövidebbet – mondta határozottan.

- Én? Te mégis mit csinálsz? Álladóan belém kötsz – morogtam vissza.

- Már megint a kötőtűnél tartasz? Ez hihetetlen, de sebaj. Imádok veled veszekedni, te legalább tudsz – kacsintott rám. Majd előttem termett és szorosan magához ölelt. A szorosan kifejezés szó szerint értendő, mert azt hittem, hogy eltört minden bordám.

- Emmett, összetöröd a kedvesemet – fejtegette le a kezeit rólam Edward.

- Köszi – sóhajtottam fel. Végre megint kaptam levegőt.

- Bocsi, de legalább már tudod, hogy mennyire bírlak – nevetett fel Em, és én is vele mosolyogtam.

- Beszélhetnék veled négyszemközt? – fordult felém Edward komolyan. A tekintete kicsit megijesztett.

- Persze – válaszoltam bizonytalanul.

- Te pedig velem jössz, és rendbe teszed a gardróbot, aztán Alice szobájában is megteszed ugyanezt – ragadta fülön Rose a férjét.

- Látjátok? Ti vagytok a tanuk. Ez bizony családon belüli erőszak, házastársi túlkapás, és minden ehhez hasonló jogi izé – mondta Emmett határozottan. – Ti vagytok rá a tanuk, hogy Rosalie folyamatosan bántalmaz, és jegyezzétek meg, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti, úgyhogy mellém kell majd állnotok a bíróságon – kiáltott még le bátyánk a lépcső tetejéről. Majd Rose egy határozott lökéssel betessékelte a szobájuk ajtaján, majd eltűntek.

- Mindig is tudtad, hogy a családom nem komplett – nézett rám Edward bocsánatkérően.

- Sebaj, ettől csak viccesebbek. Mit akartál megbeszélni velem? Johannával kapcsolatban akartál valamit – nézett rám kíváncsian.

- Igen, de menjünk egy kicsit biztosabb helyre, ahol más nem hallhat meg minket – suttogta lágyan a fülembe.

- Rendben – bólintottam rá. Edward kézen fogott, és mélyen besétáltunk az erdőbe, ahol már biztosan senki nem hallhatott bennünket.

- Nem is tudom, hogy hol kezdjem – gondolkodott el szerelmem.

- Talán az elején – mosolyogtam rá biztatóan.

- Rendben, tehát Johannának kellett a segítség ma. Illetve a lány Carlisle-tól kért segítséget, mert a bátyja kómában fekszik már tíz éve. Illetve nem is kóma, hanem egy rög miatt nem tud semmilyen ingerre sem reagálni, és ezért az orvosok azt hiszik, hogy ez kóma, de nem az. Hallottam Justin kétségbeesett gondolatait. Minden pillanatban próbál kitörni ebből a mozdulatlan állapotból, de nem képes rá. Carlisle viszont megtalálta a problémát, és valószínűleg nemsokára sort kerít egy műtétre is, hogy Johanna bátyja felépüljön teljesen. A lány azért zárkózott be ennyire, mert elvesztett mindenkit, akit szeretett, és nem akar több csalódást, és veszteséget átélni. Nem azért nem közeledik Billy felé, mert nem tetszik neki, hanem azért, mert egyszerűen csak fél – hadarta el Edward gyorsan.

- Szegény lány, el tudom képzelni, hogy mit élhetett át – hajtottam le a fejem. De a bátyja meg fog gyógyulni, mert jó kezekben van. Majd elbeszélgetek vele, ha legközelebb találkozunk.

- Még valami, kicsim – szakított ki Edward a gondolataimból.

- Igen? – néztem rá kíváncsian.

- Carlisle kéri, hogy ne mutasd ki Johanna felé, hogy megváltozott a véleményed róla. Arra kért minket, hogy maradjon a mi titkunk az, ami Justinnal történt, és nem szeretnénk, ha újra bizalmatlan lenne. Nem volt könnyű elérni, hogy megnyíljon nekünk.

- De hát ti nem tettetek semmi rosszat. Csupán csak nem hazudtatok nekem – néztem rá döbbenten.

- Lehet, de Johanna nem ismeri a családunk történetét. Neki a barátnőm vagy, akinek elfecsegtem a titkát. Gondolkozz az ő szemszögéből – mondta Edward lágyan, és magához ölelt.

- Ez igaz – adtam meg magam. Ha innen nézzük a dolgokat, akkor valóban igazat kell adnom Carlisle és Edward szavainak. – Rendben, továbbra is rideg leszek vele, látszólag – egyeztem bele.

- Köszönöm – nyomott egy puszit a számra Edward.

- Én is – bújtam az ölelésébe.

- Mit? – kérdezte kíváncsian.

- Azt, hogy őszinte voltál, és mindent elmondtál nekem – néztem fel rá. Majd elkomorodtam. – A majdnem fogadás miatt pedig még számolunk. Nehogy azt hidd, hogy ezt büntetlenül megúszod – ráztam meg mutatóujjam az orra előtt.

- Hogyan engesztelhetnélek ki? – kérdezte ártatlanul.

- Mh… nehéz kérdés – gondolkoztam el. Bár igazság szerint már régóta kitaláltam valamit, aminek nagyon is örülnék. – Bármit kérhetek?

- Akármit, amit csak szeretnél – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Hogy állsz a házépítéssel? – kérdeztem kíváncsian.

- Akadt már rá példa, hogy építettünk házat, ha nem volt az erdőben megfelelő helyen – mosolygott rám. – Mire gondolsz pontosan?

- Én csak szeretnék egy házat, ami La Push és a ti területetek határán áll. Pontosan a határvonalon. Így mi élhetnénk a ti területeteken. Jake, és Billy a párjaikkal pedig a ház La Push felőli oldalán. Így mindenkivel együtt lehetnék, aki fontos nekem. Ráadásul építhetünk akkora házat is, hogy a fiúk, és az én szerelmem is elférjen velünk – néztem rá boci szemekkel. Ezt, azt hiszem Alice-tól tanultam.

- Ez egy remek ötlet – mosolyodott el szerelmem. Majd ledöntött a fűbe, és lágyan csókolni kezdett. Éppen belemelegedtünk volna, amikor valaki árnyéka teljes egészében eltakarta előlünk a hold fényét.

- Hah, megléptem Rose-tól, és még csak észre sem vett – vigyorgott ránk Emmett. – Mit csináltok? – kérdezte, mintha nem tudná.

- Nem is tudom, Emmett – forgattam meg a szemeimet. – Minek néz ki?

- Hát, várj, tippelgetek – csillant fel a szeme. – Öhm… birkóztok?

- Persze, birkózunk – morgott fel Edward. - Viszont ez itt egy kétszemélyes küzdőtér – fűzte még hozzá.

- Értem, ez esetben, ha gondoljátok, hozok egy kis iszapot, úgy izgalmasabb. Egyébként Bella ez a lábtartás nem a legjobb, hogyha le akarod lökni az öcsköst, és fölé kerekedni. Így csak jobban magadra rántod – magyarázta komolyan. Én pedig gonoszan elmosolyodtam. - Mire készülsz, Bella? Nem tetszik ez a vigyor – nézett rám Emmett rosszat sejtve.

- Rosalie – kiáltottam el magam jó hangosan. – Mondd csak, Emmett hol van? – kérdeztem hangosan.

- Emmett McCarty Cullen! – üvöltött Rose egy pillanattal később. – Hova tűntél? Ha egyszer a kezeim közé kaparintalak abban nem lesz köszönet – kiabált tovább. Majd hallottuk, amint kiugrik az ablakon, és felénk veszi az irányt.

- A francba – morgott fel Emmett. – Ezt még visszakapod, te kis besúgó – nézett rám morcosan. Majd eliszkolt a folyó irányába.

Mi pedig Edwarddal hangos nevetésben törtünk ki. Eléggé vicces látványt nyújtott, ahogy a hatalmas mackó, menekül a törékenynek látszó lány elől. Olyan volt, mintha az egér üldözné a macskát.

- Szerintem most magadra haragítottad Emmettet – mosolygott rám Edward.

- Most félnem kellene? – kérdeztem „ijedten”.

- Rettegned – kuncogott fel. – Jobban, mint egykor tőlem. Emmett bosszúja kegyetlen lesz, ebben biztos lehetsz.

- Majd Alice úgyis figyelmeztet, hogyha merényletet tervezne ellenem – vontam meg a vállam.

- Ez is igaz – bólintott rá Edward. – Szóval, hol is tartottunk, amikor megzavartak minket? – kérdezte mosolyogva. Majd egy szempillantás alatt eltűnt rólam a felsőm.

- Kár, hogy nem avattuk fel azt a csinos hálóinget – sóhajtottam fel. De amint Edward elérte immáron fedetlen kebleimet, rájöttem, hogy így is tökéletes lesz minden. Illetve tökéletes lenne, ha nem jönne közbe állandóan valami. Morogtam magamban, amikor megéreztem néhány erre járőröző farkas illatát. – Edward – nyögtem két csók között.

- Tudom – szusszantott fel bosszúsan. Majd egy szempillantás alatt felsegítette rám a felsőmet, rendbe szedtük magunkat, és visszasétáltunk a házhoz. – Bepótoljuk, kedvesem, ígérem – simított végig az arcomon.

- Igen, tudom – mosolyodtam el.

Majd Edward a karjaiba kapott, és meg sem állt velem a szobánkig. Amit tökéletesen visszarendezett Alice, hogy olyan legyen, mint régen. Az éjszaka csendben telt, de szinte tapintani lehetett a szerelmet, és a szeretet az egész házban. Mindenki a párjával volt a szobájában, és annak ellenére, hogy Rose néha komolyan megneveli Emmettet, azért az ő szobájuk felől határozottan szerelmes suttogások törték meg a néma csendet. Carlisle és Esme halkan beszélgettek, és boldogan ecsetelték egymásnak, hogy mennyire jó, hogy újra együtt vagyunk mind. Alice, és Jasper azonban néma csendben volt, valóban. Talán elmentek?

- Hol van Alice, és Jasper? – súgtam Edward fülébe.

- A szobájukban. Éppen az előbb lestem a gondolataikba. Mélyen egymás szemébe néznek, és közben arra gondolnak, hogy mennyire szeretik a másikat. Néha pedig egy-egy apró csókot váltanak. Gyakran csinálják ezt. Az ő szerelmük valahogy egyszerre kiteljesedett, szenvedélyes, gyengéd, plátói, érzelmekkel teli. Ez valószínűleg Jasper képességének tudható be. A szerelem, és az egymás iránti odaadás olyan magas szintjén vannak, amit sokak el sem tudnak képzelni.

- Mit csinálunk holnap? – kérdeztem kíváncsian. – Mármint, mikor mentek el legközelebb Justinhoz? Szeretném, ha mielőbb segítenétek neki, biztosan szörnyű az az állapot, amiben már tíz éve van – érdeklődtem. De csak nagyon halkan, hogy a többiek ne hallják meg, hiszen ez titok. Bár Alice már biztosan látta, hogy mi történik.

- Nos, Carlisle holnap reggel szeretne megint átmenni a kórházba, ahol Justin fekszik, és előkészíteni a vizsgálatokra, és a műtétre is.

- Értem, akkor a holnapot nem töltjük együtt – szontyolodtam el egy kicsit.

- Mit szólnál, ha kivennénk egy szobát a városban egy éjszakára? Ott aludhatnánk, és mentes lenne a hely a családtól, különös tekintettel Emmettre – cirógatta meg az oldalamat.

- Nos, csábító az ajánlatod, de Em úgysem állja meg szó nélkül.

- Ő holnap a lányokkal vásárol a plázában – hahotázott Edward. Mire nekem is kuncognom kellett. Kellemetlen, de hát magának kereste a bajt.

Az éjszaka hátralévő részét csendben töltöttük, egymás karjaiban, miközben Edward lágyan cirógatott, és időről-időre az altatómat dúdolta nekem. Emlékeztetett ez az éjszaka az emberként vele töltött éjjelekre, csak akkor nem tudtam ébren maradni, hogy még tovább élvezhessen a cirógatást, és a nekem szánt dallamot. Most viszont egész éjszaka hallgathattam egészen addig, míg el nem jött a reggel.

La Push vámpírja - 47. fejezet

47. fejezet




(Nathalie szemszöge)



Délután ledőltem egy kicsit pihenni, ha már mást úgy sem tudok kezdeni magammal, és a jelek szerint el is aludtam, mert halványan kezdtem érzékelni, hogy Anthony keltegetni próbál, de ezt olyan óvatosan teszi, hogy jóformán nem is érzem. Ki kéne nyitni a szemeimet, de nincs hozzá túl sok kedvem, mert nagyon is élvezem ezt a fajta kedveskedést, amit éppen kapok. Ahogy óvatosan becsúszott mellém a takaró alá, magához ölelt, és lágyan cirógatni kezdte a hajamat, és az arcomat, majd ujjai végigsimítottak a gerincemen, amibe mindig beleborzongtam. Mi lenne, hogyha így maradnánk még egy darabig? Nincs kedvem felkelni.

- Nath, még mindig gondolatolvasó a kedvesed, szóval mindent hallottam – szólalt meg Anthony. A hangján pedig tisztán hallható volt, hogy vigyorog. Én pedig éreztem, hogy fülig vörösödök. Basszus, mindig megfeledkezem róla, hogy nem kéne ilyeneket gondolnom. – Én kifejezetten élvezem, amikor ilyeneket gondolsz – kuncogott fel szerelmem.

- Szállj ki a fejemből, különben… - kezdtem bele, de semmi jó büntetés nem jutott az eszembe.

- Különben? – kérdezte incselkedve.

- Különben soha többé nem csókollak meg – mondtam határozottan. A kérdés már csak az, hogy ez kinek lesz nagyobb büntetés.

- Nem gondolod, hogy ez nagyon súlyos büntetés? – kérdezte kicsit csalódottan. – Bár, ha belegondolok, akkor ezt még el tudom viselni. Attól, hogy te nem csókolsz meg engem, én még megcsókolhatlak téged – mondta komolyan. A fene, abba a furmányos észjárásába. Mindig megtalálja a módját, hogy kibúvót találjon a büntetéseim alól. – Viszont most már kénytelen leszel tényleg felkelni. Carlisle már vár minket – fűzte még hozzá.

- Jesszusom, az ma van? – pattantam fel ijedten. – Akkor már el is vagyunk késve – böktem az óra felé.

- Nyugodj meg, kicsim. A vámpírok általában rá szoktak érni, úgyhogy senki sem fog belehalni abba, hogy késünk néhány percet, vagy éppen egy fél órát – legyintett Anthony. – Egyébként is még csak most ért haza Carlisle. Nemrég beszéltem Esmével is, aki azt mondta, hogy nyugodtan késhetünk néhány percet, vagy éppen egy fél órát. Úgyhogy zuhanyozz le, öltözz át, és utána indulunk.

- Akkor jó – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.

Nem akartam rossz benyomást tenni a családjánál, hogy már a második orvosi vizsgálatról elkések. Ráadásul ma elvileg már lesznek eredményeink is, hogy mik a lehetőségeink. Remélem, hogy Anthony nagyapja csupa jó hírrel fog szolgálni nekünk. Semmi perc alatt összeszedtem a ruháimat, amiket fel fogok venni, és a fürdőbe siettem. Az volt a tervem, hogy gyorsan, és hatékonyan fogok tisztálkodni, de amint megéreztem a kellemes vízsugarat a bőrömön rögtön elcsábultam egy kicsit hosszabb tusolásra. Valahogy a bőröm most érzékenyebb volt, mint általában, és a mellemet is duzzadtabbnak éreztem. Valami nem stimmel. Még nem tudom, hogy mi, de valami furcsa dolog történik velem. Majd megkérdezem Carlisle-t, a dologról, ma úgyis megyünk hozzá. Addig pedig nem szólok senkinek, nem kell, hogy aggódjanak. Majd másra koncentrálok, hogy Anthony se jöjjön rá a dologra. Gyorsan megtörölköztem, majd magamra vettem a ruhákat. Egyszerű öltözet volt. Egy fekete farmer, egy piros pulóver, és egy balerinacipő. Nem akartam túl rétegesen öltözni, mert úgyis le kell majd vennem a ruhák egy részét a vizsgálathoz, ráadásul egyébként sincs szükségem a túlöltözésre, mert tűzforró a bőröm. Amint elkészültem kisiettem Anthonyhoz, aki már várt rám. Kitárta a karjait, én pedig azonnal hozzá siettem. Viszont amikor a karjaiba bújtam megmerevedett.

- Jól érzed magad? – kérdezte hirtelen.

- Hát persze, mi baj lenne? – néztem fel rá értetlenül.

- A bőröd, már nem olyan forró, és egy kicsit más az illatod is – szippantott mélyen a hajamból.

- Biztos csak a hűvös zuhany, és az új tusfürdőm miatt – vágtam rá azonnal. – Ne aggódj folyton. Teljesen jól vagyok.

- Rendben, ha te mondod – mondta, de nem csengett túl meggyőzően. Biztosan, ahogy odaérünk, letámadja Carlisle-t, hogy alapos kivizsgálásban részesítsen.

- Még szép, hogy azt fogom tenni. Valami megváltozott – mondta határozottan.

- Rémeket látsz – legyintettem. – Most pedig induljunk, mert nem szeretnék többet késni, mint amennyit muszáj – mondtam ártatlanul.

Anthony legnagyobb meglepetésemre felkapott egy pokrócot, és körém tekerte, csak azután vett fel, hogy a Cullen házhoz szaladjon velem. Tény, hogy nem tudtam, hogy mi történik, de nem hiszem, hogy valami halálos problémám lenne. Egy farkas nem lehet beteg. Biztosan csak túlreagálja a dolgot Anthony is, és én is. Majd Carlisle megmondja, hogy minden rendben van. Kedvesem még a szokottnál is sokkal gyorsabban száguldott, és ezt annak tudtam be, hogy aggódik, de feleslegesen teszi mindezt. Amint odaértünk egy gyors köszönés után felszaladt velem a vizsgálóba. Mindenki értetlenül és aggódva nézett utánunk, Carlisle pedig néhány másodperc alatt beért minket.

- Baj van? – kérdezte döbbenten.

- Ami azt illeti, nagyon örülnék, hogyha most rögtön megvizsgálnád Nathalie-t – mondta szerelmem idegesen.

- Rendben – biccentett Carlisle.

- De… - kezdtem volna bele. Viszont Anthony haragos pillantása megakadályozott benne, hogy folytassam. – Jól van, akkor menj ki – morogtam rá. Mire egy bocsánatkérő pillantás után távozott a szobából.

- Csak aggódik – fordult felém Carlisle.

- Tudom, de felnőtt ember vagyok, és el tudom dönteni, hogy mikor van szükségem orvosra, és jelen pillanatban nincs – mondtam határozottan.

- Ha nem akarod, akkor nem vizsgállak meg, a te döntésed, de jobb lenne, ha megnyugtatnánk az unokámat – nézett rám lágyan.

- Tudom – sóhajtottam. – Vizsgálj meg nyugodtan, de nem hiszem, hogy bármi érdekeset találnál – fűztem még hozzá.

Carlisle azonnal elővette a vizsgálathoz szükséges eszközeit, én pedig levettem a pulcsimat, hogy hozzáférjen a mellkasomhoz a sztetoszkóppal. Minden egyes porcikámat megvizsgálta, és közben hevesen hümmögött, de meg sem szólalt. Majd hirtelen komollyá vált az arca. Aztán megint megenyhül.

- Dőlj hátra, kérlek. Csinálunk megint egy ultrahangot is – nézett rám gyengéden. Én pedig engedelmeskedtem. Már vártam a kellemetlen hideg zselét, de most egyáltalán nem volt rossz. Kérdőn néztem Carlisle-ra, aki csak rám kacsintott. Gondolom, hogy most kivette a hűtőből időben, hogy ne érezzem annyira hidegnek. Hálásan mosolyogtam rá, majd vele együtt kezdtem el a képernyőt kémlelni. – A jelek szerint minden rendben, de emberi értelemben. Mióta nem változtál át? – kérdezte kíváncsian.

- Néhány hete – mondtam elgondolkozva.

- Az átváltozás hiánya miatt a szervezeted kezd visszaállni a normális kerékvágásba. Minden jel szerint a menzeszed is megjön néhány napon belül – mondta nyugodtan.

- Állj, akkor most már nem leszek farkas? – kérdeztem ijedten. Az nem lehet, én nem lehetek halandó.

- De, a gén benned van, csak mivel az alfád rád parancsolt, hogy ne változz át, így visszaállsz egy idő után a normális kerékvágásba. Ha pedig engedélyt kapsz az alakváltásra, akkor újra beindulnak a farkas génjeid. Úgy tűnik, hogy elég az átállásodhoz néhány hét, és ez jó – mondta elégedetten. - Bár azt még meg kéne tudtunk, hogy ez a gyógyulási idődre is hatással van-e – mondta elgondolkozva. – Megtennéd, hogy ejtesz magadon egy apró kis sebed. Csak egy pici vágás kéne – húzott elő egy szikét a fiókból.

- Mi? Egy vámpírokkal teli házban sebezzem meg magam? – nyeltem egy nagyot. Nem tartottam ezt jó ötletnek, még akkor sem, hogyha tudtam, hogy szándékosan sosem bántanának engem. Carlisle egy kicsit csalódott pillantást lövellt felém, és nekem azonnal bűntudatom lett. Hiszen ők is egyszer majd a családom lesznek, és ez most úgy hangzott, mintha egy kicsit sem bíznék bennük. – Na jó, add ide azt a szikét – nyújtottam ki a kezem. Miközben nagyot nyeltem. Utáltam megsérülni, nemhogy még én magam vágjam meg magam. Ez elég abszurd, de ha erre van szükség ahhoz, hogy tisztán lássunk, akkor rajta. Reszkető kézzel fogtam meg a kést, és csukott szemmel gyorsan szúrtam bele az ujjamat, egy halk szisszenés kíséretében. Majd vártam, hogy begyógyuljon a sebem. Egy kicsit lassabban gyógyult, mint mostanában, de így sem tartott tovább húsz másodpercnél, hogy semmi ne látszódjon a bőrömön.

- Ez remek – mosolyodott el Carlisle. Mi tagadás, én is örültem, hogy gyorsan eltűnt rólam a sérülés.

- Hát én sem bánom, hogy eltűnt rólam a sérülés. Utálom, hogyha sebes vagyok – mondtam megkönnyebbülten.

- Ezért is jó, ami történt, de éppen az előbb derült ki az állapotod által egy nagy kérdésemre a válasz – mosolyodott el Carlisle. – Öltözz fel, és elmondok mindent – mondta boldogan.

Azonnal letöröltem magamról a zselét, ami még a hasamon volt, majd egy gyors mozdulattal felkaptam magamra a pulóveremet. Amint kinyitottuk az ajtót Anthony már előttem is termett, és kiskutya szemekkel meredt rám. Persze, már megint el akar bűvölni, mert megbántott.

- Bocsáss meg, kicsim. Én csak aggódtam érted – hajtotta le a fejét. Kezeit pedig ölelésre tárta. Egy pillanatig haboztam, de utána belebújtam a karjaiba. Ő pedig azonnal felkapott, és a nappaliban termett velem. Amint leértünk Anthony elfoglalta az egyik üres fotelt, engem pedig az ölébe vont. Emmett kajánul elvigyorodott és rám kacsintott, mire én azonnal elvörösödtem, úgyhogy inkább nem néztem többet felé. Erre felnevetett. Bosszantó egy vámpír. Álladóan azon van, hogy az ember lánya teljesen zavarba jöjjön.

- Nos? – kérdezte Bella izgatottan. – Milyenek a lehetőségek? – kérdezte idegesen. Mire Edward átölelte és biztatóan rá mosolygott. A következő pillanatban pedig Anthony is elvigyorodott, de aztán elkomorodtak. A fenébe, mondják már el, hogy mi van.

- Szóval vannak jó és rossz híreim is, de a jelek szerint a jó hírek száma meghaladja a rosszakét. Nathalie és Anthony biztosan képesek rá, hogy családot alapítsanak, és Nath is nagyobb baj nélkül átvészeli a terhességet minden valószínűség szerint, de van egy kis kockázat a dologban. A gyermeketek mivoltának négy lehetséges kimenetele is van. Megvan rá az esély, hogy ember-alakváltó-vámpír hibrid lesz, amilyet még nem látott a világ, és így nem is tudom, hogy lesz-e összeférhetetlenség a szervezetén belül. Van esélye egy betegség kialakulásának nála, hogyha a farkas és a vámpír génjei harcba lépnek egymással, de ez a legkevésbé valószínű, ami történhet. Aztán lehet a baba ember-vámpír hibrid, ez akkor a legvalószínűbb, hogyha kisfiú lesz, ha pedig kislány lesz, akkor nagyobb az esély rá, hogy ember-alakváltó hibrid lesz – magyarázta Carlisle. – Ezekben az esetekben nincs semmi gond. Viszont, bár meglehetősen kicsi rá az esély, de lehetséges, hogy a gyermeketek egyszerűen ember lesz. Ez sem okoz gondot, de akkor el kell fogadnotok a tényt, hogy a gyermeketek halandó, ellentétben veletek.

- Az meg hogy lehetséges? – kérdeztem döbbenten. Már, hogy lenne ember, amikor ilyen szülei vannak?

- Mindketten félig emberek vagytok, így egy halvány esély megvan rá, hogy egyikőtök eltérő génjeit sem fogadja magába a kicsi, hanem a hagyományos utat választja az életre – magyarázta Carlisle. – Viszont ennek az esélye szinte lehetetlen, de gondoltam, hogy mindent tudni szeretnétek, így inkább az összes eshetőséget szerettem volna veletek ismertetni.

- Tehát, gyakorlatilag nagyjából hetvenöt százalék esélyünk van rá, hogy gyermekünk lehessen, és van rá huszonöt százalék esély, hogy baba a génjeink csatája miatt meghal, de én bármely esetben túlélem, tehát próbálkozhatunk? – foglaltam össze nagyjából az információkat.

- Nos, tulajdonképpen a százalékos arányok nem teljesen így alakulnak, de a lényeg ez, igen. Sajnos nem tudom előre megmondani, hogy mi fog történni a gyermeketekkel, vagy, hogy egyáltalán lehet-e, hogy összeférhetetlenek legyenek a kicsi génjei, de abban biztos vagyok most már, hogy bármelyik eshetőség is áll fenn, te képes leszel kihordani a picit – mondta Carlisle nyugtatóan. Az jó, hogy képes vagyok kihordani a babát, de mi lesz, hogyha mi csak próbálkozunk, amíg megöregszem, de minden egyes gyermekünk meghal, vagy halva születik az ellenséges génjeink miatt. Nem élném túl, hogyha egy babánk sem élne túl sokáig, ráadásul még meg is öregednék, és nem lehetnék örökké Anthonyval.

- Ne félj, kicsim. Te magad mondtad nem is olyan régen, hogy összeillünk. Nem lesz semmi baj veled sem, és a babával, vagy babákkal sem – simogatta meg a hátam Anthony.

A többiek pedig csak csendbe burkolózva figyeltek minket. Biztosan mind gondolkoztak az előbb elhangzottakon. Én még nem vagyok készen a próbálkozásokra, ezt még meg kell emésztenem. Át kell változnom most, és száguldanom, ki kell szellőztetnem a fejem. Erősen koncentrálni kezdtem, de az alfai parancs megkötötte a képességeimet, de akkor sem fogom hagyni, hogy megakadályozza bármi is, hogy lehiggadjak a magam módján. Át akarok változni, és át is fogok. Kerül, amibe kerül. Képes vagyok rá… kántáltam magamban.

- Hátra mindenki – kiáltott fel Jasper. Majd előttem termett és egy határozott mozdulattal kirántott Anthony öléből, majd kirontott velem a házból, letett a fűbe, majd hátrált néhány lépést. Mindez néhány másodperc alatt történt. Jesszusom, bánthattam volna Anthonyt, önző vagyok. – Nyugodj le, különben mindjárt átváltozol – koncentrált rám, és éreztem, hogy nyugtatni próbál.

- Hagyj, pont ezt akarom – kiabáltam rá. Még annyit láttam, hogy Anthony felém indul, de Bella és Edward azonnal elé ugrottak és lefogták. A következő pillanatban pedig átváltoztam. Nem tudom, hogy hogyan sikerült annak ellenére, hogy az alfám megtiltotta, de mégis itt állok farkasként.

- Eresszetek el – próbált meg Anthony szabadulni. – Nath, nyugodj meg, nincs semmi baj – nézett rám gyengéden. Majd ha nehezen is, de kitépte magát a szülei öleléséből. – Most odamegyek, lassan, nem lesz semmi baj – sétált felém nyugodtan.

- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni – néztem rá könyörgőn.

- Akkor három óra múlva a szobádban – simogatta meg a fejemet Anthony.

Mire helyeslően vakkantottam egyet, majd elrohantam. Szükségem volt most erre. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Tudtam, hogy jók a lehetőségek, de én arról ábrándoztam, hogy teljes lesz a siker, és nem lesz semmi akadálya annak, hogy családot alapíthassak Anthonyval. Miért kell mindennek nehéznek lennie? Én csak boldog akarok lenni. Egészen La Push partjáig futottam, ahol letelepedtem a kellemes homokba, és néztem, ahogy a hold ezüstösen csillog, és megvilágítja a vizet.

- Szia – hallottam meg Gaby hangját úgy egy órával később. Meglepetten fordultam felé, és el is szégyelltem magam, amikor megláttam mellette Jacobot is. Nekem nem lett volna szabad most átváltoznom.

- Semmi baj, Nath. Gabriella szeretne beszélni veled, én addig hazamegyek, mert Anthony is a közelben jár már – gondolta Jake. Majd kedvesen hozzádörgölőzött Gabyhoz, és elszaladt a házuk felé.

- Beszélhetünk? – kérdezte Gabriella. Majd meglengetett előttem egy köntöst. Én azonnal bólintottam, majd körbenéztem, hogy nincs-e valaki a közelben, aki megláthatna, majd visszaváltoztam és felvettem a lenge ruhadarabot. – Figyelj – ült le mellém. – Tudom, hogy ez most nehéz, de van rosszabb, mint ez a fajta bizonytalanság. Elhiszem, hogy ez sem könnyű, de ti legalább próbálkozhattok úgy, hogy tudjátok, hogy sikerülni fog előbb-utóbb – mondta komolyan. Kitekerem Jacob nyakát, amiért kihallgatta a gondolataimat, és amiért ezt még Gabynak is elárulta. – Oké, úgy látom, hogy nem akarsz beszélni róla, de gondolkozz el rajta, hogy mi a jobb. Én is elmentem Anthony nagyapjához, hogy vizsgáljon ki, mert a testem megváltozott. Ő megállapította, hogy bár nem változtam át vámpírrá teljesen a testemben zajló természetes folyamatok jelentősen lelassultak, és lehetséges, hogy néhány dolog, nem fog már úgy működni, mint régen.

- Nektek nem lehet? – kérdeztem szomorúan.

- Még nem biztos, hogy nem, de ha esetleg van is rá esélyünk, akkor is nehezen fog menni. Hidd el, mi melletted állunk majd, bármi is történjen. Főleg Anthony, természetesen. Most félsz, hogy ettől már kevésbé leszel fontos és nélkülözhetetlen a számára, de ez nem így van. Én is elmondtam Jake-nek, hogy mi a helyzet, és ő erre csak annyit válaszolt, hogy akkor is én vagyok az élete. Ha nem fog nekünk sikerülni, akkor örökbe fogadunk egy kisbabát. Anthony is így fog vélekedni a helyzetről, de ha meg sem próbálod, akkor örökké bánni fogod a dolgot – fogta meg a kezem biztatóan.

- Köszönöm – öleltem át szorosan. Mindig is kedveltem Gabriellát, de mindig tudott még valamit hozzátenni a róla kialakított képhez. – Nektek is sikerülni fog – motyogtam a nyakába.

- Tudom – mondta mosolygós hangon. – Veszélyesen pozitívan látom az életet, és nem tervezem feladni a reményt. Te sem teheted meg, majd teszek róla, hogy ne felejtsd el ezt.

- Nem fogom elfelejteni – ígértem. – Menjünk haza – fűztem még hozzá. Itt az ideje, hogy elnézést kérjek Anthonytól, és azt hiszem, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel is a Cullen családnak, legfőképpen Jaspernek, hiszen kis híján nekiugrottam.

- Rendben, gyere, elviszlek, már ne változz vissza, mert nem hoztam több ruhát neked – mondta kedvesen.

- Elbírsz? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, ez is egy pozitívum, amit kaptam a változással – mosolygott rám. – Többé már nem vagyok gyenge és védtelen. Nem is lenne jó most, hogy már ismerem, hogy milyen veszélyeket rejt a világ.

- Igaz, én már ebben nőttem fel, és sosem mertem elhagyni La Push határait egyedül – bólintottam rá. – Legalábbis addig nem, amíg át nem változtam.

- Ezt meg is tudom érteni, de most menjünk, a leendő férjeink már tűkön ülhetnek – kacsintott rám cinkos pillantással.

- Lemaradtam valamiről? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Nem, még nem, de te is tudod, hogy egyszer megtörténik, és én is, úgyhogy fel a fejjel. Van egy-egy örökkévalóságig dögös, és szerelmes férfi az életünkben. Mit kívánhatnánk még? Persze szerelmünk gyümölcsén kívül – mondta boldogan.

- Semmit – mosolyodtam el én is.

- Na látod, megy neked a pozitív hozzáállás – mondta elégedetten. – Gyere, csapjunk egy dupla randit, Jacob kivette a kedvenc filmjeimet, és már a szüleidnek is szólt, hogy nem mész haza ma éjjel. Már alig várom, hogy megnézzük a Ha igaz volna…, és a Lelkes testcsere című filmet. Imádni fogjátok őket – mondta boldogan.

Majd egy határozott mozdulattal felkapott, és már rohant is velem a Black ház felé. Alig egy percig tartott, és már ott is voltunk. Anthony azonnal előttünk termett, és a karjait nyújtotta Gabriellának, hogy adjon neki oda. Én egy pillanatig bizonytalanul néztem rá, de amikor gyengéden rám mosolygott, azonnal a nyakába vetettem magam.

- Bocsáss meg, nem tudom, hogy mi ütött belém… - kezdtem volna a magyarázkodásba, de Anthony megállított.

- Ne szabadkozz, csak megijedtél. Ne félj, megoldunk mindent, de most zuhanyozz le, mielőtt megfázol. Adok neked ruhákat – sétált be velem a házba. Egyenesen az emeletre vitt, és meg sem állt velem a zuhanykabinig. – Öhm… én, megvárlak kint – simított végig az arcomon.

- Ne hagyj itt – kaptam el a karját.

- Édesem, így nem tudsz letusolni – mondta kicsit zavarban.

- De nem akarok egyedül lenni most. Akkor majd később lezuhanyozok – mondtam, és kifele indultam.

- Várj itt egy percet – sóhajtott fel Anthony.

Én pedig tudtam, hogy nyert ügyem van. Szükségem volt most a közelségére. Bár abban igazat adtam neki, hogy egy kicsit gyors lett volna, hogyha most ledobom a köntösömet, és elcsábítom. Nem lett volna helyes ebben a lelki állapotban. Anthony, ahogy ígérte egy perc múlva vissza is tért, és már csak egy alsónadrág volt rajta, felém pedig egy fürdőruhát nyújtott.

- Vedd fel ezt, addig én elfordulok – mosolygott rám. Majd a kádhoz lépett, és forró vizet kezdett engedni bele. Én pedig közben engedelmesen magamra kapkodtam a bikinit. Egy perccel később pedig szerelmem háta mögé léptem, és finoman megérintettem a vállát, ezzel jelezve, hogy megfordulhat.

- Mh… jól áll neked a rózsaszín – mért végig elismerően. – Gyere – kapott a karjaiba.

Majd egy óvatos mozdulattal belépett velem a kádba, ahol a lábaimra tett. Háttal fordított magának, és lassan leült a kádban velem együtt. Amint elhelyezkedtünk a mellkasához húzott, és finoman masszírozni kezdte a vállaimat.

- Lazulj el, hosszú napunk volt – búgta a fülembe.

- A többiek? – jutott eszembe hirtelen.

- Mondtam nekik, hogy elnapoljuk a dupla randit, majd legközelebb. Azt hiszem, hogy most erre nagyobb szükségünk van – mondta halkan. – Talán nekik is jót tesz egy kis egyedüllét, mert Gaby is ma reggel kapott eredményeket nagyapától – magyarázta halkan. Biztosan nem akarta, hogy a többiek meghallják.

- Oh – mondtam megtörten. Ő máris képes volt összeszedni magát, miközben én itt sajnáltatom magam. Ez nem mehet így tovább. Sikerülni fog, és gyönyörű babáink lesznek.

- Ez a beszéd – szorított magához kedvesem még jobban. – Visszatért a forróságod, és az illatod is a régi – csókolt bele a nyakamba.

- Talán azért, mert megint átváltoztam. Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerült a parancs ellenére – csóváltam meg a fejem.

- Te Uley vagy, megvan benned a lehetőség, hogy alfa legyél – rántotta meg a vállát Anthony.

- De én nem akarok, Billy nagyon jó alfa, én nem lennék az – tiltakoztam hevesen.

- Kedvesem, ez nem azt jelenti, hogy át kell venned a pozícióját, hanem azt, hogy képes leszel a parancsa ellenére cselekedni – magyarázta a helyzetet. – Viszont ma ne foglalkozzunk több gonddal, már így is éppen eléggé felzaklattad magad – mondta komolyan, majd simogatni kezdett. Én pedig teljesen ellazultam a kényeztetéstől. – Ideje lenne kiszállnunk – suttogta a fülembe.

- Ne, így most olyan jó – suttogtam félálomban.

- Az ágyban is nagyon jó lesz, na gyere – kapott fel finoman. Majd kivitt a szobájába. – Kicsim, át kéne öltöznöd, nem aludhatsz vizes fürdőruhában – suttogta a fülembe.

- Jól vagyok – fordultam az oldalamra.

- Rendben, akkor ne haragudj ezért – mondta halkan. Majd egy szempillantás alatt rám került egy törölköző, majd az anyag alatt megéreztem Anthony kezeit. A bikini pedig egy szempillantás alatt eltűnt rólam.

- Mit csinálsz? – pattantak ki a szemeim.

- Átöltöztetlek – kacsintott rám. Majd villámgyorsan rám húzott egy bokszert, és egy pólót. Én pedig fülig pirultam már a tudattól is, hogy nem sokkal ezelőtt meztelenül feküdtem előtte a törölköző alatt. – Ne aggódj, nem lestem – hajolt a fülemhez. Majd apró csókot nyomott a számra.

- Nem is feltételeztem – mosolyogtam rá végül.

- Mindjárt jövök – mondta kuncogva. Majd egy száraz alsóval beszaladt a fürdőbe, és egy szempillantás alatt vissza is ért.

Az oldalamra gördített, majd szorosan a hátamhoz bújt, és magunkra húzta a takarót. Szorosan befészkeltem magam az ölelésébe, majd elnyomott az álom. Még halványan érzékeltem, ahogy Anthony azt mondja, hogy „Szeretlek, minden rendben lesz.” Ezekkel a szavakkal adtam át magam a boldog öntudatlanságnak.

Nyári találka?

Sziasztok!
Belinkelem ide Leiával készült gondolatmenetemet. Ha valakit érdekelne a találka, akkor kérem, hogy írjon a megjegyzések közé:D Természetesen kérdésekre is szívesen válaszolunk  Előre is köszönöm :D Puszi, Drusilla
"Drusillával felmerült az ötlet, hogy bár nálunk sajnos nem lehetséges egy nagyszabású Twilight-con-t létrehozni, az nem lenne rossz ötlet, ha egy rajongói-olvasói-írói találkozót tartanánk! A találkozó június végén lenne -igen-igen aktuális az Eclipse premiere miatt nem gondoljátok?- lennének játékok, érdekességek, nyeremények, esetleg egy kisebb vásár is, valamint egy FF író-olvasó találkozó is! Mindez az érdeklődéstől függne, ugyanis ehhez egy terület is kellene-> gondolkoztunk egy közösségi ház kibérlésén, ami egy csöppnyi anyagi befektetést is igényelne... VISZONT ha sok ember jönne el, akkor a költségek is kevesek lennének.. Amennyiben nem érdekelne titeket, tartanánk egy olyat, mint februárban volt az Indeciso tali a teaházban:) Várnék kommenteket, hogy lenne e rá igény, érdeklődés ötlet stb!"

La Push vámpírja - 46. fejezet

46. fejezet




(Johanna szemszöge)



Mély álmomból az órám csörgése ébresztett fel. Nem akartam felkelni, mert már hetek óta nem aludtam ennyire jól, és nyugodtan. Álomtalan pihenés, amire már nagyon régóta csak vágyakoztam, de sosem kaptam meg. Legszívesebb aludtam volna tovább, de nem tehettem meg, hiszen ma elmegyünk Justinhoz Dr. Cullennel. Ha valaki rá tud jönni arra, hogy mi a baj, akkor az a mentorom. Nem ismerek nála jobb orvost a világon. Ezért is akartam mindenáron bejutni hozzá. Ha a legjobbtól tanulsz, akkor van esélyed rá, hogy te is hasonlóan jó orvos lehess. Márpedig én akarok lenni a legjobb. Lassan lerúgtam magamról a takarót, majd bármennyire is könyörgött a testem, hogy maradjak még egy kicsit az ágyban, nem hallgattam rá, és csak azért is felkeltem. Kinyitottam a hűtőm, ami szó szerint üres volt.

- Mh… ennyire nem vásárolhattam be régen – csóváltam meg a fejem. – Voltam boltban… a múlt… hónapban? Jesszusom, ez már tényleg beteges – keseredtem el. – Na jó, mostantól néha töltök itthon is egy kis időt – mondtam határozottan.

Miután megállapítottam, hogy még csak egy müzli szeletem sincs itthon, és semmi egyéb, ami ehető, egy zacskó gumibékán kívül, úgy döntöttem, hogy inkább rendelek valami ebédet, ami biztosan megérkezik még időben. Úgyhogy rendeltem egy cézár salátát, hogy egyek valami zöldet, ha már megígértem, és egy nagy sajtos pizzát, hogy azért egyek valami jót is. Tény, hogy sosem voltam a legegészségesebben táplálkozók között. Amióta nem kell az árvaházi kosztot ennem, mert a saját lábamon állok, azóta igyekszem mindig olyat, amit a szemem, vagy a szám éppen kíván. Ha az éppen egy hatalmas habos, csoki torta, akkor azt. Hm… ez nem is rossz ötlet. Sütit is kellett volna rendelnem, de most már késő. Gondolkodtam el, miután kivégeztem a pizzám nagy részét és a salátámat is. Még húsz perc, és ideér Dr. Cullen. Addig is gyorsan lezuhanyozom, és átöltözöm.

Legalább negyed órán át áztattam magam a zuhany alatt, amíg teljesen el nem lazultam, majd kinyitottam a zuhanykabin ajtaját, megtörölköztem, és felvettem a már előre kikészített ruháimat. Éppen, hogy megmostam a fogamat, már meg is szólalt a csengőm. Azonnal lesiettem, és szélesre tártam az ajtóm Dr. Cullennek, de legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Fogalmam sincs, hogy miért hozta magával az egyik fiát, de nem igazán tetszik az ötlet. Ennek a srácnak a barátnője állandóan gyilkos tekintettel mered rám, nekem pedig még csak fogalmam sincs róla, hogy miért utál ennyire. Hiszen nem is ismerjük egymást. Na jó, tény, hogy nem voltam túl kedves, amikor először találkoztunk. Bár ő sem volt éppen tündéri.

- Szia, Johanna – szakított ki a doktor a gondolataimból.

- Jó napot, Dr. Cullen – néztem vissza a mentoromra. Aki bosszúsan csóválta meg a fejét.

- Hányszor mondtam még, hogy Carlisle? – kérdezte kuncogva. – Azt hiszem, hogy a fiammal már találkoztál – mutatott Edward felé.

- Igen, de már megbocsáss, te mit keresel itt? – fordultam most Edward felé.

- Csak apám megkért, hogy vigyelek el titeket, mert fáradtak vagytok, és az a biztos, hogyha én vezetek. Jó sofőr vagyok, és nincs szükség rá, hogy elaludjon egyikőtök a volán mögött – vágta rá komolyan. Na jó, ebben tényleg van valami. Ezzel nem tudok vitatkozni.

- Értem, hát akkor köszönöm, hogy te is eljöttél – mosolyogtam rá halványan. Nem kéne udvariatlannak lennem Dr. Cullen fiával. Jobb a békesség. Arról sem tehet a srác, hogy a barátnője utál engem.

- Akkor, indulhatunk? – kérdezte Dr. Cullen.

Majd kedvesen a kezét nyújtotta. Nem voltam hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, de mivel nem akartam megbántani ezért elfogadtam a felajánlott kart. Amint a kocsihoz értünk Edward termett előttem, és szélesre tárta a hátsó ülés ajtaját. Elég furcsa volt ez a lovagias bánásmód. Nem mondhatnám, hogy ilyesmit szoktam volna meg a férfi nem képviselőitől. Miután engem rendben elhelyeztek az autóban, Edward a volán mögé ült, míg a Dr. Cullen az anyósülésre. Nem igazán rajongtam a kocsiban utazásért, úgyhogy minél előbb túl akartam esni rajta. A baleset óta nem is ültem személyautóban. Mindig inkább buszra szálltam, vagy gyalog mentem, de legfőképpen a biciklit részesítettem előnyben.

- Odaérünk egy fél óra alatt – mosolygott rám Edward a visszapillantó tükörből. – Nagyon jól vezetek, és még soha nem volt balesetem – fűzte még hozzá. Ezt most mi a fenéért mondja? Nem rémlik, hogy bármiről is beszéltem volna vele.

- Nem értelek – adtam hangot a problémámnak.

- Idegesnek tűnsz – mosolygott rám nyugtatóan.

- Nem szeretek autóban utazni – hajtottam le a fejem. Majd összerázkódtam az emlékek hatására. Velem együtt pedig érdekes módon Edward is megrázkódott. Hát ez fura volt.

- Hamarosan odaérünk, és akkor jó lenne, hogyha azonnal tudnánk készíteni friss vizsgálatokat is a betegről, rendben? – nézett rám Dr. Cullen.

Mintha terelni akarná a témát. Itt valami nem stimmel. Valamit titkolnak, vagy csak én vagyok már megint paranoiás, de nem tehetek róla, hogy Dr. Cullen és az egész családja valahogy olyan különös. Nagyon kedvelem a mentoromat, de akkor sem hétköznapi, valahogy más. Csak azt nem tudom még, hogy mitől más, mint bármelyik másik ember, de egyszer rá fogok jönni.

- Meg is érkeztük – fordult be a kórház parkolójába Edward.

- Remek – sóhajtottam fel. Lehet, hogy visszafelé inkább busszal megyek.

Edward leparkolt, és én amilyen gyorsan csak tudtam kiszálltam az autóból. Carlisle pedig minden lépésemet aggódva figyelte, ami egy kicsit idegesített, de valahogy kedves gesztusnak is tartottam, hiszen azt jelentette, hogy törődik velem. Lassan sétáltunk a kórház bejárata felé, majd amint beléptünk a mentorom kíváncsian fordult felém.

- Hányas szoba lesz az, Johanna? – kérdezte kíváncsian.

- A százas – válaszoltam készségesen. Majd tovább mutattam az utat, na nem, mintha szükség lett volna rá. – Edward miért követ minket? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak kíváncsi természete van, de ha zavar téged, akkor elküldöm – mosolygott rám lágyan.

- Természetesen nem zavar – válaszoltam azonnal. Végül is mindegy, ha már idáig eljött, úgyis meg fogja tudni, hogy milyen hosszú, nehéz életem volt.

Végre elértük a százas szobát, és Dr. Cullen azonnal belépett rajta, majd a kezébe vette a kórlapot, ami az ágy végében csüngött, és komolyan vizsgálni kezdte, hogy hátha talál valami rendellenest, ami arra utal, hogy Justin nincs is kómában ténylegesen. Az ujjaimat tördelve vártam, hogy végre megszólaljon, de ő csak hevesen hümmögött, majd kérdőn Edward felé fordította a tekintetét, és Edward bólintott, mire Carlisle elmosolyodott, és tovább kezdte vizsgálni a kórlapot. Fogalmam sem volt, hogy mit jelentett ez az előbbi kis biccentés, hiszen meg sem szólaltak, de reméltem, hogy jót jelent a dolog.

- Johanna, kellenének nekem röntgenek, és minden felvétel, amit az elmúlt tíz évben készítettek a betegről – mondta határozottan. Majd megnézte a nevét a kórlap elején. – Justin Moore-ról. A testvéred? – fordult felém döbbenten.

- Ikrek vagyunk – bólintottam rá. – Igaz, hogy kétpetéjű ikerpár vagyunk, de mindig is ő volt a másik felem – hajtottam le a fejem.

- Autóbaleset? – kérdezte hirtelen Dr. Cullen. – Nagyon feszélyezve voltál a kocsiban idefelé jövet.

- Igen – mondtam szomorúan. – Az egész családunk kirándulni volt a hegyekben, mint minden évben. Imádtunk sátorozni. Hajnalban indultunk haza, mert az apám is orvos volt, és sürgős esethez hívták a kórházba. Nem sokkal azután, hogy útra keltünk, egy kamionsofőr, aki szembe jött velünk elaludt a volánnál. Legalábbis nekem ezt mondták a mentősök. Én aludtam, amikor történt. Az én oldalamon jött nekünk az autó. Én arra ébredtem, hogy Justin átránt a másik oldalára, majd a saját testével védett meg a fától, aminek nekiütköztünk, amikor letaszított minket a kamion az útról. Az autó teljesen eldeformálódott, és Justin hatalmas ütést kapott a fejére, és jóformán minden csontja eltörött. Még annyit mondott, hogy szeret, aztán elájult, legalábbis akkor azt hittem, hogy csak elvesztette az eszméletét. Háromszor is újra élesztették a kórház felé jövet, de nem adta fel. Igazi túlélő – mosolyodtam el halványan.

- A szüleid? – kérdezte Carlisle együtt érzően.

- Már az ütközéskor meghaltak, nem volt mit tenni – csordult ki egy könnycsepp a szememből. – Nekem már csak Justin van, és nem fogok lemondani róla – mondtam komolyan.

- A jelek szerint nem is kell – mondta Edward biztatóan. Ő meg honnan tudná? Mindegy, mindenesetre, ha Dr. Cullen ilyen bizakodó, akkor még van remény a bátyám számára, ez biztos.

A következő óra azzal telt, hogy felkerestem a kórházban Justinnal foglalkozó néhány orvost, és mindenkinek bemutattam Dr. Cullent, majd előkerestünk minden kórlapot, amit a mentorom komolyan tanulmányozni kezdett. Már legalább két órája görnyedtünk a leletek és a röntgenek felett, amikor Dr. Cullen váratlanul felemelt egy röntgent, feltette a táblára, majd fogott egy tollat, és körberajzolt valamit.

- Itt, ez a baj – mutatott a kis körre, amit az imént rajzolt.

- Én nem látok semmit – hunyorítottam a felvételre. Viszont sajnos sehogy nem sikerült felfedeznem, hogy mit kéne látnom a képen.

- Gyere közelebb – nyújtotta felém a kezét. – Itt, látod? Egy nagyon apró kis rög, ami csodával hatályos módon nem ölte meg, de akadályoz sok teljesen alap funkciót a testben, gyakorlatilag minden mozgást, mert nagyon is rossz helyen van. Ha ezt innen eltávolítjuk, akkor igaz, hogy némi rehabilitációra fog szorulni, de újra képes lesz normálisan élni.

- Komolyan? – kérdeztem boldogan. Mindig is erről álmodoztam.

- Igen, komolyan, de türelmesnek kell lenned – fűzte még hozzá.

- Eddig is az voltam – állapítottam meg. Tíz éve várom a csodát, még egy kis idő már meg se kottyan.

- Tudom – szorította meg a vállam bátorítólag. – Szóval, belevágjunk a rehabilitációba? Azért van néhány kockázat, és ha szeretnéd átgondolni, akkor van időd – mondta határozottan.

- Hát persze, hogy belevágunk, ez nem kérdés – lelkesedtem fel. Nemsokára újra beszélhetek a fivéremmel, és nem leszek már árva, egyedülálló lány. Ez bármit megér.

- Van egy specialista barátom, akkor felhívom. Ha valaki, akkor ő meg tudja oldani a helyzetet – mosolygott rám kedvesen. Specialista? Az nagyon-nagyon drága lesz. A házra már nem tudok több jelzálogot felvenni, talán még néhány bútort el tudok adni, meg a biciklimet, és a telek egy részét. Annyi pénzből szerintem kijöhet a műtét. – Tartozik egy szívességgel, úgyhogy ne aggódj az anyagi vonzat miatt, majd én lerendezem – fűzte még hozzá.

- Ez nagyon kedves, de nem fogadhatom el. Nem szeretném lekötelezni magam senki iránt – mondtam határozottan.

- Nem is mondtam, hogy le kell – vágta rá Carlisle azonnal. – Meghálálhatod – fűzte még hozzá. – Úgy tudom, hogy ebbe a kórházba akartál jönni miután lejárt a gyakorlatod – kezdett bele, én pedig bólintottam. – Nos, mit szólnál, hogyha mondjuk, velem maradnál a vizsgád letétele után is? A kórháznak Forskban szüksége lesz néhány tehetséges orvosra, és örülnék, hogyha együtt dolgoznánk – mosolygott rám lágyan.

- Ez egy nagyszerű ajánlat – mosolyodtam el én is. Szívesen dolgoztam volna a továbbiakban is Dr. Cullen mellett. Ez egy csodálatos nap. Tíz év óta a legjobb napom. Ma minden úgy sikerül, ahogy mindig is vágytam rá.

A nap hátralévő része azzal telt, hogy pontosan áttanulmányoztuk a leletek minden egyes apró kis milliméterét, és pontosan megbeszéltük, hogy mit fogunk tenni a gyógyulás érdekében. Tíz éve először hajtottam le boldogan a fejemet, hogy álomba szenderüljek, és eközben Justin kezét fogtam. Hamarosan újra velem lesz, és talán kiteljesedhet még a csonka kis családunk. Ha újra ketten leszünk, akkor senki nem állhat majd a boldogságunk útjába.

Félálomban még éreztem, hogy valaki felemel, és elindul velem kifelé a szobából. Ellenkezni akartam, de nem volt semmi energiám rá, hogy meg is tegyem. Az utolsó dolog, amit érzékeltem, hogy gyengéden befektetnek a hátsó ülésre, ahol legnagyobb meglepetésemre egy párna várta a fejemet, majd valaki betakargatott. Másnap reggel az ágyamban ébredtem fel abban a ruhában, amiben előző nap is voltam. Csupán a cipőm, és a kabátom került le rólam. Álmosan nyitottam fel a szemeimet, és az éjjeliszekrényemen egy üzenet várt, miszerint ma szabadnapos vagyok, és nyugodtan feküdjek vissza aludni, mert szükségem lesz az erőmre, én pedig azonnal boldogan fúrtam vissza a fejemet a párnámba.



(Edward szemszöge)



Miután Carlisle és én hazavittük a teljesen kimerült Johannát, azonnal haza indultunk. Én pedig nem tudtam elszakítani a gondolataimat erről az egész ügyről. Nagyon különös volt, hogy Johanna testvére gondolatban tudott beszélni, de nem volt rá képes, hogy kinyissa a száját. Annyira kétségbeesetten próbált jelezni a világ felé, hogy itt van velünk, és hallja, hogy mi történik. Még soha nem találkoztam ilyesmivel, pedig már egy párszor elvégeztem az orvosit. Nagyon különös volt ez az egész. Hiszen, hogyha tulajdonképpen Justin magánál volt, akkor hogy-hogy nem vették észre az orvosok tíz év alatt, hogy lehet segíteni rajta. Bár a probléma tényleg annyira kicsi a testében, hogy még vámpír szemmel is csak borsónyinak mondanám. Ez annyira szomorú. Talán Johanna soha nem zárkózott volna el így a világ elől, hogyha van valaki, aki felfedezi azt apró, de mégis jelentős problémát, ami megakadályozta Justint a normális életvitelben. Azt hiszem, hogy ez sok mindent megváltoztat a Johannáról kialakult nézetemben. Ez a lány egy igazi harcos, csak attól fél, hogy elveszítheti azt, akit szeret, és ezért lett ilyen fagyos. Meg tudom érteni őt. Emiatt lehet az is, hogy sorra utasítja el az udvarlókat, legfőképpen Billy-t, aki még tetszik is neki.

Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha ezt az információt megosztom Bellával is, talán akkor majd jobban megérti Johanna ellenállását, amit Billy felé mutat. Nem akarok titkolózni a szerelmem előtt. Soha többé nem lesz olyan, hogy nem mondok el neki valamit, vagy hazudok neki. Vissza kell szereznem a bizalmát, amit egyszer már meggondolatlanul elveszítettem, és egészen biztos, hogy a titkolózás ilyen szinten soha többé szóba sem jöhet a kapcsolatunk esetében.

Amint leparkoltam a házunk előtt azonnal ki akartam pattanni a kocsiból, hogy azonnal Bellához siessek, és megnézzem, hogy mennyire volt súlyos ma Alice vásárlási mániája, ami kedvesemet biztosan teljesen kikészítette, de Carlisle elkapta a karomat, és megállított.

- Fiam, tudom, hogy mindent el akarsz mondani Bellának, és ezt meg is értem, de kérlek, azt is add a kedvesed tudtára, hogy lehetőleg Johanna ne vegye észre, hogy bárki másnak is elmondtuk, hogy mi történt vele. Bella viselkedjen vele továbbra is távolságtartóan. Már az is csoda, hogy nekem megnyílt ez a lány. Óvatosan kell kezelnünk a lelkét. Ha Johanna már teljesen megbízik bennünk, akkor majd fokozatosan közeledhettek felé. Rendben? – kérdezte komolyan.

- Rendben, meg fogom mondani neki, de nem akarok titkolózni, úgyhogy el kell mondanom, amit tudok. Sokat segíthet ez az információ azon, hogy ne kelljen minden nap megmentenem a medikád életét – mosolyogtam rá.

- Hát lehet, hogy Bella egy kicsit valóban túlfűtött lett, de ez nem feltétlenül baj. Mindig is túl simulékony volt, amíg ember volt, most pedig talpraesett nő – mosolygott rám Carlisle. – Ráadásul semmi perc alatt gatyába rázott a kábulatodból, ami igazán szép teljesítmény – fűzte még hozzá.

- Jól van, na, tudom, hogy nem voltam könnyű eset az elmúlt ötven évben – hajtottam le a fejem. – Nagyon sajnálom, ami történt.

- Edward, mindenki megértett téged, és igazság szerint, mi mind hibásak vagyunk abban, hogy hagytuk, hogy butaságot csinálj, de itt most nem ez a lényeg. Nem veszíthetjük el Johanna bizalmát. Ezt Bellának is meg kell értenie, mert a fia bevésődése. Így ha elveszítjük, akkor azzal akár elveszíthetjük Billyt is. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.

- Tudom, hogy ez fontos. Nyugodj meg, Carlisle. Annyira diszkrétek leszünk, amennyire csak lehetséges – nyugtattam meg.

- Igen, tudom, hogy így lesz, csak fontos nekem ez a lány. Nagyon megkedveltem. Már szinte őt is a saját gyermekemnek tekintem – magyarázta Carlisle.

- Hallottam a gondolataidban. Ne aggódj, mind vigyázni fogunk rá – mosolyodtam el. „Edward, a szobádban várlak.” Hallottam meg kedvesem gondolatait. – De most, ha nem haragszol, már várnak rám.

- Persze, menj csak, Esme is biztosan alig várja, hogy beszámoljak a fejleményekről, és biztosan rengeteg szép ruhát is vettek, amiket mindenképpen látnom kell rajta – nyúlt Carlisle is a kilincs felé.

A következő pillanatban már a házban is voltunk. Én pedig azonnal felszaladtam az emeletre a szobámba. Amikor benyitottam a lélegzetem is elállt. Bella az ágy közepén félig ülőhelyzetben, félig fekve várt rám, egy sötétkék csipkés hálóingben, ami nagyon hasonlított arra, amit az első közös éjjelünkön viselt. Hirtelen elbizonytalanodtam, hogy most akarok-e neki mindent elmondani, mert annyira csábítóan festett, hogy sokkal jobb gondolatnak tűnt csak vele törődni, de talán jobb, hogyha most azonnal elmondom, mintha az önös érdekeimet figyelembe véve elhallgatom egy ideig az igazságot előle. Miután beszéltünk, azután is kihasználhatjuk a közös ágyunk adta csodálatos lehetőségeinket.

Így hát vettem néhány mély lélegzetet, hogy lehiggadjon hirtelen rám törő vágyam, majd lassan az ágy széléhez sétáltam, és leültem kedvesemmel szemben. Úgy tűnt, hogy Bella nagyon zavarban van, mert magára rántotta az egyik takarót, majd szomorúan nézett rám. Jesszusom, most biztosan félreértette a dolgot, és azt gondolja, hogy már nem akarom őt, pedig tudhatná, hogy csakis rá vágytam egész létezésem során.

- Ez most elég hülye helyzet – motyogta az orra alá.

- Édesem, félreérted – simítottam végig a karján. – Egyszerűen káprázatos vagy, és legszívesebben most azonnal magamévá tennélek, de beszélnünk kell egy fontos dologról. Méghozzá Billy bevésődőséről.

- Mármint arról a mufurc kis szörnyetegről, aki naponta többször is elutasítja a fiam szerelmes, és lágy szavait – mondta Bella ingerülten. – Komolyan ez jutott most eszedbe?

- Kérlek, hallgass végig – kérleltem.

- Hát jó, de már most közlöm, hogy semmi kedvem babusgatni a kis viperát – morogta Bella.

- Egyelőre nekem az is megteszi, ha nem akarod tíz percenként megölni – kuncogtam fel.

- Tudod, hogy nem tettem volna meg, csak játszottam a gondolattal – morgolódott egy kicsit.

- Hát persze, hogy tudom, édesem – húztam az ölembe. Legalább egy kicsit hadd érezzem, hogy tényleg itt van velem.

- Akkor mit szeretnél megbeszélni? Egyáltalán hol voltatok egész nap? Miben kellett Carlisle-nak segíteni? – kérdezte kíváncsian.

Én pedig már éppen bele akartam kezdeni a történet elmesélésébe, amikor kivágódott az ajtónk, és Emmett lépett be rajta.

- Bocsi, szülők, de ma nem kufircolhattok, mert jön az uncsiöcsim, meg a kis farkaskája, akit annyira imád. Úgyhogy pattanjatok, és öltözz fel hugi – mondta komolyan, majd eltűnt a szobánkból. Mi pedig Bellával egymásra mosolyogtunk, majd kedvesem szélsebesen öltözni kezdett, hogy illendően várhassuk a fiúnkat. Majd elmondom neki a történetet egy kicsit később. Most még Bella sem haragudhat meg rám egy kis késlekedés miatt, hiszen most másik igen fontos eredményeket fogunk hallani Carlisle-tól.