16. fejezet
(Carlisle szemszöge)
Miután Bella és Anthony elrohant szerelmem kétségbeesetten nézett rám. Nem csodáltam, hiszen az információk fényében, amit megtudtak Bella joggal lehet nagyon is dühös ránk ismételten, ráadásul az unokánk túlságosan is hasonlít a jelek szerint az apjára, legalábbis önmarcangolás szinten.
- Annyira sajnálom – mondta szomorúan, Esme. – Nem lett volna szabad még csak gondolnom sem rá.
- Ugyan, Drágám. Honnan tudhattuk volna, hogy Anthony örökölte az apja képességét. Az ilyesmi nem alapvető. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy több képességgel is rendelkezik – mondtam vigasztalóan. – Jasper egyébként is azt mondta, hogy Bella még mindig szeret minket, úgyhogy ne aggódj. Látni fogjuk még a lányunkat, és az unokánkat is. Ebben biztos vagyok – jelentettem ki.
Kétségem sem volt afelől, hogy a családom újra egyesülni fog egy boldog napom. Még akkor is, hogyha Bella másik két fia farkas. Nem érdekel, hogy Jacobtól vannak, akkor is az unokáim. Gondoltam magamban, majd hirtelen rám tört a felismerés. A fogadott lányunk másik két fia nem is lehet a vérszerinti gyermeke, hiszen Anthony születésekor változtatták át. Az unokám maga mutatta meg, hogy így történt. Ezek szerint Jake is bevésődött, és Bella nevelte mindhárom gyereket. Akkor hol van, Jacob Black? Néhány kérdésre végre választ kaptunk, erre még több jön. Vajon valaha mindent meg fogunk tudni, amit kihagytunk a mi Bellánk életéből?
- Carlisle, minden rendben? – kérdezte szerelmem aggodalmasan.
- Persze – kaptam rá a tekintetem.
- Min gondolkodtál ennyire? Már legalább ötször szólítottalak, de csak most reagáltál – nézett rám szerelmem kérdőn.
- Én rájöttem, hogy a két farkas fiú, akik még az édesanyjuknak tekintik Bellát, nem lehetnek a vér szerinti gyerekei – mondtam el szerelmemnek, amire rájöttem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Esme döbbenten.
- Igen, teljesen biztos – bólintottam. – Gyere, mondjuk el a többieknek, amit megtudtunk. Egyébként is ki tudja, hogy Emmett, Rose, és Jasper még meddig tudják visszafogni Alice-t és Edwardot. Otthon mindent elmesélek, amit az unokánk mutatott nekünk.
- Rendben – egyezett bele kedvesem. Ezután pedig futásnak eredtünk a házunkhoz.
Nem telt sok időbe, és már ott is voltunk. Ahogy benyitottunk a nappaliba meglepő látvány fogadott bennünket. Azt hittem, hogy legalábbis a nappali romokban fog heverni, de nem. Minden ugyanolyan rendben volt, mint amikor elindultunk, ráadásul Alice, és Edward is ugyanott ült, ahol akkor. Ezt egyáltalán nem hittem volna. Kérdőn néztem Jasperre, aki mosolyogva bólintott.
- Igen, valóban rásegítettem egy kicsit – mondta fiam. Mire felhúztam a szemöldököm. – Na jó, nagyon, mert körülbelül két percig bírtak nyugton ülni.
- Sikerrel jártatok? Mit tudtatok meg? – kérdezte Alice izgatottan.
- Úgy látom, hogy sok mindent – csillant fel Edward szeme. Majd hirtelen el is komorult, amikor a Bella terhességét bemutató részekhez értem. Az arca egyre fájdalmasabb lett, úgyhogy másra koncentráltam, hogy pihenhessen egy kicsit. – Ne, kérlek. Tudnom kell – kérlelt. – Kibírom, csak hadd tudjak meg mindent róluk – nézett rám könyörgőn.
- Rendben – adtam meg magam, majd tovább vetítettem a képeket.
A fiam szemei, hol boldogan csillogtak, hogy pedig az önsanyargatás volt belőlük kivehető. A többiek csak kíváncsian figyelték, a jelenetet. Tudtam, hogy nekik is joguk van mindent megtudni, de előbb szerettem volna, hogyha Edward tudja meg a fontos dolgokat. Hiszen mégis csak az ő szerelméről volt szó.
- Bellának csak egy gyermeke született? – nézett rám döbbenten végül.
- Igen, minden jel szerint – mondtam határozottan.
- Akkor Jacob fiait úgy neveli, ahogy ti minket. Hihetetlen, hogy mennyi szeretet van benne még mindig – mosolyodott el a fiam. – Nem változott. Még mindig ugyanaz a jólelkű, kedves nő, akibe beleszerettem.
- Leszámítva azt, öcsi, hogy most már kevésbé omlik a karjaidba. Sőt – nevetett fel Emmett. Rosalie pedig szokásához híven azonnal tarkón vágta. – Na, ez az igazság.
- Sajnos, ez tény – hajtotta le a fejét Edward.
- Gondolj bele, így legalább alkalmad nyílik rá, hogy újra meghódítsd – mondta Jasper lelkesen.
- Neked hányszor kellett meghódítanod Alice-t? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.
- Minden egyes veszekedés után – vágta rá Alice azonnal.
- Veszekedtetek ti már valaha? – kérdezte szerelmem mosolyogva.
- Hát… - esett Alice gondolkodóba.
- Ennyi ideig tart összeszámolni? Huh, Jasper nagyobb hódító, mint ahogy azt az ember, vagyis vámpír gondolná – nevetett fel Emmett ismét. Ezúttal viszont még időben odébb állt, így Rose nem kapta el.
- Igen, egyszer veszekedtünk – szólalt meg Alice hosszas gondolkodás után.
- Akkor sem ugyanaz a helyzet – mondta Edward szomorúan. – Más kérdés, hogy összeveszel valakivel, akivel együtt vagy, és más, hogy elhagytad, ötven évig nem is hallott rólad, aztán beállítasz, hogy „Ne haragudj, Drágám. Hülye voltam. Ugye megbocsájtasz?”
- Kezdetnek nem is rossz, de azért még dolgozz egy kicsit ezen a vallomáson. Már hogyha Bella eltekint a hideg zuhanytól legközelebb – állapította meg Esme mosolyogva.
- Anya, már te is ellenem vagy? – kérdezte Edward döbbenten.
- Nem, én pártatlan vagyok, hogyha a gyerekeimről van szó – mondta Esme határozottan. – Azért ne találkozz vele legközelebb a tengerparton – fűzte még hozzá.
- Majd igyekszem – kuncogott fel Edward.
Végre egy kicsit mindenki ellazult. A családunk a jelek szerint kezd megint egy kicsit kizökkeni a letargiából, most, hogy Bella újra a közelünkben van. Annyira hiányzott mindenkinek.
- Uh, azt hiszem, hogy visszamondom a holnapi ajándék megrendeléseket – pattant fel Alice. – Attól tartok, hogy anya módszere sokkal jobb a telefonnal, mint Bella hergelése.
- Jó ötlet – bólintott rá az egész család.
- Akar valaki velem jönni? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Igen, majd én. Úgyis kellene néhány új ruha. Amióta itt vagyunk, még nem is nagyon vásároltam – ajánlkozott rögtön Rosalie.
- Oké. Még valaki? – kérdezte Alice újra. Miután mindenki megrázta a fejét, így csak ketten indultak útnak.
(Rosalie szemszöge)
Már olyan régen nem voltam Alice-szel kettesben vásárolni. Igazság szerint ötven éven át alig volt kedve bármihez is. Nagyon elkeserítő volt a helyzet. Néhány év alatt még én is beláttam, hogy hiányzik nekünk Bella. Igazából szegénynek csak annyi volt a bűne, hogy ember volt. Irigyeltem, és féltem is tőle, ami most már tudom, hogy nagy butaság volt. Hiszen nem te választod meg a sorsodat. Ha én választottam volna meg, hogy mi fog velem történni, akkor biztosan már a föld alatt lennék jó ideje. Bár tény, hogy Emmett mellett még ebben a létezési formában is elég jól érzem magam. Csak akkor vagyok elégedetlen és csalódott, amikor meglátok egy nőt boldogan, gömbölyödő pocakkal. Milyen fantasztikus érzés lehet, amikor egy pici élet növekedik benned. Ha Bellával lettünk volna, akkor legalább egy kicsit kaphattam volna az élményből. Megérinthettem volna a hasát, amikor a kis Anthony megmozdult, dajkálhattam volna. Esti mesét is olvastam volna neki. Biztosan csodálatos érzés lett volna, hogyha Cullenként nevelkedik fel. Egyszerre lett volna egy nagymamája, és három anyukája.
- Min gondolkozol, Rose? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Csak azon, hogy milyen jó lett volna, hogyha Anthony felcseperedésénél mi is jelen lehettünk volna – mondtam el őszintén. Hiába titkoltam volna, ha más nem Edward akkor is megtudja.
- Én is így érzem – mondta húgom lesütött szemekkel.
- Tudom, hogy mennyire hiányzott neked a barátnőd. Sajnálom, hogy sokáig goromba voltam veled – kértem elnézést. Már éppen itt volt az ideje, hogy elmondjam, mennyire bánom, azt a sok veszekedést. Hiszen csak hiányzott neki, akit szeret.
- Ugyan, semmi baj. Abban igazad volt, hogy néha már túlságosan látványosan szenvedtem, de reméltem, hogy Edwardnál beválik a dolog, és megkeressük Bellát – mondta halványan elmosolyodva.
- Minden rendbe fog jönni – öleltem meg Alice-t. – Bella szeret téged is, és Edwardot is, hogyha Jasper mondja, akkor így is van.
- Tudod, néha megmutathatnád másoknak is ezt az oldaladat. Emmetten, és rajtam kívül is. A többieknek is tetszene az igazi Rosalie, ebben biztos vagyok – nézett Alice mélyen a szemembe.
- Talán majd egyszer így lesz – mosolyogtam rá húgomra pimaszul. Sok minden kényelmesebb, hogyha az ember megtartja a rideg álarcát.
Hirtelen fájdalmas sikoltást hallottam meg nem messze. Eddig nem koncentráltam az illatokra, de most beleszagoltam a levegőbe, és egyértelműen éreztem, hogy idegen vámpír ólálkodik a környéken.
- Alice, te is érzed? – kérdeztem idegesen.
- Igen – bólintott testvérem.
- Menjünk, nézzük meg, hogy mi folyik ott – böktem a park felé, és már futottam is. Bár csak emberi tempóban tehettem, hogy nehogy meglásson valaki.
Amikor odaértem azonnal megláttam egy lányt a földön fekve, és rajta egy meglehetősen szakadt, és mocskos vámpírt. Nem hagyhattam, hogy ez a lány úgy járjon, ahogy egykor én is. Egy sötét hely, hideg aszfalt, és csupa olyan szörnyűség, ami örökké is kísérthet egy ártatlan lelket. Tudtam, hogy nagyon kockázatos, hogyha most megmentem, vagy ha esetleg átváltozik, és olyan lesz, mint mi, de meg kellett próbálnom. Senkinek nem kívánom ezt az életet, de halált sem érdemel. Hiszen csak egy lány, aki előtt még ott áll az egész élet. Nem gondolkodtam, megragadtam a férfit, aki a lányon volt, és olyan messzire hajítottam, amennyire csak az erőmből tellett. Alice csak döbbenten figyelte, hogy mit csinálok.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. Majd mellé térdeltem, és egy gyors mozdulattal a hátára fordítottam. – Nem lesz semmi baj – mondtam, majd intettem Alice-nek, hogy fogja le a lányt, én pedig a számhoz emeltem a csuklóját, és elkezdtem kiszívni a mérget, ami szervezetébe jutott. Ha Edward meg tudta tenni Bellával, akkor nekem is menni fog. Van már elég akaraterőm, hogy megálljak. Hogyha megmentettük bevisszük az egyik kórházba és eltűnünk.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – szólt rám Alice. Szomorúan állapítottam meg, hogy igaza van. Hiszen már nagyon is sápadt volt a bőre, túl sok vért veszített. Szerettem volna segíteni rajta, de mivel még mindig kínok közt vonaglott nem tehettem érte semmit. Nincs más megoldás, mint Carlisle. Ha valaki tehet érte még valamit, akkor az ő.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondtam hisztérikusan, majd felkaptam a testet, ami közben elernyedt. A szíve még dobogott, de alig. A teste pedig csak aprókat rándult, de nem sikoltozott a fájdalomtól, úgyhogy talán sikerrel jártam. Egy percbe se tellett és már az autónál voltunk. Odadobtam Alice-nek a kulcsokat, én pedig a lánnyal bepattantam a hátsó ülésre.
- Mi a fene ütött beléd? – fordult hátra Alice döbbenten.
- Nem tudtam ott hagyni – mondtam lehajtott fejjel. Tudom, hogy sokáig szekáltam Edwardot, hogy miért nem hagyta Bellát meghalni, de most én sem voltam képes otthagyni ezt a lányt. Nem lehet az a sorsa, hogy vámpír legyen belőle, vagy, hogy ilyen fiatalon meghaljon. Jobbat érdemel.
- Hihetetlen – mosolygott rám húgom. – Azt hittem, hogy soha nem jutunk el arra a pontra, hogy ilyet tegyél valakiért, de úgy tűnik, hogy egyszer az életben tévedtem. Büszke vagyok rád, Rose – mondta gyengéden.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza. – Azt hiszem, ez azért van, mert túl sok időt töltök a világmegváltó terveket szövögető családommal. Rossz hatással vagytok a kegyetlen image-re, amit kialakítottam magam körül.
- Oh, bocsánat – ironizált Alice, mire én csak megforgattam a szemeimet.
Nem telt sok időbe, mire visszaértünk a házhoz. Ahogy leállt a motor, kipattantam a kocsiból, és felrohantam a lánnyal Carlisle dolgozószobájába. A többiek pedig döbbenten követtek.
- Segíts – kérleltem apámat, aki azonnal kivette a lányt a kezemből. Utoljára, akkor kértem tőle, hogy segítsen, amikor Emmettet megtaláltam, pedig az már elég régen volt.
- Mi történt? – kérdezte miután megvizsgálta a lányt.
- Egy vámpír megtámadta. Valami nomád. Nem láttam még azelőtt. Meg tudod menteni? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Úgy tűnik, hogy meg. Bár a rángásaiból ítélve maradt méreg a szervezetében, de csak elenyésző mennyiségben, így valószínűleg nem fog átváltozni. Biztosat nem tudok, mert ilyen furcsa esetet még nem láttam. Olyan mintha a teste egyik fele át akarna változni, de a másik fele ellenáll. Az, hogy túléli-e már a szervezetétől függ – mondta apám komolyan. – Ha a következő két órát kibírja, és kap elég vért vénásan, akkor jók az esélyei a teljes felépülésre, bár nem tudom, hogy a méregnek a szervezetében lesz-e valamilyen káros hatása a jövőjére nézve.
- Csak próbálj meg segíteni rajta – kérleltem, mire apám bólintott.
Miután Carlisle elmondott minden eshetőséget, és kiterelt minket a szobából a családommal együtt levonultam a nappaliba, és vártam, hogy mi fog történni. Nagyon reméltem, hogy van még remény a lány számára.
- Ki vagy te és hol van, Rosalie? – kérdezte Jasper a szemöldökét felhúzva.
- Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
- Olyan érzéseket produkálsz éppen, amilyet felőled még sosem kaptam, és ettől most kicsit meg vagyok szeppenve – magyarázta Jasper.
- Bocs, majd igyekszem nemtörődöm, és kegyetlen lenni – forgattam meg a szemeimet. Jasper néha még bosszantóbb, mint Edward. Pedig az nagy szó.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. Több, mint egy évszázada csak visszafogottan érzem az érzéseidet, mert te magad nem akartál érzelmeket érezni, és átélni. Most pedig gondolsz egyet, és megmentesz egy bajbajutott lányt. Én csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád – ölelt magához bátyám.
- Az én csajom – hallottam meg szerelmem mosolygós hangját.
- Helyesen cselekedtél – adtak igazat a többiek is. Esme pedig egy igazi anyai ölelésben részesített. Pedig attól féltem, hogy mindenki haragudni fog rám, ahogy én haragudtam Edwardra, amikor felfedett bennünket a szerelme előtt. Én biztosan haragudnék, hogyha ezt valaki más tette volna.
Türelmetlenül várakoztunk a nappaliban. Már olyan régóta fent van Carlisle a lánnyal. Lehet, hogy elkéstem? Bár ez nem valószínű, hiszen hallom a halk, de mégis ritmusos szívdobogást, ami csakis azt jelentheti, hogy még életben van.
- A jelek szerint rendbe fog jönni – jött le a lépcsőn Carlisle. – Bár elég furcsa, mert a vérében még van minimális mennyiségű méreg, mégsem változik át. Ezt nem tudom hova tenni. Soha nem volt még ember, aki akár csak egy csepp mérgünkre is immunis lett volna – magyarázta apánk izgatottan.
Hirtelen azonban egy hangos sikoltás törte meg a mondanivalóját. Azonnal felpattantunk, és a lányhoz siettünk, aki nyilván rosszat álmodott, vagy újra átélte, ami történt vele, mert minden jel szerint aludt.
- Jake – motyogta a lány, és a vonásai újra kisimultak.
- Azt mondta, hogy Jake? – kérdeztem döbbenten a családomtól. Lehet, hogy ez a Jacob, az a Jacob? Áh, ez hülyeség, hiszen sok ember él a földön ezzel a keresztnévvel.
- Igen – bólintottak a többiek.
- Az hagyján, de nem akármilyen Jake-t szólongat, hanem Bella fogadott fiát. Attól tartok, hogy ez a lány a bevésődése – mondta Edward határozottan.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle.
- Teljesen. Hiszen láttam már a srácot a te gondolataidban is, és a lányéban is ugyanúgy néz ki, csak sokkal vonzóbbnak látja, mint amilyennek te láttad a fiatalembert – mondta Edward teljes meggyőződéssel.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondta apánk kissé idegesen.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le szerelmem a konyhába.
(Jake szemszöge)
Boldogan, de mégis egy kicsit feszengve száguldottam át az erdőn, hogy találkozzak szerelmemmel, és mindent bevalljak neki magamról és a családomról. Nagyon reméltem, hogy jól fog fogadni a híreket. Ahogy az erdő széle felé közeledtem visszaváltoztam, és felöltöztem, hogy az út hátralévő részét sétálva tegyem meg. Mindig át szoktam menni a hatalmas parkon is, ami nincs messze Gabriellától. Hirtelen fájdalmas kiáltás hasított az éjszaka csendjébe, én pedig rögtön a hang felé rohantam. Vámpír. Éreztem a szagát. Gyorsan körbepillantottam, majd mikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, nem törődve a ruháimmal átváltoztam. Néhány pillanattal később már ott is voltam. Egy női vámpír volt egy szerencsétlenül járt férfin, aki már a jelek szerint nem élt. Elkéstem. Még soha nem történt ilyen. Azonnal a nőre vetettem magam vicsorogva, és az első lendületemmel már le is téptem a fejét. Hallottam, hogy közeledik valaki, úgyhogy felkaptam a vámpír maradványait, majd La Push felé vettem az irányt. Egy fél óra alatt be is értem a faluba, ahol azonnal üzentem a többieknek gondolatban, hogy jöjjenek, és segítsenek elégetni a vámpírt.
- Mi történt? – kérdezte Billy gondolatban.
- Idegen vámpír. Port Angelesben portyázott – válaszoltam.
- Szép fogás – ugrott mellém Anthony.
- Köszi, igyekszem – csóváltam meg a farkam elégedetten.
- Gabriella? – kérdezték egyszerre.
- Még nem jutottam el hozzá, majd visszamegyek, hogyha végeztünk – gondoltam. Egy pillanattal később pedig anya jelent meg az oldalunkon.
- Hoztam neked váltás ruhát, a fiúk ezt elintézik, te menj vissza Gabyhoz. Ki tudja, hogy egyedül volt-e a nő – hadarta el gyorsan, majd a ruhákat bevitte egy fa mögé.
- Jake, azt üzeni, hogy „köszi, anyu” – tolmácsolt Anthony.
- Szívesen kicsim – mondta anya, majd eltűnt. Nem szerette végignézni a máglyákat. Ahogy a tüzet sem szívlelte, ami azért érthető volt.
Miután a lábamra kötöttem az új garnitúra ruhát, azonnal visszaindultam a kedvesemhez. Sajnos még nem volt otthon. Vagy már nem. Nem tudhattam, hiszen elég sokat késtem a randevúról, bár nem szándékosan. Reméltem, hogy azért megbocsát majd nekem, hogyha hazaér. Nem akartam az utcán várakozni, úgyhogy amikor senki nem figyelt néhány határozott mozdulattal bementem a lakásába hátulról az ablakán keresztül. Hogyha úgyis elmondom neki, hogy mi vagyok valójában, akkor azt is meg fogja tudni, hogy így is tudok közlekedni. Vajon mit fog szólni hozzá? Remélem, hogy tetszeni fog neki, mert mindig is szerettem volna egyszer a szerelmemet én is elvinni száguldani, ahogy azt apa tette számtalanszor anyával.
2009. december 16., szerda
2009. december 13., vasárnap
La Push vámpírja - 15. fejezet
15. fejezet
Sziasztok! Itt a következő feji. A hosszantartó ötletbörzéért hálás köszönetem, kedves barátnőmnek, Leiának :D Puszi, Drusilla
(Esme szemszöge)
Már alig vártam, hogy felhívhassam a rég elvesztett lányomat. Általában türelmes vagyok, de most félpercenként a telefonhoz rohantam volna a legszívesebben. Csak azért nem tettem, hogy időt hagyjak Bellának a megnyugodásra, hiszen Edward, és Alice biztosan alaposan felhúzták. Végre eljött a megfelelő pillanat. Éjszaka nem akartam rájuk törni, de most már semmi nem akadályozhat meg benne, hogy felhívjam. A telefonhoz szökkentem, és izgatottan tárcsázni kezdtem a számot. Párszor kicsengett, de aztán felvették.
- Halló. Itt a Black ház – szólt bele a kagylóba Bella. Nagyon boldog voltam, hogy éppen ő vette fel.
- Szia, Bella – köszöntem boldogan, és közben azon imádkoztam, hogy le ne rakja a kagylót.
- Esme – köszönt vissza. Utána viszont nagy csend támadt. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg letesz, de aztán koncentráltam, és így tisztán hallottam a nyugodt szuszogását a kagylóban.
- Vonalban vagy még? – kérdeztem rá. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.
- Mit szeretnél? – sóhajtott fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdett bele a magyarázkodásba, de azonnal leállítottam, hiszen természetesen neki volt igaza.
- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondtam kuncogva. Tényleg tetszett, amit láttam, és hallottam az esetről.
- Akkor, miért hívtál fel? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérleltem gyengéden. Reméltem, hogy rám nem haragszik annyira, hogy ne mondjon igent a kérésemre.
- Talán – motyogta a kagylóba. Engem pedig egy pillanat alatt átjárt a boldogság. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van.
- Kérlek, kérdezd meg, hogy ott van-e a fiam – suttogta Edward halkan.
- Ott van, az unokám is? – kérdeztem reménykedve. Bár magamtól is feltettem volna a kérdést.
- Igen, itt van – válaszolta halkan.
- Megtudhatom, hogy mi a neve? – kérdeztem izgatottan. Hiszen még a nevét sem tudom az unokámnak. Milyen nagymama vagyok?
- Anthony – adta meg magát. A fiamra néztem, akinek a szemében, most büszkeség, és halvány boldogság is megcsillant. Bella róla nevezte el a fiát. Ez nyilván jelent valamit.
- Cullen, vagy Swan? – tette fel fiam a következő kérdését suttogva.
- Cullen, vagy Swan? – ismételtem el a kérdést.
- Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Bella. Nem értettem a hirtelen jött hangulatváltozását, hiszen ez is csak egy egyszerű kérdés volt.
- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondtam csalódottan.
- A teljes neve, Anthony Black – mondta határozottan.
A családom minden tagja felszisszent erre a mondatra. Rémülten néztem Edwardra, aki eltörte a vázát, ami mellett állt, majd ingerülten elviharzott. Reméltem, hogy csak az erdőben tesz kárt, és magában nem.
- Majd én utána megyek – állt fel Jasper, majd Edward után iramodott.
- Láthatnálak titeket? – kérdeztem megtörve a beállt csendet. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.
Bárcsak igent mondanának. Nagyon szeretném már látni újra Bellát, és természetesen az unokámra is nagyon kíváncsi vagyok. Annyira boldoggá tennének, hogyha legalább néhány percet kaphatnék velük.
- Én is szeretném látni őket – súgta oda nekem szerelmem.
- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más. – Folytattam tovább a győzködést. Reméltem, hogy megpuhíthatom egy kicsit. - Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodtam.
- Nem változik – mondta Bella, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Tudod, hogy milyen – kuncogtam fel én is. – Szóval? Beleegyeztek?
- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdezte komolyan.
- Ígérem, hogy így lesz – mondtam őszintén.
- Rendben. Mikor? – kérdezte Bella, én pedig felragyogtam.
- Egy óra múlva ott leszünk – mondtam boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.
- Viszlát, Esme – válaszolta és lerakta a kagylót.
Letettem én is a kagylót, és boldogan fordultam a családom felé. Hiszen sikerült elérnem azt, amit mindennél jobban szerettünk volna. Találkozni, és beszélni Bellával, és Anthonyval.
- Nagyon ügyes voltál, drágám – ölelt át Carlisle.
Rosalie és Emmett mosolygott, míg Alice arcán inkább némi csalódottságot láttam. Jasper, és Edward pedig még nem jöttek vissza.
- Köszönöm – nyomtam egy gyors csókot szerelmem ajkaira. – Akkor, egy óra múlva a határnál, de csak ketten mehetünk, különben mindennek vége. Nem hiszem, hogy Bella még egyszer szóba áll velünk, hogyha megszegjük a szavunkat.
- Nem fogjuk megszegni – mondta Carlisle határozottan. – Ugye, Alice? – nézett most a lányunkra.
- Nem fogjuk – motyogta lehajtott fejjel. – Azért mondjátok meg Jaspernek, hogy tartson állandó felügyelet alatt, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes nyugton lenni, amikor láthatnám Bellát megint – mondta szomorúan.
- Meg fog neked bocsátani, csak adj neki egy kis időt – léptem oda Alice-hez és megöleltem.
- Makacsabb, mint Edward, és ezt te is tudod – mondta kétségbeesetten.
- Lehet, de túlságosan szeret minket, ahhoz, hogy ne vegyen rólunk tudomást – szólalt meg Jasper, aki Edwardot is sikeresen visszahozta.
- Ezt honnan tudod? – nézett rá Alice.
- Onnan, hogy éreztem az érzelmeit, amikor elcsíptük az óceánban. Haragszik ránk, de szeret minket, ez teljesen biztos – mondta fiam határozottan. Akkor még van remény, hogy újra egy család lehessünk.
Jasper kijelentését érzelmekről soha nem volt okunk megcáfolni, úgyhogy mindenki megnyugodott egy kicsit. Ezután csendbe burkolóztunk, majd szerelmem megszólalt, mielőtt el kellett volna indulnunk a határhoz.
- Akkor mi most Esmével ketten elmegyünk és találkozunk velük, de mindenki más itthon marad. Még a házat sem hagyjátok el. Világos? – kérdezte Carlisle komolyan. – Főleg ti ketten nem – nézett jelentőségteljesen Edwardra, és Alice-re. – Nem szúrhatjuk el az esélyünket, mert félek, hogy Bella nem ad több lehetőséget, hogyha átverjük.
- Rendben – sóhajtott fel Edward, és Alice. Carlisle pedig Jasperre nézett.
- Kétesélyes a dolog – kezdett bele Jasper. - Akarnak rád hallgatni, de azért Emmettel és Rose-zal szemmel tartjuk őket, amíg távol lesztek.
- Jól van, akkor teljes felügyelet, egy pillanatra se tévesszétek őket szem elől – adta ki az utasítást Carlisle határozottan. – Akkor, indulhatunk? – nézett rám már kisimult arccal, és megfogta a kezem.
- Igen, menjünk – mosolyogtam rá.
Nem telt bele csupán néhány percbe, és már a határnál is voltunk. Ahogy Bella, és Anthony is. Ott ültek tőlünk nem több, mint két méterre, mégsem mehettem oda, hogy megöleljem őket, mert nem léphettük át a határt. Pedig nagyon szerettem volna a karjaimba zárni mindkettőjüket.
- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.
- Szia, Esme, Carlisle – mondta Bella.
- Szia, nagyi, nagyapa – biccentett Anthony is. Istenem, nagyinak szólított. Carlisle-nak is jólesett a megszólítás, mert még szélesebben elmosolyodott, mint eddig valaha.
- Köszönjük, hogy eljöttetek – kezdte Carlisle, mire csak biccentettek. – Gondolom, hogy rengeteg kérdésetek van.
- Hát akad egy pár – mondta Anthony azonnal. – Viszont előbb hagyunk téged érvényesülni – tette még hozzá.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem döbbenten.
- Anya, mesélt róla, hogy nagyapa, hát elég kíváncsi természet. Én pedig amolyan csodabogár vagyok – mondta unokám. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Bella pedig felszisszent, és megbökte fia oldalát. – Bocsánat. Nem csodabogár vagyok, nem így fogalmazott. Különleges lény, amilyenből nincs még egy a világon – ölelte magához Bellát, aki erre elmosolyodott.
- Így már jobb – mondta fiának mosolyogva. Annyira gyönyörűek voltak így együtt. Bár láttam volna felnőni is az unokámat. Biztosan különleges volt már kisgyereknek is.
- Akkor visszatérve a kérdésekre. Nyilván a terhességgel, és a születésemmel kapcsolatosak – nézett Anthony újra Carlisle-ra.
- Igen, valóban. Szeretnék minél többet megtudni róla – válaszolta szerelmem határozottan. – Bella, elmesélnéd nekem, hogy milyen volt? – fordult újra lányunkhoz.
- Egyszerűbb lenne, hogyha Anthony mutatná meg – mosolyodott el Bella.
- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.
- Ez a képességem. Úgyis megkérdezted volna ezt is. Képeket vetítek ki. Emlékeket – magyarázta Anthony.
- Ez nagyon érdekes, és hogyan? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
- Érintés útján. Hogyha valaki bőréhez érek, akkor meg tudom csinálni – magyarázta unokám. - Először elég furcsa, de gyorsan hozzá lehet szokni – tette még hozzá, majd egészen a határhoz csúszott, és előre nyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezem – nézett Carlisle-ra biztatóan.
(Carlisle szemszöge)
Azonnal Anthony felé nyújtottam a kezemet, és óvatosan megszorítottam. Nagyon meglepődtem, amikor hozzáértem, mert forró volt a bőre. Sose gondoltam volna, hogy egy félig vámpír, félig ember hibridnek forró lehet az érintése. Inkább langyosnak tippeltem volna. A következő pillanatban pedig már képeket láttam.
„Bella, nagyon rosszul nézett ki. A terhessége még nem volt előrehaladott, de a szemei szörnyen karikásak és vörösek voltak, valószínűleg a kialvatlanság, és a szomorúság miatt. Akkortájt történhetett, amikor elhagytuk őket.
- Kicsim, tudom, hogy most nehéz neked. Nagyon sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – szorította magához Jake, Bellát. – Meg kellett volna mentenünk őket is.
- Nem a te hibád, Jake. Már az is kész csoda, hogy én és a pici még itt vagyunk – mondta Bella és belebújt az ölelésbe.”
A kép hirtelen megszakadt, és én megint a határ mentén ülve találtam magam. Döbbenten pislogtam az unokámra. Szegény Bellának nagyon nehéz lehetett, és hogyha belegondolok, hogy mi talán megakadályozhattuk volna a tragédiát. Miért kellett ilyen meggondolatlanul cselekednünk?
- Ez egy héttel a távozásotok után készült – szólalt meg unokám. – Most ugrok egy hónapot, mert szerintem nem feltétlenül kell látnod, hogy anya milyen állapotban volt akkortájt. Higgy nekem, ennyi bőven elég abból az időszakból, és ez csak rosszabbodott egy ideig.
- Rendben – bólintottam rá. Mire Anthony újra a kezét nyújtotta.
„Bella hatalmas pocakkal feküdt egy francia ágyon, és fájdalmas arcot vágott, majd a hasához kapott. Ahogy felnyögött Jacob azonnal az ágy szélen termett, és kezét Bella hasára téve beszélni kezdett.
- Ne rúgj ekkorát, kisöreg. Ez anyunak fáj, hallod? – motyogta Jake szeretetteljesen, Bella arca pedig ellazult.
- Hihetetlen, hogy hogy hallgat rád – mosolyodott el halványan fogadott lányom.
- Hát, szót kell fogadni az apukádnak, igaz? – simogatta meg a hasát. Az én torkom pedig egy pillanatra összeszorult. Edwardnak kellett volna fogni a kezét, és nekem kellett volna vigyáznom rá, hogy ne legyenek fájdalmai, amíg a baba növekedett.
- Érezted? – kérdezte Bella mosolyogva, és Jacob kezét egy kicsit odébb csúsztatta.
- Huh, még így is milyen erős. Nem fájt? – kérdezte aggódva.
- Nem, így nagyon jó érzés.. Amikor kicsit rúg, azt szeretem – mondta boldogan. – Csak néha szegény megfeledkezik magáról, de ez nem az ő hibája, hiszen még csak egy baba – magyarázta Bella szeretetteljes hangon. – Vigyázz rá, hogyha már nem leszek. Kérlek.
- Nem fogsz meghalni. Mondtam, hogy nem hagyom – mondta Jacob határozottan. – Itt az idő. Most elmegyek néhány napra, de apa vigyázni fog rád, és a falka is itt lesz.
- Ne menj, nincs értelme. Nem akarok úgy tovább élni, hogy nincs senkim – mondta Bella sírva.
- Van családod, és akkor is lesz, hogyha átváltoztál. Soha nem foglak elhagyni, a szavamat adom. Vámpírként is itt maradhatsz – mondta Jake gyengéden, és finoman letörölgette a könnyeket a lányunk arcáról. Tehát haldoklott a babától. – Igyál minél többet. Rendben? Elejtettem öt szarvast neked. Ha szomjas vagy, ne habozz. Szükség lesz az erődre – bíztatta Jacob, majd megcsókolta Bella homlokát. – Sietek vissza, csak maradj életben. Maradjatok életben – könyörgött.”
A kép megint megszakadt, és én döbbenten néztem Bellára, majd Anthonyra is. Hihetetlen volt, amit láttam. Bella állati vért ivott a terhessége alatt, és még akár meg is halt volna az unokámért, sőt meg is halt érte tulajdonképpen, azok után, hogy magára hagytuk.
- Bella, te vért ittál, amikor terhes voltál? – kérdeztem döbbenten. Esme pedig felszisszent mellettem.
- Igen, Anthonynak szüksége volt rá, ezért megadtam neki, amit kellett. Jacob jött rám, hogy mi kell a kicsinek, többször is megmentett bennünket – mondta határozottan.
- Te honnan tudod mindezt? – fordultam unokám felé. Hiszen ő még Bella hasában volt, én mégis Jacob szemén át látom túlnyomórészt az eseményeket.
- Apa, a kérésemre megmutatta a múltat – mondta egyszerűen. Apa, vajon fogja valaha az igazi apjának is ezt mondani? Vetődött fel bennem a kérdés, mire Anthony grimaszolt egyet, amit furcsának találtam. Pont akkor, amikor ezt gondoltam. Talán csak véletlen.
- Értem. A szülésről van valami emlék? – kérdeztem izgatottan.
- Igen – bólintott az unokám, majd megint a kezét nyújtotta felém. Én pedig gondolkozás nélkül megfogtam.
- „Bella, kicsim, tarts ki! – rohant be a szobába Jacob. Bella a saját vérében vergődött és sikoltozott, miközben Billy a kezét szorította. – Itt vagyok, már nem lesz semmi baj – fogta meg a másik kezét. Egy pillanattal később pedig Sam Uley, és a többi farkas lépett be egy nomád vámpírt lefogva. – Harapd meg! Változtasd át, és nem ölünk meg – üvöltötte Jake. – Szabadon távozhatsz, hogyha átváltoztatod őt! Nos?
- Megteszem – mondta a nő rémülten. Mire a többiek közelebb hozták.
- Előbb a babát! Mentsétek meg a kicsit! – sikoltozott Bella. – Vedd ki! Jacob, kérlek – fakadt sírva. Jake pedig bólintott.
- Kisöreg. Nyomd ki a kis kezeidet. Hol vagy? – kérdezte Bella hasától, amin néhány pillanattal később kivehető volt két apró kis kéz körvonala. Lányom hatalmasat sikoltott, majd elájult.
- Fiam, siess, most már nem fáj neki – utasította Billy. Jake pedig kést ragadott, és felvágta Bella hasán a bőrt a két kis kéz között. Ahhoz képest, hogy nem is járt orvosira, egészen profi vágást ejtett. Az unokám néhány másodperc múlva már kint is volt, és keserves sírásba kezdett.
- Most! Harapd meg! – utasította Jacob a vámpírt, miközben betekerte unokámat egy takaróba. A vámpír előrelendült, majd megharapta Bellát, ezután a többi farkas megfogta, és kicibálta a szobából. – Nem lesz semmi baj, picur. Az anyukád is jól lesz, majd meglátod – csitította a kisbabát. Az unokám pedig rögtön megnyugodott, és apró fejét belefúrta Jake vállába. – Ez az, minden rendben lesz, kicsim – mondta nyugtatóan. – Gyerünk, Bells. Megígérted, hogy velem maradsz – simogatta meg lányunk arcát. Nem sokkal később pedig Bella megrázkódott, és keservesen felsikoltott. – Ez az kislány, tudtam, hogy menni fog – mosolyodott el halványan, és megszorította a kezét.”
Az unokám ezután megint elhúzta tőlem a kezét, és a kép megszakadt. Döbbenten néztem a két előttem ülőre. Anthony már az anyaméhben is elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse Jacob szavait, és ezek szerint hallgatott is rá. Vajon tudta már akkor is, hogy Jacob nem az igazi édesapja?
- Tudtad már kisbaba korodban is, hogy Jacob Black nem a vérszerinti apád? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen, tudtam. Apa, sokat mesélt nekem a saját családunkról. Anya, pedig rólatok. Így tulajdonképpen mindenkit ismerek, akit ismernem kell – mondta unokám. Bár a megfogalmazás nem volt túl szerencsés a számunkra. Jacob családját a sajátjaként tekinti, de a Cullen családot nem érzi sajátjának.
- Mennyit tudsz rólunk? Azon túl, hogy elhagytunk titeket – tettem fel a következő kérdést.
- Tulajdonképpen mindent tudok rólatok, amit anya tud. Hogy te alapítottad meg a családot. Illetve a legnagyobb részét. Kivéve Alice-t, és Jaspert. Ismerem a történeteteket. Edward, és anya megismerkedésének körülményeit. Az emberi nagyszüleim halálát. Azt hiszem, hogy mindent tudok az életemről, amit tudnom kell. Apa minden emlékét átadta, ahogy az a farkasoknál szokás – fejezte be a mondanivalóját.
- Te nem vagy farkas – szólalt meg szerelmem mellettem.
- Testileg nem, de a lelkem az, és a törzsnek ez is elég – csattant fel Anthony.
- Járőrözöl is? – tereltem el a témát. Esme akaratlanul tapintott érzékeny pontra, ebben biztos voltam, és nem akartam, hogy ebből incidens legyen.
- Igen, ugyanúgy be vagyok osztva, mint bárki más – bólintott az unokám.
- Azt hiszem, hogy mára eleget kérdeztem én. Most rajtatok a sor – mondtam határozottan.
- Miért hagytatok el minket? – kérdezte Anthony azonnal. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a közepébe vágunk.
(Bella szemszöge)
Ahogy Carlisle kimondta, hogy most már kérdezzünk mi. Anthony nem teketóriázott, és azonnal a leginkább égető kérdést tette fel. Esme és Carlisle, pedig döbbenten ültek előttünk, és nem reagáltak semmit. Vajon most azon gondolkodnak, hogy hogyan közöljék finoman, hogy már nem kellettem a fiuknak?
- Ez bonyolult – kezdett bele Esme. Abban pillanatban Anthony arca eltorzult, majd felpattant mellőlem, és elviharzott.
- Az én hibám – hallottam még a kétségbeesett nyögését, majd eltűnt.
- Mire gondoltál? – néztem dühösen Esmére.
- Csak az igazságra – torpant meg fogadott anyám.
- És pedig? – lettem türelmetlen. Valamitől kiborult Anthony, márpedig meg fogom tudni, hogy mitől.
- Azért, mert Edward azt hitte, hogy Jacobtól vagy terhes – mondta Carlisle szomorúan. – Anthony is hallja a gondolatokat? – kérdezte még.
- Igen, az apjától örökölte – mondtam ingerülten. – Ahogy azt is, hogy mindenért ő a hibás – pattantam fel, majd a fiam után viharzottam. Nem kell, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy mindennek ő az oka.
- Bella – hallottam még fogadott szüleim kiáltását.
Most viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak. A fiam az első. Már csak meg kellene találnom. A fenébe is, hogy éppen annyira gyors, mint az apja. Így esélyem sincs utolérni, amíg meg nem áll. Addig is követem az illatát. Viszonylag szerencsém volt, mert egy idő után megunta a száguldást, vagy csak elege lett mindenből, mert a házunk környékén éreztem meg legközelebb az illatát. Azonnal berohantam, és a szobájához siettem. A hátán feküdt, és a plafont bámulta.
- Drágám – ültem le mellé.
- Miattam mentek el – mondta keserűen, majd elfordult tőlem. – Miért nem gyűlölsz? Elszúrtam az életedet, a boldogságodat, mindent.
- Ez most életed legnagyobb butasága – sóhajtottam, és magam felé fordítottam. – Te sem gondolod komolyan, hogy elszúrtad az életem. Három fiam van, családom, barátaim. Szeretetben élek veletek. Soha nem kívánhatnék még ennél is többet az életemtől – simogattam meg az arcát. – Te vagy a legdrágább kincsem, és mindig is az leszel.
- Ha nem vagyok, akkor már régen Cullen lennél – vetette ellen.
- Ha Edward nem akkora idióta, hogy gondolkodás helyett hirtelen felindulásból, és mániákus féltékenységből elhagy engem, akkor mind a ketten Cullenek lennénk. Az élet máshogy akarta. Blackek lettünk. Talán nem szereted ezt az életet? – kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem szeretem. Hogy ne szerethetném? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mi a baj?
- Én azt hittem, hogy haragudni fogsz rám azért, mert elhagytak téged a terhesség miatt – motyogta halkan.
- Sosem tudnék haragudni rád – mosolyogtam rá, majd magamhoz öleltem.
- Találkozunk még velük? – kérdezte Anthony hirtelen.
- Hogyha nem akarod, akkor soha többé nem találkozunk velük – mondtam határozottan.
- Tetszettek a nagyszüleim – motyogta halkan. – Velük beszélhetnénk még.
- Rendben, akkor majd holnap felhívjuk őket – mondtam határozottan. Anthony pedig bólintott, majd csendbe burkolóztunk, és csak élveztük egymás közelségét.
Sokáig ültünk így az ágyon. Örültem, hogy ilyen gyorsan felfogta, hogy semmiről sem tehet. Féltem, hogy sokkal nehezebb lesz, hiszen általában elég nehéz meggyőzni róla, hogy nem ő a hibás.
- Hé, beszállhatok? – jött be Billy mosolyogva néhány órával később.
- Szerintem még te is ideférsz – mosolyodtam el én is.
- És én? – jött be Jake is. – Ki akartatok hagyni a buliból? – nevetett fel.
- Soha nem hagynánk ki – intett felé Anthony. Mire Jake is csatlakozott hozzánk.
- Kell vennünk néhány nagyobb ágyat, hogyha mindegyikőtök megtalálja a párját – kuncogtam fel. – Nem fogunk elférni egy ágyon, egy családi öleléshez – fűztem még hozzá nevetve.
Ezen a kijelentésen mindenki felnevetett. Szerettem, amikor a fiúk boldogok voltak. Ilyenkor én is úgy éreztem, hogy minden tökéletes. Mi mást kívánhatnék?
(Gabriella szemszöge)
Már nagyon izgatott voltam a ma este miatt. Még néhány óra, és újra eljön hozzám. Jake annyira kedves, és figyelmes. Alig vártam, hogy megint láthassam. Bár úgy éreztem reggel, hogy eléggé feszült volt. Azt viszont nem tudtam, hogy miért, de nagyon szerettem volna egy kicsit feldobni a napját, ezért elmentem a kedvenc boltomba, ami igaz, hogy egészen kint volt Port Angeles szélén, de megérte néha elmenni odáig, mert csupa különleges hozzávalót lehetett szerezni, egy tökéletes vacsorához. Arra gondoltam, hogy sütök neki egy igazi, hamísítatlan flekkent, de nem a hagyományosat, hanem azt, amit az édesanyám készített mindig. Ahhoz pedig kellettek az extrák. Elég jól ismertem már a bolt minden szegletét, hiszen már törzsvásárlónak számítottam. Gyorsan összeszedtem minden hozzávalót, majd a kasszához siettem. Bepakoltam mindent a szatyromba, és mivel gyönyörű volt az este, és még a csillagokat is látni lehetett kivételesen úgy határoztam, hogy lesétálok néhány megállót, és átmegyek a parkon. Már majdnem átértem a csodálatos zöld övezeten, amikor a semmiből előttem termett valaki.
- Szia, cica – vigyorgott rám.
Egy pillanatra pánikba estem, de utána eszembe jutott, hogy én tanultam önvédelmet. Letettem a szatyraimat, és ökölbe szorítottam a kezeimet, mire csak hangosan felnevetett.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miután gyomorszájon ütöttem.
Tény, hogy meg sem rezdült, viszont valami reccsent, úgyhogy attól tartok sikeresen eltörtem a kezem. Ráadásul a cipzárja még a csuklómat is felsértette. Felsikoltottam a hirtelen jött fájdalomtól, majd futásnak eredtem a másik irányba. A menekülésem elég gyenge kísérlet volt, mert nem telt bele néhány másodpercbe, és már a hasamon feküdtem, a támadóm pedig rajtam.
- Ha tudnád, hogy micsoda illatod van – suttogta a fülembe, majd kéjesen megnyalta a vérző kezemet. Ahogy a tekintetét rám emelte egy pillanatra megláttam, ahogy az őrület felcsillan a szemében.
Rémülten néztem, hogy mit csinál. Újra rám emelte a tekintetét, majd elmosolyodott. A tekintete félelmetesebb volt, mint bármi, amit valaha láttam életemben. Erősen fogta a karomat, majd újra a szájához emelte, és beleharapott. Már semmi mást nem éreztem a fájdalmon kívül. Alig vártam, hogy itt legyen a vég. Nem akartam tovább szenvedni, amikor mintha a súly, ami eddig rám nehezedett eltűnt volna.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. – Nem lesz semmi baj – mondta még, majd újra iszonyatos fájdalom nyílalt a karomba. Én pedig vergődtem és sikítoztam, de nem hagyta abba, valaki pedig lefogott.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – mondta a másik hang.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondta valaki kétségbeesetten. Majd minden elsötétült körülöttem.
Sziasztok! Itt a következő feji. A hosszantartó ötletbörzéért hálás köszönetem, kedves barátnőmnek, Leiának :D Puszi, Drusilla
(Esme szemszöge)
Már alig vártam, hogy felhívhassam a rég elvesztett lányomat. Általában türelmes vagyok, de most félpercenként a telefonhoz rohantam volna a legszívesebben. Csak azért nem tettem, hogy időt hagyjak Bellának a megnyugodásra, hiszen Edward, és Alice biztosan alaposan felhúzták. Végre eljött a megfelelő pillanat. Éjszaka nem akartam rájuk törni, de most már semmi nem akadályozhat meg benne, hogy felhívjam. A telefonhoz szökkentem, és izgatottan tárcsázni kezdtem a számot. Párszor kicsengett, de aztán felvették.
- Halló. Itt a Black ház – szólt bele a kagylóba Bella. Nagyon boldog voltam, hogy éppen ő vette fel.
- Szia, Bella – köszöntem boldogan, és közben azon imádkoztam, hogy le ne rakja a kagylót.
- Esme – köszönt vissza. Utána viszont nagy csend támadt. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg letesz, de aztán koncentráltam, és így tisztán hallottam a nyugodt szuszogását a kagylóban.
- Vonalban vagy még? – kérdeztem rá. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.
- Mit szeretnél? – sóhajtott fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdett bele a magyarázkodásba, de azonnal leállítottam, hiszen természetesen neki volt igaza.
- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondtam kuncogva. Tényleg tetszett, amit láttam, és hallottam az esetről.
- Akkor, miért hívtál fel? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérleltem gyengéden. Reméltem, hogy rám nem haragszik annyira, hogy ne mondjon igent a kérésemre.
- Talán – motyogta a kagylóba. Engem pedig egy pillanat alatt átjárt a boldogság. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van.
- Kérlek, kérdezd meg, hogy ott van-e a fiam – suttogta Edward halkan.
- Ott van, az unokám is? – kérdeztem reménykedve. Bár magamtól is feltettem volna a kérdést.
- Igen, itt van – válaszolta halkan.
- Megtudhatom, hogy mi a neve? – kérdeztem izgatottan. Hiszen még a nevét sem tudom az unokámnak. Milyen nagymama vagyok?
- Anthony – adta meg magát. A fiamra néztem, akinek a szemében, most büszkeség, és halvány boldogság is megcsillant. Bella róla nevezte el a fiát. Ez nyilván jelent valamit.
- Cullen, vagy Swan? – tette fel fiam a következő kérdését suttogva.
- Cullen, vagy Swan? – ismételtem el a kérdést.
- Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Bella. Nem értettem a hirtelen jött hangulatváltozását, hiszen ez is csak egy egyszerű kérdés volt.
- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondtam csalódottan.
- A teljes neve, Anthony Black – mondta határozottan.
A családom minden tagja felszisszent erre a mondatra. Rémülten néztem Edwardra, aki eltörte a vázát, ami mellett állt, majd ingerülten elviharzott. Reméltem, hogy csak az erdőben tesz kárt, és magában nem.
- Majd én utána megyek – állt fel Jasper, majd Edward után iramodott.
- Láthatnálak titeket? – kérdeztem megtörve a beállt csendet. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.
Bárcsak igent mondanának. Nagyon szeretném már látni újra Bellát, és természetesen az unokámra is nagyon kíváncsi vagyok. Annyira boldoggá tennének, hogyha legalább néhány percet kaphatnék velük.
- Én is szeretném látni őket – súgta oda nekem szerelmem.
- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más. – Folytattam tovább a győzködést. Reméltem, hogy megpuhíthatom egy kicsit. - Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodtam.
- Nem változik – mondta Bella, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Tudod, hogy milyen – kuncogtam fel én is. – Szóval? Beleegyeztek?
- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdezte komolyan.
- Ígérem, hogy így lesz – mondtam őszintén.
- Rendben. Mikor? – kérdezte Bella, én pedig felragyogtam.
- Egy óra múlva ott leszünk – mondtam boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.
- Viszlát, Esme – válaszolta és lerakta a kagylót.
Letettem én is a kagylót, és boldogan fordultam a családom felé. Hiszen sikerült elérnem azt, amit mindennél jobban szerettünk volna. Találkozni, és beszélni Bellával, és Anthonyval.
- Nagyon ügyes voltál, drágám – ölelt át Carlisle.
Rosalie és Emmett mosolygott, míg Alice arcán inkább némi csalódottságot láttam. Jasper, és Edward pedig még nem jöttek vissza.
- Köszönöm – nyomtam egy gyors csókot szerelmem ajkaira. – Akkor, egy óra múlva a határnál, de csak ketten mehetünk, különben mindennek vége. Nem hiszem, hogy Bella még egyszer szóba áll velünk, hogyha megszegjük a szavunkat.
- Nem fogjuk megszegni – mondta Carlisle határozottan. – Ugye, Alice? – nézett most a lányunkra.
- Nem fogjuk – motyogta lehajtott fejjel. – Azért mondjátok meg Jaspernek, hogy tartson állandó felügyelet alatt, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes nyugton lenni, amikor láthatnám Bellát megint – mondta szomorúan.
- Meg fog neked bocsátani, csak adj neki egy kis időt – léptem oda Alice-hez és megöleltem.
- Makacsabb, mint Edward, és ezt te is tudod – mondta kétségbeesetten.
- Lehet, de túlságosan szeret minket, ahhoz, hogy ne vegyen rólunk tudomást – szólalt meg Jasper, aki Edwardot is sikeresen visszahozta.
- Ezt honnan tudod? – nézett rá Alice.
- Onnan, hogy éreztem az érzelmeit, amikor elcsíptük az óceánban. Haragszik ránk, de szeret minket, ez teljesen biztos – mondta fiam határozottan. Akkor még van remény, hogy újra egy család lehessünk.
Jasper kijelentését érzelmekről soha nem volt okunk megcáfolni, úgyhogy mindenki megnyugodott egy kicsit. Ezután csendbe burkolóztunk, majd szerelmem megszólalt, mielőtt el kellett volna indulnunk a határhoz.
- Akkor mi most Esmével ketten elmegyünk és találkozunk velük, de mindenki más itthon marad. Még a házat sem hagyjátok el. Világos? – kérdezte Carlisle komolyan. – Főleg ti ketten nem – nézett jelentőségteljesen Edwardra, és Alice-re. – Nem szúrhatjuk el az esélyünket, mert félek, hogy Bella nem ad több lehetőséget, hogyha átverjük.
- Rendben – sóhajtott fel Edward, és Alice. Carlisle pedig Jasperre nézett.
- Kétesélyes a dolog – kezdett bele Jasper. - Akarnak rád hallgatni, de azért Emmettel és Rose-zal szemmel tartjuk őket, amíg távol lesztek.
- Jól van, akkor teljes felügyelet, egy pillanatra se tévesszétek őket szem elől – adta ki az utasítást Carlisle határozottan. – Akkor, indulhatunk? – nézett rám már kisimult arccal, és megfogta a kezem.
- Igen, menjünk – mosolyogtam rá.
Nem telt bele csupán néhány percbe, és már a határnál is voltunk. Ahogy Bella, és Anthony is. Ott ültek tőlünk nem több, mint két méterre, mégsem mehettem oda, hogy megöleljem őket, mert nem léphettük át a határt. Pedig nagyon szerettem volna a karjaimba zárni mindkettőjüket.
- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.
- Szia, Esme, Carlisle – mondta Bella.
- Szia, nagyi, nagyapa – biccentett Anthony is. Istenem, nagyinak szólított. Carlisle-nak is jólesett a megszólítás, mert még szélesebben elmosolyodott, mint eddig valaha.
- Köszönjük, hogy eljöttetek – kezdte Carlisle, mire csak biccentettek. – Gondolom, hogy rengeteg kérdésetek van.
- Hát akad egy pár – mondta Anthony azonnal. – Viszont előbb hagyunk téged érvényesülni – tette még hozzá.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem döbbenten.
- Anya, mesélt róla, hogy nagyapa, hát elég kíváncsi természet. Én pedig amolyan csodabogár vagyok – mondta unokám. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Bella pedig felszisszent, és megbökte fia oldalát. – Bocsánat. Nem csodabogár vagyok, nem így fogalmazott. Különleges lény, amilyenből nincs még egy a világon – ölelte magához Bellát, aki erre elmosolyodott.
- Így már jobb – mondta fiának mosolyogva. Annyira gyönyörűek voltak így együtt. Bár láttam volna felnőni is az unokámat. Biztosan különleges volt már kisgyereknek is.
- Akkor visszatérve a kérdésekre. Nyilván a terhességgel, és a születésemmel kapcsolatosak – nézett Anthony újra Carlisle-ra.
- Igen, valóban. Szeretnék minél többet megtudni róla – válaszolta szerelmem határozottan. – Bella, elmesélnéd nekem, hogy milyen volt? – fordult újra lányunkhoz.
- Egyszerűbb lenne, hogyha Anthony mutatná meg – mosolyodott el Bella.
- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.
- Ez a képességem. Úgyis megkérdezted volna ezt is. Képeket vetítek ki. Emlékeket – magyarázta Anthony.
- Ez nagyon érdekes, és hogyan? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
- Érintés útján. Hogyha valaki bőréhez érek, akkor meg tudom csinálni – magyarázta unokám. - Először elég furcsa, de gyorsan hozzá lehet szokni – tette még hozzá, majd egészen a határhoz csúszott, és előre nyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezem – nézett Carlisle-ra biztatóan.
(Carlisle szemszöge)
Azonnal Anthony felé nyújtottam a kezemet, és óvatosan megszorítottam. Nagyon meglepődtem, amikor hozzáértem, mert forró volt a bőre. Sose gondoltam volna, hogy egy félig vámpír, félig ember hibridnek forró lehet az érintése. Inkább langyosnak tippeltem volna. A következő pillanatban pedig már képeket láttam.
„Bella, nagyon rosszul nézett ki. A terhessége még nem volt előrehaladott, de a szemei szörnyen karikásak és vörösek voltak, valószínűleg a kialvatlanság, és a szomorúság miatt. Akkortájt történhetett, amikor elhagytuk őket.
- Kicsim, tudom, hogy most nehéz neked. Nagyon sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – szorította magához Jake, Bellát. – Meg kellett volna mentenünk őket is.
- Nem a te hibád, Jake. Már az is kész csoda, hogy én és a pici még itt vagyunk – mondta Bella és belebújt az ölelésbe.”
A kép hirtelen megszakadt, és én megint a határ mentén ülve találtam magam. Döbbenten pislogtam az unokámra. Szegény Bellának nagyon nehéz lehetett, és hogyha belegondolok, hogy mi talán megakadályozhattuk volna a tragédiát. Miért kellett ilyen meggondolatlanul cselekednünk?
- Ez egy héttel a távozásotok után készült – szólalt meg unokám. – Most ugrok egy hónapot, mert szerintem nem feltétlenül kell látnod, hogy anya milyen állapotban volt akkortájt. Higgy nekem, ennyi bőven elég abból az időszakból, és ez csak rosszabbodott egy ideig.
- Rendben – bólintottam rá. Mire Anthony újra a kezét nyújtotta.
„Bella hatalmas pocakkal feküdt egy francia ágyon, és fájdalmas arcot vágott, majd a hasához kapott. Ahogy felnyögött Jacob azonnal az ágy szélen termett, és kezét Bella hasára téve beszélni kezdett.
- Ne rúgj ekkorát, kisöreg. Ez anyunak fáj, hallod? – motyogta Jake szeretetteljesen, Bella arca pedig ellazult.
- Hihetetlen, hogy hogy hallgat rád – mosolyodott el halványan fogadott lányom.
- Hát, szót kell fogadni az apukádnak, igaz? – simogatta meg a hasát. Az én torkom pedig egy pillanatra összeszorult. Edwardnak kellett volna fogni a kezét, és nekem kellett volna vigyáznom rá, hogy ne legyenek fájdalmai, amíg a baba növekedett.
- Érezted? – kérdezte Bella mosolyogva, és Jacob kezét egy kicsit odébb csúsztatta.
- Huh, még így is milyen erős. Nem fájt? – kérdezte aggódva.
- Nem, így nagyon jó érzés.. Amikor kicsit rúg, azt szeretem – mondta boldogan. – Csak néha szegény megfeledkezik magáról, de ez nem az ő hibája, hiszen még csak egy baba – magyarázta Bella szeretetteljes hangon. – Vigyázz rá, hogyha már nem leszek. Kérlek.
- Nem fogsz meghalni. Mondtam, hogy nem hagyom – mondta Jacob határozottan. – Itt az idő. Most elmegyek néhány napra, de apa vigyázni fog rád, és a falka is itt lesz.
- Ne menj, nincs értelme. Nem akarok úgy tovább élni, hogy nincs senkim – mondta Bella sírva.
- Van családod, és akkor is lesz, hogyha átváltoztál. Soha nem foglak elhagyni, a szavamat adom. Vámpírként is itt maradhatsz – mondta Jake gyengéden, és finoman letörölgette a könnyeket a lányunk arcáról. Tehát haldoklott a babától. – Igyál minél többet. Rendben? Elejtettem öt szarvast neked. Ha szomjas vagy, ne habozz. Szükség lesz az erődre – bíztatta Jacob, majd megcsókolta Bella homlokát. – Sietek vissza, csak maradj életben. Maradjatok életben – könyörgött.”
A kép megint megszakadt, és én döbbenten néztem Bellára, majd Anthonyra is. Hihetetlen volt, amit láttam. Bella állati vért ivott a terhessége alatt, és még akár meg is halt volna az unokámért, sőt meg is halt érte tulajdonképpen, azok után, hogy magára hagytuk.
- Bella, te vért ittál, amikor terhes voltál? – kérdeztem döbbenten. Esme pedig felszisszent mellettem.
- Igen, Anthonynak szüksége volt rá, ezért megadtam neki, amit kellett. Jacob jött rám, hogy mi kell a kicsinek, többször is megmentett bennünket – mondta határozottan.
- Te honnan tudod mindezt? – fordultam unokám felé. Hiszen ő még Bella hasában volt, én mégis Jacob szemén át látom túlnyomórészt az eseményeket.
- Apa, a kérésemre megmutatta a múltat – mondta egyszerűen. Apa, vajon fogja valaha az igazi apjának is ezt mondani? Vetődött fel bennem a kérdés, mire Anthony grimaszolt egyet, amit furcsának találtam. Pont akkor, amikor ezt gondoltam. Talán csak véletlen.
- Értem. A szülésről van valami emlék? – kérdeztem izgatottan.
- Igen – bólintott az unokám, majd megint a kezét nyújtotta felém. Én pedig gondolkozás nélkül megfogtam.
- „Bella, kicsim, tarts ki! – rohant be a szobába Jacob. Bella a saját vérében vergődött és sikoltozott, miközben Billy a kezét szorította. – Itt vagyok, már nem lesz semmi baj – fogta meg a másik kezét. Egy pillanattal később pedig Sam Uley, és a többi farkas lépett be egy nomád vámpírt lefogva. – Harapd meg! Változtasd át, és nem ölünk meg – üvöltötte Jake. – Szabadon távozhatsz, hogyha átváltoztatod őt! Nos?
- Megteszem – mondta a nő rémülten. Mire a többiek közelebb hozták.
- Előbb a babát! Mentsétek meg a kicsit! – sikoltozott Bella. – Vedd ki! Jacob, kérlek – fakadt sírva. Jake pedig bólintott.
- Kisöreg. Nyomd ki a kis kezeidet. Hol vagy? – kérdezte Bella hasától, amin néhány pillanattal később kivehető volt két apró kis kéz körvonala. Lányom hatalmasat sikoltott, majd elájult.
- Fiam, siess, most már nem fáj neki – utasította Billy. Jake pedig kést ragadott, és felvágta Bella hasán a bőrt a két kis kéz között. Ahhoz képest, hogy nem is járt orvosira, egészen profi vágást ejtett. Az unokám néhány másodperc múlva már kint is volt, és keserves sírásba kezdett.
- Most! Harapd meg! – utasította Jacob a vámpírt, miközben betekerte unokámat egy takaróba. A vámpír előrelendült, majd megharapta Bellát, ezután a többi farkas megfogta, és kicibálta a szobából. – Nem lesz semmi baj, picur. Az anyukád is jól lesz, majd meglátod – csitította a kisbabát. Az unokám pedig rögtön megnyugodott, és apró fejét belefúrta Jake vállába. – Ez az, minden rendben lesz, kicsim – mondta nyugtatóan. – Gyerünk, Bells. Megígérted, hogy velem maradsz – simogatta meg lányunk arcát. Nem sokkal később pedig Bella megrázkódott, és keservesen felsikoltott. – Ez az kislány, tudtam, hogy menni fog – mosolyodott el halványan, és megszorította a kezét.”
Az unokám ezután megint elhúzta tőlem a kezét, és a kép megszakadt. Döbbenten néztem a két előttem ülőre. Anthony már az anyaméhben is elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse Jacob szavait, és ezek szerint hallgatott is rá. Vajon tudta már akkor is, hogy Jacob nem az igazi édesapja?
- Tudtad már kisbaba korodban is, hogy Jacob Black nem a vérszerinti apád? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen, tudtam. Apa, sokat mesélt nekem a saját családunkról. Anya, pedig rólatok. Így tulajdonképpen mindenkit ismerek, akit ismernem kell – mondta unokám. Bár a megfogalmazás nem volt túl szerencsés a számunkra. Jacob családját a sajátjaként tekinti, de a Cullen családot nem érzi sajátjának.
- Mennyit tudsz rólunk? Azon túl, hogy elhagytunk titeket – tettem fel a következő kérdést.
- Tulajdonképpen mindent tudok rólatok, amit anya tud. Hogy te alapítottad meg a családot. Illetve a legnagyobb részét. Kivéve Alice-t, és Jaspert. Ismerem a történeteteket. Edward, és anya megismerkedésének körülményeit. Az emberi nagyszüleim halálát. Azt hiszem, hogy mindent tudok az életemről, amit tudnom kell. Apa minden emlékét átadta, ahogy az a farkasoknál szokás – fejezte be a mondanivalóját.
- Te nem vagy farkas – szólalt meg szerelmem mellettem.
- Testileg nem, de a lelkem az, és a törzsnek ez is elég – csattant fel Anthony.
- Járőrözöl is? – tereltem el a témát. Esme akaratlanul tapintott érzékeny pontra, ebben biztos voltam, és nem akartam, hogy ebből incidens legyen.
- Igen, ugyanúgy be vagyok osztva, mint bárki más – bólintott az unokám.
- Azt hiszem, hogy mára eleget kérdeztem én. Most rajtatok a sor – mondtam határozottan.
- Miért hagytatok el minket? – kérdezte Anthony azonnal. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a közepébe vágunk.
(Bella szemszöge)
Ahogy Carlisle kimondta, hogy most már kérdezzünk mi. Anthony nem teketóriázott, és azonnal a leginkább égető kérdést tette fel. Esme és Carlisle, pedig döbbenten ültek előttünk, és nem reagáltak semmit. Vajon most azon gondolkodnak, hogy hogyan közöljék finoman, hogy már nem kellettem a fiuknak?
- Ez bonyolult – kezdett bele Esme. Abban pillanatban Anthony arca eltorzult, majd felpattant mellőlem, és elviharzott.
- Az én hibám – hallottam még a kétségbeesett nyögését, majd eltűnt.
- Mire gondoltál? – néztem dühösen Esmére.
- Csak az igazságra – torpant meg fogadott anyám.
- És pedig? – lettem türelmetlen. Valamitől kiborult Anthony, márpedig meg fogom tudni, hogy mitől.
- Azért, mert Edward azt hitte, hogy Jacobtól vagy terhes – mondta Carlisle szomorúan. – Anthony is hallja a gondolatokat? – kérdezte még.
- Igen, az apjától örökölte – mondtam ingerülten. – Ahogy azt is, hogy mindenért ő a hibás – pattantam fel, majd a fiam után viharzottam. Nem kell, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy mindennek ő az oka.
- Bella – hallottam még fogadott szüleim kiáltását.
Most viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak. A fiam az első. Már csak meg kellene találnom. A fenébe is, hogy éppen annyira gyors, mint az apja. Így esélyem sincs utolérni, amíg meg nem áll. Addig is követem az illatát. Viszonylag szerencsém volt, mert egy idő után megunta a száguldást, vagy csak elege lett mindenből, mert a házunk környékén éreztem meg legközelebb az illatát. Azonnal berohantam, és a szobájához siettem. A hátán feküdt, és a plafont bámulta.
- Drágám – ültem le mellé.
- Miattam mentek el – mondta keserűen, majd elfordult tőlem. – Miért nem gyűlölsz? Elszúrtam az életedet, a boldogságodat, mindent.
- Ez most életed legnagyobb butasága – sóhajtottam, és magam felé fordítottam. – Te sem gondolod komolyan, hogy elszúrtad az életem. Három fiam van, családom, barátaim. Szeretetben élek veletek. Soha nem kívánhatnék még ennél is többet az életemtől – simogattam meg az arcát. – Te vagy a legdrágább kincsem, és mindig is az leszel.
- Ha nem vagyok, akkor már régen Cullen lennél – vetette ellen.
- Ha Edward nem akkora idióta, hogy gondolkodás helyett hirtelen felindulásból, és mániákus féltékenységből elhagy engem, akkor mind a ketten Cullenek lennénk. Az élet máshogy akarta. Blackek lettünk. Talán nem szereted ezt az életet? – kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem szeretem. Hogy ne szerethetném? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mi a baj?
- Én azt hittem, hogy haragudni fogsz rám azért, mert elhagytak téged a terhesség miatt – motyogta halkan.
- Sosem tudnék haragudni rád – mosolyogtam rá, majd magamhoz öleltem.
- Találkozunk még velük? – kérdezte Anthony hirtelen.
- Hogyha nem akarod, akkor soha többé nem találkozunk velük – mondtam határozottan.
- Tetszettek a nagyszüleim – motyogta halkan. – Velük beszélhetnénk még.
- Rendben, akkor majd holnap felhívjuk őket – mondtam határozottan. Anthony pedig bólintott, majd csendbe burkolóztunk, és csak élveztük egymás közelségét.
Sokáig ültünk így az ágyon. Örültem, hogy ilyen gyorsan felfogta, hogy semmiről sem tehet. Féltem, hogy sokkal nehezebb lesz, hiszen általában elég nehéz meggyőzni róla, hogy nem ő a hibás.
- Hé, beszállhatok? – jött be Billy mosolyogva néhány órával később.
- Szerintem még te is ideférsz – mosolyodtam el én is.
- És én? – jött be Jake is. – Ki akartatok hagyni a buliból? – nevetett fel.
- Soha nem hagynánk ki – intett felé Anthony. Mire Jake is csatlakozott hozzánk.
- Kell vennünk néhány nagyobb ágyat, hogyha mindegyikőtök megtalálja a párját – kuncogtam fel. – Nem fogunk elférni egy ágyon, egy családi öleléshez – fűztem még hozzá nevetve.
Ezen a kijelentésen mindenki felnevetett. Szerettem, amikor a fiúk boldogok voltak. Ilyenkor én is úgy éreztem, hogy minden tökéletes. Mi mást kívánhatnék?
(Gabriella szemszöge)
Már nagyon izgatott voltam a ma este miatt. Még néhány óra, és újra eljön hozzám. Jake annyira kedves, és figyelmes. Alig vártam, hogy megint láthassam. Bár úgy éreztem reggel, hogy eléggé feszült volt. Azt viszont nem tudtam, hogy miért, de nagyon szerettem volna egy kicsit feldobni a napját, ezért elmentem a kedvenc boltomba, ami igaz, hogy egészen kint volt Port Angeles szélén, de megérte néha elmenni odáig, mert csupa különleges hozzávalót lehetett szerezni, egy tökéletes vacsorához. Arra gondoltam, hogy sütök neki egy igazi, hamísítatlan flekkent, de nem a hagyományosat, hanem azt, amit az édesanyám készített mindig. Ahhoz pedig kellettek az extrák. Elég jól ismertem már a bolt minden szegletét, hiszen már törzsvásárlónak számítottam. Gyorsan összeszedtem minden hozzávalót, majd a kasszához siettem. Bepakoltam mindent a szatyromba, és mivel gyönyörű volt az este, és még a csillagokat is látni lehetett kivételesen úgy határoztam, hogy lesétálok néhány megállót, és átmegyek a parkon. Már majdnem átértem a csodálatos zöld övezeten, amikor a semmiből előttem termett valaki.
- Szia, cica – vigyorgott rám.
Egy pillanatra pánikba estem, de utána eszembe jutott, hogy én tanultam önvédelmet. Letettem a szatyraimat, és ökölbe szorítottam a kezeimet, mire csak hangosan felnevetett.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miután gyomorszájon ütöttem.
Tény, hogy meg sem rezdült, viszont valami reccsent, úgyhogy attól tartok sikeresen eltörtem a kezem. Ráadásul a cipzárja még a csuklómat is felsértette. Felsikoltottam a hirtelen jött fájdalomtól, majd futásnak eredtem a másik irányba. A menekülésem elég gyenge kísérlet volt, mert nem telt bele néhány másodpercbe, és már a hasamon feküdtem, a támadóm pedig rajtam.
- Ha tudnád, hogy micsoda illatod van – suttogta a fülembe, majd kéjesen megnyalta a vérző kezemet. Ahogy a tekintetét rám emelte egy pillanatra megláttam, ahogy az őrület felcsillan a szemében.
Rémülten néztem, hogy mit csinál. Újra rám emelte a tekintetét, majd elmosolyodott. A tekintete félelmetesebb volt, mint bármi, amit valaha láttam életemben. Erősen fogta a karomat, majd újra a szájához emelte, és beleharapott. Már semmi mást nem éreztem a fájdalmon kívül. Alig vártam, hogy itt legyen a vég. Nem akartam tovább szenvedni, amikor mintha a súly, ami eddig rám nehezedett eltűnt volna.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. – Nem lesz semmi baj – mondta még, majd újra iszonyatos fájdalom nyílalt a karomba. Én pedig vergődtem és sikítoztam, de nem hagyta abba, valaki pedig lefogott.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – mondta a másik hang.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondta valaki kétségbeesetten. Majd minden elsötétült körülöttem.
2009. december 9., szerda
La Push vámpírja - 14. fejezet
14. fejezet
(Gabriella szemszöge)
Reggel kipihenten ébredtem fel, még mindig Jake-hez simultam, aki édesen szuszogott, keze pedig a hátamon pihent. Már napok óta nem éreztem magam ilyen jól. Az orrom végre nem volt bedugulva, ráadásul még csak nem is fáztam. Bár ez könnyen lehet, hogy Jake-nek köszönhető, mert elképesztően meleg a bőre. Remélem, hogy nem betegítettem meg őt is. Nem akartam felébreszteni, úgyhogy inkább visszabújtam hozzá, és behunytam a szemem, hogy pihenjek még egy kicsit. Az orvos úgyis egész hétre kiírt a munkából, hogy kipihenjem magam. Néhány perccel később már vissza is aludtam.
Amikor legközelebb felébredtem, Jake már nem volt mellettem, de a konyhámból nagyon kellemes illatok szálltak felém. Kimásztam az ágyból, és arra felé vettem az irányt, ahonnan a finom illatokat éreztem. Mikor beléptem a szám is tátva maradt. Az asztal tele volt, friss péksüteményekkel, kenyérrel, és Jake éppen rántottát sütött. Nem is említette még, hogy ennyire otthonosan mozog a konyhában. Azt viszont nem gondolhatta komolyan, hogy ennyi ételt el tudunk ketten pusztítani. Ez rengeteg.
- Jó reggelt – szólalt meg hirtelen, és mosolyogva felém fordult.
- Neked is – mosolyogtam vissza. Nem igazán tudtam, hogy ilyenkor mit kéne tennem, mert még soha nem aludt nálam senki. Igazából Jacob volt az első barátom. Minden esetre úgy gondoltam, hogy egy puszi nem árthat, úgyhogy mellé sétáltam, és megpusziltam az arcát, mire boldogan magához ölelt.
- Mindjárt kész a reggeli – mondta és könnyű puszit nyomott a számra. – Ülj le. Oh, nem tudtam, hogy tea vagy kávé, úgyhogy csináltam mindkettőt – nézett rám kérdőn.
- Tea, köszi – válaszoltam. Igazából kávéfőzőm csak a vendégek miatt volt, de még jó hogy vettem, mert minden jel arra mutat, hogy Jake a kávét szereti.
A reggeli csendben telt. Mivel mindketten elég éhesek voltunk. Szerintem még soha életemben nem ettem ennyit egyszerre. Bár Jake még így is jócskán túltett rajtam. Ámulva figyeltem, hogy mennyi ételt képes magába tuszkolni. Nagyon aranyos volt, ahogy mindent felfalt. Azt hittem, hogy a tizenöt tojásos rántottát sem tudjuk kivégezni. Ennek ellenére a péksüteményekből is alig maradt. Mondjuk tény, hogy Jacob eléggé izmos volt. Biztosan sok energiapótlásra van szüksége.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian, miután lenyelte a falatot.
- Semmi.
- Akkor miért nézel rám úgy, mintha marslakó lennék? – kérdezte kuncogva.
- Oh, bocsi. Én csak meglepődtem, hogy mennyit tudsz enni – válaszoltam őszintén. Mire elkomorodott egy pillanatra.
- Ez zavar téged? – kérdezte, amikor sikerült rendeznie a vonásait.
- Egyáltalán nem – siettem biztosítani. Miért zavarna, hogy sokat eszik?
- Akkor jó – mosolyodott el újra, de a szemei még mindig gondterhelten csillogtak.
- Mi a baj? – érdeklődtem. Láttam rajta, hogy valami miatt ideges, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet a probléma.
- Semmi, csak lassan mennem kell – mondta határozottan, majd bekapta az utolsó falatot a süteményből, és felállt. Én is felkeltem, hogy kikísérjem, bár nem értettem, hogy hova siet el ilyen hirtelen. Az ajtónál újra felém fordult és magához ölelt. – Este találkozhatunk?
- Persze, nagyon örülnék, hogyha megint átjönnél – mondtam vidáman.
Ezek szerint még sem velem van a baj. Akkor biztosan valami családi dolog. Biztos Bellához megy, aki még mindig lábadozik. Bár az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt, azután, hogy elütötte az a kocsi, amikor majdnem elütöttek engem. Örökké hálás leszek, hogy megmentettek.
- Akkor este – mosolygott rám, majd még egy puszit nyomott a számra, és már ott sem volt.
(Jake szemszöge)
Gondterhelten indultam el hazafelé, miután kiléptem Gaby lakásából. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de félek ettől az egésztől. Hiszen ez egy ember számára elsőre elég hihetetlen. Bevésődés, vérfarkasok, vámpírok. Sajnos, ha ritkán is, de néha megesik, hogy a lány elmenekül, vagy arra kéri a farkast, hogy hagyja békén, és hogyha a bevésődés kér valamit, akkor az ellen nem tehetünk semmit. Mi van, hogyha Gabrielle is elküld engem? Bárcsak ne kellene elmondanom neki. Olyan jó így, most. Nem szégyellem, ami vagyok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy farkasnak születtem, de ez most más. Félek, hogy el fog hagyni, amiatt, ami vagyok. Márpedig este itt lesz az ideje, hogy megmondjam neki, hogy mi is az igazság. Túl okos lány. Egyébként sem tudnám sokáig titokban tartani.
Amint kiértem az erdőbe, levetkőztem, a ruháimat a lábamra kötöttem, átváltoztam, és már száguldottam is La Push felé. Kíváncsi voltam, hogy anya és Anthony mire jutott tegnap este, és persze szerettem volna megtudni Nathalie állapotát is. Remélem, hogy már sikerült átváltoznia. Az első alkalom szörnyű érzés. Mintha kitépnének a testedből. Még ma is emlékszem rá, hogy nekem milyen volt. A többi már könnyen megy, de először már a halálomért könyörögtem.
Nem tellett sok időbe, amíg odaértem az Uley házhoz. Gyorsan visszaváltoztam, és bementem. Billy azonnal elém sietett.
- Mi a helyzet? – kérdeztem aggódva.
- Most már rendben lesz. Éjjel átváltozott, aztán ha nehezen is, de sikerült visszaváltoznia is. Most alszik – magyarázta bátyám, és bekukucskáltunk a szobába. – Nagyon kimerült, de egyébként jól van.
- És milyen? Mármint… - nem tudtam, hogy hogyan kérdezzem meg.
- Kisebb, mint mi, de erős alkata van. Mivel az Uley család is alkalmas az alfaságra, ez várható volt. A bundája halvány ezüstszínű. Nagyon szép átváltozva is.
- Lelkileg, hogy van? – folytattam az érdeklődést.
- Igazából, nagyon nem tetszik neki, hogy halljuk a gondolatait. Úgy gondolja, hogy vannak dolgok, amikhez semmi közünk. Oh, és szegény elég kínosan érzi magát, hiszen meztelen volt, mikor visszaváltozott, én pedig a szobában voltam. Gyorsan elfordultam, de azért kicsit kellemetlen ez a helyzet. Egyébként nyugodt természet, nem lesz vele gond.
- Akkor jó – bólintottam.
- Veled, és Gabriellával mi újság? – kérdezte izgatottan. – Mit szólt hozzá?
- Még nem mondtam el – temettem kezembe az arcomat.
- Miért nem? Azt hittem, hogy tegnap azért mész, és igazából jó jelnek vettem, hogy nem jöttél haza – döbbent meg testvérem.
- Mi lesz, hogyha farkasként már nem akar engem? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem hiszem, hogy ne akarna. Százból egy bevésődés, ha visszautasítja a farkasát. Gabriella pedig nagyon is megértő és kedves, már amennyit láttam nemrég a gondolataid között belőle – bíztatott. Nagyon kedves volt tőle, de majd kíváncsi leszek, hogyha ő bevésődik, akkor is ilyen magabiztosan állítja majd, hogy nem lehet semmi baj.
- El fogom mondani. Ma este. Addig még átgondolom, hogy hogyan is mondjam el neki – mondtam határozottan.
- Rendben, akkor ma én járőrözöm helyetted – egyezett bele Billy.
- Oh, elfelejtettem. Mikorra vagyok beosztva?
- Elvileg éjszakára, de szerintem kiviszem egy kicsit Nathalie-t is, úgyhogy jobb is, hogyha én megyek. Anthony biztosan örömmel velünk tart.
- Köszönöm – mondtam hálásan.
- Igazán nincs mit, de szedd össze minden bátorságodat, és tényleg beszélj vele – mondta szigorúan.
- Ez alfai parancs? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem, ezt most bátyádként mondtam – mosolyodott el. – Menj haza, anya, már tűkön ül órák óta, és megint bepörgött, úgyhogy valószínűleg a parton találod.
- Használta a képességét? – kérdeztem döbbenten.
- Aha, nagyon muris volt. Anthony, megmutatta. Biztos neked is meg fogja, ha megkéred. Anya, és ő beküldték Alice, és Edward Cullent egy hatalmas hullámmal a tengerbe.
- Az tényleg mókás lehetett, majd megnézem – nevettem fel. – Beszéltek is, legalább?
- Nem nagyon.
- Kár – állapítottam meg.
- Te kinek az oldalán állsz? – nézett rám Billy döbbenten.
- Anyáén, és Anthonyén, természetesen – vágtam rá azonnal. – Szerintem tisztázniuk kellene, hogy mi történt, hogy senki ne éljen tovább tévhitekben, és ne gondolkozzon hülyeségeken.
- Hát ebben van valami – gondolkozott el Billy. – Akkor is támogatnunk kell a döntéseiket. Ne erőltessünk semmit. Majd kialakulnak a dolgok. Van néhány súlyos dolog a Cullenek rovásán.
- Ez is igaz – bólintottam. A Swan család halála tényleg nem bocsátható meg csak úgy. Ezt teljes mértékben meg lehet érteni. – Na, megyek. Otthon találkozunk – mondtam még, majd a házunk felé vettem az irányt.
Néhány perccel később, már be is léptem a bejárati ajtón. Anya, pedig rögtön elém sietett és mindentudóan elvigyorodott.
- Nem jöttél haza az éjjel – csilingelte.
- Tényleg nem – mosolyodtam el én is.
- Hogy fogadta? – kérdezte izgatottan.
- Még nem mondtam el – hajtottam le a fejem.
- Nem baj – ölelt magához. – Tudod, édesapád is nagyon ideges volt, mielőtt elmondta volna az édesanyádnak. Négyszer futott neki, mire végre kinyögte. Dawnnak viszont esze ágában sem volt ezért elküldeni őt. Elfogadta, hogy ez is a szerelme része. A farkas a lelked egy része. Oltalmazásra születtél, és ez jó dolog. Csak magyarázd el neki, és nem lesz semmi baj.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Egészen felbátorodtam a szavaitól.
- Nincs mit – mosolyogtam rám ő is.
- Este megint átmegyek hozzá, és elmondom neki – mondtam határozottan. Nem titkolózhatok tovább. – Viszont most hallani szeretném, hogy veletek mi történt tegnap.
- Hát, igazából nem sokat beszéltünk, viszont nagyon, de nagyon viccesek voltak, amikor a vízben találták magukat – nevetett fel, és nekem is muszáj volt felkuncognom.
- Akarod látni? – jött le fivérem az emeletről.
- Igen, nagyon – bólogattam hevesen.
- Akkor figyelj – termett mellettem, és megérintette az arcomat. Tényleg elég vicces volt a helyzet. Főleg az arckifejezések. Nem tudtam nem felnevetni a látottakon.
- Szép hullám – mondtam elismerően, mire anya csak legyintett.
Ezután leültünk a nappaliban, és beszélgetni kezdtünk. Én elmeséltem, hogy milyen fantasztikus volt a tegnap este Gabriellával. Anya, és Anthony pedig mosolyogva hallgatták végig a történetet. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon boldogok, hogy én az vagyok. Meg természetesen, már nagyon szeretnék megismerni a kedvesemet, de addig, amíg nem tudja az igazságot, nem hozhatom ide. A beszélgetést a telefon csörgése szakította félbe. Anya rögtön felpattant, és felvette a telefont.
(Bella szemszöge)
A telefon csörögni kezdett. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy nem veszem fel, hanem inkább tovább hallgatom a fiam beszámolóját, de általában nem szoktak minket hívni, csak olyankor, hogyha tényleg fontos, úgyhogy felpattantam, és felvettem.
- Halló. Itt a Black ház – szóltam bele a kagylóba.
- Szia, Bella – hallottam meg a rég nem hallott hangot, ami nagyon is hiányzott.
- Esme – köszöntem vissza. A fenébe is, őt nem csaphatom le csak úgy. Az egy dolog, hogy haragszom rájuk, de Esme. Ő soha nem ártott nekem. Sőt, ahogy Anthony mutatta tegnap, nagyon is hiányoztam neki. Sajnos úgy látszik, hogy a fogadott anyám rájött, hogy ő az aduász a családban. Valószínűleg az egyetlen, akit nem küldök el csak úgy.
- Vonalban vagy még? – kérdezte Esme kíváncsian. Mi lenne, hogyha nem válaszolnék? Akkor lehet, hogy magától letenné. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.
- Mit szeretnél? – sóhajtottam fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdtem bele a magyarázkodásba, de Esme leállított.
- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondta kuncogva.
- Akkor, miért hívtál fel? – kérdeztem újra.
- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérlelt gyengéden.
- Talán – motyogtam a kagylóba.
- Ott van, az unokám is? – kérdezte reménykedve.
- Igen, itt van – válaszoltam a fiamra nézve.
- Megtudhatom, hogy mi a neve?
- Anthony – adtam meg magam. Esmétől nem tagadhatom meg, hogy megtudjon bármit is az unokájáról.
- Cullen, vagy Swan? – kérdezősködött tovább.
- Nem teljesen mindegy? – kérdeztem vissza. Kezdett gyanús lenni a dolog. Nem hiszem, hogy Esme érdeklődött volna a vezetékneve iránt is. A lényeg, hogy az unokája.
- Ott van vele – suttogta Anthony. – Hallom a gondolatait.
- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondta csalódottan. Persze, csak kíváncsi. Inkább Edward a kíváncsi, de hogyha ennyire akarják, akkor tudják meg. Megpróbáltam megkímélni Esmét, de ha Edward így akarja, akkor legyen.
- A teljes neve, Anthony Black – mondtam határozottan. Majd a fiamra néztem, aki bólintott.
A következő pillanatban hangos puffanás hallatszott a vonal túlsó végén, majd az ajtó becsapódott. Fáj az igazság. De hát mit gondolt Edward? Elhagyott engem, és utána csak Jacobra számíthattam. Természetes, hogy nem mondtam nemet, amikor felajánlotta, hogy a nevére veszi a fiamat, és sajátjaként neveli fel velem. Az életemet is neki köszönhettem. Mindig is büszke voltam a tényre, hogy a fiam Black lehet, és ez soha nem fog megváltozni.
- Láthatnálak titeket? – kérdezte Esme egy hosszabb csönd után. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.
Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak. Nem akartam a fiam helyett is dönteni, ezért kérdőn pillantottam rá. Ő pedig aprót bólintott, hogy rendben van. Legalább ő határozott volt, nem úgy, mint én.
- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más – folytatta tovább a meggyőzést. – Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodott Esme.
- Nem változik – mosolyodtam el, és megcsóváltam a fejem. Még nem találkozott félvérrel, ezért nem csak az unokáját látja benne, hanem egy érdekes új felfedezést is. Tipikus Carlisle.
- Tudod, hogy milyen – kuncogott fel Esme is. – Szóval? Beleegyeztek?
- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdeztem, a biztonság kedvéért.
- Ígérem, hogy így lesz – mondta Esme komolyan.
- Rendben. Mikor?
- Egy óra múlva ott leszünk – mondta fogadott anyám boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.
- Viszlát, Esme – válaszoltam és leraktam a kagylót.
A fiúk döbbenten figyelték minden mozdulatom. Szerintem azt várták, hogy összetörök-e valamit, de gyorsan megnyugtattam őket.
- Nincs semmi baj. Jól vagyok – mosolyogtam rájuk.
- Biztos? Elég feszültnek tűnsz – állt mellém Anthony.
- Biztos, én csak nem tudom, hogy most mi lesz – néztem rá keserűen. Nem fogok elgyengülni, még Esme kedvéért sem. Még egyszer nem vernek át.
- Nem lesz semmi. Odamegyünk, beszélünk velük, és mindenki megtudja végre, amire kíváncsi – válaszolta fiam egyszerűen, és be kellett látnom, hogy igaza van. Túlbonyolítom a dolgokat.
Gyorsan letelt az a majdnem egy óra, amíg még nem kellett a határhoz indulnunk. Addig is még beszélgettünk egy kicsit hármasban, majd elindultunk, hogy találkozzunk Esmével és Carlisle-lal.
(Gabriella szemszöge)
Reggel kipihenten ébredtem fel, még mindig Jake-hez simultam, aki édesen szuszogott, keze pedig a hátamon pihent. Már napok óta nem éreztem magam ilyen jól. Az orrom végre nem volt bedugulva, ráadásul még csak nem is fáztam. Bár ez könnyen lehet, hogy Jake-nek köszönhető, mert elképesztően meleg a bőre. Remélem, hogy nem betegítettem meg őt is. Nem akartam felébreszteni, úgyhogy inkább visszabújtam hozzá, és behunytam a szemem, hogy pihenjek még egy kicsit. Az orvos úgyis egész hétre kiírt a munkából, hogy kipihenjem magam. Néhány perccel később már vissza is aludtam.
Amikor legközelebb felébredtem, Jake már nem volt mellettem, de a konyhámból nagyon kellemes illatok szálltak felém. Kimásztam az ágyból, és arra felé vettem az irányt, ahonnan a finom illatokat éreztem. Mikor beléptem a szám is tátva maradt. Az asztal tele volt, friss péksüteményekkel, kenyérrel, és Jake éppen rántottát sütött. Nem is említette még, hogy ennyire otthonosan mozog a konyhában. Azt viszont nem gondolhatta komolyan, hogy ennyi ételt el tudunk ketten pusztítani. Ez rengeteg.
- Jó reggelt – szólalt meg hirtelen, és mosolyogva felém fordult.
- Neked is – mosolyogtam vissza. Nem igazán tudtam, hogy ilyenkor mit kéne tennem, mert még soha nem aludt nálam senki. Igazából Jacob volt az első barátom. Minden esetre úgy gondoltam, hogy egy puszi nem árthat, úgyhogy mellé sétáltam, és megpusziltam az arcát, mire boldogan magához ölelt.
- Mindjárt kész a reggeli – mondta és könnyű puszit nyomott a számra. – Ülj le. Oh, nem tudtam, hogy tea vagy kávé, úgyhogy csináltam mindkettőt – nézett rám kérdőn.
- Tea, köszi – válaszoltam. Igazából kávéfőzőm csak a vendégek miatt volt, de még jó hogy vettem, mert minden jel arra mutat, hogy Jake a kávét szereti.
A reggeli csendben telt. Mivel mindketten elég éhesek voltunk. Szerintem még soha életemben nem ettem ennyit egyszerre. Bár Jake még így is jócskán túltett rajtam. Ámulva figyeltem, hogy mennyi ételt képes magába tuszkolni. Nagyon aranyos volt, ahogy mindent felfalt. Azt hittem, hogy a tizenöt tojásos rántottát sem tudjuk kivégezni. Ennek ellenére a péksüteményekből is alig maradt. Mondjuk tény, hogy Jacob eléggé izmos volt. Biztosan sok energiapótlásra van szüksége.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian, miután lenyelte a falatot.
- Semmi.
- Akkor miért nézel rám úgy, mintha marslakó lennék? – kérdezte kuncogva.
- Oh, bocsi. Én csak meglepődtem, hogy mennyit tudsz enni – válaszoltam őszintén. Mire elkomorodott egy pillanatra.
- Ez zavar téged? – kérdezte, amikor sikerült rendeznie a vonásait.
- Egyáltalán nem – siettem biztosítani. Miért zavarna, hogy sokat eszik?
- Akkor jó – mosolyodott el újra, de a szemei még mindig gondterhelten csillogtak.
- Mi a baj? – érdeklődtem. Láttam rajta, hogy valami miatt ideges, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet a probléma.
- Semmi, csak lassan mennem kell – mondta határozottan, majd bekapta az utolsó falatot a süteményből, és felállt. Én is felkeltem, hogy kikísérjem, bár nem értettem, hogy hova siet el ilyen hirtelen. Az ajtónál újra felém fordult és magához ölelt. – Este találkozhatunk?
- Persze, nagyon örülnék, hogyha megint átjönnél – mondtam vidáman.
Ezek szerint még sem velem van a baj. Akkor biztosan valami családi dolog. Biztos Bellához megy, aki még mindig lábadozik. Bár az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt, azután, hogy elütötte az a kocsi, amikor majdnem elütöttek engem. Örökké hálás leszek, hogy megmentettek.
- Akkor este – mosolygott rám, majd még egy puszit nyomott a számra, és már ott sem volt.
(Jake szemszöge)
Gondterhelten indultam el hazafelé, miután kiléptem Gaby lakásából. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de félek ettől az egésztől. Hiszen ez egy ember számára elsőre elég hihetetlen. Bevésődés, vérfarkasok, vámpírok. Sajnos, ha ritkán is, de néha megesik, hogy a lány elmenekül, vagy arra kéri a farkast, hogy hagyja békén, és hogyha a bevésődés kér valamit, akkor az ellen nem tehetünk semmit. Mi van, hogyha Gabrielle is elküld engem? Bárcsak ne kellene elmondanom neki. Olyan jó így, most. Nem szégyellem, ami vagyok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy farkasnak születtem, de ez most más. Félek, hogy el fog hagyni, amiatt, ami vagyok. Márpedig este itt lesz az ideje, hogy megmondjam neki, hogy mi is az igazság. Túl okos lány. Egyébként sem tudnám sokáig titokban tartani.
Amint kiértem az erdőbe, levetkőztem, a ruháimat a lábamra kötöttem, átváltoztam, és már száguldottam is La Push felé. Kíváncsi voltam, hogy anya és Anthony mire jutott tegnap este, és persze szerettem volna megtudni Nathalie állapotát is. Remélem, hogy már sikerült átváltoznia. Az első alkalom szörnyű érzés. Mintha kitépnének a testedből. Még ma is emlékszem rá, hogy nekem milyen volt. A többi már könnyen megy, de először már a halálomért könyörögtem.
Nem tellett sok időbe, amíg odaértem az Uley házhoz. Gyorsan visszaváltoztam, és bementem. Billy azonnal elém sietett.
- Mi a helyzet? – kérdeztem aggódva.
- Most már rendben lesz. Éjjel átváltozott, aztán ha nehezen is, de sikerült visszaváltoznia is. Most alszik – magyarázta bátyám, és bekukucskáltunk a szobába. – Nagyon kimerült, de egyébként jól van.
- És milyen? Mármint… - nem tudtam, hogy hogyan kérdezzem meg.
- Kisebb, mint mi, de erős alkata van. Mivel az Uley család is alkalmas az alfaságra, ez várható volt. A bundája halvány ezüstszínű. Nagyon szép átváltozva is.
- Lelkileg, hogy van? – folytattam az érdeklődést.
- Igazából, nagyon nem tetszik neki, hogy halljuk a gondolatait. Úgy gondolja, hogy vannak dolgok, amikhez semmi közünk. Oh, és szegény elég kínosan érzi magát, hiszen meztelen volt, mikor visszaváltozott, én pedig a szobában voltam. Gyorsan elfordultam, de azért kicsit kellemetlen ez a helyzet. Egyébként nyugodt természet, nem lesz vele gond.
- Akkor jó – bólintottam.
- Veled, és Gabriellával mi újság? – kérdezte izgatottan. – Mit szólt hozzá?
- Még nem mondtam el – temettem kezembe az arcomat.
- Miért nem? Azt hittem, hogy tegnap azért mész, és igazából jó jelnek vettem, hogy nem jöttél haza – döbbent meg testvérem.
- Mi lesz, hogyha farkasként már nem akar engem? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem hiszem, hogy ne akarna. Százból egy bevésődés, ha visszautasítja a farkasát. Gabriella pedig nagyon is megértő és kedves, már amennyit láttam nemrég a gondolataid között belőle – bíztatott. Nagyon kedves volt tőle, de majd kíváncsi leszek, hogyha ő bevésődik, akkor is ilyen magabiztosan állítja majd, hogy nem lehet semmi baj.
- El fogom mondani. Ma este. Addig még átgondolom, hogy hogyan is mondjam el neki – mondtam határozottan.
- Rendben, akkor ma én járőrözöm helyetted – egyezett bele Billy.
- Oh, elfelejtettem. Mikorra vagyok beosztva?
- Elvileg éjszakára, de szerintem kiviszem egy kicsit Nathalie-t is, úgyhogy jobb is, hogyha én megyek. Anthony biztosan örömmel velünk tart.
- Köszönöm – mondtam hálásan.
- Igazán nincs mit, de szedd össze minden bátorságodat, és tényleg beszélj vele – mondta szigorúan.
- Ez alfai parancs? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem, ezt most bátyádként mondtam – mosolyodott el. – Menj haza, anya, már tűkön ül órák óta, és megint bepörgött, úgyhogy valószínűleg a parton találod.
- Használta a képességét? – kérdeztem döbbenten.
- Aha, nagyon muris volt. Anthony, megmutatta. Biztos neked is meg fogja, ha megkéred. Anya, és ő beküldték Alice, és Edward Cullent egy hatalmas hullámmal a tengerbe.
- Az tényleg mókás lehetett, majd megnézem – nevettem fel. – Beszéltek is, legalább?
- Nem nagyon.
- Kár – állapítottam meg.
- Te kinek az oldalán állsz? – nézett rám Billy döbbenten.
- Anyáén, és Anthonyén, természetesen – vágtam rá azonnal. – Szerintem tisztázniuk kellene, hogy mi történt, hogy senki ne éljen tovább tévhitekben, és ne gondolkozzon hülyeségeken.
- Hát ebben van valami – gondolkozott el Billy. – Akkor is támogatnunk kell a döntéseiket. Ne erőltessünk semmit. Majd kialakulnak a dolgok. Van néhány súlyos dolog a Cullenek rovásán.
- Ez is igaz – bólintottam. A Swan család halála tényleg nem bocsátható meg csak úgy. Ezt teljes mértékben meg lehet érteni. – Na, megyek. Otthon találkozunk – mondtam még, majd a házunk felé vettem az irányt.
Néhány perccel később, már be is léptem a bejárati ajtón. Anya, pedig rögtön elém sietett és mindentudóan elvigyorodott.
- Nem jöttél haza az éjjel – csilingelte.
- Tényleg nem – mosolyodtam el én is.
- Hogy fogadta? – kérdezte izgatottan.
- Még nem mondtam el – hajtottam le a fejem.
- Nem baj – ölelt magához. – Tudod, édesapád is nagyon ideges volt, mielőtt elmondta volna az édesanyádnak. Négyszer futott neki, mire végre kinyögte. Dawnnak viszont esze ágában sem volt ezért elküldeni őt. Elfogadta, hogy ez is a szerelme része. A farkas a lelked egy része. Oltalmazásra születtél, és ez jó dolog. Csak magyarázd el neki, és nem lesz semmi baj.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Egészen felbátorodtam a szavaitól.
- Nincs mit – mosolyogtam rám ő is.
- Este megint átmegyek hozzá, és elmondom neki – mondtam határozottan. Nem titkolózhatok tovább. – Viszont most hallani szeretném, hogy veletek mi történt tegnap.
- Hát, igazából nem sokat beszéltünk, viszont nagyon, de nagyon viccesek voltak, amikor a vízben találták magukat – nevetett fel, és nekem is muszáj volt felkuncognom.
- Akarod látni? – jött le fivérem az emeletről.
- Igen, nagyon – bólogattam hevesen.
- Akkor figyelj – termett mellettem, és megérintette az arcomat. Tényleg elég vicces volt a helyzet. Főleg az arckifejezések. Nem tudtam nem felnevetni a látottakon.
- Szép hullám – mondtam elismerően, mire anya csak legyintett.
Ezután leültünk a nappaliban, és beszélgetni kezdtünk. Én elmeséltem, hogy milyen fantasztikus volt a tegnap este Gabriellával. Anya, és Anthony pedig mosolyogva hallgatták végig a történetet. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon boldogok, hogy én az vagyok. Meg természetesen, már nagyon szeretnék megismerni a kedvesemet, de addig, amíg nem tudja az igazságot, nem hozhatom ide. A beszélgetést a telefon csörgése szakította félbe. Anya rögtön felpattant, és felvette a telefont.
(Bella szemszöge)
A telefon csörögni kezdett. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy nem veszem fel, hanem inkább tovább hallgatom a fiam beszámolóját, de általában nem szoktak minket hívni, csak olyankor, hogyha tényleg fontos, úgyhogy felpattantam, és felvettem.
- Halló. Itt a Black ház – szóltam bele a kagylóba.
- Szia, Bella – hallottam meg a rég nem hallott hangot, ami nagyon is hiányzott.
- Esme – köszöntem vissza. A fenébe is, őt nem csaphatom le csak úgy. Az egy dolog, hogy haragszom rájuk, de Esme. Ő soha nem ártott nekem. Sőt, ahogy Anthony mutatta tegnap, nagyon is hiányoztam neki. Sajnos úgy látszik, hogy a fogadott anyám rájött, hogy ő az aduász a családban. Valószínűleg az egyetlen, akit nem küldök el csak úgy.
- Vonalban vagy még? – kérdezte Esme kíváncsian. Mi lenne, hogyha nem válaszolnék? Akkor lehet, hogy magától letenné. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.
- Mit szeretnél? – sóhajtottam fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdtem bele a magyarázkodásba, de Esme leállított.
- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondta kuncogva.
- Akkor, miért hívtál fel? – kérdeztem újra.
- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérlelt gyengéden.
- Talán – motyogtam a kagylóba.
- Ott van, az unokám is? – kérdezte reménykedve.
- Igen, itt van – válaszoltam a fiamra nézve.
- Megtudhatom, hogy mi a neve?
- Anthony – adtam meg magam. Esmétől nem tagadhatom meg, hogy megtudjon bármit is az unokájáról.
- Cullen, vagy Swan? – kérdezősködött tovább.
- Nem teljesen mindegy? – kérdeztem vissza. Kezdett gyanús lenni a dolog. Nem hiszem, hogy Esme érdeklődött volna a vezetékneve iránt is. A lényeg, hogy az unokája.
- Ott van vele – suttogta Anthony. – Hallom a gondolatait.
- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondta csalódottan. Persze, csak kíváncsi. Inkább Edward a kíváncsi, de hogyha ennyire akarják, akkor tudják meg. Megpróbáltam megkímélni Esmét, de ha Edward így akarja, akkor legyen.
- A teljes neve, Anthony Black – mondtam határozottan. Majd a fiamra néztem, aki bólintott.
A következő pillanatban hangos puffanás hallatszott a vonal túlsó végén, majd az ajtó becsapódott. Fáj az igazság. De hát mit gondolt Edward? Elhagyott engem, és utána csak Jacobra számíthattam. Természetes, hogy nem mondtam nemet, amikor felajánlotta, hogy a nevére veszi a fiamat, és sajátjaként neveli fel velem. Az életemet is neki köszönhettem. Mindig is büszke voltam a tényre, hogy a fiam Black lehet, és ez soha nem fog megváltozni.
- Láthatnálak titeket? – kérdezte Esme egy hosszabb csönd után. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.
Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak. Nem akartam a fiam helyett is dönteni, ezért kérdőn pillantottam rá. Ő pedig aprót bólintott, hogy rendben van. Legalább ő határozott volt, nem úgy, mint én.
- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más – folytatta tovább a meggyőzést. – Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodott Esme.
- Nem változik – mosolyodtam el, és megcsóváltam a fejem. Még nem találkozott félvérrel, ezért nem csak az unokáját látja benne, hanem egy érdekes új felfedezést is. Tipikus Carlisle.
- Tudod, hogy milyen – kuncogott fel Esme is. – Szóval? Beleegyeztek?
- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdeztem, a biztonság kedvéért.
- Ígérem, hogy így lesz – mondta Esme komolyan.
- Rendben. Mikor?
- Egy óra múlva ott leszünk – mondta fogadott anyám boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.
- Viszlát, Esme – válaszoltam és leraktam a kagylót.
A fiúk döbbenten figyelték minden mozdulatom. Szerintem azt várták, hogy összetörök-e valamit, de gyorsan megnyugtattam őket.
- Nincs semmi baj. Jól vagyok – mosolyogtam rájuk.
- Biztos? Elég feszültnek tűnsz – állt mellém Anthony.
- Biztos, én csak nem tudom, hogy most mi lesz – néztem rá keserűen. Nem fogok elgyengülni, még Esme kedvéért sem. Még egyszer nem vernek át.
- Nem lesz semmi. Odamegyünk, beszélünk velük, és mindenki megtudja végre, amire kíváncsi – válaszolta fiam egyszerűen, és be kellett látnom, hogy igaza van. Túlbonyolítom a dolgokat.
Gyorsan letelt az a majdnem egy óra, amíg még nem kellett a határhoz indulnunk. Addig is még beszélgettünk egy kicsit hármasban, majd elindultunk, hogy találkozzunk Esmével és Carlisle-lal.
2009. december 6., vasárnap
La Push vámpírja - 13. fejezet
13. fejezet
(Edward szemszöge)
Egész nap ajándékokkal halmoztuk el Alice-szel Bellát. Nagyon remélem, hogy lesz valami eredménye a dolognak, azon túl is, hogy szerelmemet biztos már majd szétveti az ideg. Bár már az is valami, hogyha komoly érzelmi reakciót sikerül kiváltanunk belőle. Be kell vallanom, hogy arra számítottam, hogy könnyebb lesz Bellát elcsábítani egy beszélgetésre, mert régen soha nem mondott nekem nemet. Bár tény, hogy még soha nem bántottam meg annyira, mint amennyire elszúrtam fél évszázada a dolgokat. Biztos sokat változott, de ő még így is az én Bellám maradt. Már hogyha egyszer hajlandó lesz nekem megbocsátani, mert eddig sajnos semmi jelét nem adja még csak annak sem, hogy valami történik a sok ajándék hatására. Már annak is örülnék, hogyha idejönne és leütne. Viszont ez a várakozás teljesen megőrjít.
- Higgadj már le légy szíves – szólt rám Jasper hirtelen. – Előbb vagy utóbb beszélni fog velünk. Nem tudom, hogy miért nem tudjátok megvárni, amíg megnyugszik. Még csak azt sem tudjátok, hogy milyen képessége van pontosan. Mert, hogy valami van, az egészen biztos. Nem kéne túlságosan felhergelni, mert ez akár veszélyes is lehet – mondta fivérem nyugodtan.
- Bella soha nem bántana minket – mondtam határozottan.
- Azt gondoltad volna, hogy Bella nem akar majd egyszer veled beszélni? – kérdezett vissza.
- Nem, de a két dolog nem ugyanaz – mondtam határozottan.
- Nos, én nem állnék Alice útjába, amikor feldühítem, bár ez ritkán fordul elő. Tudod, Bella is nő, aki ráadásul meg van bántva. Nem is kicsit. Úgyhogy gondoljátok át ezt a dolgot még egyszer, szerintem – folytatta a meggyőzést, de most lepattant rólam a dolog.
- Ugyan már, Jasper – szökdécselt mellé Alice. – Nem lesz semmi baj.
- Talán láttad? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Hát… nem – mondta Alice lehajtott fejjel. – Viszont ez még jót is jelenthet. Azt, hogy nem egyedül jön, és akkor biztos az egyik fiát hozza magával – folytatta reménykedve.
- Vagy el sem jön – állapítottam meg szomorúan.
- Azt nem hiszem, de hogyha makacskodik, akkor holnap megint irány a pláza - kuncogott fel Alice. Én pedig csak bólintottam.
- Arra nem lesz szükség – lépett be Carlisle mosolyogva. – Bella küldött nektek egy levelet.
- Ez nagyszerű – ugrált elé Alice, és elcsente a levelet. – A mi nevünk van rajta, Edward – csilingelte vidáman. Azután pedig izgatottan kivette a papirost a borítékból.
„Edward, Alice, hogyha találkozni akartok velem, akkor legyetek a szikláknál a határ rátok eső részén ma késő este. Bella”
- Ez fantasztikus. Hát sikerült – mondtam megkönnyebbülve. Talán mégis kapok még egy esélyt, és mindent megmagyarázhatok neki.
- Ugye elmegyünk? – mosolygott rám Alice.
- Természetesen. Mindjárt indulhatunk is – mondtam határozottan.
- Szerintem ez nem jó ötlet – kötötte Jasper az ebet a karóhoz.
- Miért nem bízol Bellában? – kérdeztem dühösen.
- Nem benne nem bízom, hanem most éppen bennetek. A határnak ezen az oldalán lesz. Alice hajlamos gondolni egyet, és a saját feje után menni. Semmi kedvem egy esetleges harcra a fiaival – mondta Jasper határozottan, és be kellett ismernem, hogy van igazság abban, amit mond.
- Jasper – mondta Alice morcosan. – Tudok ésszerűen gondolkodni Bellával kapcsolatban – mondta határozottan. Fivérem pedig felkuncogott.
- Ügyesen tereled az érzéseidet, de még mindig ügyesen kiszűröm a hazugságot.
- Jól van, megígérem, hogy nem ráncigálom haza az akarata ellenére – hajtotta le a fejét Alice.
- Ezt akartam hallani – mosolyodott el Jasper. – Ez most őszinte volt, úgyhogy mehettek is – tette még hozzá, és mint, aki jól végezte dolgát leült a kanapéra.
Alice-szel azonnal elindultunk a megadott hely felé, és én már izgatottan vártam, hogy újra láthassam őt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy újra megbízzon majd bennem. Nem telt bele két percbe, és már ott is voltunk. Legnagyobb sajnálatomra azonban ő még nem volt ott. Leültünk húgommal a parton, és türelmesen várakoztunk. Nem is kellett sokáig ücsörögnünk. Néhány perccel később már hallottuk is a léptek zaját. Nem egyedül jött. Izgatottan fordultunk az érkezők felé, és legnagyobb meglepetésemre a fiam volt ott vele. A saját gyermekem, akit elhagytam, és még csak a nevét sem tudom. Az ő bocsánatát is el kell majd nyernem. Legszívesebben odarohantam volna, és karjaimba zártam volna őket, de a józan eszem visszatartott. Nem hiszem, hogy most örülnének neki, hogyha letámadnám őket. Kivárom, hogy lenyugodjanak a kedélyek, és mindent megbeszéljünk, és majd utána, hogyha bíznak bennem, megtehetem végre.
- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.
- Sziasztok – válaszolt Bella tömören, a fiam pedig biccentett. – Ne küldjetek több ajándékot, mert megbánjátok – mondta idegesen. Édes volt, ahogy fenyegetőzött, bár nem volt túl hihető, hogy kárt tudna tenni bárkiben is.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – villantottam ki a féloldalas mosolyomat, amit régen annyira szeretett. Reméltem, hogy még most is elcsábíthatom vele.
- Dehogynem – vigyorgott rám, majd megfogta a fiunk kezét, aki szintén elmosolyodott.
- Viszlát – kuncogtak fel.
Nem igazán értettem, hogy mi történik. Az egyik pillanatban még döbbenten néztem szerelmem szemeibe. Aki gonoszan mosolygott rám a fiammal együtt, a következőben pedig már csak Alice halk sikkantását hallottam, majd a egy hatalmas hullám magával ragadott mindkettőnket, és mire feleszméltem, már legalább tíz kilométerre voltam a parttól. A szerelmemet és a fiamat pedig már nem is láttam sehol.
- Mi a fene volt ez? – kérdeztem döbbenten.
- Azt hiszem, hogy ez Bella képessége. Valahogy tudja a vizet manipulálni – mondta Alice bűntudatosan. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora az ereje, de ha kiúsztunk megkapja a magáét, ugyanis ez egy Calvin Klein ruha, és azon ritka darabok közé tartozott, amit nem csak egyszer akartam felvenni – mondta húgom dühösen, majd úszni kezdett.
- Alice, tényleg az a legfontosabb problémád most, hogy tönkrement a ruhád? – kérdeztem bosszankodva. – Annyit értünk csak el a sok ajándékkal, hogy jól felbőszítettük, és kaptunk egy hideg zuhanyt. Szó szerint – keseredtem el. Közben pedig követtem húgomat a part felé. Bár legalább láthattam a fiamat közelről néhány percre.
Nem tartott sok ideig, hogy kiérjünk a vízből, de ahhoz éppen elég hosszú volt az utunk, hogy eltűnjenek előlünk. Már biztosan a határ túlsó oldalán járnak, és én semmit sem tudok a fiamról és az elmúlt ötven évről még mindig.
- Ezt még megkeserülöd, Isabella Swan – kiáltotta el magát Alice, miközben a ruháját próbálta rendbe hozni. Nekem pedig muszáj volt felkacagnom. Húgom úgy nézett ki, mint egy felbőszült, ázott macska. Hogyha nem lenne komoly az ügy, amiről most szó van, akkor egy napig is tudtam volna nevetni Alice arckifejezésén. Bosszúsan felhúzta az orrát, miközben megrázta magát, hogy legalább egy kicsit megszáradjon.
- Szerintem ezt megérdemeltük – állapítottam meg. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk tényleg beszélni vele – motyogtam lehajtott fejjel.
- Megoldjuk, de most menjünk haza, és öltözzünk át. Utána pedig irány a határ – adta ki az utasítást Alice, és láttam a szemében, hogy tervez valamit.
- Rendben – egyeztem bele, és követtem húgomat a Cullen házhoz.
Nem telt bele két percbe és már a nappaliban álltunk csurom vizesen. Emmett és Jasper azonnal hangos röhögésben törtek ki, ráadásul nem megszokott módon még Rosalie-nak is megrándult a szája, és finom mosolyra húzta azt. Esme aggódva figyelt minket. Nem tudta hova tenni a dolgokat. Carlisle pedig kíváncsian nézett ránk.
- Úgy látom, hogy az állás egy-egy – hahotázott Emmett. – Én megmondtam, hogy Bella helyben hagyja őket. Bár nem pont így gondoltam, de így sem rossz. Alice nagyon mókásan fest elázott sminkkel, és csöpögő ruhával – mondta már a hasát fogva.
- Jól van nyertél – sóhajtott Jasper. Majd egy tízdollárost nyújtott fivérünk felé.
- Megtudhatnánk, hogy mi is történt valójában? – érdeklődött Carlisle, és láttam rajta, hogy alig tudja visszafojtani ő is a nevetését. „Sajnálom, Edward, de azt hiszem, hogy ezt megérdemeltétek.” Tette hozzá gondolatban apánk.
- Tudom. – Válaszoltam a ki nem mondott megállapításra, és mosolyra húzódott a szám. Igazából nem tudtam haragudni Bellára, hiszen mi kerestük a bajt. Na, ez persze nem azt jelenti, hogy feladom.
- Mit tudsz? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Azt, hogy ezt megérdemeltük – mosolyogtam húgomra, aki még mindig úgy dúlt-fúlt, mint egy mérges kismacska.
- Még hogy megérdemeltük, ez a ruha egy vagyon volt. Szerettem volna csinos lenni, az új első találkozáshoz, de elég lett volna egy bikini is – ment fel morogva a lépcsőn Alice, Jasper pedig követte.
Én is felszaladtam átöltözni, majd visszamentem a nappaliba. Már mindenki ott volt. Alice ezúttal egy egyszerűbb darab mellett döntött. Időközben pedig a morcossága is elpárolgott. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy ebben Jasper keze is benne van.
- Mi lenne, hogyha én beszélnék vele? – kérdezte hirtelen Esme. – Szerintem nekem könnyebb lenne a közelébe jutnom, mint nektek. Ti voltatok neki a legfontosabbak, ezért rátok haragszik a legjobban. Ez logikus.
- Mégis hogyan akarsz a közelébe férkőzni, kedvesem? – kérdezte Carlisle magához szorítva Esmét.
- Nos, én sem tétlenkedtem, amíg ti okoskodtatok. Hallottatok már erről a remek találmányról? – lengetett meg egy mobilt az orrunk előtt. – Na, ez a szerkezet csodákra képes. Például Bella címe alapján megtudtam a telefonszámát. Tudakozó. Nem olyan frappáns, mint felvásárolni Port Angelest, de talán működhetne – mosolyodott el anyánk.
- Le fogja csapni – mondtam csüggedten.
- Neked lecsapná, sőt Alice-nek is, de nekem nem biztos. Egy próbát megér – mondta határozottan, és igaza volt.
- Rendben, anya. Igazad van – mondtam halványan elmosolyodva. – Holnap próbáld meg, kérlek.
- Miért csak holnap? – kérdezte döbbenten.
- Mert mára már eléggé feldühítettük – kuncogtam fel. – Csoda, hogy nem hajította vissza a furgont a házunkig.
- Legalább láthattad őket – állapította meg Jasper.
- Ez is igaz. Bella, gyönyörű, a fiam pedig talpraesett férfinak néz ki – mosolyodtam el.
Az este további része csendben telt. Jasper győzködése után Alice is felhagyott a tervével, bármi is volt az.
(Bella szemszöge)
Gyorsan odaértünk a találkozási helyhez. Amint a közelükbe értünk már felénk is fordultak. Igazság szerint féltem ettől a találkozástól, mert Edward még mindig ugyanolyan jóképű volt természetesen, mint régen. Ráadásul még élénken éltek bennem szerelmünk beteljesülésének pillanatai, aminek Anthonyt is köszönhetem. Erős akartam maradni, hiszen nem bízhatok már benne, és elég furán venné ki magát, hogyha a karjaiba omolnék, miután magamra hagyott egy szó nélkül. Erre nincs bocsánat. Én sosem hagytam volna őt cserben.
- Anya, jól vagy? – suttogta Anthony.
Én csak biccentettem, ő pedig megszorította a kezemet. Ezután odaléptünk Edward és Alice elé.
- Sziasztok – mosolyogtak ránk.
- Sziasztok – válaszoltam tömören, Anthony pedig biccentett. – Ne küldjetek több ajándékot, mert megbánjátok – mondtam idegesen. Reméltem, hogy megértik, hogy hagyjanak békén, de nem úgy néztek ki, mint akik egyáltalán csak megfontolják a felszólítást.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – villantotta ki kedvenc féloldalas mosolyomat, amitől még mindig kihagyna egy ütemet a szívem, ha dobogna. Még mindig olyan, mint egy görög félisten, de nem fogok elgyengülni tőle.
- Dehogynem – vigyorogtam rá, és megfogtam Anthony kezét, aki vette a célzást, és rásegített a saját pajzsával az enyémre, így nagyobb hullámot tudtam szítani.
- Viszlát – kuncogtunk fel.
Néhány pillanattal később már jócskán bent voltak a tengerben, mi pedig a fiammal csak nevettünk. Nagyon vicces arcot vágtak, amikor a hatalmas hullám magával ragadta őket. Alice-nek még egy halk sikkantásra is volt ideje, de elmenekülni már nem tudott.
- Jól vagy? – kérdezte Anthony, mikor abbahagytam a nevetést.
- Persze – vágtam rá azonnal. – Menjünk haza – fűztem még hozzá. Néhány perccel később pedig már La Push biztonságot nyújtó határa mögött voltunk.
Miután átléptük a határt nem siettünk. Nyugodtan sétáltunk a házunk felé. A csendet semmi sem zavarta meg, amíg meg nem hallottuk a morcos kiáltást.
- Ezt még megkeserülöd, Isabella Swan! – kiabált Alice, mi pedig újra felnevettünk, és kacagva sétáltunk egészen a házunkig.
Bementünk a házba, majd fiam a szobájába ment, én pedig ledőltem az ágyamba, és elővettem egy régi kedvencemet, a Tartózkodó érzelmet. Már nagyon régen olvastam ezt a történetet, de még mindig nagyon szerettem. Néhány órával később Anthony kopogtatott be az ajtón.
- Anya, bejöhetek? – kérdezte fiam.
- Persze – tettem le a könyvemet. – Mi aggaszt?
- Honnan tudod? – nézett rám döbbenten. – Talán titkolsz valamit? – bökött a homlokára mosolyogva.
- Nem, én nem vagyok gondolatolvasó, csak ismerlek – kuncogtam fel. – Szóval mi a gond?
- Belekukucskáltam egy kicsit Alice néni fejébe, amíg te beszélgettél – kezdett bele fiam.
- Értem. Nem baj. A kíváncsiság nagyúr – mosolyogtam rá. Ezért nem kell elnézést kérnie. Edward is mindig belelesett mások fejébe.
- Amit láttam, arról neked is tudnod kéne – folytatta fiam határozottan.
- Akkor meséld el – javasoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit láthatott.
- Szomorúak voltak nélküled. Alice és Esme egy képet szorongattak, amin te és Edward voltál, és könnyek nélkül zokogtak. Ez biztosan jelent valamit – mondta halkan.
- Talán jelent valamit, de most már mindegy. Hogyha olyan nagyon hiányoztam volna, akkor visszajöhettek volna bármikor, hiszen itt voltam – mondtam határozottan.
Reméltem, hogy ezzel lezártuk a vitát, de fiam hirtelen az arcomhoz érintette a kezét, és én megláthattam Alice-t, és Esmét, ahogy valóban sirattak engem. Egymást ölelték, és egy szó nélkül csak a képet simogatták, amin mi voltunk boldogan. Anthony hirtelen elvette a kezét, és az emlék rögtön megszakadt.
- Ne haragudj, de úgy gondolom, hogy erről tudnod kell – mondta még fiam, majd fel akart kelni, de visszahúztam.
- Köszönöm, hogy megmutattad – mosolyogtam rá. – Nem maradsz itt ma éjjel? Régen aludtál már nálam.
- Igen, úgy négy éves koromban fordult elő utoljára, de ha szeretnéd, akkor szívesen maradok – mondta mosolyogva.
- Az nagyon jó lenne – vágtam rá azonnal, mire visszadőlt az ágyba, és nem sokkal később már aludt is.
Nekem pedig volt min elgondolkoznom, miközben figyeltem az egyenletesen szuszogó fiamat, akinek a selymes tincseivel játszottam.
(Jake szemszöge)
Már későre járt az idő miután átadtam anya üzenetét Dr. Cullennek. Tudtam, hogy Gaby nem akarta, hogy betegen lássam, de nem bírtam megállni. Olyan szívesen ápoltam volna az életem értelmét. Még egy ideig vacilláltam az ajtaja előtt, de aztán bekopogtattam. Hallottam a lassú, megfontolt lépteket, amik egyre közelebb értek, majd lassan kinyílt az ajtó, és az én szépséges Gabriellám kukucskált ki rajta. Az orra már piros volt a náthától, a haja két fonatban omlott a vállaira, és egy aranyos rózsaszín poncsó volt rajta, egy melegítőnadrág, és egy hatalmas mamusz, amin kutyus volt. Nagyon édesen nézett ki.
- Jake! Te mit keresel itt? – kiáltott fel rémültem, majd bevágta az ajtót. Én pedig ledermedtem. Most mit tettem?
- Mi a baj, Gaby? – kérdeztem az ajtótól.
- Nem láthatsz így – hallottam meg a sírós hangot. – Most biztos kiábrándultál belőlem – fűzte még hozzá. Olyan kis buta. Soha nem fogok kiábrándulni belőle. Lassan el kéne mondanom neki az igazságot.
- Kicsim, nekem így is nagyon tetszel – próbáltam rá hatni. – Esküszöm, hogy még így is hihetetlenül szexi, és vonzó nő vagy.
- Nem kell hazudnod. Tudom, hogy szörnyen festek – dugta ki a fejét az ajtón, de azért halványan mosolygott rám.
- Szerintem nagyon dögös vagy – kuncogtam. – Főleg ez a mamusz tetszik – tettem még hozzá.
- Ne bántsd Tekergőt – mondta morcosan. – Ő kislánykorom kedvenc rajzfilmhőse.
- Sosem sértegetném Tekergőt. Ha akarod, akkor az életem árán is elintézek bárkit, aki bántani meri – mondtam komolyan, de alig tudtam visszatartani a nevetést.
- Na, gyere be, te hősszerelmes – fogta meg a kezem, és behúzott a lakásába. – Kérsz valamit? Egy teát?
- Igen, köszönöm az jól esne, de kiszolgálom magam, és akkor te tudsz pihenni – ajánlottam.
- De hiszen te vagy a vendég – nézett rám döbbenten. – Még akkor is, hogyha ilyen váratlan.
- Mi lenne, hogyha ma este a vendég ápolná a beteg házigazdát? – kérdeztem mosolyogva, és reméltem, hogy igent mond.
- Az nem lenne illendő – mondta gyengén.
- Illendő talán nem, de mindenképpen praktikus, mert alig állsz a lábadon – mondtam aggódva.
- Semmi gond, csak kicsit szédülök, és fázom – legyintett, majd megpróbált eltámolyogni a székig. Elé álltam, és szorosan magamhoz öleltem. Reméltem, hogy a melegségtől, ami árad belőlem jobban lesz. Ráadásul még soha nem volt ennyire jó érzés valakit magamhoz ölelni. – Ez jó – motyogta a mellkasomba, majd próbált még szorosabban hozzám bújni, én pedig felkaptam és az ágyához siettem. Le akartam tenni és betakarni, de úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom. – Ne hagyj itt. Ez olyan jó – suttogta félálomban. – Maradj velem.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem meglepetten. Nem akartam sürgetni, hiszen még alig ismer, és aludjak rögtön nála.
- Igen, biztos. Csak egy pillanatra hunyom le a szemem, és utána beszélgethetünk. Még olyan keveset tudok rólad - suttogta félálomban, majd elszenderedett, én pedig egész éjjel boldogan öleltem magamhoz gyönyörű végzetemet.
Sziasztok! Boldog Mikulást Mindenkinek :D Remélem, hogy tetszett a feji :D Puszi, Drusilla
(Edward szemszöge)
Egész nap ajándékokkal halmoztuk el Alice-szel Bellát. Nagyon remélem, hogy lesz valami eredménye a dolognak, azon túl is, hogy szerelmemet biztos már majd szétveti az ideg. Bár már az is valami, hogyha komoly érzelmi reakciót sikerül kiváltanunk belőle. Be kell vallanom, hogy arra számítottam, hogy könnyebb lesz Bellát elcsábítani egy beszélgetésre, mert régen soha nem mondott nekem nemet. Bár tény, hogy még soha nem bántottam meg annyira, mint amennyire elszúrtam fél évszázada a dolgokat. Biztos sokat változott, de ő még így is az én Bellám maradt. Már hogyha egyszer hajlandó lesz nekem megbocsátani, mert eddig sajnos semmi jelét nem adja még csak annak sem, hogy valami történik a sok ajándék hatására. Már annak is örülnék, hogyha idejönne és leütne. Viszont ez a várakozás teljesen megőrjít.
- Higgadj már le légy szíves – szólt rám Jasper hirtelen. – Előbb vagy utóbb beszélni fog velünk. Nem tudom, hogy miért nem tudjátok megvárni, amíg megnyugszik. Még csak azt sem tudjátok, hogy milyen képessége van pontosan. Mert, hogy valami van, az egészen biztos. Nem kéne túlságosan felhergelni, mert ez akár veszélyes is lehet – mondta fivérem nyugodtan.
- Bella soha nem bántana minket – mondtam határozottan.
- Azt gondoltad volna, hogy Bella nem akar majd egyszer veled beszélni? – kérdezett vissza.
- Nem, de a két dolog nem ugyanaz – mondtam határozottan.
- Nos, én nem állnék Alice útjába, amikor feldühítem, bár ez ritkán fordul elő. Tudod, Bella is nő, aki ráadásul meg van bántva. Nem is kicsit. Úgyhogy gondoljátok át ezt a dolgot még egyszer, szerintem – folytatta a meggyőzést, de most lepattant rólam a dolog.
- Ugyan már, Jasper – szökdécselt mellé Alice. – Nem lesz semmi baj.
- Talán láttad? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Hát… nem – mondta Alice lehajtott fejjel. – Viszont ez még jót is jelenthet. Azt, hogy nem egyedül jön, és akkor biztos az egyik fiát hozza magával – folytatta reménykedve.
- Vagy el sem jön – állapítottam meg szomorúan.
- Azt nem hiszem, de hogyha makacskodik, akkor holnap megint irány a pláza - kuncogott fel Alice. Én pedig csak bólintottam.
- Arra nem lesz szükség – lépett be Carlisle mosolyogva. – Bella küldött nektek egy levelet.
- Ez nagyszerű – ugrált elé Alice, és elcsente a levelet. – A mi nevünk van rajta, Edward – csilingelte vidáman. Azután pedig izgatottan kivette a papirost a borítékból.
„Edward, Alice, hogyha találkozni akartok velem, akkor legyetek a szikláknál a határ rátok eső részén ma késő este. Bella”
- Ez fantasztikus. Hát sikerült – mondtam megkönnyebbülve. Talán mégis kapok még egy esélyt, és mindent megmagyarázhatok neki.
- Ugye elmegyünk? – mosolygott rám Alice.
- Természetesen. Mindjárt indulhatunk is – mondtam határozottan.
- Szerintem ez nem jó ötlet – kötötte Jasper az ebet a karóhoz.
- Miért nem bízol Bellában? – kérdeztem dühösen.
- Nem benne nem bízom, hanem most éppen bennetek. A határnak ezen az oldalán lesz. Alice hajlamos gondolni egyet, és a saját feje után menni. Semmi kedvem egy esetleges harcra a fiaival – mondta Jasper határozottan, és be kellett ismernem, hogy van igazság abban, amit mond.
- Jasper – mondta Alice morcosan. – Tudok ésszerűen gondolkodni Bellával kapcsolatban – mondta határozottan. Fivérem pedig felkuncogott.
- Ügyesen tereled az érzéseidet, de még mindig ügyesen kiszűröm a hazugságot.
- Jól van, megígérem, hogy nem ráncigálom haza az akarata ellenére – hajtotta le a fejét Alice.
- Ezt akartam hallani – mosolyodott el Jasper. – Ez most őszinte volt, úgyhogy mehettek is – tette még hozzá, és mint, aki jól végezte dolgát leült a kanapéra.
Alice-szel azonnal elindultunk a megadott hely felé, és én már izgatottan vártam, hogy újra láthassam őt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy újra megbízzon majd bennem. Nem telt bele két percbe, és már ott is voltunk. Legnagyobb sajnálatomra azonban ő még nem volt ott. Leültünk húgommal a parton, és türelmesen várakoztunk. Nem is kellett sokáig ücsörögnünk. Néhány perccel később már hallottuk is a léptek zaját. Nem egyedül jött. Izgatottan fordultunk az érkezők felé, és legnagyobb meglepetésemre a fiam volt ott vele. A saját gyermekem, akit elhagytam, és még csak a nevét sem tudom. Az ő bocsánatát is el kell majd nyernem. Legszívesebben odarohantam volna, és karjaimba zártam volna őket, de a józan eszem visszatartott. Nem hiszem, hogy most örülnének neki, hogyha letámadnám őket. Kivárom, hogy lenyugodjanak a kedélyek, és mindent megbeszéljünk, és majd utána, hogyha bíznak bennem, megtehetem végre.
- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.
- Sziasztok – válaszolt Bella tömören, a fiam pedig biccentett. – Ne küldjetek több ajándékot, mert megbánjátok – mondta idegesen. Édes volt, ahogy fenyegetőzött, bár nem volt túl hihető, hogy kárt tudna tenni bárkiben is.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – villantottam ki a féloldalas mosolyomat, amit régen annyira szeretett. Reméltem, hogy még most is elcsábíthatom vele.
- Dehogynem – vigyorgott rám, majd megfogta a fiunk kezét, aki szintén elmosolyodott.
- Viszlát – kuncogtak fel.
Nem igazán értettem, hogy mi történik. Az egyik pillanatban még döbbenten néztem szerelmem szemeibe. Aki gonoszan mosolygott rám a fiammal együtt, a következőben pedig már csak Alice halk sikkantását hallottam, majd a egy hatalmas hullám magával ragadott mindkettőnket, és mire feleszméltem, már legalább tíz kilométerre voltam a parttól. A szerelmemet és a fiamat pedig már nem is láttam sehol.
- Mi a fene volt ez? – kérdeztem döbbenten.
- Azt hiszem, hogy ez Bella képessége. Valahogy tudja a vizet manipulálni – mondta Alice bűntudatosan. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora az ereje, de ha kiúsztunk megkapja a magáét, ugyanis ez egy Calvin Klein ruha, és azon ritka darabok közé tartozott, amit nem csak egyszer akartam felvenni – mondta húgom dühösen, majd úszni kezdett.
- Alice, tényleg az a legfontosabb problémád most, hogy tönkrement a ruhád? – kérdeztem bosszankodva. – Annyit értünk csak el a sok ajándékkal, hogy jól felbőszítettük, és kaptunk egy hideg zuhanyt. Szó szerint – keseredtem el. Közben pedig követtem húgomat a part felé. Bár legalább láthattam a fiamat közelről néhány percre.
Nem tartott sok ideig, hogy kiérjünk a vízből, de ahhoz éppen elég hosszú volt az utunk, hogy eltűnjenek előlünk. Már biztosan a határ túlsó oldalán járnak, és én semmit sem tudok a fiamról és az elmúlt ötven évről még mindig.
- Ezt még megkeserülöd, Isabella Swan – kiáltotta el magát Alice, miközben a ruháját próbálta rendbe hozni. Nekem pedig muszáj volt felkacagnom. Húgom úgy nézett ki, mint egy felbőszült, ázott macska. Hogyha nem lenne komoly az ügy, amiről most szó van, akkor egy napig is tudtam volna nevetni Alice arckifejezésén. Bosszúsan felhúzta az orrát, miközben megrázta magát, hogy legalább egy kicsit megszáradjon.
- Szerintem ezt megérdemeltük – állapítottam meg. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk tényleg beszélni vele – motyogtam lehajtott fejjel.
- Megoldjuk, de most menjünk haza, és öltözzünk át. Utána pedig irány a határ – adta ki az utasítást Alice, és láttam a szemében, hogy tervez valamit.
- Rendben – egyeztem bele, és követtem húgomat a Cullen házhoz.
Nem telt bele két percbe és már a nappaliban álltunk csurom vizesen. Emmett és Jasper azonnal hangos röhögésben törtek ki, ráadásul nem megszokott módon még Rosalie-nak is megrándult a szája, és finom mosolyra húzta azt. Esme aggódva figyelt minket. Nem tudta hova tenni a dolgokat. Carlisle pedig kíváncsian nézett ránk.
- Úgy látom, hogy az állás egy-egy – hahotázott Emmett. – Én megmondtam, hogy Bella helyben hagyja őket. Bár nem pont így gondoltam, de így sem rossz. Alice nagyon mókásan fest elázott sminkkel, és csöpögő ruhával – mondta már a hasát fogva.
- Jól van nyertél – sóhajtott Jasper. Majd egy tízdollárost nyújtott fivérünk felé.
- Megtudhatnánk, hogy mi is történt valójában? – érdeklődött Carlisle, és láttam rajta, hogy alig tudja visszafojtani ő is a nevetését. „Sajnálom, Edward, de azt hiszem, hogy ezt megérdemeltétek.” Tette hozzá gondolatban apánk.
- Tudom. – Válaszoltam a ki nem mondott megállapításra, és mosolyra húzódott a szám. Igazából nem tudtam haragudni Bellára, hiszen mi kerestük a bajt. Na, ez persze nem azt jelenti, hogy feladom.
- Mit tudsz? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Azt, hogy ezt megérdemeltük – mosolyogtam húgomra, aki még mindig úgy dúlt-fúlt, mint egy mérges kismacska.
- Még hogy megérdemeltük, ez a ruha egy vagyon volt. Szerettem volna csinos lenni, az új első találkozáshoz, de elég lett volna egy bikini is – ment fel morogva a lépcsőn Alice, Jasper pedig követte.
Én is felszaladtam átöltözni, majd visszamentem a nappaliba. Már mindenki ott volt. Alice ezúttal egy egyszerűbb darab mellett döntött. Időközben pedig a morcossága is elpárolgott. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy ebben Jasper keze is benne van.
- Mi lenne, hogyha én beszélnék vele? – kérdezte hirtelen Esme. – Szerintem nekem könnyebb lenne a közelébe jutnom, mint nektek. Ti voltatok neki a legfontosabbak, ezért rátok haragszik a legjobban. Ez logikus.
- Mégis hogyan akarsz a közelébe férkőzni, kedvesem? – kérdezte Carlisle magához szorítva Esmét.
- Nos, én sem tétlenkedtem, amíg ti okoskodtatok. Hallottatok már erről a remek találmányról? – lengetett meg egy mobilt az orrunk előtt. – Na, ez a szerkezet csodákra képes. Például Bella címe alapján megtudtam a telefonszámát. Tudakozó. Nem olyan frappáns, mint felvásárolni Port Angelest, de talán működhetne – mosolyodott el anyánk.
- Le fogja csapni – mondtam csüggedten.
- Neked lecsapná, sőt Alice-nek is, de nekem nem biztos. Egy próbát megér – mondta határozottan, és igaza volt.
- Rendben, anya. Igazad van – mondtam halványan elmosolyodva. – Holnap próbáld meg, kérlek.
- Miért csak holnap? – kérdezte döbbenten.
- Mert mára már eléggé feldühítettük – kuncogtam fel. – Csoda, hogy nem hajította vissza a furgont a házunkig.
- Legalább láthattad őket – állapította meg Jasper.
- Ez is igaz. Bella, gyönyörű, a fiam pedig talpraesett férfinak néz ki – mosolyodtam el.
Az este további része csendben telt. Jasper győzködése után Alice is felhagyott a tervével, bármi is volt az.
(Bella szemszöge)
Gyorsan odaértünk a találkozási helyhez. Amint a közelükbe értünk már felénk is fordultak. Igazság szerint féltem ettől a találkozástól, mert Edward még mindig ugyanolyan jóképű volt természetesen, mint régen. Ráadásul még élénken éltek bennem szerelmünk beteljesülésének pillanatai, aminek Anthonyt is köszönhetem. Erős akartam maradni, hiszen nem bízhatok már benne, és elég furán venné ki magát, hogyha a karjaiba omolnék, miután magamra hagyott egy szó nélkül. Erre nincs bocsánat. Én sosem hagytam volna őt cserben.
- Anya, jól vagy? – suttogta Anthony.
Én csak biccentettem, ő pedig megszorította a kezemet. Ezután odaléptünk Edward és Alice elé.
- Sziasztok – mosolyogtak ránk.
- Sziasztok – válaszoltam tömören, Anthony pedig biccentett. – Ne küldjetek több ajándékot, mert megbánjátok – mondtam idegesen. Reméltem, hogy megértik, hogy hagyjanak békén, de nem úgy néztek ki, mint akik egyáltalán csak megfontolják a felszólítást.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – villantotta ki kedvenc féloldalas mosolyomat, amitől még mindig kihagyna egy ütemet a szívem, ha dobogna. Még mindig olyan, mint egy görög félisten, de nem fogok elgyengülni tőle.
- Dehogynem – vigyorogtam rá, és megfogtam Anthony kezét, aki vette a célzást, és rásegített a saját pajzsával az enyémre, így nagyobb hullámot tudtam szítani.
- Viszlát – kuncogtunk fel.
Néhány pillanattal később már jócskán bent voltak a tengerben, mi pedig a fiammal csak nevettünk. Nagyon vicces arcot vágtak, amikor a hatalmas hullám magával ragadta őket. Alice-nek még egy halk sikkantásra is volt ideje, de elmenekülni már nem tudott.
- Jól vagy? – kérdezte Anthony, mikor abbahagytam a nevetést.
- Persze – vágtam rá azonnal. – Menjünk haza – fűztem még hozzá. Néhány perccel később pedig már La Push biztonságot nyújtó határa mögött voltunk.
Miután átléptük a határt nem siettünk. Nyugodtan sétáltunk a házunk felé. A csendet semmi sem zavarta meg, amíg meg nem hallottuk a morcos kiáltást.
- Ezt még megkeserülöd, Isabella Swan! – kiabált Alice, mi pedig újra felnevettünk, és kacagva sétáltunk egészen a házunkig.
Bementünk a házba, majd fiam a szobájába ment, én pedig ledőltem az ágyamba, és elővettem egy régi kedvencemet, a Tartózkodó érzelmet. Már nagyon régen olvastam ezt a történetet, de még mindig nagyon szerettem. Néhány órával később Anthony kopogtatott be az ajtón.
- Anya, bejöhetek? – kérdezte fiam.
- Persze – tettem le a könyvemet. – Mi aggaszt?
- Honnan tudod? – nézett rám döbbenten. – Talán titkolsz valamit? – bökött a homlokára mosolyogva.
- Nem, én nem vagyok gondolatolvasó, csak ismerlek – kuncogtam fel. – Szóval mi a gond?
- Belekukucskáltam egy kicsit Alice néni fejébe, amíg te beszélgettél – kezdett bele fiam.
- Értem. Nem baj. A kíváncsiság nagyúr – mosolyogtam rá. Ezért nem kell elnézést kérnie. Edward is mindig belelesett mások fejébe.
- Amit láttam, arról neked is tudnod kéne – folytatta fiam határozottan.
- Akkor meséld el – javasoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit láthatott.
- Szomorúak voltak nélküled. Alice és Esme egy képet szorongattak, amin te és Edward voltál, és könnyek nélkül zokogtak. Ez biztosan jelent valamit – mondta halkan.
- Talán jelent valamit, de most már mindegy. Hogyha olyan nagyon hiányoztam volna, akkor visszajöhettek volna bármikor, hiszen itt voltam – mondtam határozottan.
Reméltem, hogy ezzel lezártuk a vitát, de fiam hirtelen az arcomhoz érintette a kezét, és én megláthattam Alice-t, és Esmét, ahogy valóban sirattak engem. Egymást ölelték, és egy szó nélkül csak a képet simogatták, amin mi voltunk boldogan. Anthony hirtelen elvette a kezét, és az emlék rögtön megszakadt.
- Ne haragudj, de úgy gondolom, hogy erről tudnod kell – mondta még fiam, majd fel akart kelni, de visszahúztam.
- Köszönöm, hogy megmutattad – mosolyogtam rá. – Nem maradsz itt ma éjjel? Régen aludtál már nálam.
- Igen, úgy négy éves koromban fordult elő utoljára, de ha szeretnéd, akkor szívesen maradok – mondta mosolyogva.
- Az nagyon jó lenne – vágtam rá azonnal, mire visszadőlt az ágyba, és nem sokkal később már aludt is.
Nekem pedig volt min elgondolkoznom, miközben figyeltem az egyenletesen szuszogó fiamat, akinek a selymes tincseivel játszottam.
(Jake szemszöge)
Már későre járt az idő miután átadtam anya üzenetét Dr. Cullennek. Tudtam, hogy Gaby nem akarta, hogy betegen lássam, de nem bírtam megállni. Olyan szívesen ápoltam volna az életem értelmét. Még egy ideig vacilláltam az ajtaja előtt, de aztán bekopogtattam. Hallottam a lassú, megfontolt lépteket, amik egyre közelebb értek, majd lassan kinyílt az ajtó, és az én szépséges Gabriellám kukucskált ki rajta. Az orra már piros volt a náthától, a haja két fonatban omlott a vállaira, és egy aranyos rózsaszín poncsó volt rajta, egy melegítőnadrág, és egy hatalmas mamusz, amin kutyus volt. Nagyon édesen nézett ki.
- Jake! Te mit keresel itt? – kiáltott fel rémültem, majd bevágta az ajtót. Én pedig ledermedtem. Most mit tettem?
- Mi a baj, Gaby? – kérdeztem az ajtótól.
- Nem láthatsz így – hallottam meg a sírós hangot. – Most biztos kiábrándultál belőlem – fűzte még hozzá. Olyan kis buta. Soha nem fogok kiábrándulni belőle. Lassan el kéne mondanom neki az igazságot.
- Kicsim, nekem így is nagyon tetszel – próbáltam rá hatni. – Esküszöm, hogy még így is hihetetlenül szexi, és vonzó nő vagy.
- Nem kell hazudnod. Tudom, hogy szörnyen festek – dugta ki a fejét az ajtón, de azért halványan mosolygott rám.
- Szerintem nagyon dögös vagy – kuncogtam. – Főleg ez a mamusz tetszik – tettem még hozzá.
- Ne bántsd Tekergőt – mondta morcosan. – Ő kislánykorom kedvenc rajzfilmhőse.
- Sosem sértegetném Tekergőt. Ha akarod, akkor az életem árán is elintézek bárkit, aki bántani meri – mondtam komolyan, de alig tudtam visszatartani a nevetést.
- Na, gyere be, te hősszerelmes – fogta meg a kezem, és behúzott a lakásába. – Kérsz valamit? Egy teát?
- Igen, köszönöm az jól esne, de kiszolgálom magam, és akkor te tudsz pihenni – ajánlottam.
- De hiszen te vagy a vendég – nézett rám döbbenten. – Még akkor is, hogyha ilyen váratlan.
- Mi lenne, hogyha ma este a vendég ápolná a beteg házigazdát? – kérdeztem mosolyogva, és reméltem, hogy igent mond.
- Az nem lenne illendő – mondta gyengén.
- Illendő talán nem, de mindenképpen praktikus, mert alig állsz a lábadon – mondtam aggódva.
- Semmi gond, csak kicsit szédülök, és fázom – legyintett, majd megpróbált eltámolyogni a székig. Elé álltam, és szorosan magamhoz öleltem. Reméltem, hogy a melegségtől, ami árad belőlem jobban lesz. Ráadásul még soha nem volt ennyire jó érzés valakit magamhoz ölelni. – Ez jó – motyogta a mellkasomba, majd próbált még szorosabban hozzám bújni, én pedig felkaptam és az ágyához siettem. Le akartam tenni és betakarni, de úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom. – Ne hagyj itt. Ez olyan jó – suttogta félálomban. – Maradj velem.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem meglepetten. Nem akartam sürgetni, hiszen még alig ismer, és aludjak rögtön nála.
- Igen, biztos. Csak egy pillanatra hunyom le a szemem, és utána beszélgethetünk. Még olyan keveset tudok rólad - suttogta félálomban, majd elszenderedett, én pedig egész éjjel boldogan öleltem magamhoz gyönyörű végzetemet.
Sziasztok! Boldog Mikulást Mindenkinek :D Remélem, hogy tetszett a feji :D Puszi, Drusilla
2009. december 3., csütörtök
La Push vámpírja - 12. fejezet
12. fejezet
(Bella szemszöge)
Másnap reggel Anthony korán elment, mert ma ő volt a soros, hogy körbejárőrözzön a határ mentén. Általában nem szerettem, hogyha egyedül megy, de most nem gondoltam, hogy bármi baja is történhetne, hiszen a Cullenek vannak a másik oldalon, így nem túl valószínű, hogy ellenséges vámpírok lennének a környéken.
- Szia, anya – köszönt Jake, amikor lejött kócosan, és félálomban a konyhába. Édes volt így reggel, amikor még azt sem tudta jóformán, hogy hol van.
- Szia – köszöntem én is mosolyogva, és elé toltam egy kávét, legalább ettől majd felébred. – Billy, merre van?
- Nem jött haza. Nathalie, át fog változni, és ezért vele maradt – mesélte Jacob.
- Mi? Megint egy lány farkas? – kérdeztem döbbenten. Eddig azt hittük, hogy Leah egyedi eset volt a farkasok között, és nem fog ilyen többet előfordulni.
- Hát, a gének nem válogatnak. Sam leszármazottja. Mindig is megvolt benne a lehetőség, és most, hogy ennyi vámpír van a közelben, mondhatni várható volt.
- Szegény lány – sóhajtottam fel. Nem lesz normális élete, amíg abba nem hagyja az átváltozást.
- Nathalie erős, határozott, ráadásul igazi csapatjátékos. Billy, már évekkel ezelőtt felkészítette arra a lehetőségre, hogy ez megtörténhet. Nem lesz semmi baja – mondta fiam határozottan.
- Akkor is nehéz lesz neki – tartottam magam makacsul az elképzelésemhez.
Emlékszem még, hogy milyen volt Leah-nak. Nagyon nehezen viselte, hogy nem lehetett gyermeke, amíg abba nem hagyta az átalakulást, ráadásul nem egy leányálom, hogyha egy csomó férfi belelát a fejedbe, amikor farkas alakban vagy. Nincsenek titkaid, és magánéleted.
- Már megint túl sokat aggódsz – ásította fiam. – Mit csinálsz ma? – kérdezte kíváncsian.
- Itthon leszek, gondolom. Mégis mit csinálhatnék? – kérdeztem vissza. Nem igazán hagyhatom el La Push-t, hogyha nem akarok találkozni senkivel.
- Elég egyhangú a programod továbbra is – vigyorgott Jake. – Miért nem ruccansz el a rétre, amit annyira szeretsz? Tudod a titkos helyedre, ahova mindig egyedül jársz.
- A titkos helyem a határ túloldalán van – mondtam lemondóan.
- Akkor kiránduljunk a mi oldalunkon valahová. Itt is vannak szép helyek – ajánlotta Jacob.
- Csak nem szabad vagy mára? – kérdeztem mosolyogva.
- Ami azt illeti, de igen, szabad vagyok. Gaby lemondta az első randit, mert csúnyán megfázott – mondta fiam, kissé elkeseredve.
- Téged megakadályoz egy kis nátha? Éppen jó lennél, hogy felmelegítsd. Gyorsabban meggyógyulna – nevettem fel.
- Juj, anya, ezt nem veled fogom megtárgyalni – fintorgott. – Bár nem rossz az ötlet. Végül is tudom, hogy hol lakik – csillant fel a szeme.
- Akkor mi akadályoz meg egy esti látogatásban? – kérdeztem vigyorogva.
- Igazából semmi – nevetett fel a fiam. – Viszont ettől még boldogan veled tartanék egy kirándulásra, hogy ne unatkozz egyedül – ajánlotta fel újra, én pedig beleegyeztem.
Már átöltöztem, és éppen telepakoltam egy piknikkosarat Jacobnak, amikor kopogtattak az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az ilyenkor, és az illata sem volt ismerős. Odasiettem és kinyitottam az ajtót, egy csomagküldő futár volt, elég értetlenül nézhettem rá, mert felkuncogott.
- Jó napot, itt lakik egy bizonyos, Isabella Swan? – kérdezte kedvesen.
- Inkább csak Bella, de igen. Segíthetek? – kérdeztem vissza. – Én nem rendeltem semmit.
- Nem is Ön rendelte, ajándékot hoztam – mondta a férfi, majd átnyújtott egy kis dobozt. – További szép napot.
- Köszönöm, viszlát – mondtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Kíváncsian kezdtem el kinyitni a dobozt. Biztos a fiúk voltak, bár még soha nem küldtek nekem így ajándékot, de azért kedves tőlük. Amikor viszont megláttam a tartalmát, és az üzenetet azonnal rájöttem, hogy nem a fiaim voltak ilyen figyelmesek, hanem a múltam üldöz már megint. A cetlin csak ennyi állt:
„Bella, beszélnünk kell egymással. Edward”
- Hát ez remek. Azt hiszi, hogyha ajándékot küld (ami megjegyzem igazán gyönyörű), akkor majd engedek. Hogyha régen ilyesmit kaptam volna tőle, akkor annak ellenére, hogy utálom, hogyha sokat költenek rám boldogan viseltem volna ezt a csodálatos ékszert. Ezt viszont most Jake visszaviszi a határhoz – motyogtam magam elé morcosan. Már éppen szólni akartam a fiamnak, amikor megint kopogtattak, úgyhogy odamentem és kinyitottam az ajtót.
- Jó napot, küldemény, Ms. Swan részére – mosolygott rám a futár. Hát ez nem lehet igaz.
- Nem kérem a csomagot, köszönöm, hogy idefáradt, viszlát – mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Hölgyem, nekem elég sokat fizettek azért, hogy akár a küszöbön is itt hagyjam az ajándékot, úgyhogy itt lesz az ajtó előtt – mondta még a férfi, majd hallottam, ahogy egy doboz halkan koppan a küszöbön, majd még egy, és még egy, legalább öt. Te jó ég! Mi a fenét küldhetett, Edward? Legalább két kört kell mennie szegény fiamnak, mire mind visszakerül a határhoz.
- Ki volt az? – jött le Jake kíváncsian.
- Csomagfutár – válaszoltam fintorogva.
- Eltévesztette a házat? – kérdezte döbbenten.
- Nem, Edward ajándékokkal bombáz, de szerintem most már vége, mert legalább hat dobozt kaptam – mondtam nyűgösen.
- Á, értem, akkor most kínoz, hogy találkozz vele – nevetett fel a fiam.
- Jake, ez egyáltalán nem vicces – mondtam durcásan.
- Dehogynem. Bármelyik másik lány boldogan elpakolná ezeket az ajándékokat, de te egyre idegesebb leszel. Szerintem ez vicces – kuncogott még mindig.
- Jacob… - kezdtem volna bele a mondanivalómba, de megint kopogtatás szakított félbe. – Kérlek, nyisd ki – kértem fiamat, aki azonnal az ajtóhoz sietett.
- Jó napot! Csomagot hoztam, Ms. Swan részére – hallottam meg az újabb futár hangját.
- Sajnálom, de ez téves lesz, itt nem lakik ilyen nevű hölgy. Biztosan rossz a cím – mondta egyszerűen, mire a futár elnézést kért és távozott. – Látod? Ennyi az egész – mosolygott rám, miután becsukta az ajtót.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – Akkor indulhatunk is – csuktam be a kosarat, és felkaptam. Mire megint kopogtattak. – A következő futárt megeszem – sziszegtem dühösen.
- Anya, nem ők tehetnek róla, úgyhogy lehetőség szerint ne egyél meg senkit. Legfeljebb ezt az Edwardot – nyugtatott suttogva, fiam. – Mindjárt elintézem. Egy perc, és itt sem lesz.
- Jó napot! Ms. Swant keresem – hallottam meg az újabb futár hangját.
- Sajnálom, de téves a cím – mondta Jake határozottan.
- Nos, a megbízónk szerint biztos, hogy itt lakik, csak letagadtatja magát – mondta a futár határozottan. A fenébe, Alice is benne van. Biztos figyeli a futárokat, ezért tudja, hogy az előző nem járt sikerrel. – A csomagot mindenképpen itt kell hagynom – tette még hozzá a férfi.
- Akkor csak tegye le a ház előtt – mondta Jacob, majd elküldte a futárt. Gondolom azért, hogy ne váltsam be az ígéreteimet. Majd megint becsukta az ajtót, és ahogy rám nézett kitört belőle a nevetés. – Nem is tudtam, hogy ilyen aranyos vagy, amikor dühöngesz – mondta vidáman.
- Ez egyáltalán nem vicces. Edward, és Alice nem is gondol a szerencsétlen emberek testi épségére – morogtam fenyegetően.
- Anya, mind tudjuk, hogy egy lelket sem lennél képes bántani – mondta fiam határozottan, és be kellett látnom, hogy igaza van. Túl kiismerhető vagyok. – Egyébként szerintem addig fognak zaklatni, amíg nem engedsz egy kicsit. Csak egy gyors beszélgetés, és már itt sem lesznek – biztatott Jacob, én pedig elgondolkodtam a dolgon, amikor újabb kopogtatás zavarta meg a csendet.
- Jó napot – szólt ki Jake. – Tudom, csomagot hozott és Ms. Swant keresi – mondta mosolyogva. – Csak tegye a küszöbre a többi közé – tette még hozzá.
- Sajnos ez nem fog elférni a küszöbön – mondta a futár a fiam pedig füttyentett egy nagyot.
Ezt nekem is látnom kell. Odamentem az ajtóhoz és azonnal megláttam, hogy mi tetszett Jacobnak ennyire. A régi furgonom tökéletes mása állt előttem, csak nem volt lefárasztott, hanem vadonatújnak nézett ki.
- Gyönyörű – csúszott ki a számon. Nagyon sajnáltam, amikor régen tönkrement az a furgon, mert nagyon megszerettem.
- Itt a forgalmi, és a kulcs. Viszontlátásra – nyomta a kezembe a férfi, majd távozott is.
- Na, ez már ajándék. Stílusos, és szép – mondta fiam vigyorogva.
- Azt nem mondtam, hogy megtartom – dörrentem rá. – Jaj, ne haragudj – néztem rá kétségbeesve. Soha nem kiabáltam, vagy viselkedtem még így egyik fiammal sem.
- Semmi baj. Megértem, hogy ideges vagy – nézett rám békülékenyen, én pedig odamentem, és megöleltem. – Na, gyerünk piknikezni, mielőtt még egy könyörtelen futár támadná meg a házat, hogy ajándékokkal halmozzon el – nevetett fel megint.
- Semmit sem tudsz komolyan venni? – kérdeztem morcosan.
- Te is tudod, hogy nem. Na, indulás – mondta határozottan, és felkapta a kosarat, majd magával húzott engem is. – Te hozod a kosarat, én meg téged viszlek – vigyorgott rám, amikor beértünk az erdőbe. – Már olyan rég vittelek a hátamon. Tudom, vámpír vagy, de szívesen viszlek – nézett rám mosolyogva, majd eltűnt egy fa mögött.
- Hát egy ilyen ajánlatnak nem lehet ellenállni – kuncogtam.
Az édesapjukon is imádtam utazni. Még gyorsabban futnak, mint én, és amióta átváltoztam imádom a sebességet. Jacob egy fél perccel később már előttem is volt farkas formájában. Imádtam a bundáját. Billynek és Jake-nek is majdnem pontosan olyan színű volt a szőre, mint az apjuknak volt. Csupán néhány árnyalatnyi különbség volt közöttük. Gyorsan felpattantam a hátára, a kosárral a kezemben és megkapaszkodtam selymes bundájában. A következő pillanatban már száguldottunk is. Néhány perc alatt odaértünk fiam kedvenc tisztásához. Sajnáltam, hogy már vége van a futásnak, szerettem volna még élvezni, ahogy a szél az arcomat simogatja. Kelletlenül másztam le, és tettem le a csomagot a fűbe. Aztán megéreztem, ahogy Jacob bökdös az orrával.
- Mi az? Nem változol vissza? – fordultam felé.
Mire csak megrázta a fejét, és nevetni kezdett. Viccesen nézett ki ilyenkor. A nyelve oldalt kilógott a szájából, és az egész teste rázkódott kuncogás közben, ráadásul még a szemöldökét is tudta húzkodni, mint egy kisgyerek, aki valami hatalmas csínyre készül. Lefeküdt, és hívogatóan a háta felé bökött. Azonnal megértettem a célzást, és visszamásztam a hátára immáron csomag nélkül. Megkapaszkodtam két kézzel, mire felpattant, és már rohant is. Nagyon élveztem, ahogy száguldottunk. Néha átugrott néhány nagyobb kidőlt fát is, ami külön extázist jelentett, mert olyan volt, mintha repülnék. Hangosan nevettem és sikoltoztam az örömtől, mikor valaki hirtelen lekapott fiam hátáról, és elrohant velem. Egy pillanatra megijedtem, de aztán amikor felnéztem az arcára, rögtön megnyugodtam, mert Anthony karjaiban voltam. Rám mosolygott, majd menet közben a hátára dobott. Jacob bosszúsan ért utol minket, és üzenhetett valami fenyegetést Anthonynak, mert fiam hangosan felnevetett, majd visszadobott Jake hátára.
- Hé, nem vagyok sószsák – nevettem fel, de nagyon élveztem a helyzetemet.
Csak Billy hiányzott a kis játékunkból, de neki sajnos most sokkal fontosabb teendői vannak, mint a száguldás. Remélem, Nathalie rendben átváltozott. Mert nem örülnék, hogyha bármi baja esne, annak a kedves lánynak. Még jó ideig futottunk, illetve én csak élveztem, hogy visznek, majd visszamentük a kosárhoz és a plédhez.
- Hogy-hogy itt vagy? Azt hittem, hogy átalszod a délutánt – néztem Anthonyra, miután leheveredtünk a pokrócra.
- Szerettem volna, de nem jutottam be a házba. Már az egész ajtót eltorlaszolják a dobozok. Egyébként mik azok? Miért rendeltünk ennyi mindent? Csak mert nem fog beférni a házba, bármi is az a sok dolog – magyarázta fiam.
- Már annyi ajándék van ott? Még alig volt tíz doboz, amikor eljöttünk – nyögtem fel. Jake pedig csak leplezetlenül hahotázott.
- Edward Cullen megpróbálja, hogy is mondjam. Visszahódítani anyát – mondta nevetve.
- Oh, stílusos – mosolyodott el Anthony is.
- Mi ez a „stílusos” szöveg? – kérdeztem morcosan. – Ezt vénásan oltják a kis farkasokba, La Pushban?
- Nem, ez csak a Black fiúk szavajárása – kuncogott Jake. Anthony pedig hevesen bólogatott. Úgy tűnik, hogy még sokat nem tudok, Jacob, és a három fiunk „férfias” beszélgetéseiről. Talán jobb is, hogy tudatlan maradok.
- Szerintem pedig, amit Edward csinál az bosszantó – húztam fel magam újra. Nem igaz, hogy mindenkinek tetszik, hogy szórakozik velem.
- Ugyan már, ne legyél morcos – simogatta meg Anthony a hátam. – Inkább állj bosszút valahogy, hogyha ennyire zavar. Nem tehetsz ellene semmit, mivel nem szegnek szabályt azzal, hogy elhalmoz ajándékokkal. Tehát vagy bosszú, vagy inkább csak örülsz neki, hogy próbál jobb belátásra bírni. Én a helyedben csak élvezném – tette még hozzá.
- Az én fejemben is ilyesmi fordult meg, de anya nem kifejezetten értékelte az ötletet, már akkor sem – vágott közbe Jake.
- Valóban nem fogok beletörődni, de a bosszú édes lesz – húztam mosolyra a számat.
- Mit tervezel? – kérdezték fiaim izgatottan.
- Időben megtudjátok, azt garantálom. Először is el kell juttatnunk egy levelet a határhoz – mondtam komolyan. – Persze meg is kell találniuk az üzenetet, hogy működjön a dolog.
- Akkor egyszerűbb lenne, hogyha megírnád, és én pedig elvinném Dr. Cullenek a kórházba. Csak írd rá, hogy kinek szól az üzenet – ajánlotta Jacob.
- Rendben – bólintottam rá.
Még jó ideig piknikeztünk, illetve a fiúk elpusztították az összes ennivalót, amit bepakoltam, majd hazamentünk. Anthony nem viccelt, tényleg már az egész ház körül dobozok hevertek. Megvásárolták egész Port Angelest? Teljesen megőrültek. Egész La Pushnak virág illata volt. Szerintem a város összes virágboltjának teljes készlete itt volt előttem. Őszintén szólva egy kicsit hízelgőnek éreztem, hogy ennyire erősen próbálkozik, mert Edward mindig azt hitte, hogy egy férfinek el kell halmoznia a szerelmét ajándékokkal, de ettől függetlenül nagyon idegesített a dolog. Nem fogom ennyiben hagyni. Találkozok vele, de megkapja a magáét, az már biztos. Csak azért nem hever még minden darabokban, mert nem akarom hagyni, hogy a dühöm elszabaduljon, mert akkor az itteniek félnének tőlem, még újszülött koromban sem romboltam, úgyhogy most sem fogok, pedig szeretnék. Illetve nagyon is szeretnék kitörni, és fogok is, csak megvárom, amíg a bűnösökön vezethetem le a feles energiáimat. Amint bejutottunk a házba azonnal tollat és papírt ragadtam, majd megírtam az üzenetemet Edwardnak, és Alice-nek.
„Edward, Alice, hogyha találkozni akartok velem, akkor legyetek a szikláknál a határ rátok eső részén ma késő este. Bella”
- Valaki velem jön? Mert nem akarom, hogy Alice lássa, hogy mire készülök – néztem a fiaimra.
- Majd én megyek. Sejtem, hogy mire készülsz, és én segíthetek, hogy még nagyobb legyen a hatás – vigyorgott rám Anthony. – Ez mókás lesz. Legalábbis nekünk. Nekik kevésbé. Mondtam már, hogy imádom, amikor gyerekes vagy egy kicsit? – mondta fiam lelkesen.
- Még nem, de eddig nem is volt alkalmam ilyen szintű gonoszkodásra – nevettem fel én is.
Jacob nem sokkal később elindult Gabriellához, de előtte még beadta a levelet Carlisle-nak a kórházba, hogy biztosan létrejöjjön a találkozó. Az este hamar elérkezett és mi Anthonyval együtt indultunk el a helyre, amit megadtam Edwardnak, és Alice-nek.
Sziasztok! A következő részben tényleg találkozni fognak, úgyhogy kitartás :D Remélem tetszett a fejezet. Puszi
(Bella szemszöge)
Másnap reggel Anthony korán elment, mert ma ő volt a soros, hogy körbejárőrözzön a határ mentén. Általában nem szerettem, hogyha egyedül megy, de most nem gondoltam, hogy bármi baja is történhetne, hiszen a Cullenek vannak a másik oldalon, így nem túl valószínű, hogy ellenséges vámpírok lennének a környéken.
- Szia, anya – köszönt Jake, amikor lejött kócosan, és félálomban a konyhába. Édes volt így reggel, amikor még azt sem tudta jóformán, hogy hol van.
- Szia – köszöntem én is mosolyogva, és elé toltam egy kávét, legalább ettől majd felébred. – Billy, merre van?
- Nem jött haza. Nathalie, át fog változni, és ezért vele maradt – mesélte Jacob.
- Mi? Megint egy lány farkas? – kérdeztem döbbenten. Eddig azt hittük, hogy Leah egyedi eset volt a farkasok között, és nem fog ilyen többet előfordulni.
- Hát, a gének nem válogatnak. Sam leszármazottja. Mindig is megvolt benne a lehetőség, és most, hogy ennyi vámpír van a közelben, mondhatni várható volt.
- Szegény lány – sóhajtottam fel. Nem lesz normális élete, amíg abba nem hagyja az átváltozást.
- Nathalie erős, határozott, ráadásul igazi csapatjátékos. Billy, már évekkel ezelőtt felkészítette arra a lehetőségre, hogy ez megtörténhet. Nem lesz semmi baja – mondta fiam határozottan.
- Akkor is nehéz lesz neki – tartottam magam makacsul az elképzelésemhez.
Emlékszem még, hogy milyen volt Leah-nak. Nagyon nehezen viselte, hogy nem lehetett gyermeke, amíg abba nem hagyta az átalakulást, ráadásul nem egy leányálom, hogyha egy csomó férfi belelát a fejedbe, amikor farkas alakban vagy. Nincsenek titkaid, és magánéleted.
- Már megint túl sokat aggódsz – ásította fiam. – Mit csinálsz ma? – kérdezte kíváncsian.
- Itthon leszek, gondolom. Mégis mit csinálhatnék? – kérdeztem vissza. Nem igazán hagyhatom el La Push-t, hogyha nem akarok találkozni senkivel.
- Elég egyhangú a programod továbbra is – vigyorgott Jake. – Miért nem ruccansz el a rétre, amit annyira szeretsz? Tudod a titkos helyedre, ahova mindig egyedül jársz.
- A titkos helyem a határ túloldalán van – mondtam lemondóan.
- Akkor kiránduljunk a mi oldalunkon valahová. Itt is vannak szép helyek – ajánlotta Jacob.
- Csak nem szabad vagy mára? – kérdeztem mosolyogva.
- Ami azt illeti, de igen, szabad vagyok. Gaby lemondta az első randit, mert csúnyán megfázott – mondta fiam, kissé elkeseredve.
- Téged megakadályoz egy kis nátha? Éppen jó lennél, hogy felmelegítsd. Gyorsabban meggyógyulna – nevettem fel.
- Juj, anya, ezt nem veled fogom megtárgyalni – fintorgott. – Bár nem rossz az ötlet. Végül is tudom, hogy hol lakik – csillant fel a szeme.
- Akkor mi akadályoz meg egy esti látogatásban? – kérdeztem vigyorogva.
- Igazából semmi – nevetett fel a fiam. – Viszont ettől még boldogan veled tartanék egy kirándulásra, hogy ne unatkozz egyedül – ajánlotta fel újra, én pedig beleegyeztem.
Már átöltöztem, és éppen telepakoltam egy piknikkosarat Jacobnak, amikor kopogtattak az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az ilyenkor, és az illata sem volt ismerős. Odasiettem és kinyitottam az ajtót, egy csomagküldő futár volt, elég értetlenül nézhettem rá, mert felkuncogott.
- Jó napot, itt lakik egy bizonyos, Isabella Swan? – kérdezte kedvesen.
- Inkább csak Bella, de igen. Segíthetek? – kérdeztem vissza. – Én nem rendeltem semmit.
- Nem is Ön rendelte, ajándékot hoztam – mondta a férfi, majd átnyújtott egy kis dobozt. – További szép napot.
- Köszönöm, viszlát – mondtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Kíváncsian kezdtem el kinyitni a dobozt. Biztos a fiúk voltak, bár még soha nem küldtek nekem így ajándékot, de azért kedves tőlük. Amikor viszont megláttam a tartalmát, és az üzenetet azonnal rájöttem, hogy nem a fiaim voltak ilyen figyelmesek, hanem a múltam üldöz már megint. A cetlin csak ennyi állt:
„Bella, beszélnünk kell egymással. Edward”
- Hát ez remek. Azt hiszi, hogyha ajándékot küld (ami megjegyzem igazán gyönyörű), akkor majd engedek. Hogyha régen ilyesmit kaptam volna tőle, akkor annak ellenére, hogy utálom, hogyha sokat költenek rám boldogan viseltem volna ezt a csodálatos ékszert. Ezt viszont most Jake visszaviszi a határhoz – motyogtam magam elé morcosan. Már éppen szólni akartam a fiamnak, amikor megint kopogtattak, úgyhogy odamentem és kinyitottam az ajtót.
- Jó napot, küldemény, Ms. Swan részére – mosolygott rám a futár. Hát ez nem lehet igaz.
- Nem kérem a csomagot, köszönöm, hogy idefáradt, viszlát – mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Hölgyem, nekem elég sokat fizettek azért, hogy akár a küszöbön is itt hagyjam az ajándékot, úgyhogy itt lesz az ajtó előtt – mondta még a férfi, majd hallottam, ahogy egy doboz halkan koppan a küszöbön, majd még egy, és még egy, legalább öt. Te jó ég! Mi a fenét küldhetett, Edward? Legalább két kört kell mennie szegény fiamnak, mire mind visszakerül a határhoz.
- Ki volt az? – jött le Jake kíváncsian.
- Csomagfutár – válaszoltam fintorogva.
- Eltévesztette a házat? – kérdezte döbbenten.
- Nem, Edward ajándékokkal bombáz, de szerintem most már vége, mert legalább hat dobozt kaptam – mondtam nyűgösen.
- Á, értem, akkor most kínoz, hogy találkozz vele – nevetett fel a fiam.
- Jake, ez egyáltalán nem vicces – mondtam durcásan.
- Dehogynem. Bármelyik másik lány boldogan elpakolná ezeket az ajándékokat, de te egyre idegesebb leszel. Szerintem ez vicces – kuncogott még mindig.
- Jacob… - kezdtem volna bele a mondanivalómba, de megint kopogtatás szakított félbe. – Kérlek, nyisd ki – kértem fiamat, aki azonnal az ajtóhoz sietett.
- Jó napot! Csomagot hoztam, Ms. Swan részére – hallottam meg az újabb futár hangját.
- Sajnálom, de ez téves lesz, itt nem lakik ilyen nevű hölgy. Biztosan rossz a cím – mondta egyszerűen, mire a futár elnézést kért és távozott. – Látod? Ennyi az egész – mosolygott rám, miután becsukta az ajtót.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – Akkor indulhatunk is – csuktam be a kosarat, és felkaptam. Mire megint kopogtattak. – A következő futárt megeszem – sziszegtem dühösen.
- Anya, nem ők tehetnek róla, úgyhogy lehetőség szerint ne egyél meg senkit. Legfeljebb ezt az Edwardot – nyugtatott suttogva, fiam. – Mindjárt elintézem. Egy perc, és itt sem lesz.
- Jó napot! Ms. Swant keresem – hallottam meg az újabb futár hangját.
- Sajnálom, de téves a cím – mondta Jake határozottan.
- Nos, a megbízónk szerint biztos, hogy itt lakik, csak letagadtatja magát – mondta a futár határozottan. A fenébe, Alice is benne van. Biztos figyeli a futárokat, ezért tudja, hogy az előző nem járt sikerrel. – A csomagot mindenképpen itt kell hagynom – tette még hozzá a férfi.
- Akkor csak tegye le a ház előtt – mondta Jacob, majd elküldte a futárt. Gondolom azért, hogy ne váltsam be az ígéreteimet. Majd megint becsukta az ajtót, és ahogy rám nézett kitört belőle a nevetés. – Nem is tudtam, hogy ilyen aranyos vagy, amikor dühöngesz – mondta vidáman.
- Ez egyáltalán nem vicces. Edward, és Alice nem is gondol a szerencsétlen emberek testi épségére – morogtam fenyegetően.
- Anya, mind tudjuk, hogy egy lelket sem lennél képes bántani – mondta fiam határozottan, és be kellett látnom, hogy igaza van. Túl kiismerhető vagyok. – Egyébként szerintem addig fognak zaklatni, amíg nem engedsz egy kicsit. Csak egy gyors beszélgetés, és már itt sem lesznek – biztatott Jacob, én pedig elgondolkodtam a dolgon, amikor újabb kopogtatás zavarta meg a csendet.
- Jó napot – szólt ki Jake. – Tudom, csomagot hozott és Ms. Swant keresi – mondta mosolyogva. – Csak tegye a küszöbre a többi közé – tette még hozzá.
- Sajnos ez nem fog elférni a küszöbön – mondta a futár a fiam pedig füttyentett egy nagyot.
Ezt nekem is látnom kell. Odamentem az ajtóhoz és azonnal megláttam, hogy mi tetszett Jacobnak ennyire. A régi furgonom tökéletes mása állt előttem, csak nem volt lefárasztott, hanem vadonatújnak nézett ki.
- Gyönyörű – csúszott ki a számon. Nagyon sajnáltam, amikor régen tönkrement az a furgon, mert nagyon megszerettem.
- Itt a forgalmi, és a kulcs. Viszontlátásra – nyomta a kezembe a férfi, majd távozott is.
- Na, ez már ajándék. Stílusos, és szép – mondta fiam vigyorogva.
- Azt nem mondtam, hogy megtartom – dörrentem rá. – Jaj, ne haragudj – néztem rá kétségbeesve. Soha nem kiabáltam, vagy viselkedtem még így egyik fiammal sem.
- Semmi baj. Megértem, hogy ideges vagy – nézett rám békülékenyen, én pedig odamentem, és megöleltem. – Na, gyerünk piknikezni, mielőtt még egy könyörtelen futár támadná meg a házat, hogy ajándékokkal halmozzon el – nevetett fel megint.
- Semmit sem tudsz komolyan venni? – kérdeztem morcosan.
- Te is tudod, hogy nem. Na, indulás – mondta határozottan, és felkapta a kosarat, majd magával húzott engem is. – Te hozod a kosarat, én meg téged viszlek – vigyorgott rám, amikor beértünk az erdőbe. – Már olyan rég vittelek a hátamon. Tudom, vámpír vagy, de szívesen viszlek – nézett rám mosolyogva, majd eltűnt egy fa mögött.
- Hát egy ilyen ajánlatnak nem lehet ellenállni – kuncogtam.
Az édesapjukon is imádtam utazni. Még gyorsabban futnak, mint én, és amióta átváltoztam imádom a sebességet. Jacob egy fél perccel később már előttem is volt farkas formájában. Imádtam a bundáját. Billynek és Jake-nek is majdnem pontosan olyan színű volt a szőre, mint az apjuknak volt. Csupán néhány árnyalatnyi különbség volt közöttük. Gyorsan felpattantam a hátára, a kosárral a kezemben és megkapaszkodtam selymes bundájában. A következő pillanatban már száguldottunk is. Néhány perc alatt odaértünk fiam kedvenc tisztásához. Sajnáltam, hogy már vége van a futásnak, szerettem volna még élvezni, ahogy a szél az arcomat simogatja. Kelletlenül másztam le, és tettem le a csomagot a fűbe. Aztán megéreztem, ahogy Jacob bökdös az orrával.
- Mi az? Nem változol vissza? – fordultam felé.
Mire csak megrázta a fejét, és nevetni kezdett. Viccesen nézett ki ilyenkor. A nyelve oldalt kilógott a szájából, és az egész teste rázkódott kuncogás közben, ráadásul még a szemöldökét is tudta húzkodni, mint egy kisgyerek, aki valami hatalmas csínyre készül. Lefeküdt, és hívogatóan a háta felé bökött. Azonnal megértettem a célzást, és visszamásztam a hátára immáron csomag nélkül. Megkapaszkodtam két kézzel, mire felpattant, és már rohant is. Nagyon élveztem, ahogy száguldottunk. Néha átugrott néhány nagyobb kidőlt fát is, ami külön extázist jelentett, mert olyan volt, mintha repülnék. Hangosan nevettem és sikoltoztam az örömtől, mikor valaki hirtelen lekapott fiam hátáról, és elrohant velem. Egy pillanatra megijedtem, de aztán amikor felnéztem az arcára, rögtön megnyugodtam, mert Anthony karjaiban voltam. Rám mosolygott, majd menet közben a hátára dobott. Jacob bosszúsan ért utol minket, és üzenhetett valami fenyegetést Anthonynak, mert fiam hangosan felnevetett, majd visszadobott Jake hátára.
- Hé, nem vagyok sószsák – nevettem fel, de nagyon élveztem a helyzetemet.
Csak Billy hiányzott a kis játékunkból, de neki sajnos most sokkal fontosabb teendői vannak, mint a száguldás. Remélem, Nathalie rendben átváltozott. Mert nem örülnék, hogyha bármi baja esne, annak a kedves lánynak. Még jó ideig futottunk, illetve én csak élveztem, hogy visznek, majd visszamentük a kosárhoz és a plédhez.
- Hogy-hogy itt vagy? Azt hittem, hogy átalszod a délutánt – néztem Anthonyra, miután leheveredtünk a pokrócra.
- Szerettem volna, de nem jutottam be a házba. Már az egész ajtót eltorlaszolják a dobozok. Egyébként mik azok? Miért rendeltünk ennyi mindent? Csak mert nem fog beférni a házba, bármi is az a sok dolog – magyarázta fiam.
- Már annyi ajándék van ott? Még alig volt tíz doboz, amikor eljöttünk – nyögtem fel. Jake pedig csak leplezetlenül hahotázott.
- Edward Cullen megpróbálja, hogy is mondjam. Visszahódítani anyát – mondta nevetve.
- Oh, stílusos – mosolyodott el Anthony is.
- Mi ez a „stílusos” szöveg? – kérdeztem morcosan. – Ezt vénásan oltják a kis farkasokba, La Pushban?
- Nem, ez csak a Black fiúk szavajárása – kuncogott Jake. Anthony pedig hevesen bólogatott. Úgy tűnik, hogy még sokat nem tudok, Jacob, és a három fiunk „férfias” beszélgetéseiről. Talán jobb is, hogy tudatlan maradok.
- Szerintem pedig, amit Edward csinál az bosszantó – húztam fel magam újra. Nem igaz, hogy mindenkinek tetszik, hogy szórakozik velem.
- Ugyan már, ne legyél morcos – simogatta meg Anthony a hátam. – Inkább állj bosszút valahogy, hogyha ennyire zavar. Nem tehetsz ellene semmit, mivel nem szegnek szabályt azzal, hogy elhalmoz ajándékokkal. Tehát vagy bosszú, vagy inkább csak örülsz neki, hogy próbál jobb belátásra bírni. Én a helyedben csak élvezném – tette még hozzá.
- Az én fejemben is ilyesmi fordult meg, de anya nem kifejezetten értékelte az ötletet, már akkor sem – vágott közbe Jake.
- Valóban nem fogok beletörődni, de a bosszú édes lesz – húztam mosolyra a számat.
- Mit tervezel? – kérdezték fiaim izgatottan.
- Időben megtudjátok, azt garantálom. Először is el kell juttatnunk egy levelet a határhoz – mondtam komolyan. – Persze meg is kell találniuk az üzenetet, hogy működjön a dolog.
- Akkor egyszerűbb lenne, hogyha megírnád, és én pedig elvinném Dr. Cullenek a kórházba. Csak írd rá, hogy kinek szól az üzenet – ajánlotta Jacob.
- Rendben – bólintottam rá.
Még jó ideig piknikeztünk, illetve a fiúk elpusztították az összes ennivalót, amit bepakoltam, majd hazamentünk. Anthony nem viccelt, tényleg már az egész ház körül dobozok hevertek. Megvásárolták egész Port Angelest? Teljesen megőrültek. Egész La Pushnak virág illata volt. Szerintem a város összes virágboltjának teljes készlete itt volt előttem. Őszintén szólva egy kicsit hízelgőnek éreztem, hogy ennyire erősen próbálkozik, mert Edward mindig azt hitte, hogy egy férfinek el kell halmoznia a szerelmét ajándékokkal, de ettől függetlenül nagyon idegesített a dolog. Nem fogom ennyiben hagyni. Találkozok vele, de megkapja a magáét, az már biztos. Csak azért nem hever még minden darabokban, mert nem akarom hagyni, hogy a dühöm elszabaduljon, mert akkor az itteniek félnének tőlem, még újszülött koromban sem romboltam, úgyhogy most sem fogok, pedig szeretnék. Illetve nagyon is szeretnék kitörni, és fogok is, csak megvárom, amíg a bűnösökön vezethetem le a feles energiáimat. Amint bejutottunk a házba azonnal tollat és papírt ragadtam, majd megírtam az üzenetemet Edwardnak, és Alice-nek.
„Edward, Alice, hogyha találkozni akartok velem, akkor legyetek a szikláknál a határ rátok eső részén ma késő este. Bella”
- Valaki velem jön? Mert nem akarom, hogy Alice lássa, hogy mire készülök – néztem a fiaimra.
- Majd én megyek. Sejtem, hogy mire készülsz, és én segíthetek, hogy még nagyobb legyen a hatás – vigyorgott rám Anthony. – Ez mókás lesz. Legalábbis nekünk. Nekik kevésbé. Mondtam már, hogy imádom, amikor gyerekes vagy egy kicsit? – mondta fiam lelkesen.
- Még nem, de eddig nem is volt alkalmam ilyen szintű gonoszkodásra – nevettem fel én is.
Jacob nem sokkal később elindult Gabriellához, de előtte még beadta a levelet Carlisle-nak a kórházba, hogy biztosan létrejöjjön a találkozó. Az este hamar elérkezett és mi Anthonyval együtt indultunk el a helyre, amit megadtam Edwardnak, és Alice-nek.
Sziasztok! A következő részben tényleg találkozni fognak, úgyhogy kitartás :D Remélem tetszett a fejezet. Puszi
2009. december 1., kedd
Sziasztok!
Mivel ilyen sok kommentárt kaptam a "kis kitörésemhez", úgy gondoltam, hogy itt válaszolok rájuk.
Először is : Ne haragudjatok, hogy rátok lett zúdítva, általában nem vagyok hisztis, de azért még az én türelmem, és kitartásom is véges.
Másodszor: Köszönöm szépen a sok támogató hozzászólást. Nagyon jó érzés, hogy ennyien szerettek, én is nagyon szeretlek Titeket! A blog így természetesen nem zárhat be.
Harmadszor: Marad a heti többszöri, de rövidebb friss, mert úgy láttam, hogy senki nem panaszkodik a dologra, néhány emberen kívül.
Negyedszer: Azonnal töltök fel teljes arcképes képet Anthonyról :D
Még egyszer nagyon köszönöm a sok biztatást, és hogy vagytok nekem :D
Közérdekű közlemény!
Sziasztok!
A gyengébben kedvéért, még egyszer utoljára elmondom, hogy azért olyan hosszúak a fejik amilyenek, mert három ficet írok, és hogyha egyiket sem szeretném elhanyagolni, márpedig nem szeretném, akkor azt csak így tudom megoldani. Bár nekem végülis mindegy. Hogyha egyfolytában hisztiznek egyesek, hogy rövidek a fejik, akkor majd nem lesz heti több frissítés, hanem majd lesz egy feji hetente, vagy kéthetente, de az hosszú lesz. Írhatom úgy is, hogyha ennyire zavar néhány emberkét, hogy merek, csak 6-7 oldalnyira írni egy-egy fejezetet a történetekből. Egyébként a hosszú feji relatív dolog. Olvasok olyan ficet is, ahol kb. két oldal egy feji, mégsem kövezem meg az írót, mert attól még jó. A kedves mailon zaklató, akit nem fogok megnevezni, (mert semmi kedvem szítani az indulatot), de mindenestre idézem: "Miért írsz, ilyen vacak kis fejezeteket? Inkább hagyd abba a másik két töridet, ami úgyis sokkal kevesebb embert érdekel, és csak ezt írd, de hosszabb fejikkel, ugyanilyen sűrűn!" Hogyha csak ennyit képes reagálni a történethez, akkor legyen szíves csendben maradni, mert azzal, hogy ilyen mailokat ír nem mondhatnám, hogy előrébb viszi a teljesítményem, sőt inkább hátráltat, mert már háromszor kezdtem bele az új fejibe, és állandóan kitöröltem. Nem tudok egyszerre tanulni, dolgozni, írni, és még az elégedetlenkedőkkel is elbánni. Egyébként tegnap komolyan elgondolkodtam rajta, hogy bezárom a La Push vámpírja blogot a csudába, és megint csak két törit írok. Aki gondolja, az megköszönheti Orsinak, hogy marad a blog, mert állandóan jól viseli a néha előtörő dühkitöréseimet, és hogyha lehiggadtam megpróbál jobb belátásra bírni. Mert megjegyzem, hogy amióta elkezdtem írni ezt a történetet valaki egyfolytában előáll a nem elég hosszú a fejezet dologgal. Tehát döntsétek el, hogy megfelelnek-e a fejik olyannak, amilyenek, vagy legyen ritka friss, de hosszabb. Nekem mindegy, de most döntsetek, és utána egy hangot sem szeretnék hallani többet erről, mert most már tényleg elegem van. Én is ember vagyok. Nem tudok huszonnégy órát a gép előtt tölteni, hiába imádok írni, sajnos vannak más teendőim is, és ahhoz képest szerintem elég sűrűn frisselek mindkét blogon. Na, azt hiszem, hogy ennyit akartam mondani. Akinek nem inge, ne vegye magára a szavaimat, akinek pedig igen, az nézzen magába egy pillanatra.
Oh, még valami. Bocsánat, hogy késik a komikra a válasz. Nagyon örülök, hogy ilyen sokan írtatok, és hogyha hazaértem válaszolni is fogok mindre, ígérem.
Drusilla
A gyengébben kedvéért, még egyszer utoljára elmondom, hogy azért olyan hosszúak a fejik amilyenek, mert három ficet írok, és hogyha egyiket sem szeretném elhanyagolni, márpedig nem szeretném, akkor azt csak így tudom megoldani. Bár nekem végülis mindegy. Hogyha egyfolytában hisztiznek egyesek, hogy rövidek a fejik, akkor majd nem lesz heti több frissítés, hanem majd lesz egy feji hetente, vagy kéthetente, de az hosszú lesz. Írhatom úgy is, hogyha ennyire zavar néhány emberkét, hogy merek, csak 6-7 oldalnyira írni egy-egy fejezetet a történetekből. Egyébként a hosszú feji relatív dolog. Olvasok olyan ficet is, ahol kb. két oldal egy feji, mégsem kövezem meg az írót, mert attól még jó. A kedves mailon zaklató, akit nem fogok megnevezni, (mert semmi kedvem szítani az indulatot), de mindenestre idézem: "Miért írsz, ilyen vacak kis fejezeteket? Inkább hagyd abba a másik két töridet, ami úgyis sokkal kevesebb embert érdekel, és csak ezt írd, de hosszabb fejikkel, ugyanilyen sűrűn!" Hogyha csak ennyit képes reagálni a történethez, akkor legyen szíves csendben maradni, mert azzal, hogy ilyen mailokat ír nem mondhatnám, hogy előrébb viszi a teljesítményem, sőt inkább hátráltat, mert már háromszor kezdtem bele az új fejibe, és állandóan kitöröltem. Nem tudok egyszerre tanulni, dolgozni, írni, és még az elégedetlenkedőkkel is elbánni. Egyébként tegnap komolyan elgondolkodtam rajta, hogy bezárom a La Push vámpírja blogot a csudába, és megint csak két törit írok. Aki gondolja, az megköszönheti Orsinak, hogy marad a blog, mert állandóan jól viseli a néha előtörő dühkitöréseimet, és hogyha lehiggadtam megpróbál jobb belátásra bírni. Mert megjegyzem, hogy amióta elkezdtem írni ezt a történetet valaki egyfolytában előáll a nem elég hosszú a fejezet dologgal. Tehát döntsétek el, hogy megfelelnek-e a fejik olyannak, amilyenek, vagy legyen ritka friss, de hosszabb. Nekem mindegy, de most döntsetek, és utána egy hangot sem szeretnék hallani többet erről, mert most már tényleg elegem van. Én is ember vagyok. Nem tudok huszonnégy órát a gép előtt tölteni, hiába imádok írni, sajnos vannak más teendőim is, és ahhoz képest szerintem elég sűrűn frisselek mindkét blogon. Na, azt hiszem, hogy ennyit akartam mondani. Akinek nem inge, ne vegye magára a szavaimat, akinek pedig igen, az nézzen magába egy pillanatra.
Oh, még valami. Bocsánat, hogy késik a komikra a válasz. Nagyon örülök, hogy ilyen sokan írtatok, és hogyha hazaértem válaszolni is fogok mindre, ígérem.
Drusilla
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
